Üvöltő éj-borító

Alysia barátnőm születésnapomra készített egy borítót a "könyvemhez". Tekintsétek meg:

Üvöltő éj - Hatodik fejezet

Hatodik fejezet

   Életemben először csókolt meg férfi. Semmi másra nem tudtam gondolni, csak a szája ízére. Csak arra ahogy, Dastan bőre az enyémhez ér. Szárnyaltam és lángoltam egyszerre. Hihetetlen érzés volt. Sokszor álmodtam róla, de sosem képzeltem, hogy ilyen jó lehet. A csók heves volt és csodálatos, majd mind a ketten kifulladva, levegőért kapkodva elhúzódtunk.
   Dastan ölelésében kezdtem visszanyerni az ítélő képességemet. Rájöttem, mekkora hibát követtem el. Ha ez még sokszor előfordul, akkor Dastannak igaza lesz. Nem kell kényszerítenie, hogy itt maradjak. De ezt nem engedhetem meg, ezért kibontakoztam az öleléséből.
   - Mi a baj?
   - Sajnálom. Ez hiba volt. Nem szabadott volna hagynom…
   - Hiba?!
   Hátrapillantottam. Dastan hitetlenkedve nézett rám és nem értettem miért.
   - Azt mondod, hogy hiba volt, miközben ha akartam volna, akkor itt helyben a magamévá tehettelek volna, és éreztem, hogy te is akarod. Ne is tagad.
   - Én… én…
   - Elysia.
   - Ne gyere a közelembe!
   Hátráltam és megbotlottam egy faágban és hátraestem volna, ha Dastan nem kap el. Az egyik kezével a derekamat a másikkal a tarkómat fogta meg.
   - Hé, minden rendben?
   - Igen. Köszönöm. Most már elengedhetsz.
   De Dastan nem mozdult.
   - Miért gondolod azt, hogy hiba volt megcsókolni?
   Nem akartam válaszolni és ki akartam szabadulni, de ő nem engedte.
   - Dastan, engedj el.
   - Ennyire rossz volt?
   Az arcára pillantottam. Vissza kellett nyelnem a csípős megjegyzést az arckifejezése láttán. Tényleg azt hiszi, hogy rosszul csókol. Életemben nem volt részem még ilyen élményben, de ha azt akarom, hogy elengedjen, hazudnom kell. Sajnálom Dastan, ezt kell tennem, még ha ez is a legnagyobb hiba, amit valaha elkövettem.
   - Sajnálom, de… de igen rossz volt.
   Fájdalmas volt látni, ahogy felvette a pókerarcot, ami segítségével elrejtette a fájdalmát, melyet csak egy pillanatra láthattam.
   - Én sajnálom.
   Nem is tudom, hogy most miért kértem bocsánatot, azért mert hazudtam, vagy azért mert fájdalmat okoztam neki. Vagy talán mindkettőért.





   Nem hittem, hogy pár szó ennyire fájhat valakinek. De Elysia szavai… olyan mintha tőrt döftek volna a szívembe.
   Elengedtem őt és elindultam vissza a kastély felé. Nem kellett hátranéznem, hogy tudjam, Elysia követ. Pár perc múlva, beléptünk a kastélyba és meg sem próbáltam a hosszabb úton menni a szobámba. De megálltam az ajtó előtt és Elysia szavai jutottak eszembe.
   Egy ajtóval arrébb mentem, a szomszédos szobába. Benyitottam és besétáltam. A kilátás csodálatos, maga a szoba hatalmas, pompa mindenhol mégis…
   - Megfelel ez a szoba, Elysia?
   Egyszerűen képtelen voltam ránézni. Ha megtettem volna, még ennél is jobban fájna, ami nem lehetséges. Egyszerűen nevetséges vagyok. Pár szó miatt kiborulok. De melyik férfi ne tenné, ha egy ilyen angyali külsejű lány azt mondja neki, hogy nem elég jó számára.
   - Igen. Tökéletes köszönöm.
   - Ha bármire szükséged van, szólj nekem vagy valamelyik szolgálónak. Készségesen rendelkezésedre állnak. Bármit szeretnél, megkapod. Semmiben nem fogsz hiányt szenvedni.
   Kivonultam és bementem a saját szobámba. Betettem az ajtót és nekitámaszkodtam. Most mihez fogok kezdeni?



   Ha azt hittem, hogy idővel könnyebb lesz… hát nagyot tévedtem. Elysia visszahúzódó, tartózkodó lett. Nem beszélt sokat és nem is evett eleget. Elhatároztam, ez nem mehet így tovább.
   Egy terv fogalmazódott meg bennem. Algernon. Szükségem van a segítségére, ezért elindultam, hogy megkeressem.
   Futva tettem meg a faluba vezető pár perces utat és Algernon után kezdtem kérdezősködni, természetesen a nők körében. Hamar meg is találtam azt a valaki, aki látta, egy csodaszép lánnyal belépni egy vendéglőbe.
Hiába vagyunk elrejtve az emberek szeme elől, sokszor bemegyünk a városba és az emberi technológiákkal együtt fejlődünk, így minden megtalálható nálunk is, ami bármely más városban. Csak az a különbség, hogy itt vérfarkasok laknak, nem emberek.
   Beléptem. A vendéglő belseje egy hatalmas térből állt, meg a konyhából, melyet innen nem lehetett látni. Körbenéztem, hogy hol lehet a legjobb barátom.
   Meg is láttam őt az egyik sarokban. Nem is figyelt másra, csak arra a lányra, aki mellette ült. Olyan közel hajolt hozzá, hogy ha beszélt a lehelete elérte a lány fülét, aki megborzongott és elpirult. A szememet forgattam. Algernon minden nőt elvarázsolt, akivel csak beszélt, és ha még bevetette sármját… nincs az a nő, aki ne tenné szét a lábát neki. Természetesen, ezt ki is használta saját szükségleteinek kielégítésére.
   Elindultam az asztaluk felé. Mikor odaértem karba tett kézzel megálltam. Algernon felém se nézett és úgy mondta:
   - Dastan, haver, nem látod, hogy nem érek rá?
   - Szükségem van a segítségedre. Elysiáról lenne szó.
   Algernon felsóhajtott, majd felém fordult.
   - Elrontottad a játékom, Dastan. Ezért jössz eggyel.
   - Rendben. Akkor induljunk.




   Alig telt el egy nap a csók után és próbáltam minél távolabb kerülni Dastantól. Alig beszéltem és a számomra kijelölt szobából, alig mozdultam ki. Fel sem tűnt a szoba pompája. Leginkább csak kifelé néztem az ablakon, csodálva az állatokat.
   Hirtelen kopogást hallottam.
   - Szabad.
   Egy szobalány lépett be az ajtón egy komornyikkal. Mind a kettőjük keze tele volt csoda ruhakölteményekkel. Hát igen, erre az útra nem hoztam ruhát, bár volt egy váltóruhám, ha eleredne az eső, így a mai napom még volt mit felvennem. De holnap…
   - Dastan úr mondta, hogy nincs váltóruhája, így megkért, hogy válogassak önnek. Remélem, tetszeni fognak.
   - De én nem is mondtam meg, hogy mekkora ruhákat hordok.
   - Az úrfi elég pontosan meg tudta mondani látvány alapján. Mindig is jó érzéke volt a nőkhöz, ha szabad ezt mondanom, kisasszony.
   Felálltam az ágyról és odamentem hozzájuk. Egyesével megnéztem mindet. Voltak hosszú rakott szoknyák, farmerok, pólók, újabb fajta szoknyák, régi indián ruhákra emlékeztető darabok és fehérnemű is. Ezek méregdrága darabok. Egyenként többet érnek, mint az én bérelt lakásom. A lakásom, ami nem lesz az enyém, ha nem tudom kifizetni a bérleti díjat.
   - Uram, elnézést, de ezek nagyon drágának néznek ki. Én…
   - Az úrfi, csak drága ruhákat engedélyezett, kisasszony. Ezek a legjobb minőségű darabok, csak önnek.
   - De…
   - Fogadd el az ajándékom, Elysia.
    Összerezzentem és az ajtó felé néztem, ahonnan a hang jött. Az a mély férfihang, melytől még a térdem is megroggyant. És ahogy kimondta a nevem. Olyan buja örömöket ígért, melyekről álmodni sem mertem azelőtt. Mégis, az fájt a legjobban, hogy itt kell hagynom ezt a csodálatos vérfarkast. Méghozzá még azelőtt, mielőtt végleg beleszeretek abba az akvamarin kék szembe.
   - Van egy meglepetésem a számodra, amit holnap mutatok meg és szeretném, ha valamelyik hosszú szoknyád vennéd fel hozzá.
   - Miért kellene…. – kezdtem volna, de Dastan belém fojtotta a szót.
   - Majd megérted. Kérlek, segítsetek neki kiválasztani a megfelelő ruhát. – szólt Dastan a szolgálólányhoz és a komornyikhoz, akikről én teljesen megfeledkeztem.
   - Igenis. – felelték egyszerre.
   Azzal Dastan, mint aki jól végezte dolgát kivonult a szobából, otthagyva engem a kíváncsiságommal.

Üvöltő éj - Ötödik fejezet

Ötödik fejezet

   - Itt meg mi a fene folyik?
   Döbbenve álltam a szobám ajtajában az elém táruló jelenetet látva. A szoba romokban és Elysia épp egy lámpát készül Annabell fejéhez vágni, aki meg a karmát akarja bevetni ellene. Mind a ketten megdermedtek a mozdulat közben, mikor megláttak.
   - Annabell? Mi folyik itt? – fordultam a lány felé.
   Még mindig semmi válasz.
   - Elysia?
   Ránéztem. Semmi reakció.
   - Válaszoljatok már az istenit.
   Mintha egy csapásra magukhoz tértek volna, egyszerre kezdtek el beszélni. Semmit nem értettem abból, amit mondtak, mert egymás szavába vágva próbálták túlkiabálni egymást.
   - Elég.
   Mindketten abbahagyták, és rám néztek.
   - Először is, Annabell mit keresel itt?
   - Hallottam Algernontól, hogy épségben visszajöttél és saját szememmel akartam meggyőződni róla. Nagyon aggódtam miattad. – azzal kinyújtott kézzel elindult felém.
   Mielőtt bármit is tehettem volna Elysia megragadta Annabell kezét és eltaszította. Dühösen és morogva közénk ugrott. Mind a hárman meglepődtünk ezen a reakción. Örömömben elmosolyodtam. Sőt vigyorogtam. Hirtelen Elysia rádöbbent, hogy mit csinált és szégyenkezve félre nézett. Bell felmordult és készült rávetni magát a lányra, mikor közbevágtam.
   - Bell, kérlek távozz. Mint látod, jól vagyok és lennél szíves békén hagyni a vendégemet? – Bell megállt a mozdulat közben.
   - A vendégedet?! Egy embert?! – felháborodva kiabált kikelve magából.
   - Elyisa nem CSAK EGY EMBER!
    Az említett értetlenül fordult felénk, Annabell pedig hitetlenkedve nézett rám. Kezdte felfogni szavaim valódi súlyát. Magából kikelve kisétált az ajtón. Előtte még odavakkantotta nekem:
   - Te megőrültél! Teljesen elment az eszed! –azzal magunkra hagyott.
   Most, hogy egyedül maradtunk, és a veszély elmúlt, figyelmem Elysiára terelődött.



   Furcsa. Ez a helyzet nagyon furcsa. Én is nagyon furcsán érzem magam.
   - Jól vagy? Nem sérültél meg? – fordult felém aggódó tekintettel Dastan.
   Megfogta az arcom, és gyengéden oldalra döntötte. Megvizsgálta minden oldalról, alaposan.
   - Jól vagyok. Csak egy kis párnacsata volt.
   - Párnacsata, mi? Lámpával?
   Vállat vontam.
   - Még a nevét sem tudom annak a lánynak. Bejött és rám támadott, de hogy miért, azt nem tudom.
   - Hát, az emberek itt nem szívesen látott vendégek. Persze, te kivétel vagy.
   A szája sarka mosolyra húzódott, én viszont nem éreztem olyan viccesnek. Úgy érzem, nem illek ide.
   - Dastan, mond, miért vagyok itt?
   - Hogy, hogy miért?
   - Én nem tartozom ide. Nekem az emberek között lenne a helyem.
   - Ez nem igaz. Ide tartozol. Itt kell lenned. Velem.
   Dastan közelebb hajolt, én elpirultam és félrenéztem. Nem tudom kezelni az ilyen helyzeteket. Olyan zavarba ejtő.
   - Elárulod, hogy ki volt az a lány? – próbáltam elterelni a témát és kitérni a helyzetből.
   - Annabellnek hívják. Kiskorúnk óta ismerjük egymást.
   - Mesélj még nekem magadról, kérlek.
   Dastan mosolyogva indult el az erkélyajtó felé, én pedig örültem egy kis távolságnak kettőnk között. Valahogy, ha Dastan közelében vagyok, mindig olyan furcsán viselkedem. Mintha… mintha igényt tartanék rá, pedig ez lehetetlen. Nem igaz?


   - És mond csak, milyen istent tiszteltek?
   - Erinát a Hold istennőt és Amofiszt a Napistent. A mi hitünk szerint ők ketten együtt teremtették meg az összes élőlényt a földön. Minket, vérfarkasokat pedig arra teremtettek, hogy felsőbbrendűek legyünk a többieknél. És a két isten egyesüléséből született meg fajunk királya, Oresztész Tézeusz. Ő az apám.
   - Mi? Most komolyan azt állítod, hogy két isten leszármazottja vagy?
   - Igen.
   - Váó.
   Eltátottam a számat. Ez hihetetlen.
   - Tudom, hogy nehéz elhinni, de valóban így van. Ez a mi valódi eredet történetünk.
   - Phú. Akkor, ezentúl szólítsalak felségnek?
   Dastan felkuncogott.
   - Természetesen nem kell, de ha szeretnéd... – már mindketten nevettünk.
   Beszélgetés közben Dastan megmutatta a kastély környékét és megígérte, hogy nemsokára elvisz a faluba.
   - Mikor mehetek haza, Dastan?
   Ezt a kérdést már többször is fel akartam tenni neki, de eddig nem volt alkalmam. Bár sejtem a választ, az ő szájából kell hallanom.
   - Elysia… - rám nézett és szünetet tartott – nem mehetsz haza. Láttad, hogy hol van a falu és tudom, hogy nem tennél olyat, de idevezetheted a Vadászokat. Vagy ami rosszabb, elfoghatnak és felhasználhatnak. Azt pedig nem engedhetem meg. Sajnálom.
   - De nekem van saját életem, és vissza kell térnem oda.
   - Nem! Szó sem lehet róla. Itt biztonságban vagy. Csak ez számít.
   Úgy érzem, mintha valami furcsa hangsúly lenne Dastan szavai mögött. Nem értem. Talán, nem is akarom megtudni. Csöndbe burkolóztunk, pár perccel később Dastan törte meg a csendet.
   - Most te mesélj magadról.
   - Mit szólnál ahhoz, ha felteszel egy kérdést, válaszolok, de utána én jövök, és te válaszolsz.
   Pár pillanat gondolkodás után rávágta:
   - Rendben. De én kezdem. Mi a kedvenc színed?
   - A vörös, azt hiszem.
   - Hm… Érdekes. Akkor, biztos oda vagy a szobámért.
   - Igen. Imádom. – elmosolyodtam.
   Furcsa mód, biztonságban és kényelmesen érzem magam. Ritkán fordult ez elő. Emberek közelében mindig is feszengtem kicsit. Ez most teljesen más. Most úgy érzem, önmagam lehetek. Végülis Dastan nem hétköznapi ember. Ő egy vérfarkas.
   - Én jövök. Neked mi a kedvenc színed?
   - A fekete, viszont azt hiszem a smaragd lett a másik. – mélyen belenézett a szemembe.
   Elpirultam. Csak nem miattam szerette meg a smaragdot? Az íriszem pont ilyen árnyalatú. Milyen romantikus.
   Hogy kicsit eltereljem a figyelmem a lehetetlen gondolataimról, a tájat kezdtem el fürkészni. Leginkább fenyőfákat, ritkábban elszórva néhány tölgyet, rajtuk mókusokat vettem észre. Kicsit beljebb haladva az erdőben láttam rókát és őzet is. Dastannal együtt fedeztem fel őket. Ez alatt az idő alatt nem szólaltunk meg, mert azzal elijesztettük volna őket. Nem volt kínos a csend, éppen ellenkezőleg, megnyugtató volt. Aztán egy idő után eltűntek az állatok. Talán megérezték a jelenlétünket, nem tudhatjuk biztosra, de Dastan ismét nekiállt kérdezgetni:
   - Hol születtél?
   - Londonban. Gondolom te itt Romániában, igaz?
   - Igen. Ez az én hazám.
   - De te miért hagytad el a sajátod?
   Megálltam. Dastan szintúgy. Meglepettnek tűnt, hogy miért zaklatott fel ez a kérdés ennyire, de erről nem szívesen beszélnék senkinek. Még gondolni sem akarok rá.
   - A családom miatt, de erről nem akarok beszélni.
   - Rendben van. Tiszteletben tartom, de egyszer szeretném, ha megbíznál bennem annyira, hogy ezt elmond nekem.
   - Nem leszek annyi ideig itt, hogy lehetőségem legyen elmondani.
   Ekkor hirtelen Dastan felém mozdult én pedig ösztönösen hátráltam, míg neki nem ütköztem egy fának.
   - Itt fogsz maradni velem. Nem engedlek el. Végre megtaláltalak. Nem tudod, mióta vártam rád. Életed végéig itt fogsz lakni.
   A szavai majdnem magával ragadtak. Soha senki nem mondott nekem még ilyet. Nem tudtam mit kéne mondani. Egyik felem örült, hogy ez a hatalmas és csodálatos vérfarkas maga mellett akar tudni, a másik felemet viszont sértette. Már rég megfogadtam, hogy nem hagyom többet befolyásolni magam senki által. Nem engedem, hogy valaki uralkodjon felettem, és ez eléggé hasonlít ahhoz, amit nem akarok. Így hát nem bírtam megállni, feldühített, amit mondott.
   - Rajtam senki nem fog uralkodni. A magam ura vagyok, és ha nem akarok itt maradni, akkor nem is fogok. Megpróbálhatsz megállítani, de nem fogok akaratom ellenére itt maradni.
   Kezdett kényelmetlenné válni a helyzet, mivel nem tudtam sehova menekülni miközben Dastan egyre csak közelebb hajolt felém. Hirtelen már nem is érdekel annyira, hogy uralkodni akar rajtam. Már csak az akvamarin kék szeme számított. Magával ragadott egy ismeretlen érzés. A vágy, jöttem rá hirtelen. Beszívtam férfias illatát, ami nem segített a gondolataim összeszedésében. Már nem is értettem, miért álltam ellen neki. Maradni akarok. Még hozzá vele. Az ajkára pillantottam és megnyaltam a szám. Ő is észrevette ezt az akaratlan mozdulatot és gonoszul elmosolyodott.
   - Lehet, hogy nem tudlak kényszeríteni, viszont azt hiszem, rá tudlak venni, hogy magadtól maradj itt.
   Az ajka súrolta az enyémet. Megrészegültem az ismeretlen érzéstől. Szédültem és valami ismeretlen érzés kúszott fel a lábam közétől, lángba borítva az egész testem.
   - Szeretem azokat a nőket, akik nem hagyják magukat. Nagyon kívánatos vagy, tudod? Meg foglak…. Meg kell, hogy csókoljalak.
   - Igen. – leheltem.
   Dastan habozás nélkül, vadállat módjára lecsapott az ajkaimra.

Sorry

Sajnálom, hogy egy ideje nem tettem fel fejit, de lefoglal az iskola és egy másik oldalt is szerkesztek, de hamarosan felkerül a következő fejezet is. Köszönöm megértéseteket. Bella