Üvöltő Szenvedély - 5.fejezet

Megjött a fejezet. Bocsánat a késés miatt, de remélem tetszeni fog. Jó olvasást :)

5. fejezet

– Ezt nem teheted! – háborodott fel Algernon.

A régi barátja kikelt magából. Algernon borostyán szemét rám szegezte, és tekintetével mintha átlátott volna rajtam. Megborzongtam a furcsa érzéstől. Többször voltak nézeteltéréseik, de a férfi talán ennyire még sosem volt dühös.

 – Ez, ez… felfoghatatlan!

Algernon értetlenül nézett rám, de nem tudtam többet mondani neki. Az elmúlt fél órában csak jártattam a szám, de az utolsó elszólásommal hibát követtem el. Véletlenül megemlítettem, hogy jobb lenne, ha itt hagynám a falut és egyedül járnám az utam. Természetesen Algernon kiakadt ezen, és megpróbált lebeszélni. De már késő volt, és nem volt erőm vitatkozni vele, de ő úgy tűnt nem így látta.

– Annabell, magyarázd ezt meg nekem. Én… ez… te megőrültél!

Ha nem lett volna valóban komoly a helyzet, és ha Algernon nem bukik ki ennyire a mondanivalómon, még el is nevettem volna magam a barátomon. Ritkán látni, hogy ennyire nem találja a szavakat.

– Algernon, ez csak egy ostoba gondolat volt. Nem is gondoltam át, csak egy pillanatnyi őrület volt. Hogy tudnám itt hagyni, hisz itt nőttem fel. Mégis hova mehetnék?– próbáltam füllenteni.

Bár az érveimnek meggyőzően kellett volna hatniuk, Algernon arcán még némi kétkedést láttam. Nem tudtam megnyugtatni teljesen, ami nem volt jó hír. Ha ez Dastan fülébe jut, akkor esélyem sem lesz elmenni. Akkor biztosan minden lépésemet ki fogják elemezni, pedig már most is úgy éreztem, hogy megfojtanak.

– Nagyon remélem, hogy valóban így van. Nem akarom, hogy elmenj. Senki sem akarja.

Hát ezúttal Algernonnak csalódnia kellett. Egyre jobban arra hajlottam, hogy elhagyjam a falut, és egyedül vágjak neki egy új életnek. Egy életnek melyben nem kell elvárásoknak megfelelnem, és nem kell néznem a szerelmem boldog életét nélkülem. Nem fognak sajnálni, mert azt mindennél jobban utálom, és nem próbálnak meg segíteni.

Eddig csak egy gondolat volt, de egyre inkább tervvé kezdett fogalmazódni bennem, elhatározássá vált már. Biztos voltam benne, hogy Algernon megemlíteni neki majd ezt a beszélgetést, hisz látszott rajta, hogy aggódik miattam, így ha cselekedni akarok, gyorsan kell.

– Annabell – szólított meg a férfi. Felhagyott a fel-alá járkálással, a székem elé lépett, ahova leültem, majd letérdelt és a megragadta a kezem. – Kérlek, tudom, hogy milyen meggondolatlan tudsz lenni, de ne tegyél semmi ostobaságot. Én megértem, hogy érzel, de ez…

– Megérted, hogy érzek? – háborodtam fel, mert már elegem volt abból, hogy Algernon és mindenki más megmondta mit kéne tennem. – Nem Algernon, fogalmad sincs. Most már nem csak Dastan, de te is megtaláltad a párod. Nem hívhatlak el titeket, amikor csak akarlak, nem jöhettek el csak úgy, mert most már minden gondolatotokat és időtöket a párotok foglalja le.

Algernon tiltakozásra nyitotta a száját, de nem engedtem, hogy beleszóljon. Most rajtam volt a sor, hogy kioktassam őt.

– Én nagyon örülök neki, hogy mindketten boldogok vagytok, de így egyedül maradtam. Érted? Hiába állítod, hogy minden a régi lesz. Már semmi sem a régi. És soha nem is lesz, nem lesz már annyi időtök rám, és én nem leszek teher senki vállán sem.

Akaratlanul, de ezzel a mondatommal, és kitörésemmel csak erősítettem Algernon gyanúját, hogy nem csak egy futó gondolat, hanem már egy elhatározás, hogy elmegyek. A férfi ráncolta a szemöldökét, arcára aggodalom ült ki, ennek hatására pedig erősebben szorította a kezem. Talpig fekete ruhája illet mostani érzéseihez és arckifejezéséhez.

– Kérlek, gondold át még egyszer – könyörgött nekem a legjobb barátom.

Utáltam magam. Utáltam fájdalmat okozni, de egyszerűen nem bírtam már. Akárhányszor Algernon, Dastan, vagy akár Elysia közelébe kerültem legszívesebben az ellenkező irányba menekültem volna. Egyszerűen nem volt már erőm fenntartani a látszatot. Belefáradtam abba, hogy azt mondjam minden rendben.

Nem, semmi sem volt rendben.  Legalábbis, ami engem illetett. A többieknek meg volt mindenük, nem kellettem még én is visszatartó erőnek. Megvoltak nélkülem. Tudtam. Ha elmennék, hiányoznék nekik, de a sok teendő mellett hamar elfelejtenének engem és emiatt nem maradhattam.

– Még nem döntöttem el semmit, Algernon. Elismerem megfordult a fejemben, de egyelőre ez csak egy ötlet volt.

Algernon felsóhajtott. Nem voltam biztos benne, hogy meg tudtam-e győzni őt. Pár másodpercig csak egymás szemébe néztünk. Megpróbáltuk kipuhatolni a másik érzéseit, szándékait. Végül a férfi feladta.

– Figyelj Bell, ha bármi problémád van, nyugodtan szólj rendben? Rád mindig tudok majd időt szakítani. Becsületszavamra esküszöm.

Meghatóak voltak a barátom szavai. Tudtam, hogy komolyan gondolja, és mindent meg is tenne azért, hogy betartsa, amit ígért, de tisztában voltam vele, hogy nem kérhetek tőle ennyit. Csak most találta meg a párját, alig tölthettek el időt egymással, így még ha szükségem lenne rá sem kérném a segítségét. Nem akarnám megzavarni a párt, ahogy Dastanékat sem. De egyedül minden sokkal szürkébb, és unalmasabb volt. Főleg most, hogy a kívülállóknak vége. Már csak a Vadászok maradtak, akik veszélyt jelentettek ránk nézve.

Vadászok. Egy gondolat suhant át az agyamon, ami végleg eldöntötte a mérleg nyelvét a távozásom felé. Természetesen ezt már nem osztottam meg legjobb barátommal. Nem akartam, hogy aggódjon.

– Nekem most mennem kell, Bell, de ne feledd, hogy mit mondtam, rendben?

– Rendben – nyugtattam meg a férfit.

Algernon vonakodva, de elindult az ajtó felé, én pedig kikísértem őt, majd bezártam az ajtót. Hátammal nekidőltem a bejáratnak, lehunytam a szemem és még egyszer átgondoltam az őrültnek tűnő ötletem, de minél többet agyaltam rajta, annál biztosabban éreztem, hogy ez a helyes döntés, amit meghozhatok. Igen. Ezt fogom tenni.

A hálószobámba siettem és az ágy alól elővettem a laptopom, majd az ágyra ülve vártam, hogy bekapcsoljon. Az interneten kezdtem el keresgélni olyan helyek után, ahová érdemes lenne elmenni, és amire Dastanék nem gondolnának.

Első választásom Olaszországra esett, de úgy döntöttem nem megyek olyam messze. Reméltem, hogy senki sem gondolna arra, hogy valahova a közelbe megyek, így Magyarországot szemeltem ki úti célomnak. Mindig is kíváncsi voltam Budapestre, úgyhogy most eldöntöttem, hogy valóra váltom ezt a vágyam. De nem nyaralni megyek oda, hanem határozott céllal. Azt akarom, hogy értelme, célja legyen az életemnek, ez pedig innentől a Vadászok levadászása lesz.

A Google-ben utána néztem mindennek. Az úti tervtől elkezdve, szállást, és egyéb dolgokat. Képeket is nézegettem és egyre lelkesebben vetettem bele magam a készülődésbe. Amikor végeztem a biztonság kedvéért letöröltem az előzményeket, hátha valaki turkálna a gépemben, majd a fiókos szekrényemhez léptem és elkezdtem belepakolni a ruháimat egy bőröndbe. Nem volt túl sok, így nem tartott sokáig mindent bepakolni.

Úgy számoltam, hogy legkésőbb holnap tudja meg Dastan az őrült ötletem, szóval holnap kell lépnem. Nem állt szándékomban ilyen sietősen távozni, de lehet, hogy ez a legjobb megoldás mindenkinek.  

Amikor úgy ítéltem, hogy minden fontosat eltettem, befeküdtem az ágyba és megpróbáltam lecsillapítani dobogó szívem és kavargó gondolataim.

– Holnap elmegyek – suttogtam, majd felnevettem.

– Holnap elmegyek – ismételgettem.

A plafont bámulva leperegtek előttem a boldog emlékek, amiket együtt töltöttünk Algernonnal és Dastannal. Mindig elmosolyodtam akárhányszor csak eszembe jutottak ezek az emlékek. Mennyire szeretettem volna visszamenni az időben oda, ahol még minden felhőtlen volt, de ezt nem tehettem meg. Itt voltam, ez volt a valóság.

Lehervadó mosollyal fordultam az oldalamra, magamra húztam a takarót és megpróbáltam elaludni. Beletelt egy kis időbe, de végül sikerült.

A semmi közepén álltam. Csak feketeség vett körül, ami megijesztett. Megrémültem és körbe-körbe forogtam, hátha látok valamit, de semmi. Semmi nem volt ott rajtam kívül.

Álmodom talán? – kérdeztem meg magamtól, de olyan valóságos volt, pedig tudtam, hogy ez nem lehet igazi. Én az ágyamban fekszem.

– Biztos vagy benne? – kérdezte egy hang mögöttem.

Rémülten fordultam hátra, és magammal találtam szembe magam. Ugyan én voltam az, aki velem szemben állt, de valahogy mégsem én voltam. A másik énem szeme fásult volt, arckifejezése pedig közönyt mutatott.

– Mégis hogy? – kezdtem el. Nem értettem.

– Én a lelked tükrözöm. Én és te, egyek vagyunk. Ismerem minden gondolatod, érzésed és vágyaidat.

Egyek? Megdöbbentem. Ilyen lenne a lelki világom tükröződése? Tudtam, hogy nem vagyok jó formában és Elysia megjelenése sokat ártott nekem, de ez most megijesztett. Ez csak egyre jobban megerősítette az elhatározásom.

– Ki vagy te? – nézett a szemembe a másik énem – Mit akarsz az élettől? Hová tartasz?

– Ki vagyok? – nem értettem a kérdését. Hogy válaszolhatnék erre?

– Ki akarsz lenni?

A másik énem csak bombázott a kérdésekkel, de én nem értettem. Mire akarhat kilyukadni?

– Én te vagyok, a kérdéseket nem én teszem fel neked.

Nem ő teszi fel. Mondata visszhangzott a fejemben. És valóban, a lelkem mélyén mindig is ezekkel a gondolatokkal viaskodtam és próbáltam megtalálni rá a válaszokat, de most jött el ez a pillanat. Válaszút elé érkeztem.

– Annabell Cambbelle vagyok. Egy harcos vérfarkas, aki arra tette fel az életét, hogy megvédje a fajtáját, és pontosan ezt is akarom tenni.

A nő arca felragyogott. Szeme fásultsága eltűnt, bőre visszanyerte eredeti színét, visszatért belé az élet.

– Ez a helyes válasz.

A nő eltűnt.

Egy nagy levegővétellel ébredtem fel. Ülő helyzetbe tornáztam magam és a szívemre tettem a kezem. Éreztem, éreztem a változást, ami bekövetkezett bennem. A saját lelkemmel néztem szembe, ami megmutatta saját gyengeségem és a célt, amiért az lettem aki.

Mindig is lobbanékony, harcos típus voltam, így adott volt, hogy beálljak a vérfarkasokat védők közé, akik megküzdöttek az ellenséggel. De saját szívemet nem tudtam legyőzni, de bíztam a sikeremben, hogy képes leszek újrakezdeni mindent, vagy legalábbis teljességgel visszatalálni régi önmagamhoz. Vagy talán nem is kell megtalálnom a régi oldalam, hanem egy új énemet kell felépítenem. Az álmom csak bebetonozta a távozásom.

– Mennem kell.

Üvöltő Szenvedély - 5.fejezet /Részlet/

Tudom, hogy kicsit késve, de itt van a részlet. Hamarosan jön a fejezet is.

"– Annabell – szólított meg a férfi. Felhagyott a fel-alá járkálással, a székem elé lépett, ahova leültem, majd letérdelt és a megragadta a kezem. – Kérlek, tudom, hogy milyen meggondolatlan tudsz lenni, de ne tegyél semmi ostobaságot. Én megértem, hogy érzel, de ez…

– Megérted, hogy érzek? – háborodtam fel, mert már elegem volt abból, hogy Algernon és mindenki más megmondta mit kéne tennem. – Nem Algernon, fogalmad sincs. Most már nem csak Dastan, de te is megtaláltad a párod. Nem hívhatlak el titeket, amikor csak akarlak, nem jöhettek el csak úgy, mert most már minden gondolatotokat és időtöket a párotok foglalja le.

Algernon tiltakozásra nyitotta a száját, de nem engedtem, hogy beleszóljon. Most rajtam volt a sor, hogy kioktassam őt.

– Én nagyon örülök neki, hogy mindketten boldogok vagytok, de így egyedül maradtam. Érted? Hiába állítod, hogy minden a régi lesz. Már semmi sem a régi. És soha nem is lesz, nem lesz már annyi időtök rám, és én nem leszek teher senki vállán sem."

Új írás!

Na, figyelem. Tudom, hogy szombat van, ennek ellenére nem tettem fel még részletet, sem pedig fejezetet, de a héten egy új novellán dolgoztam. Ezt megtalálhatjátok a Fanficek fülnél a fejlécben. Ezt leginkább anime rajongóknak ajánlom, mivel ez egy Inuyasha fanfic, szereplői pedig Sesshoumaru és Rin.
Aki esetleg mégis olvasni szeretné a novellát, - ami 8,5 oldalas :) - annak itt van pár szó az animéről, hogy mégis tudja miről van szó.

Ebben az animében szellemek és emberek szerepelnek. A szellemek sokszor az emberekre támadnak, és Sesshoumaru is egy szellem, aki éppenséggel utálja az embereket ( mint a legtöbb hozzá hasonló szelem). De egy nap találkozik egy emberlánnyal, Rinnel, akit valamilyen oknál fogva megment. A férfi egy y visszahúzódó, rideg szellem, semmilyen érzéssel nem rendelkezik, de ez a kislány megváltoztatja ezt. Inuyasha, Sesshoumaru öccse pedig egy félszellem. Az anime elején utálják egymást, de ez a végére szerencsére megváltozik. Hmm, vannak még papnők (mint Kaede és Kagome), akik képesek a szellemek ellen harcolni.
Na, röviden ennyit tudtam most leírni az animéből. Aki kedvet kapott, nézze meg. Higgyétek el nagyon vicces és szórakoztató. Ha pedig a novella érdekel titeket (amit fanficnek neveznek), akkor hajrá. Jó olvasást.


Itt a fanfic borítója, amit Angyalnak, egy kedves barátomnak ajánlok. :D
(A képen Rin és Sesshoumaru látható)

Üvöltő Szenvedély - 4.fejezet

Meg is jött az új feji. Jó olvasást :D

4. fejezet

Safirával folytatott beszélgetésemen rágódtam. Az ágyamon feküdtem a sötétben és a plafont bámultam. Már kint is leszállt az éj, bár azt nem tudtam volna megmondani, hogy mikor. Nem figyeltem az időt, egyszerűen csak ki akartam vonni magam egy időre mindenből, hogy gondolkodhassak. Azonban szinte megbénítottak a gondolatok áradata a fejemben. Folyton csak Safira kérdése zakatolt a fejemben.

„– Te kit akarsz elfelejteni Annabell?”

Hogy kit akarok elfelejteni? Mindent. Mindenkit. Szerettem volna mindent elölről kezdeni. Tiszta lappal. Csakhogy minduntalan Iain képe jelent meg az elmémben. Sehogy sem akart eltűnni a fejemből, én pedig újra és újra csak azt a mondatot halottam a fülemben. Mintha csak Safira újra és újra kimondta volna őket. És egyre nagyobb súllyal nehezedett rám.

–          Miért? Miért?!

Hangosan is kimondtam a szavakat, de sajnos senki nem felelhetett rá. Még azt sem tudtam, hogy mire akartam választ kapni. Megszorítottam a lepedőt és próbáltam úrrá lenni a késztetésen, hogy addig sikítsak, míg be nem rekedek. Megannyi kérdésem volt, de nem volt, aki válaszolhatna rá. Frusztráló volt ez a tudat.

A kezembe temettem az arcom. Oly régóta először sírni támadt volna kedvem. Csak töréssel és zúzással tudtam volna levezetni a dühöm, de mivel ezt nem tettem, hát testem az egyetlen levezetési formát kereste. A sírást, de én nem engedtem meg ezt magamnak.

Ki akartam törölni az elmémből mindent. Legszívesebben karmaimmal felhasogattam volna a bőrt az arcomon, vagy kitéptem volna a hajam, de az nem oldott volna meg semmit.

Fogalmam sem volt mit tehetnék. Hogy mi a helyes. Mik a lehetőségeim. Azt hittem, hogy az elmém, az agyam egy olyan eszköz, amit fegyverként használhatok, hisz a mondás is tartja a tudás hatalom, de most nem ezt éreztem. Szerettem volna felejteni. A tudás most súlyos teher volt a szívemen, ugyanakkor a tudatlanság is kínzott. Nem voltam tisztában azzal, hogy miért kavart fel Iain jelenléte, ezért nem tudtam hova tenni a férfit a fejemben.

Megannyi lehetőség futott át az agyamon, de végül mindig két célnál kötöttem ki. Tudjam meg a titkot, amiért felzaklatott a férfi, vagy felejtsem el még a létezését is?

Mit tegyek? – ezt a kérdést tettem fel magamnak újra, meg újra az elmúlt pár órában.

Ott pulzált bennem a kérdés. De sajnos úgy tűnt a válasz mégis egyértelműbb, mint ahogy azt szerettem volna. Valami oknál fogva a Rejtőzködők vezetőjének helyettese még az álmaimba is folyton befészkelte magát. Ez vagy azt jelentette, amit még kimondani sem mertem, vagy azt, hogy annyira szánalmasan akartam elszakadni Dastantól, hogy az agyam már álomképeket vetített elém, csakhogy újra érzelmileg szabad legyek.

Felsóhajtottam. Több órányi elmélkedés után sem jutottam semmire, csak egyre több elméletet gyártottam, amik egyre rosszabbak lettek. Teljesen elvesztem, fogalmam sem volt ki vagyok.

Végül felültem az ágyban és körbenéztem. Úgy mértem végig, mintha csak külső szemlélőként, a szoba alapján akartam volna megismerni önmagam.

A hálószoba kicsi volt és csak annyi berendezési tárgy volt benne, ami feltétlenül szükséges volt. A falak bézsszínűek voltak és a bútorok is passzoltak ehhez a színhez. A komód sötétbarna volt, a függönyök pedig karamell színűek. A szobát a franciaágy virágmintás vörös ágyhuzata – amit annyira kedveltem, mert emlékeztetett a párok kötődését jelző virágmintájára – és az ágy szélességében vörösre festett fal dobta fel. A falon az ággyal szemben egy tájkép volt, semmi más. Maga az ágy szinte elfoglalta az egész szobát, tőle balra pedig közvetlenül a fal mellett helyezkedett el a komód, amibe a ruháimat zsúfoltam bele. Volt még egy kis éjjeliszekrény is, amin az olvasólámpám kapott helyet.

A berendezésből ítélve elég szegényes a lelkivilágom – állapítottam meg.

Felsóhajtottam és magam alá húztam a jobb lábam. Még sosem zavart ennyire a gyakorlatias megoldások, amiket nemcsak a való életben, de a lakásom berendezésében is alkalmaztam.

Egy fehér pólóban és egy bugyiban voltam, ami a pizsamámként funkcionált. Azon gondolkodtam mihez is kezdhetnék. Talán zsúfoljam tele mindenféle vacakkal a házam és akkor az talán hatással lesz rám is? Vagy ez teljes képtelenség? Épp ezen elmélkedtem, mikor csengettek.

Sejtelmem sem volt ki kereshetett ilyenkor. Igaz, hogy nem volt valami késő, – legalábbis így gondoltam – de akkor is furcsa volt.

Komótosan felkeltem az ágyról. Semmi kedvem nem volt beszélni senkivel sem. Már megfordult a fejemben, hogy nem nyitok ajtót, amikor újból csengettek és meghallottam Algernon aggódó és dühös hangját.

–           Bell, tudom, hogy ott vagy. Nyisd ki! Beszélnünk kell!

Fújtattam egyet, majd a bejárati ajtó felé indultam. Átvágtam a nappalin és az ajtóhoz siettem. Amint kattant a zár és kinyitottam az ajtót a feketébe öltözött Algernon beviharzott. Hosszú beszélgetésre számíthattam, így hát becsuktam az ajtót és a barátom után indultam, aki már helyet is foglalt az étkezőasztalnál. Pont ugyanott, ahol előtte Dastan is ült.

Megborzongtam. Nem lehetett tudatos a döntése, mégis hátborzongató volt számomra. Megpróbáltam nem tulajdonítani semmit ennek az apró gesztusnak, ezért megráztam a fejem és leültem Algernon mellé. Pár percig a férfi meg sem szólalt, csak körbenézett, aztán meg engem tanulmányozott.

–           Semmi sem változott itt – mutatott körbe.

Valóban régen járt itt bárki, de ez a szöveg csak akkor is elterelés volt, ugyanakkor Algernonnak nem volt szokása, hogy kerteljen.

–           Azt mondtad beszélnünk kell. Nem hittem, hogy a lakásomról van szó. Ugye nem csak ezért rángattál ki az ágyból?

Tudtam, hogy nem csak ezért és azt is tudtam, hogy csak bevezetésnek szánta ezt az egészet, úgyhogy én is fenntartottam szokásos viselkedésem látszatát. Mintha minden rendben lett volna. Mert biztos voltam benne, hogy ezért jött. Valószínűleg Dastan mondta neki, hogy jöjjön ide és beszéljen velem ő is. Mintha bébiszitterre lenne szükségem.

Algernon összeráncolta a szemöldökét, majd a lényegre tért.

–           Bell, figyelj. – Algernon rátette a kezét az enyémre, én pedig belenéztem a borostyánszempárba, ami tengernyi törődést és aggódást tükrözött. – Csak aggódunk miattad. Olyan furcsa vagy, mióta elmentünk Marosvásárhelyre. Ha nem akarod elmondani mi a baj, nem kell, de ha valamiben segítségre van szükséged mi itt vagyunk, oké?

Miután nem válaszoltam azonnal Algernon folytatta. Nem tudtam volna válaszolni. Egyszerre hatott meg, amit barátom mondott, de tudtam nem változtathatott a dolgokon. Már megtörténtek.

–           Bell, a legjobb barátunk vagy. Dastan és én…

–           Értem én, nem kell tovább magyarázkodnod.

Nem hagytam, hogy kimondja. Igen, ők megtalálták a párjukat és én is megfogom. Micsoda közhely. Háromszáz éve vártam már a páromra, de ő nem szeretett engem. Sőt nem is tartozott hozzám, hanem Elysiához. Nem könnyű egy ilyen erős érzelmi kötődést csak úgy egyik napról a másikra kitörölni az ember szívéből. Szinte lehetetlen és igaz, hogy boldog voltam, mert a szerelmem, Dastan boldog, de attól még a sebek sebek maradtak. Amik Elysia érkezésével felhasadtak és úgy éreztem már nem is a szívemen vannak, hanem elfoglalják annak helyét. Mély, vérző és tátongó sebek voltak, amiket senki sem látott, csak én éreztem.

Igazán örülni akartam nekik, de nem ment. Teljes szívemből nem, és az, hogy ennyi ideig el kellett rejtenem az érzéseim, sérülté tettek. Nehezen nyíltam meg. Féltem, hogy csak újabb fájdalmakat fognak okozni azok, akiket közel engedek, és ettől az érzéstől nem voltam képes szabadulni. Ezen pedig senki sem segíthetett.

Mostanra annyira összekuszálódott minden. Kiskorunkban annyira könnyű volt, de most, most már sokkal bonyolultabb. Nem mondhattam ki nyíltan, amit akartam, mert azzal megbántottam volna azokat, akik fontosak számomra, de így ők sem segíthettek nekem. Ördögi kör, amiből én biztosan nem jöhetek ki jól.

Egyre inkább elhatalmasodott rajtam az az érzés, hogy Dastanék megfojtanak. A jelenlétük egyszerre megnyugtató és frusztráló is volt, hisz egy álarc mögé kellett bújnom, amit egyáltalán nem volt könnyű fenntartani. Belefáradtam már abba, hogy olyasvalakire várjak, aki sosem fog úgy szeretni, ahogy én akarom.

Elegem lett. Felkeltem, hogy elmenekülhessek Algernon kutató tekintete elől. De nem sok hely volt ahova mehettem. Természetesen a férfi is felpattant és elém vágott. Megragadta a karom, hogy rá figyeljek. Nem okozott fájdalmat, de nem is volt gyenge a szorítása.

–           Algernon, engedj el.

–           Nem, figyelj ide, tudom, hogy valami bánt. Látom rajtad, és nem értem miért nem mondod el. Azt hittem barátok vagyunk.

Algernon tényleg megbántottnak tűnt. Ajkát szorosan összepréselte egy keskeny vonallá.

–           Azok is vagyunk.

–           Akkor hagyd, hogy segítsek.

Haboztam. A nap minden percében ezzel a dilemmával néztem szembe, de akkor nem kellett a barátom feszült arcvonásait figyelnem. Ez egy harc volt, amit magammal, az érzéseimmel vívtam. Végül győzött bennem a vágy, hogy elmondhassak valakinek mindent.

–           Én, azt sem tudom hol kezdjem.

–           Talán a legelején.

Az erdőt jártam, de most egyedül. Mindenki megértette, hogy most egyedül akarok lenni. Persze, hogy megértették. Azzal, hogy újra felemlegettem a szüleim egy lavinát indítottam el magamban. Olyan volt, mintha megpiszkáltam volna a parazsat, ami újból lángra kapott, méghozzá újult erővel. Féltem elaludni, nehogy valósággá váljanak a szavaim és valóban velük álmodjak. Akárhányszor ez történt mindig csurom vizesen és zaklatottan ébredtem.

Feledni akartam. De botor módon felemlegettem a múltat, ezzel megpiszkáltam a még be sem gyógyult, fájó sebeket. Minden egyes alkalommal akárhányszor is csak a szüleimre gondoltam, mintha csak egy kést szúrtam volna a szívembe. A szüleim emléke boldogságot és melegséget kellene, hogy hozzon, ehelyett csak fájdalom járta át a lelkem minden egyes alkalommal. Gyáva voltam. Menekülni akartam saját démonaim elől. Ehhez pedig nem kellettek szemtanúk.

A Rejtőzködők között kevesen tudtak a múltamról, de Andreinek elmeséltem egyszer bizalmam jeleként, de azzal a feltétellel, hogy soha nem emlegeti fel őket. Nem is tette, ahogy Balthazar sem. Bár nem mondtam ki sosem, mégis mindannyian sejthették indítékaim, miért nem akarok beszélni a dologról, így tiszteletben tartották kérésem.

Megálltam és a földet kezdtem el bámulni. Sárga és piros színben pompázó falevelek borítottak mindent. Az idő lassan kezdett el egyre hidegebbé válni, ennek ellenére rajtam csak egy fekete dzseki és egy fehér póló volt. Nem volt melegem, de nem is fáztam. Szerencsére a vérfarkasok nem voltak olyan érzékenyek a hidegre, mint az emberek, így nem is kellett az öltözékem miatt aggódnom.

Könnyed szellő rezegtette meg a még fán lévő leveleket és egy ismerős illatot hoztak felém. Felsóhajtottam. Egyszerre éreztem örömöt, félelmet, és némi iróniát is felleltem régi barátaim váratlan megjelenésében. Az időpont túlságosan is tökéletes volt.

Egy vörös villanást láttam. Tudtam kihez tartozik és tudtam, hogy ez nem egy szokványos találkozás lesz. Egy másodperc alatt új lelkesedés költözött belém. Testem azonnal megfeszült és felkészült a harcra. Minden sejtem pezsegve életre kelt. Adrenalin dübörgött végig az ereimen, éltre keltve ezzel minden érzékszervemet. Csodálatos érzés volt.

Mosolyra húzódott a szám. Ekkor érkezett az első csapás. Egy pillanattal előtte még csak a levegőt bámultam, de most már egy gyorsan közeledő ököl került a látóterembe. Csak a reflexemnek köszönhettem, hogy sikerült elhajolnom.

De ezzel nem volt vége. Jöttek az újabb ütések és most már ellenfelem szemben állt velem. Jobb kéz üt, míg a bal hárít, majd fordítva. Fegyverek nem kerültek elő, hisz ez nem életre-halálra menő harc volt. Ez már egy rutinná vált üdvözlési forma volt. Legalábbis Nála.

Megéreztem mögöttem egy másik vérfarkast is. Egy pillanatra lankadt a fegyelmem és ez elég is volt. Telibe kaptam egy ütést. Hátratántorodtam, az arcomhoz nyúltam és letöröltem a szám sarkából a vért.

–           Megint erősödtél Selma.

A vörös hajú lány kipirult a csatározásunk hatására. Csupán százhatvanöt centijével könnyen lebecsülhette az ember, de akik ezt tették, azok mindig megbánták. Nem volt kivétel. Nagy barna szemei, - amikben némi vörös árnyalatot lehet felfedezni az írisze körül – csak úgy csillogtak.

A lány felvette szokásos pózát, ami már szinte a névjegyévé vált. Fejét oldalra billentette, egyik kezét csípőre tette a másikat pedig a szájához emelte. Szemében most már pajkosság is bujkált, viselkedése olyan gyorsan változott, hogy néha követni is nehéz volt. Most éppen a csábítgatást próbálta rajtam. Persze igazából nem akarta rám vetni magát, Selma mindenkivel ezt csinálta, de velem még inkább, hogy felhúzzon.

–           Köszönöm a bókot, Iain. Téged is jó látni.

Elmosolyodtam. Annak ellenére, hogy néha Selma az agyamra ment mindig felvidított. Ő volt az egyik legjobb barátom. Mindig vidám természete rám is rám ragadt.

Jól megnéztem magamnak a lányt. Egy vörös, kivágott felső volt rajta és egy bőrdzseki, lábára pedig egy sima farmert húzott. Az összhatást a tíz centis magas sarkú és a füstös smink tette teljessé. Ez volt az a Selma, akit ismertem. Mindig is ilyen kihívóan viselkedett és öltözködött.

Elmosolyodtam, majd figyelmem azonban most a másik vérfarkasra terelődött. Megfordultam, hogy szembenézzek másik jó ismerősömmel, Nilayyal. Ő jóval magasabb volt, mint testvére, Selma. Ő teljes ellentéte volt a lánynak. Kicsit visszahúzódó, keveset beszélő, bizalmatlan és örök pesszimista. Rövid, fekete haja össze-visszaállt, de őt nem nagyon érdekelte a kinézete. Külseje teljesen átlagos volt, leszámítva a szemét. Az zöld volt írisze körül pedig egy kék gyűrűvel. Nem mindennapi szemek, de hát vérfarkas volt. Ő maga sem volt átlagos.

–           Neked is szia, Nilay. Jó újra látni.

A férfi két méterre állt tőlem egy fának támaszkodva. Láthatóan nem fordított rám túl nagy figyelmet, csak bólintott. Tiszta feketében volt, szinte beleolvadt a sötétségbe.

Csak néztem barátom körvonalát, ahogy ott áll és a semmibe mered. Régen nem láttam már őket, és be kell vallanom, hogy hiányoztak nekem. Bár igaz, hogy legalább annyi időt töltöttünk külön, mint együtt, de így is a távol töltött idő mégis rövidebbnek tűnt az én szememben.

De távollétüknek oka volt. Ők ketten különlegesek voltak. A Vadászokra vadásztak. Ez volt az életük. Kiskoruk óta az ellenséges emberekre vadásztak, de az ártatlanokat nem bántották. Családjuk tragikus haláláért a Vadászok voltak a felelősek, ezért hatalmas gyűlölet lobogott a szívükben. Nem felejtettek, és soha nem is fognak. Amíg van bennük élet, amíg lobog bennük a bosszú olthatatlan vágya, addig üldözni fogják azokat az embereket, akik végeztek egy testvérükkel és a szüleikkel.

Meg tudtam őket érteni. Egykor én is az ő oldalukon harcoltam és gyilkoltam halomra az embereket, akik könyörület nélkül vadásznak a fajtámra. De egy idő után belefulladtam a sok vérbe, amit kiontottam, ezért menedéket keresve szegődtem a Rejtőzködőkhöz. Azóta Selmáék időről időre beugrottak hozzám, és próbáltak rávenni arra, hogy újra csatlakozzam hozzájuk. Ugyanis én, mondjuk úgy, hogy elég jó voltam a gyilkolásban. De ezzel leszámoltam. Egy életre.

–           Mondd csak Iain, hogy megy sorod mostanában? Még mindig Balthazar kis kedvence vagy?

Selmához fordultam ismét. Nem válaszoltam a kérdésére, csak összehúzott szemmel néztem rá. felsóhajtott.

–           Jól van, jól van. Vedd úgy, hogy nem szóltam.

Elmosolyodtam és megöleltem a lányt. Olyan kicsi volt, hogy a mellkasomig alig ért fel. Selma egy kis idő után kibontakozott a karjaim közül. Zavarban volt kis termete miatt, ha megöleltem.

–           Na és mi szél hozott erre benneteket? – kérdeztem.

A lány játékos arckifejezése azonnal komollyá vált, ami semmi jót nem sejtetett.

–           Úgy éreztük történni fog veled valami. Az ösztöneink vezettek hozzád, Iain.

Ez a kijelentés egy ilyen edzett és rendkívüli vadász szájából, aki mindig az ösztöneire és a megérzéseire hallgat, – amik szinte sosem csaltak – elég ijesztő volt.

–           Ez nem hangzik valami jól.

Üvöltő Szenvedély - 4.fejezet /Részlet/

"Elegem lett. Felkeltem, hogy elmenekülhessek Algernon kutató tekintete elől. De nem sok hely volt ahova mehettem. Természetesen a férfi is felpattant és elém vágott. Megragadta a karom, hogy rá figyeljek. Nem okozott fájdalmat, de nem is volt gyenge a szorítása.

–           Algernon, engedj el.

–           Nem, figyelj ide, tudom, hogy valami bánt. Látom rajtad, és nem értem miért nem mondod el. Azt hittem barátok vagyunk.

Algernon tényleg megbántottnak tűnt. Ajkát szorosan összepréselte egy keskeny vonallá.

–           Azok is vagyunk.

–           Akkor hagyd, hogy segítsek."

Üvöltő Szenvedély - 3.fejezet

Na itt is van a fejezet, ahogy ígértem :) Jó olvasást

3. fejezet

A király, Oresztész Tézeusz kastélyának szalonjában ültem és a királyi család képeit nézegettem a falon. Oresztész mellet párja, a királyné Dalma állt, előttük pedig fiúk Dastan, a trónörökös. Mosolyogtak. Olyan boldognak tűntek, ami most csak idegesített engem. Elfordítottam a fejem és inkább a hatalmas plafontól padlóig érő hatalmas ablakokon tekintettem kifelé.

Ám a kinti táj sem foglalhatta le sokáig a gondolataimat. Kezem feszülten dobogott a kanapé karfáján. Agyamban a gondolatok csak úgy száguldoztak és nem tudtam mit tehetnék ez ellen. Próbálkoztam már mindennel a futástól elkezdve a verekedésig, de semmi sem segített. Azóta voltam ilyen feszült, mióta elmentünk Marosvásárhelyre leszámolni a kívülállókkal.

Natalie, a legjobb barátom, akivel nem voltak titkaink és a legjobban megértettük egymást, ott találkozott a párjával Marekkal. És hála neki pillanatok alatt Natalie eltávolodott tőlem. Mivel ez ellen nem tehettem semmit, és nem is akartam a barátom boldogságának útjába állni, csak a tehetetlenség dühét és frusztrációját éreztem.

Na és persze ott volt a Rejtőzködők között nevelkedett Safira, aki Maya rég elveszett testvére volt. A kívülállók vezetője, az ördögi Meddox tartotta fogva a kislányt, és zsarolta ezzel nővérét éveken át. Végül megtaláltuk a lányt, aki már nem is volt annyira kicsi. Meddox meghalt, Maya megmenekült, Algernon megtalálta a párját, ahogy Natalie is, Safira megtalálta a nővérét, de nem mindenki számára volt felhőtlen az öröm. Annabell elég feszült volt mióta visszajöttünk. Ezt mindenki érzékelte, de mivel nem beszélt a bajáról nem tudtunk segíteni. Bár nem hiszem, hogy nagyon engedte volna, hogy segítsünk neki.

Safira. Egyszerűen nem értettem azt a lányt. És Nataliera is rettenetesen mérges voltam. Nem értettem miért kellett felrángatnia a lány szobájába, hogy bemutatkozzam. Semmi értelme nem volt. Elegem volt abból a kiscsajból. Amikor először belépett a kastélyba úgy bámult rám, mintha egy kirakati bábú lennék. És az arckifejezése, semmi jót nem ígért. Különös érzésem volt vele kapcsolatban, bár meg nem tudtam volna mondani, hogy mi, vagy miért van ez, de nem akartam a közelében lenni. Szerettem volna messze elkerülni azt a kis hercegnőt. Ez jutott eszembe róla, amikor először megláttam.

Hirtelen mozgást érzékeltem mögöttem. Felpattantam a kanapéról és az ajtó felé fordultam.

–           Ó. Bocsánat, nem akartam zavarni.

–           Az istenit – káromkodtam el magam.

Nem más állt az ajtóban, mint Safira. Az, akit a legmesszebb el kellett volna kerülnöm, erre pont akkor futok össze vele, mikor rajtunk kívül nincs senki. Így nem tehettem úgy, mintha itt sem lennék, és nem vonhattam ki magam a beszélgetés alól. Vagy mégis?

Safira arcán meglepetés látszódott. Tényleg nem számított rám. Egy farmer és egy fehér, kötött pulóver volt rajta, amiben szinte elveszett karcsú alakja. Hosszú, barna haját lófarokba fogta. Ruhája illett a vörös falakhoz, kiemelte őt a környezetéből. Gyönyörű lány volt, de szépsége most csak zavaró volt számomra.

Ezzel az öltözékkel úgy nézett ki, mint egy iskolás lány, nem mint egy vérfarkas.

Amint ismét őt figyeltem megint az a különös érzés fogott el. Még a gyomrom is liftezett egyet, ami nem volt valami kellemes érzés. Elegem lett. Így is elég kusza volt az életem nem kellett, hogy még egy ilyen kislány is bekavarjon.

–           Te meg mit keresel itt? – vontam kérdőre a lányt.

Nem voltam épp kedves, igen, de nem volt türelmem.

Safira épp tett volna egy lépést befelé, amikor ellenséges hangom megtorpanásra késztette. Különös arckifejezéssel vizslatott, meg mertem volna esküdni, hogy megbántódott, de ez most nem számított. Aztán Safira viselkedése hamar megváltozott. Megbántottból dacos lett, majd pedig dühös.   

–           Már elnézést, de én nem tettem semmi rosszat. Sem maga ellen, sem senki más ellen, szóval nem hiszem, hogy ilyen bánásmódot érdemelnék.

–           Nem?

Gyors léptekkel Safira felé indultam. Megijeszthettem, mert kapkodva vette a levegőt fenyegető viselkedésemre reagálva. Amikor odaértem hozzá megragadtam, behúztam a szobába, majd a falhoz szorítottam. Erre még a lélegzete is elakadt. Belenéztem abba a sötétbarna szempárba. Kis félelmet és tüzet láttam benne. Ez egy kicsit elbizonytalanított, de végülis azt akartam, hogy hagyjon békén és ehhez meg kellett utáltatnom vele magam, úgyhogy megpróbáltam minél jobban ráijeszteni.  

–           Kislány, ez itt nem a te felségterületed. Jobban teszed, ha minél messzebb elkerülsz engem. Elég világos voltam?

Először azt hittem beválik majd a tervem, de csalódnom kellett. A kis hercegnőt keményebb fából faragták, mint ahogy azt elsőre gondoltam volna. Állta a tekintetem pislogás nélkül, és még az állát is felszegte.

–           Próbáltam kedves lenni, de nehogy azt higgye, hogy ennyivel megfélemlíthet. Farkasok között nőttem fel, nem pedig aranykalitkában. Ha neheztel rám valami miatt, akkor bökje ki, aztán hagyjon békén.

Azzal Safira kiszabadította magát és elviharzott. Megkövülten álltam egy ideig, aztán nevetésben törtem ki. Nem tudtam, hogy kínomban nevetek, vagy saját ostobaságomon, esetleg a lányon. Mindegy is volt.

–           Mára azt hiszem elég a meglepetésekből – motyogtam magamnak.

Még mindig nevetve indultam el a faluba elütni az időt, hátha így hamarabb vége lesz ennek a szörnyű napnak.

Amint beértem ideiglenes szobámba lerángattam a párnákat az ágyról és szanaszét dobáltam őket. Kitéptem a hajamból a hajgumit és úgy folytattam a tombolást. Ez már sok volt. Annak az ostoba férfinak a viselkedése teljesen kihozott a sodromból. Iaintól nagy önuralmat tanultam, de ez a Sebastian teljesen feldúlta a lelki nyugalmam.

–           Ááá! Az a szemét! Mit képzel magáról! – üvöltöttem, ahogy csak bírtam.

Sajnos a falak nem válaszoltak nekem. Ez a tombolás egyáltalán nem vallott rám, de már annyi minden derült ki rólam és a családomról a közelmúltban, hogy már semmin sem lepődtem meg. Nem volt furcsa, hogy most rólam derült ki, hogy egy lobbanékony nőszemély voltam.

Dobbantottam egyet a lábammal és dühösen fújtattam. Legszívesebben törtem-zúztam volna, de nem lett volna értelme. Különben is sajnáltam volna ezt a szép szobát, úgyhogy úgy döntöttem kibeszélem inkább magamból. Az én szobám mellettibe siettem, ami Algernon és Maya szobája volt. Azonban hiába kopogtam az ajtón semmi választ nem kaptam, így sóhajtva indultam el a kőfolyosón és lépcsőn le az emeletről. Fáklyák szegélyezték utam, amik most nem égtek, mivel nappal volt. Különös volt, hogy miért épp fáklyákat tettek a falakra és nem villanyt vezettek be, de vállat vontam és folytattam utam.

Szerettem volna, ha valaki körbevezet engem a faluban és a környező erdőben, na meg a kastélyban, de mivel nem találtam senkit, aki segíthetett volna hát magam derítettem fel a terepet. Ami persze ahhoz vezetett, hogy találkoztam azzal az ostoba tulokkal. Komolyan elegem volt abból a férfiból, főleg mivel olyan hevesen vert a szívem a közelében. Mikor olyan agresszívan és eltökélten közelített felém nemcsak félelmet, de izgalmat is éreztem. Féltem, hogy a testi reakcióm elárul engem, de Sebastian láthatóan semmit nem érzékelt abból, hogy milyen érzéseket váltott ki belőlem.

Megráztam a fejem. Elegem volt abból a férfiból. Úgy döntöttem megfogadom a tanácsát és messze elkerülöm őt. Jobb lesz mindkettőnknek.

Végigsétáltam a gyönyörű márványfolyosón, amilyet még sosem láttam, majd a kétszárnyas ajtón keresztül kiléptem a szabadba. A kastély előtt állva vacilláltam egy keveset, hogy merre menjek, a faluba, vagy az erdőbe. Úgy döntöttem lesz időm később is megnézni a falut, az erdőt előbb megjárom, így több időm jutna az új otthonom megismerésére. Ahhoz hogy lehiggadjak amúgy is egyedül kellett lennem, úgyhogy a fákat választottam társamnak.

Először csak kocogtam kerülgetve a fákat. Ropogtak a lábam alatt a gallyak. Amikor elhaladtam egy nagy fa mellett hirtelen megálltam. Visszamentem ahhoz a fához és megsimogattam. Beleszagoltam a levegőbe. Szabadság. Ezt éreztem.

Felém kezdett fújni a szél én pedig nagyot szívtam a friss levegőből. Futásnak eredtem. Nem néztem hátra, nem foglalkoztam semmivel, csak futottam. Volt egy célom, ahova mindenképp szeretettem volna eljutni. Megéreztem a levegő változását, úgyhogy még gyorsabban hajszoltam magam. A futástól gyorsabban vettem a levegőt, a szívverésem felgyorsult, a vérem csak úgy zubogott az ereimben. Felpezsdítő érzés volt.

Végül megpillantottam. A Gyilkos-tó. Elámultan a látványtól. Sokat hallottam már a tóról, de még sosem láttam saját szememmel. Látszottak a tóból kiálló fenyőcsonkok, amik az egykori fenyőerdő maradványai voltak. Egy dolog volt olvasni erről a helyről, de más látni. Sőt olvastam a tó legendáját is, ami szintén lenyűgözött. Fazekas Eszter tragikus történetet és azt, hogy teljesítette kívánságát a táj. Szomorú, de érdekes történet. Annyira szerettem volna saját szememmel látni és most itt voltam.

Odasietem a tó partjához és leguggoltam. Belemártottam az ujjam a vízbe. Elég hideg volt, ami nem volt meglepő, hisz már tél eleje volt. Nem épp strandidő.

Tovább néztem a vizet. Imádtam csak a természetben lenni. Ilyenkor mindig megnyugodtam, nem gondoltam semmire és csak én voltam. Azonban most nem voltam egyedül. Megéreztem, hogy van valaki mögöttem. Azonnal megfordultam, testem védekezésre készen megfeszült. Minden idegszálammal az esetleges veszélyre koncentráltam.

Ám csak Annabell lépett ki a fák takarásából. Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, majd a fenekemre huppantam. Elegem volt a meglepetésekből.

–           Safira.

–           Igen, én vagyok.

–           Mit keresel itt?

–           Magányt. És te?

Annabell habozott. Pár méterre állt tőlem, de nem volt biztos benne, hogy ide akar jönni. Látszott az arcán a vívódás, de aztán odajött és leült mellém, én pedig visszafordultam a tó felé.

–           Ugyanazt – válaszolta a vérfarkasnő.

Ezután pár percig csendben ültünk és mindketten a tavat figyeltük. Nem tudtam mit kellene mondanom, vagy tennem. Felé fordítottam a fejem. Annabell nyúzottnak tűnt, mint aki nem aludt egy ideje. Karikák húzódtak a szeme alatt és a haja is kócos volt. Kíváncsi lettem volna mi történt vele.

–           Annabell figyelj…

–           Mi az?

–           Én csak… semmi. Ne is törődj velem.

Annabell furcsán nézett rám, de nem állt szándékomban olyanba ütni az orrom, ami nem az én dolgom volt, de annyira furdalta az oldalam a kíváncsiság, hogy nem bírtam megállni. Újra kinyitottam a szám, hogy megszólaljak, de aztán mégis becsuktam.

–           Bökd már ki!

Oké. Annabell sem volt valami jó pazban.

–           Mi történt veled? Mármint kócos a hajad és nyúzottnak tűnsz.

Annabell gyanakodva méregetett. Fogalmam sem volt miért lett hirtelen a szokásosnál is ellenségesebb, de érzékeny témát érinthettem.

–           Ez nem a te dolgod.

–           Tudom és sajnálom, csak tudod, alig hogy ideértünk és máris… Nincs senki, akivel beszélhetnék.

–           A nővéreddel mi van?

–           Nem tudom hol van. Biztosan Algernonnal és én nem akarom megzavarni őket, hisz csak most találtak egymásra. Mindenki nagyon kedves, de nem ismerek itt senkit, emellett Sebastian sem túl kedves hozzám. Hiányzik Iain, akire mindig számíthattam.  

Annabell eddig türelmesen és figyelmesen hallgatott, de Iain nevének hallatán megmerevedett. A pillanat egy tört része alatt összeállt a fejemben egy gondolat, ami már többször is eszembe jutott és most újra. Ahogy Annabellre néztem és Iainra gondoltam. Talán, talán…

Annabell elfordult és inkább a tavat nézte. Én is elhallgattam. Nem gondoltam végig, hogy talán ezzel megbántom Annabell, csak kicsúszott a számon. De örültem volna, ha igazam lenne. Mindketten megérdemlik a boldogságot, ahogy mindenki. Reméltem, hogy egyszer én is rátalálhatok majd a boldogságot jelentő páromra. Nem voltak elképzeléseim, hogy milyen lesz, de reméltem, hogy a sors hamar az utamba sodorja majd.

Én is elméláztam, Annabell hangja megijesztett.

–           Nem kell aggódnod. Hamar hozzá fogsz szokni az itteni élethez és sok barátod lesz. Már nem is fog annyira hiányozni az eddig életed.

–           A barátokat nem felejti el az ember csak úgy.

–           Igaz. De van, amikor muszáj felejteni.

–           Te kit akarsz elfelejteni Annabell?

Egy gyilkos ametiszt szempárral néztem farkasszemet. Választ nem kaptam. Nem is számítottam rá.

–           Idegesítő vagy, ugye tudod?

Felnevettem.

–           Igen. Egy párszor mondták már, de valahogy mégis mindenki szeret.

Próbáltam valami röhejes arcot vágni és el is értem a kívánt hatást. Annabell kuncogni kezdett.

Üvöltő Szenvedély - 3.fejezet /Részlet/

Na, vajon kinek a szemszöge ez? :P

"Safira. Egyszerűen nem értettem azt a lányt. És Nataliera is rettenetesen mérges voltam. Nem értettem miért kellett felrángatnia a lány szobájába, hogy bemutatkozzam. Semmi értelme nem volt. Elegem volt abból a kiscsajból. Amikor először belépett a kastélyba úgy bámult rám, mintha egy kirakati bábú lennék. És az arckifejezése, semmi jót nem ígért. Különös érzésem volt vele kapcsolatban, bár meg nem tudtam volna mondani, hogy mi, vagy miért van ez, de nem akartam a közelében lenni. Szerettem volna messze elkerülni azt a kis hercegnőt. Ez jutott eszembe róla, amikor először megláttam.

Hirtelen mozgást érzékeltem mögöttem. Felpattantam a kanapéról és az ajtó felé fordultam.

–           Ó. Bocsánat, nem akartam zavarni.

–           Az istenit – káromkodtam el magam.

Nem más állt az ajtóban, mint Safira." 

Üvöltő Szenvedély - 2.fejezet

Na itt is van az új fejezet. Remélem tetszeni fog. :) Jó olvasást.

2. fejezet

–           Iain!

Balthazar hangja olyan volt, mint egy ostorcsapás.

–           Igen uram?

Elkalandoztak a gondolataim a sakkjátszmáról. Az elmúlt két nap során ez egyre többször fordult elő. Balthazar, a Rejtőzködők vezérének jobb kezeként ezt nem engedhettem meg magamnak. Feladataim voltak, méghozzá igen fontosak.  És még ha most nem kellett teljesítenem azt, rosszat sejtetett, ugyanis még sosem voltam hanyag.

–           Tudod, hogy velem megoszthatod a problémáid. Nem engedhetem meg, hogy te, pont te, elkalandozz, és ne végezd el a munkád rendesen.

Felkaptam a vizet és felpattantam a székről, amin eddig ültem. Balthazar nem reagált a kitörésemre. Ugyanúgy ült velem szemben, mint eddig. Nyugodtan, magabiztosan, rendíthetetlenül. A férfi szinte sosem jött ki a sodrából, ezért is néztem fel rá, na meg persze a bölcsességéért. Én is elsajátítottam az önuralom eme magas fokát. Legalábbis eddig ezt hittem. De a mostani kitörésem nem erre utalt.

Újból helyet foglaltam, majd vettem egy mély levegőt. Erre a mozdulatomra Balthazar felvonta a szemöldökét. Tudtam, hogy megfigyeli minden rezdülésem, hogy kipuhatolja, mi bajom lehet. Túl jól ismert már. Szinte ő nevelt fel, így ez nem is volt csoda. Olyan kapcsolat volt közöttünk, mint egy apa és fia között, bár nem voltunk vérrokonságban. De ennek ellenére mindig is felnéztem rá. Mindig is az apámnak tekintettem.

Végül sikerült úrrá lennem haragomon és ismét normális hangnemben válaszoltam vezéremnek.

–           El tudom látni a feladatomat, emiatt nem kell aggódnod.

–           Efelől nincs kétségem, de…

–           Ne aggódj, kérlek. Minden rendben van.

–           Ha te mondod.

Visszafogtam fáradt sóhajom. Mindig ezt csinálta. Balthazar idegesítő szokása volt ez, hogy kihúzza az emberből azokat a dolgokat, amiket titkolt előle valaki. Igyekeztem ezt figyelmen kívül hagyni. Ekkor mindig be szoktam adni a derekam, ahogy mindenki más is. Nem lehetett ellenállni ennek az erős akaratú vérfarkasnak. A Rejtőzködők vezetőjének, aki még a király hatalmával is dacolt csakhogy kiharcolhassa igazát. Nem, neki nem lehetett nemet mondani. Én mégis erre készültem.

–           Minden rendben.

Csak ismételtem magam, de most némi nyomatékot is adtam szavaimnak. Nem annyit, hogy megsérthessem Balthazart, mert az hatalmas nagy ostobaság lett volna, de épp annyit, hogy megértse, ez az én dolgom.

Balthazar megértette. Biccentett, majd újra a sakkpartira összpontosított. A huszárral lépett előre veszélyeztetve ezzel a királynőmet. Már megint vesztésre álltam. Sosem voltam képes legyőzni a férfit, pedig rendszeresen játszottunk efféle partikat.

Leütöttem a huszárját, de ez ostoba hiba volt.

–           Sakk-matt. Csodálkozom, hogy bedőltél ennek Iain.

–           Hát csőbe húztál.

Most először olyan fura érzés öntött el, ahogy itt ültem Balthazar kunyhójában. Most először nem nyugalmat éreztem, hanem kényelmetlenséget. Szabadulni akartam a társaságától, mert frusztrált vizslató tekintete. Egyedül akartam lenni.

Egyszemélyes felmentő sereg megérkezett. Lépések zaja hallatszott kintről. Sejtettem, hogy ki lehet az és miután az ajtó túloldalán megszólalt, már nem volt kétségeim kiléte felől.

–           Iain. Őrségváltás van.

–           Azonnal megyek – kiáltottam ki barátomnak, Andreinek.

Felálltam az asztaltól és Balthazarra néztem.

–           Menj fiam – csak ennyit mondott.

Láttam rajta, hogy valami jár a fejében, de nem kérdeztem rá. Itt volt az alkalom, hogy kicsit kiszabaduljak és nem állt szándékomban elpazarolni.

–           Igen. Megyek.

Gyors léptekkel elindultam. Valósággal feltéptem az ajtót és nem nézve hátra, nem nézve, hogy Andrei követ-e engem, elindultam, hogy elvégezzem a feladatom. Ez a megszokott boldogság helyett csak frusztrációt éreztem és azt, hogy ez az egész teher a hátamon.

Teher. Micsoda röhej. Eddig ez volt az életem és most már nyűg. Mégis mi a fene változott? Ostoba kérdés volt. Egy nő képe derengett fel a szemem előtt. Ezüstös haj, ametiszt szem.

A válaszokat már ismertem, csak elhinni nem akartam, hisz nem volt értelmük. Mindig is higgadt, megfontolt és rendíthetetlen voltam, semmi sem vonta el a figyelmem a kötelességemről. Soha. Mindig ura voltam a helyzetnek, és ennek így is kellett lennie.

Fiatal korom ellenére nemcsak Balthazar bizalmát nyertem el, de az összes Rejtőzködőét is. Hitték, hogy képes vagyok elvégezni a munkám, ami az ő életük védelme volt, bármi áron. Erre tettem fel az életem, mindig is ezt a posztot akartam betölteni a falkánkban. Nem vágytam másra. Most mégis egy pillanatra elbizonytalanodtam.

Sosem hittem, hogy rátalálok a társamra, sőt nem is akartam megtalálni őt. Úgy gondoltam egy nő csak hátráltatna engem, ezért nem is akartam senkit. Ez volt számomra a legjobb megoldás. Elég volt nekem látni a többiek boldogságát. Másra nem is volt szükségem.

Mindenem meg volt, amire vágytam. Volt családom, barátaim. Közülük is két ember volt különösen fontos számomra. Az egyik Balthazar, akit szinte az apámnak tekintettem, a másik pedig Andrei Slavici, aki pedig a tanítványom volt. Ő is hozzá szeretett volna járulni a közösségünk biztonságához, én pedig nem tagadtam meg a kérését.

Attól a pillanattól fogva, hogy tanítani kezdtem, a fiú szinte mindig mellettem volt. Nem bántam az állandó társaságot, és Andrei igazán jó gyerek volt. Látszott rajta, hogy nagy nőcsábász lesz, – sőt már az is volt – és jó humor is párosult kinézetéhez. De bármennyire is felelőtlennek tűnt kívülről, ha komolyra fordultak a dolgok lehetett rá számítani. Azt akarta csinálni, amit én is, és én segíteni szerettem volna célja elérésében. És bár sokat fejlődött, még rengeteg tanulnivalója volt.

Bár nem régóta ismerjük egymást közelebbről Andreivel, még ő is azonnal észrevette viselkedésem változását, hisz ilyesmi még nem fordult elő. És ezzel újra vissza is jutottunk Annabellhez.

Hiába minden erőfeszítés nem sikerült semmivel sem gondolataim fonalát elterelni Annabellről. Valahogy mindig újra bekúszott a fejembe, és nem hagyott nyugodni. Egyre jobban idegesített, hogy nem tudtam kiverni őt a fejemből, mintha beitta volna magát a bőröm alá. Még sosem fordult elő velem hasonló, így nem tudtam kezelni a helyzetet. De ennek okát sem értettem teljesen, hisz az új dogokkal is mindig meg bírtam gond nélkül birkózni, bár most mégis csak egy nőről volt szó. A másik nem képviselői sosem tartoztak az erősségeim közé. Sosem értettem őket. Örök rejtélyek voltak a számomra.

Futottam. Olyan természetes volt a futás, hogy fel sem tűnt. Agyam magától tudta merre kell mennem, így erre sem kellett figyelnem. Ez most nem vált a hasznomra. Így volt időm elmélkedni, amit most kifejezetten nem akartam.

Gyorsabb tempóra váltottam. Éreztem és hallottam, hogy Andrei mögöttem fut. Jó. Ő is érezte feszültségem, ezért nem szólt hozzám. Közeledtünk az őrhelyünk felé. Megéreztem két társunk szagát, akiket készültünk leváltani. Igaz, hogy nem rendelkeztünk nagy létszámú csapattal, akik harcoltak volna ha kell, de minden emberünk jól képzett volt, így nem volt szükségünk olyan sok emberre.

Lascăr Brătescu és Ladislau Voineşti is megérezte közeledtünk, ezért mikor odaértünk nagy mosollyal az arcukon fogadtak minket. Most nem a szokásos módon üdvözöltem őket. Máskor bohókás viselkedésük még az én arcomra is mosolyt csalt volna, de ez nem az a nap volt.

Andrei is megérkezett pár másodperccel utánam. Ő is visszafogottabb volt a szokásosnál. Mindenki érezte a feszültséget, aminek a forrása én voltam.

–           Minden rendben, nagyfiú? – kérdezte tőlem Lascăr.

Mind a három fiú nagyjából egyidős volt és legjobb barátok is voltak. Mindannyian harcosak akartak lenni, és jó úton is haladtak efelé. Lascăr csak pár évvel volt idősebb a két fiúnál. Magas volt és most kezdte csak magára szedni az izmokat, de azért így sem volt nevezhető gyengének. Vállig érő barna hajához szürke szem párosult, férfias arcvonásai pedig csak most kezdtek megjelenni.

Hasonlóan nézett ki Ladislau is, csak neki rövidre nyírt szőke haja volt. Mélykék szemével, - ami olyan benyomást keltett, mintha egy óceánba nézett volna az ember – még nagy jövő várt rá két barátjával egyetemben a nők körében.

–           Igen – rövid tömör választ adtam.

Hangomból hiányzott minden vidámság, ami ezeknek a srácoknak a közelében megvolt. Andrei arcát nem láthattam, mivel még mögöttem állt, de a két fiú arcát nagyon is jól. Felvonták a szemöldöküket, majd összenéztek, majd egy vállrándítással rám hagyták a dolgot. Nem hitték, hogy egy rossz napnál többről lenne szó.

–           Oké, akkor mi le is lépünk. Jó mulatást.

Nem válaszoltam semmit. Lascăr és Ladislau odament Andreihez, a vállára tették a kezüket, majd minden további szó nélkül távoztak. Nem foglalkoztam velük. Most nem.

Elfoglaltam a helyem az őrhelyemen és a vidéket pásztáztam. Bármi jobb volt, mint azon a nőn agyalni. Nagy sajnálatomra minden tiszta volt. Csak az állatok apró nesze hallatszott, amiben nem volt semmi különös.

Hirtelen, messze a távolban egy farkas üvöltését hallottam. Felkaptam a fejem és füleltem, de ez nem egy vérfarkas, hanem egy igazi farkas hangja volt. A csapatát hívta vadászatra. Semmi különös nem volt ebben, de szívesen csatlakoztam volna hozzájuk. Csábító gondolat volt, de mindig a feladat, a kötelesség az első. Úgyhogy a helyemen maradtam.

De megéreztem Andrei közeledtét. Sajnos a fiú nem hagyta annyiban a dolgot. Odajött mellém és éreztem magamon a tekintetét, de továbbra is csak a tájat kémleltem. Pár perc csend után, végül Andrei rávette magát és feltette a kérdést, amit nem akartam hallani:

–           Iain nézd, tudom, hogy valami nincs rendben, szóval ne is próbáld az ellenkezőjét állítani. Szóval, elmondod, hogy mi a bajod?

Felsóhajtottam és ránéztem Andreire. Hollófekete haja megint az egyik szemébe lógott és kócos volt, mint mindig. Ráemeltem a tekintetem a fiú másik szürkés-fekete szemére. Senki másnál nem láttam még ilyen különleges szemeket. Kívülről világosszürke volt, szinte már elvegyült a szeme fehérjével, de befelé haladva egyre sötétebb, a belső része pedig szinte összeolvadt a szembogarával. Különleges volt, amit imádtak a nők. És persze azt a gödröcskét az arcán, ami csak akkor látszott, ha Andrei féloldalasan mosolygott. Ezzel a mosollyal vett le a lábáról mindenkit. Ez a gödröcske most nem volt látható, mivel Andrei aggódóan ráncolta a szemöldökét.

–           Sosem láttalak még ilyennek. Valami nagy baj lehet. Mit nem mondasz el nekem Iain?

–           Mondtam már, hogy nincs semmi baj. Egyszerűen rossz kedvem van, oké?

Látszott a fiún, hogy nem hisz nekem, de ez mindegy is volt. Nem kellett erről tudnia. Senkinek sem.

–           Rendben van.

Andrei összekulcsolta a kezét maga előtt és elfordult tőlem. Felsóhajtottam és idegesen a hajamba túrtam. Nem tudtam mitévő legyek. Nem akartam elmondani senkinek azt, ami Annabellel történt, hisz nem jelentett semmit és nem volt jelentősége. De látni, hogy Andreit ennyire zavarja a dolog, nem esett jól.

–           Csak… - itt tartottam egy kis szünetet. Nem akartam hazudni Andreinek, de nem is mondhattam el a teljes igazságot. Féligazságot, ennyit tudtam most nyújtani – Láttam egy rémálmot.

–           Rémálmot? Te?

A fiú felém fordult. Ezzel a kijelentéssel felkeltettem az érdeklődését.

–           A szüleimről.

Andrei egy ó-t formált a szájával, de nem mondott semmit. Mindenki ismerte a múltamat, így nem is feszegette tovább a dolgot. Nekem pedig ez így felelt meg.