2012. október 3., szerda

Üvöltő Szenvedély - 7.fejezet



7. fejezet


   – Az az átkozott nőszemély! – szitkozódtam félhangosan.
   Vérző orromra szorítottam a kezem, miközben nem tudtam eldönteni, hogy nevessek, vagy káromkodjak inkább. Safira egy különleges nő volt, már most meg tudtam állapítani. Egy pillanat alatt szexi vadmacskából egy amazonná változott, ráadásul gondolkodás nélkül nekem támadott, amikor úgy adódott. Felnevettem, ám amikor fájdalom nyilallt az orromba ismét káromkodni kezdtem.
   De a csókjáért megérte. Olyan finom volt a zamata, amit eddig még egyetlen nőnél sem éreztem. Olyan édes volt, mint a méz, mintha csak nektárt nyalogattam volna. De még szűz volt, ami megdöbbentett, hisz olyan érzékiséggel válaszolt a csókomra. Igazából még azt sem értettem teljesen miért csókoltam meg egyáltalán, de ez már mindegy is volt. Megtörtént, márpedig ennek nem szabadott volna, és többet nem is fog. Én már régen nem olyan férfi voltam, aki szüzeket rontott volna meg, sőt egyáltalán nem voltam olyan férfi, de ezzel a lánnyal különösen nem akartam megtenni.
   Volt benne valami-valami, ami nagyon zavart. Egyszerre kavart fel és izgatott fel, ez a kettősség pedig szokatlan volt. Egy nő sem volt képes ilyen érzéseket kelteni bennem ezelőtt. Nem tudtam, hogy kezeljem. Egy célom volt csak, hogy minél messzebb elkerüljem őt. Az volt a biztos mindkettőnk számára.
   Még mindig szitkozódva, gondolataimba merülve siettem be a kastélyba egy váltás ruháért. Mindig tartottak lenn ruhát a hasonló esetek végett. Bár a hideg nem volt ránk olyan nagy hatással, mint az emberekre, azért már én is éreztem, hogy most már fel kellene vennem valamit. Metsző hideg volt, ahogy a szél feltámadt jeges fuvallatot hozva magával. Felgyorsítottam a lépteim és gyorsan beléptem a kastély kétszárnyú ajtaján.
   Bent kellemes meleg fogadott, de örömöm nem tarthatott sokáig, ezzel tisztában voltam. Biztosra vettem, hogy Natalie leszedi a fejem, és igazam is lett. Miután felöltöztem összefutottam a legjobb barátommal, aki a fülemnél fogva rángatott fel ideiglenes szobájába. Mareknak már nyoma sem volt, de lemertem volna fogadni, hogy az ő szenvedései tovább tartanak majd, mind az enyém. Ettől csak jobb kedvre derültem.
   – Most aztán kihoztatok a béketűrésemből! Hogy tehetted ezt Sebastian? Megbeszéltük, hogy megfértek egymás mellett! – kezdett el üvöltözni Natalie minden köszönés nélkül.
   Egy kicsit ugyan szégyelltem magam azért, amit tettem, de, csak mert ígértet tettem a legjobb barátnőmnek, hogy nem fogok Marekkel összeveszni, de hát nem tehettem róla, idegesített a képe.
   Az udvaron futottunk össze és mivel nem volt nézőközönség, ami megakadályozott volna minket, így hát az első pár szóváltás után egymásnak estünk. Szó mi szó, én provokáltam az egészet. Frusztrált voltam Safira miatt. Amikor csak megláttam, mintha áramot vezettek volna a testembe. Minden izmom megfeszült, agyam harcra kész volt, idegeim pattanásig feszültek, de még a nadrágomban is olyan változás következett be, amit nagyon nem szerettem volna. Igen, be kellett vallanom, izgatott ez a nő, de nem kaphattam meg és nem is akartam. Ő tabu volt. amúgy sem buktam az ilyen lányokra. Ő nem volt a zsánerem.
   – Sajnálom, Natalie – válaszoltam a lánynak, miután elhessegettem Safira képét a fejemből. Ajkának finom zamatát, szemének csodálatos csillogását. Elég!
   – Remélem is. – szólt közbe Natalie. Ő nem érzékelte belső viaskodásom, csak fel-alá sétált a szobájában. Nagyon ideges volt. – Ez a legkevesebb, de ennyivel nem úszod meg.
   – Tudom.
   Natalie egy pillanatra megállt, majd a szemembe nézett. Egyszerre sugárzott szomorúságot és dühöt a tekintete. Egy kis szúrást éreztem a szívem környékén. Megbántottam a legjobb barátomat, ami olyan érzés volt, mintha magamat bántottam volna. Éreztem a fájdalmát én is. Nem akartam, hogy így érezzen. Nem. Bármit megtettem volna, hogy ne így legyen, de én voltam az okozója ennek, így hát nem sok mindent tehettem. Csak ennyit mondtam:
   – Natalie – suttogtam – Ne haragudj.
   Natalie egy pillanattal később a nyakamba ugrott. Viszonoztam az ölelését és szorosan magamhoz húztam. Beszívtam ismerős illatát, de ez teljesen más volt, mint amit Safirával éreztem. Ebben az ölelésben semmi szexuális töltés nem volt. Natalie mintha csak a húgom lett volna, sosem közeledtem volna hozzá úgy. Ez pedig fordítva is igaz volt. ugyan nem örültem neki, hogy Mareket választotta, de el kellett fogadnom a fickót.
– Nem ígérhetem, hogy sikerül, de megpróbálom elfogadni őt. Csak ennyit ígérhetek neked.
   Kezemet a hátán pihentettem. Vártam a válaszát.
   – Ennél többet nem is kérhetnék – suttogta bele a fülembe Natalie.
   Nagy kő esett le a szívemről. Nem szerettem Natalieval haragba lenni. Én személyesen sosem tudtam rá huzamosabb ideig haragudni, mert rá nem lehet. Különben is, szinte csak ő volt nekem. Mindig ott volt, amikor szükségem volt rá, és most kevesebbet van velem. Marekkel szembeni ellenszenvemnek ez volt az alapja. Persze volt más ok is, de tisztában voltam vele, hogy ez az igazi oka. Ezt hangosan sosem ismertem volna el. Persze ezt Natalie is pontosan tudta.
   – Akkor ennyi? Nem kapok semmi büntetést? – kérdeztem reménykedve, miközben Natalie elhúzódott.
   – De hogy is nem kapsz! – háborodott fel a lány.
   Sejtettem, hogy nem úszom meg ennyivel, de egy próbát csak megért.
   – Neked az lesz a büntetésed, hogy… – vágott tűnődő arcot Natalie. Pár másodperccel később már fel is ragyogott az arca. – Hogy nem nézheted Marek szenvedését.
– Ne!
   Ez tényleg kegyetlenség volt. Szívesen néztem volna, ahogy Mareket kínozza a kanosság és nem érhet Nataliehoz, mert biztos voltam benne, hogy ez lenne neki a legnagyobb büntetés és a fejemet tenném rá, hogy végülis Natalie ezt szabta ki rá. Ahogy rám nézve a legnagyobb büntetést: Nem nézhetem, ahogy a férfi szenved. Natalie ezt valóban jól kifundálta.
   – Kitaláltad nem igaz? Ugye milyen zseni vagyok? – kacérkodott velem a lány.
   Körbe-körbe forgott, miközben nevetett rajtunk. Jó volt látni, hogy már nincs rossz kedve.
   – Kegyetlen vagy.
   – Tudom – lett még szélesebb a mosolya.


   – Iain, megint el kell menned a városba.
   Felsóhajtottam. Én voltam a felelős az élelem ellátásért, ha megszorultunk. Időről-időre elmentem bevásárolni a városba, hogy feltöltsem a készleteinket. Ez kiváltság volt és egyben nagyon fontos feladat is. Hogy elszigeteljük magunkat mind az emberektől, mind más vérfarkasoktól, ezért mindig csak egy kijelölt ember mehetett el. Minél kevesebben érintkeztek az emberekkel annál jobb, és biztonságosabb volt a többiek számára.
   Igazából örülnöm kellett volna, hogy végre egyedül maradhatok. De ha egyedül maradok, megint rá fogok gondolni. Egyszerűen nem tudtam kiverni a fejemből, ami rettenetesen idegesítő volt. Azt sem értettem miért van rám ilyen hatással. A válasz kézenfekvő volt, de reméltem, hogy nem igaz, és csak felkeltette az érdeklődésemet. Hogy hamar elmúlik. Remélhetőleg minél előbb.
   – Selma és Nilay is veled mennek.
   – Hogy mi? – kaptam fel a fejem Balthazar kijelentésére. Épp a kunyhójában ültem a két említett társaságában.
   – Jól hallottad – felelt nyugodt hangon a férfi. Őt nem lehetett kihozni a sodrából. Mindig nyugodt volt, amit csodáltam benne. Nekem ez egyre nehezebben ment.
   Phú. Fújtattam. Ennyit arról, hogy egyedül leszek.
   – Ugyan már Iain, jó lesz, meglátod. – jött oda hozzám Selma, hogy megnyugtasson.
Talán a levegőben is érezni lehetett frusztráltságom és tehetetlenségemből fakadó dühömet. Elegem volt. Le akartam vezetni valahogy, úgyhogy reméltem, hogy összefutunk pár Vadásszal. Legalább levezethetném a felesleges energiáimat és dühömet.
   – Iain! – szólt nekem Balthazar.
   Felálltam és odasétáltam a vezéremhez. Az arcán lévő sebhely, amióta ismertem már rajta volt, de még nekem sem árulta el, hogy szerezte. Rejtély volt ez az ember, ahogy most is. Olyan furcsán nézett rám. Mintha tudna valamit, amit én nem.
   – Itt a lista, hogy mi kell. Vigyázzatok és siessetek vissza. – nyújtott át nekem egy papírt a férfi.
   – Miért nem mehetek egyedül? – kérdeztem kissé ingerülten, bár próbáltam ezt leplezni.
   A Rejtőzködők vezetője sejtelmesen elmosolyodott és csak ennyit felelt:
   – Majd meglátod.


   Erőt kellett vennem magamon. Félelem járt át, hisz arra készültem, amire sosem számítottam. Amit úgy hittem, hogy sosem fogok megtenni. Elmegyek. Elhagyom a falut, ami az otthonom volt, a menedékem. De sajnos ez a hely már nem békességet hozott a szívemnek, hanem csak gyötrelmet. Nagyobb szenvedést, mint, ami az okoz, hogy elhagyom a szeretteimet. Ideje tovább állnom. Éreztem. A szívem ezt súgta. Lehet, hogy ez menekülés volt, de már nem érdekelt. A menekülés sosem jöhetett szóba, de most valahogy mégis vonzónak tűnt. Az, hogy végre elvonatkoztathassak, hogy végre kis nyugalomban élhessek… Megért számomra bármit.
   Megacéloztam magam. Ha átléptem a határt utána könnyebb lesz. Természetes volt, hogy féltem az ismeretlentől, de tudtam, hogy készen állok. Éreztem a belsőmben. Változásra vágytam, de ehhez hátra kellett hagynom mindent és mindenkit. Éreztem, hogy ez lesz a megoldás a problémámra. Ennek kellett lennie, hisz semmi más nem segített.
Életemet egy új célnak szenteltem, és tudtam, éreztem, hogy valami nagy változás fog bekövetkezni az életemben. És pontosan erre volt szükségem. Készen álltam minderre. Akartam.
   Nagy levegőt vettem. A bejárati ajtó előtt álltam egy hátizsákkal a hátamon. Csak a legfontosabb dolgokat vittem magammal, hisz minden mást be tudtam szerezni. Lassan megfordultam és visszanéztem a lakásba. Minden olyan csendes volt és megszokott. A berendezés, a székek, a kanapé, az asztal, minden a helyén volt, de már én nem voltam ott. Ez a hely nélkülem üres marad. És volt ott még valami. Egy levél. Dastannak, Algernonnak és a többieknek. Ott hevert az asztalon. Ez volt az én búcsúm. Személyes nem tehettem. Nem tudtam volna, és nem engedtek volna el. Így volt a legjobb és legkönnyebb mindenkinek.
   – Viszlát.
   Még egy utolsó pillantást vetettem az otthonomra, majd elhagytam azt. Ez mostantól már nem az otthonom. Kiléptem és már nem fordultam vissza többet, de még suttogva elismételtem azokat a sorokat, amit nekik hagytam. Nekem is legalább olyan fájdalmas volt. Szavaim elhaltak az éjszaka hangjai mellett.

   Kedves barátaim.

   A falu volt az otthonom, a mindenem és ti vele együtt beleégtetek a szívembe. Kitörölhetetlenül nyomot hagytatok a lelkemen. A testvéreim vagytok és ez sosem fog változni, de én megváltoztam. Nem vagyok többé ugyanaz, mint eddig. Sebeket őrzők, amiket nem ti ejtettetek, de emlékeztettek rá, így nem tudok tovább maradni. Kérlek, ne hibáztassátok magatokat, mert ezért csakis én vagyok a felelős.
   Az, hogy elmegyek, mind szolgálja azt, mind a ti javatokat is. Ez csakis az én döntésem volt, ti nem tudtatok volna befolyással bírni rám, így kérlek titeket őrizzetek meg emlékezetetekben úgy, ahogy régen voltam. Most új útra térek, amit egyedül kell megjárnom.
   Mindig szeretettel és örömmel fogok visszagondolni a közösen eltöltött időre, de most szükségem van egy kis időre. Kérlek, bocsássatok meg, főleg te Dastan és Algernon. Ti vagytok a fivéreim, és tudom, hogy ezért joggal utálhattak meg, de kérlek, ne keressetek. Nem tudom, hogy visszatérek-e még, és ha igen mikor, de most egy jó ideig eltűnök mindenki szeme elől. Kérlek, fogadjátok el a döntésemet.
   Szeretlek titeket és sok boldogságot kívánok nektek

Annabell