12.
fejezet
– Mégis miért kellene segítenem nektek?
Azt a logikus választ adtam erre a kérdésre, ami már régóta
foglalkoztatta a gondolataimat, és ami ugyan csak egy megérzés volt, de talán
most megbizonyosodhattam róla.
– Mert érzel valamit iránta.
A válaszomat megdöbbentő csend követte. Csak onnét tudtam,
hogy Iain Achard még mindig a vonalban van, az légzésének összetéveszthetetlen
hangja volt. Vártam mit felel erre, de inkább a reakciójára voltam kíváncsi,
mintsem arra, amit mond.
– Nem értem honnan veszed ezt. – felelte a férfi némi habozás után.
Magamban kuncogni kezdtem és nem
tudtam megállni, hogy a szám sarka ne görbüljön felfelé. Nagyon mulatságos
volt, ahogy ez a kívülálló férfi
próbálta letagadni a nyilvánvalót. Amikor először találkoztunk is észrevettem,
hogy néz Annabellre. Lehetetlen volt nem látni, hogy vonzódik hozzá, ami persze
nem volt meglepő, hisz Bell nagyon csinos. Ideje volt kideríteni, hogy valóban
érdeklődik iránta vagy csak a külseje ragadta meg a figyelmét. Ha így lenne,
akkor magam fogom garantálni, hogy a közelébe se kerülhessen ez a férfi.
– Na, figyelj, ne játsszuk le
ezeket a köröket, rendben? Sem időm, sem pedig kedvem nincs hozzá. Engem csakis
Bell biztonsága érdekel és ezért bármire hajlandó vagyok. Egy kérdés van csak:
hajlandó vagy-e ugyanerre, vagy sem?
Kivártam, mivel Iain ismét
elhallgatott. Reméltem, hogy a szavaim megteszik a hatásukat majd, de ennél
többet nem szándékoztam mondani. Ennek hatnia kellett, a többi már csak rajta
múlott, de szinte biztos voltam a válaszban, mégis mikor hallottam, hogy a
férfi nagy levegőt vesz a válasza előtt visszafojtottam a lélegzetemet.
– Jó, a francba is rendben, de szólnom kell a Rejtőzködők vezetőjének.
Ha elintéztem jelentkezem. – azzal letette.
Diadalittas mosolyra húzódott a
szám, majd visszaadtam a telefont Safirának. Mivel mindenkinek jó hallása volt
minden egyes szót hallottak és elképedve néztek kivéve Mayát és testvérét. Ők
észrevették azt, amit én is. Valami alakult Annabell és Iain között.
– Ez meg mi volt? – kérdezte
Dastan. Ő nem volt jelen, mikor a Rejtőzködőknél voltunk, így nem is érthette a
történteket.
– Hát… - kezdtem el – Azt hiszem,
Annabell megtalálta a párját és elmenekült előle, de mi segítünk, hogy újra
egymásra találjanak.
Hirtelen riadtam fel álmomból. Nem
sokat aludtam azóta az álmom óta, mivel akárhányszor lehunytam a szemem mindig
azt a jelenetet láttam magam előtt, ahogy a sötétség elől menekülök. Most
valahogy mégis elbóbiskoltam. Úgy tűnt, ez hatalmas hiba volt.
A bérelt kocsimban ültem, amivel
lehúzódtam az út szélére. A karom még mindig sajgott és zúgott a fejem az alvás
ellenére is. Kellett egy-két másodperc mire betájoltam magam, aztán újra
hallottam a hangot, ami felébresztett. Balra néztem. Az ablakon kopogtak,
méghozzá egy rendőr. Remek. Már csak ez hiányzott.
Gyorsan lehúztam az ablakot és a
legszebb mosolyomat villantottam a férfira, aki érdeklődve vizslatott.
– Miben segíthetek, biztos úr? –
kérdeztem mézes-mázas hangon, hogy elaltassam a gyanúját.
– Hölgyem, itt nem szabadna
megállni.
A férfi a szokásos kék uniformist
viselte, sapkát és jelvényt. A kezében egy jegyzettömböt és tollat
szorongatott, övére pisztoly és gumibot volt csatolva meg egy adóvevő.
Körülbelül a negyvenes évei végén járhatott, a bajusza már őszült és pocakot is
növesztett, de tisztességes embernek tűnt. Erőt sugárzott annak ellenére, hogy
már egy húszéves simán lepipálta volna. Kék szeméből sütött a tapasztalat és
látszott rajta, hogy komolyan veszi a munkáját.
– Ó, ne haragudjon. Nem tudtam.
Átutazóban vagyok és elfáradtam, de nincs időm megszállni egy motelban. Tudja
temetésre vagyok hivatalos.
A rendőrtiszt ismét végignézett
rajtam, ezúttal tüzetesebben. Még mindig gyanakodott kicsit, bár látszott
rajta, hogy hinni akar a mesémnek. Jóhiszeműnek látszott, amit ki is akartam
használni. Reméltem megesik rajtam a szíve és elenged.
– Nem úgy van öltözve. – szólalt
meg végül kissé szarkasztikusan.
– Hát, nem akarok a kosztümömbe
beleizzadni, ugye megérti. – villantottam rá egy kedves, de visszafogott
mosolyt.
Elővettem legjobb pókerarcomat és
tovább játszottam a szerepem. Rápillantottam a műszerfalon lévő órára és
idegesen kapkodni kezdtem, mint aki siet.
– Anyám, már ennyi az idő? –
hadartam – Sietnem kell.
Szerencsére a pasi minden
mozdulatomat figyelemmel kísérte, így látta a reakcióm, bár azt nem tudtam
volna megmondani, hogy bevette-e.
– Sajnálom kisasszony, de nem
engedhetem el anélkül, hogy ne nézném meg az igazolványát, ugyanis sok
gyilkosság történt itt mostanában. Jobb az elővigyázatosság, remélem megérti.
– Hát, persze – válaszoltam.
Odafordultam az anyósüléshez és
kivettem az irataimat a táskámból – amik persze hamisak voltak – ügyelve, hogy
a férfi ne vegye észre a fegyvereket. Odanyújtottam a rendőrnek, aki el is
vette, majd figyelmesen tanulmányozni kezdte. Miután mindent rendben talált
visszaadta.
– Kérem, legyen óvatos. – mondat
búcsúzóul.
– Az leszek – ígértem, majd
beindítottam az autót és elhajtottam.
Szándékomban állt állni a szavam,
még akkor is, ha ezt egy idegennek tettem, de mivel egyedül voltam tényleg
figyelnem kellett. Egy hiba is az életembe kerülhetett, amit egyelőre szerettem
volna elkerülni.
Nem tudtam pontosan mennyit
aludtam, de az megtette a hatását. Sokkal jobban éreztem magam, persze még
mindig ramatyul, de jobban. Túléltem én már rosszabb helyzeteket is, így
figyelmen kívül tudtam hagyni a fájdalmat, csak a lelkemben tátongó ürességet
nem.
Fogalmam sem volt merre tartok és
igazából nem is számított, csak vezettem nem figyelve semmire. Úgy döntöttem,
ha majd ismét elfáradok, akkor megállok ott, ahol éppen vagyok. És kezdődhet a
vadászat.
Teendőnk akadt. Magam köré
gyűjtöttem pár követőt, akik ugyanabban hittek, mint én. Hogy a vérfarkasoknak
– akik nem Isten teremtményei – el kell tűnniük a föld színéről és erről
nekünk, Vadászoknak kell
gondoskodnunk. Én lettem a vezetőjük, mert képességeimmel és elszántságommal
kitűntem mindegyik emberem közül.
Lassan közeledett az éjszaka,
ezért megbeszélést tartottunk az éjszakai feladatunkról. Elmondtam kinek hol
lesz a helye, ki kivel tart majd, mert nem mehetett senki sem egyedül. Azok a
fenevadak, akiket üldöztünk túl veszélyesek voltak ahhoz, hogy valaki egyes-egyedül
szembenézzen velük, ezért mindig csapatban dolgoztunk. Egységben.
Velem együtt húsz főt foglalt
magába a csoportunk, így öt kisebb csapatra tudtunk bomlani, így nagyobb
területet fedtünk le. Ha maximum kettő ellenséggel találták szembe magukat a
csapatok, azzal még el kellett tudni bánniuk, de ha többel futottak össze,
akkor ismét összeálltunk. Egységben az erő.
Miután mindent tisztáztunk
elküldtem mindenkit pihenni, ugyanis éjszaka nem lesz alkalmuk sokat aludni, de
nem lehetnek figyelmetlenek, vagy fáradtak, mert az egy életbe is kerülhet.
Meghagytam, hogy három óra múlva
ugyanitt találkozunk, – a lakásomon – majd mindenkit elküldtem, én pedig
lefeküdtem a francia ágyamra és próbáltam én is pihenni, de túl izgatott
voltam. Alig vártam, hogy az éjszakát járva vadásszak az ellenségemre. Ez volt
az életem értelme, ezért küzdöttem és harcoltam, toboroztam újabb tagokat, akik
követnének engem a halálba is.
Nagyon bíztam benne, hogy ma kapásunk
lesz és sikerül megölnünk pár vérfarkast, de nehéz volt felkutatni őket,
ugyanis kevesen voltak a városokban és rejtőzködtek. Persze akadtak olyanok is,
akiket nem érdekelt, hogy feltűnést keltenek, ennek ellenére emberekre
vadásztak. Őket és az összes többit is meg akartam akadályozni, sőt kiirtani.
Ezek a szörnyetegek nem érdemelték meg az életet.
Ám az álmom az volt, hogy elkapok
egy nőstényt, akinek tetoválás van a nyakán, ugyanis akkor a párja eljönne érte
és két legyet ütnénk egy csapásra. Na meg persze a bestián kitölthetném a
mérgemet.
Egyelőre nem volt még ilyen
szerencsénk, de elég-utóbb ez is be fog következni. Éreztem.
Felnevettem. Szinte éreztem azt a
mámort, ami akkor fog el, ha elkapunk egy vérfarkast. Volt, hogy elfogtuk és
megkínoztuk őket, hogy vallomást csikarjunk ki belőlük vagy elárulják azt, hogy
a többiek hol bujkálnak. Némelyikből sikerült is pár szót kicsikarni, ilyenkor
pedig nagyon elégedett voltam magammal, de a legjobban még is az tetszett,
mikor láttam, hogy huny ki a szemükből a fény.
Hiába hangzik morbidul, de sok
halott embert láttam már, akikkel ezek a teremtmények végeztek. Átharapott
torok, vér mindenütt. Megmagyarázhatatlan halálesetek, amik rettegésben
tartották a lakosságot. Senki nem akart hinni bennük, mert féltek.
De én tudtam, hogy léteznek.
Ökölbe szorítottam a kezem és
némán figyeltem a plafont a sötétben.
Én Drake Hunt megesküdtem az
életemre, hogy levadászom mindegy szálig. Míg vérfarkasok léteznek nem hagyjuk
abba a harcot.
Megfogadtam és be is fogom tartani.