2013. március 31., vasárnap

Üvöltő Szenvedély - 13.fejezet /Részlet/

Ez úton kívánok mindenkinek Kellemes Húsvéti Ünnepeket és sok locsolót a lányoknak! Jó olvasást :)



   "Egy halk káromkodással vettem tudomásul, hogy Safira megint a közelemben volt. A kastély folyosóján lézengtem, amikor befordultam egy sarkon és szó szerint belefutottam a lányba. Majdnem sikerült is feldöntenem, de reflexszerűen elkaptam a karját és megtartottam, nehogy elessen.
   – Köszönöm. – hebegte a lány, láthatóan még mindig meglepetten a hirtelen találkozástól.
   Igazából az én hibám volt, hogy majdnem feldöntöttem, mivel annyira ideges voltam, hogy nem figyeltem a környezetemre és csak járkáltam fel-alá, de ezt be nem ismertem volna neki.
    Ahogy ott álltunk hirtelen megcsapott Safira nőies illata és közelsége, amire a testem szinten azonnal reagált, amitől legszívesebben újra elkáromkodtam volna magam. Még mindig nem engedtem el a karját, de ahogy a lány felnézett rám azonnal tudatában voltam a bőre érintésének és úgy engedtem el, mintha megégette volna a kezem. Még hátráltam is egy lépést, hátha ez a távolság majd elég lesz a nő ellen."

2013. március 11., hétfő

Üvöltő Szenvedély - 12.fejezet



12. fejezet


– Mégis miért kellene segítenem nektek?
Azt a logikus választ adtam erre a kérdésre, ami már régóta foglalkoztatta a gondolataimat, és ami ugyan csak egy megérzés volt, de talán most megbizonyosodhattam róla.
– Mert érzel valamit iránta.
A válaszomat megdöbbentő csend követte. Csak onnét tudtam, hogy Iain Achard még mindig a vonalban van, az légzésének összetéveszthetetlen hangja volt. Vártam mit felel erre, de inkább a reakciójára voltam kíváncsi, mintsem arra, amit mond.
– Nem értem honnan veszed ezt. – felelte a férfi némi habozás után.
Magamban kuncogni kezdtem és nem tudtam megállni, hogy a szám sarka ne görbüljön felfelé. Nagyon mulatságos volt, ahogy ez a kívülálló férfi próbálta letagadni a nyilvánvalót. Amikor először találkoztunk is észrevettem, hogy néz Annabellre. Lehetetlen volt nem látni, hogy vonzódik hozzá, ami persze nem volt meglepő, hisz Bell nagyon csinos. Ideje volt kideríteni, hogy valóban érdeklődik iránta vagy csak a külseje ragadta meg a figyelmét. Ha így lenne, akkor magam fogom garantálni, hogy a közelébe se kerülhessen ez a férfi.
– Na, figyelj, ne játsszuk le ezeket a köröket, rendben? Sem időm, sem pedig kedvem nincs hozzá. Engem csakis Bell biztonsága érdekel és ezért bármire hajlandó vagyok. Egy kérdés van csak: hajlandó vagy-e ugyanerre, vagy sem?
Kivártam, mivel Iain ismét elhallgatott. Reméltem, hogy a szavaim megteszik a hatásukat majd, de ennél többet nem szándékoztam mondani. Ennek hatnia kellett, a többi már csak rajta múlott, de szinte biztos voltam a válaszban, mégis mikor hallottam, hogy a férfi nagy levegőt vesz a válasza előtt visszafojtottam a lélegzetemet.
– Jó, a francba is rendben, de szólnom kell a Rejtőzködők vezetőjének. Ha elintéztem jelentkezem. – azzal letette.
Diadalittas mosolyra húzódott a szám, majd visszaadtam a telefont Safirának. Mivel mindenkinek jó hallása volt minden egyes szót hallottak és elképedve néztek kivéve Mayát és testvérét. Ők észrevették azt, amit én is. Valami alakult Annabell és Iain között.
– Ez meg mi volt? – kérdezte Dastan. Ő nem volt jelen, mikor a Rejtőzködőknél voltunk, így nem is érthette a történteket.
– Hát… - kezdtem el – Azt hiszem, Annabell megtalálta a párját és elmenekült előle, de mi segítünk, hogy újra egymásra találjanak.



Hirtelen riadtam fel álmomból. Nem sokat aludtam azóta az álmom óta, mivel akárhányszor lehunytam a szemem mindig azt a jelenetet láttam magam előtt, ahogy a sötétség elől menekülök. Most valahogy mégis elbóbiskoltam. Úgy tűnt, ez hatalmas hiba volt.
A bérelt kocsimban ültem, amivel lehúzódtam az út szélére. A karom még mindig sajgott és zúgott a fejem az alvás ellenére is. Kellett egy-két másodperc mire betájoltam magam, aztán újra hallottam a hangot, ami felébresztett. Balra néztem. Az ablakon kopogtak, méghozzá egy rendőr. Remek. Már csak ez hiányzott.
Gyorsan lehúztam az ablakot és a legszebb mosolyomat villantottam a férfira, aki érdeklődve vizslatott.
– Miben segíthetek, biztos úr? – kérdeztem mézes-mázas hangon, hogy elaltassam a gyanúját.
– Hölgyem, itt nem szabadna megállni.
A férfi a szokásos kék uniformist viselte, sapkát és jelvényt. A kezében egy jegyzettömböt és tollat szorongatott, övére pisztoly és gumibot volt csatolva meg egy adóvevő. Körülbelül a negyvenes évei végén járhatott, a bajusza már őszült és pocakot is növesztett, de tisztességes embernek tűnt. Erőt sugárzott annak ellenére, hogy már egy húszéves simán lepipálta volna. Kék szeméből sütött a tapasztalat és látszott rajta, hogy komolyan veszi a munkáját.
– Ó, ne haragudjon. Nem tudtam. Átutazóban vagyok és elfáradtam, de nincs időm megszállni egy motelban. Tudja temetésre vagyok hivatalos.
A rendőrtiszt ismét végignézett rajtam, ezúttal tüzetesebben. Még mindig gyanakodott kicsit, bár látszott rajta, hogy hinni akar a mesémnek. Jóhiszeműnek látszott, amit ki is akartam használni. Reméltem megesik rajtam a szíve és elenged.
– Nem úgy van öltözve. – szólalt meg végül kissé szarkasztikusan.
– Hát, nem akarok a kosztümömbe beleizzadni, ugye megérti. – villantottam rá egy kedves, de visszafogott mosolyt.
Elővettem legjobb pókerarcomat és tovább játszottam a szerepem. Rápillantottam a műszerfalon lévő órára és idegesen kapkodni kezdtem, mint aki siet.
– Anyám, már ennyi az idő? – hadartam – Sietnem kell.
Szerencsére a pasi minden mozdulatomat figyelemmel kísérte, így látta a reakcióm, bár azt nem tudtam volna megmondani, hogy bevette-e.
– Sajnálom kisasszony, de nem engedhetem el anélkül, hogy ne nézném meg az igazolványát, ugyanis sok gyilkosság történt itt mostanában. Jobb az elővigyázatosság, remélem megérti.
– Hát, persze – válaszoltam.
Odafordultam az anyósüléshez és kivettem az irataimat a táskámból – amik persze hamisak voltak – ügyelve, hogy a férfi ne vegye észre a fegyvereket. Odanyújtottam a rendőrnek, aki el is vette, majd figyelmesen tanulmányozni kezdte. Miután mindent rendben talált visszaadta.
– Kérem, legyen óvatos. – mondat búcsúzóul.
– Az leszek – ígértem, majd beindítottam az autót és elhajtottam.
Szándékomban állt állni a szavam, még akkor is, ha ezt egy idegennek tettem, de mivel egyedül voltam tényleg figyelnem kellett. Egy hiba is az életembe kerülhetett, amit egyelőre szerettem volna elkerülni.
Nem tudtam pontosan mennyit aludtam, de az megtette a hatását. Sokkal jobban éreztem magam, persze még mindig ramatyul, de jobban. Túléltem én már rosszabb helyzeteket is, így figyelmen kívül tudtam hagyni a fájdalmat, csak a lelkemben tátongó ürességet nem.
Fogalmam sem volt merre tartok és igazából nem is számított, csak vezettem nem figyelve semmire. Úgy döntöttem, ha majd ismét elfáradok, akkor megállok ott, ahol éppen vagyok. És kezdődhet a vadászat.



Teendőnk akadt. Magam köré gyűjtöttem pár követőt, akik ugyanabban hittek, mint én. Hogy a vérfarkasoknak – akik nem Isten teremtményei – el kell tűnniük a föld színéről és erről nekünk, Vadászoknak kell gondoskodnunk. Én lettem a vezetőjük, mert képességeimmel és elszántságommal kitűntem mindegyik emberem közül.
Lassan közeledett az éjszaka, ezért megbeszélést tartottunk az éjszakai feladatunkról. Elmondtam kinek hol lesz a helye, ki kivel tart majd, mert nem mehetett senki sem egyedül. Azok a fenevadak, akiket üldöztünk túl veszélyesek voltak ahhoz, hogy valaki egyes-egyedül szembenézzen velük, ezért mindig csapatban dolgoztunk. Egységben.
Velem együtt húsz főt foglalt magába a csoportunk, így öt kisebb csapatra tudtunk bomlani, így nagyobb területet fedtünk le. Ha maximum kettő ellenséggel találták szembe magukat a csapatok, azzal még el kellett tudni bánniuk, de ha többel futottak össze, akkor ismét összeálltunk. Egységben az erő.
Miután mindent tisztáztunk elküldtem mindenkit pihenni, ugyanis éjszaka nem lesz alkalmuk sokat aludni, de nem lehetnek figyelmetlenek, vagy fáradtak, mert az egy életbe is kerülhet.
Meghagytam, hogy három óra múlva ugyanitt találkozunk, – a lakásomon – majd mindenkit elküldtem, én pedig lefeküdtem a francia ágyamra és próbáltam én is pihenni, de túl izgatott voltam. Alig vártam, hogy az éjszakát járva vadásszak az ellenségemre. Ez volt az életem értelme, ezért küzdöttem és harcoltam, toboroztam újabb tagokat, akik követnének engem a halálba is.
Nagyon bíztam benne, hogy ma kapásunk lesz és sikerül megölnünk pár vérfarkast, de nehéz volt felkutatni őket, ugyanis kevesen voltak a városokban és rejtőzködtek. Persze akadtak olyanok is, akiket nem érdekelt, hogy feltűnést keltenek, ennek ellenére emberekre vadásztak. Őket és az összes többit is meg akartam akadályozni, sőt kiirtani. Ezek a szörnyetegek nem érdemelték meg az életet.
Ám az álmom az volt, hogy elkapok egy nőstényt, akinek tetoválás van a nyakán, ugyanis akkor a párja eljönne érte és két legyet ütnénk egy csapásra. Na meg persze a bestián kitölthetném a mérgemet.
Egyelőre nem volt még ilyen szerencsénk, de elég-utóbb ez is be fog következni. Éreztem.
Felnevettem. Szinte éreztem azt a mámort, ami akkor fog el, ha elkapunk egy vérfarkast. Volt, hogy elfogtuk és megkínoztuk őket, hogy vallomást csikarjunk ki belőlük vagy elárulják azt, hogy a többiek hol bujkálnak. Némelyikből sikerült is pár szót kicsikarni, ilyenkor pedig nagyon elégedett voltam magammal, de a legjobban még is az tetszett, mikor láttam, hogy huny ki a szemükből a fény.
Hiába hangzik morbidul, de sok halott embert láttam már, akikkel ezek a teremtmények végeztek. Átharapott torok, vér mindenütt. Megmagyarázhatatlan halálesetek, amik rettegésben tartották a lakosságot. Senki nem akart hinni bennük, mert féltek.
De én tudtam, hogy léteznek.
Ökölbe szorítottam a kezem és némán figyeltem a plafont a sötétben.
Én Drake Hunt megesküdtem az életemre, hogy levadászom mindegy szálig. Míg vérfarkasok léteznek nem hagyjuk abba a harcot.
Megfogadtam és be is fogom tartani.

2013. március 9., szombat

Üvöltő Szenvedély - 12.fejezet /Részlet/

"– Nem értem honnan veszed ezt. – felelte a férfi némi habozás után.
   Magamban kuncogni kezdtem és nem tudta megállni, hogy a szám sarka ne görbüljön felfelé. Nagyon mulatságos volt, ahogy ez a Kívülálló férfi próbálta letagadni a nyilvánvalót. Amikor először találkoztunk is észrevette, hogy néz Annabellre. Lehetetlen volt nm látni, hogy vonzódik hozzá, ami persze nem volt meglepő, hisz Bell nagyon csinos volt. Ideje volt kideríteni, hogy valóban érdeklődik iránta vagy csak a külseje ragadta meg a figyelmét. Ha így lenne, akkor magam fogom garantálni, hogy a közelébe se kerülhessen ez a férfi.
   – Na, figyelj, ne játsszuk le ezeket a köröket, rendben? Sem időm, sem pedig kedvem nincs hozzá. Engem csakis Bell biztonsága érdekel és ezért bármire hajlandó vagyok. Egy kérdés van csak: hajlandó vagy e ugyanerre, vagy sem?"