2013. június 11., kedd

Üvöltő Szenvedély - 15.fejezet



15. fejezet


   Meglepő módon nem sokat őrlődtem azon hogyan mondjam el Balthazarnak a távozásom. Nem is igazán érdekelt a férfi véleménye, pedig szinte az apámnak tekintettem, most mégis Annabell hogyléte foglalkoztatott.
   Ahogy sétáltam a kunyhó felé, ahol lakott, körülnéztem. Minden ismerős tárgyat szemügyre vettem, mintha csak búcsúznék, pedig szándékomban állt visszatérni, a lelkem mégis mást súgott. Végül odaértem az ajtóhoz, de nem volt erőm bekopogni. Balthazar az apámként nevelt fel, mindig mellettem állt, én pedig minden magyarázat nélkül akartam távozni. Bizonytalan időre. Csak most gondoltam bele, hogy ezzel cserbenhagyom és ezt semmiképp nem engedhettem meg magamnak.
   A halántékomra szorítottam a kezem. A fejem lüktetett és nem tudtam mitévő legyek, ám ekkor bentről megszólalt egy hang.
   – Gyere be, Iain!
   Balthazar ellentmondást nem tűrő hangja már csak hab volt a tortán. Magamban felsóhajtottam és benyitottam. A szoba a szokásos rendben volt, semmi sem változott, a férfi is a megszokott helyén ült a szoba közepén. Nem volt senki rajtunk kívül. Remek. De talán jobb is volt, ha ennek nem lesz senki a szemtanúja.
   Főnököm átható tekintetétől mindenki kényelmetlenül érezte magát a bőrében, ahogy most én is. Olyan érzés volt, mintha a vesémbe látna. Kicsit sem kellemes. Most először tapasztaltam meg ezt a nézést. Sokszor láttam már, ahogy csinálja, de rajtam még sosem alkalmazta. Furcsa volt.
   – Ülj le, fiam.
   – Nem lehet – válaszoltam habozás nélkül.
   Már kész voltam az indulásra, az a pár holmi, amit magammal szándékoztam vinni a hátizsákomban volt, amit már a vállamra vettem.
   Balthazar komoly arccal a szemembe nézett és pár percig meg sem szólalt, ez alatt az idő alatt pedig egyikünk sem mozdult. A levegőben tapintani lehetett a feszültséget, ám nem állt szándékomban megtörni azt, mindegy, hogy meddig is tart majd.
   Nagy meglepetésemre Balthazar arca hirtelen megváltozott. A komolyság még mindig ott volt, de már elmosolyodott, amin jobban meglepődtem, mintha kiabált volna velem.
   – Már vártam ezt a pillanatot, fiam. Csak azt nem hittem, hogy ennyit szöszmötölsz majd.
   Teljesen elképedtem. Hiszen csak ma döntöttem el, hogy elmegyek, azt is csak azért, mert Safira felhívott. Ez képtelenség.
   – Mégis honnan tudtad?
Attól a mosolytól, amit most a férfi felém küldött az arcán lévő sebhely is rángatózni kezdett.
– Láttam, hogy nézel rá. Az lett volna a csoda, ha nem így történik. Menj Iain és derítsd ki, hogy ő-e az, akit annyi ideje keresel.
A döbbenettől egy pillanatig még mozdulni sem tudtam, aztán bólintottam és megfordultam, hogy elmenjek, de a férfi mondatára megtorpantam.
– Visszavárunk, de nélküle vissza se gyere.
   Erre már én is elmosolyodtam és magamban köszönetet mondtam a mostohaapámnak. A humorát még egy ilyen helyzetben is képes volt megtartani.
Nem néztem vissza, csak kiléptem az ajtón. Nem szóltam senkinek Balthazaron kívül. Nem szerettem volna, ha bárki is velem jön, ezt egyedül kellett elintéztem.
   Lassan elhagytam a tábort, ezért tárcsáztam Safira számát, hogy szóljak nekik, hogy már úton vagyok. Már az erdős részre értem mikor felvették a telefont. Annabell barátja, az idegesítő Algernon szólt bele a vonal másik végén.
   – Már úton vagyok. Menjetek előre, majd utolérlek titeket. Tartsuk a kapcsolatot. – morogtam.
   – Rendben. Majd szólok merre tartunk.
   Mire letettük a telefont mozgolódást vettem észre mögöttem. Gyorsan megpördültem és egy pofon volt a jutalmam méghozzá nem mástól, mint Selmától. Közvetlenül mellette Nilay sem tűnt túl boldognak, pedig ő aztán ritkán jön ki a sodrából, vagy mutat bármi féle érzelmet.
   Francba. Reméltem, hogy sikerül a tudtuk nélkül is elhúznom a csíkot, de természetesen ők mindent észrevettek. Sosem lehetett előlük elhallgatni semmit. Mindig kiszimatolták a titkokat és addig nem hagyták az embert, amíg ki nem szedték belőle, ezért voltak tökéletes vadászok.
   Már nemcsak Selma haja volt vörös, hanem az arca is égett a dühtől. Most aztán tényleg berágott rám, amiért nélkülük próbáltam meg lelépni, de ezt szerettem volna egyedül elintézni. Persze ez a lány nem ismeri a NEM szót, így csak felsóhajtottam és inkább átugrottam a veszekedős részt.
   – Sajnálom, oké? Megpróbáltam elsurranni, de örömmel venném, ha velem tartanátok.
   Selma nem erre a reakcióra számított, így igen csak meglepődött. Felvonta a szemöldökét és csak az arcomat fürkészte. Én nem szólaltam, nem is adtam magyarázatot csak néztem bele abba a különlegesen barna szembe és vártam a válaszát. Amikor láttam, hogy megenyhül az arca Nilay is elrugaszkodott attól a fától, aminek nekitámaszkodott.
   – Akkor ezt megbeszéltük – hallatszódott egy másik hang a fák közül.


   Az utcán sétáltam. Még nappal volt és nem akartam egy koszos motelszobában kuporogni egész nap, úgy döntöttem feltérképezem a várost, mivel nemrég érkeztem csak meg. Nem maradtam egy napnál tovább egy helyen, nehogy bárki is gyanút fogjon vagy rám találjon. Úgyhogy új hely, új terv estére.
   Úgy gondoltam nappal könnyebben elvegyülhetek és felkészülten érkezhetek meg. Azt terveztem, hogy kinézek magamnak pár jó helyet, de az is lehet, hogy élő csalinak fogom használni magam, még nem döntöttem el.
   Az majd a kedvemtől függ, bár inkább a másodikra fogok szavazni, mivel már viszketett a kezem egy kis akció után. Már csak két éjszaka, hogy telihold legyen és ilyenkor mindig izgatottabbak szoktunk lenni. Mindannyian alig férünk a bőrünkbe és legszívesebben állatbőrbe bújva lennénk egész nap, de mivel most nem tehetem, máshogy kell levezetni a feszültségemet. Ebben segítségemre lesznek majd a Vadászok. Már ha vannak a városban.
   Észre sem vettem, de a város főterére értem. A teret házak állták körbe és egy kisebb szökőkút is kapott helyett a közepén. Gyerekek futkostak, öregek sétáltak és párok andalogtak a macskakövön. Az idő most igen enyhe volt télhez képest és ezt ki is használták az emberek.
   Egy párra lettem figyelmes. A férfi a nő derekát fogta és szerelmes pillantásokat vetettek egymásra, miközben egy babakocsit toltak. Messziről lerítt a boldogságuk és a nevetésükre mindenki felkapta a fejét. A téren, aki csak rájuk nézett elmosolyodott. Én voltam az egyetlen kivétel.
   Ahogy a – következtetésem szerint friss házasokat néztem – egyszerűek csak elszorult a torkom és szinte alig kaptam levegőt. Elfogott az az érzés, amit olyan régóta eltemettem magamban, mert akit szerettem nem viszonozta az érzéseimet. Annyira akartam volna családot, egy férfit, aki csak engem szeret, de ilyennel még nem találkoztam. Mindenki megtalálta körülöttem a társát csak én nem. Talán nem is fogom soha.
   Már kezdtem beletörődni a sorsomba, de attól még nem volt kevésbé fájdalmas. Sőt, az hogy elfogadtam még keserűbbé tett és magányosabbá, ezért is jöttem el a szeretett falumból, ahol laktam és felnőttem. Mindenem hátrahagytam, de ettől sem érzem magam jobban. De legalább ennél nincs lejjebb – nyugtatgattam magam.
   Elmerültem a gondolataimban, így elveszítettem a szemem elől a párt, akik már tovább is mentek és eltűntek a szemem elől, de akadt még bőven a szerelmes fiatalokból a téren. Erről a képről hirtelen Iain arca tűnt fel, ahogy előttem térdel és engem fürkész a tekintetével.
   Megborzongtam ettől a gondolattól és szerettem volna minél előbb kitörölni még az emlékezetemből is azt a férfit, de valamiért sehogy sem sikerült. Még mindig láttam magam előtt a jelenetet, ahogy csókolózunk és megpofozom, mintha csak egy kivetítőn néztem volna.
   Egyszerre láttam külső szemlélőként és láttam úgy, ahogy átéltem. A kettő teljesen különbözött egymástól és ez teljesen kizökkentett. Ezért futottam. Nem szeretettem volna elveszíteni a magam feletti kontrolt, márpedig úgy éreztem, hogy mostanában igen közel álltam ehhez a ponthoz.
   Féltem, most először életemben féltem. És mindezt csakis egy embernek köszönhettem. Előle és magam elől futottam, de hogy hova azt még én magam sem tudtam. Egy valami volt csak biztos, ezen a teliholdon történni fog valami. Szinte a zsigereimben éreztem.
   Úgy döntöttem eleget láttam, ezért visszaindultam a városszélén lévő olcsó motelba. Reméltem, hogy tudok majd egy kicsit aludni, mielőtt az éjszakai vadászatra megyek. Nem ártott volna egy kis pihenés.
   Öt perccel később már a szobámban voltam. Gyorsan lefürödtem és miután leellenőriztem, hogy mindent bezártam és a fegyverem elérhető távolságban van végre lepihentem. Amilyen fáradt voltam szinte azonnal elnyomott az álom.

Minden féle képek kezdtek el villódzani előttem, de nem tudtam kivenni őket. Mielőtt megfoghattam volna őket egyszerűen csak szertefoszlottak. Aztán szép lassan a semmiből előtűnt egy kép. Sötét helyen voltam, de valami mégis a szemembe világított úgy, hogy majdnem megvakultam. Megpróbáltam megmozdulni, de nem sikerült. Lenéztem a kezemre és akkor vettem észre, hogy le vagyok kötözve egy székhez.
   – Mi a….
Nem értettem. Hogy kerültem ide? Ki kötözött le? Mi folyik itt? – Ilyen kérdések futottak át az agyamon, de mivel egyedül voltam a szobában nem kaphattam válaszokat.
Kiabáltam és igyekeztem kiszabadítani magam, de ezzel csak annyit értem el, hogy a kötél belevájt a húsomba és fájdalmat okoztak.
Órák teltek el, - vagy talán napok?- a fene se tudta, mire kivágódott a szemközti ajtó. Több férfi lépett be s egyből ütlegelni kezdtek és kínoztak. Kérdezgettek aztán mikor nem válaszoltam otthagytak étlen, szomjan. Másnap visszajöttek és újrakezdték. Amikor már azt hittem, hogy nem bírom tovább felsikítottam, pedig megígértem magamnak, hogy nem teszem, de ők nem hagyták abba. Csak kínoztak és kínoztak…


   Ekkor ébredtem fel izzadtan és még kábán. Ilyen fura álmom még sosem volt, ezért ezt rossz jelnek vettem. Jobb lesz vigyázni.
   Felkeltem, megmostam az arcom aztán az ablakhoz sétáltam, hogy megnézzem lement-e már a nap. Igen az éjszaka beköszöntött, az óra szerint pedig éjfél volt. Tökéletes idő a vadászat megkezdéséhez és azután, amit álmodtam… Jobb lesz, ha a Vadászok felkötik a gatyájukat.