Bocsi a sok késésért, de megérkezett a fejezet :)
16.
fejezet
– Te meg mit keresel itt? –
követelte a választ Sebastian.
Én is ugyanezt a kérdést akartam
feltenni neki, meg persze azt, hogy kerül ő Annabell lakására. Ráadásul pont
most!
Ő volt az utolsó ember, akivel
szívesen találkoztam volna és mivel elállta az utat, ezért még elmenekülni se
menekülhettem előle. Nem lett volna túl elegáns, de ha ezzel elkerülhettem
volna, hogy beszélnem kelljen vele, akkor még erre is hajlandó lettem volna.
A férfi nem is tudom… Olyan furcsa
volt. Az előbbi nyugodt viselkedése eltűnt, valahogy most képes voltam érezni a
benne tomboló feszültséget. Nem tudtam eldönteni, hogy ennek örülnöm kellene-e
vagy inkább legyek rá dühös. Úgy döntöttem mindkettőnknek, - de főleg rám nézve
jobb - ha inkább haragszom rá, úgyhogy egy álarcot ragasztottam magamra. Talán
ez segít elviselnem Sebastiant, és talán segít majd ellenállni a férfi
sármjának is.
– Ahhoz neked semmi közöd!
Nem akartam sokáig egyedül
maradni a férfival, úgyhogy menekülőre fogtam és elindultam az ajtó felé.
Sebastian azonban egy tapodtat sem mozdult, de ez nem igazán zavart. Úgy
gondoltam, hogy majd félrelököm, ha kell, de nekem ki kell jutnom innen. Egyszerűen
azok után már nem voltam képes vele együtt lenni, miután olyan érzéketlen volt,
azok után, amilyen szenvedélyesen egymásnak estünk.
Reméltem, hogy nem azért jött
ide, mert követett, hanem csak valami rossz vicc, vagy véletlen folytán
keveredett pont ugyanoda, mint én. Nagyon, nagyon imádkoztam ezért, de persze
mint mindenben, ebben sem volt szerencsém.
Ahelyett, hogy odébb állt volna,
amikor mellé értem egy hirtelen mozdulattal elkapta a karom és a falhoz vágott.
Annyira meglepődtem, hogy nem volt időm reagálni és minden levegő kiszaladt a
tüdőmből.
Teljesen megdöbbentem. A pillanat
tört része alatt a falhoz szorított. Ismerős szituáció volt, de most nem
hagytam magam. Pár perccel ezelőtt a vágy kerített hatalmába és azért hagytam a
férfit irányítani, de most eszem ágában sem volt behódolni neki.
Sebastian láthatóan elbízta
magát, azt hitte megint megadom magam, ahogy nemrég is tettem, de nagyot
tévedett. Nem állt szándékomban engedni a férfinak, így kicsavartam azt a
kezét, amivel megragadott, majd tökön rúgtam Sebastiant. Nem volt elegáns, sem
nőies, és legfőképpen nem sportszerű, de itt nem voltak játékszabályok.
Szerelemben és háborúban mindent szabad, nem igaz?
A férfi összegörnyedt és ez
lehetőséget adott nekem arra, hogy elmeneküljek. Nem is haboztam, átbújtam
Sebastian karja alatt és az ajtó felé indultam. Már a zsebemben éreztem a
győzelmet, de persze a férfi sem hagyta annyiban a dolgot. A fájdalommal nem
törődve ismét utánam nyúlt és hátulról megragadott, majd magával ragadott a
földre.
Ráestem a férfira, de egy
pillanattal később már a padlón találtam magam felettem pedig Sebastian. Arca
most minden érzelmét elárulta, ami teljesen megdöbbentett. Rettenetesen dühös
volt és fájdalom is tükröződött a szemében.
Hirtelen megszólalni sem tudtam. Eddig
mindig tökéletesen elrejtette, hogy mit gondol főleg az érzelmeit, de most
szinte a bőröm alatt éreztem a dühét. Sebastian mindig nyugodt volt és most
hogy felszínre tört a dühe én valahogy megnyugodtam. Minden ellenállásom
elszállt, annak ellenére, hogy képes lettem volna szembeszállni vele. Az nem
biztos, hogy nyertem is volna, de hogy nem adnám magam olcsón, az is biztos.
De, ahogy belenéztem a fekete
szemébe, szinte magába szippantott. Örvénylett és én nem tudtam levenni róla a
tekintetem.
– Mit képzelsz? – vicsorgott
Sebastian.
Teljesen elveszítette az
önkontrolját és nem állt szándékomban még jobban feldühíteni, bár fogalmam sem
volt mit tehetnék.
– És te? – kérdeztem, szinte
suttogva. Annak ellenére, hogy most nem szálltam szembe vele, nem voltam
hajlandó engedni, hogy uralkodjon felettem. Senkinek – Követsz, majd
erőszakoskodsz? Te nevezed magad férfinak?
Ez mintha észhez térítette volna
a férfit. Hirtelen eltűnt az a mérhetetlen düh a szeméből és a vonásaiból, majd
a helyét a hitetlenkedés vette át. Úgy nézett rám, mintha nem is ember lennék,
hanem a Marsról jöttem volna. Kicsit feljebb is emelkedett, már nem nehezedett
rám annyira, mint az előbb. Aztán minden figyelmeztetés nélkül felült és a
kezébe temette az arcát.
Na, ha lehet most még jobban meglepődtem,
már ha egyszerűen ez lehetséges. Elvesztette az önuralmát és most, hogy
visszanyerte, szégyelli magát? Ugyan sejtettem, hogy, amit visel egy álarc
csupán, de hát hogy lehettem volna biztos ebben? Hisz mindig olyan hűvös volt
velem.
Megpróbáltam megnyugtatni a
férfit. Felültem és a vállára akartam tenni a kezem, miközben megszólítottam:
– Sebas…
Azonban a férfi elütötte a kezem.
Ezután elkapta a csuklóm és megszorította. Ugyan fájt, de nem szóltam semmit,
csak farkasszemet néztem vele. Vártam, hogy mit fog lépni ezek után. Nagyon
reméltem, hogy senki sem fog megzavarni minket, mivel akkor Sebastian
sebezhetősége egy pillanat alatt elillanna, s én nem kerülhetek közelebb hozzá.
Meg akartam ismerni, hogy
találjak valami indokot, amiért megutálhatom, vagy megszerethetem. Ha most
valaki megjelenne, biztosra veszem, hogy Sebastian megint felveszi a jól
megszokott álarcát és akkor annyi.
– Mit művelsz velem? – kérdezte a
férfi kizökkentve a gondolatmenetemből.
Újra rá figyeltem és ismét a
szemébe néztem, bár tudtam, hogy könnyen elveszhetek benne. A szorításon még
mindig nem engedett a férfi, de nem zavart.
– Teljesen áttörsz a védelmemen.
– Miközben beszélt Sebastian közelebb húzott magához. A fejünk szinte már
összeért. Éreztem a leheletét az arcomon - Szinte a bőröm alá mászol.
Boszorkány.
Eltátottam a szám. Hogy én mászok
be a bőre alá? Nem inkább fordítva történt? Én vagyok az, aki nem tud szabadulni
a férfi gondolatától sem, erre pont ugyan ezzel vádol meg ő maga?
– Neked teljesen elment az eszed?
– kérdeztem felháborodva és próbáltam kiszabadítani a karom, de Sebastian
szorosan tartott.
– Igen. Tőled.
Elállt a lélegzetem. Ezt a
pillanatot kihasználva csókolt meg a férfi. Amikor ajka az enyémhez ért már
tudtam, hogy elvesztem. Visszacsókoltam és élveztem, amit Sebastian csak
nyújtani tudott, de nem követtem el ugyanazt a hibát, mint nem sokkal ezelőtt,
úgyhogy megszakítottam a csókot. Kiszabadítottam a kezem és felálltam.
Sebastian csak ült és nézett rám, nem mozdult meg. Nem állított meg.
– Dönts már el, hogy mit akarsz!
Nem játszadozhatsz így az emberekkel. Egyszer megcsókolsz, máskor meg levegőnek
nézel. Elegem van!
Nem vártam meg a válaszát, hanem
kirohantam a nyitott ajtón és otthagytam Annabell lakásának a padlóján.
Fú, már nagyon elegem volt.
Andrei állandóan Selmát fűzte, Nilay nem szólt semmit, Selma pedig állandóan
rajtam köszörülte a nyelvét és ezzel az idegeimre mennek. Gyalog ereszkedtünk
le a hegyről és úgy terveztük, hogy vagy bérelünk, vagy ellopunk egy autót,
amivel elérhetik a vérfarkasok faluját.
Már leszállt az est, ami csak a
malmukra hajtotta a vizet, de így csak elkötni egy járművet, szóval loptunk
egyet. Minden rendben ment, de az autóban minden folytatódott tovább, ahogy
eddig. Én vezettem és csak a fejemet ráztam a három társam viselkedésén.
Kezdett fogyni a türelmem.
Több órányi autóút várt ránk,
ráadásul holnap este telihold lesz, ami még feszültebbé tett minket, én pedig
csak Annabellre tudtam gondolni. Vajon jól van? Merre indulhatott? Mégis miért
ment el?
Annyi megválaszolatlan kérdés
kavargott a fejemben és egyikre sem kaphattam választ, amíg nem találkozom a
nővel. Sok személyes kérdésem is lett volna. Azt is ki szeretettem volna
deríteni, hogy miért izzította fel annyira a véremet Annabell, hogy hogyan volt
képes a jégpáncélom mögé férkőzni. Miért van folyton a gondolataim között?
Nem értettem, és az egyetlen
kézenfekvő választ nem akartam elfogadni. Az még túl korai lett volna, így hát
meg kell találnom őt és beszélni vele. Megízlelni. A csókja még mindig
perzselte a testem, belülről égetett a vágy, hogy újra megkóstolhassam.
Akartam őt és ezt még magam előtt
sem tagadhattam le. Azt reméltem, ha találkozunk, akkor kitalálhatom, hogy
tulajdonképpen miért is érzem ezt. Persze Annabell gyönyörű volt, de ez
önmagában nem volt magyarázat.
Elbambultam és teljesen a
gondolataimba merültem. Szinte nem is figyeltem az utat, de csak akkor
eszméltem rá erre, mikor már majdnem késő volt. Selma kiáltása rántott vissza a
jelenbe.
– Iain, vigyázz!
Ösztönösen elrántottam a
kormányt, mielőtt frontálisan ütköztünk volna egy szembejövő autóval. Végül
sikerült elkerülni a balesetet és az úton maradnunk, úgyhogy fellélegezhettünk,
de kicsit mindannyian megijedtünk.
– Bocs, nem figyeltem.
– Minden rendben, Iain? Te nem
szoktál elkalandozni.
A kérdés ráébresztett mennyire is
kivetkőztem magamból Annabell iránti vágyam miatt. Mindenképpen és minél előbb
kell a nyomára bukkannunk, mielőtt még valami őrültségre vetemednék. Már én is
féltem magamtól és már nem bíztam hírhedt higgadtságomban.
Talán jobb is, ha nem egyedül
vagyok, így van, ki észhez térítsen.