Újabb borító

Köszönetet kell mondanom és hálát adnom az egyik Legeslegjobb barátnak a földön. Ő nem más, mint Alysia. Önként jelentkezett a hatalmas feladatra, hogy csinál nekem egy újabb borítót a történethez. Nekem nagyon tetszik, remélem nektek is. Örömmel osztom meg veletek.

Vérfarkasok éjszakája sorozat - Üvöltő éj 26.fejezet

 Figyelem! 18 éven felülieknek való tartalom olvasható ebben a fejezetben. Csak saját felelősségre. :P

Szóval, megérkezett az új fejezet. Remélem mindenki ki lesz engesztelve az előző rövid fejezet miatt. Igyekeztem, hogy jó legyen és az eredmény megítélését pedig rátok bízom. Jó olvasást.

Huszonhatodik fejezet

A szavak helyett ideje volt a tettek mezejére lépni.

Óvatosan letettem Elysiát az ágyra és fölé másztam. Amikor Elysia arra kért, hogy vigyem az ágyba, nem hittem a fülemnek, de az arcán ott volt a válasz a ki nem mondott kérdésemre. A szívem hevesebben dobogott és forrt a vérem. Mindennél jobban vágytam a lányra, de nem akartam elsietni. Szerettem volna kiélvezni minden pillanatot és csodás élményekben részesíteni. Lassan akartam felfedezni Elysia testét és bársonyos bőrét. Kényeztetni akartam, ahogy megérdemelte.

A testemmel ránehezedtem, de csak annyira, hogy testünk összeérjen. Bár nagyon vágytam Elysiára lehetőséget akartam adni neki, ha mégis meggondolná magát. Ezenfelül nem állt szándékomban összenyomni őt. A kezemmel tartottam a súlyom, de nem bántam.

Megcsókoltam Elysiát, majd a nyakát kezdtem kényeztetni a nyelvemmel és a csókjaimmal. Elysia gyorsabban vette a levegőt és mivel nem volt rajtam ing, így a keze a meztelen vállamra siklott. Olyan puha volt a bőre és az írisz illata körbevett, alig bírtam magammal és az, hogy Elysia keze a hátamat simogatta még élvezetessé tette a helyzetet.

Tovább folytattam a lány izgatását, minek hatására kis nyögés hagyta el Elysia száját, ami még jobban felkorbácsolta a vágyam. Az altestembe nyomult minden vér és a farkam kőkeményen meredezett köztem és Elysia között. Ő is érezte és elpirult, de nem húzódott el.

Az arca angyali volt, haja pedig szétterült az ágyon. Ahogy alattam feküdt részegítő hatással volt rám. Mindig is így akartam őt látni, mindig is itt volt a helye mellettem. Soha többé nem leszek képes elengedni őt. Elysia nem hasonlított egyetlen egy nőre sem, akivel dolgom akadt. Ezért is volt olyan különleges számomra.  

-         Olyan puha a bőröd.

Kicsit megszívtam Elysia nyakát, hogy mindenki számára egyértelmű legyen, ő már foglalt. Méghozzá az enyém. Senki másé.

-         Gyönyörű vagy. – suttogtam a fülébe.

Elysia megborzongott és a körmét a hátamba mélyesztette. Már alig voltam képes gondolkodni, annyira megbabonázott. Tudtam, itt az utolsó lehetőség, hogy leállítson.

-         Elysia, ha most nem állítasz meg, akkor nem fogok tudni megálljt parancsolni magamnak.

A szemembe nézett én pedig tisztában voltam vele mit látott. Fékezhetetlen vágyat és vadságot. Ennek ellenére nem hátrált meg és csak ennyit mondott:

-         Nem akarom, hogy abbahagyd!

Elvesztem.

Dastan nekiesett az ajkamnak. Vadul és birtoklóan csókolt, de nem rémültem meg tőle. Épp ellenkezőleg, teljesen elvette az eszem. Leírhatatlan érzés kerített hatalmába. Boldog voltam, ugyanakkor akkora sóvárgást éreztem, hogy azt hittem nem is leszek képes elviselni. Tisztán éreztem Dastan éhségét irántam, amitől még nedvesebb lettem. Úgy falta az ajkam, mintha az élete múlna ezen, de én sem tétlenkedtem. Visszacsókoltam és erősen kapaszkodtam belé. Élveztem, ahogy izmai megfeszülnek a kezem alatt. Leírhatatlan érzés volt. Dastan mellkasa a mellemnek nyomódott, olyan szorosan ölelt. Ennél biztonságosabb helyen nem is lehettem volna. Itt volt a helyem éreztem.

Ugyanakkor motoszkált az agyam hátsó felében a gondolat, hogy mivel még nem érintett férfi, ez az együttlét fájdalmas lesz és ettől kicsit féltem, de megbíztam Dastanban. De nem sokat tudtam ezen agyalni, csakis Dastanra tudtam koncentrálni.

Végül a csókunk véget ért, aztán Dastan levette rólam a pizsama felsőm és a szoba egyik sarkába hajította. Elpirultam, mivel fedetlenné vált a felsőtestem. Kicsit megborzongtam a hirtelen jött hidegtől. Mellbimbóim már kemények voltak és csak a kényeztetésre vártak.

Azonban rettegtem attól a lehetőségtől, hogy nem fogok tetszeni Dastannak. Hamar elmúltak a kétségeim, mert Dastan megnyalta a száját, miközben a mellemet nézte áhítattal. A keze megindult és cirógatni kezdte őket. A testem megfeszült és élveztem, ahogy Dastan felfedező útra indult a testemen. Szégyenlősségem semmivé vált.

Dastan torkából morgást tört fel és ráhajolt az egyik mellemre, a szájába vette a mellbimbóm, közben pedig a másikat gyömöszölte. Elakadt a lélegzetem és akaratlanul is Dastan hajába túrtam és ott tartottam a fejét. Nem mintha elakarta volna húzni onnan. Nyöszörögtem az édes kínzás alatt és már csak a szenvedély töltötte be a gondolataim.

Dastan mindkét mellemen elidőzött, majd lejjebb csúszott és a hasamra lehelt puha, édes csókokat. Nevettem, mivel csiklandozott és Dastant ez mód felett szórakoztatta. Rám nézett és még lejjebb ment volna, de nem engedtem. Felültem, Dastan pedig feltérdelt, majd én is így tettem.

-         Mi a baj? – aggodalmaskodott.

-         Semmi, de én is kényeztetni akarlak. – próbáltam hízelegni és a mutató ujjammal Dastan mellbimbója körül körkörösen simogatni kezdtem a csupasz bőrt.

Dastan nehezen vette a levegőt és az izmai megfeszültek. Komolyan gondoltam, amit mondtam, de igazából fogalmam sem volt, hogyan is kellene most tennem. Elbizonytalanodtam ugyan, de hagytam, hogy az ösztönöm vezessen. Odakúsztam, és ugyanúgy ahogy az ujjammal tettem a nyelvemmel is bejártam azt az utat Dastan mellkasán.

-         Elysia.

Ahogy Dastan a nevemet nyögte annyi erotika volt a hangjában, hogy megremegett a térdem. Annyira vonzott Dastan, annyira akartam őt, hogy az már fájt. Kezemmel feszes kocka hasát simogattam, mielőtt azonban lejjebb is kezelésbe vettem volna, elkapta a csuklóm és megállított. Értetlenül néztem fel rá.

-         Ne. – szólt rám.

-         De, miért?

-         Akkor elveszteném a fejem és lassan akarom csinálni. Kiélvezni minden pillanatát.

Ledöntött az ágyra és nem tűrt ellentmondást. Levette rólam a pizsama alsó részét is és elvigyorogott mikor meglátott egy szál bugyiban. A fehérnemű anyagán keresztül megérintett a legtitkosabb helyen. Nyögtem és megszorítottam a lepedőt. Nem hittem, hogy ennyire intenzív érzés lesz majd. Dastan lehúzta rólam a bugyim szép lassan, majd azt is eldobta. Ezután szép lassan végig simított a combon belső oldalán és szétnyitotta a lábam. Csodálkoztam, hogy ő miért nem veti le a nadrágját.

-         Dastan, te miért nem…?

-         Még nem.

-         De…

Nem tudtam többet mondani, mivel a lábam közé temette az arcát és nyalni kezdte a lágy húsom. Sikkantottam a váratlan támadástól. Dastan lefogta a két lábam, hogy ne dobáljam magam és addig szívta és nyalta a legérzékenyebb ponton, míg el nem jutottam a csúcsra.

Minden bizonnyal nem először csinált ilyet, mivel pontosan tudta mikor kell gyorsabban vagy lassabban csinálnia, hogy minél jobban elhúzza az orgazmus pillanatát. De mikor már csillagok táncoltak a szemem előtt és kielégültem sem hagyta abba. A bal keze felcsúszott a mellemre és masszírozta, közben pedig a nyelve egy pillanatig sem állt meg. Néha-néha felpillantott rám és csodálatot olvastam ki a tekintetéből, de mivel lehunytam a szemem a kéjtől nem sokáig tudtam a szemem rajta tartani.

Aztán a csúcs közelében abbahagyta, pont mielőtt kielégültem volna. Majdnem felmordultam, hogy miért hagyta abba, kinyitottam a szemem és láttam, hogy leveszi a nadrágját. Eltátottam a szám, ahogy a hatalmas férfiassága kiszabadult börtönéből és előre meredezett. Nagy volt és vastag. Megijedtem. Talán túl nagy.

-         Dastan…

Egyik ujját belém csúsztatta. Elképedtem és hátra hajtottam a fejem. Nem tudtam visszafogni a nyögésem.

-         Olyan szűk vagy. – olyan volt a hangja, mintha nem erre számított volna. – mond csak Elysia, te…

-         Igen. Te vagy az első férfi, aki megérintett.

Mély és birtokló morgás hagyta el Dastan száját és még egy ujját belém csúsztatta. Már két kézzel markoltam a lepedőt. A testem pattanásig feszült.

-         Csak én. – kicsit szünet. Csak a zihálásunk hallatszott. – Senki más nem érhet hozzá rajtam kívül.

-         Senki más. – értettem vele együtt.

Dastan kihúzta belőlem az ujjait. Én ránéztem és láttam, hogy küzd a vágya ellen. Úgy összeszorította az állkapcsát, hogy félő volt, hogy kitörik néhány foga.

-         Nem tehetlek magamévá. Fájdalmat okoznék.

-         Nem számít. – meghökkent, milyen gyorsan válaszoltam. – Akarom. Sóvárgok utánad. – és valóban. – Kérlek.

-         Rendben.

Széttártam a lábam amennyire tudtam és így vártam, hogy belém hatoljon. Nedves voltam és amikor láttam, hogy Dastan még mindig habozik megmarkoltam a farkát és a hüvelyemhez vezettem. Dastan megadta magát és nagyot lökött. Tövig behatolt. A gyönyör helyét átvette a fájdalom. Felsikítottam és belevájtam a körmöm Dastan karjába.

-         Ssss… mindjárt elmúlik. – vigasztalt Dastan. – Sajnálom.

A hangjára összpontosítva könnyebb volt elviselni a kínt, de iszonyatosan fájt. Még a könnyeim is kicsordultak.

-         Sajnálom. – Dastan folyamatosan csak ezt ismételgette és mivel nem enyhült a fájdalom elkezdett kihúzódni belőlem.

-         Ne. – ellenkeztem. – Nem akarom, hogy így érjen véget.

Dastan lökött még egyet és a fájdalom átváltozott ismét szenvedéllyé. Ha ez még lehetséges volt annál is nagyobb szenvedéllyé és kéjjé, mint annak előtte volt.

Dastan érezte, hogy a testem elernyedt, így óvatosan tovább döfködött. De nem bírta sokáig és fokozta a tempót. Nem bántam, mivel én is pontosan erre vágytam. Kéjes nyögések hagyták el a szám és morgások az övét. A bőröm lángolt, a fejem hátravetettem, behunytam a szemem és élveztem ezt a csodát, ami velünk történt. Nem hittem, hogy ennyire intenzív és ennyire jó lesz, így átadtam magam a pillanatnak.

Aztán hamar és egyszerre értük el a csúcsot és éreztem ahogy Dastan forró magja belém lövellt, azután pedig Dastan hirtelen beleharapott a nyakamba. Kisebb szúrást éreztem, de szinte azonnal el is engedett. Nem értettem miért tette, de most nem is számított.

Kielégültünk mindketten és Dastan kicsit rám nehezedett. Szaporán vettük a levegőt, de végül kicsúszott belőlem és hanyatt feküdt, majd a mellkasára vont. Pár percen belül mindketten álomba merültünk.

A hajnal első sugaraira ébredtem. Hirtelen nem tudtam, hol vagyok és miért vagyok meztelen, de hirtelen minden eszembe jutott, ami éjszaka történt. Elpirultam és elmosolyodtam. Aztán rájöttem, hogy egy kéz öleli birtoklóan a derekam. Elégedetten nyújtózkodtam és Dastan még jobban magához húzott. Mellkasa a hátamnak nyomódott és lehelete a nyakam csiklandozta. Mélyen aludt, a szívverése és a légzése egyenletes volt. Amikor megmozdítottam a combom fájt egy kicsit, de elviselhető volt.

Óvatosan kibontakoztam Dastan öleléséből és felkeltem. Kicsit megszédültem, de gyorsan visszanyertem az egyensúlyom. Néha előfordult az ilyesmi, így nem aggódtam.

Visszanéztem Dastanra és azonnal késztetést éreztem, hogy visszabújjak mellé. Mellkasa ritmusosan mozgott fel-le és az én nevemet motyogta álmában. Megint csak elmosolyodtam és indultam volna, mikor összeráncoltam a homlokom és először a combomra, majd a lepedőre néztem.

És hol van a vér?

Nem értettem. Úgy tudtam, ilyenkor általában vérzés is fellép, akkor most mégis miért nincs?

Csak nem Dastan törölte le és cserélte ki a lepedőt? De, biztosan.

Csordultig telt a szívem szerelemmel és odahajoltam és gyors csókot nyomtam Dastan ajkára. Csak azért keltem fel, mert ki kellett mennem a mosdóba és nem akartam sokáig távol lenni, de amint elvégeztem a dolgom belenéztem a tükörbe és megdöbbentem. Megtapogattam a nyakam és alaposan megvizsgáltam a kérdéses területet, hátha csak káprázott a szemem. De nem, egy tetoválás volt azon a helyen, ahol Dastan az éjjel megharapott. Úgy nézett ki, mint egy tavirózsa, amit kicsi indák vettek körbe. Teljesen összezavarodtam.

Ez meg, hogy lehetséges? Valami párhuzamos dimenzióba kerültem? Vagy ma reggel minden a feje tetejére állt? – tűnődtem magamban.

A „tetoválás” hasonlóan nézett ki, mint amilyen Dalmának volt, így eldöntöttem, hogy megkeresem őt és megkérdezem mitől jelent meg ez rajtam. Sejtettem az okát, de biztos akartam lenni benne.

Nehogy felébresszem Dastant, visszalopakodtam a saját szobámba és felvettem egy farmert és egy rövid ujjú pólót, aminek V alakú nyakkivágása volt. Meleg tavaszias idő volt, így nem aggódtam amiatt, hogy még fel kellene vennem valamit. Nem állt szándékomban kimenni a kastélyból, így kiléptem a szobámból és lefelé indultam a lépcsőn. Alighogy leértem belefutottam a királyba, Oresztészbe. Nem éppen vele akartam összefutni, de végülis ez az ő háza volt.

-         Jó reggelt. – legalább próbáltam udvarias lenni.

Oresztész válaszra nyitotta a száját, mikor észrevette a tetoválásom, ami kikandikált a pólóm alól. Azonnal vörös lett a király arca és karon ragadott, majd a trónterembe ráncigált.

-         Uram. Ez fáj.

Tiltakoztam, de Oresztész nem törődött velem. Az impozáns terem közepéig cibált aztán szembefordult velem. Túl közel volt, de nem hátráltam. Nem engedhettem meg magamnak azt a luxust, hogy gyengeséget mutassak ki előtte, így nem mozdultam.

-         A fiammal háltál. – nézett velem farkasszemet Oresztész.

Fú, ez nagyon bizarr. Nem azt szégyelltem, hogy ez kiderült, hisz, amit tettünk nem volt égbekiáltó bűn, csak nem akartam, hogy Dastan apja megtudja. Amúgy is volt pár indoka, hogy miért akart holtan látni és nem állt szándékomban bővíteni a listát.

Furcsálltam, hogy a férfi, aki megvetett azért, mert ember vagyok, ilyen könnyen elfogadta ezt. Bár nem tehetett ellene semmit, mert már megtörtént, de azért mégsem erre a higgadtságra számítottam. Talán pont amiatt, mert nem tehetett már semmit volt az oka annak, hogy nem kapott dührohamot. Vagy talán már előre számított erre a forgatókönyvre.

-         Igen. Csak azt nem tudom, honnan tudja. – nem láttam értelmét, hogy hazudjak.

-         Rajtad van a jele.

Meglepődtem. Dastan jele? A…

Ó-t formáztam a számmal és a nyakamhoz nyúltam. Szóval erről beszélt Annabell.

-         Mi ez a jel tulajdonképpen? – kérdeztem.

A kíváncsiság vakmerővé tett. Tudnom kellett a válaszokat, mindegy mibe fog kerülni nekem.

-         Ez a kötődés. – magyarázta a férfi kis habozás után. - A kötődés akkor teljesedik ki, mikor mind a két fél megharapja a másikat és így a jelük kitörölhetetlenül beleég a bőrbe. A nő nyakán, a férfinak pedig a csuklóján jelennek meg ezek a tetoválások. Ezek a jelek minden párnál egyediek, de az egy párhoz tartozóké azonos. Ez fajunk szent köteléke, ami egyesíti az egymásnak rendelt asszonyt és férfit. Ha egyszer megtörténik, akkor kitörölhetetlen.

Némán hallgattam Oresztészt és próbáltam felfogni a hallottakat.

-         De én nem haraptam meg Dastant. Azt sem értettem, hogy ő miért tette. Én…

-         Igaz, hogy a tiétek még nem teljes, de attól még nem lehet eltörölni. Életed végéig az ő jelét fogod viselni és ez minden férfi számára figyelmeztetés. Senki sem mer majd hozzád érni, mert félnek a megtorlástól. – a király gyűlölettel teljes tekintetét le sem vette rólam. Bár holdkő színű szeme gyönyörű volt, mégis félelmet ébresztett bennem. – Kivéve a Vadászokat. Ők bármit megtennének, hogy elkapjanak egy, a kötődés jelét viselő nőt, mivel csak így lehet felismerni a vérfarkasokat, ha ember alakban vannak. Üldözötté válsz, ha egyszer rájönnek a kilétedre és megkínoznak, hogy információt szedjenek ki belőled. Már ha sikerül elkapniuk. Ezért is vagyunk igen óvatosak. Asszonyainkat nem igazán engedjük emberi települések közelébe, mivel mi sem tudjuk ki Vadász és ki nem. Bárhol leselkedhet veszély.

Összerezzentem és nem szóltam semmit. A félelmetes szavak elérték a hatásukat. Legszívesebben elfutottam volna és összekuporogtam volna az egyik sarokban, csak ne kelljen Oresztész közelében maradnom.

A monológ végére Oresztész már nagyon dühös volt és tudtam, hogy a dühe ellenem irányult. Kár volt rákérdezni, most aztán nagy slamasztikában voltam.

-         Csak az egyik fél halála oldhatja fel a kötődést. – mondta végül kis csend után.

Még levegőt is elfelejtettem venni a burkolt fenyegetés hallatán. Tudtam, hogy Oresztész nem helyeselte a dolgot, de nem akartam azt hinni, hogy képes lenne megölni engem, bár így a fia megszabadulhatna a nem kívánt kötődéstől, ami egy emberi nőhöz köti. Tisztában voltam vele, hogy a király gyűlöl, de nem hittem, hogy ennyire. Vagy legalábbis reménykedtem benne, hogy ennyire nem.

Oresztész fenyegetően felemelte a jobb kezét, mintha saját kezűleg akarna megfojtani, de szerencsémre egy kopogtatás a trónterem ajtaján megmentett.  

-         Uram.

Felismertem a hangot. Ez Annabell. Már megint ez a nő? Hát már sosem lesz egy olyan nap, mikor nem futok bele? Bár meg kell hagyni az időzítése most tökéletes volt.

-         Nem érek rá! Tűnés!

-         Királyom, jelenteni jöttem.

Oresztész fújtatott akár egy bika, de végül leengedte a karját, én pedig kifújtam az eddig benntartott levegőt.

-         Gyere be!

A kétszárnyú ajtó kinyílt és a karcsú és gyönyörű Annabell lépett be rajta. Pár méterre állt meg tőlünk és meghajolt a király előtt, majd felegyenesedett. Hasonló szerelésben volt, mint én csak kicsit merészebb változatban. Hosszú ezüst haja körbeölelte tökéletes testét. Amint meglátott haragos pillantással nézett rám. Remek.

-         Ne foglalkozz vele. Ki vele, mi hírt hoztál? – szólt rá a lányra Oresztész, ő pedig felé fordult.

-         A Vadászok nem mozgolódnak. Nem tudjuk mire készülnek, de egyenlőre még nem tettek semmi gyanúsat, vagy arra utalót, hogy tudnak rólunk.

-         Rendben akkor továbbra sem mehet senki a városba a megfigyelőkön kívül.

Annabell bólintott. Újra rám emelte ametiszt tekintetét és hirtelen hitetlenkedés látszott az arcán.

-         Ez meg, hogy lehet? – hüledezett.

-         Dastan megjelölte.

Úgy tűnt Annabell nem hisz a saját szemének, sem pedig a fülének. Vicsorgott és megindult felém. Rájöttem, hogy még sem volt olyan jó, hogy Annabell zavart meg minket. Ő legalább annyira ki nem állhatott, mint maga a király és két ellenséggel teljesen egyedül egy szobában… hát számomra nem volt túl kecsegtető.

-         Hagyd őt. Nem ölhetjük meg. Dastan megtorolná, de azt nem akadályozhatjuk meg, ha önszántából megy el és menekülés közben véletlenül a Vadászok áldozatává válik. – a király sunyin elmosolyodott én pedig levegőért kapkodtam.

Annabell azonnal egyetértett a tervvel. Ez remek, igazán szuper, hogy a két vérfarkas egy húron pendül, ha az én szenvedésemről volt szó. Mindketten engem méregettek, de nem mozdultak.

-         Nem fogok önszántamból elmenni. Mikor megtettem csak bajt hoztam mindenki fejére. Dastan úgy is utánam fog jönni. – féltem, de észérvekkel és tényekkel próbáltam meggyőzni haragos ellenségeim. – Gondoljon bele uram. Ha Dastan felébred és nem talál a kastélyban, mit fog tenni?

Álltam Oresztész tekintetét. Reméltem, hogy a fia boldogsága fontosabb, mint az előítéletei, de nagyot tévedtem.

-         Meg tudom állítani a fiam. Te pedig el fogsz menni, de ha kell, akkor a hajadnál fogva visznek el innen. Nem, jobbat is tudok, ha nem mész el szépen, önszántadból Annabellel a városba, akkor itt helyben kibelezlek.

Falfehér arccal, megkövülten álltam a trónterem közepén. Tudtam, hogy az előttem álló férfi képes lenne megtenni, képes lenne beváltani a fenyegetését.

Hogy az a… Most mi lesz? Az éjszakai események után, hogy fajulhattak eddig a dolgok? Nincs más választásom.

Biztos voltam benne, ha most elmegyek, akkor Dastan utánam fog jönni. Legalábbis ebben reménykedtem.

-         Rendben. Elmegyek. – egyeztem bele vonakodva.

-         De soha többé nem térhetsz vissza. Ha mégis visszajössz tétovázás nélkül megöllek.

Nem szóltam semmit. A férfi még egy utolsó késszúrást azért megejtett és jól megforgatta a szívemben a kést. Persze csak átvitt értelemben, de a fájdalom valóságos volt. Kétségbeesés kerített hatalmába. Legalább olyan rossz volt, mint mikor a tóban fuldokoltam. De be kellett látnom, hogy most a legokosabb lépés, amit tehettem, hogy elhagyom a kastélyt.

Ha élek még van esélyem, de ha megöletem magam, azzal nem leszek előbbre. Amíg dobog a szívem és életben vagyok a remény sem hal meg. Viszont a tudat, hogy megint itt kell hagynom Dastant elviselhetetlen volt.

Vérfarkasok éjszakája sorozat - Üvöltő éj 25.fejezet

Hát....ehhez a fejihez inkább nem fűzök sok kommentet. Jó olvasást és sok véleményt szeretnék. :P

Huszonötödik fejezet

Beléptem Dastan szobájába. Olyan halkan tettem mindezt, ahogy csak tőlem telt, de beszélgetés hallottam. Azonnal felismertem a női hangot, aminek a tulajdonosa úgy gyűlölt engem.

Nem az a kép tárult a szemem elé, amire számítottam. Dastan és Annabell meghitten álltak az erkélyajtónál a Hold fényében fürödve. A szívem nagyot dobbant. Mit keress itt ez a perszóna?!

Mielőtt bármit is tehettem volna Annabell szólalt meg:

-         Ismét el kell majd mennünk a városba, Dastan.

-         Még nem találták meg a falut, sőt még a közelünk sem jöttek és nem is fognak. Ha nem mozgolódunk semmi okunk rá, hogy alaptalanul pánikba essünk és megöljük őket felfedve ezzel magunkat. Ha elhamarkodottan döntünk, akkor mészárlás lesz.

A beszélgetés kellős közepébe csöppentem és először nem értettem miről beszélnek. Fáradt voltam, így alig fogtam fel a szavak jelentését. Újabb fenyegetés. Csak egy szó jutott eszembe, amitől hátra lévő életemben rettegni fogok. Vadászok. Újra itt vannak?

-         A helyzet az, hogy amióta itt van az az emberlányka több veszély fenyeget minket, mint az elmúlt száz év alatt. Ez jel Dastan. Nem szabadna itt lennie.

-         De ő a párom, Annabell! Nem fogom hagyni, hogy bármi baja essen, ezért nem engedhetem, hogy visszamenjen az emberek közé! Értsd már meg végre! – Dastan dühösen fordult az erkélyajtótól a lány felé.

-         És mond csak, ha valóban a párod, akkor miért nincs még rajta a jeled?

Dastan összeráncolta a homlokát és összeszorította az állkapcsát. Félő volt, hogy kitörnek a fogai. Én csak álltam ott és nem értettem mit értett ez alatt Annabell. Dastan jelét? Milyen jelről beszélt?

-         Az nem tartozik rád.

Dastant veszélyes aura lengte körül, Annabell pedig sejtelmesen elmosolyodott. Nem úgy tűnt, mint aki félne a férfitól, sőt nyeregben érezte magát, mintha olyat mondott volna, ami megingatta Dastant. Önelégült mosolyától dühbe gurultam és ökölbe szorult a kezem.

-         Te meg tudnád győzni a királyt, hogy itt már nem biztonságos. – váltott témát a lány.

-         Ennél biztonságosabb helyet nem is találhatnánk ebben a modern világban. Óvatosak leszünk és ismét elmennek. Erről pedig nem vagyok hajlandó többet beszélni.

Annabell szavai ott visszhangoztak a fülemben. Mind amit a jelről, mind amit a Vadászokról mondott. Már nem is figyeltem Dastan utolsó mondataira.

Dastanék annyira el voltak foglalva egymás meggyőzésével, hogy észre sem vettem, hogy ott voltam és beléptem, míg élesen szívtam be a levegőt. Féltem és dühös voltam egyszerre. Mindketten meglepetten fordultak felém.

-         Elysia, hát te mit csinálsz itt? Azt hittem már rég alszol.

-         Nem tudtam elaludni. – automatikusan válaszoltam, de az agyam máson járt. – Megint Vadászok vannak a városban. – kérdésnek szántam, de kijelentésnek hangzott.

Dastan beletúrt fekete hajába, ami ettől összekuszálódott. Fáradtnak tűnt, de inkább a sok probléma okozhatta, mint az alváshiány. Mikor még feküdnöm kellett ő velem maradt, és nekem folyton pihennem kellett, így nem lehetett kimerült. Inkább a soha el nem múló gondok voltak azok, amik meggyötörték. Én erre a következésre jutottam és Dastan arca ugyanerről tanúskodott.

-          Igen. – végül válaszolt a „kérdésemre”, de persze erre nem volt szükség.

Anélkül is tisztában voltam a válasszal. Ezután egyikünk sem szólalt. Vágni lehetett a csendet. Olyan volt, mintha minden levegőt kiszívtak volna a szobából. A Hold fénye bevilágított az erkélyajtón, így én is jól tájékozódtam a félhomályban.

Nem mentem beljebb és vártam még valamire, bár nem tudtam volna megmondani, hogy mire.

-         Annabell, jobb ha most mész.

Már alig bírtam féken tartani magam. Ellentétes érzelmeim ostromoltak és nem tudtam mennyi mindent tudok még elviselni. Legszívesebben Annabellnek ugrottam volna, ugyanakkor válaszokat akartam kapni Dastantól.

-         Ezt még meg kell beszélnünk, Dastan. – szólalt meg végül Annabell.

-         Most ezzel nem tudok foglalkozni. Különben is apám már döntött. Most menj, kérlek.

Csendben álltam és csak Dastant figyeltem. Egy tapodtat sem mozdultam. Annabell felsóhajtott, elindult felém és az ajtó felé. Dastannak háttal állva gyűlölettel nézett rám, én pedig tettem pár lépést oldalra, azt is csak azért, hogy ne érjünk egymáshoz. Annabell köszönés nélkül lépett ki az ajtón, becsukva azt maga után.

-         Nem kell aggódnod Elysia, nem fognak ránk találni. Nem hagyom, hogy egy ujjal is hozzád érjenek.

Nem válaszoltam. Továbbra csak ott álltam, mint egy kőszobor. Nem csak magam miatt aggódtam, hanem azok miatt, akik közel kerültek hozzám. Natalie, Dalma, Algernon, Sebastian és persze Dastan. Ha a Vadászok megtalálják a falut, akkor vég fogja szennyezni a földet. Megborzongtam.

-         Mit szeretnél, Elysia? – Dastan még mindig a szoba másik végében állt és engem nézett. Nem vette le rólam a tekintetét.

Meglepődtem a váratlan kérdéstől. Elpirultam. Az előbbi kép eltűnt a fejemből.

-         Én… - eszembe jutott az eredeti tervem, melyben nem szerepelt az, hogy Dastan ébren van. Sokkal könnyebb dolgom lett volna, ha mélyen alszik. – Én semmit. Sajnálom, hogy megzavartalak.

Hátat fordítottam neki és vissza akartam menni a szobámba, hogy álmatlanul forgolódjak egész éjszaka, csak ne keljen Dastan szemébe mondanom az igazságot. Összezavarodtam. Nem voltam ura kavargó érzéseimnek, emellett zavarban is voltam és így nem tudtam volna elárulni Dastannak miért is jöttem valójában. Egyszerűen nem ment volna.

Ez a helyzet most teljesen más volt, mint az eddigiek. Már jól voltam és Dastan bebizonyította ma, hogy mennyire kívánt, de így már minden helyzetnek más töltése lett. Szinte a bőrömet perzselte a szobában lévő szexuális feszültség.

Dastan, amikor a kilincsre tettem a kezem, elkapta a derekam, egy helyben tartva. A lehelete csiklandozta a nyakam. Egy pillanat alatt ott termett és megállított. Elképesztő sebesség és erő birtokosa volt, mégis olyan gyengéden ért hozzám. Dastan karjában mindig úgy éreztem elolvadok, ami most igen veszélyes helyzetet teremtett. A düh és félelem helyét átvette a vágy.

-         Elysia.

Dastan a fülembe suttogta a nevem. Ez az egyetlen egy szó tele volt buja ígéretekkel, ami most nagyon csábított. Megremegtem és nedves lettem már a gondolattól is, hogy Dastan belém hatol.

-         Válaszolsz nekem? De most az igazat.

Dastan fel-le simogatta a karom és az érintése tüzes ösvényt hagyott a bőrömön. Libabőrös lettem. Alig tudtam koncentrálni arra, amit mondott. Gyorsabban vettem a levegőt és elgyengült a lábam. A mellbimbóm megkeményedett és a melltartómnak feszült, pedig Dastan alig ért hozzám. Ha ez így megy tovább egyikünk sem fog tudni ellenállni a másiknak.

-         Nem tudok aludni. – csak ismételtem magamat, de ennél többre nem futotta.

A hangom megremegett a testem reakciója miatt, amit Dastan közelsége és érintése váltott ki belőlem.

-         Rosszat álmodtál?

-         Nem.

-         Nem kényelmes az ágyad?

Hétköznapi kérdések és mégis egyre elviselhetetlenebb lett, hogy Dastan nem ért igazán hozzám, hogy nem csókolt. Most kell elmennem, vagy ha sokáig várok, már nem fogom tudni itt hagyni.

-         Kényelmes, csak hiányzik belőle valami.

-         Hmm… és mi lenne az?

Dastan közvetlenül a fülembe suttogott és félresöpörte a hajam az útból. Nem tudtam, hogy válaszoljak e neki vagy sem, de végül belementem az érzéki játékba, ami nem volt jellemző rám, ám ha Dastan közelében voltam nőiességem felébredt és vakmerővé váltam, mint most is.

Olyan jó érzés volt, hogy ez a férfi csak engem akart és arra várt, hogy kimondja azokat a szavakat, amik már a nyelvem hegyén voltak. Elmosolyodtam. Már nyitottam a szám, de rájöttem, akkor meg sem állunk az ágyig. Vajon tényleg ezt akarom?

Igen. Mindennél jobban vágytam erre a férfira. Az én vérfarkasomra, de vajon ő is így érez irántam? Vagy csak egy kaland vagyok neki?

-         Te. Te hiányoztál.

-         Én sem tudtam nélküled aludni.

Szembefordultam a férfival és összeráncoltam a homlokom. Összezavarodtam.

-         Akkor mégis miért említetted meg, hogy visszaköltözhetnék a szobámba?

Dastan a szemembe nézett és fájdalmat láttam a tekintetében.

-         Mert azt hittem nem akarsz velem lenni, hisz elszöktél és ezzel veszélybe sodortad magad. Nem akartam újabb okot adni neked, hogy megint úgy érezd nincs más lehetőséged.

Felnevettem megkönnyebbülésemben. Csak emiatt aggódott?

-         Nem fogok elmenni innen Dastan, hacsak el nem küldesz. Én meg amiatt aggódtam, hogy nem akarsz már engem, vagy zavarlak…

Dastan lecsapott az ajkamra. Nem hagyta, hogy befejezzem a mondandóm. Bal keze a derekamon maradt, a jobbal pedig az arcomat fogta. Nyelve az enyémmel járt édes táncot, én pedig már szédülni kezdtem. Férfias illata és íze minden egyes porcikámra hatással volt és minden idegszálam csak ő rá figyelt. A külvilág megszűnt létezni számomra. Még azt sem vettem volna észre, ha felrobban körülöttünk minden. Nem érdekelt semmi, csak az, hogy Dastan tovább folytassa édes csábítását. Addig nem is engedett el, míg már mindketten levegőért kapkodtunk.

-         Soha nem küldenélek el, Elysia. Most már te vagy az életem. Nélküled nem lehetek boldog.

Olyan boldoggá tettek Dastan szavai és én hittem neki. A csókja is erről tanúskodott. Meghatódtam és alig bírtam visszatartani örömkönnyeim. A maradék kétségem is szertefoszlott, többé már nem voltak ócska kifogások, hogy miért ne tegyem meg. Az elhatározásom megingathatatlan volt.

-         Dastan, vigyél ágyba.

A férfi a szemembe nézett, de nem kérdezett vissza. Az arckifejezésem nem tükrözött kétséget. Ezután Dastan nem habozott, felkapott és az ágyhoz vitt.

Vérfarkasok éjszakája sorozat - Üvöltő éj 24.fejezet

Nah ez a mostani feji korábban jött, mint terveztem, de gondolom ti ennek örültök. A következőt nem tudom, mikor tudom feltenni, szóval türelmeteket kérem. Addig is jó olvasást nektek.

Huszonnegyedik fejezet

-         Elysia, itt maradsz velem a faluban? Nem akarom, hogy visszamenj az emberekhez.

Amikor kimondtam ezeket a szavakat, még a lélegzetemet is visszafogtam, úgy vártam Elysia válaszát. Magam felé fordítottam és csak vártam. Olyan közel voltunk egymáshoz, én pedig olyannyira meg akartam őt csókolni, de várnom kellett.

-         Itt maradok. Veled. – suttogta.

Megkönnyebbülés volt ezt hallani, mert féltem, hogy nem akart itt maradni, de most már nem voltak kétségeim. Vágy csendült ki a hangjából, én pedig elmosolyodtam. Felé hajoltam, hogy megcsókoljam, amire mindketten úgy vágytunk. Az ajkaim már épp csak súrolták Elysiáét, mikor Algernon hangját hallottam meg mellettünk.

-         Kmm… nem akarok zavarni, csak szólni akartam, hogy mindenki titeket bámul. De nagyon jól néztek ki együtt. Az embereknek meg jön az életkedve, úgy hogy ne zavartassátok magatokat, folytassátok csak.

Sóhajtva húzódtam el Elysiától, így hogy Algernon itt állt tőlünk nem egészen két méterre lemertem volna fogadni, hogy Elysia számára ez kényelmetlen lett volna. Azért körbenéztem, hogy Algernonnak igaza volt-e, bár így is tudtam a választ. Valóban mindenki minket figyelt, ám amikor észrevették, hogy ez nekünk is feltűnt, mindenki folytatta tovább tevékenységét.

-         Úgy beszélsz, mintha nem lenne zavaró a jelenléted, Algernon. Te mindig a legrosszabb pillanatban tudsz megjelenni.

-         Igen, tisztában vagyok vele és nem hiszem, hogy bárkit zavarni tudna a helyes kis pofikám.

Elysia elnevette magát, én pedig bosszankodtam. Máskor én is a lánnyal nevettem volna, de most nem örültem a lehetőség elszalasztásának, hogy megcsókolhassam. Igazából sosem szalasztanám el, hogy csókot lophassak Elysiától. Végül én is elnevettem magam Algernon lehetetlen viselkedésén.

-         Nincs még egy ilyen ember a földön, barátom. Utánozhatatlan vagy.

-         Ezért is imádnak a nők. – vigyorgott Algernon.

Egy vörös hajú lány sétált el nem messze tőlünk. Nagyon csinos volt és Algernonnal kacérkodott. A barátom szeme a lányra szegeződött, már nem is figyelt ránk.

-         Ha megbocsátotok, nekem dolgom akadt.

-         Igen, észrevettük.

A barátom meg sem várta a válaszom, már ment is a lány után. Lehetetlen egy alak és hatalmas nőcsábász, javíthatatlan, ugyanakkor kívánni sem lehetne nála jobb barátot. Felsóhajtottam.

-         Vissza kellene mennünk a kastélyba.

-         Igen, igazad van.

Visszaindultunk, ki a faluból. Elysia úgy tűnt, hogy igazán örült annak, hogy sétáltunk. Ez engem is boldoggá tett és mi tagadás nekem is hiányzott már a friss levegő és a barátaim, de az én mulasztásom miatt sérült meg Elysia, így nem hagyhattam magára. Különben sem tudtam volna úgy jól érezni magam, hogy tudtam, neki még ágyban kell feküdnie, így hát csak akkor jöttem ki, mikor ő is. Bár az is benne volt a pakliban, hogy így több időt tölthettem vele.

Hamar visszaértünk a kastélyba és egyből a szobámba mentünk. Én lehuppantam az ágyra, míg Elysia besietett a fürdőbe, de az ajtót nyitva hagyta. Furcsállottam, mivel azt hittem a mellékhelyiségbe kell mennie és eleget téve a kíváncsiságomnak, beléptem én is a tágas helyiségbe. Elysia épp a csapot nyitotta meg mikor beléptem, majd gyorsan kezet mosott, utána pedig a fésülködő asztalon lévő hatalmas tükörből nézett rám.

Azért tetettem egy fésülködő asztalt a fürdőszobámba, hogy majd a kedvesem kedvére szépíthesse magát előtte. Láthatóan Elysiának is tetszett. Mást már nem is tudtam volna elképzelni az asztal előtt, mint őt. Gyönyörűen festett. Barna haja a derekáig omlott le, a tükörből pedig egy smaragd szempár nézett vissza rám.

Akaratlanul is elindultam felé. Most nem fog minket megzavarni senki, így most ha Elysia is akarja, el veszem, ami megilletett engem. A csókját. Az ölelését. Az érintését a bőrömön. Vágyakozó sóhajai, mikor birtokba veszem a testét.

Tudtam, ha ez így folytatódik, nem fogok tudni uralkodni magamon, de nem tehettem ellene semmit. Elysia úgy vonzott, akár a mágnes és nem tudtam neki ellen állni. Ami azt illeti, nem is akartam.

Odaléptem hozzá és hátulról megöleltem, az arcom pedig a nyakához fúrtam. Elysia azonnal ellazult és nekem támaszkodott. Nem jelentett gondot, hogy megtartsam, hisz pihe könnyű volt egy vérfarkashoz képest. Felemeltem a fejem és a tükörben találkozott a tekintetem Elysia smaragdzöld szemével. Mindkettőnk szeme csillogott én pedig lassan magam felé fordítottam a lányt.

-         Dastan.- búgta Elysia.

Ezt engedélynek vettem és végre fellélegezhettem, hogy Elysia biztonságban van a karomban és bármikor megérinthettem, ölelhettem, amikor csak akartam. Persze nem akartam ráerőszakolni magam a lányra, de eddig, mikor olyat tettem, ami nem tetszett neki ellenkezett, úgy véltem, ez azóta sem változott. Mivel a főtéren hajlandóságot mutatott a csókomra, nagy valószínűleg most sem fog ellenkezni.

Most végre megcsókolhatom. Tudtam, hogy mindketten akartuk és már nem húztam volna sokáig, ha most nem ízlelhetem meg Elysia ajkait. Hamarosan a férfi ösztönöm fog uralkodni rajtam és durván fogom magamévá tenni, ha nem uralkodom magamon, ezért akartam egy kis kóstolót, hogy lehiggadjon a vérem.

Épp mozdultam volna, mikor…

-         Dastan! – hallottam meg mögülem Natalie hangját.

Kissé szaggatottan vette a levegőt, mintha sietett volna. Remek már csak ez hiányzott. A barátaim mindig a legrosszabb pillanatban törtek ránk, ami bosszantott. Fújtattam és nagyon dühös voltam. Gyilkos pillantást vetettem a lányra a hátam mögött.

-         Hol van, Elysia? – nézett körbe zavartan a vérfarkasnő.

Nem válaszoltam, ő pedig gyorsan rájött a válaszra.

-         Ó, sajnálom, upsz, nem akartam.

-         Mit akarsz? – kérdeztem ingerülten és Natalie felé fordultam teljes testemmel.

Nem voltam épp türelmes kedvemben. Azt akartam, Natalie bökje ki gyorsan mit akar, aztán menjen a dolgára.

-         Apád hívat.

-         Nem érdekel. – mondtam kurtán.

Lezártnak tekintettem a kérdést.

-         Sürgős.

-         A fenébe! – káromkodtam és visszafordultam Elysia felé.

A legkevésbé apámmal akartam most találkozni, de ha nem megyek most el hozzá, még több ideig ott fog tartani és azt nem fogom tudni kibírni.

-         Maradj itt kérlek. Még pihenésre van szükséged. Én is azonnal jövök. – mondtam a lánynak.

Elysia a beszélgetésünk alatt nem szólalt meg. Gondolom nem akart beleszólni, de nem tudhattam valójában mire gondolt. Tudni szerettem volna, de azzal még ráértem. Először lerendezem ezt apámmal, aztán kiderítem mit gondolt valójában.

Elysia bólintott én pedig elindultam Natalieval. Nem voltam túl lelkes és nagyon reméltem, hogy valóban életbevágó az a dolog, ami miatt most ott kellett hagynom Elysiát.

Bár Dastan elment Natalieval jó pár perccel ezelőtt, én még mindig remegtem a vágyakozástól. Annyira akartam Dastan csókját, hogy az már fájt. Láttam mennyire dühítette Dastant, hogy mindig megzavartak minket, de engem is legalább annyira bosszantott.

Nem tudtam volna a szobában maradni, ezért óvatosan kiléptem a folyosóra. Dastan majd csak megbékél azzal, hogy nem fogom mindig engedelmesen követni a parancsait.

Elnéztem a tágas folyosó mindkét irányába, hogy tiszta-e a levegő, majd elindultam a lefelé vezető lépcső felé. Végig figyeltem, hogy nem fedezett-e fel senki és igyekeztem nem lebukfencezni a lámpásokkal megvilágított lépcsőn. Mikor leértem kikémleltem van e valaki a közelben, majd miután nem láttam senkit kiléptem a folyosóra. Balra a hosszú márvány folyosó végén megláttam a főbejárat kétszárnyas ajtaját, jobbra pedig a trónteremét. Hangokat hallottam kiszűrődni onnan, még hozzá Dastanét, ezért gyorsan elindultam balra. Felfedeztem, hogy még egy lépcső vezet lefelé, amit eddig figyelmetlenség miatt nem vettem észre.

Így hát lementem rajta. Nem tudtam mire számítsak, de a kíváncsiságom erősebb volt, mint a félelmem. Különben is Dastan azt mondta itt biztonságban vagyok, én pedig hittem neki.

Kiderült, hogy itt van a konyha és az éléskamra. Nem mentem be sehova csak bekukucskáltam egy kicsit. Mindenki sürgött forgott a hatalmas konyhában, hogy időben elkészüljön a vacsora. A helyiség igen modern volt, hatalmas munkafelületekkel, több tűzhellyel és sütővel és egy hatalmas hűtőszekrény is helyet kapott itt. Ismét csak csodálkoztam Dastan családjának ízlésén és a hatalmas vagyonán, hogy ezt a kastélyt ily pompával építették meg.

Nem akartam zavarni a szakácsokat és azt sem szerettem volna, hogy meglássanak, így vissza megfordultam. Ezen az emeleten a lágy színek, a karamell és vajszín uralkodott. Itt nem voltak festmények a falakon csak pát tájkép, de még így is nagyon elegáns volt. Megakadt a szemem egy ajtón a konyhával szemben, amit nem tudtam hova tenni. Benyitotta és hálószobák sorát találtam. Tehát ez volt a szolgálók szálláshelye.

Nem mentem ide be és visszaindultam a felfelé vezető lépcső felé, azonban véletlenül megnyomtam valamit a falon, egy titkos zárat, aminek a következtében a lépcső és a konyha közötti falrész halkan kinyílt. Nagyon meglepődtem, ezért hát megnéztem mi lehetett ott. Újabb lépcső, fáklyákkal, amik most nem égtek, így nem láttam a lejárat végét. Gondoltam, ha belépnék az ajtó valószínűleg becsukódna és nem tudnék kijönni, de tudni akartam mi olyan fontos, amit rejtett ajtóval kell védeni.

Egy gyufa, egy gyufára van szükségem, de honnan szerezhetnék. Hát persze.

Eszembe jutott valami, ezért bementem az éléskamrában hátha van tartalék gyufa. A kamra nem volt túl nagy, de azért kicsinek sem volt mondható. Több polc is sorakozott itt, rajta pedig minden földi jó, de ezek most nem kötötték le sokáig a figyelmem. Kerestem a polcok között, hátha megtalálom azt, amire szükségem volt.

Igazam volt, mert találtam egy dobozzal, amit zsebre vágtam és gyorsan beléptem a rejtett ajtón, amíg még nyitva állt. Szinte azonnal be is csukódott mögöttem, ezért elővettem a gyufás dobozt és meggyújtottam belőle egy szálát, majd egy fáklyát. A dobozt eltettem és kezemben az égő fáklyával óvatosan megindultam lefelé.

A levegő kicsit állott volt, de még elviselhető. Valamiért rossz érzésem volt ezzel a hellyel kapcsolatban és minél lejjebb mentem, annál jobban fokozódott ez az érzés. Végül leértem. A terem nem volt annyira tágas, mint amire számítottam. Körbenézve rácsokat láttam meg láncokat.

Ez egy börtön. Egy titkos földalatti börtön. Ez a kastély pedig nem csak kétszintes, hanem négy. Méghozzá, kettő láthatatlan a kívülálló személyek számára, akik sosem léphetnek be ide. Vajon hány titkot rejt még ez a kastély?

Elszorult a torkom. A gondolataim egymást követték szinte még át sem gondoltam az előzőt, már jött is egy újabb.

Mi van, ha nem vagyok egyedül?

Ez eddig nem is jutott eszembe és még jobban megrémültem.

-         Van itt valaki? – kérdeztem meg félhangosan.

Azt vártam, hogy majd valaki neki ugrik a rácsnak azt követelve, hogy engedjem ki. De semmi ilyesmi nem történt, mégis egyre jobban nyomasztott a hely. Beljebb léptem, de két lépésnél tovább nem futotta. Senki nem volt itt, de ez valahogy nem nyugtatott meg. Épp fordultam volna meg, mikor mögöttem megszólalt egy hang.

-         Mit keresel itt?

Megdermedtem. Annyira meglepődtem, hogy először nem is fogtam fel, hogy ki szólt hozzám. A szívem kihagyott egy ütemet és mozdulni sem mertem.

-         Elysia!

Felismertem végre a hangot. Dastan. Felé fordultam, a fáklya pedig megvilágította az arcát. Aggodalom volt a vonásaira írva.

-         Én csak… körbe szerettem volna nézni. – válaszoltam neki leplezett magabiztossággal.

-         Miért nem vártál meg?

Haboztam, mert… miért is?

Dastan hangjában nem volt rosszallás, sem harag.

-         Mert akkor nem engedtél volna el, hanem ágyban kellett volna maradnom. – mondtam ki végül.

Egyikünk sem szólalt meg, csak egymást néztük.

-         Valószínűleg igazad van. – Dastan felsóhajtott, majd a kezét nyújtotta felém. – Menjünk vissza, Elysia. Most már tényleg le kellene feküdnöd.

-         Rendben, de később mindent el kell majd magyaráznod.

-         Igenis, asszonyom. – mosolyodott el.

Ezután nem ellenkeztem, mivel igaza volt. Valóban elég fáradt voltam már.

Némán haladtunk felfelé a lépcsőkön és a folyosókon. Már rég letettem a fáklyát, még a rejtett ajtó mögött. Dastan törte meg a csendet.

-         Mivel jobban vagy, ha szeretnél, visszaköltözhetsz a szobádba. Talán, akkor többet tudsz pihenni.

Teljesen ledöbbentem. Ezt most miért hozta fel Dastan? Nem akarja, hogy ott maradjak vele a szobájában? Nem értettem.

-         De ha szeretnél, maradhatsz nálam is.

-         Talán tényleg jobb lenne, ha visszaköltöznék.

Nagyon fájt, hogy Dastan felhozta ezt, ezért nem ellenkeztem vele. Az, hogy felhozta csak azt jelenthette, hogy gondot okozott, hogy ott voltam, én pedig nem szerettem volna terhet jelenteni számára.

Vissza fogok menni a szobámba. Méghozzá egyedül.

Megérkeztünk és Dastan megállt a szobám ajtajánál. Felkísért ugyan, de nem akart bejönni velem. Jobb is volt így.

-         Majd reggel találkozunk.

-         Igen. Jóéjszakát.

-         Neked is.

Benyitottam és bementem. Azonnal a fürdőbe siettem és megengedtem magamnak a vizet, hogy mikor leveszem a ruháim azonnal belemehessek. Levetkőztem, majd beléptem a hatalmas kádba. Órákig áztattam magam, hogy megnyugodjak, ami részben sikerült is. Mire felvettem a pizsamám, már lement a nap, én pedig kiléptem a fürdőszobából.

Nem mentem le vacsorázni, mert nem voltam éhes és csodálkoztam is, hogy Dastan nem jött be azzal a monológgal, hogy szükségem van a táplálékra a gyógyuláshoz. De megláttam az ágyam mellett lévő éjjeliszekrényen, egy tálcán a vacsorám. Biztos voltam benne, hogy Dastan hozta nekem. Kicsit jobban éreztem magam attól, hogy gondolt rám és nem zavart meg fürdés közben, de annyira fáradt voltam, hogy nem volt erőm megenni. Különben is valószínűleg már rég kihűlt.

Úgyhogy bebújtam az ágyamba és próbáltam elaludni, de egyszerűen nem ment. A gondolataim cikáztak és képtelen voltam elaludni. Végül már a szememet sem tudtam lehunyva tartani. Úgy éreztem valami hiányzott. És tudtam, hogy mi az.

Dastan. Dastan meleg teste mögöttem, ahogy a hátamhoz simul és átölel alvás közben. Annyira hozzá szoktam már, hogy nem is tudtam már enélkül elaludni.

Hajnali kettő tájban már nem bírtam tovább, felkeltem és átlopóztam Dastan szobájába. Óvatosan nyitottam ki az ajtót, nehogy felébresszem őt. Nem volt más szándékom, csak, hogy hozzá bújjak és így merüljek mély álomba. Ám a tervem nem egészen így alakult.

Vérfarkasok éjszakája sorozat - Üvöltő éj 23.fejezet

Huszonharmadik fejezet

Egy hétig lábadoztam. Ezalatt az idő alatt Dastan ragaszkodott hozzá, hogy végig ágyban legyek, úgyhogy csak a mosdóba mentem ki, ha a szükség úgy hozta. Hát, amúgy sem tudtam nagyon ugrándozni, így könnyű volt betartani Dastan kérését.

Végig mindenki nagyon figyelmes volt velem és csodálkoztunk, milyen gyorsan gyógyultam. Senki sem értette, mégis mindannyian örültünk neki. Dastan különösen kedves volt velem, elhalmozott a figyelmességével és emiatt egyre jobban beleszerettem.

Mindig velem volt és mivel nem nagyon tudtam felkelni az ágyból, Dastan szobájában maradtam, így éjszaka is egy ágyban aludtunk. Eleinte emiatt zavarban voltam, hisz még sosem aludtam együtt férfival, de mivel Dastan nem próbálta meg kihasználni a helyzetet, megnyugodtam.

Tisztában voltam vele, hogy sosem tenne semmi olyat, de mégis bizonytalan voltam az elején. Ez a bizonytalanság a második éjszaka után elmúlt, ezután pedig már élveztem ölelő karját és a védelem érzését, amit ekkor éreztem. Zavartalanul aludtam, amiben már régen nem volt részem.

Még nem voltam erőm teljében, viszont már elegem volt az ágyból. A sebem környékén a bőr még rózsaszín volt és érzékeny, de nem nézett ki olyan rosszul és sokkal jobban voltam, így ki akartam mozdulni végre.

-         Dastan, sétálni szeretnék. Szeretnék végre kimozdulni. – támadtam le őt, amint belépett az ajtón.

Kora délután volt. Már egész délelőtt Dastant győzködtem, de eddig még nem adta be a derekát. Makacs volt, akár az öszvér.

-         Ne felejtsd el Elysia, hogy pár napja még lázas voltál. Nem tartom jó ötletnek.

-         Ugyan már Dastan, hisz rohamosan javult az állapotom. Ha továbbra is bezárva tartasz, kénytelen leszek megszökni.

Dastan nem szólt semmit és tudtam, ezt nem kellett volna. Mindkettőnket rosszul érintett a dolog. Már épp bocsánatot akartam kérni, hogy felhoztam a témát, amikor Dastan megszólalt:

-         Rendben, de a faluba megyünk, és ha azt mondom, hogy jöjjünk vissza, akkor nem ellenkezel.

-         Oké.

Dastan odajött hozzám és felsegített, majd együtt elindultunk. Belekaroltam, ő pedig egy mosolyt dobott felém. Tudtam, nem örül az ötletnek, hogy mászkáljak, de inkább jött velem, minthogy egyedül menjek. Emellett mindenáron boldoggá akart tenni, amivel teljesen elvarázsolt.

Soha senki nem tett még annyit értem, mint ő, de persze Algernonék is nagyon kedvesek voltak és fontosak a számomra. Itt végre úgy éreztem, hogy szeretnek és elfogadtak annak, aki vagyok. Nem próbáltak megváltoztatni, hanem egyből elfogadtak, pedig nem is tartoztam közéjük.

És hogy Dastan pont belém szeressen, kész csoda. A mai napig nem értettem, viszont nagyon örültem neki. Rájöttem, nincs értelme küzdeni az érzéseim ellen, hisz nem tagadhattam tovább őket. Már nagyon is kikívánkoztak belőlem, de nem volt még itt a pillanat, hogy kimondjam őket. Különben is, ha hangosan is kiejteném azokat a szavakat, visszavonhatatlanok lennének és akkor minden teljesen meg fog változni. Hisz még sosem szeretet férfi, nem tudtam, hogy kell ilyenkor viselkedni. Féltem nem leszek elég jó Dastannak, hisz ő sokkal jobbat érdemelt.

-         Elysia, minden rendben?

Dastan hangjától azonnal visszatértem a valóságba.

-         Igen persze, csak elgondolkodtam.

Egy aggódó akvamarin kék szempár fürkészett, de nem foglalkoztam vele. Igazat mondtam, így az már nem az én dolgom volt, hogy Dastan elhiszi e.

Végre kiértünk a kastélyból, én pedig hatalmasat szippantottam a friss levegőből.

-         Csodálatos.

-         Igen, valóban az.

Ránéztem Dastanra és láttam, engem nézett közben pedig vigyorgott. Elpirultam zavaromban. Ettől Dastan még jobban mosolygott, ami már szinte lehetetlen volt. Gyorsan témát váltottam, mivel ingoványos talajra tévedtünk.

-         Tudod, már régóta fel akartam tenni egy kérdést.

-         És mi lenne az?

-         Kik pontosan a kívülállók?

Dastan arcáról minden viccelődés eltűnt és azonnal komollyá változott. Ezért is nem tettem fel ezt a kérdést eddig neki, mivel tudtam, hogy így fog reagálni. A nyakamat tettem volna rá, hogy magát hibáztatta, hogy elraboltak, pedig ez nem így volt. Én voltam az ostoba, én szöktem el, bajba sodorva ezzel mindenkit, aki fontos volt számomra.

-         A kívülállók, olyan vérfarkasok, akit megtagadják apámat, mint királyt, sőt még Erinát is, aki a teremtőjük, az istennőjük. Nem tisztelik törvényeink és emberre vadásznak. Ezt mi szigorúan tiltjuk, csak akkor ölhetünk meg egy embert, ha önvédelemből történik a gyilkosság és főleg nem vadászunk rájuk. - Dastan egy pillanatra elhallgatott, majd tovább folytatta a magyarázatot - Emellett gyengének tartanak minket, mivel rejtőzködünk az emberek elől, bár szándékosan ők sem fedik fel a kilétüket előttük, de szabadon járnak kelnek köztük. Uralkodni akarnak felettük, mintha joguk lenne hozzá.

-         Miből gondolják, ha joguk van ehhez?

-         Mert arra teremtettek minket, hogy uralkodjunk. Erősebbek vagyunk mindenkinél és meg van a magunkhoz való eszünk. Kiemelkedünk mind az emberek, mind az állatok közül. Amofisz szerint felsőbbrendűek vagyunk és szolgasorba kell taszítanunk az embereket.

-         Amofiszról már meséltél, ha jól emlékszem. Ő a Napisten igaz?

-         Igen.

-         És mi a helyzet Erinával? Szerinte is uralkodnotok kellene?

-         Nem. Ő nem akarja, hogy leigázzuk az emberiséget. Szerinte együtt kell élnünk a többi teremtménnyel és mi egyet értünk vele. A kívülállók inkább Amofiszt imádják, hogy ezzel igazolják szörnyű tetteiket.

Erre nem tudtam mit mondani. Súlyos csend telepedett közénk és én elképzeltem a szörnyűségeket, amiket Meddox és társai elkövettek. Megborzongtam, hogy léteznek ilyen gonosz emberek, vagyis esetünkben vérfarkasok.

-         És mi történt Meddox-szal? – jutott eszembe hirtelen.

Mivel elájultam nem tudtam Dastan megölte-e a férfit, de nagy valószínűséggel igen. És nem is hibáztattam volna érte, én is ezt tettem volna a helyében.

-         Elengedtük.

-         Hogyan?

Annyira meglepődtem, hisz nem erre számítottam. Elég bugyután nézhettem ki, de Dastan még sem mosolygott rajtam.

-         Azt mondtam Algernonnak, tegyen vele, amit csak akar. Én magam intéztem volna el, de megsérültél és sietnünk kellett. Algernon azt mondta nem fog végezni vele, mert nem akarja elvenni tőlem ezt az örömöt. Miután elmentünk jól megverte és elengedte. Ha legközelebb találkozom Meddox-szal, már nem lesz ilyen szerencsés.

Dastan hangjából sütött a gyűlölet és az indulat. Ez a Dastan még nagyon új volt velem, hisz eddig csak háromszor láttam. Bár tudtam, velem sosem tenne semmit és velem sosem viselkedett így, mégis félelmetes volt.

Időközben beértünk a faluba és nem volt szükség rá, hogy beszélgessünk. Mind a ketten kikapcsoltunk és csak figyeltük a nyüzsgő tömeget. Mindenki boldog volt és felszabadult, tettek vettek, beszélgettek és harsányan nevettek. Ettől én is felvidultam és mindenkire rámosolyogtam, aki köszönt. Kedélyes volt a hangulat és a korábbi témánk feszült hangulatát, mintha elfújta volna a szél.

Elsétáltunk a főtér felé, ahol Natalieval és Sebastiannal futottunk össze. Natalien egy térdig érő ruha volt pánttal és rózsa mintával, míg Sebastianon farmer és egy sötétkék póló.

-         Sziasztok. – köszönt oda hozzánk a lány.

Natalie mosolygott, mint mindig. Nagyon megkedveltem őt, hisz nem lehetett őt nem kedvelni. Mindig boldog volt és ez ragadósnak bizonyult. Senki sem unatkozott mellette.

-         Sziasztok. – köszöntem én is.

Sebastian csak odamotyogott valamit, amit nem értettem. Úgy tűnt, nincs jó kedve.

-         Végre rávetted Dastant, hogy kimozduljatok. Ennek örülök. A helyedben már rég bediliztem volna a négy fal között.

Nataliera mosolyogtam.

-         Hát, nem volt könnyű.

-         Én meg elráncigáltam magammal Bastiant, úgy hogy ne is törődjetek a mogorva magaviseletével. Nem nagyon bírja a céltalan csavargást.

-         Natalie, most jut eszembe, mi még nem beszélgettünk el arról, hogy megszegted a közvetlen parancsom. – szólalt meg mellettem Dastan.

Helytelenítő pillantást vetettem rá. Néha úgy el tudta rontani a hangulatot, de Natalie arcáról nem lehetett letörölni a mosolyt és Dastan szavai sem hatották meg túlzottan, ugyanakkor úgy tett, mintha megbántódott volna.

-         Dastan, hiszen te is tisztában vagy vele, hogy tudok magamra vigyázni és különben is jó szolgálatot tettem. Nem szegtem volna meg a parancsot, ha nem Elysiáról lett volna szó. Amúgy sem volt értelme az utasításnak, így nem láttam értelmét, hogy betartsam.

-         Javíthatatlan vagy, Natalie.

-         Tudom.

-         Most az egyszer megúsztad. Mindig ki tudod magyarázni magad, de ez nem lesz mindig így. Ez volt az utolsó alkalom, hogy elnézem neked, de köszönöm.

-         Szívesen. Azt hiszem, mi most indulunk, ugye Bastian?

Sebastian csak sóhajtott és beletörődött a sorsába. Figyeltem, ahogy Natalie maga után vonszolja. Aranyos párosnak tűntek.

-         Akarsz még maradni? – kérdezte tőlem Dastan.

-         Igen, maradjunk még egy kicsit, kérlek.

-         Rendben.

Ismét elindultunk és mi is céltalanul bolyongtunk.

-         Dastan.

-         Igen?

-         Feltehetnék egy kérdést? – néztem rá.

Dastan rám mosolygott és válaszolt nekem.

-         Persze.

-         Milyen kapcsolatban áll Algernon és Meddox? Láttam, hogy ismerték egymást és ezt nem tudtam mire vélni.

Dastan egy pillanatig hallgatott.

-         Meddox régen velünk élt, amikor még kicsik voltunk. Nagyon jó barátok voltunk, annak ellenére is, hogy Algernon és én is idősebbek voltunk nála. Mindent együtt csináltunk, de Meddox viselkedése megváltozott, ellenséges lett velünk szemben. Maga köré gyűjtötte a hasonló gondolkodásúakat és rávette őket, hogy elhagyják a falut az ő vezetése alatt. Ekkor lettek ők maguk a kívülállók. Teljesen megdöbbentett minket Meddox viselkedése.

-         Sajnálom, biztos nagyon jó barátok voltatok.

-         Csak azt nem értem mire volt annyira féltékeny, hisz sosem éreztettük vele, hogy más lenne, mint mi. Engem is ugyanúgy megbüntettek, ha nem jobban. De ami elmúlt, elmúlt, már nem lehet rajta segíteni. Az a Meddox, akit mi ismertünk örökre eltűnt. Az ő döntése volt. Ó, nézd. – mutatott egy csapat gyerek felé Dastan.

Gyorsan váltott témát, de érthető hisz olyan dolgokat bolygatott fel ez a beszélgetés, amiket talán jobb nem felkavarni.

Arra néztem, amerre Dastan mutatott és felnevettem. Öt gyerek fogócskázott, három kislány és két fiú. Ide-oda futkoráztak a főtéren, kerülgették az embereket és kiabáltak egymásnak. Az egyik fiú volt a fogó és az egyik kislányt szerette volna elkapni. Nagyon aranyosan festettek.

-         Nagyon édesek, nem igaz?

-         De igen.

-         A gyerekek az élet csodái.

-         Az már biztos.

-         Elysia, te szeretnél gyerekeket?

-         Persze, hogy szeretnék. Minden nő arról álmodik, hogy egyszer egy gyermeknek adjon életet.

Le nem vettem a szemem a gyerekekről, de amikor Dastan nem reagált, ránéztem. Engem nézett és vágyat láttam felébredni akvamarin kék szemében.

-         Elysia, itt maradsz velem a faluban? Nem akarom, hogy visszamenj az emberekhez.

Dastan maga felé fordított és várta a válaszom. Közel voltunk egymáshoz, túl közel és mégis túl távolt. Most, hogy nem próbáltam meg elfojtani az érzéseim, hihetetlen erővel törtek a felszínre.

-         Itt maradok. Veled. – suttogtam.

Komolyan gondoltam, amit mondtam, ugyanakkor epekedtem Dastan után, ezért nem tudtam hangosabban kiejteni a szavakat. Majd meghaltam a csókjáért.

Dastan elmosolyodott, láthatóan megkönnyebbült, hogy vele maradok, majd őrjítő lassúsággal felém hajolt.