Vérfarkasok éjszakája sorozat - Üvöltő Fájdalom - 1.fejezet

Na szóval, itt van az első fejezet. Remélem tetszeni fog. De egy rossz hírem is van. Úgy döntöttem, hogy mégsem teszem fej a novellát. Bocsánat ezért, de remélem a fejezet kárpótol mindenkit.  Jó olvasást és sok komit kérek. :)

1. fejezet

-         Maya!

A nő nevét kiabálva ébredtem. Láttam őt álmomban a testvéreim, Mircea és Aishe mellett. Nem értettem, hogy került ő is az álmaimba és ez roppantul zavart. Nem ezt volt az első alkalom, hogy őket látom és valószínűleg nem is az utolsó. Bosszantó volt a tudat, hogy nem tudtam kiverni a fejemből azt a nőt, de még az álmaimból sem.

Felsóhajtottam, felkeltem az ágyból és a fürdőbe mentem, hogy lezuhanyozzam. Mostanában minden reggelem így kezdődött. Jéghideg víz, hogy észhez térítsen és elmulassza a rémálom utóhatásait.

Mostanában egyre többször láttam testvéreimet. Újra éltem a múltat és a tehetetlenséget. Szégyelltem és átkoztam magam azért, mert cserbenhagytam a családomat. Még mindig magam előtt láttam Mirceát vérbe fagyva. Ez a kép beleégett a retinámba és életem végéig kísérteni fog. Nem voltam elég erős, nem tudtam őt megvédeni. Puhány alak.

Felkaptam egy törölközőt és a derekam köré csavartam, majd a mosdóhoz léptem és belenéztem a felette lévő tükörbe. Néztem a fürdéstől nedves hajamat és a borostyán szemem, de valami nem volt rendben. Néztem az ismerős vonásokat, de mintha egy másik ember nézett volna vissza rám.

Megváltoztam.

Nem akartam tudomást venni róla, nem engedtem meg magamnak még ennek a gondolatát sem, mégis a lelkem mélyén tisztában voltam ezzel.

-         Nem, az nem lehet!

Kétségbeesett kiáltásomat senki nem hallotta és senki sem segített rajtam. Csak én segíthetek magamon. Igen, valahogy ezt is megoldom, mint eddig mindent.

Megmostam az arcom és fogat mostam. Ettől egy kicsit összeszedettebbnek éreztem magam. Megtörölköztem, majd eldobtam a vizes anyagot és meztelenül mentem vissza a hálószobába. Mondhatjuk, hogy a lakásom teljes mértékben egy agglegény otthona. Le sem lehetne tagadni. Káosz és rendetlenség uralkodott, de jelen állapotomban ez valahogy nem zavart.

A hálószobában mindössze egy ágy, mellette egy komód, az ággyal szemben egy könyvespolc, az ablak előtt pedig egy íróasztal foglalt helyet. Na meg persze a szanaszét dobált ruhák mindenütt. Engem nem zavartak és más úgysem látta őket. Rajtam kívül még senki nem járt itt. Ez volt az egyetlen olyan hely, ahol nem kellett álarcot viselnem és elengedhettem magam, szóval eszemben sem volt bárkit is ide engedni. Jó volt ez így.

Megcsörrent a telefonom. Az íróasztalhoz siettem, közben felkaptam a nadrágom és magamra rángattam, majd felvettem a telefont.

-         Igen?

-         Dastan vagyok. Sürgősen a kastélyba kell jönnöd. Apám hívat.

-         Rendben. Azonnal indulok.

Ennyit a nyugodt reggelről. – morogtam félhangosan.

Felkaptam egy fekete pólót, a farmerom, a kabátom, a pisztolyom és már indultam is. Rossz előérzetem volt, ami csak egyre fokozódott, ahogy közeledtem a kastélyhoz. Valami készül, éreztem a csontjaimban. Csak azt nem tudtam, hogy mi.

Gyalog tettem meg az utat a kastély felé. A főtéren keresztül mentem, ahol a vérfarkasok sürögtek-forogtak a hideg ellenére. Gyerekek játszottak, anyák sétáltak és párok ebédeltek. Mindez a légkör máskor megnyugtatott, de most, csak fokozta nyugtalanságom. Mintha rajtam kívül senki más nem érezte volna, hogy ez a vihar előtti csend.

A gyerekek ügyet sem vetettek rám, annyira lefoglalta őket a játék, de a nők. Igen, ők mindig észrevettek. Csábos mosolyt küldtem két mellettem elsétáló fiatal lánynak, akik le nem vették rólam a szemüket. Nem álltam meg, nehogy alkalmat adjak nekik, hogy beszélgetésbe elegyedjenek velem. Most nem volt kedvem hízelegni nekik. Ami megdöbbentő tény volt. Eddig a flörtölés és a csábítás volt az életem, de most csak nyűg volt a nyakamon. Utamat végig női szemek kísérték figyelemmel. Most az egyszer átkoztam a külsőm és elsiettem.

Amikor kiértem a faluból megkönnyebbülve felsóhajtottam. Végignéztem a falut körbeölelő erdőn, ami oly ismerős volt számomra. szinte minden zugát ismertem. Az erdő volt a menedékem és a barátom. Valahányszor elegem volt a világból mindig oda menekültem. Most is megtettem volna, de hívott a kötelesség. Nem bölcs dolog megvárakoztatni egy királyt.

Ránéztem a kastélyra. Robosztus kőfalai tekintélyt parancsolóak voltak, de én jól ismertem őket. Kiskoromban mindig Dastannal, a legjobb barátommal futkostunk a folyosóin. Persze mindig kikaptunk érte. Az emlék mosolyt csalt az arcomra. Sajnos most már nem olyan könnyű az életük, mint akkor.

Felmentem a kétszárnyas ajtóhoz vezető lépcsőn. Nekifeszültem az ajtónak és az engedett a nyomásnak. A kapu komótosan kinyílt, én pedig sietve beléptem. Azonnal a trónterembe vettem az irányt. Végigsétáltam a márvánnyal borított, díszes folyóson, majd beléptem a trónterembe. Barátaim már mind összegyűltek, csak rám vártak. Pazar belépő. A király is jelen volt és nem volt jó kedvében.

-         Algernon nem sietted el.

-         Elnézést, fenség, de a korán kelés nem az erősségem.

Rámosolyogtam barátaimra. Dastan helytelenítően rázta a fejét, Sebastian nem mutatott érdeklődést, ahogy Annabell sem, Natalie pedig rám vigyorgott.

-         Ez most nem a bolondozások ideje, Algernon. – visszafordítottam a fejem a király felé. Még a királyné, Dalma is megjelent. Komoly dologról lehet szó.

-         Mi történt? – kérdeztem.

Oresztész, fajunk királya, az istenek fia impozáns trónján ülve, komor arccal válaszolt.

-         Kívülállók. – lefagyott a mosoly az arcomról. Megállt bennem az ütőér.

-         Hogy mondta?

-         Jól hallottad. Meg kell állítani őket. Marosvásárhelyen különös körülmények között tűntek el emberek. Az ő művük. Vadásznak rájuk. Az emberek nem jöhetnek rá, hogy létezünk. El kell pusztítanotok őket. Aki csatlakozni akar hozzánk az visszajöhet, de aki nem…azzal végeznetek kell. Pihenjétek ki magatokat, mert holnap indultok.

Hallva a király szavait magam előtt láttam Maya arcát. Maya már a múltkor is a kívülállókkal tartott, és ha ismét Meddox oldalára áll, akkor meg kell ölnöm. Ennek a gondolatára összeszorult a szívem.

Csak néztem királyom markáns arcvonásait és elvesztettem minden reményem. Maya, - a nő, aki lefoglalja minden gondolatom – meg fog halni. Ebben olyan biztos voltam, minthogy holnap ismét felkel a Nap az égen.

-         Kérem, ne bántsanak!

A hosszú, barna hajú nő szemében félelem tükröződött. Alig volt talán húsz éves. Reménykedve nézett rám, de én nem mozdultam. Kétségbeesésének és félelmének szaga érződött a levegőben. Volt is miért aggódnia. Meddox és három leghűségesebb talpnyalója már alig várták, hogy lecsaphassanak rá.

Stefan Clein egy arrogáns, szadista állat volt, a csapat nagyszájú tagja. Senki sem mert ellenszegülni neki. Tekintélyét nem csökkentette vörös hajszíne.

Raul Dragics fele annyi idős volt, mint a többiek pont ezért volt ő a csicskás. Kisfiús kinézete miatt mindig piszkálták és emiatt bárkibe belekötött, aki kicsit is gyengébb volt nála. Ha nem lenne az elviselhetetlen modora, szőke haja és kék szeme a nők kedvencévé tenné. De így mindenki félt tőle.

Marek Radescu akárcsak Meddox ő is háromszáz éves. Haját kopaszra nyírta és ametiszt szeme mindig az ellenség gyengeségét fürkészte. Semmi nem kerülte el a figyelmét.

És ott volt Meddox. Mindközül a legrosszabb és legveszélyesebb. Méregzöld szemét le sem vette szerencsétlen lányról, akit maga választott ki.

Én meg csak álltam ott és meg sem próbáltam megállítani őket. A vadászatban nekem is részt kellett vennem, de sosem bántottam az embereket. Meddox az ilyen vadászatok során mindig megmutatta hol a helyem. Mellette és nem menekülhetek. Érzelemmentesen néztem az ilyen dolgait. Ha mindent a szívemre vennék, már megőrültem volna. Ezt pedig nem engedhetjük meg.

-         Kérem…

-         Csend legyen! – Meddox hangja maga volt a fenyegetés és a hatalom. A lány halálra rémülve engedelmeskedett. – Most pedig fuss az életedért.

A lány nem mozdult. Meddox viszont nem várt tovább. Ledobta a ruháit és átváltozott. A három férfi is ugyanígy tett. Mindannyian hasonlóan néztek ki, mint egy szürke farkas, de a szemük elárulta őket. Raul bundája kicsit világosabb, mint a többieké, Marek pedig szürkébb. Mind vicsorogtak és morogtak.

A lány felsikított és futásnak eredt. Én is ledobtam a ruháim és sietve követtem őket. Csak a futás élvezete felejtethette el velem, hogy milyen szörnyűséget művelnek, de az eseményekre nem lehettem befolyással, így igyekeztem mindezt természetesnek venni. Mert az is volt annak, aki Meddox mellett élt.

Végül hamar utolérték a lányt. Elharapták a torkát és szétmarcangolták. Én a közelben várakoztam. Nem néztem végig a jelenetet, de nem is kellett. Mindent hallottam.

Amikor visszaindultunk a ruháinkhoz vérnyomot hagytunk magunk után. Meddox pofájáról csöpögött a vér és a többiek bundáját is megfestette a lány vére. De itt ez senkinek nem tűnt fel, mivel a Marosvásárhelyet körbeölelő erdőbe csaltuk áldozataink, ahol senki nem látott és nem is hallhatott minket. Akit kiszemeltünk, annak nem volt esélye a túlélésre.

Ölj és uralkodj. Akinél az erő, annál a hatalom. Ezek a játék szabályai. Ezzel csak az volt a gond, hogy az emberek nem vehették fel a versenyt velünk. De ez nem akadályozta Meddox-ot. Sőt, ez volt a férfi élvezetének forrása. Persze nem csak az élvezet kedvéért vadásztunk. Figyelem felkeltés. Ez volt a cél.

Amint megtaláltuk a ruháinkat felvettük őket és visszaindultunk a „főhadiszállásunk” felé. Nevetségesnek éreztem ezt a nevet, de hát ki vagyok én, hogy Meddox névadási képességeit megkérdőjelezzem.

Ahogy haladtunk a szinte kihalt utcán jobban is szemügyre vettem a környezetet. A sötét nem okozott gondot nekem, ahogy a többi vérfarkasnak sem. A város modern volt és nagy kiterjedésű, mégsem hozták eddig kapcsolatba az eltűnéseket. Ebből is látszik, hogy mennyire ostobák az emberek, de ez nem marad örökké így. Valakinek úgy is fel fog tűnni a hasonlóság az esetek között. Ezzel tisztában voltunk és nem csak mi, de a király is. Ez volt a terv. Hogy ideküldje a fiát, hogy aztán megölhessük. Meddox bosszút esküdött és ezért a célért bármire képes volt. Bármire.

Tisztában voltam vele, hogy ebből vérfürdő lesz, de nem tudtam ellene tenni, így csak sodródtam az árral.

A fiúk már letörölték az arcukról a vért. Szerencsére. Valamikor csak úgy a hecc kedvéért nem törölték le. Volt is mikor halálra rémítettek egy idős hölgyet.  

-         Fiúk, menjetek és keressetek pár nőt, majd hozzátok őket a főhadiszállásra. Mind addig Mayával elleszünk, nem igaz? – szólalt meg hirtelen Meddox.

Megragadta a karom és magához húzott. Igen, tudtam most mit fog tenni velem. Ez volt az ára annak, hogy nem öltem, hogy nem ízleltem meg az emberi vért. De megérte, mert ezzel megmutattam Meddoxnak, hogy nem ural teljesen. Bár ennek az ára nagyon magas volt, amit nem mindenki tudott volna megfizetni. A két rossz közül a kevésbé rosszat választottam. Bár nem minden nő értene ezzel egyet. De nem volt választásom.

Eddig mindig erre gondoltam és így sikerült elviselnem mindent. De most… most már szégyelltem. És hogy miért? Egy nevetséges indok miatt. Egy borostyán szempár fürkésző tekintete miatt. Algernon.

-         Gyere már!

Engedelmeskedtem Meddoxnak. Ez volt a sorsom és ezen egy férfi nem tud változtatni. Főleg nem az ellenség.

-         Algernon, minden rendben?

Épp a szalonban voltam és vártam Dastant, hogy megbeszéljük a holnapi utazásunk, mikor Elysia belépett. Ő és Dastan is nagyon aggódtak miattam, mivel észrevették, hogy valami nem stimmel, csak azt nem tudták, hogy mi. Őszintén szólva én sem tudtam igazán.

-         Persze. Inkább azt mond, hogy te jól vagy e?

-         Velem minden rendben.

Elysia keze önkéntelenül simított végig a hasán. Fél év telt el azóta, hogy Elysia felbukkant az életünkben és most terhes volt. Őszintén örültem neki, de Dastannal együtt féltünk is. A terhesség és főleg szülés veszélyes dolog volt a vérfarkasnők körében, úgyhogy Dastan nagyon vigyázott a húgomra. Már nem sok volt hátra a szülésig, mivel a vérfarkasok terhessége rövidebb, mint az embereké, így ez az utazás most nem jött jól. Dastan idegei pattanásig fognak feszülni a feladat során.

Elysia terhesen szebb volt, mint valaha. Valósággal ragyogott. Hosszú, barna haja lágyan omlott le a derekára. Kisugárzása másra is hatással volt, így rám is. Az izmaim ellazultak és megnyugodtam.

-         Algernon, kérlek mond el az igazat. Az utóbbi időben annyira furcsán viselkedsz. Nem flörtölsz a lányokkal és már a vicces, lázadó éned sem az igazi. Mintha… mintha mindez csak egy álarc lenne. Kérlek, a testvéred vagyok és aggódom érted.

Félelmetes volt, hogy Elysia így tudott olvasni bennem. De nem rég még ő is hasonló cipőben járt, így felismerte az árulkodó jeleket. Örültem neki, hogy így figyel rám ugyanakkor féltem is. Nem szabadna annyit aggódnia az ő állapotában. Ezért odamentem hozzá, megfogtam a kezét és lágy csókot leheltem rá. Megnyugtató gesztusnak szántam.

-         Nem lesz semmi baj. Megoldom.

-         Köze van Mayához, nem igaz?

-         Valóban. Már-már ijesztő, hogy mennyire átlátsz rajtam.

Elysia elmosolyodott.

-         Hát, oda kell figyelnem a testvéremre, ha már ő ilyen felelőtlen.

-         Igen, teljesen igazad van. de nem kell aggódnod, most minden el fog dőlni. Érzem.

-         Azért imádkozom Erinához, hogy kedvező legyen az a végkifejlet, fivérem.

Mindketten elkomorodtunk.

-         Én is.

Hírek

Van egy jó és egy rossz hírem.

A jó hír az, hogy dolgozok egy novellán, amit nemsokára ti is olvashattok. A rossz hír az, hogy nem döntöttem még el mindent az Üvöltő Fájdalommal kapcsolatban, szóval addig nem tudok nekiállni. De nagyon, nagyon igyekszem, szóval a türelmeteket kérem. Addig is kitartás, vegyetek a kezetekbe egy jó könyvet és hajrá! :)

Időutazás-Egy kis szösszenet

Itt egy kis szösszenet, ami most pattant ki a fejemből. Gyorsan be is gépeltem. Remélem, így kihúzzátok egy darabig, míg felteszem az első fejezeteket a 2.kötetből. Addig is jó olvasást.

Időutazás

Minden ember időutazó.

Oké, lehet, hogy ez egy kicsit vadul hangzik, de így van, még ha nem is a szokványos értelemben. Gondoljatok csak bele, mikor visszaemlékszel a múltra, – például, mikor kicsi korodban bepisiltél, vagy féltél és a szüleid megnyugtattak – vagy a jövőre, - elképzeled magad sikeres üzletvezetőként, vagy csak egy boltosnak – akkor utazol az időben, nem igaz?

Képesek vagyunk átélni a múltat, vagy előre vetíteni a jövőt. Csodálatos képesség. Nem kerül pénzbe és minden ember sajátja. Sőt, még másokkal együtt is utazhatunk az időben, például gondoljunk csak az együtt töltött időre, amit szeretteinkkel, barátainkkal töltöttünk. Ezek nem csak a saját emlékeid, ezeken más emberrel osztozol és együtt is nosztalgiázhattok. Ez a szép ebben. J

Ez az utazás lehet boldog, vagy okozhat fájdalmat is. Meghatározhatja múltad, jelened, vagy jövőd. Nincs még egy ilyen dolog a világon. Számunkra ez természetes pedig az állatok nem rendelkeznek ilyen képességgel. Ők csak a jelennek élnek. A pillanatnak. Én azért örülök, hogy mi kivételek vagyunk.

Az időutazás az emberi elme zsenialitása bár csak az elme segítségével nem valósítható meg. Kell hozzá szív és lélek. Az ember – mi magunk – összetett és különleges lények vagyunk, de néha még mi sem értjük meg magunkat, vagy tetteinket. De mégis minden ember egy csoda, egy külön világ. Egyéniség. És néha a világok találkoznak. Ilyenkor barátságok köttetnek.

Becsüljünk hát meg minden egyes embert és az élet adományait, amit kaptunk.

Vérfarkasok éjszakája sorozat - Üvöltő fájdalom - Prológus

Prológus

-         Meddox!

Egy embernő sikította a férfi nevét extázisában. Én pedig csak ültem ott és néztem, ahogy a két test eggyé olvad. Nem tehettem mást, nem mozdulhattam. Fogoly voltam, bár láncok nem fogtak le. Csak ültem ott és néztem a jelenetet, de semmit sem éreztem közben. Mintha csak egy fehér falat bámultam volna. Talán az is több reakciót csikart volna ki belőlem.

Meddox Gordon csak azért kényszerített, hogy végignézzem ezeket az aktusokat, hogy fájdalmat okozzon nekem, hogy tehetetlenséget érezzek és ezzel megtörjön. Nem adtam meg neki ezt az örömöt, ezért ma már csak pusztán szórakozásból teszi ezt velem és azért, hogy tiszteletet és feltétlen hűséget követeljen magának. Sajnos, még ha fájdalmat nem is, de tehetetlenséget azért éreztem, bár ezt sosem mutattam volna ki. Nem, soha nem adnám meg neki azt az örömöt.

Nem, az érzelmeket nem nekem találták ki. Éppen azért, hogy ne bátorítsam őt, és hogy megvédjem magam, dermedt szívemet és lelkemet hatalmas falakkal vettem körbe. Mostanra már a haragon és a fájdalmon kívül semmi mást nem éreztem. Ezek az érzelmek jelentették nekem a poklot és ezek mutatták, hogy még élek.

Amióta csak az eszemet tudom, fogoly vagyok. Ennek a férfinak a foglya. Már kiskoromban elragadott a szüleim védelmező, szeretettel teljes karjai közül. Ezután már csak a pokolra emlékszem. Fájdalomra, erőszakra, félelemre és kétségbeesésbe. Mára már azonban ez vált a létezésemmé. Nem is ismerek már más életformát és talán nem is tudnék máshogy élni. Annyira belém ivódott az, amit láttam és amit tennem kellet, hogy jómagam is egy szörnyeteggé váltam, akár csak Meddox. Nem hittem a tündérmesékben, hogy egyszer majd eljön egy lovag, hogy megmentsen. Tisztában voltam saját jelentőségtelenségemmel.

Hirtelen magam előtt láttam egy borostyánszínű szempárt. Az a férfi. Algernon. Megpróbáltam kiverni a fejemből, de mindig eszembe jutott, ahogy rám nézett. Az az igéző szempár, mintha csak átlátott volna rajtam.

Megráztam a fejem. Ez mind ostobaság. Senki sem tudta milyen vagyok valójában. Igazából én magam sem tudtam, akkor hogy tudhatná az, aki csak egyszer látott engem. De képtelen voltam kiverni őt a fejemből. És azt a lányt sem, aki vele volt, mikor találkoztunk. Bár ellenségek vagyunk, mégis örültem, hogy legalább ő megúszta, hogy Meddox kezei közt végezze.

Bár az bosszantott, hogy láttam milyen soros a kettőjük közötti kapcsolat és mivel nem tudtam okát, hogy ez miért zavar, még inkább dühös lettem. Mit érdekel engem az a férfi meg az a nő? Magam sem tudtam a választ.

Közben Meddox kielégítette szexuális étvágyát, ezért ott hagyta a nőt és felém közeledett. Ahogy teljes valójában, meztelenül lépdelt felém olyan volt akár maga az ördög. Gúnyos mosoly terült szét az arcán. Néztem, hogy közeledik és azon morfondíroztam, hogy most vajon mit akarhat tőlem. Ami a legrosszabb, hogy tudtam, bármit megfogok tenni, amit mond.

Nyugodtan mondhatjuk, hogy lepaktáltam az ördöggel.

Vérfarkasok éjszakája sorozat - Üvöltő fájdalom - Tartalom

Tudom, hogy ez most nem túl sok, de remélem azért lázba hoz titeket. Nemsokára a prológus is felkerül és akkor majd csorgathatjátok a nyálatokat. A suli miatt kis késésben vagyok, de azért igyekszem. Jó olvasást :P

Tartalom

Algernon Agenor az egyik első vérfarkasok egyike. Jóképű férfi és ezt ki is használja. Ő a nők álma és ez meg is felel neki. Felelőtlen, kicsapongó, ugyanakkor odaadó barát. De vajon valóban ilyen felszínes lenne a személyisége, vagy rejteget még titkokat a férfi jelleme, szíve és lelke?

Egy kalandos történet során szembetalálja magát egy kívülálló nővel, akivel nem tud mit kezdeni. Vonzódik hozzá, kívánja az első pillanattól fogva és nem tudja elfelejteni, ugyanakkor az esze azt diktálja, hogy ő az ellensége. Vajon ez a férfi kitárja a szívét a megsebzett lánynak és hagyja, hogy a szerelem kitöltse a lelkét, vagy az eszére hallgat és megöli a lányt?

Maya Răniţi csak a szenvedést ismeri. Csak magára számíthat. Beleszületett egy világba, melybe nem akar tartozni, de nem tud kitörni belőle. Annyi szörnyűséget viselt el, amire nem sokan képesek, de ennek ára van.

Találkozik egy férfival, aki odaadó és kedves és bármi áron megvédi a szeretteit. A lány nem érti a férfi tetteit, hisz ő még sosem találkozott ilyen emberrel és nem érti a motivációját sem. Tudja, hogy a férfi az ellensége és óvakodnia kell tőle, de a borostyán szempár nem hagyja nyugodni. Képes lesz egy sebekkel, fájdalommal és bizalmatlansággal teli szív szeretni? Akar szeretni? Vagy az örök magány és szenvedés lesz a sorsa?

Vérfarkasok éjszakája sorozat - Üvöltő éj - Epilógus

Hát végre sikerült ezt is befejeznem. Olyan boldog vagyok, hogy elkészültem az én kis regényemmel, ugyanakkor sajnálom is, mivel annyira hozzám nőtt Elysia és Dastan is. Szívesen húztam-csavartam volna a történetet, de úgy érzem az már nem lett volna az igazi. Köszi, hogy elolvastátok és remélem élveztétek a történetem. Jó olvasást. :)

Epilógus

-         Dastan, ne csináld! Hagyd abba!

Menekülőre fogtam, mivel Dastan ismét megakart csikizni. Követett, de volt egy kis előnyöm.

-         Hiába futsz, úgy is elkaplak!

Épp a hallból rohantam kifelé nevetve, mikor összeütköztem valakivel, aki befelé tartott. Kibillentem az egyensúlyomból, de az illető, akibe szó szerint belerohantam, elkapott, nehogy elessek.

-         Jobban is odafigyelhetnél kislány. Még a végén kárt teszel valakiben.

Ez a könnyed hangvétel és a viccelődő stílus összetéveszthetetlen.

-         Algernon!

A testvérem láttán még jobb kedvem lett. Gyors ölelést váltottunk.

-         Látom felesleges megkérdeznem, hogy-hogy vagy. Jól nézel ki.

-         Amint láthatod. – pukedliztem, majd folytattam – De te sem panaszkodhatsz.

Dastan is odaért hozzánk és automatikusan magához húzott. Annyira természetes volt már ez és az ehhez hasonló mozdulatok mindkettőnknek, hogy már nem tudtunk meglenni ezek nélkül az apró érintések nélkül. De hát ilyen, ha szerelmes az ember, nem igaz?

Dastan gyors csókot nyomott az arcomra, majd kezet fogott Algernonnal.

-         Örülünk, hogy jöttél, bár még ráérhettél volna.

Algernon arcán mindentudó vigyor jelent meg.

-         Csak nem megzavartam valami fontosat?

-         Hát…

Mindhárman felnevettünk.

-         Mond csak Dastan elrabolhatom a szeretett húgomat egy kis családi nosztalgiára?

-         Részemről nincs semmi akadálya.

-         Elysia van kedved velem tartani erre a délutánra?

-         Hát persze.

Így történt, hogy ezen a délutánon Algernon elvitt egy kellemes sétára a főtérre. Egy hónap telt el azóta, amióta megtudtam, hogy vérfarkas vagyok. Már mindenki hozzászokott a jelenlétemhez és ha mondhatom így, a pozíciómhoz Dastan által. Bár számomra kicsit még mindig furcsa, hogy már nem vagyok többé ember és erősebb lettem, de már nagyjából én is megszoktam. Sokkal jobban éreztem így magam a bőrömben, sokkal inkább önmagam voltam, mint mikor még az emberek között éltem. Megtaláltam a családomat, most már ez lett az otthonom.

Algernon mellett sétáltam. Már megtettük a pár percnyi sétát a faluig. Szerencsére ma meleg idő volt, így mindenki laza öltözetet viselt. Rajtam egy nyári ruha volt, amit két pánt tartott. Algernonon fehér térdig érő nadrág és egy ing volt, aminek három gombja ki volt kapcsolva, így látni engedte a mellkasa egy részét. Sok hölgy meg is fordult utána és flörtölt is vele. Algernon nem hazudtolva meg önmagát bókolt is mindenkinek, aki megtetszett neki. Bár most visszafogta magát, mivel nem „szoknyavadászaton” volt.

Amíg sétáltunk rengetegen odaköszöntek nekünk. Mindenki nagyon kedvesen viselkedett velem. Már mindannyian értesültek a faluban a történetemről és örültek, hogy megkerült a legendásan szép, elveszett lány. Nem tudtam hogyan viszonyuljak a hirtelen jött csodálathoz. Feszélyezve éreztem magam, de azért boldog voltam, hogy befogadtak.

-         Szeretnél valamit tudni, Elysia? Szívesen válaszolok a kérdéseidre, bármiről legyen is szó. – Algernon hangja kizökkentett a gondolataimból. Újból ráfigyeltem, majd elgondolkoztam azon, amit mondott.

-         Azt hiszem, így hirtelen nem tudok semmilyen kérdéssel előállni, szóval te is feltehetsz néhányat, ha szeretnél.

Odasétáltunk a tér közepén lévő szökőkúthoz. Algernon a vizet kezdte el nézni, én leültem a kút peremére. Az élet nyüzsgött körülöttünk, mi mégis szint mozdulatlanok, feszültek voltunk. Féltem attól, hogy Algernon milyen kérdést akar feltenni nekem. Nem akartam felidézni a múltat, de mégis valamilyen oknál fogva szerettem volna megosztani a testvéremmel. És persze reméltem, hogy ő is megosztja velem az emlékeit és a múltját.

-         Milyen volt a sorsot mielőtt ide kerültél?

Ettől féltem, de én mondtam Algernonnak, hogy kérdezzen bármit. Felsóhajtottam. Hát legyen.

-         Nem jó. – kezdtem bele – Apám sokszor volt részeg. Anyát és engem is számtalanszor bántott ilyenkor. Bármi képes volt felzaklatni és mindig rajtunk töltötte ki a dühét. Nem mertünk ellenkezni. Így teltek a napjaink. Mindig rettegtünk, hogy mikor fog ismét megverni minket. Apám nagyon szigorú volt. Szinte alig hagyhattam el a házat. Évekig tűrtem a dolgot, hisz mi mást tehettem volna? Amikor végleg elfajultak a dolgok és megakart erőszakolni, elszöktem. – Algernon felszisszent és gyilkos tűz lobogott a szemében. Pont ugyanúgy reagált, ahogy Dastan. – Azután bujkálni kényszerültem és végül idekeveredtem.

-         Megölöm azt a nyomorultat! Meg kell fizetnie!

Már Dastant is sikerült lenyugtatnom és meggyőznöm, hogy elálljon szándékától, így reméltem Algernont sem lesz lehetetlen. Felálltam és gyengéden megfogtam a férfi karját.

-         Nem, Algernon. Lehet, hogy nem a vérszerinti apám és rosszul bánt velem, de mégis csak ő nevelt fel. Ezek a dolgok tettek azzá, aki vagyok. Nem fogom őt elárulni! Dastannak sem engedtem meg ezt és neked sem fogom!

Algernon az arcomat tanulmányozta.

-         Ő elárult téged. Nem értem, hogy miért véded még mindig.

-         Mert soha többé nem árthat nekem és nem akarom, hogy bárki is miattam halljon meg, vagy miattam okozzanak bárkinek fájdalmat.

Farkasszemet néztem Algernonnal, de végül a férfi felsóhajtott és engedett.

-         Rendben van, győztél. Nem lehet neked nemet mondani.

Elmosolyodtam.

-         Köszönöm. – egy puszit nyomtam a testvérem arcára.

Algernon még mindig feszült volt egy kicsit, de most rajtam volt a sor. Tudni akartam valamit, de annak nem örültem, hogy ez fájdalmat okoz majd neki.

-         Mesélj a testvéreinkről, kérlek.

Algernon egy pillanatig habozott, de aztán elkezdte a mondanivalóját és mindketten helyet foglaltunk a kút peremén. Így kényelmesebb volt mindkettőnknek.

-         Mircea és Aishe nagyon jók voltak. Aishe legalább olyan gyönyörű lány volt, mint te. Jól kijöttetek volna egymással. Mircea félénk volt és jobban szeretett a húgával játszani, mint velem. Én túl energikus voltam és szerettem mindig bajba keveredni. Sajnos Aishe hamar meghalt betegségben, Mirceaval pedig a kívülállók végeztek.

Elkomorodtam. Már bántam, hogy szóba hoztam a dolgot. Mindkettőnket elszomorított, de nem ugyanazok az okok miatt. Algernont a régi emlékek és a szerettei elvesztése okozott fájdalmat, nekem pedig a szeretet hiánya, a hiányuk, hogy sosem ismerhetem már meg őket. Meggyászoltam a testvéreimet, akikre nem emlékszem. Akikkel fel kellett volna nőnöm, boldogságban.

De hálát adtam azért, hogy legalább itt volt nekem Algernon. Remélem ő is legalább ennyire örült annak, hogy újra együtt lehetünk.

Hogy eltereljem mindkettőnk figyelmét gyorsan témát váltottam. Még nem értettem mindent ezzel a vérfarkas dologgal kapcsolatban. Eddig nem volt időm sem alkalmam rákérdezni, de most itt volt a lehetőség.

-         Algernon, hogy lehet az, hogy a mostani teliholdkor nem változtunk át? Dastan mondott ezzel kapcsolatban valamit, de már nem emlékszem pontosan.

-         Nem minden teliholdkor változunk át.

-         Ez meg, hogy lehetséges? Te is ismered a babonákat.

Algernon mosolyogva nézett rám.

-         Igen valóban, de ezek nem mindig tükrözik a valóságot.

Bólintottam. Igaza van.

-         A legendánk szerint teliholdkor fogant meg a királyunk, ezért van az, hogy az asszonyaink akkor termékenyek, mikor a Hold teljes fényében mutatkozik. A király születése utáni harmadik teliholdkor fogantunk mi, az első vérfarkasok. Erina nem akarta, hogy minden hónapban át kelljen változnunk, – ami a gyengénk és erősségünk is egyben – ezért csak minden harmadik teliholdkor vesszük fel farkasbőrünk. Tudom, furcsának hangzik, de számunkra ez természetes, hisz így nőttünk fel és őrizzük a hagyományainkat. Közel állunk az istenekhez, de ez nem jelenti azt, hogy minden cselekedetüket értünk. Szerencsére azonban bármikor át tudunk változni.

-         És miért kell egyáltalán átváltoznunk teliholdkor?

-         Az egyensúly miatt. Minden fajnak kell, hogy legyen gyengepontja.

-         Oh. – csak ennyit tudtam kinyögni. Az agyam próbálta feldolgozni a hallottakat. – Értem.

A délután többi részében már egymásról kérdezgettünk, mint például – Mi a kedvenc színed? Milyen ételeket szeretsz? – Csupa olyan dolgot, amit tudni szerettünk volna a másikról. Mindketten jó hangulatban voltunk és sokat nevettünk. Algernon viccelődő hangulata visszatért és csak úgy szórta a poénokat, aminek a következménye az lett, hogy megfájdult a hasam a sok nevetéstől.

-         Milyen volt Dastan mielőtt megismerkedtünk?

Hirtelen kérdés volt. Csak átfutott az agyamon a kérdés, nem állt szándékomban hangosan is megkérdezni, de kicsúszott a számon. Algernon meglepődött a témaváltáson, de túltette magát rajta és rám vigyorgott.

-         Bennfentes információk kellenének mi?

Elpirultam.

-         Csak szeretnék többet tudni róla, ennyi az egész.

-         Hát, hát… – Algernon úgy tett, mint aki nagyon töpreng, majd folytatta. – Leginkább rám hasonlított. Nőcsábász, felelőtlen és humoros, de sajnálatomra mára már unalmas papucs „férjé” vált.

-         Nőcsábász? – elöntött a féltékenység és a harag. Képes lettem volna nekiesni bármelyik perszónának, aki Dastanhoz ért.

Kiülhetett az arcomra, hogy mit gondolok, mert Algernon még hozzáfűzte:

-         Ne aggódj, amióta meglátott téged ré sem nézett senki másra. Ami természetes. És különben is mivel a párja vagy jogod van kikaparni bármelyik liba szemét, aki rá pályázik.

Felnevettem. Abszurd volt, amit éreztem, mégis természetes. De az, hogy Algernon így nyíltan kimondta viccesen hatott. Ez a férfi képes volt bármiből viccet csinálni, ami olykor igen jól jött.

-         De – folytatta – neki is joga van megölni bárkit, aki hozzád ér.

-         Igen, tudom. De nincs az a bolond, aki megpróbálná. – erre Algernon nem mondott semmit.

De vannak, akik megtennék. – jöttem rá hirtelen. Megborzongtam. Nem, nem fogok most erre gondolni.

-         Most már vissza kellene mennünk. Hamarosan sötétedik.

-         Már ennyi idő telt el? – lepődtem meg.

Sokat sétáltunk és be is ültünk egy étteremben, de nem gondoltam, hogy ilyen sokáig beszélgettünk. Hamar eltelt az idő, nem volt mit tenni Algernon visszakísért a kastélyba. Amikor beléptünk Dastan már várt ránk. Odasietett hozzám, megölelt és gyors csókot lehelt az ajkamra.

-         Már kezdtem aggódni.

-         Nem volt miért. – válaszoltam. – Csak elbeszélgettük az időt, ez minden.

Dastan keze a derekamra siklott.

-         És jól szórakoztatok?

-         Hát persze. Hogy lehetne Algernon mellett unatkozni? Mindig egy új oldalát mutatja az embernek, mikor azt hinnénk, hogy kiismertük.

-         Örülök, hogy tudok még meglepetéseket okozni.

Pár pillanatnyi csend következett. Nem tudtuk mit kéne mondanunk. Végül Algernon törte meg a csendet.

-         Azt hiszem, most már megyek.

Algernon megölelt, majd távozott. Megvártuk, amíg kilépett az ajtón, aztán megszólaltam:

-         Van valami ötleted, hogy mit csináljunk most?

Dastan pajkosan rám mosolygott. Szemében vágy csillogott. Megdobbant a szívem Dastan szenvedélyétől és jóképű vonásaitól. Büntetni kellene azt, hogy valaki ilyen jóképű legyen.

-         Lenne néhány elképzelésem.

Visszamosolyogtam rá. Hagytam, hogy felkapjon a karjába és felvigyen a szobánkba. Beleremegtem a gondolatba, hogy Dastan nem fog hagyni aludni az éjjel. De nem bántam, sőt. Éreznem kellett őt magamban, erre volt most szükségem. Úgy éreztem elemészt a vágy tüze és még el sem jutottunk az ágyig. Nem volt benne kétségem, hogy Dastan csillapítani fogja a sóvárgásom és én is az övét.

Életünk hátra lévő részében boldogok leszünk ebben biztos voltam. Szerencsére az álmok valóra válnak, de ki gondolta volna, hogy számomra a boldogság és a jövő, amire vágytam, egy vérfarkas képében ölt testet.

Elysia ruhája: 

Véres történelem

Azon gondolkodtam, hogy írnom kellene valami kis érdekességet és ez lett az eredménye. :) Jó olvasást!

Véres történelem

Elgondolkodtatok már azon, hogy milyen kegyetlenek is voltak őseink egymással és főleg az ellenségeikkel? Gondolom sokan beleéltétek már magatokat egy-egy korba, amiben szívesen eltöltöttetek volna egy-két napot, vagy csak kíváncsiak vagytok, hogy milyen lehetett akkor élni. Természetesen velem is előfordult ilyesmi, de most kicsit másképp gondoltam bele ebbe a dologba, hála a History TV egyik műsorának, ahol egy jól szervezett csapat életre keltett középkori kínzóeszközöket. De itt nem csak szimplán megépítik az eszközöket, hanem ki is próbálják őket.

Tudom most mire gondoltok és ezek a fiúk cseppet sem őrültek. Nagyon érdekes lehet saját bőrödön, biztonságos keretek között megtapasztalni egy-egy kínzóeszköz hatását. De persze itt nem fejeznek le senkit, vagy törik el a lábát, de az élmény így is ijesztő lehet. Te vajon befeküdnél egy éles bárd alá, várva, hogy lefejezzenek, vagy kipróbálnád a tűzön járást, esetleg hagynád, hogy elevenen elégessenek? Élesben természetesen senki nem próbálná ki, de tudva, hogy az eszközök nem élesek és nem eshet bajod, akkor te bevállalnád valamelyik kipróbálását?  

Híres kínzóeszközök:

§         Körte

§         Vasszűz

§         Kerékbetörés

§         Rézbika

§         Kínpad

§         Kínai Vízkínzás

§         Spanyolcsizma

§         Vasálarc 

§         Karóba húzás

Ezek félelmetes eszközök voltak melyek csak azt a célt szolgálták, hogy minél nagyobb fájdalmat okozzanak az áldozatnak. Voltak olyan eszközök, melyeket az inkvizíció alatt használtak, de voltak olyanok, amiket az 1800-1900-as években még használatban voltak. Félelmetes belegondolni, hogy mennyi fájdalmat kellett kiállniuk azoknak, akiken ezeket használtam. Hát igen, az emberek néha elég kegyetlenek tudnak lenni embertársaikkal, de szerencsére ma már ezek nem használatos eszközök.

Vasszűz:

Hívogató sötétség-Véres mészáros

Hát, ahogy megígértem itt van a novella. Előre szólok, hogy csak saját felelősségre olvassátok el, bár szerintem nem olyan durva. Igyekeztem az érzelmi részre tenni a hangsúlyt. Akinek mégis van kedve hát hajrá. Kaptam egy kis kritikát, de ebből tanul az ember, nem igaz? Szóval, összességében boldog vagyok. Hát, nektek pedig jó olvasást. Kérlek, írjátok meg a véleményeteket a novellámról ti is.

Hívogató sötétség

Véres mészáros

Anthony Freegard kilépett London forgalmas utcájára. A régi londoni gyilkosságok helyszínére tartott. Fekete ballonkabátot viselt, ami nem volt feltűnő a hideg őszi időben. Kevés ember járta az utcákat, mindenki csak a maga dolgával foglalkozott. Az éjszaka már leszállt és köd borította be mindent.

A férfinak a jellegzetes londoni épületek fel sem tűntek. Alig figyelt a környezetére. Dolga volt, ami lekötötte minden gondolatát. Minden idegvégződése a feladatra koncentrált, ami rá várt. Önként vállalta ezt a hivatást, amitől mindenki más idegenkedett volna. De ő nem. Szentül hitte, hogy isteni küldetést hajt végre, valójában azonban saját vágyait elégítette ki és fennkölt szavak mögé bújva próbálta igazolni tetteit.

Kabátjának zsebében egy éles kés rejtőzött. Már alig várta, hogy használhassa és a köd megkönnyítette a dolgát. Nem rég érkezett a városba egyetlen céllal.

Anthony könnyen léptekkel sétált célja felé. A húszas évei végén járó férfi volt, arca átlagos, nem tűnt ki a tömegből. Számára igen unalmas irodai munkát végzett csekély fizetéssel és még kevesebb elismeréssel. Ez mód felett bosszantotta Anthonyt, de ezt társaságban nem hangoztatta.

Már két éve egy álarc mögé rejtette valódi természetét, énjének sötét oldalát. Munkatársai csak egy visszahúzódó, hallgatag, öreg palinak ismerték, de ez csak álca volt, amivel sikerült mindenkit megtéveszteni. Nem is csoda, hisz London volt a szülővárosa és gyermekkora óta ismerte ezeket az embereket, akik teljesen megbíztak benne. Bár igaz, hogy tizennyolc éves kora óta járta a világot, a régi barátaival tartotta a kapcsolatot.

Kiskorában még nem tudtam ki is valójában, ezért megpróbált úgy viselkedni, ahogy a többiek. De hamar rá kellett jönnie, hogy ő különbözik a többi gyerektől. Nem csak móka és kacagás volt az élete.

Anthonynak eszébe jutottak a régi emlékek és hogy kiűzze őket a tudatából megrázta a fejét. Csak egy valami segíthetett zaklatott állapotán. Csak egy valamivel csillapíthatta kielégíthetetlen éhségét. Ekkor pillantott meg egy prostituáltat az utca túloldalán. Elmosolyodott és átsietett az úton. Meglobogtatott a kurva előtt egy rakás pénzt, az pedig szó nélkül egy sikátorba vezette a férfit. Nem tudta, hogy ezzel hatalmas hibát követett el. Élete utolsó hibáját.

Anythony előhúzta gyilkos fegyverét és hátulról egy gyakorlott mozdulattal elvágta a nő torkát. Úgy helyezkedett el, hogy a vér ne fröccsenjen a ruhájára. A prostituált pillanatokon belül elvérzett és egy hang sem hagyta el a száját. A férfi lefektette áldozatát a földre, majd munkához látott. Követte Hasfelmetsző Jack módszerét és összekaszabolta szerencsétlen nőt. Több szervét is elvitte, majd miután végzett elhagyta a helyszínt zsebében a zsákmánnyal.

Anythony hatalmas elégedettséget érzett és kielégítette gyilkolási vágyát. Legalábbis egyelőre. Tudta, hogy nemsokára ismét ölni fog. Már csak haza akart jutni, hogy máshogy is könnyítsen magán.

Úgy vigyorgott, mint egy őrült, talán kicsit az is volt, de ez őt nem zavarta. Így érezte magát teljesnek és a gyilkosságok által hatalommal bírt, ami felizgatta. Ez volt az ő küldetése és az, hogy ezt még élvezte is, az csak ráadás volt. Ezzel a cselekedetével állt bosszút a társadalmon, emellett megtisztította az utcát a söpredéktől. Szerinte a nők mind mocskosak és hazugok, csak a szenvedésük szórakoztatta. Beteges elme, de számára ez volt a valóság.

De Anthony sem volt mindig ilyen. Voltak furcsa szokásai, ferde hajlamai, amiket azonban próbált elnyomni magában. De két évvel ezelőtt minden megváltozott. Volt egy szeretője, akit Daisy Achardnak hívtak. Nagyon jól megvoltak együtt, a nő gyönyörű volt. Karcsú és kerekded idomokkal áldotta meg az isten, hosszú barna haja volt és igéző kék szeme, emellett olyan kisugárzással rendelkezett, aminek segítségével bárkit képes volt behálózni, de aztán kiderült, hogy a nő házas és Anthonyval csalta meg a férjét. Ekkor Anthony vak dühében meggyilkolta a nőt, annak lakásán. A férfi nagyon is jól emlékezett rá, mikor kérdőre vonta Daisyt:

A nő lakásán voltak. Daisy az asztalnál ült és cigizett és úgy ült ott akár a megtestesült kéjvágy. Arra számított, hogy lesz egy gyors menete a férfival, de nagyot tévedett.

-         Daisy, most válaszolni fogsz nekem pár kérdésre.

Akkoriban még Anthony nem utálta a nőket, bár fenntartásai voltak velük szemben. A kapcsolatban ő volt a domináns fél és nem tűrte az ellentmondást. Csak olyan nővel szeretkezett, akik bírták a durva szexet.

-         Mit akarsz tudni, tubicám? – kérdezte unottan a nő. Már hozzá volt szokva az efféle hangnemhez. – Azt hittem hiányzik a társaságom és a beszédnél előbbre tartod a kézimunkát.

Daisy elmosolyodott, elnyomta a cigijét egy hamutartóba és felállt. Elindult a férfi felé, minden bizonnyal azzal a szándékkal, hogy megszabadítsa a ruháitól.

A férfi szerette ezt a szirén kinézetű asszonyt, de mint kiderült ő csak azért tűrte el a férfit, mert a férjétől nem kapott eleget és valami durvábbra, kalandosabbra vágyott. Egyáltalán nem szerelemből volt a férfival, csak puszta kéjvágyból.

Hát nem árt a változatosság, nem igaz?

-         Férjnél vagy?

Anthony arra számított, hogy majd a nő tagadni fog és követelni fogja, hogy mondja meg ki adta neki ezt az információt, de ehelyett Daisy szimplán, unott hangon elmondta az igazat.

-         Igen. – ezen Anthony annyira megdöbbent, hogy egy pillanatig nem is értette a dolgot.

-         Hogy merészelted…

-         Ugyan már, ugye nem gondoltad, hogy beérem azzal, hogy a szeretőd lehetek? Gondolj csak bele, azért szeretsz annyira, mert sosem nyaggatlak házassággal, meg effajta nyűgökkel és persze én is durván szeretem csinálni.

-         Te szajha!

Anthony megragadta a nő nyakát és addig fojtogatta, amíg abból ki nem szállt az élet utolsó szikrája is. Vörös köd szállt az agyára és csak akkor fogta fel mit tett, amikor már elengedte a nő nyakát, aki holtan esett a földre.

Mindig is indulatos volt, de ez a gyilkosság nem szerepelt a tervei közt. Sőt semmilyen emberi lény életét nem akarta elvenni, de már késő volt. Belekóstolt a hatalomban, a gyilkolás örömébe és azóta sem volt képes abbahagyni. Ezzel az esettel nem tudták kapcsolatba hozni, - ez volt a szerencséje – mert a viszonyukról senki sem tudott.

Kezdetben csak kísérletezgetett, majd mikor már elég tapasztalata volt és felbátorodott, másoló gyilkos lett belőle. A leghírhedtebb sorozatgyilkost kezdte el másolni, méghozzá sikerrel. Előtte is sokan próbálkoztak már hasonlóval, de csak neki sikerült ilyen hosszú ideig gyilkolnia anélkül, hogy elfogták volna. Ez hatalmas önbizalommal töltötte el a férfit, már-már isteni képességekkel ruházta fel magát és úgy hitte mindig képes lesz túljárnia a rendőrség eszén. Eddig sikerült is neki. De ő is tudta, hogy a kocka bármikor fordulhat. Ha egy hibát is elkövet, ha szemtanút vagy nyomot hagy maga után, gyanúsított lehet, amit mindenáron el kellett kerülnie.

Hazasietett és gondosan elhelyezte a nőből kivágott szerveket. Berakta őket egy üvegbe és eltette a többi trófea közé, amik még az előző áldozataitól vett el. Miután megtisztította a gyilkos fegyvert, bement a fürdőbe és belenézett a tükörbe. Hideg és sötét, szinte fekete szemek néztek vissza rá. Rövid, barna haja összekócolódott. Állán már borostya látszott, de most nem akart borotválkozni, ezért belépett a zuhany alá. Ott nem tudod ellenállni a szokásos rutinjának és még véres kézzel könnyített magán a zuhany alatt.

Anthony érezte dübörgő vérét az ereiben és tudta, hogy hamarosan ismét gyilkolnia kell. Már egyre kevesebb ideig bírta ki anélkül, hogy valakinek ki ne oltotta volna az életét. Egyre vadabb és vadabb lett az idő folyamán, de ez a folyamat most felgyorsult. Nem tudta az okát, de nem is számított. Csak a vér, a halál volt a fontos.

Már alig érzékelte maga körül a világot, saját fantáziái rabja lett. Őrült volt, romlott elme, ami csak akkor képes leállni, ha elfogják vagy megölik. Nem volt tudatában saját épeszűségének elvesztésének, ami felettébb veszélyessé tette. Ha a nyomozók azt akarták, hogy a gyilkosságok abbamaradjanak el kellett kapniuk a férfit, de persze Anthony nem könnyítette meg a dolgukat.

A férfi miután lezuhanyozott és megtörölközött lefeküdt aludni és mély álomba merült. Mosolyogva aludt el, mert ismét tökéletesen végezte el a dolgát. Reggel pedig frissen ébredt fel. Magára húzott egy farmert és egy laza pólót, majd kiment a gyéren berendezett konyhába és főzött magának egy kávét. Unottan bekapcsolta a hűtőn lévő kistévét és hallgatta a reggeli híreket. A bemondó őszülő, ötvenes éveit taposó férfi volt és ráncok látszottak az arcán, ahogy a rossz hírekről értesítette az állampolgárokat.

-         Tegnap este újabb holttestre bukkantak London utcáin. Úgy tűnik a Véres mészáros becenévre hallgató sorozatgyilkos ismét lecsapott. Ez már a negyedik áldozat a városban, akit brutális módon meggyilkoltak. – a bemondó egy kis szünetet tartott, majd folytatta. – Már az FBI is nyomoz az ügyben, de a szörnyű rémtettek rettegésben tartják egész Londont. A rendőrség nem nyilatkozik az üggyel kapcsolatban, mivel a nyomozás még tart.

A bemondó tovább beszélt, de Anthony nem igen figyelt oda rá. A férfit mindig felvillanyozták az általa elkövetett gyilkosságok bejelentése. Főleg az a rész tetszett neki, melyben elmondták, hogy a lakosság retteg. Félhetnek is, hisz még nem végzett. Annyi munkát kell még elvégeznie. Meg kell tisztítani a világot a mocskos nőktől.

Számára csak két fajta nő létezett. Az egyik fajtába tartoznak azok, akik bűnt követtek el és bűnbe csábítják a férfiakat, a másik csoportba pedig azok, akik még bűntelek. De őket is megvetette, mert bennük meg van a lehetőség arra, hogy rosszat cselekedjenek. Szerinte a nők az ördög megtestesítői, így előbb-útóbb mind bűnössé válnak, ezért jobb megelőzni, hogy a rossz ösvényt válasszák. Holtan több hasznot hoznak a társadalomnak.

Anthony ezen dolgozott már két éve és emiatt minden mást hanyagolt. Rokonai már meghaltak, közeli barátai nem voltak és az egyetlen nő, akit szeretett elárulta, így már nem volt kapaszkodója a világhoz. Elvesztette a társadalomba és a nőkbe vetett hitét, így létrehozta saját világképét és a világot, a társadalmat is eszerint akarta átformálni. Ő már nem képes felfogni tetteit és annak következményét, elméje teljesen elborult. Már nem sok választotta el a teljes összeomlástól, de Anthony ennek nem volt tudatában.

Igaz, hogy Londonban ez csak a negyedik áldozata volt, de más országokban is tevékenykedett, ezért az áldozatok száma már megközelíthette a százat is. Már nem számolta, így nem tudta pontosan, valószínűleg kevesebb embert ölt meg, de ez a szám jobban hangzott. Nem számított, csak az volt a lényeg, hogy minél többet öljön meg, hogy minél több vér tapadjon a kezéhez.

Anthony állapota rohamosan romlott. Két évvel ezelőtt akár egy hónap is eltelt két gyilkosság között és mindig mindent előre megtervezett, figyelt, majd lecsapott, de most már egyáltalán nem ez volt a helyzet. Most spontán csapott le, akkor, amikor csak kedve úgy hozta.

A férfi elmosolyodott a gondolatra, hogy hamarosan ismét az utcára fog menni és lecsap. Már alig volt képes türtőztetni magát pedig tegnap ölt. Kezdett szétcsúszni.

Hirtelen egy mondat fogta meg Anthony figyelmét. Ismét a tévére figyelt.

-         Bár a rendőrség nem sokat árult el, de azt elmondták, hogy már szűkítették a gyanúsították listáját. Hamarosan nyilvánosságra hozzák az elkövető profilját is.

Ezután a bemondó másról kezdett el beszélni, Anthony ezért kikapcsolta a tévét. A férfi teljesen megdöbbent. Számított erre, de mégis… nem volt jó ezt hallani. Szűkítették a gyanúsították listáját. Ez idegesítette, de próbálta megnyugtatni magát.

Nyugodj meg, nem lesz semmi baj. Eddig is túljártál az eszükön ezután sem lesz másként. – nyugtatta magát. – Igen. Sosem fogják elkapni. Azok a nyomorult azt sem vennék észre, ha az orruk előtt követné el a gyilkosságokat. 

Anthony arcán ördögi vigyor terült el. Abban is biztos volt, hogy még a gyanúsították listáján sem szerepel. Ostoba rendőrök.

Mivel munkanap volt Anthonynak be kellett mennie dolgozni. Fenn kellett tartani a látszatot, hogy ő még mindig egy rendes állampolgár. Remélte, hogy nem kerül majd szóba a tegnap esti gyilkosság, mert nem tudná türtőztetni magát, ha valamelyik tudatlan becsmérelné a küldetését.

Tömegközlekedéssel ment a munkahelyére, ahogy sokan mások is. Nem akart feltűnés kelteni és potenciális áldozatok után is tudott nézni. Bár most nem foglalkozott a hömpölygő tömeggel. Már nem tervezett előre. Az túl sokáig tartana.

Anthony leszállt a metróról és besétált az irodaépületbe, ahol a világ legunalmasabb munkát kellett elvégeznie. Leült a számítógépéhez és sorra kellett adathalmokat bevinnie a rendszerbe. Ennél unalmasabb és haszontalanabb munkát el sem tudott volna képzelni. Nem elég, hogy kevés a fizetés, de ráadásul úgy bánnak itt az emberrel, mint egy kutyával. Már csak azért járt be, hogy ne tűnjön fel senkinek a megváltozott viselkedése és lelkiállapota.

-         Hello, Anthony. – köszönt neki az egyik munkatársa.

Bobbie Wilkinson volt a legidegesítőbb személy Anthony régi barátai közül. Régen jóban voltak mostanra azonban csak púp volt Anthony hátán. Bobbie a negyvenes évei közepén járó, pocakosodó férfi volt. Két gyermekes családapa, aki imádta a gyerekeit és a feleségét. Ez felettébb bosszantotta Anthonyt. Nem hitte, hogy a felesége hű hozzá. Talán most őt kéne megölnie.

-         Csak nem rossz napod van, fiam? Olyan morcosnak tűnsz nekem.

-         Hello Bobbie. Semmi különös, csak bal lábbal keltem fel. – az álarc fenntartása egyre nehezebb feladat volt Anthony számára.

Bobbie szája mosolyra húzódott. Ő nem is sejtette, hogy állítólagos barátja a Véres Mészáros. Könnyed beszélgetésbe elegyedett bárkivel és mindenkihez nagyon kedves volt. Anthony nem hitte el, hogy lehet valakinek ilyen a természete, ezért képmutatónak tartotta a férfit.

-         A mai nap jobb lesz. Munka után elmehetnénk egyet sörözni. Na, mit mondasz? Úgy is csak otthon gubbasztanál, ahogy szoktad.

-         Nem lehet, sajnálom.

-         Valahogy éreztem, hogy ezt fogod mondani. Hát sebaj, majd legközelebb. Most visszamegyek dolgozni. Jó munkát.

Az ebédidőig semmi érdekes nem történt. Anthony, ahogy a többi ember is bement az étkezőbe, ahol elfogyasztották ebédjüket. Valaki az egyik sarokban suttogni kezdett és a beszélgetés egyre hangosabbá vált, magára vonva a többiek figyelmét.

-         Halálbüntetést érdemelne! – kiáltotta az egyik.

Mindenki rögtön tudta, miről van szó. Sokan helyeseltek néhányan pedig csöndben maradtak Anthonyt azonban feldühítette mindez.

-         Miért gondoljátok ezt?! Amióta a Véres Mészáros gyilkolni kezdett, ahol csak feltűnik a bűnözés csökken. A prostituáltak felhagynak tevékenységükkel. – kelt ki magából Anthony.

Bobbie azonnal reagált:

-         Ez valóban igaz, de amint eltűnik, minden visszaáll a régi kerékvágásba. És különben is milyen áron szorul vissza a bűnözés mond, Anthony. Nőket gyilkol meg, méghozzá milyen módon? Az az ember egy démon. Aki képes ilyesmire az nem ember. Nem igazolhat semmi egy gyilkosságot. Isten színe előtt kell majd felelnie. Nem szabadna védened.

Anthonyt elöntötte a méreg. Isten?! Még hogy isten előtt kell felelnie! Még hogy ő egy démon, hát ezek az emberek nem látják, hogy megtisztítja őket a nők uralma alól? Hogy megvédi őket az nők ármányától és attól, hogy bűnbe csábítsa őket és aztán elkárhozzanak? Nem érdemes rájuk pazarolnia az idejét, nem érthetik meg őt és azt, hogy mekkora áldozatot vállal értük. Hálátlan emberek. De a száját csak ennyi hagyta el:

-         Igazad van, sajnálom, nem gondoltam végig.

Anthony hatalmas önuralmat tanúsított, de már eldöntötte, hogy ki lesz a következő áldozata. Bobbie Wilkinson felesége. Kegyetlenül és kíméletlenül fog elbánni vele.

-         Jól van, fiam. Megértjük az indulatod. De most mindenki irány dolgozni. Letelt az ebédidő. Nyomás!

Egymás között sugdolózva mindenki ment a dolgára. Anthony mindenkit került, majd miután letelt a munkaidő hazasietett. Gyorsan elővette a kését és sötét kabátját, majd beszállt az autójába és Wilkinson feleségének munkahelye felé sietett. Ritkán használta az autóját, de ez most különleges alkalomnak számított.

Bobbie volt olyan bolond, hogy elárulja neki hol dolgozik a nő. A férfi és annak személyisége lesz a hibás, hogy felesége meghal és gyerekei anya nélkül nőnek fel. De Anthony nem érzett bűntudatot, azért amit tenni készült. A gyerekek majd hálásak lesznek neki, azért hogy megszabadította őket mocskos anyjuktól. Tényleg hitt ebben.

Jodie Wilkinson óvónőként dolgozott a város szívében. Még több gyerek, akire hatással lehet. Anthony úgy vélte jól döntött. Ő tökéletes áldozat. Szerencséje volt. Jodie épp akkor lépett ki az épületből, mikor Anthony odaért. Megállt a nő előtt és kinyitotta az anyósülés ajtaját.

-         Hello Jodie, hazavigyelek?

-         Á Anthony, szia. Ugyan nem szükséges, nem akarok a terhedre lenni.

-         Nem vagy a terhemre. Épp erre jártam, úgyhogy nem lenne gond.

-         Rendben, köszönöm.

Anthony alig bírta visszafogni a vigyorgását, mikor a nő beszállt. Jodie a harmincas éveit taposta már, de mégis gyönyörű nő volt. Fekete haja a válláig ért, kék szeme akár a tenger, karcsú alakja pedig szemet gyönyörködtető, de Anthonyt nem tudta elvarázsolni egy pillanatig sem. Ő csak a nőben rejlő gonoszságot kereste.

-         Teszünk egy kis kitérőt, remélem nem baj.

-         Nem, csak nyugodtan.

Jodie egy ideig nem fogott gyanút, hisz miért is tette volna, de egy idő után észrevette, hogy Anthony csak köröz a városban. Nem értette a dolgot.

-         Mégis hova akarsz menni Anthony?

-         Mindjárt, egy pillanat.

Anthony egy sikátort pillantott meg, ami a félhomályba burkolózott. Tökéletes. Megállt az autóval és kést szegezett Jodie nyakának. Már este fele járt, de a Nap még ontott a fényt a városra. Kockázatos volt nappal ölni, de Anthony legyőzhetetlennek képzelte magát. Úgy hitte senki sem képes elkapni. Már nem tudott uralkodni a késztetésen, hogy öljön. Gyilkolnia kellett. Muszáj volt. Teljesen szétcsúszott. Felületlenné és figyelmetlenné vált. Idő kérdése volt, hogy elkapják, de Anthony nem így érezte. Teljesen kifordult önmagából, ő már csak egy gyilkoló gép volt.

-         Most velem jössz.

-         De… Anthony, mi folyik itt?

Jodie rémült volt és lassan felfogta, hogy mi történik vele. Egy gyilkos karmai közé került, de nem akarta elhinni, hogy egy régi ismerőse a retteget Véres Mészáros.

-          Kussolj! Ne merj megnyikkanni.

Anthony a karjánál fogva ráncigálta a rémült nőt. Senki sem figyelt rájuk. Belökte a sikátorba, de Jodie nem adta fel könnyen. Harcolt.

-         Segítség! Valaki segítsen!

Anthonynak el kellett hallgattatnia, de mivel szemben állt vele nem tudta volna rendesen elvágni a torkát, ezért hasba szúrta. Kihúzta a nőből a véres kést és megnyalta a pengét. Friss vér. Ördögi mosoly jelent meg Anthony arcán, Jodie pedig hitetlenkedve nézett fel a férfira. A férfi nem hagyott időt a nőnek újra és újra megszúrta. Vér, vér még több vér. Anthony csak erre tudott gondolni.

Anthony és Jodie a sikátor közepén álltak félhomályban, így aki elment a sikátor előtt kivehette, hogy mi történik ott. Egy nő fel is sikított, amikor meglátta, hogy a férfi lesújt.

-         Úr isten, a Véres Mészáros! Valaki hívja a rendőrséget! Emberek!

A férfiak az utcán a sikátor felé futottak, míg a nő, aki meglátta Anthonyt elővette a telefonját és tárcsázott. Anthony teljesen bevadult és a sikátor eleje felé futott kezében fegyverével. Halálos fenyegetést jelentett mindenkire. Jodien már nem lehetett segíteni, de most hogy megzavarták Anthonyt, mindenki más is veszélybe került.

Négy férfi rohanta le a gyilkost. Kiverték a kezéből a kést és a földre teperték. Kezét hátracsavarták és a földhöz szegezték. Anthony ellenállt, vicsorgott és szitkokat kiabált, de ez nem változtatott a helyzetén.

A négy férfinek nem kellett sokáig féken tartani a dühöngő Anthonyt, mivel a gyilkosságok miatt a rendőrség megduplázta a járőr kocsik számát, így hamar kiértek a helyszínre. Nagy erőfeszítések árán sikerült beültetniük az autóba a véres ruhájú Anthonyt és a rendőrök a kapitányságra vitték a férfit. Anthony azonnal a kihallgató szobában találta magát.

-         Miért tette? – kérdezte a rendőrfőkapitány.

-         Milyen kedves, hogy személyesen látogat meg, uram. – Anthony szinte köpte a szavakat.

Egy FBI ügynök is benn volt a szobában. Csendben tanulmányozta a megbilincselt férfit.

-         Ne szórakozzon velem!

Anthony unott képpel nézett a kapitányra.

-         Ne legyen olyan nagyra magára. Sosem kaptak volna el, ha nem leszek hanyag.

-         Meglehet, de ha olyan okos, mint ahogy hiszi, akkor miért csücsül most itt?

-         Menjen a picsába! Több embert öltem meg, mint eddig bárki és maguk tehetetlenül nézték! Mindenki rettegve ejti ki a nevem! Beírtam magam a tankönyvekbe! Mindenki emlékezni fog rám!

Ekkor a fiatal FBI ügynök ellökte magát a faltól és a szoba közepén lévő asztalhoz sétált, szembe Anthonyval. A főkapitány csendben állt és figyelte az események alakulását.

-         És mondja milyen indíttatásból tette, amit tett?

-         Hogy megtisztítsam a világot a szeméttől.

-         Ezt gondolja a nőkről? De vajon miért? Talán az anyja megcsalta az apját és maga ennek szemtanúja volt? Esetleg önt csalták meg?

-         Elég!

Anthony megpróbált az ügynökre támadni, de le volt bilincselve, így még felállni sem volt képes a székről.

-         Vagy csak a gyilkolás öröme hajtotta?

Az ügynök és a gyilkos tekintete találkozott.

-         Az igazság mindig kiderül.

-         Ha ezt hiszi, akkor maga sokkal ostobább, mint ahogy gondoltam.

-         Vezessék el.

Anthonyt visszavitték a cellájába, ahol három napot várt a tárgyalására. Az esküdtszék bűnösnek kiáltotta ki a felhozott bizonyítékok alapján és villamosszék általi halálra ítélte a férfit.

-         Az ítélet végrehajtása a tárgyalás utáni harmadik napon végre kell hajtani. – ezzel a mondattal zárul le a Véres Mészáros tárgyalása.

Az emberek megnyugodtak, de örökké beléjük égett a borzalom emléke. Csak igazságot akartak szolgáltatni a gyilkosnak. Az emberek saját szemükkel akarták látni a démon kivégzését a rendőrség azonban csak nagyon kevés embert engedett be, hogy lássa. 

-         Mit üzen az utolsó szó jogán?

Anthony már a villamosszékben ült lekötözve. A szemkendő még nem volt a szemén, így látta azokat az arcokat, akik az üveg mögött, a másik szobából nézték őt.

-         Lehet, hogy engem elkaptak, de higgyék el, lesznek még mások is, akik folytatni fogják, amit elkezdtem. – egyesével mindenki szemébe nézett. – Nem vagyok én démon, mint ahogy azt szeretnék. Pontosan ugyanolyan ember vagyok, mint maguk, csak én engedtem a sötét csábításnak. Mindig lesznek hozzám hasonlók és a gonoszság sosem tűnik el a világból. Sőt, magukban él. Senki sem ártatlan vagy jó. Mind az ördög gyermekei vagyunk! Kitépni egy nő szívét a legnagyobb élvezet a világon! Majd maguk is megtapasztalják!

Anthony nevetése visszhangzott a teremben még akkor is, mikor a fejére húzták a sötét kendőt és bekapcsoltál az áramot.