Vérfarkasok éjszakája sorozat - Üvöltő Fájdalom - 7.fejezet

Itt a fejezet. Vasárnap elutazom kicsit több, mint egy hétre úgyhogy a héten még igyekszem felrakni még egy fejezetet, hogy ne unatkozzatok. De majd meglátjuk, hogy sikerül. Élvezzétek ki a nyár még meglévő napjait és jó olvasást. :D

7. fejezet

-         Natalie mi ütött beléd!? Tudod jól milyen utasítást kaptunk Dastantól.

Még mindig Sebastian karját szorongattam. Féltem, de mégis mitől? Nem értettem saját viselkedésemet, teljesen összezavarodtam.

-         Igen, de…

Tudtam, hogy igaza van és mégis…

-         Nincs de!

A párbeszédünk alatt Marek Radescu nem mozdult, de figyelemmel kísérte minden mozdulatunkat. Főképpen azt a pontot nézte, ahol az ujjaim Sebastian karjára fonódtak. Milyen különös.

Ám hiába minden igyekezetem Sebastian kitépte magát a szorításomból és a rá nem jellemző hévvel, tele dühvel rontott neki az ellenfelének. Megrémültem és pár lépést tettem előre, de addigra a harc már elkezdődött.

A harc gyors volt és dinamikus. Sebastian döfött a tőrével, de Marek könnyedén elhúzódott a penge elől és kiütötte a fegyvert Sebastian kezéből. Puszta kézzel folytatták. Sebastian ütött, Marek elhajolt, majd Marek ütött és Sebastian hárított. Így folytatták, de azért ütéseket is sikerült bevinniük a másiknak.

Annyira elképesztő volt látni a barátomat harcolni felindult állapotban. Sebastian mindig is higgadt tudott maradni, de most.

És Marek… egyszerűen lenyűgöző volt a technikája, de még inkább a férfi maga. Teljesen ura volt izmos testének, nyugodt és összeszedett volt, arcán halálos elszántsággal. Elámultam gyorsaságán és ügyességén. Talán még nálunk is jobb harcos. Talán…

Ahogy néztem őket pár percig egyre jobban eldurvult a harc. Vicsorogtak és az ütések száma és erőssége is nőtt. Sebastiannak felrepedt a szája és vért folyt le az állára. Mareknek pedig biztosan lila foltjai lesznek. Sebastiannak majdnem sikerült betörnie az orrát.

Nem tudtam tovább nézni őket. Tennem kellett valamit.

Sietve megindultam feléjük és közben rájuk kiabáltam:

-         Elég!

Sebastian a hangomra kiesett a ritmusból és Marek ezt azonnal kihasználta. Akkorát behúzott Sebastiannak, hogy az elterült a földön. Marek készült egy újabb csapásra, de én odafutottam, a barátom és a férfi közé álltam. Kitártam a kezem, hogy elzárjam az utat. Nem mintha ez akadály lenne, ha Marek harcolni akarna. De nem adom könnyen magam.

Közben Sebastian megtörölte a száját és felmérve a helyzetet, majd gyorsan próbált felkelni. Nem törődtem vele. Marek szemébe néztem. Harag és még megannyi érzelem dúlt bennem.

-         Natelie! Állj…. – kezdte volna Sebastian, de nem hagytam, hogy befejezze. Nem fordultam hátra.

Ezek képesek lennének megölni egymást a szemem láttára.

-         Elég legyen! – ez mindkettejüknek szólt, de a következő mondatot már csak Mareknek szántam – Nem engedem, hogy bántsa őt. Előbb velem kell megküzdenie!

Lélegzet visszafojtva vártam. Küzdelemre számítottam, de nagy megdöbbenésemre a férfi meghátrált.

Fájt a kezem és feltüzelt a harc. Elöntött az adrenalin és amint megláttam Meddoxot, a harag is. Elborult az agyam és nekirontottam a férfinak. Ám ez nem volt a legokosabb döntésem, mivel mielőtt még a késem elérhette volna Meddoxot, a másik férfi belelőtt a bal lábamba. Ugyan artériát nem ért, de pokolian fájt és vérzett.

Megtorpantam és próbáltam figyelmen kívül hagyni a fájdalmat, de ez nem volt egyszerű. Erősen vérzett a seb és nagyon fájt. Fehér foltokat láttam a szemem előtt. Ez nem túl jó.

A kést még mindig magam előtt tartottam és fókuszáltam. Nem most van itt az ideje, hogy meghaljak. Még nem.

-         Ejnye, Stefan. Nem volt szép dolog tőled, hogy így meglőtted szegényt.

Ördögi vigyor terült szét a mocsok arcán. A Stefan nevezetű pedig különösen élvezte. Összeszorítottam a fogam és tűrtem a fájdalmat. Nem akartam még nagyobb örömet okozni nekik azzal, hogy látják rajtam mennyire fáj. Csak az akaratom tartott talpon.

-         Ó, sajnálom, csak megcsúszott a kezem a ravaszon.

-         Meddox nem tudtam, hogy idáig süllyedtél. Ilyen pipogya alakokkal veszed körbe magad, akik még célozni sem tudnak és megcsúszik a kezük a ravaszon. Hát barátom, most nagyot csalódtam.

Láthatóan kihúztam a gyufát mindkettejüknél. A Stefan nevezetű ismét felemelte a fegyverét és rám célzott. Mozdulatlanul álltam, hisz esélyem sem lett volna sérült lábbal elugrani a golyó elől. De nagy meglepetésemre Meddox felemelte a kezét, ezzel jelezve emberének, hogy tegye el a pisztolyt. Végül Stefan vicsorogva ugyan, de leengedte a fegyvert.

-         Látom még ilyen helyzetben is sértegeted az ellenfeled, Algernon. Mindig is ilyen felelőtlen és meggondolatlan voltál. Ezért haltak meg a testvéreid is. Mert nem voltál elég erős, megfontolt és…

-         Kuss!

Azzal, hogy Meddox felhozta a testvéreim megölését, felért azzal, mintha kést döfött volna a szívembe. Nem, ez sokkal rosszabb volt. Összeszorult a szívem. Ezer késszúrást is el tudnék viselni, csak ne kelljen ezt a leírhatatlan lelki eredetű fájdalmat éreznem.

Meddox pontosan tudta hogyan játsszon tisztességtelenül. Hova üssön, hogy az a legjobban fájjon.

-         Csak nem fájdalmas témát érintettem? – az a gúnyos hang, már kezdett az idegeimre menni. De Meddox sosem tudta hol a határ, ezért folytatta és közelebb lépett hozzám – Tudod, amikor ma visszatérek a főhadiszállásunkra Maya tárt karokkal fog várni. És boldogan odaadja majd magát nekem. Szinte esdekel azért, hogy jól meghágjam.

Ennyi volt. Elpattant bennem valami. Vörös köd szállt az agyamra és életemben először gyilkolni akartam, fájdalmat okozni. Pusztítani, hogy írmagja se maradjon.

Vak dühömben ismét megindultam, hogy kioltsam ennek a gyilkosnak a vérét. Azt akartam, hogy a kezemhez tapadjon.

Összeszedtem minden erőm és üvöltve rárontottam. Ám Meddox ismét megmutatta, hogy nem tud tisztán játszani. Megütötte a sérült lában, pont ott, ahol a golyó ütötte seb is volt. A világ kezdett elhomályosodni előttem, ám mielőtt elvesztettem volna az eszméletem, annyi erőm még volt, hogy a kést Meddox vállába szúrjam.

Aztán csak tiszta sötétség vett körbe.

Éppen a földszinten, a konyhában készítettem a kávémat, amikor meghallottam Meddox és Stefan érkezését. Raul az asztalnál ült és azonnal felpattant, amint meglátta Meddox véres kabátját.

-         Főnök minden rendben?

-         Ja.

Meddox lesöpörte Raul kezét magáról. Levetette a kabátját, odaadta Stefannak és leült az asztalhoz. Stefan a férfi kabátját a sajátjával együtt felakasztotta az ajtó melletti fogasra, majd ő is helyett foglalt az egyik széken. Raul állva maradt.

-         Mi történt? – kérdeztem.

Meddox dühösen rám tekintett.

-         Tisztítsd ki a sebet! Most!

-         Igen.

Letettem a kávém és kivettem a mosogató feletti szekrényből a ködszert. Ezalatt Meddox levette a pólóját és a mellette lévő szék háttámlára dobta.

Meddox izmos volt. Csupa erő. Nem csodáltam, hogy annyi nő akart az ágyába bújni. Ezek az embernők azt hitték, hogy a férfi testét arra teremtették, hogy örömöt szerezzen nekik, pedig ez messze nem így volt. Meddox csak azért élt, hogy fájdalmat okozzon. És még élvezte is.

Elhessegettem ezeket a gondolatokat és megnedvesítettem egy rongyot, majd letöröltem a vért Meddox válláról és mellkasáról.

-         Az az átkozott Algernon… - végül Stefan kezdte el mesélni, hogy mi történt.

Nagyot dobbant a szívem Algernon nevének említésére és én is érdeklődve figyeltem Stefan elbeszélését, miközben óvatosan kitisztítottam Meddox sebét és bekötöztem. Stefan mindes egyes szavától rémület kerítette hatalmába a szívem. Igyekeztem, hogy ez ne mutatkozzék meg az arcomon és próbáltam úrrá lenni a kezem remegésén.

-         Végül pedig ott hagytuk az utcán. Remélem, a kutyák találják meg.

Meddox ránézett Stefanra. Az arca bosszúságot tükrözött.

-         Sajnos nem ilyen könnyű megölni azt a félkegyelműt. – ezután Meddox rám emelte a tekintetét és úgy nézett rám, mint aki tudja, hogy milyen reakciót fog belőlem kiváltani a szavai. –  Biztosra veszem, hogy még él.

Rezzenéstelen arccal álltam a tekintetét. De legbelül… legbelül megkönnyebbültem. És ettől meg is ijedtem. Miért aggódnék én annak a férfinak az épségéért? Hisz nem is ismerem. Nem tudok róla semmit. Ő az ellenségem. Nem is kell róla tudnom semmit.

-         Bár, - Meddox folytatta. – valószínűleg egy ideig ágyba kényszerül. És ha Dastan meglátja majd, hogy mit tettünk vele biztosan bosszút akar majd állni. Dühös lesz és hibázni fog. És akkor mi majd lecsapunk rá. – kis szünetet tartott – De azt sem bánnám, ha az a féreg meghalna. Azzal aztán tényleg kihúznánk a sodrából Dastant.

Mind a három férfi felkacagott. Én pedig mozdulatlanul meredtem rájuk. Olyan érzés kerített hatalmába, mintha egy kamion parkolna épp a szívemen. Összenyom és nem kapok levegőt.

Hogy képesek derülni egy ember halálán?

Sosem leszek képes megérteni ezt a fajta örömöt. De nem is akartam. Nem tudnék olyan démonná válni, mint ezek a szívtelen férfiak. Soha.

Miután jó ízűt nevettek Meddox körbenézett.

-         Hol van Marek?

-         Nem tudjuk. Még nem jött vissza.

-         Biztos talált valami prédát magának. Hagyjuk, had élvezze csak ki.

Elnézve a nő arckifejezését, erre biztos nem számított. Ő kihívott, de én meghátráltam. Kicsit én is meglepődtem, mert eddig ilyet sosem tettem. De nem akartam vele harcolni.

-         Natalie! Megvesztél?!

Natalie. Ízlelgettem a nő nevét és illett rá. Viszont az nem tetszett, ahogy az a másik férfi láthatóan igen közel állt ehhez a nőhöz. Hogy megpróbálta neki megmondani, hogy mit tegyen, hogy ilyen hevesen védelmezi.

-         Maradj ott és csend legyen! – a nő hevessége meglepett.

Vonzó volt és tüzes a kicsike. Gyönyörű barna haja és zöldes-kék szeme, telt domborulatai megigéző szépséggé tették a velem szemben álló nőt. Lázba hozott és ezt rég nem mondhattam el egyetlen nőről sem. Eddig csak a harc tudott valamiféle érzelmet kicsikarni belőle, de ez a nő…

-         Natalie!

Felmordultam és a tekintetemet a férfira szegeztem. Fenyegetésnek éreztem a jelenlétét, ezért meg akartam ölni. Ez nem egy megfontolt ember tette lett volna, ez puszta ösztönös viselkedés. Amilyet én sosem tanúsítottam. Mi az isten folyik itt?!

-         Sebastian! Hallgass már!

Vajon a nő megérezte, hogy ha a férfi még egyszer kiejti a nevét a száján, akkor neki ugrok? Vagy puszta véletlen az egész? Nem számít. Egyetlen céllal jöttem ide. Kiiktatni az ellenfelet. Miután megéreztem a két vérfarkas ismeretlen szagát idejöttem, hogy végezzem velük. És eltökélt szándékom volt ezt végre is hajtani.

A további szó fecsérlése teljesen felesleges volt. Sebességemet és az ellenfél gyanútlanságát kihasználva egy pillanat alatt átszeltem a nő és a köztem lévő távolságot. Két ellenfél kiiktatása nem volt nehéz feladat. Mielőtt még Natalie megmozdulhatott volna a kezem már összezárult a nyaka körül. Nem szorítottam meg erősen, de gyengéd sem voltam.

Natalie szeme tágra nyílt és azonnal próbálta lefejteni a kezem a nyakáról. A bőre olyan puha volt. Még sohasem volt szerencsém hasonlóhoz sem.

-         Ereszd el!

Sebastian – ahogy Natelie szólította – a fejemnek szegezte a fegyverét.

-         Azt hiszem, ezt hívják patthelyzetnek.

Vérfarkasok éjszakája sorozat - Üvöltő Fájdalom - 6.fejezet

Bocsi a késésért, de nem éreztem jól magam tegnap, úgyhogy nem tudtam a fejezettel foglalkozni, de most végre itt van a fejezet. Előre szólok, hogy ebben Algernon és Natalie szemszöge lesz benne. És, ha valaki kíváncsi milyen lehet élőben az épületek azok a facebook oldalamon megtudják nézni, de alul is lesz 1-2 kép....úgyhogy jó olvasást! :D

6. fejezet

-         Ki kell szednünk mindent Mayából. Ő biztosan sok mindent tud Meddoxról, ezért meg kell győznünk, hogy álljon az oldalunkra.

Dastannal és a többiekkel együtt a bérelt ház földszintjén tartózkodtam és próbáltunk kitalálni valami értelmes, elfogadható tervet. Vagyis én csak a háttérbe húzódtam. Része voltam a csapatnak és mégis úgy éreztem, hogy mégsem. Egyedül éreztem magam, bár a barátaimmal voltam.

Ha mégsem sikerül a tervünk elveszítem a nőt, akit szinte nem is ismerek, de mindennél fontosabbá vált számomra. Hiába próbáltam nem gondolni erre, mégis ott motoszkált a tudatalattimban.

-         De mégis hogyan vehetnénk rá azt a nőt arra, hogy átálljon hozzánk? Ő is Meddox egyik hűséges kutyája. – szólalt meg Natalie – Láttam Dastan. Abban a lányban nincsenek érzések.

-         Ez nem igaz! – felpattantam a székről. Dastan kivételével mindannyian úgy néztek rám, mintha elment volna az eszem.

Eddig a sarokban ültem, csöndben, de nem hagyhattam, hogy Natalie ilyeneket mondjon Mayáról. Nem is ismerte őt, akkor mégis hogy meri becsmérelni?! Dühös voltam és frusztrált. Lehet, hogy eldöntöttem, hogy elcsábítom Mayát, de fogalmam sem volt hogy kezdjek hozzá és ezen Natalie kijelentése nem sokat segített.

-         Algernon ugye te nem… - kezdte volna el Natalie, de Dastan megmentette a helyzetet.

-         Algernon fog foglalkozni Mayával. Ha találkoztok vele, akkor hagyjátok békén és ami a többi kívülállót illeti… ha nem állnak át, vagy segítenek, akkor veszélyt jelentenek, így ki kell iktatnunk őket.

Komoran bólintottunk. Mindannyian fekete ruhákat vettünk fel, hogy elrejtőzhessünk ez éjszakában a kíváncsi tekintetek elől.

-         Rendben. Akkor Algernon te egyedül mész és megpróbálod megkeresni Mayát. Addig én és Annabell meg Sebastian és Natalie kettes csoportban járjuk az utcát. Érzem, hogy valami készül.

Amint kiléptünk a meleg épületből elváltak útjaink. Én a belváros felé vettem az irányt, Sebastian és Natalie a külvárosba, míg Annabell és Dastan pedig az erdő felé. Így átnézhettük az egész várost és környékét.

Ám hiába jártam az utakat és utcákat semmi gyanúsat nem vettem észre. Még Mayával sem találkoztam, de a rossz érzés, amit éreztem, nem hagyott nyugodni. Éreztem valamit a levegőben. Valami nyugtalanítót, de nem tudtam, hogy mi lehet az.

Végül csak bolyongtam a városban, de csak emberekkel találkoztam. Ugyanakkor lenyűgözött a város. Az éjszakai fények csodálatosak voltak.

Elsétáltam a Kultúrpalota előtt, ami Marosvásárhely főterén állt a belváros déli oldalán. A második világháború előtt, 1911 és 1913 között épült. A háromemeletes épület ablakain magyar mondák jelenetei elevenedtek meg. A tető kék volt, vörös és fehér cserepek fedték. A külső homlokzaton lévő mozaikon még Marosvásárhely és Mátyás király címere is látható volt. Az egész nagyon jól nézett ki és kíváncsi voltam vajon belülről is lenyűgözően fest e. De nem volt lehetőségem rá, hogy megnézzem, de így is csodálatos látvány volt éjszaka.

A Kultúrpalota mellet közvetlenül a Közigazgatási Palota kapott helyet, ami eredetileg városházaként funkcionált. Gyakran csak Cifra Palotának nevezték, mivel 1905 környékén, mikor épült szokatlan volt az ilyen impozáns épület. Az északkeleti részén volt a hatvan méter magas torony, amely a város majdnem minden pontjáról látható volt.

Ez a két szomszédos épület a Bocskai tér – más néven Rózsák tere – elején helyezkedett el. Másik végén pedig az Ortodox Templom, ami előtt Mayával is találkoztam. Itt külön sávok voltak az ellenkező irányba haladó autóknak és a széles út közepén pedig egy sétáló út, amit két oldalt kisebb fák, növények szegélyezték. Így a város legnagyobb utcája nagyon hangulatos volt és gyönyörű.

De hiába nyűgözött le a város én nem ezért jöttem ide. Nem holmi turista voltam. Én Mayát akartam megtalálni, de nyomát sem találtam. Ez az amúgy is rossz hangulatomat még jobban lehúzta. Nyakig voltam a szarban.

-         Mit gondolsz Algernon viselkedéséről Sebastian?

Én és egyik legjobb barátom Sebastian jártuk a Marosvásárhely külvárosát kívülállók és Vadászok nyomát keresve. Minden gyanús alakot ki kellett iktatnunk. Ezt az utasítást kaptunk Dastantól. De én nyugtalan voltam. Valami történni fog.

-         Algernont ismerve lehet, hogy megakarja döngetni a csajt.

-         Ugyan már Bastian, te is tudod, hogy nem csak erről van szó. Algernon mostanában nagyon furcsán viselkedik. Tudom, hogy te is észrevetted.

Sebastian barna hajával és sötét öltözetével szinte egybeolvadt az éjszakával. Most felém fordult és láthattam fekete szemét, ami úgy nézett ki, mintha nem is lenne pupillája. Ez és viselkedése tette őt nagyon különlegessé.

Általában csendes volt, de barátait nagyon hevesen védelmezte és néha előtört belőle az általam csak „kegyetlen Bastinak” nevezett kicsit, ahogy a név is mutatja kegyetlen énje. De sosem bántaná azokat, akik fontosak számára, ilyenkor azonban tapintat nélkül a szemedbe mondja az igazat. Az igazság néha fáj. Ezért is a kegyetlen becenév. Meg persze Sebastian utálta, ha így nevezem, már csak ezért is imádom így emlegetni őt.

-         Igen észrevettem. Dastan viselkedett ilyen furcsán, mikor megismerte Elysiát. Lehet, hogy Maya Algernon párja.

-         Ez megmagyarázna mindent. Lehet, hogy igazad van és az megmagyarázná barátunk nyomott hangulatát is. És persze a nők iránti érdeklődésének hiányát. Jaj, Bastian te egy zseni vagy. – felkiáltottam és a nyakába ugrottam.

Nem is kell mondanom, hogy nem nagyon örült ennek Sebastian.

-         Natalie! Tudod, mit jelent az, hogy nem feltűnést kelteni?! – a férfi rosszallóan nézett rám és a hangjából is érződött a nemtetszés.

Sebastian néha annyira mogorva tudott lenni.

-         Persze, hogy tudom. – feleltem durcásan.

Továbbhaladtunk egymás mellett. Pisztoly és kisebb tőrök is voltak nálunk. Kardot azért nem viseltünk, mert az túl feltűnő lett volna egy ilyen sűrűn lakott és látogatott városban. Pedig az volt az egyik kedvenc fegyverünk mindkettőnknek. De hát nincs mit tenni.

A külvárosban található a helyi állatkert, amit viszont elkerültünk. Az nem éppen a legjobb hely arra, hogy elrejtőzzön az ember. Közel hozzá ott volt még egy játszótér, amit sok család felkeresett, persze ilyen lehetetlen órában rajtunk kívül az emberek az igazak álmát alusszák. Ezek az erdőben voltak ugyan, de nagyon közel a városhoz.

Az erdőben bolyongtunk és én vissza akartam fordulni a város felé, de Sebastian megállított.

-         Na de Bastian miért…

-         Mindent ellenőriznünk kell.

-         Rendben van. – egyeztem bele. Nem láttam értelmét az ellenkezésnek. Végül is Sebastiannak igaza volt.

Pár percig sétáltunk az erdőben az út mellet, majd megérkeztünk a játszótérhez. Itt egy nagy téren kivágták a fákat és a gyerekek számára alakították át. Az egész hely nagyon érdekes volt. Volt itt csúszda, rengeteg mászóka, még kosárlabda pálya is. Kisebb kis ketrecszerű „állomásokat” építettek, így a gyerekek a föld felett kis hidakon futkoshattak. Voltak még hinták és padok a szülők számára. Még egy kisvasút is volt ott, amit a gyerekek biztosan nagyon imádtak.

Miután felmértük, hogy senki sincs itt odafutottam az egyik hintához és beleültem. Sebastian csak fejcsóválva állt tőlem nem messze és nem mozdult. Kémlelte a karnyújtásnyira lévő erdőt és a közvetlenül a játszótér melletti parkolót. Rábíztam magam és egy pillanatra megpihentem.

Sebastian sosem ítélt el a viselkedésem miatt, pedig olyan voltam, mint egy nagy gyerek. Bohóckodtam, idétlenkedtem és ugráltam ugyan, de a feladataimat mindig komolyan vettem. De most fáradt voltam és kedvtelen. Bár ezt senki meg nem mondta volna Bastianon kívül. Mindig is nagyon közel álltunk egymáshoz és bár nem voltunk vérrokonok mégis olyan volt nekem a férfi, mintha csak az ikertestvérem lett volna. Egymás nélkül egy lépést sem tettünk. Elválaszthatatlanok voltunk és nem voltak egymás előtt titkaink. Mi voltunk a létező legjobb csapat.

A figyelmem teljesen elkalandozott és ennek meg is lett az eredménye.

-         Natalie! Gyere ide!

Azonnal felkaptam a fejem és Sebastianra néztem. Ő mereven nézte az erdő egyik pontját. Én is arra fordultam és figyeltem. Most jól jött, hogy sokkal jobban érzékeltük környezetünket, mint az emberek. Már én is észrevettem, hogy valaki közeledik felénk, ezért odasiettem Sebastianhoz.

-         Vajon barát vagy ellenség?

-         Majd kiderül.

Nem kellett sokáig várnunk. A parkoló felől egy férfi lépett ki a fák közül. Hatalmas alakja félelmetes volt, léptei könnyedek és határozottak. Ruhája terepszínű volt és így egy katona benyomását keltette. Ahogy közeledett felénk ametiszt szeme először Sebastiant, majd engem mért fel. Szinte le sem vette rólam a szemét.

-         Megállj! – Sebastian hangjára a férfi megállt – Ki maga?

A férfi továbbra sem szólalt meg és nem nézett Bastianra. Zavarba jöttem a kutató szempártól. Sebastian elém lépett, ezzel félig eltakart, majd elővette a tőrét.

-         Nem kérdezem még egyszer.

-         A nevem Marek Radescu. Meddox egyik embere.

-         Kívülálló. – Sebastian szájából úgy hangzott ez a szó, mint egy szitok.

A légkör feszült volt és egyikünk sem mozdult. Pár méterre álltunk egymástól, de valahogy nagyon kényelmetlenül éretem magam. Soha életemben nem fordult még elő velem, hogy egy ellenség megjelenése ilyen hatással legyen rám. Elbizonytalanodtam.

-         Mondja csak Mr. Radescu. Hajlandó átállni a mi oldalunkra?

-         Nem. – a válasz határozott volt és egy pillanatnyi habozás sem volt a férfi részéről.

Több sem kellett Sebastiannak nekilendült volna, de elkaptam a karját.

-         Várj!

-         Mégis mire?

Bastian dühös volt. Hát tessék, itt van Kegyetlen Basti. De ez érthető volt. Bastian megérezte a bizonytalanságom és mindenáron megakart védeni.

-         Én… - csak ennyi tudtam mondani.

Végül mégiscsak történni fog végre valami. Ahogy a belvárost jártam felfedeztem egy csoportot, akik a gyanúm szerint Vadászok. Ebben majdnem teljesen biztos voltam. A belvárosban lévő vár felé tartottak. Hét bástyájával Erdély egyik legnagyobb vára. A vár területén található a lenyűgöző Vártemplom. Gyönyörűen ki volt világítva éjszaka, de hogy hogyan akartak bejutni a Vadászok, arról fogalmam sem volt. De követtem a négy férfit, akik a kikövezet úton a vár falai mentén haladtak.

Reméltem, hogy nem most fog Maya feltűnni. Tisztában voltam vele, hogy tud magára vigyázni, de hát a racionalitás mostanában nem volt az erősségem. Főleg, ha róla volt szó. De most mindent kizártam a fejemből és csak a feladatra összpontosítottam. A munkámat kellett végeznem, na és persze meghalni sem szerettem volna.

A négy férfi megállt és körbekémlelt. Engem nem vettek észre, mert megbújtam a homályban. Arra vártam, hogy kicsit odébb húzódjanak, ahol majd nem lesznek annyira szem előtt.

Ez a pillanat nem is váratott sokat magára én pedig nem haboztam. Gyorsaságomat kihasználva mögéjük osontam. Előhúztam a késem és hangtalanul elvágtam a hozzám legközelebb eső férfi nyakát. Amint a test a földre zuhant a többiek máris készenlétben álltak. Láthatóan számítottak egy vérfarkasra, de még így sem vehették fel a versenyt velem.

Felém fordultak és a fegyvereikért nyúltak, de behúztam az egyiknek, aki elterült a földön. Így már csak ketten maradtak talpon. A harmadiknak a gyomrába szúrtam a kést, de a negyediknek volt elég ideje és rám lőtt.

A golyó súrolta a kezem. Felszisszentem és rávetettem magam. A földön birkóztunk, de én kerültem felülre. Végül egy mozdulattal eltörtem a férfi nyakát. De nem tétlenkedhettem, mert a második, aki csak egy ütést kapott, éppen tápászkodott fel. Visszaugrottam a harmadik Vadászhoz, kihúztam belőle a kést és a még életben lévő felé hajítottam. Tökéletes találat volt, a férfi azonnal elterült. Egy pillanat alatt meghalt mind. Ők már biztosan nem fognak gondot okozni.

-         Szép munka volt Algernon! – tapsszó hallatszott nem is olyan messze tőlem – Köszönöm neked, így nem nekem kellett végeznem velük.

Megpördültem és szembenéztem Meddoxxal és egy emberével.

-         Meddox – vicsorogtam és támadó állást vettem fel.

-         Nyugalom barátom, nyugalom. Mi nem most fogunk leszámolni egymással.

-         Valóban? Majd azt meglátjuk.

Előkaptam egy másik késem és nekirontottam.

http://www.facebook.com/media/set/?set=a.129791263768883.38408.100002140292077

Kultúrpalota:

Közigazgatási Palota:

Új borító

Alysia csinált nekem egy új borítót. Annyira imádom......köszönet neki és őt is imádom :P Remélem nektek is tetszeni fog.
(A fejezettel meg sietek...türelem :D)

Vérfarkasok éjszakája sorozat - Üvöltő Fájdalom - 5.fejezet

Tudom, hogy ez most rövidebb fejezet, de most csak Maya szemszöge van benne. Hát, jó olvasást.

5. fejezet

Meddox új tervétől felállt a szőr a hátamon. Minden sejtem tiltakozott ellene. De nem tehettem mást, minthogy megteszem, amit mond. Nem hagyott nyugodni a bűn, amit majd el kell követnem a férfi kedvéért. De nincs választási lehetőségem. Dühítő volt a tudat, hogy zsinóron rángatnak, de nem volt mit tenni. Ez volt az életem.

Éppen a szobámban jártam fel s alá, ami a főhadiszállásunk második emeletén volt, közvetlenül Meddoxé mellett. Maga a szoba nem volt valami nagy. Helyet kapott benne egy asztal, – amit a laptopom foglalt el – egy ágy, egy polc a ruháimnak és egy kisebb könyvespolc. Ez volt minden. Egy fürdőszoba volt a házban, ami viszont közös volt. A virágmintás tapétát még az előző tulajdonos rakta fel, és bár nem tetszett nem vesztegettem az időmet arra, hogy mást tegyek fel helyette. Túl sok lett volna vele a munka, és különben sem éreztem ezt a helyet az otthonomnak, így nem láttam értelmét, hogy a saját ízlésemnek megfelelően átformáljam.

Igazából sehol sem éreztem magam otthon. Nekem nem volt olyan, vagy legalábbis már nem nagyon emlékszem rá. Csak néhány szép emlékem maradt csupán, amit nem szennyezett be a vér és a halál. Néhány emléktöredék, azokra viszont tisztán emlékszem. Bár azt nem tudom, hogy hány éves lehettem akkor, de a rég elhunyt szüleim arcát még mindig fel tudtam idézni.

Akkortájt még kicsi voltam. A szüleimmel éltem a kívülállókkal együtt. Mind nagyon boldogok voltunk, legalábbis gyermekfejjel ezt érzékeltem. Az anyám Nadya mindig kedves és őszinte asszony volt, hatalmas szívvel. Arca ragyogott, hosszú barna haja mesébe illően szép és barna szeme kifejező és őszinte volt. Imádta a párját Vladislavot. Az érzés kölcsönös volt. Mély szeretetük mindenki számára nyilvánvaló volt és a szerelmük gyümölcséből születtem én és a testvérem Safira. A szüleink imádtak minket és én nagyon boldog voltam. Mindig is mély kapocs volt köztem és a húgom között. Sehova sem mentünk egymás nélkül. Egy nap azonban megváltozott minden. A szép, boldog és gondtalan életem a feje tetejére állt.

Éreztem a levegőben, hogy valami megváltozott. Safirát lefektették aludni és a szüleim szóltak, hogy beszélni akarnak velem. Azt hittem valami rosszat tettem, de tudtam, hogy nem így van. Végül nem voltam képes rájönni, hogy miért más ez az éjszaka, mint a többi. De éreztem, hogy innentől kezdve minden rosszra fordul. Sajnos beigazolódott a gyanúm.

Beléptem a nappalinkban és megdöbbentett, amit ott láttam. Édesanyám apám vállán sírt. Mikor beléptem könnyáztatta arcát felém fordította.

-         Mi történt, mama? – semmi válasz. – Papa?

Vladislav elengedte a párját, majd odajött és leguggolt elém. Rövid szőke haja teljesen eltért az enyémtől, zöldeskék szeme mindig melegséget sugárzott most azonban csak kétségbeesést, dühöt és szomorúságot.

-         Maya, nem maradhatsz velünk többet.

-         De miért papa? Hisz egy család vagyunk.

Édesapám elfordította a fejét és nem tudott a szemembe nézni. Anyám némán zokogott. Én pedig nem értettem. Miért? Miért kell elmennem és hová?

-         A vezérünk, Meddox felfigyelt rád.

A név ismerős volt, de magát a férfit nem láttam túl sokszor és akkor is csak messziről. Sok szóbeszéd és pletyka terjengett Meddoxről, de a gyermeki naivitásom miatt egyet sem hittem el.

-         Rám? De hát mit akarhat tőlem papa?

Akkor még nem értettem meg, de a szüleim igen. És féltettek. Mégsem tudtak semmit sem tenni. Senki sem menekülhetett Meddox haragja elől.

-         Vele kell menned. Holnap elviszünk hozzá. Mindennap láthatsz minket, beszélhetsz velünk, de vele kell laknod. Érted kicsim?

-         Ezzel segítek nektek?

Apám habozott.

-         Igen. – mondta végül.

-         Akkor rendben van, papa. – még mindig nem értettem, de ez nem számított. Csak az, hogy segítsek papának és mamának.

Elmosolyodtam és átöleltem Vladislav nyakát, majd egy puszit nyomtam az arcára.

-         Ne aggódj papa, minden rendben lesz. – próbáltam felvidítani őket. Én elhittem a szavaim, bár a szüleim tudták kinek a kezébe adnak. Én még nem. De hamar megváltozott a helyzet.

Hamar megtanultam, hogy Meddox mellett teljesen más lesz az életem. Hogy sohasem lehetek önmagam. Csak az, akinek Meddox látni akar, akit csak játékszernek, eldobható rongybabának tart. Ezt mind megtanultam és alkalmazkodtam. Más választásom nem volt, ha azt akartam, hogy a családomnak ne essék baja. Bár az elején nem voltam a legszófogadóbb és legengedelmesebb.

Meddox meghazudtolva apám szavait sosem engedett a családom közelébe. Főleg nem Safira közelébe. A szívem minden egyes alkalommal majd megszakadt, mikor megpillantottam, de a hiánya még fojtogatóbb volt. Folyton megpróbáltam elszökni, hogy találkozzam velük, de Meddox mindig keményen megbüntetett. Megvert, bezárt, láncra vert, de semmi nem használt. Végül megfenyegetett, ha nem teszem azt, amit mond, ha még egyszer előfordul, hogy ellenszegülök, megöli a családom összes tagját rajtam kívül. Ezek után már nem próbáltam meg elszökni. Meddox elérte, amit akart. Mindig elérte valamilyen úton-módon.

De egy-két évvel azután, hogy Meddoxhoz kerültem a szüleim meggondolták magukat. Vissza akartak kapni, mert látták, hogy kiveszik belőlem minden jó és nemes. Hogy kiölöm magamból minden érzésem, ezért úgy döntöttek, hogy velem és Safirával együtt elszöknek. Mindegy, hogy hova, csak el innen. Végül a terv nem sikerült, Meddox és emberei elkapták majd kegyetlenül megölték őket. Méghozzá előttem. Teljesen kétségbeestem, sokkot kaptam. Nekiugrottam Meddoxnak, bár tudtam, hogy felesleges. De mégsem hagyhattam szó nélkül.

Látva apám és anyám halott testét, a kiontott vérüket, nem bírtam tovább. Örökre beleégett a retinámba a szörnyű kép. Akkor lett világos előttem, hogy Meddoxnak nincs lelke. Nincs szíve és velejéig gonosz. Ő maga az ördög.

-         Megölted őket! – ordítottam – Gyilkos!

-         Csend legyen! – Meddox akkora erővel pofozott meg, hogy nem tudtam megállni a lábamon. – Tudd hol a helyed! Ne felejtsd el, hogy a húgod még mindig a markomban van, és ha nem akarod őt is elveszíteni, akkor továbbra is engedelmeskedni fogsz.

Végül Meddox elvitette Safirát a faluból és a legjobb emberére bízta. Vlad Balaurra. Rövid fekete haját felzselézve hordta, ami nem volt szokatlan, de a szeme és a kisugárzása tette különlegessé. Egyik szeme barna, a másik pedig szürke. Ő volt Meddox jobb keze, igy őt gyűlöltem a legjobban. Ez a kegyetlen férfi tartotta a kezében a húgom életét. Részben. Meddox egyetlen telefonhívásával halálra ítélhette Safirát, ami tőlem és a férfi hangulatától függött.

Majd tíz éve nem láttam a húgom, de csak érte éltem. Csak ő számított, ő adott erőt, hogy mindes egyes nap túléljem a megpróbáltatásokat. Az a remény éltetett, hogy egyszer majd együtt lehetünk, mint egy család. Békében.

Lent a földszinten a bejárati ajtó becsapódott. Pislogtam egyet és próbáltam úrrá lenni az érzéseimen, amiket az emlékek idéztek fel. Annyira elmerültem az emlékeimben, hogy alig érzékeltem magam körül a külvilágot. A hang hirtelen rázott fel.

Ott álltam a szobám közepén és csak néztem az ajtót, mintha átlátnék rajta. Lentről meghallottam Meddox hangját, ahogy Raullal beszélgetett, majd pedig léptek zaját. Biztos voltam benne, hogy Meddox az és igazam lett, amikor benyitott a szobámba. Nyúzottnak tűnt és feszültnek, ami nála nem volt jó kombináció. Ennek nem lesz jó vége ebben biztos voltam.

-         Meddox…

-         Pofa be! – összerezzentem Meddox hangja hallatán. Mikor ilyen az csak azt jelentheti, hogy…

-         Gyere ide! – folytatta. – Most!

Közelebb mentem. Meddox elkapta a karom és magához húzott. Durván megcsókolt, persze én nem viszonoztam. Sohasem tettem, de nem is kellett.

-         Engedelmeskedni fogsz. – pont, mint akkor. Ugyanazokat a szavakat használta.

„Tudd hol a helyed! Ne felejtsd el, hogy a húgod még mindig a markomban van, és ha nem akarod őt is elveszíteni, akkor továbbra is engedelmeskedni fogsz.”

Igen meg fogom tenni, de csak addig, míg a húgom ki nem szabadul. Bár nem tudhattam, hogy ez meg fog történni valaha is, de hinnem kellett benne. Másképp, hogy bírtam volna ki azt, ami rám várt.

Meddox elengedett és az ágyhoz lökött. Letépte rólam a pólóm és a gatyám. Ott álltam előtte fehérneműben, kiszolgáltatva és ezt ő felettébb élvezte. Csak gonoszságot láttam azokban a méregzöld szemekben. Nem fordítottam el a fejem, nem adtam meg neki azt az örömöt, hogy lássa, hogy szégyellem magam. Hogy legszívesebben a föld alá bújnék. Csak álltam előtte mozdulatlanul és vártam az elkerülhetetlent.

-         Ha a viselkedésedben van is kivetnivaló, a tested… az tökéletes. – Meddox vágytól fűtött tekintetétől hányingerem lett.

Nem szóltam, nem mozdultam. Csak egy eszköz. Ez voltam én. Soha nem is voltam több egy eldobható rongynál és nem is leszek. Maya a sebzett. A haszontalan. Mocskos.

Meddox nem fecsérelt több időt a szavakra. Lenyomott az ágyra és harapdálni kezdte a nyakam, miközben a mellemet cirógatta a melltartón keresztül. Fokozatosan haladt lefelé. Nyelvével és kezével bebarangolta a testem. Lehunytam a szemem és imádkoztam.

Meddox épp mikor a lényegre tért volna kopogtak az ajtón. Kinyitottam a szemem.

-         Tűnés! Most dolgom van.

Meddox nem zavartatta magát, lecsúsztatta a melltartó pántját a vállamon. Izmos alakja fölém magasodott. Fenyegetően. A tekintetünk találkozott.

-         Uram! Ez fontos! – Marek hangja hallatszott az ajtó túloldaláról. – A Vadászok felbolydultak.

-         Az istenit!

Meddox leszállt rólam és az ajtó felé sietett. Felültem az ágyban és úgy figyeltem őt. Mielőtt azonban kiment volna, azért még odaszólt nekem.

-         Te itt maradsz. Ezt még nem fejeztük be.

Ebben biztos voltam. Úgy éreztem, mintha kihúzták volna a lábam alól a talajt. Meredten néztem a falat. A szívem hevesen zakatolt. Egy kérdés járt a fejemben.

Vajon meddig bírom még?

Vérfarkasok éjszakája sorozat - Üvöltő Fájdalom - 4.fejezet

Hát megérkezett a 4.fejezet is. Remélem tetszeni fog...jó olvasást :)

4. fejezet

Maya. – suttogtam a nő nevét.

Szépsége elvakított. Még itt a sötétben is, mintha ragyogott volna. Csak ő számított. Húzott magához, mint egy szirén, akinek képtelen voltam ellenállni. Bolondság volt azt hinnem, hogy nem ő az, aki után a szívem vágyokozott. Hiába tagadtam volna, az igazság attól még ugyanaz maradt, bár még féltem ezt hangosan kimondani. Az olyan visszafordíthatatlan lett volna.

Féltem. Most először féltem úgy, hogy senki élete nem forgott veszélyben. És még akkor sem ennyire. Ha valaki más bajban lett volna, akkor tudnék segíteni, de most magamon kellene segítenem, amire képtelen vagyok. Ez megrémiszt. Megrémiszt a tudat, ha hangosan is kimondom azokat a szavakat, akkor sebezhetővé válok. Ezt nem akartam. Soha.

Elindultam a lány felé, magam sem tudtam milyen céllal. Végzem a kötelességem és végzek a lánnyal itt helyben, vagy mi mást kéne tennem? Nem tudtam, de a testem vitt előre. Megállíthatatlanul.

Amíg közeledtem felé, Maya meg sem mozdult, csak nézett azokkal a hatalmas csokoládébarna szemeivel. Kifürkészhetetlen volt az arca, de a szeme. A szeme az más volt. Ott ragyogtak a szemében az érzései, amikben oly nehéz volt olvasni.

Megálltam előtte egy lépésnyire. Fél évet vártam a találkozásra, nem tudtam őt elfelejteni. Még az álmaimba is beférkőzött ez a lány, akit nem is ismertem. De valami megfogott benne és kiakartam deríteni, hogy mi az. Tudnom kellett.

Ahogy ott álltunk egymással szemben ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy megérintsem Mayát. A kezem már akaratlanul megindult felé, de Maya elhátrált. Szemébe riadalom ült ki, ezért visszaejtettem a kezem. Bár egy szót sem ejtett ki mégis egyértelmű volt az üzenet. Csalódott voltam, de igyekeztem nem kimutatni.

Fájdalom. Még soha életemben nem éreztem ehhez hasonló fájdalmat. Mintha kést döftek volna a szívembe, amitől levegőt is alig tudtam venni. De ennek ellenére nyugalmat erőltettem magamra. Mayának nem szabadott látnia, hogy milyen hatással volt rám a visszautasítása, ugyanis nem felejthettem el, hogy ő még mindig az ellenségem. Kívülálló. Minden, amit megtud rólam azt később felhasználhatja ellenem.

Ezt észben kellett tartanom, de olyan nehéz volt, mikor éreztem egzotikus illatát és az ajka olyan közel volt hozzám. Mikor egy karnyújtásnyira volt tőlem. Belém hasított a vágy, éhes sóvárgás, de ellenálltam. Megacéloztam a szívem és elhatároztam, hogy kitörlöm Mayát minden gondolatomból. Én egy harcos voltam és nem engedhettem meg magamnak az érzelmi instabilitást. Higgadtnak, nyugodtnak, kimértnek és halálosnak kellett lennem.

Tudtam a dolgom és ez a lány mégis megingatta az elhatározásom, csak azzal, hogy ott állt és nézett rám azokkal a csodálatos szemekkel.

Algernon nem próbált meg többet hozzám érni. Hálás voltam ezért. Féltem a következményektől, így nem hagyhattam neki, ugyanakkor vágytam az érintésére. Láttam a csalódást a szemében hiába próbálta elrejteni és ez nekem is fájt. De ez a fájdalom egy pillanattal később el is tűnt Algernon szeméből, helyette csak a megingathatatlan elhatározás maradt. Fájt a szívem, de jobb volt így mindkettőnknek. Nem táplálhattunk hiú reményeket.

Csak álltunk ott egymással szemben, csendben és egyikünk sem szólalt meg. Nem tudtuk, hogy mit mondhatnánk ezek után. Én magam is tanácstalan voltam. Szerettem volna megvigasztalni a férfit, de ez ismeretlen késztetés volt. Nem nyújthattam vigaszt, ha én magam is rászorultam. És nem is segíthettem rajta, hisz ő az ellenségem volt. Ezt mind tudtam és mégis…

Mielőtt bármit is tehettem volna egy hang szakított félbe minket:

-         Algernon!

A meghitt pillanat tovaszállt és mi visszatértünk a valóságba. Összerezzentem a hang hallatán és Algernon válla fölött ránéztem a férfira, aki Algernont szólította. Algernon ugyanígy tett. Az ismeretlen férfi felénk közeledett. Én ismét elhátráltam pár lépést. Sejtettem, hogy ki az, és ha a sejtésem beigazolódik, akkor hatalmas veszélyben forogtam. Még ha vérfarkas is voltam nem állhattam ellen két ekkora hímnek. Képtelenség.

Algernon viszont megdöbbentő dolgot tett. Morogva, védelmezően elém állt, eltakarva ezzel a másik férfitól. Annyira meglepődtem, hogy megszólalni is képtelen voltam. Vélhetőleg a másik férfi is hasonló érzésekkel küzdött, mert pár pillanatig csend telepedett ránk.

Kilestem Algernon háta mögül.

-         Algernon?

-         Dastan mit keresel itt?

Hát végül mégis ő az. Beigazolódott a sejtésem. Végignéztem a férfin, aki a legfőbb ellenségem volt. Markáns arcát éjfekete haj keretezte és az akvamarin kék szeme ragyogott az éjszakában. Karján egy kabát nyugodott.

-         Aggódtam miattad, ezért utánad jöttem. Elhoztam a kabátodat is. – hirtelen Dastan rám emelte a tekintetét – És ő Maya nemde bár?

Megdöbbentem. Hát ő meg honnan tudja a nevem? Csak nem…

-         Igen. – válaszolt helyettem Algernon.

Ez nagyon nem jó. El kell tűnnöm innen. Nem csevegni jöttem. Ám ösztöneim jeleztek, éreztem, hogy mögöttem valaki figyel minket. Hátrafordultam és a sötétből Marek alakja körvonalazódott ki. Ametiszt színű szeme messziről elárulta. Csöndes volt és fenyegető jelenség. Megjelenése, akár egy katonáé. Bakancs, fekete kabát és terepszínű gatya.

A szívem nagyot dobbant rémületemben. Most aztán nagy bajban vagyok.

Algernon és Dastan is észrevette a férfit és azonnal támadó állást vettek fel. A szemüket az új veszélyre szegezték. Algernon ismét elém akart kerülni, de nem hagytam. A közeledő Marek felé hátráltam. Végül a férfi odaért mellém, de nem szólalt meg. Dastan Algernon mellé lépett és Mareket vizslatta, míg Algernon le sem vette rólam a szemét. Nem tudtam olvasni azokban a gyönyörű borostyán szemekben. Nem akartam, hogy engem nézzen és én sem tudtam tovább állni a tekintetét, ezért Dastanra felé fordultam. 

-         Te Meddox egyik embere vagy, igaz? – Dastan ragadta magához a szót, de Marek nem felelt és én sem vettem a fáradságot. Nem is volt rá szükség.

-         Mayáért jöttem. – meglepve pillantottam Marek felé.

Ügy tűnik ez a meglepetések éjszakája. Értem? Vajon Meddox megsejtett valamit és azért küldte Mareket, hogy megöljön? Egyáltalán Meddox küldte a férfit? Micsoda hülye kérdés, hát persze, hogy ő volt.

-         Azt már nem! – Algernon előrelépett és vicsorgott, de Dastan elkapta a kezét, így megállásra kényszerítette.

Tennem kellett valamit, mielőtt Algernon nekiugrik Mareknek és az emberek felfigyelnek ránk. Korai volt még az éjszaka és még néhányan sétáltak az utcákon. Körbenéztem és örömmel láttam, hogy eddig senkinek sem tűntünk fel.

A fiúk idegei pattanásig feszültek, ahogy az enyémek is. Nem voltam képes nézni, ahogy egymást marják. Biztos voltam benne, hogy Algernon erős, de nem akartam látni, hogy harcol, vagy hogy megsebesül. Menekülni akartam előle és egyben a karjába vetni magam. Nem tudtam megmagyarázni az érzéseim, nem akartam tudomást venni róluk, ezért megzaboláztam és bezártam őket egy képzeletbeli ládába.

-         Meddox tudomást fog szerezni az ittlétetekről. – ennyit mondtam csak. Nem kellett a felesleges beszéd. Ha nem tőlem, hát Marektől biztos megtudja majd, hogy Dastan itt van és abból vérfürdő lesz. Ez elől egyikünk sem menekülhetett.

-         Vidd el neki a figyelmeztetésünket. Vagy térjetek vissza velünk és szeretettel várunk titeket, vagy meghaltok a hitetekért. Meddox önzésért. – álltam Dastan tekintetét.

Szó nélkül Marekkel együtt megfordultunk és elsétáltunk. Végig éreztem magamon Algernon tekintetét, de nem fordultam meg. Ez volt életem legnehezebb döntése. Ismét Meddoxot választottam.

A célzást nem lehetett félreérteni. Ha visszamentem volna velük, amnesztiát kaptam volna és újból visszatérhettem volna a faluba. Csábító volt a gondolat, de volt egy nyomós indokom rá, hogy miért ne fogadjam el ezt az ajánlatot, még ha ezzel a saját életemet is veszélyeztettem.

Safira.

Először Marek lépett be az ajtón, majd Maya is követte. Én, Stefan és Raul már a főhadiszálláson vártuk érkezésüket. Marek telefonált, hogy hírei vannak. Kíváncsi voltam, hogy mivel állnak elő.

Marek minden kertelés nélkül közölte az információt, amit megtudott.

-         Dastan és csapata megérkezett a városba. Maya összefutott az egyikükkel.

-         Valóban? – felhúztam az egyik szemöldököm és a lányra néztem. – És kivel?

-         Algernon Agenorral, aki kivételes érdeklődést mutatott Maya irányába.

Maya szótlanul állt. Nem nézett senki másra csak rám.

-         Ez nagyszerű. – elvigyorodtam.

Itt volt a lehetőség, hogy jól kibasszak Dastannal és a béna kis csapatával, de legfőképpen azzal a nagyképű és beképzelt Algernonnal. Az meg csak hab volt a tortán, hogy Maya lesz az, akinek bántania kell a férfit. Szadista örömöt éreztem. Ez valószínűleg kiült az arcomra és tükröződött a szememben, mert Maya hitetlenkedve nézett rám. Elég jól ismerte már a módszereimet, hogy magától is rájöjjön a tervemre.

-         Változott a terv fiúk. – le sem vettem a szemem Mayáról. A szemébe néztem – Mostantól Mayáé lesz a főszerep. Ő elcsábítja Algernon barátunkat és remélhetőleg ki tud szedni belőle néhány hasznos információt. De ha mégsem, akkor egyszerűen csapdába csaljuk és megöljük, nem igaz Maya?

Maya nem tudta tovább állni a tekintetem. Elfordította a fejét és a falat tanulmányozta.

-         De igen.

-         Helyes.

Élveztem, ahogy láthatom a gyötrelmét. Ez volt a kedvenc elfoglaltságom, látni, ahogy engedelmeskedik nekem, vagy éppen ahogy próbál ellenállni. Megpróbáltam őt megtörni, de eddig még nem jártam sikerrel, de talán majd most. A fél évvel ezelőtti incidens óta furcsán viselkedett és lehet, hogy megtaláltam az okát. Élvezet lesz végignéznem, ahogy egymásnak ugrasztom Algernonnal.

Ez lesz életem legjobb szórakozása. Végignézni kettejük szenvedését.

-         Algernon, nyugodj le!

-         Eressz!

Dastan lefogott és nem eresztett. Őrjöngtem. Féltem. Aggódtam. Ideges voltam. Tomboltak bennem az érzelmek. Úgy éreztem magam, mint akit elöntött az ár és menten belefullad.

Még mindig ott álltunk a téren és az embereknek feltűnt a furcsa viselkedésem, de ez cseppet sem izgatott. Csak azt tudtam, hogy minden idegszálam ellenkezett annak gondolatára, hogy Maya azzal a férfival menjen. Sőt, bármilyen férfival elmenjen.

Emésztett a düh és a féltékenység. Ha eddig kétségeim voltak afelől, hogy gyengéd érzéseket táplálok Maya iránt, azok most mind szertefoszlottak. Életem legnehezebb pillanatát éltem át, mikor hagynom kellett Mayát elsétálni az éjszakában azzal a férfival. Meddox emberével. Dastannak le kellett fognia nehogy utánuk menjek. Instabillá és kezelhetetlenné váltam, jó magam is tisztában voltam ezzel, de a racionális gondolkodás és az érvek most mit sem számítottak. Nem tudtam tisztán gondolkodni. Csak Maya számított…Maya, Maya, Maya. Az ő nevét mantráztam magamban, mint valami megszállott.

-         Nyugodj már meg, Algernon! Ezzel nem leszünk előbbre. Rád is szükségünk van, úgyhogy kapd össze magad!

Végre felfogtam Dastan szavait és lehiggadtam. Legalábbis annyira, hogy már ne rohanjak fejvesztve a lány után. Bár legszívesebben mégis futottam volna. A szívem hozzá húzott és nehéz volt ellenállni ennek a késztetésnek.

Dastan érzékelve hangulatváltozásomat, elengedett és odaadta a kabátom, amit sietve felvettem.

-         Jól van. most pedig visszamegyünk a házba és kiötlünk valami tervet, rendben?

-         Rendben.

Egymás mellett haladva sétáltunk végig az utcákon. Nem is igazán figyeltem a környezetemre. Egyik lábamat tettem a másik után.

Hirtelen Dastan felsóhajtott. Felkaptam a fejem és felé fordultam.

-         Nagyon fontos neked, igaz? – kérdezte. Akvamarin kék szeme, mintha átlátott volna rajtam.

-         Igen. Eddig nem is voltam tudatában, hogy így van, de…

-         Nekem nem kell magyarázkodnod. Én már átmentem ezen, barátom. Nem lesz könnyű, hidd el, de küzdened kell érte. Meg kell nyerned magadnak és rávenni, hogy álljon a mi oldalunkra, vagy apám parancsa szerint…

-         Rá fogom venni. Nem hagyom, hogy baja essen.

-         Jó. Helyes.

Igen én magam is tudtam. Meg kell győznöm Mayát, hogy jöjjön velünk. Ha nemet mond, akkor választás elé kerülök. De vajon képes lennék elárulni a királyom, a barátaim egy nő miatt? A választ eddig mindig határozott NEM volt. Most ebben nem voltam olyan biztos.

Hát, ha úgy vesszük csak meg kell győznöm és akkor senkit sem kell elárulnom. De a megérzésem azt súgta, hogy ez keményebb dió lesz, mint bármilyen eddigi harcom. De ha kell, akkor latba vetem minden tudásom. És közben megpróbálom elcsábítani. Ez a gondolat már sokkal jobban tetszett.

Vérfarkasok éjszakája sorozat - Üvöltő Fájdalom - 3.fejezet

Bocsánat a késésért, de nyaraltam, így nem nagyon volt időm írni, de végre elkészült. Még egyszer bocs a késésért, de remélem ez a fejezet is legalább annyira fog tetszeni, mint az előzőek. Jó olvasást :D

3. fejezet

Újabb értelmetlen halál. Újabb áldozat Meddox gonoszságának oltárán. És én részt vettem ebben. Majdnem elhánytam magam, de semmiféle érzelmet nem mutathattam. Ha megteszem, végem. Így hát az évek alatt tökélyre fejlesztett álarcom hideg, számító és érzéketlen benyomását keltette, miközben bennem dúltak az érzelmek.

Teljesen össze voltam zavarodva. Eddig az álarcom inkább volt egy második bőr és a részemmé vált, de most nehezemre esett fenntartani. Úgy tűnt érzéseim újra a felszínre törtek, pedig azt hittem örökre megszabadultam tőlük. Azt hittem, hogy kiöltem magamból mindet. De egyetlen férfi miatt újra fellángolt bennem a tűz, ami a vesztemet okozhatta és nem csak az enyémet. Meg kellett védenem Safirát.

Ismét ott álltam az erdőben és végig kellett néznem, ahogy megölik azt a szerencsétlen férfit. A vérének illata terjengett a levegőben, mintha csak kérdőre vonna, hogy miért nem tettem semmit?!

Bár tudtam a választ, de ettől még nem lett könnyebb, ettől még ugyanúgy összeszorult a szívem. Üvölteni volt kedvem. Annyira fájt, hogy a lelkem egy része sikoltott. És mégsem tehettem semmit. Tehetetlen bábú voltam egy sakktáblán, egy feláldozható gyalog. Meddox pedig a király.

Beleégett a retinámba a kép, ahogy Stefan még órákon át kínozta szegény embert miután Meddox lelépett azzal az utasítással, hogy vigyázzunk rá. Igen, lehet hogy követett, lehet hogy Vadász volt, de látnom a szenvedését rosszabb volt, mintha engem kínoztak volna.

-         Maya.

Összerezzentem a hang hallatán. Annyira lefoglaltak az érzéseim, a gondolataim és a történtek, hogy nem vettem észre, hogy a fiúk már végeztek és csak rám várnak. Stefan hátrafordult és rám vigyorgott. Mocsok!

-         Megyek már.

-         Azt szeretném, ha járőröznél a városban, hátha felbukkannak a vendégeink.

Bólintottam. Mindannyian tudtuk, hogy kik a vendégek. Dastan és a csapata. Rettegtem az érkezésüktől. Éreztem, hogy minden meg fog változni, de féltem a változástól. Féltem az ismeretlentől.

Meddox parancsa szerint elindultam a város felé és elhaladtam a négy férfi mellett. Ekkor Meddox előrelépett és megragadta a karom. Ez megállásra kényszerített. Vasmarokkal szorított. Fájt, de meg sem nyikkantam.

-         Maya az az érzésem, hogy egyre gyakrabban kalandoznak el a gondolataid. Már nem vagy olyan hatékony és mindketten tudjuk, hogy ez milyen következményeket von maga után. Ugye nem kell, hogy emlékeztesselek erre?

-         Nem persze, hogy nem. Tudom, hogy mi a feladatom és el is végzem azt. Bármi áron. – válaszoltam érzelemmentes hangom. Valójában megfagyott az ereimben a vér.

-         Remélem is.

Meddox teljesen komolyan gondolta, amit mondott. Ha már nem leszek hasznos számára egyszerűen eldob, mint egy használt, szakadt rongyot. A férfi méregzöld szemében számító és gonosz fény csillogott, ami emlékeztetett a valóságra. Ez nem egy tündérmese. Itt nem fog minden jól végződni és a királyfi nem menti meg a hercegnőt, ugyanis itt nincs egy királykisasszony sem, csak egy nő, aki megtanult alkalmazkodni a körülményekhez.

A szememmel követtem Maya alakját, ahogy távolodott tőlünk. Valami megváltozott a lányban, bár kívülről alig látható jelei voltak. Nem tudtam, hogy mi az, de kiakartam deríteni. És ki is fogom, de nem most.

Ránéztem a három férfira, akik a legjobb embereim voltak. Nem nevezhettem őket a barátaimnak, hisz nem voltak azok, bár minden időnket együtt töltöttük. Azért jöttünk ki egymással, mert ugyanolyan természetűek vagyunk. Kegyetlenek, erőszakosak és ellentmondást nem tűrők.

Stefan arcán szadista mosoly látszott. Kézfejével letörölte a vért az arcáról, majd azt is lenyalta a kezéről. Ő volt a legkegyetlenebb a három férfi közül, ezért néha nehéz volt kordában tartani. Erőszakos hajlamai vezérelték, és ő örömmel elégítette ki őket.

Marek volt a legcsöndesebb és egyben a leghalálosabb. Képes volt uralkodni magán és kordában tartani az ösztöneit, ami veszélyes ellenféllé tette. Csöndes, pontos és halálos. Ő nem foglalkozott az arcára tapadó vérrel, némán és érzéketlenül figyelte az eseményeket. Ellentétben Raullal.

Raul izgatott volt és alig várta a következő vadászatot. Kék szemében nyugtalanság és izgatottság tükröződött. A lelkesedése néha annyira idegesítő volt, hogy legszívesebben leütöttem volna, ahogy most is. Algernon személyiségére emlékeztetett, amitől felforrt a vérem. Attól a piperkőc ficsúrtól felfordult a gyomrom. Már a gondolatától is.

A tudat, hogy nemsokára elintézhetem Dastannal együtt, lecsillapított. A szám széle mosolyra húzódott és kivillantottam a fogaim. Tűkön ültem a várakozástól. Félő volt, hogy elunom magam, míg ideérnek, és ha egy kívülálló unatkozott, az az emberekre nézve halálos fenyegetés.

Fejbiccentéssel jeleztem az irányt. A fiúk követtek és elindultunk az éjszakában.

Egy percig sem aludtam. Folyton Maya járt a fejemben. Ezernyi kérdés kavargott bennem.

Mi lesz, ha találkozunk? Mi lesz, ha megpillantom őt és belenézek abba a csokoládébarna szempárba? Vajon emlékszik rám? Hajlandó átállni az oldalunkra, vagy ismét Meddox mellé áll?

Megannyi kérdés és egyikre sincs válasz. A tehetetlenségtől megőrültem. Forgolódtam. Akárhányszor lehunytam a szemem magam előtt láttam Mayát. Kecses alakját, formás idomait, buja, csókra termett száját…

Felültem, mert már nem bírtam tovább. A testem égett a vágytól. A farkam kőkeményen meredezett a nadrágomban a lány után. Már annak a gondolata is átfutott az agyamon, hogy könnyítek magamon, de azt akartam, hogy Maya tegye meg. Elképzeltem, ahogy az ujjai a férfiasságom köré fonódnak és fel-le mozognak rajta.

Kipattantam az ágyból. Minél messzebb kellett kerülnöm onnan. Úgy éreztem magam, mint egy ketrecbe zárt vadállat, akit sarokba szorítottak. Nem nyughattam egy pillanatig sem, muszáj volt mozgásban lennem, nehogy kárt tegyek valamiben, vagy akár magamban.

Úgyhogy kisétáltam a szobából és lementem a földszintre a gyéren berendezett konyhába. Arra számítottam, hogy mindenki alszik, de Dastan fenn volt. Ott ült az asztalnál és bámult a semmibe. Az asztalon lévő gőzölgő kávéhoz hozzá sem ért. Látszott rajta, hogy aggódik. Annyira elmerült a gondolataiban, hogy észre sem vett.

-         Hello.

A barátom összerezzent és felém fordult. Úgy nézett rám, mintha szellemet látna.

-         Hello. – ez volt minden, amit mondott.

Felsóhajtottam. Tisztában voltam vele, hogy mi a baja.

-         Ne aggódj már annyit, kérlek. Nem lesz semmi baja Elysiának. Felnőtt nő és tud magára vigyázni, ráadásul ott van a kastélyban. Ott a legbiztonságosabb.

Semmi válasz. Dastan továbbra is csak nézett ki az ablakon, mintha ott megpillanthatná a párját.

Meg akartam nyugtatni Dastant és így legalább én sem gondolok a saját bajaimra. Két legyet ütök egy csapása.

-         Nekem is hiányzik – folytattam. Valóban így volt. – De minél előbb végzünk itt, annál előbb visszamehetünk hozzá, de ha csak ülsz itt és nem csinálsz semmit, azzal nem leszünk előbbre.

Végre sikerült reakciót kicsikarnom belőle. Ismét felém fordult és érdeklődve figyelt.

-         Szerinted ő azt szeretné, ha itt ülnél és csak bámulnál ki az ablakon?! Hát ilyennek ismert meg téged?! Ne okozz neki csalódást. Végezzük el a dolgunkat és siessünk haza.

-         Igazad van.

Csend telepedett közénk. Én is töltöttem magamnak kávét és leültem mellé. Körbenéztem, hogy lefoglaljam magam. Nem volt túl sok minden a konyhában. A falak kékre voltak festve, semmi tapéta, csak néhány tájkép dobta fel a hangulatot. A konyha és a nappali nem volt elválasztva egymástól, csak egy kisebb boltívvel, így egy hatalmas belső térrel rendelkezett a ház. Otthonos volt és csendes. Volt egy nagy kanapé és két fotel, falig érő könyvespolc, tv, minden, ami a kényelemhez kell.

-         Valahogy más vagy.

-         Tessék?

Ránéztem a barátomra, aki akvamarin kék szemével vizslatott. Olyan érzés volt, mintha belelátna a vesémbe. Mivel voltak titkaim, ezért nem örültem, hogy megpróbál megfejteni. Eddig sosem voltak titkaink, ismertük egymást, de a helyzet megváltozott. Vagy csak én változtam meg?

-         Nyugtalanító, hogy kívülről teljesen olyan vagy, mint mindig, de az az érzésem, hogy megváltoztál. Hogy már nem vagy ugyanaz, de mégsem mondasz semmit és ez nem tetszik. Mi van veled Algernon? Miért nem mondod el nekem? Hisz barátok vagyunk, vagy nem így van?

-         Bolondságokat beszélsz. Persze, hogy barátok vagyunk. – belekortyoltam a kávémba. Jól esett, ahogy a meleg folyadék belülről melegít fel.

De Dastan nem vette le rólam a szemét.

-         Algernon!

-         Jól van, jól van… igazad van. Megváltoztam. – nem mondtam többet. Amikor kinyitottam a számat, nem jött ki rajta hang, ezért inkább becsuktam.

-         Azóta érzem ezt, mióta Elysia elszökött és találkoztunk a kívülállókkal. Elysia is mesélt arról a lányról, Mayáról. Gondolod, hogy…

-         Nem tudom.

Összeszorult a szívem és zavarban voltam. Hogy lehet, hogy mind Dastan, mind pedig Elysia is úgy látnak át rajtam, mint senki más?

-         Nem tudom, Dastan. Bárcsak tudnám… - bögrémet tanulmányoztam. Nem tudtam mit mondhatnék még.

-         Ha így reagálsz rá, akkor…

-         Nem lehet ő! Ő egy kívülálló!

-         Az nem számít, barátom.

Belenéztem Dastan kék szemébe és tudtam, hogy igaza van. A lelkem mélyén tudtam, de reméltem, hogy mégsem így van. Ha meglátom és ugyanilyen hatással lesz rám, mint most, akkor biztos, hogy ő az. 

-         Azt hiszem, én előbb elkezdem az őrjáratot.

-         Nem menekülhetsz ez elől Algernon.

-         De megpróbálhatom.

Nem vártam meg Dastan további mondandóját, hanem elindultam. Kiléptem a már csendes utcára és a városközpont irányába indultam. Teljesen fel voltam öltözve, csak kabátot felejtettem el felvenni, ami nem volt a legjobb ötlet a hideg miatt, de ez sem érdekelt. Ki kellett szellőztetnem a fejem és a hideg még kapóra jött. Felrázott és magamhoz térített. Segített, hogy összpontosítani tudjak.

Elindultam a Bocskai tér felé, bár nem tudtam volna megmondani, hogy miért pont arra. Mintha valami erő húzott volna oda és én meg sem próbáltam ellenállni. A lábam vitt előre, én pedig kikapcsoltam az agyam és csak a környezetemre figyeltem. Elfelejtkeztem mindenről és mindenkiről. Most csak a sötétség számított, csak a város hangjaira figyeltem. Végre felszabadultnak éreztem magam, és ha csak egy kis időre is, de magam mögött hagytam a problémáim.

De sajnos csak egy időre. Dastannak igaza volt, nem menekülhetek. Megpillantottam a lámpák fényében azt a nőt, akitől legszívesebben menekültem volna.

Hát ismét itt vagyok. Megint nem végzem a munkám, de az Ortodox Templom és a Bocskai tér annyira megnyugtató volt, hogy akárhányszor a városban bolyongtam, mindig itt kötöttem ki. A virágok illata betöltötte a levegőt és még a hideg sem zavart.

Reméltem, hogy nem zavar meg senki, de persze nem így történt. Éreztem, hogy valaki figyelt, ezért abba az irányba fordultam, de a megdöbbenéstől mozdulni sem tudtam.

Algernon. Az istenit, Algernon állt nem messze tőlem és ő is legalább olyan meglepettnek tűnt, mint én. Egyikünk sem mozdult, csak figyeltük a másikat.

Most mit csináljak? Támadjam meg, vagy csaljam el Meddox karmai közé?

De hiába tudtam, hogy mit kéne tennem a lában nem mozdult. Csak a férfit figyeltem, aki felforgatta a lelki világom kihalt ürességét. Tiszta feketébe volt öltözve, de velem ellentétben rajta nem volt kabát. Borostyán szeme izzott a sötétben és rám szegeződött. Zavarban voltam ettől a fürkésző szempártól, de természetesen ezt nem mutattam ki.

Messziről is éreztem férfias kisugárzását, ami megbabonázott, teste kidolgozottságát, még a többrétegű ruha és a távolság sem rejthette el. Egyszerűen Algernon volt az ideális férfi, álmodni sem lehetett volna jobbat nála.

De ő sohasem lehet az enyém és ez így is van rendjén. Emlékeztetnem kellett magam erre, de ettől összeszorult a szívem.

Elég! Nem kell újabb dolog, ami miatt úgy érzem magam, mintha leláncolnának. Önmagam akarok lenni, és ha nem lehetek, akkor inkább legyek egy érzéketlen gép, aki nem érez fájdalmat, vagy szomorúságot. Ezért minél messzebb kell kerülnöm ettől a férfitől, mielőtt újra olyan dolgokra vágynék, amiket sosem valósíthatok meg és újra fájdalmat okozok magamnak.

Összeszorítottam a fogam és szembenéztem a férfival, aki azóta a nap óta kísértett a gondolataimban, mióta találkoztunk.