Vérfarkasok éjszakája sorozat - Üvöltő Fájdalom - 20.fejezet

Most sikerült befejeznem a fejit, úgyhogy jó olvasást és szeretnék sok kommentet. :)

20. fejezet

Összezavarodtam és alig bírtam eligazodni a kusza érzéseimen. Marek kéri Mayát, hogy beszéljen velem? Natalie és Marek milyen kapcsolatban állnak? És mégis mit keres Maya Marekkel egyedül egy erdőben, méghozzá holttestekkel körülvéve? És Maya most miért olyan elutasító?

Megannyi kérdés és csak úgy kavarogtak bennem, válaszra várva.

Beszélni akartam, beszélnem kellett Mayával. Méghozzá négyszemközt. Választ kellett kapnom a kérdéseimre, vagy beleőrülök ebbe a helyzetbe. Ha ez nem velem történt volna még komikusnak is találtam volna a történéseket és az esetlenségemet, de sajnos ez nem volt vicces. Ez a valóság volt és nem egy színpadi darab vagy egy regény. Ez a kegyetlen és durva valóság volt. Nem egy tündérmese. Sajnos itt nem biztos, hogy a végkimenetel kedvező lesz.

Felsóhajtottam. Összpontosíts. Figyeltem a légzésemre és elűztem ezeket a gondolatokat. Minden rendben lesz, mert nem lehet másként.

Maya. Beszélnem kell vele.

De a nagy tervemben volt egy kis hiba. Nem voltunk egyedül és Maya láthatóan elzárkózott előlem. Nem volt könnyű megőriznem a higgadtságom, de mégis meg kellett tennem. Nem akartam a többiek előtt beszélni Mayával. Muszáj volt valahogy rábírnom, hogy egyedül maradjon velem. De mégis hogyan?

Algernon hezitált és nagy valószínűséggel azon morfondírozott hogyan bírjon rá, hogy beszéljek vele. Láttam az arcán a döbbenetet, mikor meglátott és azt hitte, hogy ártatlanokat öltem, aztán a megkönnyebbülést, mikor kiderült, hogy mégsem. Most pedig ott állt nem messze tőlem és végig engem nézett esdeklő szemekkel. Majdnem engedtem a borostyán szempár csábításának, de végül meggyőztem magam, hogy ezt a beszélgetést el kell kerülnöm. Nem akartam beszélni vele, menekülni akartam. Nem akartam, hogy így lásson.

A tőreimet nem engedtem le. Így akartam távolságot tartani köztünk. Nemcsak fizikailag, hanem mentálisan is. Izzadtam és ideges voltam. Úgy viselkedtem, mint egy sarokba szorított vadállat.

Marek eltette a pisztolyát és az én döntésemre várt, ami egyértelmű volt a testtartásomból. Végül lassú léptekkel odajött hozzám, de nem akartam, hogy bárki is közel kerüljön hozzám. Az egyik tőröm felé fordítottam, míg a másikat ugyanúgy a szemben lévő „ellenségre” szegeztem. Marek megtorpant, de nem kommentálta a néma fenyegetésem. Láttam a szemén, hogy érti, miért viselkedek így, de nem tette szóvá.

-         Maya, - kezdte lassan – beszélj vele, én addig elintézem ezeket. – mutatott Marek a holtestekre.

Tanácstalanul álltam. Szerettem volna, ha Algernon vigaszt nyújt nekem, ugyanakkor rettegtem attól, hogy megutál. Ezeket az érzések megdöbbentettek és felborzoltál a büszkeségem. Nekem nincs szükségem Algernonra. Vagy mégis?

-         Abból nem lesz semmi baj, ha beszélsz vele. – próbálkozott tovább Marek.

Senki sem mozdult. Érezni lehetett a feszültséget. Mindenki csak a válaszomra várt. Magamban vívódtam.

-         Maya.

A nevem hallatán Algernon felé kaptam a fejem. Hangja olyan esdeklő volt, szeme annyira hipnotikus, igéző. Nem mozdult felém csak a tekintetével próbált meg meggyőzni.

Végül a bennem élő nő és a remény végül győzött. Egy sóhaj kíséretében leengedtem a fegyvereim.

Ezt még meg fogom bánni. Éreztem.

Ott álltam Dastan, Sebastian és Annabell mellett és bár nem néztem Marekre, erőteljesen éreztem a jelenlétét. A döbbenettől megszólalni is alig bírtam. A sok holttest láttán megütközve álltam és a szívem összetört. Abban a pillanatban, ahogy megláttam Mareket. Egészen eddig nem is tudtam, hogy a szívem mélyén mennyire reménykedtem abban, hogy esetleg Marek megváltozhat. Hogy mégsem az, akinek mutatja magát. Meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg önvédelemből tette, amit tett.

Dastan feltette a kérdést, ami nekem a döbbenettől, csalódottságtól és fájdalomtól eszembe sem jutott.

-         Ezek Vadászok?

-         Mit számít az? – válaszolt kérdéssel Dastan kérdésére Marek – Már amúgy is hallottak.

Most aztán igazán dühös lettem. Miért nem tud Marek egyenesen válaszolni? Miért játszik velem? Most már tényleg nem tudtam mit kéne tennem. Választ kellett kapnom. Méghozzá most.

-         Válaszolj.

Csak ennyit mondtam. A hangom kissé remegett, érződött rajta a kétségbeesés és a bizonytalanság, ugyanakkor ellentmondást nem tűrő is volt. Marek pedig felém fordult. Megváltozott az arckifejezése. Valami belül, mélyen belül megmozdult bennem.

-         Igen, azok voltak. Követtek minket.

Marek mindenféle ellenkezés nélkül válaszolt. Volt valami a tekintetében, ami miatt nem kérdőjeleztem meg a szavait. Megérzés, talán. Vagy az az ostoba remény, ami elvakítja a józan ítélő képességem.

Legszívesebben hátat fordítottam volna Mareknek – ennek a helyzetnek – és messze futottam volna. De nem tehettem. Ez most nem rólam szólt. Úgyhogy belenéztem abba a csodálatosan csillogó ametiszt szembe és próbáltam semleges maradni.

-         Megállj!

Maya hangja ráébresztett, hogy túl sokáig bámultam Mareket, ezért gyorsan a hang irányába kaptam a fejem. Maya felemelt tőrökkel, harcra készen állt, mintha még mindig veszélyben lenne. Ahogy ránéztem egy sarokba szorított vadállat jutott eszembe.

Maya nem volt túl jó állapotban. Elcsigázottnak és kétségbeesetnek tűnt. Algernon nem messze állt tőle, háttal nekünk. A testtartása feszültségről árulkodott. Mindannyian feszültek voltunk.

Nagy meglepetésemre végül Marek szólt bele a helyzetbe.

-         Maya, szerintem beszélned kéne vele.

Maya nem mozdult. Látszott rajta, hogy magában vívódik, és nem tudja eldönteni, hogy mit tegyen. Megbízzon bennünk, avagy sem.

-         Maya, - kezdte lassan Marek – beszélj vele, én addig elintézem ezeket. – mutatott Marek a holtestekre.

Maya még mindig nem mozdult. Ahogy mi sem. Nem akartam beleavatkozni, mert valószínűleg csak rontottunk volna a helyzeten, ezért a helyünkön maradtunk és figyeltünk. Ez volt életem eddigi legnehezebb feladata, persze csak az után, hogy ellenálljak Marek vonzerejének.

-         Abból nem lesz semmi baj, ha beszélsz vele. – próbálkozott tovább Marek.

Algernon ez alatt nem mozdult. Várt. Figyelt. Reménykedett, de a feszültség csak nem engedett ki a tagjaiból. Látszott merev hátán és kényszeredett nyugalmán, nyugodt testtartásán. Végül mégis csak megszólalt.

-         Maya. – hangja lágy volt, esdeklő és ellenállhatatlan.

Maya tekintetét a barátomra szegezte és látni véltem a szemében a vívódást, majd az enyhülés jelét. Leengedte a tőreit. Döntött.

Szinte mindannyian egyszerre sóhajtottunk fel. Algernon láthatóan ellazult és lassú léptekkel közeledett a lány felé.

-         Gyere. Nem megyünk messze, de négyszemközt akarok beszélni veled.

Maya megadóan bólintott és ketten elindultak be a fák közé. Most, hogy elindultak megmerevedtem, mert magamon éreztem Marek tekintetét. És nem csak az övét, hanem Sebastianét is.

Miután Algernon és Maya távolodó alakját néztem, hamar Natalie vonta el a figyelmem. Olyan gyönyörű volt, bár kissé talán tartózkodóbb, mint a Vártemplomnál való találkozásunkkor. De ez természetes volt, hisz nem voltunk egyedül.

De a találkozásunkkal kapcsolatban eszembe jutott a csók után történtek is. Hogy Natalie képes volt úgy tenni, mintha semmi sem történt volna közöttünk és nem válaszolt arra a kérdésemre, hogy van-e valakije. Úgyhogy magamra erőltettem a közönyöm, ami olyannyira a sajátom volt, mint bármelyik testrészem.

-         Csak álltok ott vagy hasznossá is teszitek magatokat? – kérdeztem hűvös hangon.

Láttam az arcokon a felháborodást, kivéve Natalién. Ő továbbra is semleges maradt, ami nagyon felbőszített. Az egyetlen nő, aki felkeltette az érzéseimet nem viszonozza az érzéseim. Remek. Ez az én szerencsém.

Pontosan ezért nem akartam érezni. A ridegség sokkal biztonságosabb volt.

-         Esetleg nincs valakinek a zsebében egy ásó? – költői kérdés, de nem nyertem el ezzel senki tetszését. Értetlen arcok néztek vissza rám – Nem, persze, hogy nem. Inkább hagyjuk.

Akkor valami mást kell kitalálnom. Felsóhajtottam. Hosszú lesz ez a nap.

Végre csak ketten maradtunk. De feszengtem is, mivel annak ellenére, hogy Maya eltette a tőreit, a falak, amiket felhúzott maga köré, még mindig ott feszültek közöttünk.

Némán sétáltunk egymás mellett, míg meg nem álltam. Maya is követte a példám, de nem kezdeményezett beszélgetést. Szemben álltunk egymással, de ő nem nézett a szemembe. Minden lehetséges módon próbált kerülni, akadályt állítani közénk.

-         Maya, tettem valamit, amiért így viselkedsz velem?

Maya nem válaszolt. Még mindig nem nézett a szemembe.

-         Figyelj, - kezdtem. Elé léptem és megpróbáltam hozzáérni, de ő hátrébbhúzódott, ezért csalódottan leengedtem a kezem – sajnálom. Nem tudtalak megvédeni.

-         Nem kell sajnálnod. Nem tartozol semmivel. Nem ígértél nekem semmit. – Maya végre a szemembe nézett.

-         De igen. Meg akarlak védeni.

-         Nem kell.

-         Mégis mi ütött beléd? Miért viselkedsz így? Legutóbb…

-         Történt, ami történt, de ez semmin sem változtat.

-         De…

-         Már akkor is megmondtam. Senki nem menekülhet Meddoxtól és nagyban megkönnyítenéd az életemet, ha békén hagynál.

Maya ellenkezése ellenére megérintettem az arcát és letöröltem onnan egy vércseppet. Maya pórusaiból áradt a vérszag, de nem érdekelt. Önvédelemből tette, amit tett és még nem is abból tette volna, akkor sem tudnám elfojtani az érzéseim iránta. Az aggodalmam.

-         Nem foglak magadra hagyni.

-         Nem értesz semmit, Algernon. Mondj le rólam. Nem állhatok mellétek.

-         Sosem mondok le rólad. Soha.

Maya megrázta a fejét. És próbált ismét elhúzódni tőlem, de a kezemmel átfogtam a derekát. Nem engedtem.

-         Algernon, eressz!

-         Nem, míg nem válaszolsz a kérdésemre. Kiderült számomra, hogy utálod Meddoxot legalább annyira, mint én. Akkor mégis miért? Miért vagy még mellette?

-         Elég!

-         Biztosan jó okod van rá. Talán zsarol?

-         Elég!

Maya elkeseredett lett. Szeme tágra nyílt a félelemtől. Végül sikerült kiszabadítani magát a karjaimból és elhátrált tőlem.

-         Hagyd abba! A beszélgetésünk véget ért.

Nem. Most nem hagyhattam abba. Úgy éreztem most megtudhatom az igazat.

-         Mi elől menekülsz, mond? Hagyd, hogy segítsek.

-         De nem tudsz hát nem érted!?

-         Tégy próbára.

-         Nem.

-         Bízz bennem.

-         Nem tehetem!

Mintha tőrt döfött a szívembe. Őrült düh kerített hatalmába. Hogy tehette ezt Meddox Mayával?! Egy ilyen csodálatos nővel. Hogy sebezhetett meg annyira egy ilyen nőt, hogy az már senkiben sem bízzon és elfojtsa az érzéseit?!

Most már biztos, hogy megölöm. Méghozzá lassan és fájdalmasan.

Újra a beszélgetésre összpontosítottam és elhessegettem ezeket a véres gondolatokat.

-         Miért nem hagyod, hogy…

-         Mert akkor darabokra esem. Mert ha hagyom, hogy érezzek, akkor nem bírom ki Meddox mellett és még több támadási felületet adok neki. Érzelmek nélkül tudom csak túlélni. Nem tudsz megmenteni.

-         Miért hiszed, hogy nem tudlak? Elég erős vagyok.

-         Mert már én is megpróbáltam. Nincs kiút.

-         Mindig van kiút.

-         Ez esetben nem.

Némán néztünk egymásra. Biztos, hogy zsarolja. Egészen biztos.

-         Mit használ fel ellened?

Csak erről lehetett szó. Más nem jutott eszembe, amiért Maya ennyire elutasító minden próbálkozással, vagy lehetőséggel.

Maya szeméből egy könnycsepp gurult le.

-         A kishúgomat.

Vérfarkasok éjszakája sorozat - Üvöltő Fájdalom - 19.fejezet

Sajnálom, hogy ennyi ideig nem jelentkeztem, de sajnos a végzős év sok terhet ró rám. Igyekszem behozni a lemaradást, addig is jó olvasást.

19. fejezet

Újabb nap telt el. Már csak egy óra volt hátra naplementéig és még mindig nem tudtuk, hogy mit fogunk tenni az éjszaka folyamán, ugyanis ma telihold lesz. Ismét csak az ablak előtt álltam és néztem a város képét a lemenő nap sugarában úszva.

Ma már vagy századszorra eszembe jutott Marek csókja. Még mindig megremegett a lábam már csak attól is, ha rágondoltam. Ilyen intenzív gyönyörben még életemben nem volt részem, pedig emberi mértékkel számolva nem voltam valami fiatal. És nem akartam elhinni azt sem, amit Marek mondott. Hogy mi egy pár vagyunk. Az lehetetlen, bár megmagyarázna mindent, de az azt jelentené, hogy nekem annyi. Ha ez igaz, akkor soha nem lehetek boldog, egy olyan férfi fog gúzsba kötni, aki gyilkos és nincs egy szemernyi jóérzés sem benne és még lelkiismerete sincsen. Bár vonzódom hozzá, nem akarom, hogy igaz legyen, amit a férfi mondott. Meggyőztem magam, hogy nekünk nem lehet közös jövőnk, és ha elkerüljük egymást az lesz a legjobb mindannyiunknak.

A kiszökésemnek meg kellett volna, hogy erősítse az elhatározásom, hogy ez a férfi egy lelketlen hóhér, ehelyett még jobban elbizonytalanodtam. Már nem tudtam mit higgyek.

És persze ennek a kis kiruccanásnak nagy ára volt. Miután visszatértem a házba Dastanék azonnal letámadtak és magyarázatot követeltek. Kérdőre vontak és én előadtam a kis mesémet, de Dastannal ellentétben Sebastian nem hitt nekem. Folyton-folyvást csak kérdezősködött és nem hagyott nyugtot nekem. Végig a sarkamban volt és leste minden rezdülésem. Egy idő után nem bírta tovább és a szobámba tessékelt. Becsukta az ajtót, majd nekidőlt, ezzel zárva el a menekülés útját előlem.

-         Miért mentél ki? – már vagy ezredszerre tette fel nekem a kérdést, de amikor kinyitottam a számat, hogy válaszoljak még hozzá tette – Az igazat, Natalie.

-         Sétálni, levegőzni.

-         Hazudsz. –Nem hazudtam csak elhallgattam az igazság egy részét.

De ez most nem számított. Sebastian komor volt, feszült és nagyon dühös. A férfi igazán megrémített ebben a pillanatban. Úgy tűnt alig bírja visszafogni a haragját, ami szinte sosem fordult ez elő, ezért is lettem én is ideges.

-         Nem hazudok. Ki kellett szabadulnom egy kicsit.

Sebastian ellépett az ajtótól és megindult felém. Én nem mozdultam. Bastian addig nem állt meg, míg közvetlenül előttem nem állt. Most nem éreztem azt a bizsergést és feszültséget, amit Mareknál.

-         Kiskorunk óta ismerjük egymást. Tudom, hogy mikor rejtegetsz előlem valamit Natalie és ne akard elhitetni velem, hogy nincs itt többről szó, mint egy kis séta. – kis szünetet tartott és beleszagolt a levegőbe. Visszaérkezésem óta nem volt ilyen közel hozzám, de most már nem kerülhettem el. A szagom elárult, de ettől függetlenül nyugalmat erőltettem magamra, hogy a szívverésem ne áruljon el. – Találkoztál vele, nem igaz?

Kiderült a kis titkom, bár tudtam, hogy így lesz. De a féligazság még mindig jobb a hazugságnál.

-         Igen, összefutottam vele, bár nem szándékosan. – mindketten tudtuk, hogy kiről van szó – De nem akart harcolni velem.

-         Akkor mit akart?

-         Nem tudom biztosan. – és ez igaz is volt – Úgy tűnt, mintha fontolóra venné, hogy átáll hozzánk, de még nem biztos benne, hogy ezt akarja.

Sebastian fekete szeme megvillant. Nem tudom, hogy aggodalmában vagy haragjában-e.

-         Natalie, te is tudod, hogy ez egy csapda. Egy olyan férfi, mint ő sosem állna át a mi oldalunkra.

-         Én is tisztában vagyok ezzel, Sebastian. Elfelejtetted, hogy hány kívülállót öltem már meg? Még sosem tudtak tőrbe csalni.

Sebastian nagyon komor lett és a hangja ellágyult. Már nem volt olyan éles és vádló, mint korábban.

-         Ez most más, Natalie. Érzem.

-         Ez a szituáció semmiben sem különbözik az eddigiektől. Nyerni fogunk, mert nyernünk kell, és nem fogom hagyni, hogy Marek megakadályozzon ebben.

Határozott voltam, mert annak kellett lennem, bár a lelkem remegett. Megteszek minden tőlem telhetőt, mindent, amit kell, hogy nyerjünk. Hogy Algernon és Maya együtt lehessenek. A többi csak másodlagos.

Meggyőztem magam és tartani is akartam ehhez. Könnyebb volt ezzel szembenézni, mint Marekkal. Mint az érzéseimmel, amiket nem tudtam hova tenni. A sors majd eldönti a mi mesénk, hogy végződik.

Végül nagy győzködések árán, de Sebastian magamra hagyott és többet nem is zaklatott a kérdéseivel. Ő is látta, hogy csak áltatom magam és próbált megbarátkozni a helyzettel.

A hold ezüstös korongja uralta az eget, de a fák miatt alig jutott be valamennyi fény az erdőbe. Persze ez minket nem zavart, nem úgy, mint az embereket. Gallyak szegélyezték utunkat, a vadász lesünket. És nem voltunk egyedül. Az emberek szagával együtt félelem és vérszomj keveredett a levegőben, ami csípte az orromat, de a vérszomjat nem csak az emberekben éreztem. Az előttem álló farkasok némán és türelmetlenül várták prédájukat. Hegyeztem a fülem, hogy halljam a közeledő léptek árulkodó zaját.

Aztán hirtelen meghallottam. Egy gally engedett a nyomásnak és eltört a súly alatt, ami ránehezedett. Ezt a hangot nem lehetett eltéveszteni. Mindannyiunk teste ugrásra készen megfeszült. A megfelelő pillanatra vártunk, hogy lecsaphassunk. Most az életünkért harcoltunk nem csak a vadászat és az élvezet kedvéért. Én élvezetből sosem öltem meg senkit, de most nekem is kellett, ha élni akartam. És ezek az emberek amúgy sem voltak védtelenek vagy ártatlanok.

A léptek tulajdonosa egyre közelebb ért hozzánk. Mi a sötétben és a bokrok mögött meghúzódva vártunk. Egymásra néztünk, majd egyszerre mozdultunk és rohantuk le a felfegyverzett ellenséget. Egy golyó süvített el mellettem, de nem talált és ezt kihasználva ráugrottam a Vadászra, ledöntöttem a lábáról, majd átharaptam a légcsövét. Nem vártam meg, míg meghal, már indultam is tovább a következő áldozatomért. Újabb és újabb embert öltem meg a vérük pedig a bundámhoz tapadt. Mire megöltük mind a tizenöt Vadászt, már mindannyiunk bundáját vérfoltok tarkították.

Elszörnyedve néztem körbe. Lehet, hogy ezek az emberek lelketlen gyilkosok voltak, de mégis csak élő, lélegző lények, akiknek most kioltottam az életét. Bár ha nem tettem volna, akkor habozás és lelkiismeret furdalás nélkül tették volna ugyanezt velem. Tudtam ezt, ez mégsem tette könnyebbé. A hullák látványa felkavart bennem valamit, mélyen. Minden kezem által kiontott élet után kiveszett belőlem valami. Éreztem. De nem volt választásom. Az öldöklés nem fog véget érni, míg Meddox él. Vagy míg a Vadászok élnek.

Meddox méregzöld szeme rám szegeződött. Éreztem a tekintetét rajtam, de nem mozdultam. Továbbra is néztem a hullákat, de az érzéseim mélyen elrejtettem. Végül nem bírtam tovább és belenéztem abba a gyűlölt tekintetbe. Meddox farkas alakban kifürkészhetetlen volt és most sem tudtam, hogy mit gondolhat.

Morgott egyet és elindult, hátra sem nézve. Stefan és Raul azonnal elindult utána, majd Marek is kissé habozva. Rám várt. Én is tettem egy lépést, aztán megálltam. Beleszagoltam a levegőbe. Vér. Friss vér fémes szagát vitte a szél. Biztos voltam benne, hogy Algernonék is megérzik majd. A kérdés az, hogy mikor.

Kelletlenül, de elindultam a többiek után. Féltem. Nem tudtam milyen borzalmakat tartogat még az éjszaka.

Legszívesebben vonyítottam volna a Holdnak, ahogy mindig is szoktam, de ma nem tehettem. Nem fedhettem fel a jelenlétünket, sem pedig a tartózkodási helyünket. Valami nem volt rendben, érezni lehetett a levegőben. Nyugtalan voltam, ahogy a többi állat is. Valami történt, amiről mi még nem tudtunk. De a válasz nem váratott sokat magára. A szél friss vér szagát hozta magával. Azonnal tudtuk, hogy mi történt.

A kívülállók lecsaptak.

Azonnal cselekedni akartam, de Dastan megakadályozott ebben. Elém állt és rám emelte akvamarin kék tekintetét. Nagy nehézségek árán, de a helyemen maradtam. Próbáltam az érzéseimet és az indulatomat féken tartani, de ez nem volt egy könnyű feladat. Forrt bennem a düh, ahogy mindannyiunkban, de nem ez volt a megfelelő alkalom a harcra. Bár már jól voltam, még pihenésre volt szükségem, de a tehetetlenség érzése majd megölt. Ugyanakkor nem követhettem el kétszer ugyanazt a hibát. Tudtam ezt, de ez a tudat valahogy mégsem tette könnyebbé nekem a helyzetet.

Meg kellett várnunk a segítséget, hogy a győzelmünk biztos legyen. Bár azt nem tudtuk, hogy Meddoxon és kis csapatán kívül hány kívülálló van még, így sietnünk kellett, mielőtt még kiderül, hogy többen is vannak. Úgy tűnt, hogy míg elkezdődik a harc az idő csigalassúsággal telik, viszont ugyanaz az idő pedig túl kevés Maya meggyőzésérére.

Őszintén tanácstalan voltam, de nem állt szándékomban feladni. Soha. Eltökélt voltam.

Az éjjel nem tehettünk semmit, így rejtőzködtünk a Vadászok és az emberek elől is. Végig a Holdat lestem, hogy mikor tűnik el és adja át a helyét a Napnak. Hosszúk órák után végül feltűnt az égen a nap első sugarai. Erre a pillanatra vártam és amint a Hold eltűnt felvettem emberi alakom. Felkaptam az előre elrejtett ruháimat és már rohantam is. Hogy hova azt nem tudtam, csak az ösztönöm hajtott.

Végre felkelt a nap és megkönnyebbülhettem. Felöltöttem emberi alakom és magamra kaptam a ruháim. Elrejtettem a két tőrömet és Meddoxék is elrejtették fegyvereiket.

Rettentően éreztem magam. A vér nemcsak a farkas, de az emberi formámban is a bőrömre tapadt. Éreztem a szagát és majd megvesztem egy fürdőért, hogy lemoshassam magamról a bűnöm bizonyítékát. Rajtam kívül ez láthatóan senkit nem zavart. A vér nagy részét elfedte a ruha, de még itt-ott kikandikált. Legszívesebben lekapartam volna a bőröm, de Meddox is tisztában volt ezzel.

-         Marek, Maya tüntessétek el a hullákat, utána pedig térjetek vissza a főhadiszállásra.

Majdnem felnyögtem. Meddox direkt csinálta ezt és láthatóan nagyon élvezte, hogy kínozhat. Megadóan bólintottam és Marekkel az oldalamon elindultam a halott Vadászok testei felé. Meddoxék az ellenkező irányba indultak.

Pár percnyi kocogás után meg is találtuk a holtesteket, és amikor elkezdtük volna foglalkozni velük mozgást érzékeltem. Azonnal összenéztünk Marekkel és előkaptuk a fegyvereinket.

Hirtelen megváltozott a szél iránya és felénk hozta az idegenek illatát. Akik már nem is voltak olyan idegenek. Megdermedtem. Marek viselkedése is megváltozott. Lejjebb emelte a pisztolyát és elgondolkodva nézett maga elé.

Kétségbeestem. Most mit tegyek? Még mindig vér borította a testem és itt voltak a Vadászok is, akikkel saját kezűleg végeztem.

Képzeletben pofon vágtam magam. Számít, hogy mit gondol Algernon? Nem, ezt tettem egész életemben és halálomig vagy szabadulásomig ezt is fogom tenni. Ha annyira akar engem, mint ahogy állítja, akkor ez is velem jár és el kell fogadnia.

Erősen megszorítottam a két tőröm és védekezően magam elé emeltem. Most kiderül milyen is valójában Algernon. Hogy mit érez.

Már nagyon közel jártunk. Éreztem a halál és a vér szagát. Ugyanakkor halványan, de éreztem Maya illatát is, ami egyszerre felvillanyozó és elszomorító érzés is volt. Sejtettem mi vár rám, ha megpillantom őt, de mikor tényleg megtörtént az megdöbbentő volt.

Maya ott állt kezében két tőrrel, holttestekkel körülvéve. Nem messze tőle egy pisztollyal a kezében Marek készen a harcra várt ránk. Én megtorpantan és kérdőn néztem Mayára, de az arckifejezése nem változott. Hideg és érzelemmentes. Nem tudtam mit mondhatnék vagy mit kéne tennem most.

Dastanék is megálltak mögöttem, akik idáig követtek nehogy valami ostobaságot tegyek. Ők is elképedve néztek körbe. Marek és Maya még mindig nem mozdultak.

-         Ezek Vadászok?

-         Mit számít az? – válaszolt kérdéssel Dastan kérdésére Marek – Már amúgy is hallottak.

Odakaptam a fejem a férfi felé. Dühös voltam és megannyi érzelem kavargott bennem.

-         Válaszolj. – Natalie hangja furcsa volt. Még sosem hallottam ilyennek. Bizonytalan volt és ellentmondást nem tűrő és talán kissé kétségbeesett is.

Marek felé fordult és a tekintete megváltozott. Elképedve néztem.

-         Igen, azok voltak. Követtek minket.

Megkönnyebbülten felsóhajtottam. Pár lépést tettem Maya felé, de a hangja megállásra kényszerített.

-         Megállj!

Hitetlenkedve néztem Mayára. Most már tényleg teljesen össze voltam zavarodva és nem tudtam mit is kéne gondolnom. Miért ilyen ellenséges most Maya?

-         Maya, szerintem beszélned kéne vele.

Marek felé kaptam a fejem. Ismét. Mégis mi a fene történik itt?

Vérfarkasok éjszakája sorozat - Üvöltő Fájdalom - 18.fejezet

Na most nem késtem a fejezettel, szóval tessék. Jó olvasást. :)

18. fejezet

Marek megcsókolt. Nem volt erőm tiltakozni, de nem is akartam. Marek teljesen a hatalmába kerített és elvette az eszem. A testem magától reagált, az agyam felmondta a szolgálatot.

A testünk most már teljesen egymásnak feszült és megéreztem a férfi vágyának ágaskodó bizonyítékát. Kezével beletúrt a hajamba, nyelvével pedig bebocsátást kért. Teljesen átadtam magam neki azt tehetett velem, amit csak akart. Felnyögtem és kinyitottam a szám, a férfi nyelve pedig azonnal behatolt a számba. Ha ez lehetséges még jobban magához húzott. Hevesen viszonoztam szenvedélyes csókját és nyelvünk vad táncot járt.

Átöleltem Marek nyakát, hogy még véletlenül se szakítsa meg a csókot. Teljesen elolvadtam a karjaiban. Alig álltam a lábamon. Remegtem és hozzádörzsöltem magam az ágyékához feltüzelve ezzel mindkettőnket.

Marek menthetetlenül felkorbácsolta az érzékeimet és a vágyaimat. Ha most nem kinn a szabadban lennénk, hanem egy szobában…

Marek is felnyögött és megszakította a csókot. Kissé eltolt magától, hogy a szemembe tudjon nézni. Majdnem ráförmedtem, hogy miért hagyta abba. A testem lüktetett és csak a férfi érintését követelte. Marek levegőért kapkodott velem együtt.

-         Látod, erről beszéltem.

-         Tessék?

Még bódult voltam és hirtelen nem értettem miről beszél a férfi.

-         Akarlak téged, úgy, mint még soha senkit. Tudni akartam, hogy te is így érzel-e irántam és most megkaptam a választ.

Felháborodtam. Ez csak egy teszt volt? Annyira kétségbeesetten hinni akartam neki és akkor most ez.

Leengedtem a kezem és hideg közönyt erőltettem magamra.

-         Most, hogy választ kapott elenged végre? – hűvös hangot erőltettem magamra.

-         Még mit nem.

Eszem ágában sem volt elengedni Nataliet. Olyan hatással volt rám, mint még egyetlen nő sem. Elfelejtettem mindent és csak ő létezett. Olyan heves vágyat ébresztett bennem, hogy alig bírtam magammal. Itt helyben a magamévá akartam tenni és nem segített a helyzetemet, hogy Natalie ilyen készséges volt. Ez csak olaj volt a tűzre, bár örülök, hogy Natalie ilyen szenvedéllyel viszonozta az ölelésem és a csókom. Még mindig éreztem az ízét a számon.

Azonban nem értettem a reakcióját. Az előbb még alig bírtunk magunkkal a következő pillanatban pedig faképnél akar hagyni.

-         Valami rosszat mondtam?

-         De hogy is!

Hát, a hangsúlya nem ezt súgta. Istenem, nők! Ki érti meg őket.

-         Natalie, meg magyaráznád kérlek, hogy mit csináltam?

-         Már mondtam, hogy semmit. Én voltam az ostoba, mert bedőltem a tesztednek. De ez többet nem fog előfordulni.

Natalie arca kipirult a haragtól és a vágytól. Az ajkai még mindig nedvesen csillogtak a csókomtól. Alig tudtam összpontosítani a szavaira, miközben minden idegvégződésem a gyönyörért kiáltott.

-         Teszt? Milyen teszt?

Natalie nem válaszolt, csak próbálta kiszabadítani magát. Nem engedtem el és végül leesett, hogy mire gondolt.

-         Azt hiszem félreértettél kedvesem. Azért akartam tudni, hogy mit érzel irántam, mert megmagyarázhatatlanul vonzódom hozzád. És természetesen el akarlak csábítani. Szeretném, ha az enyém lennél.

Láthatóan még nem sikerült meggyőznöm Nataliet, de elbizonytalanítottam, ezért folytattam.

-         Még soha senki nem volt rám ilyen hatással. Csak remélni mertem, hogy te is így érzel. És hidd el, ezt most komolyan mondom. – elpirultam, ami sosem fordult elő velem, de most hogy magyarázkodnom kellett, egyszerűen… - Most komolyan, ennek a kimondásához több bátorság kellett, mint ahhoz, hogy szembenézzek az ellenségemmel egy csatában. Hadd ne kelljen többször elismételnem.

Ezt teljesen őszintén mondtam. Ez sokkal nehezebb volt, mint harcolni. Lélegzetvisszafojtva vártam Natalie válaszát. Zavarban voltam, ami nem sokszor fordult elő velem életemben és még soha nem éreztem magam ennyire sebezhetőnek. Viszolyogtam ettől, de akartam ezt a nőt. Bármire képes lettem volna, csak hogy az enyém legyen.

Natalie elnevette magát, amin teljesen megdöbbentem.

-         Sajnálom Marek, de… – itt abbahagyta, mert megint kuncogni kezdett, de pár másodperc után megkomolyodott – értékelem az erőfeszítést és a bátorságod, azonban mi ellenségek vagyunk, és nemsokára összecsapunk.

-         Ez nem válasz a kérdésemre.

-         Meglehet, de más választ nem adhatok.

-         Én ráérek, addig úgysem eresztelek, amíg el nem mondod az igazat.

Natalie kibontakozott az ölelésemből, de nem próbált meg elmenni, ezért hagytam, hogy pár lépést hátráljon.

-         Ez a válasz nem változtat a tényeken, így teljesen felesleges.

-         Nekem nem. Tudnom kell, tudni akarom.

Natalie elhatározása megingott. Láttam rajta, hogy nem tudta eldönteni, hogy mit tegyen.

-         Attól, hogy még nem mondod ki, attól még igaz. De ha nem teszed meg, majd megteszem én.

-         Várj…

Nem vártam meg, hogy befejezze. Nem hagyhattam, hogy most megfutamodjon.

-         Minden jel arra utal, hogy te vagy a párom. Én sem számítottam erre, de nem foglak csak úgy elengedni, ezt jobb, ha tudod.

-         Marek, ez lehetetlen, és ezt te is tudod. – Natalie egyre kétségbeesettebben próbált meg ellenállni. Látszott rajta, hogy ő maga sem hiszi el, amit mond. Mégis hogyan lenne képes így meggyőzni engem, mikor ő is tudja, hogy igazam van?

Sarokba akartam szorítani. Észérvekkel próbáltam őt meggyőzni, hogy ne tudjon semmi kifogással előállni.

-         Ha ez valóban lehetetlen lenne, akkor Maya és Algernon sem lehetnének egymásnak teremtve. Márpedig nagyon úgy áll a dolog, hogy mégis így van.

Natalie nem szólt és lopva hátrált néhány lépést.

-         Miért menekülsz?

-         Én nem menekülök. – szavait meghazudtolta heves szívverése és lélegzetvétele, meg persze a rémült arckifejezése.

-         Persze, hogy nem – mondtam gúnyosan – Akkor mivel magyarázod, hogy folyamatosan hátrálsz? Talán félsz, hogy igazam van?

-         Azt hiszem végeztünk.

Natalie vonásai megkeményedtek. Álarc. Ez a szó jutott eszembe erről a rideg és érzelemmentes arckifejezésről. Natalie elrejti az érzéseit előlem.

-          Szerintem még korán sem.

Egy pillanat alatt áthidaltam a köztünk lévő távolságot.

-         Van valakid, ezért tiltakozol? Talán az a ficsúr az?

Natalienak nem volt ideje válaszolni, mert a telefonja rezegni kezdett. Mind a ketten meglepődtünk a váratlan hangtól. Szitkozódtam, mert ez megmentette Nataliet attól, hogy válaszoljon. Ez benne is tudatosult, ezért gyorsan elővette a készüléket és sietve felvette.

-         Igen?

-         Natalie – azonnal felismertem annak a Sebastiannak, vagy hogy-is-hívjáknak a hangját – hol vagy? – a férfi hangja ingerült volt, de aggodalommal teljes.

Már csak a fickó hangjától is felment bennem a pumpa. Hogy meri számon kérni Natalien, hogy hol van? Ő egy független nő, akinek joga van oda menni, ahova csak akar. Várjunk csak, vajon tényleg olyan független, mint amennyire azt én szeretném?

Közben Natalie is tépelődött, hogy mit válaszoljon.

-         Kijöttem kicsit… - itt egy kis szünetet tartott és rám nézett, majd elkapta a tekintetét – hogy friss levegőt szívjak. Sajnálom, hogy nem szóltam.

-         Mit keresel kinn? Tudod, hogy ez ostobaság. Akkor legalább szólhattál volna és elkísérlek.

-         Egyedül akartam lenni. Gondolkodni akartam.

-         Ugye nem történt semmi? Minden rendben?

-         Persze, hogy igen. Minden nyugodt. Színét sem láttam a kívülállóknak.

Natalie száján olyan könnyen jött ki a hazugság, hogy meglepődtem. Vajon nekem is ilyen könnyen hazudik? Ezek szerint rászedtek engem? Milyen jó színész is valójában Natalie?

-         Már indulok is vissza, nem kell aggódnod.

-         Rendben, de siess.

-         Úgy lesz.

Natalie letette a telefont, majd visszatette a zsebébe. Csak ezután nézett rám feszengve. Én nem tudtam, hogy is érzek most. Csak álltam ott, mint egy kőszobor és nem tudtam mi legyen a következő lépés.

Mit kéne tennem? Engedjem el, vagy győzködjem, hogy maradjon? Esetleg magamat győzzem meg, hogy mindez felesleges ostobaság volt?

Tényleg tanácstalan voltam.

-         Mennem kell.

-         Képes lennél csak így itt hagyni azok után, ami köztünk történt?

-         Nem történt közöttünk semmi, Marek.

Most már tényleg nagyon dühös voltam.

-         Szóval neked egy csók semmiség.

-         Nem jelentett semmit.

-         Ebben az esetben igazad van. tényleg végeztünk.

Ezután szó nélkül faképnél hagytam a lányt.

Csak néztem a férfi után. Annyi minden kavargott bennem. Bár próbálta elrejteni láttam Mareken, hogy megbántottam és ez rettentően rossz volt látni, de muszáj volt. Ha bevallottam volna neki az igazat, akkor már nem lettem volna képes ellenállni neki, már pedig mi még ellenségek voltunk, akármennyire is nem érdekelte ez a férfit. Ez akkor is egy igen nyomós érv volt, amit nem hagyhattam csak úgy figyelmen kívül, akármennyire is szerettem volna.

De hiába minden indok attól még ez a férfi nagyon szenvedélyes és heves volt, amitől elolvadtam. Végighúztam az ujjam az ajkamon. A csókja. Istenem, az maga volt a gyönyör. Soha életemben nem éreztem még ilyen heves vágyat. Már attól is majdnem összecsuklott alattam a lábam, hogy rágondoltam.

Egyszerűen képtelen voltam megmozdulni. Még mindig Marek csókjának hatása alatt voltam, mivel amíg a férfi itt volt nem engedtem meg magamnak, hogy átgondoljam. Hogy teljes valójában átérezzem.

De hamar kijózanodtam. Marek most nagyon dühös volt rám, így nem lesz a közeljövőben hasonló felkavaró élményben részem és az is lehet, hogy már soha sem. Elkomorodtam ennek gondolatára.

Vajon tényleg ez lenne a sorsunk? A végzetünk elválaszt minket, mielőtt még igazán egymásra találhattunk volna?

Erre a kérdésre az idő hamarosan meg fogja adni a választ. De most először féltem ettől a választól.

Vérfarkasok éjszakája sorozat - Üvöltő Fájdalom - 17.fejezet

Bocsánat a késésért, de mostanában el vagyok havazva a suli miatt. A következő fejezettel már igyekszem nem késni. Addig is jó olvasást :) (Alul találtok pár képet a vártemplomról és a hátsó kertről)

17. fejezet

Iszonyatosan éreztem magam. Mint akin áthajtott egy úthenger. Fájt a lábam és hasogatott a fejem. Újabb rémálmok gyötörtek és már nem tudtam eldönteni mi a valóság. Lehet, hogy ezt a láz okozta, de nem érdekelt. Nagyon dühös és elkeseredett voltam, emellett belefáradtam a harcba. Azt akartam, hogy ennek az egésznek vége legyen, és minden olyan legyen, mint régen. Persze tudtam, hogy ez nem lehetséges, még ha minden helyrejön, akkor sem.

Ébren voltam ugyan, de nem nyitottam ki a szemem. Hogy mit álmodtam, azt már elfelejtettem, de biztos voltam benne, hogy a testvéreim szerepeltek benne. Megint verejtékben úsztam és ziháltam. Mélyeket lélegeztem, hogy lecsillapítsam zihálásom és kalapáló szívem. Eltartott egy darabig, de végül megnyugodtam.

Sajnos nem tartott sokáig a nyugalmam. Mivel nem tudtam felkelni ezért folyamatosan járt az agyam. Újra és újra Maya képe úszott be a tudatalattimba. Aggódtam a lányért és azonnal indulni akartam, hogy kiszabadítsam Meddox karmai közül, de az állapotom ezt nem tette lehetővé. Egyenlőre.

Nem állt szándékomban rontani a helyzetemen azzal, hogy ugrándozom, de ez nem is volt annyira egyszerű, mint gondoltam. Bennem motoszkált a tettvágy és ezt nehéz volt kordában tartani. Szerencsémre Dastan a segítségemre sietett, bár akaratlanul.

Benyitott a szobába és megdöbbenve látta, hogy ébren vagyok, mégsem akarok azonnal felpattanni az ágyból. Láthatóan erre nem számított és most megkönnyebbült, hogy mégsem viselkedem ostobán.

-         Meglepődtél, testvér? – kérdeztem.

-         Igen, meg. Arra számítottam, hogy megint le kell majd fognom és jobb belátásra térítenem téged. Örömmel látom, hogy erre nincs szükség.

-         Úgy tűnik visszatért az eszem.

Dastan leült az ágy mellett lévő székre. Mostanában az lett a helye és ennek egyikünk sem örült túlzottan. Csak most vettem észre, hogy Dastan haja össze-visszaállt, mintha sokszor túrtak volna bele. Egy farmer és egy sötétkék póló volt rajta, ami jól ment kék szeméhez. A nők szerint szívdöglesztően nézett ki, most mégis fáradtnak és elcsigázottnak tűnt.

-         Mi történt?

-         Felhívtam apámat. Újabb embereket küld.

-         Ez még nem ok az aggodalomra.

-         Valóban nem.

Dastan nem az újabb emberek miatt aggódott. Ez látszott rajta, mégis a feszültség ott tükröződött a szemében és a viselkedésében. Még lassan forgott az agyam, de végül rájöttem miért nézett rám olyan kitartóan a barátom. Miattam aggódott. Mert ha a király még több embert küld ide az azt jelenti, hogy gyorsan leakarja zárni a dolgot a kívülállókkal és ha ez így van, akkor Maya…

-         Dastan ezt nem teheted.

-         Apám nem tűr ellentmondást. Minél előbb rendeznünk kell ezt az ügyet. Már így is túl nagy felfordulást okoztunk.

-         Ha Mayának bármi baja esik, akkor elveszítesz.

-         Tudom.

Dastan annyira szorította a szék karfáját, hogy az majdnem eltört.

-         Meg kell őt győznöd, Algernon.

-         Több időre van szükségem.

Feszült csend lett közöttünk. Ennek a harcnak több volt a tétje, mint az bárki is sejtette volna az elején. Végül Dastan törte meg a csendet.

-         Nem húzhatom sokáig az időt, de mindent megteszek. Innentől csak rajtad áll.

-         Köszönöm.

Igen és persze Mayán. Minden fortélyomat és vonzerőmet, amim van, be kell vetnem vagy elveszítem őt és talán az életemet is. Amit nem engedhettem meg, mert egy szerető testvér várt otthon, aki nagyon aggódott miattam és Dastanért. Magamat sem hagyhattam cserben, sem pedig a páromat.

-         De addig nem kelhetsz fel, ameddig jobban nem leszel.

-         Rendben.

Már el is kezdtem tervezgetni a stratégiámat. De tisztában voltam vele, hogy a halál árnyéka lebeg a fejem és Maya feje felett. A végső harc a küszöbön volt. Gyorsan kellett cselekednem, de előbb gyorsan talpra kell állnom.

Nem vallhatok kudarcot.

Egy újabb nap telt el tétlenül. A szobám ablakából néztem, ahogy a nap alábukik a horizonton. Az ég vörös és narancssárga különböző árnyalataiban pompázott. A látvány gyönyörű volt és én kiélveztem ezt a nyugodt pillanatot. Érezhető volt a levegőben a változás, a feszültség, így ki kellett használnom a lehetőséget, ami talán az utolsó volt a csata előtt.

Ám a nyugalmam nem tartott sokáig. Belül nagyon is élénk voltam, hiába a nyugalom álarca. Izgalom fogott el, bár őrültség volt, amire készültem. Hevesebben vert a szívem, az adrenalin szintem megugrott. Mégsem lehettem biztos a sikerben, hisz semmi nem utalt arra, hogy sikerül, mégis volt egy olyan érzésem, hogy most találkozni fogunk. Méghozzá kettesben.

Félnem kellett volna emiatt, de nem voltam rá képes. Utálnom és gyűlölnöm kellett volna őt, de a szívem mást súgott. Az ösztöneim ellenem voltak. Az egész lényem tiltakozott az ellen, hogy megvessem őt, csak az elmém állt ellen a szív ostromának. És mivel az eszem még a helyén volt, ezért a látszat és a biztonság kedvéért magamhoz vettem a fegyvereim. Két tőrt és egy pisztolyt erősítettem az övemre. Nem kellett amiatt aggódnom, hogy meglátják az emberek, mert a kabátom majd elrejti őket a kíváncsi szemek elől. Csak remélni mertem, hogy nem kell majd használnom őket, és hogy ha mégis szükség lenne rájuk, akkor ezek elegek lesznek. De azért nem voltam teljesen naiv. Szinte biztos voltam benne, hogy használni is fogom őket.

Megindultam az ajtó felé, de egy pillanatra megálltam mielőtt elhagytam volna a szobám. Még egyszer újra átgondoltam, hogy valóban jó ötlet e, de már nem visszakozhattam. Teljes ostobaság volt, amit terveztem, én magam is tudtam, de egyszerűen nem tudtam megmagyarázni a tetteim, vagy hogy miért teszem. Bár csak egy indokot tudtam felhozni a képtelen ötlet mellett. Még a csata előtt tudnom kellett valamit, valamit, amit csak Ő adhatott meg nekem. Bár ennek a találkozásnak a következményeivel még én sem számoltam, de vállalnom kellett a kockázatot.  

Így hát mielőtt meggondolhattam magam felkaptam a kabátom, majd gyorsan és észrevétlenül kisurrantam a házból. Megkönnyebbültem, hogy sikerült. Egy kis győzelmet könyvelhettem el magamnak, de sietnem kellett. Biztos voltam benne, hogy nem telik el majd túl sok idő mire észreveszik, hogy eltűntem. És akkor hogy magyarázzam ki a kis kiruccanásom?

Úgyhogy sietős léptekkel indultam meg a lefelé a dombon a városközpont felé. A domb egy kis utcába torkollott, majd onnan lejutottam a Vártemplom mellé. Ilyenkor még nyüzsgött a város, de mindenki a maga dolgával törődött. A fiatalok együtt lézengtek és a ruhájukból ítélve a legtöbb valami buliba igyekezett.

Mivel nem nagyon figyeltek rám, így nem akartam felesleges feltűnést kelteni. Úgy tettem, mintha én is szerves része lennék a városnak, ám óvatosan az emberek által kedvelt virágból mintázott madár mellett elosonva megpróbáltam kinyitni a Vártemplom felé vezető vaskaput. Lenyomtam a kilincset és az engedett. Felmentem a lépcsőn.

Minden csendes volt. A templom tornya gyönyörűen ki volt világítva. Lelassítottam a lépteim és tovább sétáltam, el a templom ajtaja mellett. Nem tudtam sokáig egyenesen menni, mert az utamat egy kerítés akadályozta, ugyanis a templomot körbevették. Még ha a vár területén többen is vannak, akkor sem tudnak átjönni ide, hacsak nem onnan, ahonnan én is megközelítettem a templomot, ezért jobbra fordultam ahol egy kis kert volt. Ott volt egy harang és vezetett felfele egy lépcső is valószínűleg ott volt a sekrestye, de ebben nem voltam biztos. Tovább sétáltam, hogy akik a kapu felőli lépcsőn jönnek fel, vagy a templomból kilépnek – már ha van ott egyáltalán valaki – akkor ne vegyenek észre. Ide ilyenkor amúgy sem jönnek. Legalábbis reméltem.

Már majdnem odaértem mikor valami furcsát vettem észre. Valami – vagy inkább valaki – megmozdult a lépcsőnél, ahova igyekeztem. A szívem kihagyott egy ütemet és megtorpantam. Először az idegen lába tűnt fel, majd a felső teste és az arca is.

Marek Radescu.

Megborzongtam, ahogy megláttam. Az arckifejezése ugyanolyan hideg volt, mint a legutóbbi alkalommal, most valahogy mégis más volt. Nem tudtam volna megmondani, hogy miért, de ezt súgták az ösztöneim. Nem véletlenül találkoztunk. Akart valamit tőlem. Láttam rajta, vagyis inkább éreztem. De mégis honnan tudhatta, hogy ide jövök?

-         Nocsak, nocsak, kit látnak szemeim.

Marek mély baritonja maga volt a csábítás. Még egy ujjal sem ért hozzám máris hatással volt rám. Ez még soha egyetlen másik férfival sem fordult elő. Még soha nem éreztem ilyen intenzív vágyat, pedig nem éltem remete életet. De Marek… egyszerűen más volt, mint a többi férfi. A lényem mélyéig felkavart és izgalomba hozott.

-         Ezt én is mondhattam volna. – gúnyos hangot ütöttem meg, szándékosan.

Marek elmosolyodott. Elállt a lélegzetem. Ez rossz, nagyon rossz. Nem szabad hagynom, hogy levegyen a lábáról.

-         Nem is próbálsz megölni? Pedig az ellenséged vagyok.

A férfi arcáról nem hervadt le a mosoly. Nem zökkentette ki a kérdésem.

-         Egy ilyen szépséggel, mint te más terveim lennének.

-         Valóban? Akkor rossz helyen kopogtat uram.

A szavaim ellenére Marek közelebb lépett hozzám. Nem hátráltam meg, de ez rossz döntésnek bizonyult. Megéreztem férfias illatát és egy pillanatra meg is feledkeztem magamról. Nagyot szippantottam a levegőből és csak élveztem az aromát. De hamar észbe kaptam és próbáltam elrejteni a reakciómat.

Ám Marek minden bizonnyal észrevette. Ametiszt színű szeme különösen csillogott. Közelebbről még szebb volt és titkon örömmel elmerültem volna ebben a szempárban, de nem tehettem. Akármennyire is vonzódtam hozzá ő csak egy gyilkos volt. Az ellenségem.

-         Miért van itt, uram? Netán nem talált magának jobb elfoglaltságot? Vagy esetleg nem talált magának egy ártatlan embert, akit megölhet, vagy megkínozhat?

Direkt szólítottam uramnak és nem a nevén. Bosszantani akartam és így távolságot is tarthattam kettőnk között.

Marek már közvetlenül előttem állt és láthatóan nem tetszett neki a beszélgetés alakulása. Nem erre számított, bár nem tudtam mit várt. Hogy a karjába ömlök? Na, azt felejtse el!

-         Ne legyen igazságtalan, Natalie.

-         Nem hiszem, hogy engedélyt adtam volna arra, hogy a nevemen szólítson.

-         Akkor mégis hogy kellene? Kisasszony, vagy hölgyem? Na, azt várhatja kedvesem.

-         Úgy látom semmi értelme ennek a beszélgetésnek. További szép estét. – azzal megfordultam és elindultam. Nem szabadott tovább itt maradnom. Már rájöttem, hogy az ötletem a legnagyobb ostobaság volt, amit valaha elkövettem.

Hiába próbáltam menekülni, nem jutottam messzire. Marek elkapta a kezem és visszafordított. A lendülettől, ahogy maga felé fordított, a karjában kötöttem ki. Marek elkapta a derekam és nem engedett.

-         Eresszen! – sziszegtem.

Dühös voltam és csalódott. Marek sosem fog változni és én sosem fogadhatom el őt így. Míg világ a világ, mi sosem lehetünk együtt.

-         Miért nem szólítasz a nevemen?

-         Mi értelme lenne? Semmi közöm magához, így nem látom értelmét. Most pedig eresszen el!

Marek nem mozdult, sőt még erősebben szorított és még közelebb húzott magához. Csípőnk és mellkasunk szinte teljesen összeért. Marek ajka túlságosan is közel került az enyémhez. Bódító illata és testének közelsége majdnem elvette az eszem. Túl közel volt, túl nagy hatással volt rám. Karja még a kabáton keresztül is égette a bőröm.

Alig tudtam gondolkodni, de végül eszembe jutottak a fegyvereim. De nem csak én voltam tisztában, hogy nem vagyok fegyvertelen. Mareknek is éreznie kellett a kidudorásokat a kabátom alatt. Mégsem éreztem késztetést, hogy megvédjem magam és én okozzam ennek a páratlan hímnek sérülést. De nem engedhettem meg azt, hogy azt higgye ennyivel nyert is. Ezért hátranyúltam a tőrömért, de Marek elkapta a kezem. Egyenesen a szemembe nézett.

-         Ne, kislány. Nem akarlak bántani, sem pedig harcolni veled.

Marek tényleg komolyan gondolta. Nem próbált meg bántani, vagy megtámadni, sem pedig fegyvert elővenni. Azt is megtehette volna, hogy az enyémet fordítja ellenem mégsem tette. Végül letettem arról, hogy megtámadjam. Marek is észrevette a változást ezért a kezemet elengedte, de a derekamat nem.

-         Natalie, lehetne egy kérdésem?

Megvontam a vállam.

-         Felőlem.

-         Te nem érzed, amit én?

A szívem nagyot dobbant. Ugye nem lehet az, hogy őrá is ugyanolyan hatással vagyok én, mint ő rám?

-         Nem értem mire gondolsz.

-         Akkor megmutatom.

Mielőtt még bármit is mondhattam volna lecsapott az ajkamra.