Vérfarkasok éjszakája sorozat - Üvöltő Fájdalom 27.fejezet

27. fejezet

Kemény munka volt eltűntetni a halott Vadászok holttestét. Főleg, hogy Dastan nem volt itt. Miután szó nélkül elviharzott, felvettük az elejtett telefonját és megtudtuk távozásának okát. A király megparancsolta, hogy maradjunk itt és takarítsunk el mindent magunk után. Nem volt könnyű feladat. Dél is elmúlhatott, mire végeztünk. Mindannyian fáradtak voltunk és elcsigázottak, ezért visszaindultunk a „bázisunk” felé.

Némán tettük meg az utat, próbálva kerülni az embereket, bár szerencsénkre az erdőben szinte egyáltalán, a házunk környékén pedig kevesen jártak. Sietős léptekkel haladtunk, hogy minél előbb beérjünk a házba a kíváncsi tekintetek elől. A légkör feszült volt köztünk, mivel Marek az egyik, Sebastian pedig a másik oldalamon sétált. Ezért is akartam minél előbb a ház biztonságába érni.

Amikor végre elértük a házat és beléptünk az ajtón, megkönnyebbülten felsóhajtottam. Örültem, hogy elkerültük az emberek figyelmét, az viszont nem tetszett, hogy most mivel biztonságban voltunk Marekék nem fogják visszafogni magukat. Szinte szikrákat szórt a levegő körülöttük. Nem néztek egymásra, mégis áradt belőlük az utálat a másik irányába.

Ehhez túl fáradt voltam. Aggódtam és ez tényleg sok volt nekem.

-         Marek, te most leülsz a kanapéra, Sebastian, te pedig hozz nekem ködszert.

A két férfi nem mozdult, mintha nem is hallottak volna.

-         Öm, Natalie, ha nem gond, akkor mi összepakolunk és pihenünk egy kicsit.

-         Rendben Declan, szolgáljátok ki magatokat nyugodtan.

Rá sem néztem a férfira úgy válaszoltam neki. Declan és pár vérfarkas férfi, akiket a király küldött segítségünkre, felmentek az emeletre, vagy a konyhába és próbáltak nem tudomást venni a triónk közti feszültségről. És most, hogy nem voltak a közvetlen közelünkben, kiengedtem a dühöm. Nem emeltem fel a hangom, de érződött rajta, hogy kezdem elveszíteni a türelmem.

-         Marek, Sebastian. Nem hallottátok, hogy mit mondtam?

A két férfi először rám, majd egymásra néztek. Láttam rajtuk, hogy magukban elkönyvelték a lelkiállapotom és egy szó nélkül engedelmeskedtek. Kicsit megkönnyebbültem, hogy nem kellett többet harcolnom velük. Csodálkoztam is, hogy nem mutattak semmilyen ellenállást, de örültem neki.

Követtem Mareket a kanapéhoz és miután Sebastian megérkezett a ködszerrel elkezdtem ellátni Marek sebét, ami már magától is gyógyulásnak indult. Tudtam, tisztában voltam vele, hogy az ellátás nélkül is a férfi teljesen rendbe jönne, mégis, nekem volt szükségem rá, hogy ezt tegyem. Talán ezt ő is és Batian is megérezte, ezért hagyták, hogy tegyem, amit tennem kellett, ahhoz, hogy megnyugodjak.

Marek néha összerándult, mikor megtisztítottam a sebet, de nem szólt semmit. A barátom nem akart egyedül hagyni minket a volt kívülállóval, ezért egy széken foglalt helyet, és bár nem nézett ránk, biztos voltam benne, hogy minden érzékét ránk hegyezte ki. Mikor végeztem, ránéztem Marekra. Ő a kanapén ült, én pedig mellette. Nagyon közel voltunk egymáshoz. Túl közel. Most, hogy kiengedett belőlem a feszültség, szinte ólomként nehezedett rám a fáradtság. A szememet is alig bírtam nyitva tartani.

De, amikor egy pillanatra lehunytam a szemem, a csata jutott eszembe. Az a jelenet pergett le a szemem előtt, mikor rádöbbentem, hogy milyen közel álltam a halálhoz és hogy Marek volt az, aki megmentett. A szemem felpattant, és felugrottam a kanapéról. Marek csak felvonta a szemöldökét a viselkedésemre, Sebastian pedig felénk fordult.

-         Te jól vagy? – kérdeztem a barátomtól.

-         Persze. – válaszolt Sebatian – És te?

-         Én? Remekül.

Hát, ez nem volt teljesen igaz. Fogalmam sem volt, hogy érzem magam, vagy, hogy hogyan kellene éreznem magam. Csak azt tudtam, hogy kicsit egyedül akartam lenni, hogy feldolgozhassam a történteket.

-         Natalie, - kezdte el Bastian – talán le kéne pihenned egy kicsit.

-         Igen. Egyetértek, de előtte le kell mosnom magamról a vért.

A barátom bólintott. Nem firtatta, hogy miért egyezem bele a dologba, de örült neki.

-         De ugye nem kell aggódnom amiatt, hogy mire visszajövök, ti ketten szétveritek a házat?

-         Nem. – válaszolták kórusban.

Elmosolyodtam. Nem is különböznek annyira, mint ahogy azt szerették volna. Jól meglesznek, ha kibékülnek.

-         Akkor jó.

Ezután elsiettem a fürdő felé.

Natalie. Ez a nő egy talány volt számomra. Egyszer úgy parancsolgat, mint egy királynő, ellentmondást nem tűrően, másszor meg szó nélkül szót fogad első kérésre. Hirtelen hangulatváltozásait nem tudtam mire vélni, de megérteni sem voltam képes. Azonban nem most volt itt az ideje, hogy megkérdezzem ezeket. Látszott rajta, hogy fáradt és magányra van szüksége, ezért tiszteletben fogom tartani a ki nem mondott kérését. Bár a másik kívánságát nehéz lesz.

Ránéztem ellenszenvem forrására. Sebastian nem messze tőle, egy széken ült. Mereven nézte azt a helyet, ahol Natalie távozott. Ám amikor megérezte tekintetemet rajta, lassan felém fordult. Gyűlöletet és neheztelést olvastam ki azokból a fekete szemekből. Hátborzongató volt az a tekintet, szinte elnyelte azt, aki belenézett. Sosem láttam, még hasonló szemeket.

-         Ez a te hibád.

Felvontam a szemöldököm.

-         Az enyém? Miért is?

-         Miattad zavarodott össze. Azt javaslom, hagyd békén.

-         Mi lesz, ha nem?

-         Akkor rá fog jönni, hogy milyen ember is vagy valójában. Vér tapad a kezedhez. Ártatlan emberek vére.

Elkomorodtam.

-         A múltamat valóban nem tudom megváltoztatni. És igen, igazad van, de még én magam sem tudom, hogy mit akarok.

Sebastian szeme megvillant. Dühös morgás hagyta el a száját.

-         Lehet, hogy te nem tudod, de a szemed, ahogy ránézel, mindent elárul.

Erre nem tudtam mit mondani. Magam előtt láttam Natalie nőies alakját, újra éreztem számon az ízét és rájöttem, hogy a férfinak igaza van. Akartam ezt a nőt, aki a sors kegyéből az enyém lehet.

-         Nem érdemled meg.

-         Tudom. – suttogtam – De mindent meg fogok tenni a boldogságáért. Már ha elfogad engem.

Sebastian keletlenül, de bólintott. A szemembe nézett.

-         De ha bántani mered, megöllek.

Most rajtam volt a sor, hogy beleegyezzek. Ezzel a kis beszélgetéssel egy ki nem mondott megállapodást kötöttünk. Örültem, hogy nem kell harcolnom vele. Nem akartam Natalienak fájdalmat okozni azzal, hogy ártok egy közeli barátjának. Majdnem felnevettem erre a gondolatra. Vajon mikor puhultam el ennyire?

A kádban áztattam a tagjaim, lehunyt szemmel élveztem a meleg vizet, amitől mintha a lelkem is megnyugodott volna. Nagyon jó érzés volt, ahogy körülölel a béke érzése, és kicsit egyedül lehettem, hogy összeszedjem a gondolataim. Végiggondoltam mindent, ami az utóbbi időben velem történt. Tényleg szükségem volt már egy nyugodt percre. Minden aggodalmam és kétségem az ajtón kívül hagytam.

Addig élveztem ezt a kis pihenést, amíg ki nem hűlt a víz. Akkor még egyszer, jól alaposan megmosakodtam, majd kiszálltam a kádból. Megtörölköztem, majd egy köntöst kaptam magamra. Sajnos elfelejtettem csereruhát behozni magammal, úgyhogy gyorsan a szobámba siettem. Ám, amikor beléptem Marek várt rám.

Ott álltam megkövültem a Rejtőzködők vezetője előtt.

-         Ugye, csak viccel velem? Az a kislány veszélyben van. Fel sem tudja fogni, hogy mekkorában és maga azt mondja, hogy nem akar segíteni?

-         Ki kell, hogy ábrándítsam. Az a kislány, már nem is olyan kicsi. Kész nő lett ez alatt az idő alatt, míg itt volt nálunk. Semmiben sem szenvedett hiányt.

Na, ez nekem már sok.

-         Tudja, ki az a Meddox?

A levegőt mintha kiszívták volna a kis házból. Mindenki megfeszült e név említésére.

-         Még szép, hogy tudjuk ki az a nyomorult. Mi van vele?

-         Vlad neki dolgozik. Az a lány fogoly. A nővérét zsarolják vele.

Mindenki megrökönyödve és hitetlenkedve nézett rám. Meglepődtem.

-         Nem tudtak róla?

-         Már hogy tudtunk volna róla? Akkor már rég megöltük volna.

Megkönnyebbültem. Legalább nem olyan bolondok, mint ahogy elsőre hittem.

-         Akkor segítsenek nekem. Ahhoz, hogy legyőzzük Meddoxot el kell vinnem innen a lányt, vagy meg kell ölnöm azt a férfit.

-         Segítünk.

-         Köszönöm.

Balthazar ránézett helyettesére. Néma kommunikáció folyt közöttük, amit nem értettem, de Iain bosszúsnak tűnt. Végül egy szó nélkül odajött mellém. Azonban hangokat hallottam kintről. Mindannyian meglepődtünk, még Balthazar is.

-         Engedjetek be!

-         Nem lehet.

Halottuk az ajtó előtt folytatott beszélgetést.

-         Engedd be! – szólt ki a vezér a kint álló őrnek.

Az ajtó kinyílt és egy gyönyörű, fiatal lány sietett be az ajtón. Észre sem vett, hanem egyből köszöntötte a többi vérfarkast, akiket ismert.

-         Viselkedhetnél, Safira. Vendégünk van.

Megdermedtem. Ő lenne az a lány, akit meg kellene mentenem? Végig néztem rajta. Hosszú, barna haját lófarokba fogta, mosolya vidám volt. Sötétbarna szeme melegségről árulkodott, nem egy megtört és meggyötört lányról. Megdöbbentően hasonlított a nővérére, csak ő a vidámabb, közvetlenebb kiadása.

Végre engem is észrevett és kíváncsian nézett rám, de végül köszönt

-         Ó, szia, bocsánat, nem vettelek észre.

-         Semmi baj. Ezek szerint te vagy Safira.

-         Ismer engem?

-         A nővéredet.

A lány szeme kikerekedett és reménnyel teltek meg. Azonnal odaugrott hozzám.

-         Ismeri a nővéremet?

Bólintottam.

-         Hol van? Mi történt vele? Eljön ide? Láthatom végre?

Szinte alig tudtam figyelni a feltett kérdésekre, annyit tett fel nekem Safira. Meglepett a lelkesedése és a reménye a nővére után.

-         Nyugalom, nem tudok ennyire kérdésre válaszolni. Ha látni akarod a nővéred, akkor velem kell jönnöd.

-         De Vlad azt mondta, hogy itt kell megvárnom őt.

-         Tudod kicsoda valójában az a férfi?

Safira összezavarodott a kérdésemtől. Furcsán nézett rám, mintha olyan alapvető kérdést tettem volna fel, amire tudnom kéne a választ.

-         A nővérem barátja.

-         Nem, Safira. Az az ember nem a nővéred barátja.

Vérfarkasok éjszakája sorozat - Üvöltő Fájdalom 26.fejezet

Itt is az új fejezet. Jó olvasást, remélem tetszeni fog :)

26. fejezet

Hát elindultunk. Őrjítő volt ilyen kis légtérben, mint egy autó belseje, együtt utazni Mayával. Meg akartam érinteni, beszélgetni akartam vele, de Maya magában burkolózott és nem szólt semmit. Nézett ki az ablakon az anyósülésen, és mozdulatlanul ült.

Már kezdtem megijedni, amiért ilyen csendesen viselkedett, de mikor megkérdeztem tőle, hogy van-e valami baj, még válaszra sem méltatott. Nem tudtam mit kéne tennem, úgyhogy csalódottan vezettem az autót az utakon.

Egész úton kavarogtak a gondolataim. Ide-oda csapongtak, és az idegességtől és folyton a hajamba túrtam. Már valószínűleg úgy nézhetett ki, mint egy szénakazal, de most ez sem érdekelt. Csak remélni mertem, hogy időben odaérünk, mert ha nem…

Nem! Ebbe bele sem szabad gondolnom! Eddig mindig megoldottam a feladatot, amit kitűztek elém. Nem fogok kudarcot vallani! Meg fogom menteni Maya húgát, és akkor Maya nem menekülhet el tőlem. Nem lesz több kifogása.

Ránéztem, de ő még mindig nem mozdult. Mivel a vezetésre kellett figyelnem, ezért nem időzhetett sokáig a tekintetem rajta, így újra a forgalomra figyeltem. Vezettem tovább az ismeretlen és bizonytalan jövőnk felé.

Éreztem, hogy Algernon engem néz. Kényszerítettem magam, hogy semmilyen reakciót ne mutassak. Távol kell kerülnöm Algernontól. Még ha most fizikailag ez nem lehetséges, érzelmileg igen. És én mindent el fogok követni, hogy ne bátorítsam és eltávolodjunk egymástól. Bár ez nem lesz olyan könnyű. Lehet, hogy most egy időre Algernon teret adott, de biztos voltam benne, hogy nem adta fel. Küzdeni fog, és harc nélkül nem enged el. Valahogy meg kell őt győznöm, hogy nem érzek iránta semmit. Csakis a reményt jelentette számomra, de most már szabad vagyok. Ez az érzés el fog múlni. Biztosan.

Fájdalom hasított a szívembe erre a gondolatra.

Miért, mégis miért fáj? Miért fáj a gondolat, hogy Algernon feladja, és valaki mást keres majd? Hogy valaki mást ölel? Hisz ezt akarom, nem igaz? Hogy végre békén hagyjon, és én élhessem tovább az életemet.

Vajon tényleg ezt akarom?

Miért? Miért történik ez velem? Mégis mi folyik itt?

Teljesen összezavarodtam, de továbbra is csak a mellettünk elsuhanó tájat néztem. Azonban ökölbe szorítottam a kezem és lehunytam a szemem. Mélyeket lélegeztem és próbáltam lenyugtatni háborgó lelkem, mely mostanában kezdett ébredezni. Annyi érzelem halmozódott fel bennem az évek során, hogy most, mikor lehetőségük volt felszínre törni, szinte majd szétvetettek belülről. Fájt, valóságos, fizikai és lelki fájdalmakat éltem át egyszerre. Én, aki megannyi mindent átélt, mennyi fájdalmat és szenvedést, most a lélegzetem is elakadt a hatalmas érzelem hullám miatt, amit nem voltam képes kordában tartani. Egyszerűen túl sok volt ez egyszerre.

Akaratlanul a szívemhez kaptam, és összegyűrtem a dzsekim, hátha ez enyhítheti a kínjaim. Szaggatottan vettem a levegőt. Nem bírtam megtartani magam és éreztem, hogy eldőlök.

-         Maya!

Valaki megtartott. Algernon!

Kinyitottam a szemem. Algernon leállította az autót és lehúzódott az út szélére. Felé fordítottam a fejem. Még mindig a vezető ülésen ült és aggódó szemekkel nézett rám. Ő tartotta az egész súlyom, azért, hogy ne dőljek oldalra.

-         Algernon.

-         Jól vagy? Mi történt?

Úgy éreztem a feszültség mintha enyhült volna egy kicsit, de ettől függetlenül még rettentően fájt. Belenyilallt a szívembe a fájdalom és ettől megvonaglottam. Hangosan felnyögtem és a bal kezemmel Algernonéba kapaszkodtam, abba, ami engem tartott. Erősen megszorítottam, de a férfi nem panaszkodott.

-         Maya! mond el, mi a baj. Hogy segíthetek?

-         Mondj… valamit. Bármit. Beszélj.

Szüneteket tartottam a szavak között. Csak így voltam képes végig mondani, amit akartam. Ami megdöbbentő volt, az az, hogy Algernon minden kérdezés és tétovázás nélkül beszélni kezdett. Nagyon nem is tudtam figyelni arra, amit mond csak lehunytam a szemem és a hangjára figyeltem. Ez megnyugtatóan hatott rám és lassacskán a fájdalom is eltűnt. Éreztem, hogy az arcizmaim elernyednek, és felsóhajtottam megkönnyebbülésemben.

Nem is emlékeztem, hogy mikor döntöttem a homlokom Algernon mellkasának, de kiélveztem a helyzetet. Illata férfias és markáns, védelmező ölelése pedig egyszerűen csodálatos volt. Végre megpihenhettem egy kicsit és megoszthattam a terhemet valakivel. Még ha csak egy kis időre is, de lekerültek a vállamról a gondok súlya, és végre nőnek érezhettem magam, akinek nem kell minden pillanatban erősnek lennie.

-         Maya.

Algernon keze a hátamat simogatta, állával pedig a fejemre támaszkodott. Majdnem elnevettem magam ezen, de nem tettem. Az elrontotta volna az idilli hangulatot.

-         Igen?

-         Jobb?

Bólintottam. Algernon elengedett és hátrébb húzódott, hogy a szemembe nézhessen. Aggodalom volt a tekintetében. Talán kicsi félelem is.

-         Mi történt?

-         Nem tudom. Még sosem fordult elő ilyesmi ezelőtt. – vallottam be.

Nem tudtam Algernon szemébe nézni. Most, hogy már jobban lettem, szégyelltem magam, hogy ennyire elgyengültem. Azonban a férfi megint meglepett. Maga felé fordította az arcom és olyan átható tekintettel nézett rám, hogy elpirultam. Zavarban voltam, mert úgy éretem, még sosem voltam ilyen közel a férfihoz. És sajnos nem fizikailag, hanem lelkileg közel.

Mégis, hogy képzeltem, hogy képes leszek tartani az egy lépés távolságot közöttünk, miközben a férfi ilyen ellenállhatatlan? Mikor ennyire odaadó és aggódó?

Képtelenség. Nem lehet egy ilyen férfinak ellenállni.

-         Mi a baj? Nekem elmondhatod.

Tágra nyílt a szemem a döbbenettől. Be kellett csuknom a szemem, vagy a karjába vetettem volna magam. Mondjuk már így is ott voltam, de ez most mellékes. Egyszerűen nem tudtam mit kezdeni a férfi viselkedésével.

-         Maya, nyisd ki a szemed. Kérlek.

Elvesztem. Ha parancsolta volna, akkor ellen tudtam volna állni. De hogy ilyen hangon kérleljen?

Engedelmeskedtem. Újra ráemeltem a tekintetem.

Maya nagyon megijesztett. Némán ültünk az autóban saját gondolatainkba merülve, és egyszer csak zihálni kezdett, alig kapott levegőt, és a szívéhez kapott. Azonnal leállítottam a motort és lehúzódtam az útról.

El kellett kapnom, nehogy beverje a fejét az ablakba. Teljesen bepánikoltam, mert Maya nem festett valami jól. Sápadt volt és alig kapott levegőt.

-         Maya!

Maya kinyitott a szemét és felém fordult. Szemében csak fájdalom tükröződött, ami megrémített. Nem tudtam mit tehetnék érte, hisz még azt sem tudtam mi baja lehet. Tehetetlen dühöt éreztem. Nem történhet meg ugyanaz. Nem!

-         Algernon.

Maya gyengéd és erőtlen hangja hozott vissza. Az ő hangja akadályozta meg, hogy a múlt árnyai ébren is elragadjanak.

-         Jól vagy? Mi történt? – kérdeztem.

Nem érkezett felelet, ehelyett Maya megszorította a kezem, mert a szíve kihagyott egy ütemet. Én is hallottam, hogy valami nagyon nincs rendben, de tehetetlen voltam. Majd felrobbantam, annyira tenni akartam valamit.

-         Maya! mond el, mi a baj. Hogy segíthetek?

-         Mondj… valamit. Bármit. Beszélj.

Nem értettem miért kérte tőlem ezt Maya, de ez nem foglalkoztatott. Ezt kérte, úgyhogy azt tettem. Beszélni kezdtem. Mindenféléről. Csak úgy áradtak belőlem a szavak, nem is figyeltem rájuk. Csakis Mayára összpontosítottam. Néztem, ahogy az arcán a ráncok fokozatosan eltűnnek és kisimul az arca. Láttam a megkönnyebbülést az arcán. Nagy meglepetésemre rádőlt a mellkasomra, és szorosan hozzám bújt, én pedig nem haboztam és átöleltem.

Fogalmam sem volt mennyi ideig ülhettünk így, de végül, mikor már úgy éreztem minden rendben van Mayával, megpróbáltam megkérdezni mi történt.

-         Maya.

A hátát simogattam, hogy nem csak őt, de magamat is megnyugtassam. Államat a fején nyugtattam. Olyan jó érzés volt így lenni, ölelkezni. Érezni egymás közelségét, illatát.

-         Igen?

-         Jobb?

Éreztem, hogy Maya bólint. Megnyugodtam és kiengedett belőlem a feszültség, de még mindig nem tudtam, hogy mi történt.

-         Mi történt?

-         Nem tudom. Még sosem fordult elő ilyesmi ezelőtt.

A vallomás mindkettőnket váratlanul ért. Maya rögtön el is fordult és próbált kitérni a helyzet elől, de én nem hagytam. Éreztem, hogy közelebb kerültünk egymáshoz, és nem hagyhattam ezt most elveszni. Megfogtam az állát és magam felé fordítottam a fejét. Mélyen Maya szemébe néztem, remélve, hogy nem próbál meg elmenekülni, hogy ő is érzi azt, amit én.

-         Mi a baj? Nekem elmondhatod.

Próbáltam olyan gyengéden mondani, ahogy csak tudtam. Nem akartam megijeszteni Mayát, vagy, hogy úgy érezze, rákényszerítem valamire. Azonban Maya olyan döbbent arckifejezéssel nézett rám, hogy megbántam, amit mondtam.

A francba! Ezzel most mindent elcsesztem!

De amikor ismét becsukta a szemét, nem tehettem mást, ha már ideig eljutottam, kockáztatok. Vagy bejön, vagy nem.

-         Maya, nyisd ki a szemed. Kérlek.

Nem hittem volna, de Maya kinyitotta a szemét. Egyenesen a szemembe nézett és csak vágyat és némi tétovázást láttam benne. Nagyot dobbant a szívem és úgy éreztem mégis van reményem. Maya nem zárkózott el tőlem teljesen. Hála istennek.

Most, hogy itt voltunk ketten, hogy Maya végre nem zárkózott el előlem, hogy láthatóan semmi baja sem volt, egyszerűen elöntött a vágy. Ajkai enyhén szétnyíltak és olyan hívogatóak voltak, hogy képtelen voltam ellenállni nekik. Közelebb hajoltam, és mivel Maya nem tiltakozott, nem tudtam megállítani magam. Talán, ha egy kis ellenállást mutatott volna… de mivel nem tette, megcsókoltam.

Ajkunk először lágyan ért össze. Ízlelgettük, becézgettük a másik száját, de mikor Maya ráharapott az alsó ajkamra, és a hajamba túrt már elvesztem. Teljesen átadtam magam az érzésnek és nem akartam elengedni őt. Szorosan magamhoz húztam és csókoltam, ahol értem. A nyakát, az ajkát, az arcát. Mindent.

-         Algernon.

Alig hallottam meg a nevem, annyira megrészegített Maya bőrének íze.

-         Algernon!

Végül Maya szemébe néztem, de kezemmel még mindig a derekát fogtam. Ziláltunk, és Maya ajkán még látszott a csókom nyoma. Újra meg akartam ízlelni az ajkait, de ezúttal nem engedte.

-         Safira. Emlékszel?

Csak ennyit mondott, de értettem a célzást. Nagy nehezen elengedtem imádatom tárgyát. Hatalmas önuralomra volt szükségem, mert a testemet jelenleg nem érdekelte Maya húga, de tudtam, ha nem mentjük meg minden remény elveszik. Ezért hát, kényszerítettem magam, hogy újra a feladatra figyeljek. Ki kellett törölnöm, még ha csak egy időre is a fejemből a buja képeket.

Nem lesz könnyű, főleg, hogy a gatyám már túl szűk lett meredező hímvesszőmnek. Összeszorítottam a fogam és megszorítottam a kormányt.

-         Meg fogjuk menteni. Ezt megígérem.

-         Köszönöm.

-         De. – ránéztem a nőre, aki most már az életemet jelentette – Utána elbeszélgetünk kettőnkről. És nem lehet semmi kifogásod. Ezt még folytatni fogjuk.

Azzal beindítottam az autót, és újra vezetni kezdtem. Éreztem Maya feszültségét, de nem engedhettem, hogy azt higgye, hagyom elmenekülni. Nem, ő az enyém. És nem mondok le róla, bármi történjék is.

Vérfarkasok éjszakája sorozat - Üvöltő Fájdalom 25.fejezet

Bocsi a késésért, de végre itt a fejezet. Jó olvasást.

25. fejezet

Remek. Nincs itt valami meleg.

-         Maradtam volna a városban. – morogtam.

A hőmérséklet közelített a nullához és ez nekem nagyon nem tetszett. Hátizsákom súlya lehúzta a vállam és elegem volt a hősködésből. Hogy miért pont nekem kell megmentenem annak a kívülállónak a húgát?! Csakis Dastan és Algernon miatt csinálom, de ebben a pillanatban átkozom a nevüket. Semmi kedvem nem volt itt lenni, de mivel ők ketten a legjobb barátaim voltak, megtettem értük.

Sóhajtottam, és folytattam az utam. Egyik lábam a másik után tettem és füleltem, hátha hallok valamit, ami a Rejtőzködők nyomára vezethet. Ugyanis pontos helyet nem kaptunk, a Rejtőzködők vezetője csak annyit mondott, hogy Nagyszeben közelében, a Szebeni-havasoknál találjuk meg őket. De ez elég nagy terület volt és ennyi útmutatással szinte lehetetlen volt megtalálni őket. És november vége lévén elég hideg is volt, főleg itt a hegyek közelében. Hó ugyan még nem esett, de valószínűleg az sem várat magára sokáig.

Összedörzsöltem a tenyerem, hogy kicsi meleget leheljek beléjük, de nem ért sokat. Céltalanul bolyongtam, a terep pedig egyre meredekebb lett. Már halálra untam magam, mikor meghallottam egy apró neszt.

Odakaptam a fejem és megdermedtem.

Mi a…?

A víz folyamatosan ömlött rám. Tagjaimból kiengedett a feszültség és mintha ezzel egy hatalmas kő esett volna le a szívemről. Megrészegítő érzés volt állni a meleg víz alatt, ahol elfelejthettem a gondjaim, még ha csak egy kis időre is.

Alaposan megmostam magam, hogy nyoma sem maradjon a vérnek, de ezután sem mentem ki azonnal. Ott álltam a zuhanyzóban lehunyt szemmel és csak élveztem a magányt. Csak most fogtam fel, hogy Meddox valójában halott, én pedig szabad vagyok. Ez olyan érzés volt, mint… Nem, nem tudtam szavakba önteni. Annyira jó volt, hogy szinte úgy éreztem a föld felett lebegek örömömben. Szinte nem is mertem elhinni, hogy az álmom egy része valóra vált. És mindezt Algernonnak köszönhettem.

Algernon. Nevének említése, arcának és illatának felidézése kellemes érzést keltett a szívemben, de ez megrémisztett. Már nem volt kifogásom Algernon ellen, hogy miért kellene elutasítanom az érzéseit? Ellen tudok így állni neki? Ellen akarok-e egyáltalán? Akarom őt? Vagy csak a reményt testesítette meg és ez a jóleső érzés vele kapcsolatban Meddox halálával elmúlik?

Kérdések hada öntött el. De ki fogja megválaszolni ezeket a kérdéseket.

Végül ezek a kételyek és persze Safira miatti aggodalmam rángatott ki az idilli fürdőből, ami ha csak egy fél órára is, de menedéket adott. Úgy éreztem a kétségeim ellenére egy másik ember lépett ki a fürdőszobából.

Algernon már lent várt rám tele pakolt csomagokkal és megdöbbenve nézett, ahogy meglátott. Meg tudtam érteni őt. Tényleg furán néztem ki ebben a vad bőrszerkóban, ami ráfeszült a testemre. Nem éreztem jól magam benne, hisz annyira nem illett hozzám, de nem volt jobb öltözék és ebben legalább tudtam harcolni. Legalábbis reméltem.

Algernon megindult felém olyan vággyal teli tekintettel, amitől egy pillanatra a szívem is kihagyott. Amikor odaért elém felemelte az állam és már nem volt kérdéses a szándéka. De nem hagytam neki, hogy megtegye. Elhátráltam a csókja elől és láthatóan Algernonnak ez rosszul esett, de meg kellett tennem.

A szívem hagyni akarta, hogy a férfi megcsókoljon, de az eszem arra ösztönzött, hogy minél előbb induljunk el a húgomért. Végül az eszem győzött. De vajon, ha ez újra megismétlődik, képes leszek arra, hogy megint az eszem határozza meg a tetteim és ne a szívem? A szívem, melyet megtagadtam. Melyet nem akarok magaménak tudni.

Az is igaz, hogy most már nem volt okom arra, hogy elfojtsam az érzéseimet, de kiskorom óta ezt tettem és nem lehetett egyik pillanatról a másikra kikapcsolni. Olyan mélyen beleivódott már a lényembe az érzelmeim elnyomása, hogy már nem is tudtam, hogy kell nem ezt tenni. Féltem a saját érzéseimtől. És főleg azoktól, amiket Algernon keltett bennem.

-         Algernon, nem akarok több időt elvesztegetni. Induljunk.

Elléptem a férfi mellett és a konyha felé siettem.

-         Nyugalom, nyugalom. Együnk valamit és már mehetünk is.

Megpördültem és dühösen ránéztem Algernonra. Sejtettem, hogy a szemem szikrákat szórt, de látszólag a férfit ez egyáltalán nem hatotta meg. Ugyanolyan nyugodt maradt és ez rettentően dühített.

-         Te tényleg nem érted?! Nem érdekel semmi más csak a húgom, és ha most azonnal nem mondod meg, hogy hol van, akkor elindulok nélküled!

-         És mégis merre mennél?

-         Amerre az ösztönöm visz. Mindegy merre, csak ne kelljen tétlenül ülnöm itt.

Kikeltem magamból, de csak azért, mert a férfi látszólagos nemtörődömsége késként hatolt a szívembe. Próbáltam úrrá lenni az érzésen, de nehéz volt. Megbíztam benne, ezért is egyeztem bele a késlekedésbe, de már nem bírtam tovább. Tennem kellett valamit. Bármit.

-         Rendben. Induljunk.

Meglepődtem. Egy pillanatra megnyikkanni sem tudtam. Csak bólintottam.

-         Mi a…?

Ennyit tudtam csak kinyögni, mikor megtámadtak. Túl sokan voltak, túl hirtelen jött a támadás és túlságosan is óvatlan voltam. Hiába küzdöttem, nem bírtam sokáig és gyorsan elkaptak.

-         Engedjetek el! – sziszegtem.

A csapat vélhető vezetője nem vett részt a harcban, de most elém lépett. A kezem lefogta két-két vérfarkas és nem eresztettek, hiába próbáltam kiszabadítani őket a szorításukból. Túl erősek voltak. Körbeálltak, de utat engedtek a vezetőjüknek.

Alaposan szemügyre vettem a vérfarkas férfit. Egyből tudtam, hogy olyanok, mint én. Az erejük erről tanúskodott. Senki ember fia nem lett volna képes legyűrni engem, hacsak nem a fajtámból való. És hogy ők vérfarkasok azt jelentette, hogy megtaláltam a Rejtőzködőket. Vagyis ők találtak meg engem, de ez most nem volt fontos.

A férfi körülbelül száznyolcvan centi körül lehetett, talán kicsit több is. Mélykék szeme érdeklődve méregetett, vállig érő barna hajába belekapott a szél. Arckifejezése nyugodt volt és határozott egyéniségnek tűnt.

-         Ki vagy te? – tette fel nekem a kérdést.

-         Annabell a nevem. Azt hittem a király szólt, hogy jövök.  – szünetet tartottam, miután nem kaptam választ – Minden bizonnyal ti is Rejtőzködők vagytok.

-         Minden bizonnyal.

Egy biztos, már most utálom Mr. Hidegvér fickót.

-         Most, hogy elárultam a nevem, nem engednétek el esetleg véletlenül? – kérdeztem.

-         Nem. – jött a tömör felelet.

-         Na, de…

-         Csend!

Megdöbbenve álltam. Mégis mit képzel ez a piperkőc?

Ellenkezni kezdtem és megpróbáltam kiszabadítani a kezem, de most sem jártam sikerrel. Vicsorogtam.

-         Eresszetek!

Senki nem válaszolt, és Mr. Hidegvér is hátat fordított nekem. Rögtön ezután egy zsákot húztak a fejemre.

-         Héj! Elég! Azonnal eresszetek el!

Megint csak nem szólt senki, és a karomnál fogva kezdtek el húzni. Egy idő után feladtam a küzdelmet és hagytam, hogy oda vigyenek, ahova csak akarnak.

Algernon, Dastan, ezért még drágán meg fogtok fizetni! – gondoltam magamban.

Némán mentünk tovább. Nem tudtam merre tartunk, de most ez volt a legkisebb gondom. Ez a fickó bolond? Megmondtam, hogy ki vagyok, akkor meg mi szükség erre. Vagy ezek talán Meddox emberei és én most sétáltam be egy csapdába?

Nem tudtam. Nem kaptam választ semmire és ez nagyon idegesítő volt. Többször megbotlottam, mert nem láttam az utamba kerülő tárgyakat. Köveket és ki tudja még mit. Kezdett nagyon elegem lenni és már szólni akartam, amikor hangok ütötték meg a fülem. Több hangot is hallottam, amik úgy hangzottak mintha jó páran lennének itt.

Akkor mégiscsak a Rejtőzködők azok?

Megtehettünk még pár métert, mielőtt megálltunk volna, és valaki ki nem nyitott egy ajtót. Meleg levegő jött ki az épületből, ami az arcomba csapott. Felsóhajtottam megkönnyebbülésemben, hogy végre meleg helyre kerülök.

Beléptünk az épületbe és az egyik vérfarkas becsukta az ajtót utánunk. Végül a zsákot is lehúzták a fejemről. A hirtelen jött világostól egy pillanatra behunytam a szemem, és mikor kinyitottam számos vérfarkassal találtam szembe magam. Csak az egyikük ült egy széken, ami a királyra emlékeztetett, ahogy a trónjáról adja az utasításokat. Ez csak abban különbözött, hogy nem trón volt, hanem egy sima szék. De a rajta ülő férfi egyáltalán nem volt átlagos. Ezt azonnal megállapítottam.

Mr. Hidegvér a férfi jobbjára sétált és felém fordulva megállt. Ő értem már, biztosan ő Balthazar jobb keze. Ezért viselkedik olyan piperkőcen.

-         Iain, ő az?

Mr. Hidegvérű csak bólintott. Iainnak hívják? Furcsa egy név, de mindegy. A férfi is az volt, úgyhogy illett hozzá.

Körbenéztem. A házat inkább házikónak kellett volna neveznem. Nem volt valami túl nagy, de kényelmesen be volt rendezve. Volt egy sütő, asztal, pár szék és egy külön szoba is volt, ami mögött talán a fürdő lehetett. De az volt a meglepő, hogy a kandalló mellett a földön plédek, takarók és párnák foglaltak helyet. A földön alszanak?

Meglepődtem, hisz sosem gondoltam, hogy a Rejtőzködők vezetője a padlón alszik.

-         Ne légy annyira meglepődve. Nem is olyan rossz, mint gondolnád.

Balthazar felé kaptam a fejem. A férfi engem nézett zöldes-barna szemével. Fekete hajába már látni lehetett pár ősz hajszálat is, de a kinézetét az arcán lévő sebhely határozta meg. Keménynek és erős vezetőnek tűnt, aki sok csatát megvívott már. A sebhelye a bal szeme alatt kezdődött és egészen a füléig húzódott. Megborzongtam a látványtól, bár nem tudnám megmondani, hogy miért.

-         Valóban meglepődtem, csak mert nem erre számítottam.

-         Érthető. – Balthazar szája sarka mosolyra húzódott, ami furcsa összhatást keltett. Olyan volt, mintha kinevetett volna.

Ezután csend telepedett ránk. Nem tudtam mit is kéne tennem. Vágjak bele a mondandómba? Vagy ne?

Szerencsére a férfi hamar megoldotta a dilemmám.

-         Gyermekem, térjünk a lényegre.

-         Rendben. Hol van?

A levegő megfagyott a házban. Mindenki megfeszült kivéve két embert. Balthazar felvonta a szemöldökét, Mr. Hidegvérű pedig egy szót sem szólt és nem is reagált. Újra a Rejtőzködők vezetőjére néztem.

-         Maga mondta.

-         Valóban.  Azonban a helyzet nem olyan egyszerű, mint ahogy tűnik. Sejtettem, hogy Vlad sántikál valamiben, de nem tett semmi olyat, amit kifogásolhattam volna. Nem bántotta a lányt, és ezt nem is hagytuk volna neki.

-         Akkor ez most mit jelent pontosan?

-         Bárki, aki csatlakozik hozzánk a védelmemet élvezi. Nem tehetek semmi addig, míg nem követ el valamit a szabályaink ellen.

-         Hogy mi?! 

Leesett az állam döbbenetemben. Ugye ezt most nem jól hallottam. Algernon, nagyon nagy bajban vagy és azt hiszem én is.

Dühösen néztem Balthazarra, majd Iainra. Mihez kezdjek most?

Vérfarkasok éjszakája sorozat - Üvöltő Fájdalom - 24.fejezet

Bocsi a késésért.... Boldog Karácsonyt mindenkinek és jó olvasást! :)

24. fejezet

A mellkasomhoz kaptam és hitetlenkedve néztem. Mindenki mozdulatlanul és döbbenten állt a helyén. A levegő megfagyott. Először hideget éreztem majd fájdalmat. Nevettem. Hangosan felnevettem. Hogy kínomban-e azt nem tudnám megmondani.

-         Ugye nem gondoltad, hogy egy golyóval elintézhetsz? Maya, olyan naiv…

Maya elmosolyodott és már megértettem mindent. Lenéztem a mellkasomra és vért láttam. Rengeteg vért méghozzá ott, ahol a szívemnek kellett lennie. Eljutott a tudatomig, hogy Maya szíven lőtt. El sem mertem hinni.

Azonban ekkor nagyot dobbant a szívem, próbálta ellátni feladatát, de nem tudta. Térdre estem az elviselhetetlen fájdalomtól. Nem kaptam levegőt. A szívem még egy utolsót dobbant, majd feladta a küzdelmet. Elsötétült a világ.

Sikerült. Sikerült.

Leengedtem a kezem, majd a pisztoly kiesett a kezemből, mikor Meddox holtan rogyott a földre. Bár mosolyogtam, mikor Meddox megrökönyödve nézett rám, ez az öröm csak egy pillanatig tartott.

Mi lesz most Safirával? – ez a gondolat futott át az agyamon. – Vajon most feláldoztam az ő életét az én boldogságomért?

Nem tudtam. Nem találtam választ pedig elkeseredetten kerestem. De erre senki sem tudhatta, csakis az idő tudja megmondani.

-         Maya.

Hallottam Algernon hangját, de egyszerűen nem tudtam levenni a szemem Meddox élettetelen testéről. Azt vártam, hogy megmozduljon, és újra kezdődjön a rémálom. Igen, biztos csak álmodom. Nem lehetek szabad ennyi év után. Az lehetetlen.

Azt hiszem, sokkos állapotban voltam, bár ez akkor még nem tudatosult bennem.

-         Maya, minden rendben.

Algernon szorosan megölelt és nem engedett el. Remegtem.

-         Már vége van. Szabad vagy. Soha többé nem kell félned tőle. Itt vagyok.

Hangokat és dulakodás hangját hallottam, de én csak Algernon hangjára figyeltem, ami megnyugtatóan hatott rám. Belélegeztem az illatát, ami szintén segített. A remegésem lassan abbamaradt és a verekedés hangja is lassan elhalt.

Kibontakoztam Algernon védelmező öleléséből, mikor úgy éreztem, hogy már képes vagyok rá. Ő elengedett én pedig újra körülnéztem. Raul és Stefan is holtan feküdtek a földön. Meglepődtem ugyan, de számítottam erre. Ez már nem rázott meg.

Csak most tűnt fel, hogy még egy- két számomra ismeretlen vérfarkas is csatlakozott hozzánk. Ennyire nem voltam magamnál, hogy még ez sem tűnt fel?

Dastan beszélt hozzájuk. Ásó is volt a kezükben, úgyhogy azt feltételeztem, most elássák a holtesteket. Marek és Natalie vitatkoztak. Káosz volt, mégsem érződött feszültség a levegőben. Mindenki megnyugodott, most, hogy a kívülállók halottak.

-         Köszönöm, Maya.

Megijedtem. El is felejtettem, hogy Algernon még mindig itt állt mögöttem.

-         Nem kell megköszönnöd. – megfordultam, hogy belenézhessek a férfi szemébe – Most már áruld el, merre van Safira. Utána kell mennem.

-         Nem tehetem.

Megrökönyödtem. Szinte alig tudtam megszólalni.

-         Nem?

-         Nem, mert akkor azonnal elindulnál, és mindenáron egyedül akarnál menni, pedig én segíthetnék.

-         Nem! Mond, meg merre van! Jogom van tudni!

-         Nem, Maya. Ha meg akarod találni, akkor velem kell jönnöd.

Elöntött a pulykaméreg. Felpofoztam Algernont. Ez már a második alkalom volt, de a férfi most sem dühödött fel. Újra meg akartam tenni, de ezúttal elkapta a kezem.

-         Maya – kezdte el nyugodt hangon – segíteni szeretnék.

-         Akkor mond meg hol van!

Mivel Algernon nem volt hajlandó elmondani nekem, én pedig elgyengülök, ha a szemébe nézek, ezért kirántottam a kezem a szorításából és ismét hátat fordítottam neki.

Hát, jó. Ha Algernon nem hajlandó segíteni nekem, majd megkeresem Safirát én magam. Csak követnem kell annak az Annabell nevű lánynak a nyomát.

Döntöttem.

Behunytam a szemem és próbáltam a sok illat közül kiválasztani Annabell illatát. Mély levegőt vettem és végül sikerült megtalálnom. Felvillanyozódtam. Kinyitottam a szemem és elindultam a nyom után. Sajnos Algernon nem hagyta annyiban a dolgot. Megragadta a karom és maga felé fordított.

-         Hová mész?

-         Ha nem vagy hajlandó segíteni, majd megkeresem én magam a testvéremet.

Algernon beletúrt bal kezével a hajába és nagyot sóhajtott.

-         Hogy te milyen egy makacs egy fruska vagy.

-         Te pedig bunkó. És ha most megbocsátasz, nekem…

-         Azt felejtsd el kislány. Velem jössz, ha tetszik, ha nem.

Felháborodtam.

-         Mit képzelsz?

Ám a férfi már nem figyelt rám. Dastan felé fordult, aki jó pár méterrel odébb állt tőlünk és megkezdte embereivel az ásást.

-         Dastan, Mayával mi lelépünk. Remélem elboldogultok. Köszönöm a segítséget.

Dastan felnézett.

-         Sok sikert!

Algernon bólintott, majd a karomnál fogva húzott maga után. Próbáltam kiszabadulni, de nem sikerült. Algernon erősebbnek bizonyult.

-         Figyelj Maya. Nem szaladgálhatunk ilyen ruhákban a városban, szóval most elmegyünk hozzánk és átöltözünk. Aztán elindulunk a testvéredért. Megígérem, hogy épségben visszahozzuk. Bízz bennem, kérlek.

-         Hogy hihetnék neked, ha nem engedsz utamra.

-         Ilyen állapotban nem jutnál messzire, hidd el.

Algernonnak igaza volt, de ez nem számított. Semmi pénzért nem mondtam volna el neki, hogy egyetértek vele. Még bátorításnak venné.

Némán sétáltunk. Algernon még mindig fogta a kezem és nem engedte, hogy kiszabadítsam. Egy idő után feladtam a próbálkozást. Lassan kiértünk az erdőből és ismerős környékre lettem figyelmes.  

-         Erre van a házatok? – kérdeztem meglepetten.

-         Igen. Miért?

Algernon meg sem állt és nem is nézett hátra.

-         Csak azért kérdeztem, mert Meddox háza is erre van.

A férfi erre megtorpant és hátrafordult.

-         Mi?

-         Jól hallottad.

Algernon annyira meglepődött, hogy még a kezemet is elengedte. Kihasználtam az alkalmat és mindkét kezem a hátam mögé rejtettem. A férfi felvont szemöldökkel követte a mozdulatot

-         Mindegy. Meddox miatt már nem kell aggódnunk. Menjünk.

Most nem próbált meg hozzám érni, aminek kifejezetten örültem. Az érintése túlságosan is hatással volt rám, így nem tudtam úrrá lenni a feltámadt érzéseimen. Nem akartam, hogy újra bárkitől is függésbe kerülnék, ezért nem akartam érzelmileg kötődni egy férfihoz. Semmilyen módon, főleg nem, ha Algernonról van szó.

-          Maya, gyere.

Észbe kaptam, hogy egy lépést sem tettem a férfi felé, aki már pár méterrel meg is előzött és most rám várt. Gyorsan utána siettem.

Beleszúrtam a földbe az ásót, rátámaszkodtam és kifújtam a levegőt. Rengeteg gödröt ástunk már és még ez sem volt elég. Megtöröltem a homlokom és azon gondolkodtam mi lehet most Mayáékkal. Csak remélni mertem, hogy minden rendben megy majd. Szurkoltam nekik, de tudtam, hogy Algernonnak nem lesz könnyű dolga. Nekem sem volt az, de neki még nehezebb. Maya mereven elutasított minden érzelmet, ez látszott rajta, mikor nálunk volt, de úgy láttam nem utasította el őket teljesen. Inkább csak mélyen eltemette magában. Ami a barátom szempontjából jó. Könnyebb előcsalogatni valamit, mint a nulláról kezdeni az egészet.

Felsóhajtottam. Az élet túlságosan bonyolult és mindannyiunknak meg kell vívnunk a magunk harcát. A barátom is ezt tette most. De legalább Meddoxot sikerült megölnünk.

Ránéztem a halott kívülállóra, aki a saját vértócsájában feküdt. Sajnáltam őt, mert régen a barátom volt és jobb ember is lehetett volna, ha tesz érte. De nem így alakult, és ez ellen már nem tehettem semmit. Szívesen megelőztem volna a történteket, de sajnos senki nem rendelkezett ilyen erőkkel.

Gondolataimból a telefonom csörgése ébresztett fel.

-         Igen? – szóltam bele.

Közben körbenéztem. Mindenki végezte a dolgát, szinte néma csendben. Lehet, hogy ezek az emberek ártani akartak nekünk, de mégis emberek voltak. Na és persze vérfarkasok.

-         Dastan. – Apám hangja baljóslatú volt. – Rossz hírem van. Elysia rosszul lett. A vártnál előbb fog szülni.

Apám többi szavát már nem hallottam, mert elejtettem a telefont.

A szobámban voltam és átöltöztem. Pakoltam pár ruhát a táskámba, amiket majd magunkkal viszünk. Natalie ruhái közül is kölcsönöztem néhányat, míg Maya fürdött. Nagy nehézségek árán sikerült csak rávennem, hogy mossa le magáról a harc mocskát, de végül sikerült. Hallottam a víz ütemes zúgását és minduntalan a szemem előtt láttam, ahogy a víz a lány meztelen testére zuhog. A farkam megrándult a nadrágomban és össze kellett szorítanom az állkapcsom, hogy lenyugtassam magam. Alig bírtam megállni, hogy ne nyissak be a lányhoz és csatlakozzam hozzá.

Erős volt a késztetés, de megálljt kellett parancsolnom magamnak. Most Safira a legfontosabb és csak utána nyerhetem el a lány szívét. Mert azt akartam, hogy nekem adja, hisz az enyém már az övé volt. Nehéz volt beismerni, magamnak is alig mertem, de ez volt az igazság. Nem tagadhattam és nem is akartam. Meg kellett szereznem magamnak Mayát és mindent el fogok követni ennek érdekében.

A vízcsobogás hangjának hiánya ébresztett fel merengésemből. Gyorsan beledobáltam még pár dolgot a táskába, majd lementem a földszintre. Megvártam, míg Maya felöltözik és kijön. Nem is kellett sokáig várnom meg is jelent a helyiségben Natalie egyik bőrszerkójában. Leesett az állam a lány kinézete láttán. A ruha rásimult a testére kiemelve domborulatait. Lapos hasát, vékony derekát, telt kebleit, hosszú és izmos lábát.

Vágyam hullámai szinte már átcsaptak a fejem fölött. Nem voltam ura a testemnek és azt vettem észre, hogy közelítek a lány felé. Megálltam előtte és kezemmel felemeltem az állát. Belenéztem azokba a csokoládébarna szemekbe és elvesztem. Lehajoltam, hogy megcsókoljam, hogy megízleljem Maya bűnre csábító ajkait, de ő elhátrált. Csalódottan engedtem, hogy ellépjen mellettem.

Felsóhajtottam. Sok dolgom lesz még, mire Maya elfogad.

Vérfarkasok éjszakája sorozat - Üvöltő Fájdalom - 23.fejezet

Na halihó...csak elkészült ez a fejezet is :) Még egyszer bocsi a késésért és jó olvasást

23. fejezet

-         Na jó, most, hogy eltettük láb alól a zavaró tényezőket, azt hiszem, nekikezdhetünk az igazi harcnak, nem gondoljátok?

Senki sem mozdult meg. Kifáradtunk mindannyian és azt vártuk, hogy mit lép a másik.

-         Marek, remélem, nem kell csalódnom benned.

Mindenki a férfi felé fordult. Natalien és Mayán is látszott a feszültség, bár tudtam, hogy nem ugyanazt érezték. Amint Marek megmentette Natalie életét mindenre rájöttem. A lány reakciója elárulta, hogy mi is folyik köztük Egyből rádöbbentem miért viselkedtek mindketten olyan furcsán. Ők is egy pár. Megdöbbentő felismerés volt. Nem tudtam, hogy viszonyuljak hozzá, de ebben a pillanatban örültem neki. Ugyanis így a mérleg nyelve a mi oldalunkra billent.

-         Sajnálom Meddox, de végeztem veled. Többet nem fogok a nevedben harcolni, sem pedig ölni.

Meddox arckifejezése láttán elégedettség töltött el. A gyűlöletem iránta olyan nagy volt, hogy alig bírtam féken tartani és most eljött a pillanat, hogy meg is fizessek neki mindenért. Meddox azonban rendezte arcvonásait és kinyújtotta a kezét Maya felé. Az elégedettségem azonnal elmúlt. Harag és félelem váltotta fel. Azonnal közé és a férfi közé álltam.

-         Maya!

Meddox nem foglalkozott velem, hanem a vállam fölött továbbra is a lányt nézte. A helyzet megváltozott. A férfi két embere felsorakozott mellette, míg Dastan és a többiek pedig mellettünk. Az erőiszonyok egyértelműek voltak. De ha Maya most ellenünk fog harcolni…

-         Algernon – suttogta Maya és megfogta a kezem.

A haragom erősödött és már szinte kétségbeesett lettem. Nem, ez nem történhet meg!

Hátrafordultam, hogy megakadályozzam a lányt abban, amit tenni akart. Bármi áron! De ő csak kitartóan nézett a szemembe és a tekintetével könyörgött nekem. Kérlelt, hogy ne tegyek ostobaságot, olyat, amit később megbánhatok, de az ösztöneim eluralkodtak rajtam. Nem tehettem ellene. Meg kellett védenem Meddoxtól. Csak ez számított. Nem kerülhetett újra a karmai közé.

Megragadtam a karját és nem engedtem. Nem lettem volna képes elengedni. Nem is akartam. Mindenki csöndben várt. Még Meddox is. Ezt a csatát csak mi ketten vívhattuk meg. Maya nem ellenkezett a szorítás ellen. Kitartóan nézett.

Azonban rá kellett jönnie, hogy nem engedek. Pár pillanat volt az egész, míg Maya rádöbbent erre. A tekintetében gyengédséget és megannyi érzelmet fedeztem fel. Kétségbeesést, félelmet és reményt. A nő, akit szerettem hitt bennem és megengedte magának a reményt. Talán ez és az, hogy Dastan végül mégis beleszólt térített jobb belátásra. A barátom megragadta a vállam. Nem mondott semmit, de ez mindent elmondott. Maya újra a nevemet suttogta én pedig hatalmas önfegyelem árán, de leengedtem a kezem.

Maya egy pillanatra habozott, egy utolsó pillantást vetett rám, majd Meddox mögé sétált. Nem ért a férfihoz, figyelembe se vette kinyújtott kezét. Ez némileg lecsillapított, de majd belehaltam abba, hogy ezt a jelenetet végig kellett néznem és átélnem.

Dastan még mindig ott volt mellettem és most bátorítóan szorította meg a vállam. Lenyeltem minden érzést, ami bennem volt. Tudtam, hogy azok csak hátráltattak volna, így mindent kizártam a győzelem érdekében. Majd ha már nyertünk, akkor engedem szabadjára őket.

Meddox önelégült vigyorral az arcán állt velünk szemben. Nyeregben érezte magát és ezt nem is titkolta. De én majd letörlöm azt a ronda vigyort a képéről.

Hiába próbáltam elnyomni a haragomat nem tudtam teljesen, ami nem volt meglepő. Csoda, hogy még nem kezdtem el őrjöngeni. Nem hittem volna, hogy ekkora akaraterő van bennem. És tessék. Itt állok a halálos ellenségemmel szemben, aki most vette el tőlem a nőmet és én mégsem ugrok a torkának habzó szájjal. Igazán büszke lehettem magamra. De nem voltam az. Épp ellenkezőleg. Magamat utáltam a legjobban, mert tudtam, hogy mindennek csakis én voltam az okozója. Ha akkor, ott a Gyilkos-tónál megölöm a férfit, Maya most már szabad lenne. A húga viszont halott. Nem volt jó döntés.

Sajnos ez már nem számított ugyanis most már mindez megtörtént. Itt voltunk és ezen nem lehetett változtatni.

Dastan még mindig nem engedte el a vállam. Meglepetésemre odasúgta a fülembe, hogy más ne hallja.

-         Tudom, hogy azt mondtad, hogy átengeded nekem, de azt hiszem, most téged illet meg a jog, hogy elbánj vele.

Na, erre felkaptam a fejem. Döbbenten néztem a barátomra, de ő csak bólintott, majd leengedte a kezét.

-         Vége az előadásnak? – kérdezte gúnyosan Meddox.

Egy morgás volt a válasz részemről.

-         Akkor azt hiszem kezdhetjük is, nem gondoljátok?

-         Igen, kezdhetjük. Ha ennyire szeretnél harcolni, akkor felőlem rendben. Állj ki ellenem!

-         Ugyan már Algernon, – kezdte lekicsinylő hangon Meddox, mintha egy ötéveshez beszélne – én jobb ellenfelet találtam neked. Maya kérlek.

Meddox hátranyúlt, megragadta Mayát és maga elé húzta. A lány értetlenül nézett és kétségbeesetten nézett a kívülállóra.

-         Jól hallottad. Öld meg.

Döbbent csend következett, majd miután a lány magához tért azonnal rávágta a feleletet.

-         Nem!

-         Rendben van. – vonta meg a vállát a férfi – Azt hiszem, kénytelen leszek felhívni Vladot.

Maya azonnal elsápadt. Én is megrökönyödve álltam. Erre nem számítottam. Egyikünk sem. Nataliek ugyan nem értették miről van szó, de ők is tudták, hogy Meddox zsarolja a lányt.

Na, most már tényleg feldühödtem Maya arca láttán, ahogy felém, majd újra Meddoxhoz fordul. Látszott rajta, hogy nem tudja, mit tegyen.

Tanácstalanul álltam. Az agyam leblokkolt és nem akart működni. Meddox tényleg azt kérte tőlem, hogy válasszak Algernon és Safira között? Ez nem a valóság. Ez nem lehet az.

Tudtam, hogy egyszer eljön ez a pillanat, de egy dolog sejteni és más dolog, ha tényleg megtörténik. Azt hittem, mikor ezt kéri tőlem Meddox majd Safira halálának és szenvedésének gondolata elég lesz, hogy feladjam a boldogságom kulcsát, de most mégsem tudtam tenni semmit. Csak álltam ott és hitetlenkedve néztem Meddoxra. Nem akartam elhinni, amit hallottam

-         Mozgás!

A lábam nem engedelmeskedett. A szívem kétfelé húzott. Kétségbeesetten meg akartam menteni Safirát, de nem ilyen áron. Ezt nem tudom megtenni. Remegtem.

-         Gyáva vagy Meddox! – Algernon hangjára felocsúdtam és a férfi felé kaptam a fejem – Mindig mással végezteted el a piszkos munkát! Sosem mocskolod be a kezed. Gyáva vagy és azt kell hinnem, hogy félsz kiállni ellenem, mert tudod, hogy vesztenél.

Algernon egy lépést tett felénk.

-         Nem érdekel, mit gondolsz te kis ficsúr. Nincs annál nagyobb élvezet számomra, minthogy végignézzem, ahogy az a nő ontja ki a véred, akit a legjobban szeretsz. Kíváncsi vagyok, hogy most mit fogsz tenni. Ha nem ölöd meg, akkor ő fog téged. Nem igaz, Maya?

Meddox olyan erősen ragadta meg a kezem, hogy felszisszentem volna, ha nem lettem volna teljesen leblokkolva. Nem tudtam megszólalni.

-         Engedd el!

Hallottam Algernont, de egyszerűen képtelen voltam bármire is. Ennyi. Ez volt az a pont, ahol elértem a tűrőképességem határát. Több dolgot már nem tudtam volna elviselni. Az összeomlás szélén álltam.

Meddox maga felé fordított és most már mindkét kezemet teljes erőből szorította. Kénytelen voltam belenézni a férfi metsző, méregzöld szemébe.

-         Ne legyél ostoba Maya. Tudod, mire vagyok képes.

Amikor erre sem reagáltam megdöbbentő kijelentést tett.

-         Ha megteszed Safira szabad lesz.

Még levegőt is elfelejtettem venni.

-         Mi?

-         Jól hallottad. Tedd meg és soha többé nem kell aggódnod miatta. Többet nem fogom bántani semmilyen módon.

Sarokba szorított. Rájöttem, hogy meg kell tennem. Mert ha nem akkor Meddox biztosan megöl és abba bele sem mertem gondolni, hogy mit tesz a húgommal. Amint eldöntöttem, hogy megteszem a lelkem összetört.

Meddox megérezte a változást és elengedett. Olyan lassan fordultam meg, ahogy csak tudtam. Nem tudtam Algernon szemébe nézni.

Összetörtem.

A jelenet, ami kibontakozott előttem felettébb mulatságos volt. Maya annyira naiv volt. Tényleg elhitte, hogy hagyom a kishúgát szabadon távozni. Legszívesebben felnevettem volna, de kivételesen visszafogtam magam.

Élvezet volt nézni, ahogy Dastan kis csapata döbbenten vette tudomásul a lány választását. Nem volt más lehetősége. Talán ezt ő is tudta, bár nem voltam biztos benne, de nem számított. Meg akartam fizetni Dastannak és Algernonnak mindenért. Mindenért, ami történt, amit tettek.

Még kicsik voltunk és akkor még én sem voltam kívülálló. Dastan, én és Algernon voltunk a legjobb barátok. Mindig együtt játszottunk, együtt törtünk borsót a falubéliek orra alá. Nagyon jól kijöttünk egymással és nem volt addig semmi baj, míg Algernon húga, Aishe meg nem halt. Algernon saját magát hibáztatta a történtekért és Dastannal a barátságuk egyre szorosabbá vált, engem pedig egyre inkább háttérbe szorítottak. Úgyhogy kerestem magamnak új barátokat és egy régóta bennem lappangó ösztönnek engedve, egy új hóbortnak hódoltam. Magam köré gyűjtöttem azokat a gyerekeket, akik olyan jellemmel rendelkeztek, mint én, vagy azokat, akiket könnyen lehetett befolyásolni. Eleinte csak állatokat kínoztunk meg és élvezettel néztük, ahogy szenvednek, de ahogy az idő egyre előrehaladt én többre vágytam.

Az új elfoglaltságomra akkor derült fény, amikor megöltem egy kislányt közülünk. Senki sem tudta, hogy mi történt vele és a Vadászoknak tudták volna be a falubéliek a dolgot, vagy egy balesetnek, ha Dastanék nem köpnek be. Valahogy tudomásukra jutott, hogy én voltam az, aki belefojtotta a lányt a tóba és ezt elmondták a királynak.

Egyáltalán nem bántam meg a bűnöm és Dastan és Algernon mélységesen megdöbbent azon, hogy valójában milyen is vagyok. Pontosan ezért mondták el Oresztésznek.

Természetesen eleinte nem akartak hinni nekik, de végül mégis csak a Vérfarkasok Hercege állította a bűnösségem és elüldöztek a faluból. Bosszúból magammal vittem azokat, akik idő közben mellém szegődtek és így lettünk mi a kívülállók. Akkor meggyűlöltem az egykori barátaimat.

És most is mélyen megvetem őket. Talán még jobban. Az évek elteltével haragom és gyűlöletem egyre csak nőt irántuk. És most itt volt az alkalom, hogy megfizessek mindenért.

Mayára és Algernonra néztem. A szám önkéntelenül egy mosolyra húzódott és teljesen elégedett voltam. Csak a véletlennek köszönhető, hogy így alakultak a dolgok, de végül ez mégis a javunkra várt. Már ezért a pillanatért megérte az egész.

Azonban nem sokáig élvezhettem a látványt, mert pont mikor Maya megindult Algernon felé, Dastan rontott nekem. Sajnos Dastan barátai sem tétlenkedtek és hamar lefoglalták Stefant és Rault. Marek és az a nő Stefanra támadott, míg Raulra a másik férfi. Sajnos nem volt időm arra, hogy velük foglalkozzak.

Dastan remek harcos volt és ezt magam is tudtam, de biztos voltam a győzelmemben.

Ebből a harcból én kerülök ki győztesen.

Maya újra Meddox oldalán harcol. Nem tudtam elhinni. Ráadásul velem kell harcolnia. Nem akartam elhinni az események alakulását. Egyszerűen ez nem lehet. A sors miféle gonosz tréfát űz velünk?

Fogalmam sem volt mitévő legyen. Csapdában voltam, akár egy kelepcébe csalt patkány. Ha nem engedem, hogy Maya megöljön, akkor a húga hal meg. De ha meghalok, akkor nem csak az én, de Maya boldogsága is. Emellett Elysia is teljesen összetörne. Nem volt jó döntés.

Mit kéne tennem?

Csak ez a gondolat zakatolt az agyamban. Semmi más.

Sok időm azonban nem volt gondolkodni, mivel Maya elővette két tőrét és már nekem is támadt. Alig volt időm előhúzni a kardom. Maya tényleg komolyan gondolta a harcot.

Ádáz összecsapásba kezdtünk. De bennem is harc dúlt és ez a technikámon is meglátszott. Nem vittem az ütéseimbe és döféseimbe elég erőt és nem voltak elég pontosak. Alig tudtam védekezni. Maya nagyon jó volt. Koncentrálnom kellett volna, de képtelen voltam. Maya szemében csak a nagy üres semmit láttam. Kifejező tekintete most csak sivár ürességet tükrözött. Leginkább magamra haragudtam azért, mert hagytam, hogy Maya ennyit szenvedjen és választani kelljen köztem és a húga között.

Ha nem tudtam volna a Rejtőzködők tartózkodási helyét hagytam volna, hogy végezzem velem, de mivel tudtam és volt esélyünk rá, hogy megmentsük a kislány életét, nem engedtem.

Komolyan vettem a harcot. Percek teltek el. Hallottam a többiek csapásainak hangját, a lihegésüket az enyémmel és Mayáéval egyetemben is. Köröztünk egymás körül és lecsaptunk. Egyikünk sem találta el a másikat, bár én nem is akartam. De ezután a csapás után mindketten megálltunk. Pengéink még mindig egymásnak feszültek. Lihegtünk. Olyan közel voltunk, mégis oly távol. Valahogy rá kellett vennem a lányt, hogy térjen magához.

-         Maya.

Nem adta jelét annak, hogy figyelne rám, de nem mozdult, ugyanakkor nem is nézett a szemembe. Nem tudom mi játszódhatott le benne, de rá kell vennem, hogy érezzen. Hogy elfogadja ezeket az érzéseket, amik erőssebbé teszik és nem gyengébbé.

-         Maya, figyelj rám. Nem kell ezt tenned. Annabellt már elküldtem Safiráért, hogy még az összecsapásunk előtt mentse meg a húgodat, hogy Meddox ne zsarolhasson. Sajnos nem gondoltam, hogy a csata ilyen hamar eljön, de kérlek, adj egy esélyt, hogy megmentsem. Ne add fel, kérlek!

Maya végre a szemembe nézett. Újra önmaga volt. Láttam a szemében, ami újra olyan kifejező lett, mint volt.

-         Algernon kérlek, ne nehezítsd meg a helyzetem.

A pengéink szétváltak és Maya lesújtott a tőrével. Én hárítottam és újra egymással szemben álltunk.

-         Nem hagyom, hogy megint feláldozd magad. Te hozzám tartozol és nekem kell vigyáznom rád. Nem hagyhatom, hogy ezt tedd.

-         Algernon! Hagy abba! – Maya már kétségbeesett volt.

Mélyen a szemébe néztem.

-         Nem tehetem.

Minden képességem latba vetettem és kiütöttem Maya kezéből mindkét tőrét. Mielőtt bármilyen másik fegyvert a kezébe vehetett volna elkaptam a derekát és magamhoz húztam. Megcsókoltam, ezzel hallgattatva el. Csak remélni mertem, hogy ennyi elég lesz.

Elvesztem. Amikor Algernon szája az enyémre tapadt már tudtam, hogy nem fogom tudni megtenni, amit Meddox várt tőlem. Talán soha nem is lettem volna képes rá. Beleolvadtam védelmező karjaiban, ahol végre megnyugvásra leltem.

Amikor abbahagytuk a csókot, a körülmények ellenére egy pillanatig csak mi léteztünk. A szívem elkezdett reménykedni és most nem gondoltam arra, hogy mi történik, ha Algernon terve mégsem sikerül. Most az egyszer önző módon viselkedtem és csakis magamra gondoltam.

Algernon gyengéden végigsimított az arcomon én pedig becsuktam a szemem és csak élveztem az érintését, ami tüzes nyomot hagyott a bőrömön. Mint valami bélyeg, ott volt és kinyilvánította, hogy az övé vagyok. Ebben a pillanatban még ezt is elmertem hinni.

Ám sajnos, mint minden jó dolog az életemben ez is véget ért. Túl hamar.

-         Maya! – Meddox hangja hallatán összerezzentem.

Algernon és én is odakaptuk a fejünket. Én megfordultam, mert háttal álltam a többiek közötti harcnak. Döbbenten álltam, ahogy Algernon is.

Meddoxnak valahogyan sikerült Dastan fölé kerekednie és leütnie. Dastan a fejét fogva a földön feküdt, de szerencsére élt. Rémülten néztem Meddox szemébe.

-         Azonnal öld meg azt az idiótát! Ha nem teszed, istenemre esküszöm, hogy Safira is olyan sorsa jut, mint te! A rabszolgám lesz és korántsem fogok olyan kedvesen bánni vele, mint veled! Megértetted? – a férfi kikelve magából, őrjöngve ordított, miközben egyre közeledett hozzánk.

Meddox szavai hallatán teljesen megdermedtem. Megfagyott az ereimben a vér és mozdulni sem tudtam. A kívülállók vezetője egyre csak közeledett felénk és én úgy éreztem, minden lelassul körülöttem. Nem tudtam mit csinált Algernon, de bennem egy pillanat alatt átvette a rémület helyét a vak düh. Teljesen elborult az agyam, előkaptam az övemre csatolt fegyvert, céloztam és tüzeltem.