Üvöltő Szenvedély - 13.fejezet /Részlet/

Ez úton kívánok mindenkinek Kellemes Húsvéti Ünnepeket és sok locsolót a lányoknak! Jó olvasást :)

   "Egy halk káromkodással vettem tudomásul, hogy Safira megint a közelemben volt. A kastély folyosóján lézengtem, amikor befordultam egy sarkon és szó szerint belefutottam a lányba. Majdnem sikerült is feldöntenem, de reflexszerűen elkaptam a karját és megtartottam, nehogy elessen.

   – Köszönöm. – hebegte a lány, láthatóan még mindig meglepetten a hirtelen találkozástól.

   Igazából az én hibám volt, hogy majdnem feldöntöttem, mivel annyira ideges voltam, hogy nem figyeltem a környezetemre és csak járkáltam fel-alá, de ezt be nem ismertem volna neki.

    Ahogy ott álltunk hirtelen megcsapott Safira nőies illata és közelsége, amire a testem szinten azonnal reagált, amitől legszívesebben újra elkáromkodtam volna magam. Még mindig nem engedtem el a karját, de ahogy a lány felnézett rám azonnal tudatában voltam a bőre érintésének és úgy engedtem el, mintha megégette volna a kezem. Még hátráltam is egy lépést, hátha ez a távolság majd elég lesz a nő ellen."

Üvöltő Szenvedély - 12.fejezet

12. fejezet

– Mégis miért kellene segítenem nektek?

Azt a logikus választ adtam erre a kérdésre, ami már régóta foglalkoztatta a gondolataimat, és ami ugyan csak egy megérzés volt, de talán most megbizonyosodhattam róla.

– Mert érzel valamit iránta.

A válaszomat megdöbbentő csend követte. Csak onnét tudtam, hogy Iain Achard még mindig a vonalban van, az légzésének összetéveszthetetlen hangja volt. Vártam mit felel erre, de inkább a reakciójára voltam kíváncsi, mintsem arra, amit mond.

– Nem értem honnan veszed ezt. – felelte a férfi némi habozás után.

Magamban kuncogni kezdtem és nem tudtam megállni, hogy a szám sarka ne görbüljön felfelé. Nagyon mulatságos volt, ahogy ez a kívülálló férfi próbálta letagadni a nyilvánvalót. Amikor először találkoztunk is észrevettem, hogy néz Annabellre. Lehetetlen volt nem látni, hogy vonzódik hozzá, ami persze nem volt meglepő, hisz Bell nagyon csinos. Ideje volt kideríteni, hogy valóban érdeklődik iránta vagy csak a külseje ragadta meg a figyelmét. Ha így lenne, akkor magam fogom garantálni, hogy a közelébe se kerülhessen ez a férfi.

– Na, figyelj, ne játsszuk le ezeket a köröket, rendben? Sem időm, sem pedig kedvem nincs hozzá. Engem csakis Bell biztonsága érdekel és ezért bármire hajlandó vagyok. Egy kérdés van csak: hajlandó vagy-e ugyanerre, vagy sem?

Kivártam, mivel Iain ismét elhallgatott. Reméltem, hogy a szavaim megteszik a hatásukat majd, de ennél többet nem szándékoztam mondani. Ennek hatnia kellett, a többi már csak rajta múlott, de szinte biztos voltam a válaszban, mégis mikor hallottam, hogy a férfi nagy levegőt vesz a válasza előtt visszafojtottam a lélegzetemet.

– Jó, a francba is rendben, de szólnom kell a Rejtőzködők vezetőjének. Ha elintéztem jelentkezem. – azzal letette.

Diadalittas mosolyra húzódott a szám, majd visszaadtam a telefont Safirának. Mivel mindenkinek jó hallása volt minden egyes szót hallottak és elképedve néztek kivéve Mayát és testvérét. Ők észrevették azt, amit én is. Valami alakult Annabell és Iain között.

– Ez meg mi volt? – kérdezte Dastan. Ő nem volt jelen, mikor a Rejtőzködőknél voltunk, így nem is érthette a történteket.

– Hát… - kezdtem el – Azt hiszem, Annabell megtalálta a párját és elmenekült előle, de mi segítünk, hogy újra egymásra találjanak.

Hirtelen riadtam fel álmomból. Nem sokat aludtam azóta az álmom óta, mivel akárhányszor lehunytam a szemem mindig azt a jelenetet láttam magam előtt, ahogy a sötétség elől menekülök. Most valahogy mégis elbóbiskoltam. Úgy tűnt, ez hatalmas hiba volt.

A bérelt kocsimban ültem, amivel lehúzódtam az út szélére. A karom még mindig sajgott és zúgott a fejem az alvás ellenére is. Kellett egy-két másodperc mire betájoltam magam, aztán újra hallottam a hangot, ami felébresztett. Balra néztem. Az ablakon kopogtak, méghozzá egy rendőr. Remek. Már csak ez hiányzott.

Gyorsan lehúztam az ablakot és a legszebb mosolyomat villantottam a férfira, aki érdeklődve vizslatott.

– Miben segíthetek, biztos úr? – kérdeztem mézes-mázas hangon, hogy elaltassam a gyanúját.

– Hölgyem, itt nem szabadna megállni.

A férfi a szokásos kék uniformist viselte, sapkát és jelvényt. A kezében egy jegyzettömböt és tollat szorongatott, övére pisztoly és gumibot volt csatolva meg egy adóvevő. Körülbelül a negyvenes évei végén járhatott, a bajusza már őszült és pocakot is növesztett, de tisztességes embernek tűnt. Erőt sugárzott annak ellenére, hogy már egy húszéves simán lepipálta volna. Kék szeméből sütött a tapasztalat és látszott rajta, hogy komolyan veszi a munkáját.

– Ó, ne haragudjon. Nem tudtam. Átutazóban vagyok és elfáradtam, de nincs időm megszállni egy motelban. Tudja temetésre vagyok hivatalos.

A rendőrtiszt ismét végignézett rajtam, ezúttal tüzetesebben. Még mindig gyanakodott kicsit, bár látszott rajta, hogy hinni akar a mesémnek. Jóhiszeműnek látszott, amit ki is akartam használni. Reméltem megesik rajtam a szíve és elenged.

– Nem úgy van öltözve. – szólalt meg végül kissé szarkasztikusan.

– Hát, nem akarok a kosztümömbe beleizzadni, ugye megérti. – villantottam rá egy kedves, de visszafogott mosolyt.

Elővettem legjobb pókerarcomat és tovább játszottam a szerepem. Rápillantottam a műszerfalon lévő órára és idegesen kapkodni kezdtem, mint aki siet.

– Anyám, már ennyi az idő? – hadartam – Sietnem kell.

Szerencsére a pasi minden mozdulatomat figyelemmel kísérte, így látta a reakcióm, bár azt nem tudtam volna megmondani, hogy bevette-e.

– Sajnálom kisasszony, de nem engedhetem el anélkül, hogy ne nézném meg az igazolványát, ugyanis sok gyilkosság történt itt mostanában. Jobb az elővigyázatosság, remélem megérti.

– Hát, persze – válaszoltam.

Odafordultam az anyósüléshez és kivettem az irataimat a táskámból – amik persze hamisak voltak – ügyelve, hogy a férfi ne vegye észre a fegyvereket. Odanyújtottam a rendőrnek, aki el is vette, majd figyelmesen tanulmányozni kezdte. Miután mindent rendben talált visszaadta.

– Kérem, legyen óvatos. – mondat búcsúzóul.

– Az leszek – ígértem, majd beindítottam az autót és elhajtottam.

Szándékomban állt állni a szavam, még akkor is, ha ezt egy idegennek tettem, de mivel egyedül voltam tényleg figyelnem kellett. Egy hiba is az életembe kerülhetett, amit egyelőre szerettem volna elkerülni.

Nem tudtam pontosan mennyit aludtam, de az megtette a hatását. Sokkal jobban éreztem magam, persze még mindig ramatyul, de jobban. Túléltem én már rosszabb helyzeteket is, így figyelmen kívül tudtam hagyni a fájdalmat, csak a lelkemben tátongó ürességet nem.

Fogalmam sem volt merre tartok és igazából nem is számított, csak vezettem nem figyelve semmire. Úgy döntöttem, ha majd ismét elfáradok, akkor megállok ott, ahol éppen vagyok. És kezdődhet a vadászat.

Teendőnk akadt. Magam köré gyűjtöttem pár követőt, akik ugyanabban hittek, mint én. Hogy a vérfarkasoknak – akik nem Isten teremtményei – el kell tűnniük a föld színéről és erről nekünk, Vadászoknak kell gondoskodnunk. Én lettem a vezetőjük, mert képességeimmel és elszántságommal kitűntem mindegyik emberem közül.

Lassan közeledett az éjszaka, ezért megbeszélést tartottunk az éjszakai feladatunkról. Elmondtam kinek hol lesz a helye, ki kivel tart majd, mert nem mehetett senki sem egyedül. Azok a fenevadak, akiket üldöztünk túl veszélyesek voltak ahhoz, hogy valaki egyes-egyedül szembenézzen velük, ezért mindig csapatban dolgoztunk. Egységben.

Velem együtt húsz főt foglalt magába a csoportunk, így öt kisebb csapatra tudtunk bomlani, így nagyobb területet fedtünk le. Ha maximum kettő ellenséggel találták szembe magukat a csapatok, azzal még el kellett tudni bánniuk, de ha többel futottak össze, akkor ismét összeálltunk. Egységben az erő.

Miután mindent tisztáztunk elküldtem mindenkit pihenni, ugyanis éjszaka nem lesz alkalmuk sokat aludni, de nem lehetnek figyelmetlenek, vagy fáradtak, mert az egy életbe is kerülhet.

Meghagytam, hogy három óra múlva ugyanitt találkozunk, – a lakásomon – majd mindenkit elküldtem, én pedig lefeküdtem a francia ágyamra és próbáltam én is pihenni, de túl izgatott voltam. Alig vártam, hogy az éjszakát járva vadásszak az ellenségemre. Ez volt az életem értelme, ezért küzdöttem és harcoltam, toboroztam újabb tagokat, akik követnének engem a halálba is.

Nagyon bíztam benne, hogy ma kapásunk lesz és sikerül megölnünk pár vérfarkast, de nehéz volt felkutatni őket, ugyanis kevesen voltak a városokban és rejtőzködtek. Persze akadtak olyanok is, akiket nem érdekelt, hogy feltűnést keltenek, ennek ellenére emberekre vadásztak. Őket és az összes többit is meg akartam akadályozni, sőt kiirtani. Ezek a szörnyetegek nem érdemelték meg az életet.

Ám az álmom az volt, hogy elkapok egy nőstényt, akinek tetoválás van a nyakán, ugyanis akkor a párja eljönne érte és két legyet ütnénk egy csapásra. Na meg persze a bestián kitölthetném a mérgemet.

Egyelőre nem volt még ilyen szerencsénk, de elég-utóbb ez is be fog következni. Éreztem.

Felnevettem. Szinte éreztem azt a mámort, ami akkor fog el, ha elkapunk egy vérfarkast. Volt, hogy elfogtuk és megkínoztuk őket, hogy vallomást csikarjunk ki belőlük vagy elárulják azt, hogy a többiek hol bujkálnak. Némelyikből sikerült is pár szót kicsikarni, ilyenkor pedig nagyon elégedett voltam magammal, de a legjobban még is az tetszett, mikor láttam, hogy huny ki a szemükből a fény.

Hiába hangzik morbidul, de sok halott embert láttam már, akikkel ezek a teremtmények végeztek. Átharapott torok, vér mindenütt. Megmagyarázhatatlan halálesetek, amik rettegésben tartották a lakosságot. Senki nem akart hinni bennük, mert féltek.

De én tudtam, hogy léteznek.

Ökölbe szorítottam a kezem és némán figyeltem a plafont a sötétben.

Én Drake Hunt megesküdtem az életemre, hogy levadászom mindegy szálig. Míg vérfarkasok léteznek nem hagyjuk abba a harcot.

Megfogadtam és be is fogom tartani.

Üvöltő Szenvedély - 12.fejezet /Részlet/

"– Nem értem honnan veszed ezt. – felelte a férfi némi habozás után.

   Magamban kuncogni kezdtem és nem tudta megállni, hogy a szám sarka ne görbüljön felfelé. Nagyon mulatságos volt, ahogy ez a Kívülálló férfi próbálta letagadni a nyilvánvalót. Amikor először találkoztunk is észrevette, hogy néz Annabellre. Lehetetlen volt nm látni, hogy vonzódik hozzá, ami persze nem volt meglepő, hisz Bell nagyon csinos volt. Ideje volt kideríteni, hogy valóban érdeklődik iránta vagy csak a külseje ragadta meg a figyelmét. Ha így lenne, akkor magam fogom garantálni, hogy a közelébe se kerülhessen ez a férfi.

   – Na, figyelj, ne játsszuk le ezeket a köröket, rendben? Sem időm, sem pedig kedvem nincs hozzá. Engem csakis Bell biztonsága érdekel és ezért bármire hajlandó vagyok. Egy kérdés van csak: hajlandó vagy e ugyanerre, vagy sem?"

Üvöltő Szenvedély - 11.fejezet

Itt a fejezet! Jó olvasást

11. fejezet

– Hogy micsoda? – harsogtam.

Elég meglepő volt az is hogy Safira felhívott, - hogy egyáltalán tudta a számomat – de ez a bejelentés hidegzuhanyként ért. Eddig próbáltam nem gondolni a nőre, aki olyan fura hatással volt rám, de nem tagadhattam tovább magam előtt, hogy miatta voltam feszült és instabil, akár egy felhúzott fegyver. Az ereimben még a vért is megfagyasztotta Safira szavai. Lehet, hogy el akartam felejteni Annabellt, de az nem volt olyan egyszerű, mint ahogy én azt elképzeltem és most ez a bejelentés.

– Várj, jól hallottam?

– Attól tartok igen. – hallatszott régi barátom Safira hangja a vonal túlsó végéről.

Nem úgy tűnt, mint aki vicces kedvében van, - és különben is ki viccelne ilyesmivel? – úgyhogy komolyan vettem minden szavát. Mintha nem lett volna elég bajom még ez is…

Eltakartam az arcom a kezemmel és a halántékomat kezdtem el masszírozni, hátha így elmulaszthatom a kínzó fejfájásom, ami már egy ideje kínzott.

– Mégis hogy történt? – kérdeztem, közben pedig körbekémleltem, hogy van-e a közelben valaki. Nem akartam, hogy más is hallja a beszélgetést. Bár ennek kicsi volt a valószínűsége, hisz épp őrjáraton voltam, pont azért, hogy kicsit egyedül lehessek, ami most kapóra jött.

– Annabell egyszerűen elment. Nem hagyott nyomot maga után és a telefonját sem veszi fel. Félünk, hogy valami baja esett.

Safira tényleg aggódott, ezt hallottam a hangjából, de kedvem lett volna felnevetni. Azt hittem már tényleg valami baja esett a nőnek, erre csak megszökött. Lemerném fogadni, hogy csak egyedül akart lenni, bár ennek oka felkeltette a kíváncsiságomat.

Felsóhajtottam.

– Ez az a nagy vészhelyzet? Magam láttam harcolni Annabellt és biztosíthatlak róla, hogy semmi baja sincsen, csak egy kis magányra vágyik. Bár azt inkább ti tudjátok, hogy miért.

– Lehet, hogy igazad van, de…

Safira hangja hirtelen elhalt és egy másik ismerős hang szólt bele a telefonba. Biztosan kikapta a lány kezéből a készüléket.

– Tudsz róla valamit? – a vádló és gyanakvó hangsúly megmosolyogtatott.

– Ha jól emlékszem te vagy Algernon Agenor. Semmi bevezető vagy ilyesmi? – gúnyolódtam kicsit.

– Örülök, hogy emlékszel rám, mert én nagyon is rád. Ha bármi közöd van ahhoz, hogy Bell eltűnt…

– Ugyan már! – vágtam közbe a férfi dühödt rohamába – Mégis mit akarnék én tőle?

Költői kérdésnek szántam, ugyanis még nekem sem volt fogalmam a válaszról, és Algernon erre rá is érzett.

– Ezt mond meg te.

Még jobban megnyomtam a halántékom és próbáltam nem figyelni a kínzó fájdalomra, ami minden egyes pillanattal egyre rosszabb lett.

– Megesküszöm neked, hogy semmi közöm az egészhez. Nem tudtam róla, hogy el akar menni, nem bátorítottam és szándékosan nem idéztem elő. – igyekeztem békítő hangon mondani, hogy végre letehessem azt az átkozott telefont.

– Jól van. – itt a másik vérfarkas egy kis szünetet tartott. Hallhatóan habozott. – Segítesz a keresésben?

Kedvem lett volna felnevetni, de nem tettem. Szívesen rohantam volna a nő után, de az eszem mást mondott. Egyszerre viaskodott a józan ítélőképességem és az ösztöneim. Nem tudtam melyikre hallgassak, így inkább feltettem a kérdést, hátha a férfi megválaszolja nekem.

– Mégis miért kellene segítenem nektek?

A válasz megdöbbentett. Még a kezemet is leejtettem az oldalamhoz.

– Mert érzel valamit iránta.

Egyedül voltam a sötét, üres helyen. Nem félek az éjszakától, sőt a barátom volt, ott éreztem elememben magam, de ez más volt. Sokkal fenyegetőbb, gonoszabb. Szinte fojtogatott, ahogy körbeölelt. Még az orromig sem láttam, teljesen vakon tapogatóztam. Félelmetes érzés volt egy olyan nő számára, mint én, aki mindig ura volt a helyzetnek. Egy harcosnak, aki képes volt mindenen úrrá lenni és nem félt semmitől. Főleg nem az éjszakától.

Nem tudtam hol vagyok vagy, hogy van-e valaki más is itt.

– Hahó, valaki!

Semmi válasz. Mivel nem vagyok ijedős, így mély lélegzetet vettem és elindultam egyenesen, hátha megváltozik, majd valami. Egyik lépésem a másikat követte, de semmi. Minden ugyanolyan sötét és komor volt. Sőt egyre rosszabb és rosszabb lett. Már úgy éreztem ez a sötétség kezdett a lelkembe is gyökeret verni és elburjánzani, úgyhogy megálltam és visszafelé kezdtem el futni, hogy a folyamatot is visszafordítsam. Megfutamodtam, hátha akkor a lelkemet nem érinti meg. Hogy nem ingat meg.

A szívem azonban egyre megtelt keserűséggel és kétségbeeséssel. Könnyek égették a szemem, de csak futottam tovább, amikor is hirtelen fájdalom nyilallt a mellkasomba. Lenéztem és egy kés állt ki a mellemből, méghozzá egyenesen a szívemből. Éreztem. Elállt a lélegzetem és olyan fájdalom áradt szét belőlem, amit még elképzelni sem tudtam.

Ekkor felemeltem a tekintetemet és egy emberi szempárral találtam szembe magam. Végignéztem rajta. Tele volt fegyverekkel és talpig feketében feszített. Vadász.

Kedvem lett volna felsikítani, de nem volt levegő a tüdőmben. Nagy nehezen, sipítva beszívtam egy kis levegőt, de már ez sem segített. A férfi kárörvendő mosollyal, szinte nevetve nézte végig a szenvedésem, majd elkapta a kés markolatát megforgatta bennem s kirántotta. Odakaptam, de hiába. Szám néma sikolyra nyílt és megadtam magam a fájdalomnak. Lassan lecsukódott a szemem.

Csurom vizesen és a lepedőt markolva ébredtem. Némán bámultam a plafont és össze voltam zavarodva. Akkor most nem haltam meg? Megérintettem a szívem környékét, de nyoma sem volt a szúrásnak, ami végzett velem.

Álmodtam?

– A szentségit! – káromkodtam, ezúttal dühösen és hangosan.

Miért vannak ilyen fura álmaim? Miért most? – kérdeztem magamtól, de persze válaszokat nem kaptam, hisz magam sem tudtam rá azokat.

Mivel teljesen leizzadtam, úgy döntöttem mielőtt elindulok, gyorsan lezuhanyozok. Nem akartam így elindulni, sosem szerettem, ha büdös vagyok, vagy mocskos. Most inkább össze voltam zavarodva. A kis fürdőszobába siettem, ahol ledobtam minden ruhámat, levettem a kötésemet, majd a meleg víz alá álltam. Lehunytam a szemem és csak élveztem a rám zúduló vizet, ahogy megtisztít és felmelegíti reszketeg lelkem és végtagjaim.

Hiába igyekeztem minduntalan eszembe jutott az álmom, ahogy futottam és menekültem. Déja vu érzés fogott el, ahogy a mostani helyzetemet összehasonlítottam az álombélivel. A helyszín és a szituáció más volt ugyan, de lényegében mégis megegyező. Elfutottam, elmenekültem a problémák elől, ahelyett, hogy szembenéztem volna velük és ez nem segített a szívemet nyomó érzéseken. Sőt… a helyszínváltás csak arra szolgált, hogy eltemethessem ezeket a fájó, kínzó sebeket, amikkel nem tudtam megbirkózni, de még mindig ott voltak hiába tagadtam létüket.

Az volt a legrosszabb, hogy elbizonytalanodtam. Már nem voltam biztos benne, hogy ez volt a helyes döntés. Eljönni. Mit oldott ez meg? Annyit, hogy nem kellett nap, mint nap szembenézni Dastannal, a párjával és a picikkel.

Igen, elmenekültem, de mi mást tehettem volna? Őrüljek meg és görnyedjek saját fájdalmam súlya alatt, vagy inkább próbáljak tovább lépni és új életet kezdeni? Vajon melyik lenne a jobb, helyesebb út?

Valóban féltem, de ki ne félne a fájdalomtól? A kétségbeeséstől mely a szívét mardossa, és a lelkét birtokolja? Ki ne próbálná minden áron elkerülni azt, ha módja van rá?

Ugyanakkor szégyelltem is magam, hisz büszke voltam arra, hogy harcos vagyok, aki nem futamodik meg semmilyen küzdelem elől, csak az érzéseimtől rettentem el. Minden erőfeszítésem kárba veszett, de már eldöntöttem, nincs visszaút. Hogy ezen az úton fogok járni.

Kinyitottam a szemem és gyorsan szappannal is áttöröltem magam, majd sietve megtörölköztem és felvettem egy váltásruhát. Újra bekötöztem a sebem, ami lassan gyógyulásnak indult, de még mindig fájt. Felszisszentem fájdalmamban, de a testi kín semmi volt a lelkiekhez képest, így hamar megfeledkeztem róla.

Lehet, hogy nem voltam biztos magamban, de már választottam egy utat és ez elől nem akartam megfutamodni. Bár a jövőm valószínűleg vérben fog úszni, de csak egy dologban reménykedtem. A kegyes halál érintése megváltás lett volna vérző szívemnek és sebzett lelkemnek.

De amíg ez nem következik be, harcolni fogok! – fogadtam meg magamnak.

Megráztam a fejem és pakolni kezdtem. Hamarosan hajnalodik, szóval sietnem kellett, ha észrevétlenül akartam meglépni. A holtesteket ugyan elégettem, de még így is feltűnő lesz a szakavatott szemeknek, az ellenségeimnek.

A rémálmom talán egy jóslat, hogy egy Vadász keze által fogok meghalni, de addig, míg ez meg nem történik annyival fogok végezni amennyivel csak tudok. És nem térek vissza. Az az út számomra már nem járható út.

A kezem ügyébe került a telefonom, amit kikapcsolva tartottam, hogy Dastanék ne találjanak rám, de még nem voltam képes eldobni. Az annyira végleges lett volna, akkor már tényleg nem térhetnék vissza a faluba és bár nem is akartam, de nem volt elég erőm elengedni őket. A szívem mélyén annyira reménykedtem benne, hogy számítok nekik annyira, hogy az üzenetem ellenére a keresésemre indulnak. De még ha így is lenne nincs min elindulniuk.

Végül mégis csak eltettem a készüléket, bár a súlya sokkal többnek tűnt, mint amennyit valójában nyomott. Igyekeztem ismét megfeledkezi róla, ahogy a faluról, barátaimról és önmagamról is.

Üvöltő Szenvedély - 11.fejezet /Részlet/

"– Mégis hogy történt? – kérdeztem, közben pedig körbekémleltem, hogy van-e a közelben valaki. Nem akartam, hogy más is hallja a beszélgetés. Bár ennek kicsi volt a valószínűsége, hisz épp őrjáraton voltam, pont azért, hogy kicsit egyedül lehessek, ami most kapóra jött.

– Annabell egyszerűen elment. Nem hagyott nyomot maga után és a telefonját sem veszi fel. Félünk, hogy valami baja esett.

Safira tényleg aggódott, ezt hallottam a hangjából, de kedvem lett volna felnevetni. Azt hittem már tényleg valami baja esett a nőnek, erre csak megszökött. Lemerném fogadni, hogy csak egyedül akart lenni, bár ennek oka felkeltette a kíváncsiságomat.

Felsóhajtottam.

– Ez az a nagy vészhelyzet?"

Üvöltő Szenvedély - 10.fejezet

Na, megérkezett a fejezet. Remélem tetszeni fog :) Jó olvasást

10. fejezet

– Na, halljam a magyarázatodat Andrei!

Igyekeztem az ifjú vérfarkas figyelmét magamra vonni, mert láthatóan régi barátom, Selma jelenléte teljesen elbűvölte a fiút. Nem volt egyszerű kizökkentenem Andrei az álmodozásából, bár már a nő és Nilay elmentek a csomagjainkért.

Felsóhajtottam. Itt mindenki teljesen megőrült! Balthazar titkolózik és rémuszokban beszél, Andrei nem hallgat rám, Selma pedig még úgy sem. Egyedül Nilay jelenléte nem idegesített mostanában. A férfi csendes volt és nem kérdezősködött feleslegesen. Nem avatkozott bele mások életébe. Bárcsak a többiek is követnék a példáját. De ez csak hiú ábránd volt.

– Andrei! – emeltem fel a hangomat, ami végre felkeltette az említett figyelmét.

A fiú végre felém fordult, mozdulata hatására pedig hollófekete haja az arcába lógott, de ez nem zavarta. Belenéztem különleges szürkés-fekete szemébe, ami annyira egyedivé tette az arcát, pláne mikor féloldalasan mosolygott. Akkor egy kis gödröcske jelent meg az arcán, ami igazán sármossá tette a fiatal vérfarkast. Ezt ő is tudta és igyekezett vonzerejét bevetni az ellenkező nem képviselőivel szemben. Persze volt még mit tanulnia.

– Igen? – tette fel a kérdést ártatlanul Andrei.

– Ugye tudod, hogy a kihágásod miatt szorulni fogsz?

A fiú összeráncolta a homlokát és rosszallás suhant át az arcán.

– De én csak…

Én azonban nem tűrtem ellentmondást és nem hagytam, hogy befejezze a mondandóját. Igazából mindegy milyen kifogással állt volna elő. Tetszik a fiú lelkesedése, de igyekeztem felelősségtudatot is nevelni belé, ezért úgy éreztem ez kis büntetés majd megfontoltabbá teszi. Bár nem fűztem hozzá túl sok reményt.

– Elhagytad a posztodat és ez megbocsáthatatlan. Mindegy milyen indokod volt is rá, úgyhogy harminc kört fogsz megtenni a tábor körül. – jelentettem ki ellentmondást nem tűrő hangon.

Andrei gyilkos pillantást vetett rám, majd belátta, hogy nem vitatkozhat velem, így megadóan elfogadta a büntetést. Épp ekkor érkezett meg Selma és Nilay a hátizsákokkal, én pedig elvettem tőlük az enyémet és a vállamra akasztottam.

– Induljunk.

Már négyen folytattuk utunkat a tábor felé, és amikor elértük Andrei azonnal elkezdte letölteni a büntetését. Két barátja Ladislau és Lascăr kicsit hátrébb húzódva tőlem figyelték a fiút és halkan kuncogtak rajta. Én csak a fejemet ráztam, de reméltem, hogy ők is tanulnak majd barátjuk kárán.

Andrei rövid ujjú pólóban, nadrágban és bakancsban futott, kabátot nem engedélyeztem neki, hogy még jobban megdolgozzam a fiút. Én számoltak a köröket, miközben egy fának támaszkodva figyeltem a védencem.

Úgy a tízedik - tizenkettedik kör környékén Selma is csatlakozott hozzám, kissé hátrébb húzódva pedig Nilay is a köröző fiút nézte. Arcáról semmit nem lehetett leolvasni, csak szemében csillant meg valami, de egy pillanattal később már nem tudtam fellelni azokban a különleges zöld szemekbe.

Amikor Andrei eltűnt a szemük elől Selma hozzám fordult csillogó szemekkel.

– Ha ez a fiú megnő tökéletes példánya lesz fajunknak.

A szemem forgattam és nem fűztem megjegyzést a nő szavaira, bár abban egyetértettünk, hogy Andrei még sokra viheti, ha végre kis komolyságot lesz képes elsajátítani. Tisztában voltam, hogy ez a képesség élet és halál között dönthet, így hát megpróbáltam őt is felvértezni vele, de mivel még fiatal volt, így túl vakmerő és csapongó természetét nehéz volt elnyomni.

Teltek a percek én pedig magamban számoltam és néztem, ahogy a fiú újra és újra elhalad mellettem. Egyre jobban zihált és izzadt, de zokszó nélkül rótta a köröket. Aztán bejelentettem, hogy az utolsó kör következik, mire Andrei belehúzott, és mikor végzett odakocogott hozzám.

Zihált, de arcán széles mosoly húzódott beigazolva, hogy a büntetés nem érte el a célját. Pajkos csillogás tükröződött a fiú szeméből, mikor pillantása Selmára vetődött. Még lélegzetelállítóbb mosolyt varázsolt az arcára és a büntetést felhasználta saját sármjához, mivel az én utasításomra félmeztelenül futott.

Ám hiába minden, Selma lenéző pillantást vetett Andreire, majd felém fordult.

– Szórakoztató kis műsort hoztál össze, Iain – mondta nekem csábító hangon. – Köszönöm.

Persze tudtam, hogy mindez nem nekem szól, hanem Andreinek, Selma neki tette ezt a játékot, de a szemem forgattam, mert engem is belevont. A nő mindig is közvetlen volt az emberekkel, de néha túlságosan is túlzásba vitte.

Andrei először értetlen volt, aztán már bosszús nekem pedig nem állt szándékomban megvárni, míg robban.

– Öltözz fel, utána pedig segíts kipakolni. – adtam ki az utasítást, majd megfordultam és elindultam, hogy jelentsek Balthazarnak.

– Nem!

Erre az egy szóra megtorpantam, de nem fordultam meg. Ezt a fiút akartam utódommá kijelölni, de ahhoz még nagyon sokat kellett fejlődnie. Sokkal többet vártam tőle, mint a többiektől, de az egyértelmű parancsomat megszegni…

– Hogy mondod?

– Azt mondtam, nem!

A pillanat tört része alatt megfordultam és felpofoztam a tanítványomat. Andrei a döbbenettől tág szemmel nézett vissza rám, miközben én dühös pillantásommal nyársaltam fel.

– Már másodszorra szeged meg a nyílt parancsomat. Mégis mit képzelsz?

Hangom a mennydörgés erejével ért fel. Mostanában nem voltam önmagam és legendás önuralmam nyilvános elvesztése mindenkit megdöbbentett. Nilay és Selma, sőt még Andrei két barátja sem távozott még s mind megdöbbentek a viselkedésemen, de én már csak egyedül akartam lenni. Azonban nem volt rá lehetőségem, így akaratlanul kirobbant belőlem.

– Iain… - kezdte volna el Andrei, de a feszült légkör elhallgattatta. Egy pillanatig csak az arcomat fürkészte, majd meghajolt előttem, amin pedig én lepődtem meg. – Igenis.

Ez a gesztus csak egy pillanatig tartott, de annál jelentőség teljesebb volt. Andrei azonnal magára kapta a pólóját és a kabátját, amit az egyik fa ágára akasztott, majd azonnal elsietett, hogy végrehajtsa az utasításaim. Én nem mozdultam.

– Iain, minden rendben? – lépett mögém Selma.

Már magam sem voltam biztos a válaszban.

– Az istenit, induljunk már! – emeltem fel a hangom türelmetlenségemben.

Még mindig a faluban voltunk, annak ellenére, hogy már minden készen állt az indulásra, azonban volt egy kis problémánk. Fogalmunk sem volt, hogy Annabell merre ment, így nem tudtuk merre induljunk el, márpedig ez nem elhanyagolható tényező, de már nagyon elegem volt. Szerettem volna tenni valamit, főleg azért, hogy végre eltereljem a figyelmem Sebastianról.

Nem tudtam elfeledkezni a csókunkról, a heves érzésekről, amiket a férfi keltett bennem, és mivel nem volt mit tennem, ezért csak agyaltam. Ez pedig az idegeimre ment, mert mindig Sebastianhoz jutottam.

Az sem derítette fel a hangulatomat, hogy megtudtam Ő is velünk jön. Legszívesebben sikítottam volna ennek hallatán. Az volt a célom, hogy minél távolabb legyek tőle, erre össze leszünk zárva. Csak azt remélem a férfi el lesz foglalva Marek piszkálásával és nem fogok eszébe jutni.

Sebastian túlzottan felkavarta az érzéseimet és a testem is furcsán reagált a közelségére, ami elég árulkodó, egyben rettenetesen idegesítő is volt. De a legfelkavaróbb mégis csak a sötét szemei voltak. Teljesen rabul ejtettek és még ébren is kísértettek. Amikor belenéztem olyan érzésem támadt, mintha egy kavargó örvénybe tekintettem volna, ami beszippant, és teljesen magával ragad.

Az volt a legrosszabb, hogy szerettem volna elmerülni ezekben a szemekben, megtudni a mögötte rejtőző titkokat, de tulajdonosa láthatóan nem kedvelt engem és nem kért belőlem, ami sértette női büszkeségem. Miért nem akar? Mi a baj velem?

– Safira, - a testvérem hangja kizökkentett gondolataimból. Összerezzentem – fogalmunk sincs merre indult. Ez nagyban megnehezíti a keresést.

– És nem utalt arra, hogy merre indul? – kérdeztem kétségbeesetten.

Tenni akartam valamit, mert bár csak alig ismertem Annabellt, egyszer ha kettesben beszélgettünk, persze amikor még a Rejtőzködőknél voltunk, de ez alatt a rövid idő alatt is megkedveltem. Nem lennék képes megmagyarázni miért, egyszerűen csak ez volt az első benyomásom róla.

– Sajnos nem. – válaszolt a kérdésemre Algernon.

Mindannyian itt várakoztunk. Dastan és Algernon fel-alá járkáltak idegességükben, míg Natalie párjából merített erőt, Sebastian pedig az ajtóban, a lehető legtávolabb állt mögöttem. Szinte magamon éreztem a tekintetét, de próbáltam nem tudomást venni róla.

– És a telefonja? – kapaszkodtam az utolsó szalmaszálba. – Nem veszi fel?

– Kikapcsolta. – felelt ismét Algernon ugyanazon az aggódó hangon.

Csalódottan fújtam ki a levegőt. Az agyam lázasan kutatott válasz után, de hiába. Mivel nem ismertem a vérfarkasnőt, így semmi használhatót nem tudtam mondani, amivel segíthettem volna.

– Azt mondtad te nemrégen beszéltél vele. A Gyilkos-tónál. Mondott valamit, ami segíthetne? – szegezte nekem a kérdést a nővérem párja.

Minden szem rám szegeződött én pedig próbáltam felidézni a beszélgetésünket Annabellel. Közben igyekezetem kizárni Sebastian zavaró tekintetét, amit még mindig éreztem.

– Nem mondott semmi konkrétumot, de szomorúnak tűnt. – idéztem fel magamban a képet. Aztán beugrott valami. – Ezen kívül nem tűnt különösebben furcsának a viselkedése, bár ezt nehéz megmondanom, hisz alig találkoztam vele, viszont amikor megemlítettem Iain nevét rettenetesen zaklatott lett.

– Iain… - kezdte el Dastan, de megelőztem mielőtt befejezhette volna.

– Iain a Rejtőzködők vezetőjének jobb keze. Te már találkoztál vele – néztem Algernonra.

Az említett összeráncolta a homlokát.

– Igen, emlékszem rá. Mintha szikrák pattogtak volna közte és Bell között. Lehetséges, hogy…?

– Biztosan. Éreztem a köztük lévő feszültséget, amit veled kapcsolatban is érzékeltem az első alkalommal. Szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy ők egy pár, csak még nem tudnak róla. – válaszolt Maya.

Mellettem ült, de közben a párját nézte, aki szinte árkot taposott a szőnyegbe. Hangja magabiztos volt, ugyanakkor hipnotikus és láthatóan Algernonra is nyugtató hatással volt.

– Talán ez kavarta fel őt – kapcsolódott be a beszélgetésbe Natalie.

– Minden bizonnyal. – mormoltam.

Eszembe jutott valami és azonnal előkaptam a telefonomat. Tárcsáztam és a fülemhez emeltem a telefont. Mindenki kérdőn nézett rám, de mivel úgy is hallani fogják a beszélgetést, ezért nem magyaráztam el nekik.

A telefon kicsöngött egyszer, kétszer, háromszor, majd a vonal túlsó végén egy ismerős hang szólalt meg.

– Ki az?

– Ianin, Safirra vagyok.

Nemcsak a teremben, de a férfi is megdöbbent azon, hogy tudom a számát, és hogy még fel is hívtam. Hát igen, szeretek meglepetést okozni.

– Safira? Mégis honnan…?

– Nincs időm elmagyarázni, csak annyit mondok, hogy Balthazar adta meg a számodat vészhelyzet esetére én pedig úgy ítéltem meg, hogy az van, szóval… tudnod kell valamit. Nem találjuk Annabellt.