Üvöltő Szenvedély - 20.fejezet

Bocsánat a sok kihagyás miatt, de a magánéletem sajnos nem tette eddig lehetővé, hogy gyakrabban jelentkezzek, de most itt van a következő fejezet. Jó olvasást :)

20. fejezet

Már több órája vártam és Brook még mindig nem törte fel a kódot, ami kezdett nagyon bosszantani. A türelmem a végét járta, mivel a fiú eredményt ígért, amit azóta sem láttam én pedig nem voltam az a fajta, akit érdemes lett volna megváratni.

Az idegeim pattanásig feszültek és a szívem is hevesebben dobogott az izgatottságtól és idegességtől, mivel ha bármi használhatót találnánk a vérfarkasnő telefonján, akkor azt akár az előnyünkre is fordíthatnánk. Azt reméltem ettől, hogy még több szörnyeteget csalogathatok hozzánk és ölhetünk meg. A legjobb az lett volna, ha ide tudnám csalogatni a barátait, - mert biztos vannak neki – és akkor több legyet ütnénk egy csapásra. Az áldásos lenne.

Fel – s alá járkáltam a szobámban árkot taposva ezzel a szőnyegbe, miközben Brookot vártam. Miközben vártam ismét elfogott az a furcsa bizsergés, ami lassan olyan ismerős érzés volt, akár a lélegzés.

Várj még! – suttogtam magamban.

Szinte éreztem, ahogy az az ismerős dühös, morajló hang megremegtette még a csontjaimat is a bensőmben. Biztos voltam benne, hogy ennek a kis afférnak lesznek következményei, de most fontosabb fejleményekkel kellett foglalkoznom.

Biztosan nem tudhattam, hogy vagy ki ez a jelenség, ami velem történt, de nem hittem benne, hogy megzavarodtam vagy orvosi eset lettem volna. Túlságosan is valós volt a hang mögötti fenyegetés és az erő, ami nem származhatott az én képzeletemből, mivel ha így történt volna nem rémültem volna meg ennyire saját magamtól. Nem, ez egy zsigeri félelem volt, mely a lelkem mélyéről jött, mint mikor az ember a saját létezését félti valaki mástól. Mikor nem tudja befolyásolni sorsa alakulását, az valaki mástól függ, ezt az érzést nem lehet összetéveszteni semmi mással, ezért voltam benne annyira biztos, – bár megmagyarázni nem tudtam – hogy valami másról van szó.

Szerencsémre a hang most az egyszer engedelmeskedett nekem. Ekkor kopogtattak és Brook nagy lendülettel ajtót is nyitott. Szinte beesett a szobába annyira sietett.

Na, végre! – gondoltam.

– Sikerült? – kérdeztem parancsoló, de annál izgatottabb hangon.

– Igen, uram – válaszolt a férfi kissé meghunyászkodva.

Átnyújtotta a telefont én pedig szinte kikaptam a kezéből a készüléket. Átpörgettem a nő névjegyzékét, majd a híváslistáját is és a legtöbbször hívott számok közül választottam egyet. Széles mosollyal az arcomon tárcsáztam és vártam, hogy ki bukkan fel a vonal másik végén.

Csald őket csapdába. – suttogta a hang. – Mindet egy helyre. Minél többet.

A hangtól ismét összerezzentem és majdnem elejtettem a telefont. Pontosan ezt akartam én is tenni, nem értettem hát a külön figyelmeztetést erre.

Ekkor eszembe jutott, hogy a fiú még ott van.

– Brook most már elmehetsz.

Rá sem néztem, továbbra is a fülemhez tartottam a készüléket és ekkor meghallottam a mennyei választ, amire vártam.

– Bell? Te vagy az? – hangzott el a kérdés a vonal túlsó végén.

A mobilom éles sivító hangja ijesztő volt a csendben. Senki sem számított a csörrenésre, ezért mindannyian összerezzentünk. Amilyen gyorsan csak tudtam előkapartam a telefonomat, majd a kijelzőre néztem, hogy ki zaklat ilyenkor. A szívverésem is megállt egy pillanatra, mikor megláttam a nevet a képernyőn.

– Annabell… - suttogtam alig hallhatóan, de persze a kocsiban a többiek azonnal felfigyeltek a névre. – Bell hív…

Mindenki felkapta a fejét és Iain majdnem ki is tépte a kezemből a telefont, de mivel ő hátul ült én meg elöl meg tudtam akadályozni ebben. A többiek lefogták, hogy maradjon nyugton és tudjak nyugodtan beszélni.

Annyira izgatott voltam, a szívem hevesen dobogott a mellkasomban, hogy végre hallunk a lány felől. Annabell olyan volt számomra, mint egy testvér, ezért nagyon is aggódtam miatta és az én felelősségem volt, hogy megtaláljuk.

– Algernon! – Iain hajthatatlan volt, majdnem letépte az ülésem fejtámláját annyira beszélni akart a lánnyal. De még nem adhattam neki oda a telefont. Még szerencse, hogy nem én vezettem, mert különben karamboloztunk volna, ha a férfin múlik.

– Bell…?

Épp azt akartam megkérdezni a lánytól, hogy merre jár, ám nagy megdöbbenésemre egy ellenséges férfihang szólt bele a vonal másik végén, ami azonnal beindította a vészjelzőket az agyamban.

– Sajnálom, de őt nem adhatom éppen nincs magánál. Tudja mostanában hosszú napjai és éjszakái voltak.

Az a gúnyos és önelégült hangsúly még a vért is megfagyasztotta az ereimben. Azonnal kihúztam magam, ami a többiek figyelmét sem kerülte el. Maya vezetett, Sebastian, Iain és Safira ültek a hátsó ülésen Marek és Natalie pedig egy másik autóban követtek minket. Ők ketten mit sem tudtak a most lezajló eseményekről, ám a többiek igen, ugyanis ők is hallották a vonal túlsó végén önelégülten beszélő férfit.

Aztán feltettem a kérdést, amitől mindannyian féltünk és tudni akartuk.

– Ki maga és mit művelt Annabellel?

Először csak egy nevetés volt a válasz, ami felszította a haragomat és már én is alig bírtam türtőztetni magam. Tartottam a választól. A feszültség pattanásig feszült az autóban és attól tartottam menten eldurran valaki agya. Főleg Iainért aggódtam, aki már morgott és fújtatott. Már nem sokáig lehetett visszatartani, és ha meg igazam lesz…

– Természetesen megismertettük vele a különleges vendégszeretetünket. – folytatta a férfi. – Tudja, hogy mi okozott a legnagyobb örömöt? – A hang kis szünetet tartott mi pedig visszatartottuk a lélegzetünket. – A fájdalomtól felcsendülő sikolya.

És ennyi volt. Iain üvöltve tört előre, semmi sem állíthatta meg. Kikapta a kezemből a telefont és belekiabált.

– Ha egy ujjal is hozzá mer érni…

Kuncogás. A férfi vagy őrült volt, vagy nem volt tisztában vele, hogy túlfeszíti a húrt. A vérfarkas szemei olyan vadságot tükröztek, hogy az még engem is megrémített. Egy nőstényét féltő állaté volt, aki bármire képes volt a szeretett nőért. A férfi halott, ez már eldöntetett.

– Ha jól sejtem maga lesz a párja, bár a lányon nem láttunk erre utaló jelet. Na, se baj – Mindenki ledöbbent. Többet tudott rólunk, tehát ez csak egyet jelenthetett. Vadászok. Ez rossz, nagyon rossz. Mibe keveredtél kicsi lány? – ha vissza akarja kapni, akkor el kell jönnie érte.

– Rendben. Mondja meg hova és mikor.

– Megőrültél?

A csapat felháborodva, egymást túlkiabálva hangoztatta az igazát és persze egyhangúan szidtak engem. Csak Safira próbálta meg lecsillapítani a kedélyeket és persze Andrei tartózkodó maradt. A veszekedés nem csak ellenem irányult, Selma sem hagyta, hogy ócsároljanak, amiből persze éktelen vita kerekedett ki.

– Ez csapda! – vonta le a nyilvánvaló következtetést Maya.

– Igen, én is, ahogy mindannyian tudjuk, de én nem hagyom, hogy tovább szenvedjen. Én érzem a fájdalmát és nem ti! – vágtam vissza.

Erre mindenki elhallgatott egy pillanatra és ők is belátták, hogy nem tehetünk mást, de a tétlenkedés felemésztette a maradék türelmemet. Csak az járt a fejemben, hogy letépjem a férfi fejét és az összes többi Vadászét is, akik hozzá mertek érni az asszonyomhoz. Ugyanakkor páni félelem is elfogott, amit próbáltam a dühömmel elleplezni és még magam elől is elrejteni. Az, hogy a szüleimet a Vadászok mészárolták le, emellett pedig majdnem elborult az elmém a bosszúban, vérontásban. Ha Annabellt is elveszítem az ő kezük által, akkor…

– Akkor mindannyian egyetértünk abban, hogy menjünk, nem igaz?

Mind bólintottunk. Nem tudtuk hányan lesznek, és hogy mire számítsunk, de ez nem is számított. Meg akartuk menteni Annabellt és meg is fogjuk tenni akár akarja, akár nem. Nekem pedig csak utána kezdődött az igazi harc. Meg kellett nyernem magamnak a lány szívét és előre is biztos voltam benne, hogy ez lesz életem legnehezebb feladata.

Üvöltő Szenvedély - 20.fejezet /Részlet/

   "Ekkor kopogtattak és Brook nagy lendülettel ajtót is nyitott. Szinte beesett a szobába annyira sietett.

   Na, végre! – gondoltam.

   – Sikerült? – kérdeztem parancsoló, de annál izgatottabb hangon.

   – Igen, uram – válaszolt a férfi kissé meghunyászkodva.

   Átnyújtotta a telefont én pedig szinte kikaptam a kezéből a készüléket. Átpörgettem a nő névjegyzékét, majd a híváslistáját is és a legtöbbször hívott számok közül választottam egyet. Széles mosollyal az arcomon tárcsáztam és vártam, hogy ki bukkan fel a vonal másik végén.

   Csald őket csapdába. – suttogta a hang. – Mindet egy helyre. Minél többet.

   A hangtól ismét összerezzentem és majdnem elejtettem a telefont. Pontosan ezt akartam én is tenni, nem értettem hát a külön figyelmeztetést erre.

   Ekkor eszembe jutott, hogy a fiú még ott van.

   – Brook most már elmehetsz.

   Rá sem néztem, továbbra is a fülemhez tartottam a készüléket és ekkor meghallottam a mennyei választ, amire vártam.

   – Bell? Te vagy az?. – hangzott el a kérdés a vonal túlsó végén."

Üvöltő Szenvedély - 19.fejezet

Hali, hali...újra jelentkezem....Kicsit NAGYON el vagyok havazva mostanában, úgyhogy most csak rövid fejezet erejéig térek vissza, hogy egyáltalán hozzak nektek valamit. Hogy a következő adag mikor jön, azt majd az idő megmutattja...xD
Jó olvasást :)

19. fejezet

   Már meg sem rezdültem. Újabb ütés csattant az arcomon, de én szinte már észre sem vettem. Annyi pofont kaptam, hogy teljesen elzsibbadtam, szinte már a fájdalmat sem éreztem. Többször elájultam már az elmúlt órákban, de mindig magamhoz térítettek és tovább folytatták a kínzásomat.

   Fogalmam sem volt meddig bírom még. Azt hittem keményebb fából faragtak és képes leszek elviselni a szenvedést, de már azt sem tudtam mennyi ideje voltam itt. Az órák ebben a mocskos és vértől bűzlő pincében teljesen összefolytak. Csakis a fájdalom érzése volt állandó, ami folyton betöltötte a gondolataimat, minden ésszerűséget kiölve belőlem.

   Ennek ellenére néha azért felrémlett bennem pár emlékkép, ami most itt olyan távolinak és valószerűtlennek tűnt. A falum, Algernon és Dastan, de furcsa mód egyik sem hozott túl sokáig megnyugvást a lelkemnek, pedig ők jelentettek nekem eddig mindent. Az életem is odaadnám értük minden gondolkodás nélkül, ahogy most is tettem, de… Más volt az, aki a fejemben járt. Iain és a csókja, ami még a Rejtőzködőknél csattant el. Ez jelentett ebben a helyzetben számomra mindent és azóta sem voltam képes elfelejteni. Egy apró reménysugár, amitől meg is ijedtem kicsit.

Most rengeteg időm volt kielemezni, hogy mit miért tettem és miért úgy reagáltam rá ahogyan. Azt is kitalálhattam mit érzek ezzel kapcsolatban, amit akkor és ott nem voltam képes felismerni.

   Azonban ezek az emlékek sem feledhettek vele azt a mindent elsöprő és magával ragadó vak dühöt és bosszúvágyat, amit ezek az emberek iránt éreztem. Ez még a fásultságon is képes volt áthatolni, amit a fájdalom és a folyamatos kínzás váltott ki belőlem. Annak ellenére, hogy igyekeztem minden gyengeséget kiölni magamból, hogy ne találhassanak fogást rajtam. De ezt az egy érzelmet nem sikerült akárhogy is próbáltam.

   Csak egy baj volt. Nem volt hozzá szinte semmi erőm.

   Még abban sem voltam biztos, hogy képes lennék megállni a saját lábamon, nemhogy gyilkolni, aztán elmenekülni a helyszínről miután minden bizonyítékot eltüntettem. Úgy tovább kellett tűrnöm mindent, amit velem tettek. Képtelen voltam védekezni, egyszerűen csak mozdulatlanul és hangtalanul kellett ülnöm, mert ha csak egyetlen egy nyöszörgés is elhagyta a számat, annál erősebbet ütöttek, hogy még többet csikarjanak ki belőlem.

   De egy dolgot megígértem magamnak. Nem fogok egyetlen egy árva terhelő szót sem kiejteni a számon. Inkább elharapom a nyelvemet és ezen semmi sem változtathat.

Még ha a szívemet vágja ki a Vadászok vezére, az újonnan kinevezett legnagyobb ellenségem. Még akkor sem.

   – Francba! – szitkozódtam.

   Nagyon mérges voltam. Reméltem, hogy ki tudunk szedni valamit a vérfarkasnőből, de az makacsul ellenállt, mint még eddig senki más ezelőtt. Vasakarattal és hatalmas önuralommal rendelkezett, ami egyszerre bosszantott és nyűgözött le.

   De sebaj. Ha már nem tudtunk semmit kicsikarni belőle, akkor felhasználhatjuk. Odasétáltam a nő táskájához, amit elvettünk tőle és előhalásztam belőle egy telefont. Ki volt kapcsolva, de ez nem jelentett túl nagy akadályt számomra, csupán némi időveszteséget. Csak a pin kódját kellett feltörnünk, amire meg is volt a legjobb emberem.

   Meg akartam tudni a nő titkait, és ha ő magából nem szedhettem ki, hát akkor majd a cuccai többet mondanak el róla és a barátairól, mint amit ő szeretne. Nem is kellett egyetlen egy árva szót sem kiejtenie, mégis hasznosnak bizonyulhat számomra, már csak azért is, mert eggyel kevesebb szörnyeteg mászkál az utcákon ártatlanokat lesve.

   Elmosolyodtam és az egyik beosztottamat szólítottam:

   – Brook!

   Az említett sietve jött be a szobámba, hogy teljesítse a kérésemet. Azért tűrtem meg a fiút, mert ugyan nem volt túl hasznos a Vadászatok során, sőt közveszélyes volt minden társára, ám a gépekhez annál inkább értett.

   Ez a tudása nagyon is hasznosnak bizonyult, ami értékes csapattárssá tette, annak ellenére, hogy nem nagyon mozdult el a gép elől. Az olyan fegyver volt a kezemben, amit nem a csatatéren tudtam hasznosítani, de mégis nélkülözhetetlenné vált a technika fejlődésével.

Brook cingár alakja tűnt fel az ajtóban pár másodperccel később. Tekintetével azonnal az enyémet kereste, amint belépett.

   – Szóltál Drake… ?

   Most is ugyanolyan rendezetlen volt a külseje, mint mindig. Mivel sokat volt egyedül nem igazán törődött a külsejével, most is borosta szegélyezte az arcát, szeme fáradtnak tűnt, alatta mély és sötét karikák húzódtak a sokórányi internetezés következményeként. Egyszerűen csapzott volt a kinézete, de már mindannyian kezdtük hozzászokni, ugyanis nem tudtuk erről leszoktatni.

   Ám most sem a kinézete sem a mondanivalója nem érdekelt, így gyorsan a szavába vágtam és nem engedtem, hogy befejezze az elkezdett mondatát.

   – Fel kellene törnöd egy telefont. Meg tudod csinálni?

   – Semmiség – vont vállat a férfi könnyedén.

   – Akkor csináld!

   – Csak az időnket vesztegetjük! – kiabáltam dühödten.

   Olyan vérszomj lett úrrá rajtam, amilyen még soha. Én voltam az önuralom mintaképe, most pedig fel-alá járkáltam, ütöttem és szitkozódtam. Az autót csapkodtam, de egy idő után leállítottak a többiek, mivel rommá vertem volna a járművet. Most Safira próbált meg nyugtatgatni, míg a többiek megvitatták a teendőket pár méterre tőlünk.

   Értettem, hogy meg kell fontolnunk minden lépést, de én voltam az, aki érezte Annabell fájdalmát és lassan kezdtem beleőrülni. Folyamatosan izzadtam, teljesen kivert a víz és mindenre ugrottam.

   Végül nem bírtam tovább. Negyed órája veszekedett Selma és Algernon, nálam pedig elpattant a józanságom utolsó húrja. Safira ugyan próbált az utamba állni, nem sok sikerrel.

   Odacsörtettem a többiekhez, bevertem egyet Algernonnak, ezzel magamra haragítva mindenkit, de elnyerve a figyelmüket is. Már jöttek, hogy lefogjanak, de én feltartottam a kezem, miközben Algernon tápászkodott felfelé. A párja már majdnem nekem ugrott, de őt is megállították.

   Miután megkaptam a figyelmet, amit szerettem volna, megszólaltam:

   – Nyugatnak megyünk. Ne kérdezzétek honnan, csak tudom.

   Hirtelen jött nyugodtságom felrázta a társaságot és nem kezdtek el vitatkozni. Beültünk a kocsikba és végre elindultunk. Éreztem, hogy hamarosan revansot vehetek majd mindenért, amit a párommal tettek és tenni fognak, míg oda nem érek.

   Biztos voltam benne, hogy addig nem lesz nyugodt éjszakám, vagy megnyugvásom. A vérem, az ösztöneim hajtottak felé és azt sikították, hogy mentsem meg.

Abban biztos voltam, hogy csúnya ügy lesz.

Üvöltő Szenvedély - 19.fejezet /Részlet/

   

"Fogalmam sem volt meddig bírom még. Azt hittem keményebb fából faragtak és képes leszek elviselni a szenvedést, de már azt sem tudtam mennyi ideje vagyok itt. Az órák ebben a mocskos és vértől bűzlő pincében teljesen összefolytak. Csakis a fájdalom érzése volt állandó, ami folyton betöltötte a gondolataimat minden ésszerűséget kiölve belőlem.

    Ennek ellenére néha azért felrémlett bennem pár emlékkép, ami most itt olyan távolinak és valószerűtlennek tűnt. A falum, Algernon és Dastan, de furcsa mód egyik sem hozott túl sokáig megnyugvást a lelkemnek, pedig ők jelentettek nekem eddig mindent. Az életem is odaadnám értük minden gondolkodás nélkül, ahogy most is tettem, de…"

Üvöltő Szenvedély - 18.fejezet

Megjött a feji. Jó olvasást :)

18. fejezet

   Hát végül az álmom valóra vált. Nemrég egy székhez kötözve ébredtem, miközben Vadászok vettek körbe. El sem hittem, hogy ez megtörténhetett pont velem, egy harcossal, hogy az ellenség elfogja.  Nevetni támadt volna kedvem ettől az abszurd helyzettől.

   Most egyedül hagytak miután megvertek és megkínoztak. Információt akartak kicsikarni belőlem, ahogy a többi vérfarkastól, akiket elfogtak, de lebecsülték az erőmet. Én aztán egy szót sem voltam hajlandó elmondani nekik, de a sikítást sem engedélyeztem meg magamnak. Nem akartam megadni nekik azt az élvezetet, hogy szenvedni lássanak. Inkább a falumra, a barátaimra gondoltam, de a történtek ellenére sem bántam meg azt, hogy eljöttem onnan. Kellett nekem egy kis tér és változás, most viszont egyedül kell kimásznom a pácból, vagy meghalok, amire elég nagy esély volt.

   Sokan voltak, és még ha csak emberek is voltak egy bizonyos fölénnyel már én sem lettem volna képes dacolni. Emellett pedig le voltam kötözve egy igen erős szíjjal és bilincsel, ami minden egyes alkalommal belevágott a húsomba, amikor szabadulni próbáltam. Nem voltam erőm teljében, a kínzások engem is kikezdtek, bár ezt nem engedtem, hogy lássák, ők is tisztában voltak vele, hogy még egy legendás akaratú ember sem lehet képes mindent kibírni. Még egy vérfarkas sem, bár azért mi jóval többet tudunk eltűrni.

   Még messze nem voltam a tűrő képességem határán, de ha kicsi kreatívabbak lesznek és több napig, hétig is folytatják a folyamatos bántalmazásokat, akkor én sem leszek képes a végtelenségig bírni.

   De előbb fogom megölni magam a saját kezemmel, minthogy az ellenségnek bármiben is segítsek. De még azt is hajlandó lettem volna elviselni, hogy ők oltsák ki az életemet. Bár lehet, hogy nem kedveltem Elysiát, de nem lettem volna képes elviselni, ha miattam történik velük bármi baj.

Nem, arról ők nem tehettek, hogy nem találtam meg a páromat és Dastannak nem én voltam az igazi. Ők és a családom többi tagja nem szenvedhet többet miattam.

   Lehajtott fejjel ültem a sötétben és a csendben. Semmi féle hangot nem hallottam, így úgy gondoltam hangszigetelés lehetett a falakon, bár ebben nem lehettem biztos. Igazából még azt sem tudtam hol vagyok pontosan. Nem igazán számított volna, de jobb, ha az ember ismeri a ház alaprajzát, így könnyebb elmenekülni, csakhogy sajnos nem adták meg nekem ezt az információt, így viszont a vakszerencsére kell bíznom magam. Már ha egyáltalán eljutok odáig, hogy megpróbáljak kiszabadulni.

   Nagy fejtörést okozott nekem ez a helyzet, főleg mivel amúgy is fájt a fejem a sok ütéstől. A vérzés szerencsére már elállt minden sebemnél, de így is túl sokat veszítettem és ennek éreztem a hatását. Szédültem, a rosszullét kerülgetett, ezért nem is fáradoztam azért, hogy felemeljem a fejem, ám amikor a nagy vasajtó nyikorogva kinyílt felkaptam azt és meredten néztem előre.

   Úgy tettem, mint aki nem fél és magabiztos, ám mélyen legbelül megremegett a hitem.

   Hogy fogok ebből a slamasztikából kikerülni élve?

   A Vadászok vezére belépett a helyiségbe én pedig azonnal megmerevedtem. Hallottam a kezében csörögni valamit, de lemertem fogadni, hogy nem a kulcsa az.

   Igyekeztem megőrizni a higgadtságomat és nem fordultam meg a férfi viszont a hátam mögött maradt. Mögöttem sétálgatott fel-alá az őrületbe kergetve ezzel. Kíváncsi voltam, hogy mit tartogat számomra és nem is kellett sokat várnom, a válasz szinte azonnal meg is érkezett. A férfi a falhoz csapta a tárgyat, ami csattanó hangot adott ki. Megdermedtem egy pillanatra, mivel bárhol képes lettem volna felismerni ezt a jellegzetes pattogó hangot.

    Korbács. Méghozzá csörömpölő pengékkel a végén.

   Ültem tovább nyugodtan, bár belül kissé megijedtem. Ez egy hússzaggató, gyilkos fegyver volt, ami iszonyatos kínokat tudott okozni. A testem akaratlanul is megfeszült várva a fájdalmat, ami hamarosan el fog érni.

   – Még mindig nem tértél jobb belátásra? – kérdezte a Vadász felrázva ezzel gondolatmenetemből.

   Nem állt szándékomban neki adni a gyeplőt. Nem játszom az ő játékszabályai szerintem és ezt neki is tudnia kell, így figyelmen kívül hagytam a kérdést és inkább én tettem fel egyet:

   – Mennyi idő telt már el? Pár óra vagy egy éjszaka?

   A férfi válaszként rácsapott egyet a vállamra és csak nagy nehezen voltam képes megállni, hogy ne szisszenjek fel. A ruháim már cafatokban lógtak rajtam, semmi védelmet nem nyújtottak a pengék ellek, így azok belemartak a húsomba.

   A vérem és a fájdalmam szaga töltötte be a levegőt. Egyszerre volt fémes a vér miatt és csípős a kínoktól, amiket átéltem, de nem számítottam könyörületre.

   – Be kell, hogy valljam, te vagy eddig a legkitartóbb azok közül, akikkel ez idáig volt szerencsém találkozni. Persze a legtöbbel nem álltam le beszélgetni, inkább egyszerűen kivágtam szívüket.

   Olyan gúnnyal és gyűlölettel ejtette ki ezeket a mondatokat, hogy teljesen felhúzott, meg persze a mondanivaló jelentése is kihozott a sodromból. Ez a kis féreg nem lett volna képes csak úgy kivágni valamelyikünk szívét, ahhoz túl gyáva és arrogáns, hogy megtegye. Azonban akármennyire is utáltam ezt a férfit próbáltam türtőztetni magam.

   A férfi odasétált elém, majd elkapta azt állam és kényszerített, hogy emeljem meg a fejem. Belenéztem a szemébe, ami tele volt gyűlölettel és megvetéssel, de álltam a tekintetét.

   – Ne aggódj, veled más terveim vannak.

   Egyszerűen leköptem nem túl nőiesen, de most ez érdekelt a legkevésbé, majd morogni kezdtem és oda akartam kapni, hogy leharapjam az orrát, de még időben sikerült hátra húznia a fejét. Letörölte a nyálat az arcáról, majd a korbáccsal egy hatalmas pofont adott, amitől megszédültem és kis híján el is ájultam. Csak pár centivel kerülte el a szememet és rettenetesen elkezdett vérezni.

   – Ribanc. Megkapod a magadét! – fröcskölte a szavakat felém a Vadász.

   Nagyon felbosszantott ez a nő, de megőriztem a fölényem. Én voltam előnyben és nem hagyhattam, hogy ezt elfelejtve bármi reményt vagy fogáspontot adjak a bestiának.

   Még egy kísérletet akartam tenni rá, hogy megtörjem, - bár nem fűztem hozzá túl sok reményt – de ha mégsem sikerülne arra az esetre is volt ütőkártyám, ami a zsebemben lapult. Azonban itt most a móka ideje volt, legalábbis részemről. Elvigyorodtam és megsuhintottam a korbácsot.

 

   Rossz érzés fogott el. Folyamatosan a mellkasomat dörzsölgettem, mivel kellemetlen nyomás feszítette belülről, amit nem tudtam megmagyarázni.

   Úton voltunk Algernon-ék felé, hogy csatlakozzunk hozzájuk, de az éjszaka egy kis kitérőt kellett tennünk a telihold miatt. Megálltunk, mert nem szerettük volna, hogy ha az úton az emberek szeme láttára változunk farkassá, úgyhogy letettük az autót és a közeli erdős területen húztuk meg magunkat kerülve a feltűnést.

   Rettenetesen fáradt voltam. Ilyenkor nem szoktam túl sokat aludni, mindig őrködöm, de még a legminimálisabb pihenést is megvonta tőlem Selma és Andrei. Állandóan húzták egymás agyát és veszekedtek, ami morgást és verekedést jelentett. Akárhányszor álltam közéjük mindig újrakezdték, így egy perc nyugtom sem volt. a srác egyszerűen nem fogta fel, hogy nem egy súlycsoportban voltak, Selma pedig nem volt az a türelmes típus, aki szépen elmagyarázza ezt neki. Lobbanékony volt, ezért egyből ugrott és leharapta a fiú fejét, aminek persze veszekedés lett a vége. Már Nilay és én sem bírtam sokáig.

    Azt hittem ennek és a Holdnak köszönhetően vagyok frusztrált és emiatt érzem azt a nyilallást a mellkasomban, de valahogy mégsem állt össze a dolog. A Nap is felkelt már és folytattuk utunkat, szóval nem lehetett teljesen erre fogni. Ráadásul ez a telihold után kezdődött. Voltam már sokkal rosszabb helyzetben is, éreztem magam már rettenetesen, ez mégsem hasonlított semmi máshoz, amit eddig valaha is éreztem.

   A fájdalom csak nem akart elmúlni és egyre inkább az agyamra ment. Feszültté és ingerültté tett. Szerettem volna végre Annabell nyomára akadni, de még csak nagyon az elején jártunk. Még el sem kezdtük a kutatást, de én máris kikészültem, amit a többiek is észrevettek.

Megmagyarázhatatlan viselkedésem hamar az agyukra ment és ennek hangot is adtak.

   – Figyelj, Iain. Tudom, hogy most nehéz neked, mert Annabell…

   Valami iszonyatos erejű fájdalom hasított belém. Felnyögtem összeszorítottam a fogam és a mellkasomhoz kaptam. Az volt a szerencsénk, hogy nem én vezettem, mert akkor tuti, hogy azonnal balesetet szenvedtünk volna.

   Egyszerűen nem kaptam levegőt, mivel a tüdőm nem volt hajlandó kitágulni. A szívem olyan sebességgel vert, hogy majd kiugrott a mellkasomból, a vérem csak úgy száguldozott az ereimben. Morogtam, ziháltam és próbáltam úrrá lenni a testemen, kevesebb sikerrel.

   Nilay megállította az autót és lehúzódott, hogy ne zavarjuk a forgalmat. Mindenki felém fordult és meg akarták tudni, hogy mi történt, de én nem voltam képes megszólalni.

   Valami belülről égetett, aminek tudatára csak most kezdtek rájönni. Nem a saját fájdalmamat éreztem, hanem valaki másét, ami csak egy dolgot jelenthetett. Annabell. Valaki bántotta méghozzá iszonyatos kínokat okozott neki, amit még én is képes voltam ilyen szinten érzékelni, pedig ki sem alakult közöttünk a kötés rendesen.

   Ez vért kívánt. Az ösztöneim üvöltve sikoltoztak, hogy védjem meg a nőt és nekem szándékomban is állt azt tenni. És miután megöltem mindenkit, aki egy ujjal is hozzá mert érni a páromhoz, lesz egy két elszámolni valóm a nővel, amiért hagyta, hogy bántsák, na meg persze azért, mert elment.

   Elmosolyodtam, de nem az öröm vezérelt, hanem a vak bosszúvágy. A gyilkos ösztön.

   Elég vad arckifejezést vághattam, mivel a többiek csak ennyit mondtak:

   – A francba!