2012. december 22., szombat

Kellemes ünnepeket!

Boldog karácsonyt és kellemes ünnepeket kívánok mindenkinek! :)


2012. december 4., kedd

Üvöltő szenvedély - 8.fejezet

Végre itt a fejezet....jó olvasást :)



8. fejezet


   – Hol a pokolban van ez a nő?
   Én és legjobb barátom Algernon együtt álltunk Annabell háza előtt, de hiába kopogtunk, választ nem kaptunk. Nem is hallottunk semmi mozgolódást, ez pedig felettébb szokatlan volt. Egész nap nem láttuk őt, és így késő délután már elég furcsa volt, hogy egyáltalán nem mutatkozott. Bell sosem szeretett egyedül lenni, úgyhogy aggódni kezdtem. Rossz előérzetem támadt és szerettem volna utána járni a dolognak.
   Újra kopogtam, most már erőteljesebben. Összenéztünk régi barátommal – az ő arcán is aggodalom tükröződött -, majd egy mozdulattal berúgtam az ajtót. Gyorsan körbenéztünk és hamar kiderült, hogy a hely teljesen üres volt. Minden a helyén, de valami mégsem stimmelt. Ekkor hallottam meg Algernon hangját:
   – Dastan, ezt látnod kell!
   Kisiettem Annabell hálószobájából a konyha felé, ahol a barátom egy levelet tartott a kezében. Ahogy átfutotta az utolsó sorokat, majd rám nézett… Megborzongtam. Sejtésem igazolást nyert, tudtam, pedig még el sem olvastam az üzenetet.
   Azonnal odamentem és szabályosan kitéptem Algernon kezéből a levelet, majd gyorsan, ugyanakkor alaposan átolvastam a sorokat. Mikor végeztem dühömben összegyűrtem és felordítottam. Egy keserves, fájdalommal teli üvöltés volt ez, egy barát elvesztésének kínja visszahangzott mindenhonnan. Legszívesebben törni, zúzni kezdtem volna, és fel is borítottam a mellém legközelebb eső tárgyat, az asztalt.
   – Dastan…
   – Meg kell találnunk. – jelentettem ki.
   Nem hagyjuk magára. Annabell közénk tartozik és ezért a távozásért még felelni fog. Mint legjobb barátja és, mint apám trónjának várományosa nem engedhettem meg ezt az engedetlenséget és árulásnak is éreztem. Az egyik legjobb barátom ahelyett, hogy a segítségemet kérte volna, egyszerűen elmenekült. Igen, megsértett, fájt és szerettem volna, ha visszatér. Sajnos nem értettem meg, hogy miért ment el, és azt sem állhattam meg, hogy utána menjek. Azonnal indulnunk kell.
   De aztán bevillant szeretett párom arca és a gyermekeinké. Nem, nem mehettem el. Még ha akartam volna sem. Itt biztonságban voltak, de az ösztöneimnek nem állhattam ellent. Képtelen lettem volna itt hagyni őket, még ha páncélteremben is lettek volna, ahova csak én léphetek be. Egyszerűen nem tudtam volna két lépéssel sem elhagyni a falut. Az, hogy csak pár órára hagytam magukra őket is kész kínszenvedés volt, vétek az ösztöneim ellen.
   Elcsigázott arcomat Algernon is látta.
   – Ne aggódj, Dastan. Én és Maya elmegyünk érte és visszahozzuk.
   Megkönnyebbülés öntött el. Reméltem, hogy sikerül megtalálniuk és visszatérésre bírniuk Annabellt.

   Már egy óra telt azóta, hogy felfedeztük Bell távozását. Algernon lázasan készülődött az indulásra, Maya – Algernon párja – pedig kishúgát, Safirát győzködte, ugyanis a lány megmakacsolta magát és úgy döntött a párral tart. Makacssága nem ismert határokat s amellett, hogy Algernon aggódott, jót mulatott a két testvéren, szerinte le sem tagadhatták egymást. Azzal viccelődött, hogy most Maya is megtapasztalhatja ő mit él át nap, mint nap. De nem csak Safira, Natalie is úgy döntött, hogy velük megy erősítésnek s magával rángatta párját Mareket és legjobb barátját, Sebastiant is. Természetesen a két hím nem nagyon örült a dolognak, de hát egy nő szavával szembeszállni a lehetetlennel volt határos, így hamar beadták a derekukat.
   Összeszorult a szívem. Szívesen tartottam volna velük, de a páromat nem tudtam volna itt hagyni, sem veszélynek kitenni. A legrosszabb érzés volt a világon, hogy kétfelé húzott a szívem. De nem tudtam mit tenni.
   Apám nem örült túlzottan a hírnek, hogy az egyik legjobb harcosa, s fia barátja egy szó nélkül lelépett, de engedélyezett mindent, ami csak a visszahozásához szükséges volt. Hálás voltam neki ezért.
   Aggódtam. Fel-alá járkáltam kezemben a telefonnal és folyamatosan tárcsáztam, de mindhiába.
   – Dastan nyugodj meg! Nem lesz semmi baja.
   A párom hangjára felkaptam a fejem és átsiettem a hálószobába. Elysia az ágyban feküdt, még mindig gyenge volt kissé a szüléstől. Ahogy aggodalmas arccal nézett végig rajtam elfogott a bűntudat. Azonnal megzaboláztam az érzéseim s próbáltam lehiggadni.
   – Tudom, hogy igazad van, de attól még aggódom érte.
   – Ez természetes, de nem kell árkot ásnod a szőnyegbe. Annabell nagyon jó harcos és tud magára vigyázni. Biztos jó okkal ment el és akart egyedül maradni, de ez biztos nem marad így sokáig. Adj neki egy kis időt.
   Amíg Elysia beszélt odasétáltam hozzá és leültem az ágyra, majd óvatosan végigsimítottam az arcán.
   – Tudom, hogy igazad van, de féltem… és én különben sem hagyok hátra senkit. Amúgy is zaklatott állapotban hagyta itt a falut, ilyenkor mindig sebezhetőbbek vagyunk.
   – Jaj, Dastan…
   Elysia megrázta a fejét, hosszú haja pedig szétterült a vállán a mozdulattól, egyúttal megcsapott az illata is, amitől azonnal beindultam. Hiába, minden helyzetben képes voltam vágyat érezni a párom iránt, de ez természetes volt.
   Elysia azonnal megérezte mire gondolok.
   – Még nem lehet Dastan, de nemsokára…
   Egy ígéret… Régóta nem voltam együtt Elysiával a babák miatt, de túl régen volt már. Persze imádtam a bébiket, de hiányzott az asszonyom. Végre a karomban akartam tartani ismét.
Elysia végigsimított az arcomon én pedig beletemetkeztem a kezébe. A bőre olyan puha és lágy volt. Sosem untam meg az érintését. Túl sokat vártam rá és túlságosan is hozzászoktam már.
   Hármunk közül csak Annabell nem találta meg még a párját, de reméltem, hogy ez hamarosan megváltozik.


   Csak néztem az elsuhanó tájat. Egy autót béreltem és azzal szeltem az utakat. Reméltem, hogy Dastanék még nem találták meg a levelemet, de ebben nem lehettem biztos. Még ha fel is fedezték távozásom, nagy előnyöm volt velük szemben és azt sem tudták, hogy merre indultam. A telefonom ugyan magammal hoztam, amivel majd ismét kapcsolatba léphetek velük, de kikapcsolva tartottam, hogy ne tudjanak az alapján beazonosítani a tartózkodási helyem, és azt, hogy ne kelljen a folytonos csörgést hallgatnom. Nem lettem volna képes szóban elmondani az indokaim. Nem is értették volna meg.
   Én csak mentem tovább, magam sem tudtam pontosan merre. Csak minél távolabb. Volt célom, de nem tudtam figyelni igazán. Ürességet éreztem. Nem érdekelt semmi, még az sem, ha az óceán közepén kötök ki. Olyan mindegy volt.
   A fák képe összemosódott, csak sötét foltok látszódtak, mivel a Nap már lebukott a láthatáron. Csak az autók fényszórója világított a félhomályban. Természetesen nekem semmi bajom nem volt a sötéttel, ugyanolyan tökéletesen láttam éjjel, mint nappal, ha nem jobban. A sötétség a társam volt. Körbeölelt és megvédett.
   Elfogott egy érzés. Ösztön. Vadászni. Még nem volt telihold, de már csak pár éjszaka választott el minket tőle. Ilyenkor az érzékeink és ösztöneink még inkább feléledtek. De én nem állatvérre éheztem, hanem az emberek vérére. A Vadászokéra, akik oly sok társamat ölték már meg. Ezért jöttem el a faluból. Egy célt szolgált innentől kezdve az életem. A gyilkolás. Bosszú.
   Úgy döntöttem előbb megállok, mint terveztem. Amint megláttam a következő várost, felgyorsítottam. Az adrenalin szintem megugrott jelezve a vadászat kezdetét. Azonnal kerestem egy kisebb hotelt, majd az autót simán leparkoltam pár sarokkal odébb. Nem állt szándékomban még egyszer használni, így nem is érdekelt hova parkolok vele.
   Miután kifizettem a szobát, letettem a csomagjaimat, talpig feketébe öltöztem, és elindultam az éjszakába. Még igen sokan voltak az utcán, de az öltözékem eltakarta a testem minden egyes négyzetméterét, - kivéve a fejemet – így a fegyvereimet is könnyebb volt elrejteni.
   A járókelőket vizslattam a sötétből. Gyanús alakokat kerestem, eltérőt a megszokottól. Akik nem úgy viselkedtek, ahogy kellett volna, ahogy egy normális ember ilyenkor viselkedik. Fajtámbélit kerestem, vagy Vadászokat, akik körülöttünk legyeskedtek.
   Órákon át nem történt semmi számomra érdekes, de úgy hajnali kettő környékén kiszúrtam négy alakot, akiknek a kabátja alatt feltűnő dudorok voltak és a kezüket is a zsebük mellett tartották. A környéket vizslatták akár csak én.
   Mélyet szippantottam a levegőből. Emberek. Vadászok.
   Most áldottam csak igazán a szerencsém, hogy még nem találtam párt és a nyakamon lévő tetoválás nem árul el, mivel nekem még nem volt ilyenem. Nem mintha ez sokat számított volna, mivel nem lesz idejük a nyakamat vizslatniuk.
   Csendben követni kezdtem őket a sötétség rejtekében maradva. Sikerült észrevétlen maradnom. Szerencsémre már nem lézengtek sokan az utcán és amúgy is vérbeli ragadozó voltam. Amikor a négy Vadász egy olyan utcába tévedt, ahol nem volt kivilágítás, akcióba léptem.
   Hátulról cserkésztem be a vadat, az első nyakát hangtalanul vágtam el. Társai csak arra eszméltek fel, ahogy a teste már a földre hullik, de akkor már késő volt. Már a másodiknál jártam. Egy gyors és határozott mozdulattal belemártottam a kést a mellkasába. Pontosan találtam el a szívét. A féri hörgő hangot hallatott, utolsó erejével megszorította a kezem, amit még reflexből kapott el a döfés pillanatában, majd lepillantott a mellkasára, amiből még mindig kiállt a kés, majd rám és meghalt.
Nem bajlódtam a kés visszaszerzésével a férfi testéből, inkább elővettem egy újabb tőrömet és a harmadik felé hajítottam. Újabb hörgő, csattanó hang, majd egy pisztolylövés fülsüketítő zaja visszhangzott az utcában.