Boldog karácsonyt és kellemes ünnepeket kívánok mindenkinek! :)
2012. december 22., szombat
2012. december 4., kedd
Üvöltő szenvedély - 8.fejezet
Végre itt a fejezet....jó olvasást :)
8.
fejezet
– Hol a pokolban van ez a nő?
Én és legjobb barátom Algernon együtt álltunk Annabell háza
előtt, de hiába kopogtunk, választ nem kaptunk. Nem is hallottunk semmi
mozgolódást, ez pedig felettébb szokatlan volt. Egész nap nem láttuk őt, és így
késő délután már elég furcsa volt, hogy egyáltalán nem mutatkozott. Bell sosem
szeretett egyedül lenni, úgyhogy aggódni kezdtem. Rossz előérzetem támadt és
szerettem volna utána járni a dolognak.
Újra kopogtam, most már erőteljesebben. Összenéztünk régi barátommal
– az ő arcán is aggodalom tükröződött -, majd egy mozdulattal berúgtam az
ajtót. Gyorsan körbenéztünk és hamar kiderült, hogy a hely teljesen üres volt.
Minden a helyén, de valami mégsem stimmelt. Ekkor hallottam meg Algernon
hangját:
– Dastan, ezt látnod kell!
Kisiettem Annabell hálószobájából a konyha felé, ahol a
barátom egy levelet tartott a kezében. Ahogy átfutotta az utolsó sorokat, majd
rám nézett… Megborzongtam. Sejtésem igazolást nyert, tudtam, pedig még el sem
olvastam az üzenetet.
Azonnal odamentem és szabályosan kitéptem Algernon kezéből a
levelet, majd gyorsan, ugyanakkor alaposan átolvastam a sorokat. Mikor végeztem
dühömben összegyűrtem és felordítottam. Egy keserves, fájdalommal teli üvöltés
volt ez, egy barát elvesztésének kínja visszahangzott mindenhonnan. Legszívesebben
törni, zúzni kezdtem volna, és fel is borítottam a mellém legközelebb eső
tárgyat, az asztalt.
– Dastan…
– Meg kell találnunk. – jelentettem ki.
Nem hagyjuk magára. Annabell közénk tartozik és ezért a
távozásért még felelni fog. Mint legjobb barátja és, mint apám trónjának
várományosa nem engedhettem meg ezt az engedetlenséget és árulásnak is éreztem.
Az egyik legjobb barátom ahelyett, hogy a segítségemet kérte volna, egyszerűen
elmenekült. Igen, megsértett, fájt és szerettem volna, ha visszatér. Sajnos nem
értettem meg, hogy miért ment el, és azt sem állhattam meg, hogy utána menjek.
Azonnal indulnunk kell.
De aztán bevillant szeretett párom arca és a gyermekeinké.
Nem, nem mehettem el. Még ha akartam volna sem. Itt biztonságban voltak, de az
ösztöneimnek nem állhattam ellent. Képtelen lettem volna itt hagyni őket, még
ha páncélteremben is lettek volna, ahova csak én léphetek be. Egyszerűen nem
tudtam volna két lépéssel sem elhagyni a falut. Az, hogy csak pár órára hagytam
magukra őket is kész kínszenvedés volt, vétek az ösztöneim ellen.
Elcsigázott arcomat Algernon is látta.
– Ne aggódj, Dastan. Én és Maya elmegyünk érte és
visszahozzuk.
Megkönnyebbülés öntött el. Reméltem, hogy sikerül
megtalálniuk és visszatérésre bírniuk Annabellt.
Már egy óra telt azóta, hogy felfedeztük Bell távozását.
Algernon lázasan készülődött az indulásra, Maya – Algernon párja – pedig
kishúgát, Safirát győzködte, ugyanis a lány megmakacsolta magát és úgy döntött
a párral tart. Makacssága nem ismert határokat s amellett, hogy Algernon
aggódott, jót mulatott a két testvéren, szerinte le sem tagadhatták egymást.
Azzal viccelődött, hogy most Maya is megtapasztalhatja ő mit él át nap, mint
nap. De nem csak Safira, Natalie is úgy döntött, hogy velük megy erősítésnek s
magával rángatta párját Mareket és legjobb barátját, Sebastiant is.
Természetesen a két hím nem nagyon örült a dolognak, de hát egy nő szavával
szembeszállni a lehetetlennel volt határos, így hamar beadták a derekukat.
Összeszorult a szívem. Szívesen tartottam volna velük, de a
páromat nem tudtam volna itt hagyni, sem veszélynek kitenni. A legrosszabb
érzés volt a világon, hogy kétfelé húzott a szívem. De nem tudtam mit tenni.
Apám nem örült túlzottan a hírnek, hogy az egyik legjobb
harcosa, s fia barátja egy szó nélkül lelépett, de engedélyezett mindent, ami
csak a visszahozásához szükséges volt. Hálás voltam neki ezért.
Aggódtam. Fel-alá járkáltam kezemben a telefonnal és
folyamatosan tárcsáztam, de mindhiába.
– Dastan nyugodj meg! Nem lesz semmi baja.
A párom hangjára felkaptam a fejem és átsiettem a
hálószobába. Elysia az ágyban feküdt, még mindig gyenge volt kissé a szüléstől.
Ahogy aggodalmas arccal nézett végig rajtam elfogott a bűntudat. Azonnal
megzaboláztam az érzéseim s próbáltam lehiggadni.
– Tudom, hogy igazad van, de attól még aggódom érte.
– Ez természetes, de nem kell árkot ásnod a szőnyegbe.
Annabell nagyon jó harcos és tud magára vigyázni. Biztos jó okkal ment el és
akart egyedül maradni, de ez biztos nem marad így sokáig. Adj neki egy kis
időt.
Amíg Elysia beszélt odasétáltam hozzá és leültem az ágyra,
majd óvatosan végigsimítottam az arcán.
– Tudom, hogy igazad van, de féltem… és én különben sem
hagyok hátra senkit. Amúgy is zaklatott állapotban hagyta itt a falut, ilyenkor
mindig sebezhetőbbek vagyunk.
– Jaj, Dastan…
Elysia megrázta a fejét, hosszú haja pedig szétterült a
vállán a mozdulattól, egyúttal megcsapott az illata is, amitől azonnal
beindultam. Hiába, minden helyzetben képes voltam vágyat érezni a párom iránt,
de ez természetes volt.
Elysia azonnal megérezte mire gondolok.
– Még nem lehet Dastan, de nemsokára…
Egy ígéret… Régóta nem voltam együtt Elysiával a babák
miatt, de túl régen volt már. Persze imádtam a bébiket, de hiányzott az
asszonyom. Végre a karomban akartam tartani ismét.
Elysia végigsimított az arcomon én pedig beletemetkeztem a
kezébe. A bőre olyan puha és lágy volt. Sosem untam meg az érintését. Túl sokat
vártam rá és túlságosan is hozzászoktam már.
Hármunk közül csak Annabell nem találta meg még a párját, de
reméltem, hogy ez hamarosan megváltozik.
Csak néztem az elsuhanó tájat. Egy autót béreltem és azzal
szeltem az utakat. Reméltem, hogy Dastanék még nem találták meg a levelemet, de
ebben nem lehettem biztos. Még ha fel is fedezték távozásom, nagy előnyöm volt
velük szemben és azt sem tudták, hogy merre indultam. A telefonom ugyan
magammal hoztam, amivel majd ismét kapcsolatba léphetek velük, de kikapcsolva
tartottam, hogy ne tudjanak az alapján beazonosítani a tartózkodási helyem, és
azt, hogy ne kelljen a folytonos csörgést hallgatnom. Nem lettem volna képes
szóban elmondani az indokaim. Nem is értették volna meg.
Én csak mentem tovább, magam sem tudtam pontosan merre. Csak
minél távolabb. Volt célom, de nem tudtam figyelni igazán. Ürességet éreztem.
Nem érdekelt semmi, még az sem, ha az óceán közepén kötök ki. Olyan mindegy
volt.
A fák képe összemosódott, csak sötét foltok látszódtak, mivel
a Nap már lebukott a láthatáron. Csak az autók fényszórója világított a
félhomályban. Természetesen nekem semmi bajom nem volt a sötéttel, ugyanolyan
tökéletesen láttam éjjel, mint nappal, ha nem jobban. A sötétség a társam volt. Körbeölelt és megvédett.
Elfogott egy érzés. Ösztön. Vadászni. Még nem volt telihold,
de már csak pár éjszaka választott el minket tőle. Ilyenkor az érzékeink és
ösztöneink még inkább feléledtek. De én nem állatvérre éheztem, hanem az
emberek vérére. A Vadászokéra, akik
oly sok társamat ölték már meg. Ezért jöttem el a faluból. Egy célt szolgált
innentől kezdve az életem. A gyilkolás. Bosszú.
Úgy döntöttem előbb megállok, mint terveztem. Amint
megláttam a következő várost, felgyorsítottam. Az adrenalin szintem megugrott
jelezve a vadászat kezdetét. Azonnal kerestem egy kisebb hotelt, majd az autót
simán leparkoltam pár sarokkal odébb. Nem állt szándékomban még egyszer
használni, így nem is érdekelt hova parkolok vele.
Miután kifizettem a szobát, letettem a csomagjaimat, talpig
feketébe öltöztem, és elindultam az éjszakába. Még igen sokan voltak az utcán,
de az öltözékem eltakarta a testem minden egyes négyzetméterét, - kivéve a
fejemet – így a fegyvereimet is könnyebb volt elrejteni.
A járókelőket vizslattam a sötétből. Gyanús alakokat
kerestem, eltérőt a megszokottól. Akik nem úgy viselkedtek, ahogy kellett
volna, ahogy egy normális ember ilyenkor viselkedik. Fajtámbélit kerestem, vagy
Vadászokat, akik körülöttünk
legyeskedtek.
Órákon át nem történt semmi számomra érdekes, de úgy hajnali
kettő környékén kiszúrtam négy alakot, akiknek a kabátja alatt feltűnő dudorok
voltak és a kezüket is a zsebük mellett tartották. A környéket vizslatták akár
csak én.
Mélyet szippantottam a levegőből. Emberek. Vadászok.
Most áldottam csak igazán a szerencsém, hogy még nem
találtam párt és a nyakamon lévő tetoválás nem árul el, mivel nekem még nem
volt ilyenem. Nem mintha ez sokat számított volna, mivel nem lesz idejük a
nyakamat vizslatniuk.
Csendben követni kezdtem őket a sötétség rejtekében maradva.
Sikerült észrevétlen maradnom. Szerencsémre már nem lézengtek sokan az utcán és
amúgy is vérbeli ragadozó voltam. Amikor a négy Vadász egy olyan utcába tévedt, ahol nem volt kivilágítás, akcióba
léptem.
Hátulról cserkésztem be a vadat, az első nyakát hangtalanul
vágtam el. Társai csak arra eszméltek fel, ahogy a teste már a földre hullik,
de akkor már késő volt. Már a másodiknál jártam. Egy gyors és határozott
mozdulattal belemártottam a kést a mellkasába. Pontosan találtam el a szívét. A
féri hörgő hangot hallatott, utolsó erejével megszorította a kezem, amit még
reflexből kapott el a döfés pillanatában, majd lepillantott a mellkasára,
amiből még mindig kiállt a kés, majd rám és meghalt.
Nem bajlódtam a kés visszaszerzésével a férfi testéből,
inkább elővettem egy újabb tőrömet és a harmadik felé hajítottam. Újabb hörgő,
csattanó hang, majd egy pisztolylövés fülsüketítő zaja visszhangzott az
utcában.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)