21.
fejezet
Valami megváltozott. Érezni
lehetett a levegőben, minden ösztönöm azt súgta, hogy valami készül csak azt
nem tudtam, hogy mi. A kínzások nem
maradtak abba, de érezhetően csökkent a számuk és már nem is voltak olyat
kegyetlenek. Most már voltak olyan pillanatok amiben egyedül voltam és tudtam
gondolkodni, kicsit erőt gyűjteni. Elkezdtem figyelni ki jön be hozzám, mik a
gesztusai és ebből kikövetkeztetni milyen ember lehet. Mennyire manipulálható
vagy inkább mennyire gyenge.
Bár ennek ellenére nem voltam
biztos benne, hogy képes lennék egyedül talpra állni, de jobb volt, ha
kellőképpen, előre felmértem a helyzetet. Ki tudja, lehet, hogy még hasznos
lesz némi információ.
Viszont egy dolgot furcsának
találtam, még pedig azt, hogy a nagyfőnök nem jött le hozzám. Sajnálatomra
ennek ellenére gondoskodott a további kínzásaimról, de ő maga nem jelent meg,
ami semmi jót nem sejtetett. Láttam a szeméből, az arcáról, hogy élvezte a
szenvedésem, azonban távolléte azt sugallta, hogy valami fontos dolog történt vagy
fog történni. Bárcsak tudtam volna miről van szó.
Felsóhajtottam, amikor ismét
kinyílt a cella ajtaja.
Vajon most mivel fognak kínozni?- tettem fel a kérdést magamban.
De nagy meglepetésemre nem a
talpnyaló banda, hanem ismét a főnök látogatott meg. Széles mosoly ült az
arcán, olyan elégedett fejet vágott, hogy azonnal elfogott a késztetés az orra
beverésére. Milyen jó is lett volna bemosni neki egyet, de persze erre nem
igazán volt lehetőségem.
– Tudod, - szólalt meg a férfi.
Ezzel felkeltette a figyelmemet, ugyanis eddig csak kérdezett és ütött, ha nem
kapott választ. Ez volt minden. Azonban ez most megváltozott. Feszülten
figyeltem. – Most már nem kell mondanod semmit, nem fogunk semmiről sem tovább
faggatni, ugyanis akadt jobb forrásunk is nálad. Inkább megkérdezzük a
barátaidat, személyesen.
Ereimben egy pillanat alatt
megfagyott a vér és elfehéredtem. Azonnal nekifeszültem a lábaimnak, mintha
csak új erőre kaptam volna úgy próbáltam szabadulni.
– Mit művelt? – sziszegtem és
vicsorogtam.
– Tudod a telefonod sok hasznos
információval szolgált. Beszéltünk is a kis barátaiddal és van is egy jó hírem.
– Hatásszünetet tartott, ami pár másodpercig tartott csak, de nekem egy
örökkévalóságnak tűnt, majd folytatta – Hamarosan találkozol velük.
Erre a válaszra számítottam és
ettől féltem a legjobban. Vicsorogni és morogni kezdtem. Most tényleg egy
vadállatra hasonlítottam inkább sem, mint emberre. Olyanná váltam, amilyennek
ezek az emberek láttak.
– Meg fogják ölni magát és az
embereit! Ezt garantálom.
– Azt nem hinném, aranyom. Csak
azért mondtam ezt most el neked, hogy ne érjen meglepetésként mikor
megérkezünk. Most pedig jó éjszakát.
Amikor a tűt megéreztem a
nyakamban akkor jöttem rá, hogy annyira feldühített a fickó, hogy nem is vettem
észre a másikat, aki mögöttem állt. A nyugtató szinte azonnal kifejtette a
hatását, ezért kezdett elhomályosulni előttem a világ. Hiába küzdöttem ellene
az álom lassan hatalmába kerített.
Az utolsó, amit magam előtt
láttam az a Vadászok vezetőjének
kaján vigyora volt, majd eszméletemet vesztettem.
A tervnek sikerülnie kell. A vérfarkasoknak
megadott helyre már egy nappal előbb megérkeztünk, hogy biztosítsuk a teret és
semmi meglepetés ne érhesse minket. Sejtettük,
hogy sokan jönnek, de ők mi is sokan voltunk, így pontosan ezt reméltük. Minél többel
végezhetünk annál jobb. Nálunk volt a lány és a telefon másik oldalán lévők
reakciójából ítélve nagyon hasznos is lesz számunkra.
Nem akartam egyből megölni. Azt
terveztem, hogy szenvedését azzal tetőzöm be, hogy majd barátai szeme láttára
fogom elvágni a torkát, ezzel okozva még nagyon kínt a többieknek is. Ezután
pedig kezdődhet a mézédes mészárlás, amiből csak mi kerülhetünk ki győztesen,
ebben biztos voltam. Efelől szemernyi kétségem sem volt.
Az a különös hatodik érzék és a
hang fejében szinte már dorombolt annak gondolatára, hogy nemsokára összecsap a
két ellenfél. Éreztem az erejét, mintha csak mögöttem állt volna, miközben
senki sem volt ott. Hatalmas árnyékként terpeszkedett fölém, de tudtam, hogy
velem van és akármi is volt ez, az is a vadállatok vesztét akarta és nekem csak
ez számított.
Körbenéztem. Egy erdő közepén
lévő kisebb tisztás szélén táboroztunk le. Úgy gondoltam így jobban belátjuk a
terepet és kevésbe lopózhatnak észrevétlenül a közelünkbe, ugyanakkor csöndes
és elzárt helynek is kellett lennie, hogy elrejtse őket a tudatlanok szeme
elől.
Észrevétlenül körbevettük az
erdőt, mi a közepén pár emberemmel a többiek pedig a szélén, hogy ha megjönnek
a vendégeink bekeríthessük őket, mint a lemészárandó állatokat.
Tudtam, hogy az embereim nagy
része meg fog halni, de mindig akadt újabb jelentkező, aki végezni akart
ezekkel a szörnyszülöttekkel. Csekély ár volt ez a győzelemért. Aki itt volt
mindenki tisztában volt a veszéllyel, ami ránk várt. Kivétel nélkül mind
vállaltuk a kockázatot, így nem érdekelt, hogy milyen úton és eszközökkel, de
győznünk kellett.
Csak egyetlen egy dolog volt
számomra furcsa. A lány nyakán nem volt tetoválás, márpedig a telefon másik
végén lévő személy egyértelműen a párja volt. Lehetséges, hogy még nem volt
idejük a szertartásra? Az kapóra is jött meg nem is, de egy dolog biztos volt,
ha hagyjuk, akkor az a férfi mindannyiunkat legyilkol.
Bár végülis mindegy is volt, ha a
párja, ha nem így is nehéz és ádáz közdelemre számítottam ám mindent hajlandó
voltam bevetni. Farkas és medve csapdákat is kitettünk, tele voltunk puskákkal
és még bombánk is volt. már csak egy napot kellett várnunk. Holnap éjfélkor
megkezdődik a küzdelem.
Hangokat hallottam. Tompa volt és
nem igazán értettem, de a hangszínt felismertem. Gúnyolódás és kárörvendés. Nem
emlékeztem mi történt és még nem tértem magamhoz.
Lassan kezdett kitisztulni a kép.
Kinyitottam a szemem, de
lecsuktam és újból kinyitottam, mivel homályosan láttam. Rácsokat láttam magam
előtt.
Mi a….?
Majd hirtelen mindig az eszembe
jutott. A vadászok, az elrablásom és a kínzásaim. Minden izmom sajgott és
lüktetett a fejem. Már a napját sem tudtam mióta nem kaptam rendes ételt, vagy
tudtam volna rendesen enni. Szomjas voltam és legyengült.
Felemeltem a kezem, hogy eltűrjem
a hajam, de valamiben megakadt és csörömpölő hangot is adott. Láncok.
Ott feküdtem egy kibaszott
állatketrecben megláncolva, mint egy rühes dög. És én nem tudtam ez ellen
semmit sem tenni. Felültem és a rácsnak támasztottam a fejem, majd behunytam a
szemem.
Majdnem sírva fakadtam nehéz
helyzetemen, mert már annyira el voltam keseredve. Nem maradt semmi erőm és
ekkor figyeltem fel ismét a hangokra, amik felébresztettek. Csendben füleltem.
– Hallod, már alig várom, hogy
összecsapjunk velük.!– szólt harsányan oda az egyiknek.
A két férfi a ketrec közelében
volt, ezért tökéletesen jól hallottam minden egyes szavukat. Biztosan ők voltak
az őreim.
– Ki foguk nyírni az összeset
kezdve azzal a ribanccal a ketrecben. Miután a barátai végignézik biztos mind
bekattan és akkor elkaphatjuk őket! – a másik legalább olyan izgatottan
válaszolt az előző megszólalásra.
– Az biztos! Farkas bőrből
készült csizmám lesz! – nevettek fel mindketten.
Összeszorult a szívem a szavak
hallatán. Nem is az én életem érdekelt, ha nem a többieké, akik az vesztükbe
rohantak értem, pedig én hagytam ott őket. Egyikünk sem érdemelt volna ilyen
halált mégis szembe kellett néznünk a gonosszal, mert jelen helyzetben nem mi
voltunk azok.
– Holnap éjfélkor vérfürdő lesz!
– ez volt az utolsó mondatuk és én mélyen egyetértettem.
Holnap eldől minden és ha rajtunk
múlik, akkor mi fogunk az ő vérükben fürödni.