2014. november 22., szombat

Üvöltő Szenvedély - 21.fejezet



21. fejezet


   Valami megváltozott. Érezni lehetett a levegőben, minden ösztönöm azt súgta, hogy valami készül csak azt nem tudtam, hogy mi.  A kínzások nem maradtak abba, de érezhetően csökkent a számuk és már nem is voltak olyat kegyetlenek. Most már voltak olyan pillanatok amiben egyedül voltam és tudtam gondolkodni, kicsit erőt gyűjteni. Elkezdtem figyelni ki jön be hozzám, mik a gesztusai és ebből kikövetkeztetni milyen ember lehet. Mennyire manipulálható vagy inkább mennyire gyenge.
   Bár ennek ellenére nem voltam biztos benne, hogy képes lennék egyedül talpra állni, de jobb volt, ha kellőképpen, előre felmértem a helyzetet. Ki tudja, lehet, hogy még hasznos lesz némi információ.
   Viszont egy dolgot furcsának találtam, még pedig azt, hogy a nagyfőnök nem jött le hozzám. Sajnálatomra ennek ellenére gondoskodott a további kínzásaimról, de ő maga nem jelent meg, ami semmi jót nem sejtetett. Láttam a szeméből, az arcáról, hogy élvezte a szenvedésem, azonban távolléte azt sugallta, hogy valami fontos dolog történt vagy fog történni. Bárcsak tudtam volna miről van szó.
  Felsóhajtottam, amikor ismét kinyílt a cella ajtaja.
   Vajon most mivel fognak kínozni?- tettem fel a kérdést magamban.
   De nagy meglepetésemre nem a talpnyaló banda, hanem ismét a főnök látogatott meg. Széles mosoly ült az arcán, olyan elégedett fejet vágott, hogy azonnal elfogott a késztetés az orra beverésére. Milyen jó is lett volna bemosni neki egyet, de persze erre nem igazán volt lehetőségem.
   – Tudod, - szólalt meg a férfi. Ezzel felkeltette a figyelmemet, ugyanis eddig csak kérdezett és ütött, ha nem kapott választ. Ez volt minden. Azonban ez most megváltozott. Feszülten figyeltem. – Most már nem kell mondanod semmit, nem fogunk semmiről sem tovább faggatni, ugyanis akadt jobb forrásunk is nálad. Inkább megkérdezzük a barátaidat, személyesen.
   Ereimben egy pillanat alatt megfagyott a vér és elfehéredtem. Azonnal nekifeszültem a lábaimnak, mintha csak új erőre kaptam volna úgy próbáltam szabadulni.
   – Mit művelt? – sziszegtem és vicsorogtam.
   – Tudod a telefonod sok hasznos információval szolgált. Beszéltünk is a kis barátaiddal és van is egy jó hírem. – Hatásszünetet tartott, ami pár másodpercig tartott csak, de nekem egy örökkévalóságnak tűnt, majd folytatta – Hamarosan találkozol velük.
   Erre a válaszra számítottam és ettől féltem a legjobban. Vicsorogni és morogni kezdtem. Most tényleg egy vadállatra hasonlítottam inkább sem, mint emberre. Olyanná váltam, amilyennek ezek az emberek láttak.
   – Meg fogják ölni magát és az embereit! Ezt garantálom.
   – Azt nem hinném, aranyom. Csak azért mondtam ezt most el neked, hogy ne érjen meglepetésként mikor megérkezünk. Most pedig jó éjszakát.
   Amikor a tűt megéreztem a nyakamban akkor jöttem rá, hogy annyira feldühített a fickó, hogy nem is vettem észre a másikat, aki mögöttem állt. A nyugtató szinte azonnal kifejtette a hatását, ezért kezdett elhomályosulni előttem a világ. Hiába küzdöttem ellene az álom lassan hatalmába kerített.
  Az utolsó, amit magam előtt láttam az a Vadászok vezetőjének kaján vigyora volt, majd eszméletemet vesztettem.

   A tervnek sikerülnie kell. A vérfarkasoknak megadott helyre már egy nappal előbb megérkeztünk, hogy biztosítsuk a teret és semmi meglepetés ne érhesse minket.  Sejtettük, hogy sokan jönnek, de ők mi is sokan voltunk, így pontosan ezt reméltük. Minél többel végezhetünk annál jobb. Nálunk volt a lány és a telefon másik oldalán lévők reakciójából ítélve nagyon hasznos is lesz számunkra.
   Nem akartam egyből megölni. Azt terveztem, hogy szenvedését azzal tetőzöm be, hogy majd barátai szeme láttára fogom elvágni a torkát, ezzel okozva még nagyon kínt a többieknek is. Ezután pedig kezdődhet a mézédes mészárlás, amiből csak mi kerülhetünk ki győztesen, ebben biztos voltam. Efelől szemernyi kétségem sem volt.
   Az a különös hatodik érzék és a hang fejében szinte már dorombolt annak gondolatára, hogy nemsokára összecsap a két ellenfél. Éreztem az erejét, mintha csak mögöttem állt volna, miközben senki sem volt ott. Hatalmas árnyékként terpeszkedett fölém, de tudtam, hogy velem van és akármi is volt ez, az is a vadállatok vesztét akarta és nekem csak ez számított.
   Körbenéztem. Egy erdő közepén lévő kisebb tisztás szélén táboroztunk le. Úgy gondoltam így jobban belátjuk a terepet és kevésbe lopózhatnak észrevétlenül a közelünkbe, ugyanakkor csöndes és elzárt helynek is kellett lennie, hogy elrejtse őket a tudatlanok szeme elől.
   Észrevétlenül körbevettük az erdőt, mi a közepén pár emberemmel a többiek pedig a szélén, hogy ha megjönnek a vendégeink bekeríthessük őket, mint a lemészárandó állatokat.
   Tudtam, hogy az embereim nagy része meg fog halni, de mindig akadt újabb jelentkező, aki végezni akart ezekkel a szörnyszülöttekkel. Csekély ár volt ez a győzelemért. Aki itt volt mindenki tisztában volt a veszéllyel, ami ránk várt. Kivétel nélkül mind vállaltuk a kockázatot, így nem érdekelt, hogy milyen úton és eszközökkel, de győznünk kellett.
   Csak egyetlen egy dolog volt számomra furcsa. A lány nyakán nem volt tetoválás, márpedig a telefon másik végén lévő személy egyértelműen a párja volt. Lehetséges, hogy még nem volt idejük a szertartásra? Az kapóra is jött meg nem is, de egy dolog biztos volt, ha hagyjuk, akkor az a férfi mindannyiunkat legyilkol.
   Bár végülis mindegy is volt, ha a párja, ha nem így is nehéz és ádáz közdelemre számítottam ám mindent hajlandó voltam bevetni. Farkas és medve csapdákat is kitettünk, tele voltunk puskákkal és még bombánk is volt. már csak egy napot kellett várnunk. Holnap éjfélkor megkezdődik a küzdelem.

   Hangokat hallottam. Tompa volt és nem igazán értettem, de a hangszínt felismertem. Gúnyolódás és kárörvendés. Nem emlékeztem mi történt és még nem tértem magamhoz.
   Lassan kezdett kitisztulni a kép.
   Kinyitottam a szemem, de lecsuktam és újból kinyitottam, mivel homályosan láttam. Rácsokat láttam magam előtt.
   Mi a….?
   Majd hirtelen mindig az eszembe jutott. A vadászok, az elrablásom és a kínzásaim. Minden izmom sajgott és lüktetett a fejem. Már a napját sem tudtam mióta nem kaptam rendes ételt, vagy tudtam volna rendesen enni. Szomjas voltam és legyengült.
   Felemeltem a kezem, hogy eltűrjem a hajam, de valamiben megakadt és csörömpölő hangot is adott. Láncok.
   Ott feküdtem egy kibaszott állatketrecben megláncolva, mint egy rühes dög. És én nem tudtam ez ellen semmit sem tenni. Felültem és a rácsnak támasztottam a fejem, majd behunytam a szemem.
Majdnem sírva fakadtam nehéz helyzetemen, mert már annyira el voltam keseredve. Nem maradt semmi erőm és ekkor figyeltem fel ismét a hangokra, amik felébresztettek. Csendben füleltem.
   – Hallod, már alig várom, hogy összecsapjunk velük.!– szólt harsányan oda az egyiknek.
   A két férfi a ketrec közelében volt, ezért tökéletesen jól hallottam minden egyes szavukat. Biztosan ők voltak az őreim.
   – Ki foguk nyírni az összeset kezdve azzal a ribanccal a ketrecben. Miután a barátai végignézik biztos mind bekattan és akkor elkaphatjuk őket! – a másik legalább olyan izgatottan válaszolt az előző megszólalásra.
   – Az biztos! Farkas bőrből készült csizmám lesz! – nevettek fel mindketten.
   Összeszorult a szívem a szavak hallatán. Nem is az én életem érdekelt, ha nem a többieké, akik az vesztükbe rohantak értem, pedig én hagytam ott őket. Egyikünk sem érdemelt volna ilyen halált mégis szembe kellett néznünk a gonosszal, mert jelen helyzetben nem mi voltunk azok.
   – Holnap éjfélkor vérfürdő lesz! – ez volt az utolsó mondatuk és én mélyen egyetértettem.
   Holnap eldől minden és ha rajtunk múlik, akkor mi fogunk az ő vérükben fürödni.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése