2011. szeptember 26., hétfő

Vérfarkasok éjszakája sorozat - Üvöltő Fájdalom 15.fejezet

Hali. Most egy oldallal kevesebb lett a fejezet, remélem nem bánjátok, de ha visszajöttem Romániából (képzeljétek iskolával elmegyünk Marosvásárhelyre 5 napra :D ) akkor majd újra lesz friss. Majd face-en láthattok képeket is. :) Nah itt a feji, jó olvasást.


15. fejezet


A plafont bámultam. Két prosti feküdt mellettem a kielégüléstől remegve. A légzésük szapora volt, arcuk kipirult és elégedetten simogatták a mellkasom. Dicsérő szavakat súgtak nekem, de mindez mit sem számított. Csak az élvezet volt a fontos.
Eszembe jutott Maya arckifejezése, miközben megerőszakoltam. A fájdalom és a könnyek, amik ott csillogtak szinte minden egyes alkalommal a szemében. Hogy próbálta ezeket elrejteni és erősnek mutatni magát. Nevetséges volt, de mód felett élveztem.
Mosoly jelent meg az arcomon, az erekcióm ismét életre kelt.
-         Még mindig nem elég, nagyfiú? – búgta a szőke.
Balra fordultam és ránéztem a mellettem fekvő nőre. A szemfestéke elkenődött, szőke haja összekuszálódott, de elégedettnek tűnt. Sőt, ő is benne lett volna még egy menetben. Vagy kettőben. Láttam a csillogást a szemében, az ajkát harapdálta és a keze lefelé siklott az ágyékom felé. Megragadtam a kezét és a farkamra húztam, ő pedig ritmikusan húzogatta le-föl, le-föl, újra és újra.
Közben a barna sem tétlenkedett, ő is bekapcsolódott. Megcsókolt, majd a mellét kínálta fel én pedig örömmel vettem kezelésbe a mellbimbóját. Közben a kezemmel a csiklóját kezdtem el ingerelni. Nem sokkal később már benne is voltam az egyikben. Végül egyszerre értünk mindhárman a csúcsra. Ezután még lenyomtunk két menetet, a végén a lányok kidőltek. Elaludtak én pedig nem időztem tovább.
Felkeltem és Raul, meg Stefan keresésére indultam. Néhány szobával arrébb megtaláltam őket egy közös szobában két barnával. Ők is nem rég végeztek. Amint benyitottam hozzájuk azonnal elkezdtek öltözködni. Fél perc múlva már indultunk is.
A fagyos éjszakában visszaindultunk a belváros felé.




Az ágyamban feküdtem és csak zakatolt az agyam. A szemem előtt pörögtek a harc képei és nem hagytak aludni. Forgolódtam és a plafont néztem. Folyton csak Marek járt a fejemben, ahogy Sebastiannal harcolt. Ez el kellett volna, hogy tántorítson, de valamiért mégis csak kifogásokat gyártottam a férfinak. Elfogult voltam, bár nem tudtam mi válthatta ezt ki belőlem. Eddig az ellenséggel mindig tárgyilagos maradtam, ami elengedhetetlen volt. És most mégis… itt vagyok és védek egy gyilkost. Egy gyilkost, aki csak meg akar téveszteni, hogy összezavarjon és Meddoxnak kedvezzen. Meddoxnak, aki majdnem megölte az egyik legjobb barátom. Mindezt az orrom előtt.
Tényleg véget kell vetnem ennek. Megkeményítettem a szívem és próbáltam gyűlöletet táplálni a férfi iránt, aki felkavart bennem mindent, amit csak lehetett. Gyűlölnöm kellett Mareket, hisz vér tapadt a kezéhez. Bár igaz, az enyémhez is, de én sosem öltem ártatlanokat. Csakis szörnyeteget. És ez alól Marek sem lesz kivétel.
Az én kezem által kell meghalnia, vagy sosem lehetek önmagam.
-         Az istenért ez nem mehet így tovább!
Felkaptam a fejem. Annabell vitatkozott valakivel.
-         Ezt ne itt Annabell! Felzavarsz mindenkit. Gyere, menjünk ki.
Dastan. Annabell Dastannal vitatkozott és végül ki is léptek a házból. Hallottam, ahogy az ajtó csapódott és a hangjuk elhalkult.
Nem akartam tovább tétlenül feküdni, ezért felkeltem és kimentem a szobába. Elővettem egy poharat a szekrényből és vizet engedtem bele, majd felmentem az emeletre, Algernon szobájába. Benyitottam.
Algernon mélyen aludt, de láthatóan nem volt jól. Izzadt és az arca feszültségről árulkodott. A takaró csak félig takarta be, úgyhogy valószínűleg mocorgott, ami nem tett jót a lábának. Aggódtam miatta. Nagyon rosszul festett.
-         Algernon! Ébredj!
Odasiettem hozzá. Felültettem és megráztam. Félig-meddig felébredt, ezért a szájához emelten a vizet és kényszerítettem, hogy igyon. Mindet megitta, utána pedig ismét elaludt. A poharat letettem a kisasztalra egy tál mellé, én pedig közelebb húztam a széket az ágyhoz és leültem. A tálból kivettem a rongyot és rátettem Algernon homlokára. Algernon felsóhajtott, de a rongy hamar felmelegedett, ezért többször is beáztattam a vízbe, majd újra a homlokára tettem.
Minden gondolatomat lefoglalta Algernon állapota és az ápolása, így nem gondoltam másra. Most erre volt szükségem. De most, hogy nem járt az agyam a fáradtságom újult erővel tört a felszínre. Ásítottam egyet és alig bírtam nyitva tartani a szemem.
Elbóbiskolhattam, mert Dastan ébresztett fel. Ott állt előttem és a vállamat rázta.
-         Natalie, jobb ha most te is pihensz kicsit. Menj, feküdj le.
-         Na, de mi lesz veled?
-         Miattam ne aggódj.
-         Rendben.
Nem akartam Dastannal vitatkozni, így kimentem és hagytam, hogy Dastan vigyázzon Algernonra. Lementem a földszintre. Annabellel nem találkoztam. Úgy gondoltam biztosan ő is elment lefeküdni, így én sem időztem tovább a nappaliban. Elindultam a szobám felé, ám amikor beléptem már ott volt Sebastian.
Megijedtem, mivel egy pillanatig nem vettem észre. Ott ült az ágyamon és az ajtót figyelte.
-         Úr isten, Bastian! A szívrohamot hoztad rám!
-         Sajnálom. Nem állt szándékomban.
Odasiettem az ágyhoz és leültem mellé. Sötét volt, de ez egyikünket sem zavarta. Ránéztem Sebastian sebekkel borított arcára és kezére. Bűntudatom támadt és lesütöttem a szemem. Ezeket a sebeket mind Marek okozta. Szánt szándékkal.
Témát akartan váltani. Gyorsan.
-         Most mi legyen, Bastian? Mit kéne tennünk? Algernon nagyon rosszul van.
-         Nem tudom, Natalie. Algernon sosem fog megállni. Nekünk kell őt megvédeni, mert őt nem érdekli a saját állapota. Mindent fel fog áldozni Mayáért.
-         Igen, tudom. Ettől félek. Nem tudnám elviselni, ha elveszíteném. Sem pedig téged, vagy akár Annabellt, vagy Dastant. Egyszerűen ez nem történhet meg.
-         Nem fog. – biztosított Sebastian.
Végül átölelt. Én visszaöleltem.
-         Natalie. Nem erről akartam veled beszélni.
Kibontakoztam az öleléséből és vártam. Sejtettem, sőt tudtam, de nem tudtam rávenni magam, hogy rákérdezzek.
-         Arról a férfiról, Marekról. Nagyon erős és egyedül nem leszek képes legyőzni. Szükségem lesz a segítségedre. Képes vagy rá?
Egy pillanatig haboztam. Felidéztem Marek kemény arcvonásait. Markáns állát, ametiszt szemét, csókra hívogató száját. Ezután pedig ismét ránéztem Sebastian sebes arcára, ami már lassan gyógyulásnak indult. Óvatosan végighúztam az ujjaim a sebein. Döntöttem. 
-         Képes vagyok rá.
És ha mégis elbizonytalanodnék, csak rá kell néznem a hozzám legközelebb állókra és tudni fogom mi a helyes.




-         Az istenért ez nem mehet így tovább!
-         Ezt ne itt Annabell! Felzavarsz mindenkit. Gyere, menjünk ki.
Mivel Annabell nem mozdult, ezért megragadtam a karját és kirángattam a ház elé. Annabell most összefogta hosszú, ezüst haját. Melegítő és pulóver volt rajta, rajtam pedig egy farmer és egy póló. Csípős hideg volt, a város külvárosa szinte kihalt. Pár házzal arrébb kutyaugatás hallatszott és az éjszakai állatok csak úgy nyüzsögtek. Mindez megnyugtató lett volna, ha nem lettünk volna abban a helyzetben, amiben.
-         Dastan, térj már észhez! Algernon meg fogja öletni magát! Nincs más választásunk, mint visszaküldeni a faluba.
-         Ezt nem te fogod eldönteni, Annabell!
-         De hát te is tudod ezt! Te is tisztában vagy ezzel mégis hagyod! Meg akarod öletni?!
Annabell kiabált, szinte majd felrobbant idegességében. Én magam is ideges voltam. Az állatok is megérezték a feszültséget és eltávolodtak a közelünkből. Nagyon csendes lett minden.
-         Nem Annabell, ezt te is tudod, de hiába mondanék bármit is Algernon nem fog elmenni. Nem hagyja itt Mayát, akármit is teszek. És akkor már inkább legyen velünk, mint egyedül.
Annabell nem akart igazat adni nekem, de látszott rajta, hogy egyetért. Összefonta a karját és elfordult.
-         Sajnálom Dastan. – kezdte el halkan – Csak aggódom miatta. Mindannyiunk miatt.
-         Tudom, Bell. Én is.
Már régen szólítottam a becenevén Annabellt, ami mindkettőnket meglepett. Mostanában elég feszült volt a légkör köztünk, így nem állt módomban a régi, kedvelt és kedveskedő nevet használni. Egyszerűen nem lett volna helyénvaló. Most viszont akaratlanul használtam ezt a becenevet és ez mindkettőnket mosolyra késztetett.
-         Mikor távolodtunk el így el egymástól, Dastan?
Annabell költői kérdésnek szánta, hisz mindketten tisztában voltunk a válasszal. Elysia. Elysia megjelenése volt az, ami mindent megváltoztatott.
-         Te is meg fogod találni a párod Annabell. Csak légy türelemmel.
-         Azt kétlem.
Annabell nem mondott semmi mást és nem is hagyott lehetőséget arra, hogy reagáljak erre. Besietett a házba és becsukta maga mögött az ajtót. Én nem követtem azonnal. Felnéztem az égre és megcsodáltam a már majdnem teli Holdat. Pár nap és telihold. Sietnünk kell.
Ekkor eszembe jutott, hogy néztük együtt a csillagokat és a Holdat Elysiával a szobánkból. Elysia is imádta nézni az eget, akár csak én. Órákig képesek voltunk az erkélyajtóban egymást ölelve állni és csodálni a fénylő pontokat, amiket soha nem érhettünk el. A legutóbbi alkalommal hátulról öleltem át és a pocakját simogattam. Annyira hiányzott, hogy az már fájt.
Frusztrált voltam és ideges. Csakis Elysia lett volna képes megnyugtatni, de ő most nem volt itt velem. Egyedül kellett megoldanom a helyzetet, de láthatóan ez nem ment. Nélküle nem ment semmi és nem tudtam jó döntéseket hozni, ami a barátaim életébe kerülhetett. Ezt nem engedhettem meg, de minél jobban görcsöltem ezen, annál idegesebb és feszültebb lettem, ami tovább rontott a helyzeten. Ördögi kör volt ez, amiből nehéz kitörni. Ráadásul még itt van Algernon is. Be kellett látnom, hogy egyedül már nem vagyok képes kézben tartani a dolgokat.
Ezért hát előhalásztam a telefonomat a zsebemből és tárcsázni kezdtem.

2011. szeptember 22., csütörtök

Vers

Amíg vártak a fejezetre itt egy kis vers.....



Emellett szomorúan tapasztalom, hogy senkit nem érdekel a face-en létrehozott oldala a történetnek. Ha továbbra sem lesznek tagok megfontolom, hogy letörlöm. Úgyhogy, ha szeretitek a történetet és bennfentes infókat szeretnétek tudni róla, akkor csatlakozzatok:
http://www.facebook.com/pages/V%C3%A9rfarkasok-%C3%A9jszak%C3%A1ja-sorozat/285144594833845

2011. szeptember 19., hétfő

Vérfarkasok éjszakája sorozat - Üvöltő Fájdalom - 14.fejezet

Bocsi a késésért, de sok dolgom volt. Azonban végre elkészült. Remélem örültök. Jó olvasást :)



14. fejezet


A francba is!
Meddox nagyon ideges volt, ami semmi jót nem jelentett Maya számára. De ő volt az ostoba, hogy Algernonnal tartott. Tudhatta volna, hogy ez lesz a következménye. Mégis sajnáltam őt, de nem tehettem semmit. Meddoxot most nem lehetett megállítani.
Amint beértünk a házba Meddox felpofozta Mayát, aki a váratlan ütéstől megingott, de nem rogyott a földre. Dacosan nézett Meddoxra, ami tovább szította a férfi haragját.
-         Te szemtelen liba! Mégis mit képzeltél?! Azt hitted megúszhatod?!
Meddox úgy nézett ki, mint aki menten felrobban. Már majdnem nekiesett Mayának, mikor közbeszóltam. Tennem kellett valamit.
-         Meddox – nyugodt, kimért, hideg hangon beszéltem, mint mindig. Megragadtam a kezét, hogy rám figyeljen – Nyugodj meg és gondolkozz egy kicsit. Ez a kis közjáték nekünk kedvez. Magad is láttad Algernon reakcióját. Nemcsak testileg, de lelkileg is összetört. Ideges, frusztrált és még sebesült is. Elveszítette az önbizalmát, ezért most sebezhető. Ezt ki kell használnunk, de ha ostobaságot teszünk, akkor abból ők jönnek ki jól.
Meddox habozott. Le sem vette a szemét Mayáról, aki bölcsen csendben maradt. Végül Meddox beadta a derekát.
-         Rendben van Marek, de Maya akkor sem úszhatja meg ennyivel. Vajon mit tegyünk vele?
-         Zárjuk a pincébe. – Stefan kapcsolódott be a beszélgetésbe.
Mellém lépett és önelégülten vigyorgott, mintha bármi értelmeset is mondott volna. Imádta kínozni Mayát és mindes egyes alkalommal belerúgott, amikor csak tehette. Azért akarta, hogy ott sínylődjön, mert a pince egy kicsi, mocskos, hideg helyiség volt rejtve a padló alatt.
Meddox ránézett a férfira. Elgondolkozott, majd felcsillant a szeme.
-         Jó ötlet, Stefan. Akkor legyen ez a büntetés, Maya két napot fog eltölteni ott. Ja és Marek, te fogsz őrködni mellette. Máskor hagyd, hogy kitombolhassam magam, vagy legközelebb nagyobb büntetést kapsz. És most kísérd le Mayát szépen, mi pedig addig szórakozunk egy kicsit.
Ránéztem Mayára. Ő kerülte a pillantásom, maga elé meredt és várt.
-         Mozgás!
Elindultunk a nappaliba. A szoba közepén felhajtottuk a szőnyeget és kinyitottam a rejtett csapóajtót. Dohos, áporodott levegő csapta meg az orrom. Egy lépcső vezetett lefelé. Mayát előre engedtem és ő magabiztosan indult lefelé. Meddox megvárta míg én is leérek és ránk csapta a csapóajtót. Sötétség és csend telepedett ránk. Maya leült a tőlem legmesszebb lévő sarokba. A lábát felhúzta és átkarolta, majd ráhajtotta a fejét. Én meg csak álltam ott és nem tudtam mit is kéne tennem. Nem akartam gondolkodni. Határozottan nem. Végül leültem a lépcsőre és a sötétségbe meredtem.
Csak a légzésünk hallatszott a kis helyiségben. Nyirkos volt minden és büdös volt, de hamar hozzászoktam. Egy idő után már teljesen figyelmen kívül tudtam hagyni. a csend zavart igazán. Nem tudtam mit mondhatnák, viszont beszélgetni akartam. Maya azonban nem könnyítette meg a helyzetem.
-         Úgy tűnik egy ideig itt leszünk.
Maya nem válaszolt. Nem is mozdult meg, egyszerűen nem csinált semmit. Teljesen kizárt engem és elmélyedt saját gondolataiban. Felsóhajtottam és hátradőltem.
-         Miért segítettél?
Meglepődtem Maya hirtelen kérdésén.
-         Nem tudom. – ez így is volt.
Eddig nem érdekelt semmi. Nem törődtem senkivel, főleg nem Mayával, de az utóbbi időben furcsa késztetést éreztem. Mindezt egy nő miatt. Egy nő miatt, aki felkeltette az érdeklődésem és a feje tetejére állított mindent. Eldöntöttem, hogy megölöm őt, amint újra összefutunk, de képtelen voltam rá. De mégis miért? Miért olyan különleges az a nő? Miért ébreszt bennem gyengéd érzelmeket és miért bizonytalanít el?
Istenem, de utálom ezt az érzést. Azt, hogy bárki is befolyással lehet rám. Nem lehetek sebezhető. Vissza kell találnom a régi önmagamhoz.
-         Nem értelek téged, Marek. Egyik pillanatban kedves vagy és az ember azt hinné, hogy nem vagy olyan vadállat, mint Meddox, aztán a másik pillanatban úgy viselkedsz, mintha te lennél az ördög jobb keze. Hidegen és kegyetlenül. Mond, mégis melyik az igazi arcod?
-          Na és neked? – zavarba hozott Maya kérdései, ezért visszatámadtam. Legjobb védekezés a támadás.
-         Ezt meg hogy érted?
-         Egyszer úgy viselkedsz, mint egy megmentésre váró esetlen lányka, másszor meg úgy, mint egy fagyos szívű vadmacska, akit nem érdekel a tettei következményei. Vajon melyik vagy te? Vagy talán a kettő egyszerre?
-         Nem tudom, hogy miről beszélsz.
-         Persze, hogy nem.
Újra csend lett. Nem épp azt akartam, hogy így alakuljanak a dolgok, de nem szerettem volna, ha kiismernek. Kiszámíthatatlannak kellet maradnom, az akartam maradni. Így könnyebb volt minden. Sokkal könnyebb.
Csak azért csatlakoztam a kívülállókhoz, hogy kiszabaduljak a szabályok alól és azt tegyek, amihez csak kedvem van. kitomboltam magam és megtanultam, hogy ne érdekeljenek a többiek problémái. Az életem egyszerű volt és ez nekem tökéletesen megfelelt. És most? Most egy nagy rakás kuszaság. Ezért nem akartam én senkihez sem kötődni, az túlságosan megbonyolít mindent.
És tessék, itt tartok most. Magammal vitatkozom, mint valami elmebeteg. Nem tudtam mit kezdeni ellentétes érzelmeimmel. Hogy kezeljem őket? Vagy csak hagyjam figyelmen kívül őket?
-         Nem tudom mit higgyek rólad. Vajon megbízhatok benned? – Maya hangosan gondolkodott – vagy ez is csak Meddox egyik játéka, hogy tönkretegyen? Kérlek mond meg az igazat.
-         Nem mondhatom meg, hogy mit gondolj.
-         Hát persze, hogy nem. – Maya hangja csalódottnak tűnt.
De ő is tisztában volt vele, hogy mindegy mit mondok, az a fontos, hogy ő mit hisz. Vagy mit nem.




Vissza akarok térni abba az időbe, ahol még minden rendben volt. Amikor kicsik voltunk olyan egyszerű volt minden. Semmi miatt nem kellett aggódnunk, az életünk maga volt a paradicsom. Nem kellett harcolnunk, nem láttunk háborút, halált is csak ritkán és akkor is alig fogtuk fel a jelentőségét. A legnagyobb gondunk az volt, hogy mit játszunk. Kis csínytevésekkel idegesítettük a felnőtteket. És most?
Most nyakig álltunk a vérben, véget nem érő háborút vívunk. Reménytelenül. Rengeteg ember lelte halálát a kezem által, akik kísértettek és nem hagytak nyugtot nekem. Most is magam előtt láttam az arcukat, éreztem a félelmüket.
A semmi közepén álltam és a meggyilkolt emberek szellemei vettek körbe. Mind engem hibáztatott, ujjal mutogatott rám és kiabáltak. Majdnem széthasadt a fejem a hangzavartól, bűntudatot keltettek bennem. Égető fájdalmat, ami belülről mardosott. A fájdalom már túl sok volt. De a hangjuk sokkal rosszabb volt.
-         Elég már!
A fülemre tapasztottam a kezem, de mit sem ért. Ugyanolyan hangosan hallottam a hangokat. A vádló kiáltásokat.
Ez csak egy rémálom. Mindjárt felébredek és minden rendben lesz. – mantráztam, de ez sem segített.
-         Azt hiszed, ha felébredsz minden megoldódik? Milyen naiv vagy. Mi mindig ott leszünk veled. Emlékeztetni fogunk a bűnödre, amíg nem csatlakozol hozzánk. Sosem lesz egy nyugodt, boldog perced sem. Mi mindig ott leszünk.
-         Ne!
Ordítva ébredtem fel. Hatalmas lendülettel ültem fel, ezért megszédültem. Ugyanúgy, mint a múltkor verítékben úszva a szobámban ébredtem. Megint Dastan volt mellettem, ugyanabban a székben.
-         Algernon, nyugalom. Csak egy rémálom volt.
Reszkettem. Rémálom? Milyen jó lenne, ha csak az lenne. De vajon tényleg az volt?
Felnevettem, de nem azért mert olyan viccesnek találtam volna a helyzetet. Ez hisztérikus nevetés volt.
Megőrültem! Megőrültem, mert egyáltalán megfordult a fejemben, hogy a szellemek beszéltek hozzám. Valószínűbb volt, hogy csak a lelkiismeretem akart szólni hozzám. De ez a tudat nem tette könnyebbé a dolgokat.
-         Jól vagyok.
-         Biztos?
-         Persze.
Ez nem teljesen volt igaz. A szívem még mindig hevesen vert, a lábam fájt és a fejem is lüktetett. Emellett elkeseredett is voltam. Nem, egyáltalán nem voltam jól.
Mégis mi a fészkes fene történt velem? Hol van az Algernon, aki azt csinált, amit akart, akkor és ott, ahol csak akarta? Akit imádtak a nők és aki mindig mindenkivel flörtölt? Aki gondtalan volt az élete és kiélvezte minden cseppjét?
Itt ül összetörve és sajnáltatja magát. Egy nő miatt. Pontosan ezért féltem kötődni bárkihez is, főleg egy nőhöz. A kötődés csak felőröl, megsebez és megtör. Jó példa vagyok erre én magam.
-         Algernon figyelsz te egyáltalán?
-         Ó, bocs, elkalandoztam. Mit is mondtál?
-         Figyelj Algernon. Ismerlek már annyira, hogy tudjam, hogy ez most rosszul érintett, de ne emészd magad. Nyugodj meg. Megoldjuk, együtt.
Dastan a kezét nyújtotta, hogy megszorítsam. Megtettem. Dastan ezzel bátorítást adott és támogatását fejezte ki. Képzeletben fenékbe billentett és tudta nem kell kimondania, azzal csak zavarba hozna, inkább így adta tudtomra, amit szavakkal akart elmondani.
-         Köszönöm.
Dastan arcán széles mosoly jelent meg.
-         Meg fogjuk állítani Meddoxot. Hadd higgye csak, hogy most ő van nyeregben. Legalább nagyobbat fog koppanni. – már én is vigyorogtam.
-         Rendben van. Megegyeztünk. Így legyen.
-         Úgy lesz.




Raul, Stefan és én elmentünk egy Vinovat Oraş nevű kocsmába. A hely a külvárosban volt, messze a nyüzsgő tömegtől, de az átlagemberek nem is tértek volna be ide. Ide csak bűnözők, tetovált gorillák jártak. A helyet álcázták és inkább volt bár, mint kocsma. Egy régi, elhanyagolt kétszintes ház alaksorában alakították ki a helyet. Volt itt pia dögivel és rengeteg kurva. Ez volt a kedvenc helyem Marosvásárhelyen.
Amióta idejöttem csak ide jártam. Ez volt a legjobb. A név is találónak bizonyult. A Vinovat Oraş románul azt jelenti, Bűnös Város. Itt kitombolhattam magam és kiélvezhettem a nők figyelmét. A fenti szobákat is igénybe lehetett venni, amit minden vendég ki is használt.
Ránéztem a házra. A tetőt rozsdabarna cserepek alkották, az ablakok piszkosak voltak és be sem lehetett látni rajtuk. Az épületnek erkélye nem volt és a vakolat is mállott már. Az egykor tündöklően szép sárga ház mára már szinte teljesen kifakult. De mindez engem nem foglalkoztatott.
Nem időztünk sokat kint. Sietve beléptünk. Lehet, hogy kívülről lepukkantnak nézett ki az épület, de belül teljesen fel volt újítva. Fapadló, provokatív szobrok, sötét színek.
Egy kigyúrt őr állt az alaksorba vezető lépcső előtt. Tiszta feketében volt. Amint meglátott minket azonnal odébb állt, utat engedve nekünk. Csak a lépteink zaja hallatszott, ugyanis hangszigetelve volt a bár, így a zenét nem lehetett hallani. Egy fémajtó választott el minket a szórakozástól és az élvezetektől. A kártyámat bedugtam a kártyaleolvasóba és az ajtó kinyílt.
Beléptünk a paradicsomba.


2011. szeptember 11., vasárnap

Vérfarkasok éjszakája sorozat - Üvöltő Fájdalom - 13.fejezet

Ma nekiálltam és megírtam a fejit. Remélem örültök neki. Jó olvasást és remélem megint kapok majd kommenteket.




13. fejezet


-         A menyasszonya?
Elképedve álltam Maya előtt. Hitetlenkedve néztem a nőt, aki valamilyen oknál fogva nagyon fontossá vált számomra. Akár a levegő, nélkülözhetetlen. Erre az arcomba vágja, hogy az ellenségem menyasszonya.
Forrt bennem a düh. Most már biztos, hogy kinyírom Meddoxot.
-         Ezek szerint a szeretője vagy. – összeszorítottam az álkapcsom.
Maya összerezzent és félelmet láttam a szemében. Itt volt az a pont, ahonnan már nem volt visszaút. Teljesen elvesztettem a józan eszem és csak az ösztöneim vezéreltek. Nemcsak, hogy Meddox örömét lelte Maya testében, még erőszakkal tette ezt.
Bárki, aki az utamba mer állni, meghal.
-         Maya itt marad! – jelentettem ki.
-         Mindannyian kellünk oda, mert nem tudjuk hányan vannak. Egyedül pedig nem hagyhatjuk itt, Algernon.
Hiába morogtam, vicsorogtam, attól még igaza volt Dastannak. Szó nélkül elvettem a fegyvereim Natalietól és elrejtettem őket a ruhám alá. Dastan ugyanígy tett. Natalie tátott szájjal bámult Mayára és észre sem vette, hogy szabaddá vált a keze. Maya pedig tudomást sem vett Natalie illetlen bámulásáról. Úgy állt ott, mintha a kijelentése nem állított volna mindent a feje tetejére. Mintha csak az időjárásról társalogtunk volna.
Mindjárt megőrülök!
Belemarkoltam a hajamba, jó erősen, nehogy még kárt tegyek valamiben.
-         Menjünk! – úgy éreztem menten felrobbanok. Viszketett a kezem.
Maya kezébe nyomtam a tőrét. Csodálkozva nézett és már nyitotta a száját, hogy kérdezzen, de én megelőztem.
-         Önvédelem céljából, de meg se próbáld ellenünk fordítani. Most nem vagyok olyan kedvemben.
Maya bólintott.
-         Megőrültél?! – Annabell már megint akadékoskodott, de a pillantásom elhallgattatta.
Elindultunk. Végigrohantunk a városon, az emberek pedig az ellenkező irányba menekültek. Miközben a legfőbb ellenségünk felé futottunk, azon gondolkodtam, hogy romolhatott el minden egy pillanat alatt.
Hogy lehetek ilyen szerencsétlen?
Ha ezt Elysia hallaná… szinte már fülemben csengtek a szavai:
-         Algernon, ezt fejezd be! Ne siránkozz, hanem tegyél ellene!
Mintha olyan könnyű lenne. De ha az lenne, akkor nem lenne kihívás és hol maradna a móka? Különben is meg akartam küzdeni a nőért, akit szeretek. Ha csak az ölembe hullana, az nem lenne az igazi. Ez talán nem az, amit a legtöbben tennének, de én romantikus alkat vagyok, akármennyire is furcsállják az emberek.
Megszakítottam a gondolatmenetem, mivel megpillantottam Meddoxot egy sétáló utca kellős közepén, ahogy egy fiatal nőt rángat fel a földről. Felismertem mellette Stefant, aki meglőtt. Még két férfi tombolt Meddox mellett, legyilkolva minden menekülő embert, akit csak értek.
Meddox is meglátta a csapatunkat. Elengedte a nőt, aki sírva botladozott el. A többi férfi is ránk emelte a tekintetét és ők is elengedték áldozataikat. Ellenségeink felsorakoztak velünk szemben. Mayát magam mögé rántottam.  
-         Nahát, nahát Algernon, mégsem patkoltál el? Pedig már reménykedtem.
-         Azt sejtettem.
Meddox ezután a hátam mögé nézett.
-         Oh, Maya. Látom te is itt vagy. Gyere szépen ide. – Meddox kinyújtotta a kezét, de én nem engedtem Mayát kilépni mögülem.
-         Azt már nem Meddox. Ezt ketten rendezzük le.
-         Ahogy akarod.
Meddox kardot rántott és én is így tettem. Egymásnak estünk. Pengék csattanása és a morgásunk hallatszott. A szemem sarkából láttam, hogy a többiek sem tétlenkedtek. Natali odasietett Maya mellé és a kardját maga előtt tartva, támadó állásban állt. Dastan Stefannal, Sebastian egy katona kinézetű kopasz fickóval, míg Annabell egy fiatal fiúval küzdött.
A pillanatnyi figyelmetlenségemnek megvolt az ára. Meddox kardja megsebzett a karomon. Felszisszentem és ellentámadásba lendültem. Most csak Meddoxra koncentráltam. Muszáj volt nyerjem. Muszáj!




Most mi legyen?
Itt álltam Maya előtt, de nem tudtam mitévő legyek. Segítenem kéne, vagy maradjak itt? Legszívesebben Sebastian segítségére siettem volna, de képes lettem volna megsebezni Mareket? Igaz, hogy eldöntöttem, hogy megölöm, ha megpróbál bántani minket, de most, hogy láttam őt, elbizonytalanodtam.
Marek kezéhez vér tapadt és én mégsem…
Mit tegyek? Mit kéne tettem?
Úgy tűnt Marek nem változott. Nekiesett Sebastiannak, aki örömest belement a harcba. Ismét végigkellett néznem, ahogy harcolnak. Bár karddal támadták egymást, az öklüket is használták. Le sem vettem róluk a szemem. Sebastian nem állt valami jól, majdnem a földre került. És ekkor hallottuk meg Meddox hangját.





Nem tudom mennyi idő telhetett el, míg csak csapás csapást követett. Már nagyon fáradt voltam. Egyre több sebet szereztem. A lábam iszonyatosan fájt, ezért a döféseim egyre gyengébbek és pontatlanabbak lettek. Meddox ki is használta az alkalmat és a kardot pont oda döfte, ahol a lőtt sebem volt. Fájdalmamban felordítottam és a földre rogytam. De a kardomat nem engedtem el. Felfelé döftem. Meddox kardja megállt a nyakamnál és az enyém pedig ugyanúgy Meddox nyakának szegeződött.
Lihegtünk.
-         Na, mi legyen, Algernon? Én vagyok jobb helyzetben.
-         Igen? Nekem nem úgy tűnik.
-         Te vérzel és több sebed is van. Gondolom nem érzed magad túl jól. Szépen megvárom, míg elvérzel. Majd csak akkor vágom le a fejed.
A fenébe is! Igaza volt. A látásom máris kezdett elhomályosulni és egy ólom súlya nehezedett a szemhéjamra.
-         Sosem játszottál tisztán, Meddox. Egy féreg vagy!
-         Ez nem segít a helyzeteden, barátom. Nem győzhetsz.
Körbenéztem, bár nem tudtam teljesen, mivel a penge még mindig a nyakamnak nyomódott. Sebastian szénája nem állt jól, de még tartotta magát. Annabell már a végső döfésre készülődött, Dastan és Stefan között pedig még nem dőlt el, hogy ki kerül ki győztesen.
-         Még nem dőlt el semmi.
-         Dehogy is nem. Maya majd eldönteni a csatát. Ha érez valamit irántad nem hagyja, hogy meghalj, de ezzel elveszíted a csatát. Melyiket szeretnéd jobban, Algernon? A győzelmet vagy őt? Bár azt hiszem, tudom a választ.
Vicsorogtam, Meddox pedig nagyon élvezte szorult helyzetem.
-         Maya! – kiáltott neki – Mond csak szeretnéd, ha ez a félkegyelmű életben maradjon? Akkor gyere ide és állj vissza az oldalamra, vagy esküszöm nem kegyelmezek neki.
Nem láthattam Maya arckifejezését, mert mögöttem volt, hátrafordulni pedig nem tudtam. De Meddox pontosan láthatta Maya reakcióját.
Vajon hogy dönt?




A nevemet hallva szinte megdermedve álltam. Olyan gyorsan történt minden. Nem is tudtam, hogy mi miért történt, vagy hogy mit is kéne erre reagálnom.
-         Mond csak szeretnéd, ha ez a félkegyelmű életben maradjon? Akkor gyere ide és állj vissza az oldalamra, vagy esküszöm nem kegyelmezek neki.
Összerezzentem. Végig őket néztem, le sem tudtam venni a szemem róluk, de eddig a pillanatig nem is fogtam fel Algernon helyzetét. Látva a képet, ahogy egymás torkának szegezik a fegyverüket teljesen sokkoló élmény volt.
-         Algernon… - suttogtam.
Natalie hátrafordult.
-         Most mi lesz? Tenned kell valamit Maya. De nem engedhetlek oda, mert Algernon megölne. Mi legyen? A francba is, Natalie törd a fejed. Gyerünk.
-         Mi lesz Maya?
Natalieról újra Meddoxra néztem. Bár jó pár méterre voltunk egymástól a szemébe néztem. Tudtam mit fogok kapni, ha újra a kezei közé kerülök, de nem hagyhattam Algernont meghalni. Döntöttem.
-         Natalie, mennem kell. Engedj utamra.
Ránéztem, ő pedig viszonozta a pillantásom.
-         Nem tehetem.
-         Pedig muszáj lesz. – előhúztam a tőröm és Natalie nyakához szorítottam – Engedj elmennem.
Nem akartam használni a fegyverem, de végre ráébredtem a sorsomra. Sosem menekülhetek Meddox karmai közül és, hogy ne folyjon több vér a kezembe kell vennem az ügyet. Ha használnom kell ezt a tőrt, hogy visszatérjek hozzá, akkor fogom is. Azért, hogy senki másnak ne kelljen meghalnia.
-         Nem tehetem. – Natalie megragadta a kezem.
Natalie szeme izzott és készen állt a harcra.
-         Kérlek, nem akarom ezt tenni. Engedj!
-         Nem!
Natalie kiütötte a kezemből a tőrt és hátracsavarta a kezem. Ismerős helyzet volt, de Natalie nem Algernon volt. Hátralendítettem a fejem és sikerült lefejelnem Nataliet. Megtántorodott és lazult a szorítása. Kihasználtam az alkalmat, kiszabadítottam a kezem és Meddoxék felé futottam.
Amikor odaértem megragadtam Medox kardját tartó kezét.
-         Engedd el! Könyörgöm! Bármit megteszek, amit csak akarsz, csak hagyd békén.
Kiskorom óta most először könyörögtem Meddoxnak.
-         Ne bántsd.
Meddox ördögi mosolyt villantott rám, majd leengedte a kezét és hátrébb lépett.
-         Nem!
Algernon előre döfött a kardjával, de nem érte el Meddoxot.
-         Maya ne! Ne tedd!
Szíven ütött Algernon kétségbeesett kiáltása. A szívem tétovázott, de már nem tehettem semmit. Algernon megpróbált felállni, de nem volt elég ereje. Nagyon vérzett és sápadt is volt.
Jól döntöttem, mindegy mi lesz a következménye.
Natalie odasietett hozzánk és kardját Meddoxra szegezte. Meddox maga elé rántott, én pedig nem ellenkeztem. Élő pajzsként használt, keze akár a satu, úgy szorított.
-         Megmondtam Algernon, vagy az egyik vagy a másik. Mindkettő nem lehet a tiéd.
-         Ezért még megöllek, Meddox! Nem halok meg, amíg te élsz és lélegzel!
-         Majd meglátjuk. Gyerünk fiúk, vége a mókának! Ja és Algernon, ha bármelyikőtök is követni mer, akkor azonnal elvágom Maya torkát.
A rendőrség szirénája hallatszott Meddox pedig hátrafelé húzott. Raul, Marek és Stefan odajött hozzánk és futásnak eredtünk. Még egy utolsó pillantást vetettem az elcsigázott Algernonra, majd teljes erőmből futni kezdtem.




-         NEM!!!!
Üvöltve a kőre csaptam, véres nyomot hagyva rajta. Nem voltam elég erős. Maya.
-         Algernon?
Natalie óvatosan közelített hozzám.
-         Miért nem állítottad meg?! – kaptam fel a fejem és vontam kérdőre a lányt.
-         Próbáltam, hidd el. De Maya nagyon erős. Ezenfelül megakart menteni, elszánt volt. Sajnálom.
Nem érdekelt a magyarázkodás. Tudtam, hogy ez nem Natalie hibája, hanem csak az enyém. Annyira fájt, jobban, mint bármilyen sérülés. Már itt volt velem és megtudtam, hogy nem szereti azt az állatot, biztonságban volt és én nem tudtam megvédeni. Ki tudja mit tesz vele Meddox ezek után.
-         Utána kell menünk!
-         Algernon! – Dastan is ideért – Nem mehetünk utánuk. Hallottad mit mondott Meddox és különben is el kell látnunk téged, figyelj…
-         Nem érdekel! Maya! – elkeseredetten terültem el a földön.
Minden erőm elszállt. Egy könnycsepp gurult le az arcomon. Ismét cserbenhagytam azt, aki a legtöbbet jelentett számomra. A történelem ismétli önmagát.
Lehunytam a szemem és elájultam. Megint.

Infó!

Sziasztok.
A fejezet ugyan még nincs kész, de igyekszem hamar elkészülni vele. De nem ezért írtam most, hanem mert facebookon létrehoztam egy oldalt  történetnek és ha tetszik az írásom, akkor kérlek lájkoljátok. Majd pár titkot is elárulok itt :) A következő fejiig jó olvasást és jó tanulást. Pihenjetek sokat a hétvégén :)

Az oldal a face-en:
http://www.facebook.com/pages/V%C3%A9rfarkasok-%C3%A9jszak%C3%A1ja-sorozat/285144594833845

2011. szeptember 4., vasárnap

Vérfarkasok éjszakája sorozat - Üvöltő Fájdalom - 12.fejezet

Hát itt az újabb fejezet. A suli miatt hetente csak egy fejit fogtok kapni. Azért remélem még szántok időt arra, hogy elolvassátok az írásaim és remélem azért komit is írtok majd. Hát, akkor jó olvasást. :)



12. fejezet


Algernon teljesen zavarba ejtett. Nem tudtam megérteni miért ilyen kedves velem és miért törődik az épségemmel. Úgy bánt velem, mint egy hímes tojással, amihez nem voltam hozzászokva és fogalmam sem volt, hogy viszonyuljak ehhez.
Csak ültem és hagytam, hogy Algernon ellássa a sérüléseim, közben pedig zakatolt az agyam. Rettegtem attól, hogy Meddox azt hiszi megszöktem és bántja Safirát. El kellett szöknöm, ez nem volt kérdés. De mégis hogyan?
-         Ugye tudod, hogy Meddox nem hagyja ennyiben? – kérdeztem.
-         Igen, tudom.
Algernon szemében olyan tűz lobogott, amitől megrémültem. Algernon nem fogja feladni, bár a motivációját nem ismertem. Talán nem is akartam.
Körbejártam a tekintetemet a szobában, azonban semmi használhatót nem láttam az ablakon kívül, ami a hátam mögött volt. De nem voltam teljesen ostoba. Algernon is tisztában volt ezzel a gyenge ponttal, bár ennek semmi jelét nem adta. Csak ült velem szemben és szemével a tekintetemet kereste. Szerencsére a meghitt pillanat elmúlt, mivel Dastan lépett be a szobába és becsukta maga mögött az ajtót. Örültem érkezésének, mivel így nem kellett kettesben lennem Algernonnal. De azon nagyon meglepődtem, hogy hozott még egy széket. Ezek szerint mégsem volt az ajtó előtt eddig.
A fenébe is! Akkor simán megszökhettem volna, de annyira ostoba voltam, hogy nem is vettem észre a távollétét. Nem voltam elég szemfüles és ez csak Algernon hibája volt. Elterelte a figyelmem a vonzerejével. Többször nem követhetem el ezt a hibát.
Algernon felsóhajtott. Érezte a hangulatváltozásom, látszott az arcán.
-         Algernon, most már feküdj vissza az ágyba. Pihenned kell. – Algernon már nyitotta a száját, de barátja megelőzte. –  Nem, ne is próbálj ellenkezni.
Algernon megadóan lefeküdt az ágyba és láthatóan megkönnyebbült. Még nem épült fel teljesen. Összeszorult a szívem. Nem tudtam látni mások szenvedését, mivel ilyenkor eszembe jutottak azok a gyötrelmek, amiket nekem kellett átélnem. Nem akartam, hogy valakinek is hasonló fájdalmakat keljen kiállnia.
-         Miért, miért szálltok szembe Meddoxxal?
-         Ha mi nem állunk ki ellene, akkor ki fog?
Algernonnak igaza volt. A szavai olyanok voltak akár egy kés pengéje. Arra emlékeztettek mennyire gyáva vagyok. Nekem kellett volna megállítanom, de mégsem tettem. Nem volt elég erőm és bátorságom. A Meddox keze által meghalt emberek vére nemcsak a férfi kezéhez, hanem az enyémhez is tapadtak.
Akaratlanul is felemeltem a kezem és lelki szemeim előtt láttam a vért. Felfordult a gyomrom. Legalább annyira gyűlöltem magam, mint Meddoxot. Behunytam a szemem, de ez mit sem segített.
Végül letettem a kezem a szék karfájára és megszorítottam. A fa reccsent, majdnem eltört, de nem engedett.
-         Senki. Senki nem szállna vele szembe, mivel ő maga az ördög. – kinyitottam a szemem és Algernon borostyán szemébe néztem – Tudnotok kell, hogy Meddox nem ismer könyörületet, sem kegyelmet. Ha szembe szálltok vele, könnyen magatok is odaveszhettek.
-         Nem fogunk.
-         Hogyan? – csak ennyit tudtam kinyögni.
Ez a magabiztosság teljesen megdöbbentett. Úgy beszél, mintha olyan könnyű lenne elintézni Meddoxot. Lehet, hogy Meddox gonosz, de nem hülye. Az ösztönei kifinomultak, akár egy vadászkutyáé. Hasznos tagja lehetne a vérfarkasoknak, ha nem gonosz célokra használná fel a képességeit. De ő egy önző alak, csakis ő számít, senki más. Meddox mindenkit elpusztít, aki csak az útjába áll és Algernon azt hiszi, hogy csak úgy legyőzheti? Teljesen megőrült.
-         Minket nem olyan fából faragtak. Az olyan mocskok, mint Meddox, sosem fog legyőzni minket.
Dastan helyeselt. Elképedve néztem mindkét férfira.
-         Bolondok. Nem vagytok eszeteknél. Sosem találkoztam olyan férfival, mint Meddox. Ő egy démon. Egy szörny. A megtestesült gonosz.
-         De ha így vélekedsz róla, - szólt közbe Dastan. Ránéztem – akkor mégis miért vagy vele?
A francba! Öngól. Már megint sokat járt a szám. Én és az a hatalmas nagy szám! Kellett nekem annyit fecsegnem. Jobb lett volna, ha azt hiszik, hogy egyetértek Meddoxxal és teljes mértékben vele vagyok, de már mindegy, nem igaz? Ha hazudok Algernon úgyis átlát rajtam, úgyhogy nincs értelme megpróbálnom.
-         Mert nincs más választásom.
-         Mindig van választás.
Dühös pillantást vetettem Algernonra.
-         Nem értesz te semmit!
-         Akkor magyarázd el.
-         Hogy?
Algernon mindig képes meglepni.
-         Magyarázd el nekem. – olyan kedvesen kérte, hogy az már fájt.
Magyarázzam el? Ezt komolyan gondolta? Hogyan is magyarázhatnám el úgy, hogy közben ne kelljen mindenről beszámolnom. Na, nem! Azt nem! Így is elég megaláztatásban volt már részem.
-         Ha. Mintha megtehetném.
-         Miért ne tehetnéd?
-         Mert akkor meg akarnál győzni, hogy álljak át hozzátok, de ez nem lehetséges. Meddox elől senki sem menekülhet.
-         Akkor majd mi megszabadítunk Meddoxtól. Felszabadítunk.
Kinevettem Algernont. Egyszerűen nem tudtam megállni. Még, hogy kiszabadítanak. Jó vicc.
-         Naiv vagy.
És a leggonoszabb – ezt már csak magamban tettem hozzá. Persze Meddox után természetesen. Algernon a lehető legrosszabbat akarja velem tenni, amit csak tehet. Reményt akar ébreszteni bennem, hogy aztán összezúzzon és elpusztítson, méghozzá egy pillanat alatt. Még ha nem is lesz szándékos, ez be fog következni. Ezért is nem engedhetem meg a szívemnek, hogy a remény leghalványabb fénye is égjen benne. Ez egyszerű önvédelem.
Csend borult ránk. Pár pillanatig sem Algernon, sem pedig Dastan nem mozdult és nem tettek semmit. Nem kértem elnézést, hisz nem volt miért. El akartam venni a kedvüket a harctól. Az ő érdekükben. Ezenfelül pedig igazam volt.
Kívülről nézve nyugodtan ültem és vártam a reakciót, de belül remegtem. Ha ugyanúgy reagálnak, mint Meddox, akkor nem tudom mi lesz velem. Nem voltam biztos benne, hogy még egy csapást képes leszek e elviselni. Nálam is volt egy határ, amit már nem vagyok képes átlépni. Lassan elértem a tűrő képességem határát.
Algernon olyan átható tekintettel nézett rám, hogy zavarba jöttem. Sem Algernon sem pedig Dastan nem kelt fel és egyáltalán nem tett semmit. Megnyugodtam. Végül pedig Algernon válaszolt.
-         Meglehet, hogy igazad van, de egy dologban biztos lehetsz. Győzni fogok. Mert nekem van valamim, ami Meddoxnak nincs.
-         És mi lenne az?
-         Barátok.
-         Barátok? – nem értettem ez miért segítene rajta.
-         Igen. Tudod, ha az ember a szeretteiért harcol, akkor az megsokszorozza az erejét. Ezért nem győzhet soha Meddox. Sosem hagynám, hogy bántsa azokat, akik fontosak nekem.
Teljesen megdöbbentem. Lehetséges, hogy Algernonnak igaza van? Lehetséges, hogy…? Nem! Ebből elég! Az az átkozott remény!
Még ha Algernonnak igaza is van, számomra ez nem biztosíték semmire. Ugyanis az én világom csakis Safira körül forog, de ez a világ ingatag lábakon áll. Annyi éve nem láttuk egymást és ki tudja mi lett azóta Safirával. Talán már meg sem ismer és akkor mi lesz velem? Mi lesz velem, ha nem fogad el? Ha nem hisz nekem? Ha Vlad tele tömte a fejét mindenfélével? Vagy az is lehet, hogy utál, amiért nem megyek érte.
Annyi megválaszolatlan kérdés volt és egyikre sem kaphattam választ. Talán az idő majd megadja a válaszokat, de az nem most lesz. De nem alapozhatok egy bizonytalan jövőre, sem egy bizonytalan kimenetelű csatára.
Nem éreztem magam biztonságban. Úgy éreztem, mintha kihúzták volna a lábam alól a talajt, ami amúgy sem volt valami szilárd. Mégis hogy boldoguljak ebben a megváltozott világban?




Hogy az istenben lehet már az a liba?
A vörös korong már csak pislákolt az égen. Nemsokára ismét a sötétség fogja uralni a tájat. Legalábbis egy időre. Az az ostoba Maya pedig még mindig sehol. Nem vitt magával semmit a fegyverein kívül, így nem tudtam sehogy sem elérni.
Lehetséges, hogy megint megpróbált megszökni?
Nem biztosan nem. Már tudta, hogy mi lenne a következménye. Sosem kockáztatná drágalátos húga életét. Itt valami más van a háttérben. Csak nem összefutott Dastannal és kis csapatával? Nem lehetetlen. Ha így van, akkor biztosan magával vitték, hisz Algernon nagy érdeklődést mutatott Maya iránt.
Csak ez lehetséges.
Hát rendben. Algernonnak meg kell tanulnia, hogy ne vegye el tőlem a kedvenc játékszeremet, mert nagyon megbánja.
-         Fiúk, szórakozzunk egy kicsit!




Már majdnem lement a nap és én csak pihentem. Nem tehettem mást igaz, de ez dühített. Ugyanakkor megnyugtatott a tudat, hogy Maya most már biztonságban és velünk van.
Egy kicsit sikerült aludnom. Dastan végig ott volt velünk, Maya pedig nem volt hajlandó aludni. Csak ült ott és a falat nézte. Nem tudom mire gondolhatott, de nagyon tudni akartam.
-         Talán menjünk le és együnk valamit. – rukkoltam elő az ötlettel.
Dastan beleegyezően bólintott, de Maya nem reagált.
-         Maya!
-         Igen?
-         Éhes vagy?
-         Nem igazán.
-         Jó, akkor menjünk enni.
Maya úgy nézett rám, mint egy őrültre. Jót nevettem magamban az arckifejezésén és felkeltem. A pihenéstől határozottabban emberibbnek éreztem magam és a lábam sem sajgott annyira, bár abban is biztos voltam, hogy ha sokáig futkosom, akkor megint megfájdul majd.
Leindultunk a konyhába.
-         Hol vannak a többiek? – kérdeztem, mikor leértünk a földszintre és láttam, hogy nincsenek itt a barátaim.
-         Ki küldtem őket, hogyha Meddox bármit tesz, tudjak róla.
Bólintottam. Okos.
Leültünk az asztalhoz. Én kávét ittam Dastannal együtt Maya pedig narancslevet kért. Megettünk pár kiflit és egy kis édességet. Éppen csak csillapítottuk éhségünket, mikor Annabell, Natalie és Sebastian rontott be a házba.
-         Nagy baj van. Meddox tombolni kezdett és a haverjait is magával hozta.
Azonnal felpattantunk mind a hárman.
-         Embereket gyilkol halomra és nincs tekintettel semmire. Az egész várost felbolygatta. Ha nem sietünk még felfedi a kilétünket.
Dastanra néztem. Néma párbeszéd folyt köztem és a barátom között. Tudta, hogy nem engedem át Mayát és hogy velük kell mennem. De akkor valakinek itt kell maradnia Mayával. De ha a csatlósai is Meddoxxal vannak, akkor mindannyiunkra szükség lesz. Tehát mindannyian megyünk. Ez nem kérdés. Dastan tudta, hogy hiába győzködne és ezzel csak a drága időnket vesztegetnénk.
Döntött. Láttam a szemében.
-         Mennünk kell. Azonnal. Natalie hozd a fegyvereink.
-         Rendben.
Natalie felrohant a lépcsőn.
-         Mindezt egy kislány miatt. Mondtam, hogy meg kellett volna ölnünk. – Annabell hangja olyan volt, akár egy ostorcsapás. Morogva felé fordultam, de Dastan belém fojtotta a szót.
-         Most nincs időnk civakodásra. Már kár ezen siránkozni. Mennünk kell és kész. Harcolunk.
Maya eddig csendben volt, de végül ő is beszállt a vitába.
-         Nem kell harcolnotok – mindnyájan rámeredtünk – Elég, ha visszaadtok neki és akkor megnyugszik. Legalábbis most.
-         Na azt már nem! – tiltakoztam.
Maya szikrázó szemekkel fordult felém. Dühös volt és talán kicsit rémült is.
-         Akkor ez a város pusztulását jelentheti, mert Meddox nem adja fel. Lerombol minden épületet és falat csakhogy visszakaphasson.
-         És mégis miért vagy te olyan fontos neki? – Sebastian feltette helyettem a kérdést, ami annyira foglalkoztatott.
-         Mert én vagyok a menyasszonya.
Ekkor lépett be Natalie kezében az én és Dastan fegyvereivel.