2010. december 31., péntek

Újévi meglepetés

Na jó, ezt a nagyon jó verseket ugyan nem én írtam, de mivel annyira tetszettek és az egyik legjobb barátnőm írta, kötelességemnek tartottam megosztani veletek. Hát lássuk és kérlek írjatok véleményt is.
Ui: Ha valaki nem tudja elolvasni, ami valószínű, akkor kattintson a képre és nagyban is kihozza. Sajnálom de csak ekkorában tudtam feltenni...Puszika


2010. december 30., csütörtök

Üvöltő éj - Tizenkettedik fejezet


Tizenkettedik fejezet


Az ebéd a tegnapihoz képest sokkal nyugodtabban telt, mivel most nem csatlakozott hozzánk Dalma és Oresztész. A játék már véget ért és Algernonék már elmentek, a feszültség mégis érezhető volt a levegőben. Próbáltam nem észrevenni és nem nézni Dastan szemébe, aki most velem szemben ült az asztal túlsó végében, így az ínycsiklandó ételekre fordítottam figyelmem, ami legalább olyan jó volt, mintha egy öt csillagos étteremben készítették volna el.
Végig éreztem Dastan tekintetét, miközben ettem, ezért néha-néha felnéztem, de rögtön el is kaptam a szemem róla. Olyan áthatóan nézett, hogy nem bírtam sokáig őt figyelni. Tudtam, ha egyedül maradunk szóba kerül még a „csók” Algernonnal. Elpirultam. A fenébe.
Végül nem lehetett tovább húzni a dolgot, Dastan felvitt a szobájába, ismét. Olyan déja vu érzésem volt. Pont, mint tegnap, akkor is ebéd után felmentünk a szobájába és ott is dühös volt Dastan, bár most más miatt. Ez sokkal kellemetlenebb volt számomra és tudtam, nem menekülhetek, akármennyire is szeretnék.
Dastan beviharzott a szobába az erkélyajtóhoz, én pedig miután becsuktam az ajtót, ott maradtam. Megfordult a fejemben, hogy elszököm, mivel Dastan háttal állt nekem, de volt egy olyan érzésem, hogy elkapna, mielőtt elérném a folyosó végét.
Dastan hátrafordult és nem szólt egy szót sem mégis tudtam, megérezhette menekülési vágyam, így megindult felém. Nyeltem egy nagyot. Mi fog kisülni ebből?
  Odaérve hozzám, két kezét az ajtónak támasztva elzárta menekülési útvonalam. Kezdtem egyre idegesebb lenni. Felnéztem Dastan szemébe, ám meglepett, amit láttam. Nem haragot véltem felfedezni a tekintetében, hanem tiszta birtoklási és szexuális vágyat. Az idegességem, mintha elpárolgott volna. Fogva tartott az akvamarin kék szempár, izmaim elernyedtek.
Dastan viselkedésem megváltozását látva, mintha eddig csak erre az „engedélyre” várt volna, felém hajolt és megcsókolt. Először csak lágyan, majd miután a kezemet a nyaka köré fonva visszacsókoltam és beletúrtam a hajába, szenvedélyesebben tapadt az ajkaimra. Felnyögtem a heves reakciótól, amit kiváltott belőlem. Az egész testemet elöntötte a forróság, ami a lábam közétől indult. Elbódított és nem voltam képes gondolkodni.
Dastan közelebb húzódott, így a testünk egymáshoz simult. Csípőnk egymáshoz nyomult és megéreztem merev férfiasságát. Meg kellett volna ijednem, mégsem voltam képes rá. Teljesen megbíztam Dastanban. Végül kifogytunk a szuszból és lihegve eltávolodtak ajkaink, de testünk nem vált szét. Mintha saját életre keltek volna, így nem engedve minket el egymás közeléből.
Dastan a fülemhez hajolva belesúgta:
-         Most az egyszer megbocsátom, hogy Algernon megcsókolt, de legközelebb megölöm. Az enyém vagy Elysia. Nem engedlek át senkinek. – a derekamra tette a kezét és még jobban magához húzott, már ha ez lehetséges.
Ettől kijózanodtam és azonnal feldühödtem.
-         Az a „csók” számomra nem jelentett semmit és szégyellhetnéd magad, hogy csak ezért képes voltál így letámadni.
-         Nem nagyon ellenkeztél, kedvesem. De nem, nem csak ezért támadtalak le. – Dastan hátrébb húzódott és olyan komoly arcot vágott, hogy megszólalni sem tudtam. - Én szeretlek Elysia. Nem tudom elviselni, ha más férfi csókol vagy tart a karjaimban. Nem! Ha rá gondolom, akár ölni is képes lennék.
A pár másodperccel ezelőtti haragomnak már nyoma sem volt, helyette tiszta döbbenet söpört végig rajtam. Ölni. Ha ezt más szájából hallom, elmebetegnek nézem és sikítva menekülök. De Dastan szájából úgy hangzott, mint egy ígéret. Megvéd mindentől és mindenkitől, de persze azt is jelenti, megöl mindenkit, aki engem akar. Ha ezen múlik a dolog, akkor nem fogja vér szennyezni a kezét.
Rájöttem, akarom ezt a fajta védelmet. Nem akarom, hogy más tartson a karjában és más kéz öleljen, olyan kéz, ami nem Dastanhoz tartozik. Azt hiszem, én is beleszerettem, de természetesen ezt nem mondhatom ki hangosan. Akkor soha nem lenne esélyem elmenni. Itt akarnék maradni Dastannal, de nem tehetem. Mégis olyan boldoggá tettek a szavai.
Még mindig Dastan ölelő karjaiban eszembe jutott valami.
-         Mennyi időnk van még addig, hogy megmutatod a meglepetést?
-         Egy-két óra. Miért?
Elpirultam.
-         Arra gondoltam…
-         Igen?
Zavaromban lesütöttem a szemem és úgy mondtam.
-         Szeretnélek lerajzolni. De most nem farkas alakban.
-         Rendben.
Nagyon megörültem. Pár perc múlva már be is állítottam abba a helyzetben, amiben annyiszor elképzeltem, hogy lerajzolom. Az erkély előtt, a napfényben úszva.




A délutáni nap fényében egy széken ülve pózolok annak a nőnek, akit mindennél jobban szeretek. Nem így terveztem a vallomáson, de annyira hatalmába kerített a féltékenység, hogy azon csodálkozom, nem ugrottam neki Algernonnak és ilyen civilizált módon sikerült elintéznünk ezt a dolgot.
Persze, így lehiggadva már őrültségnek tűnt az egész, de mi vérfarkasok már csak ilyen heves természetűek vagyunk, főleg a szerelmes férfiak, ha az imádott nőről van szó. Ha bármi veszély fenyegeti, vagy más férfi megérinti, elborul az agyunk, kikapcsol és nem vagyunk urai saját cselekedeteinknek.
De most más volt, mint mikor először csókoltam meg Elysiát. Most nem ellenkezett, sőt éreztem vágyának illatát is. Akár még tovább is elmentem volna, de láthatóan ő ezt egyenlőre még nem akarja, így nem erőltetem. Már attól is olyan boldog vagyok, hogy engedi, hogy megérintsem. Az illata akár az íriszé, bőre akár a selyem, az ajkai olyan puhák…
Na jó, elég! Ne gondolj rá! Mivel Elysia épp engem néz, kutató szemével és nem szeretném, ha látná dudorodó nadrágom.
Hogy eltereljem gondolataim, ránéztem a rajzoló Elysiára. Az ágyamon ült és a művészekre oly nagyon jellemző kifejezés ült ki az arcára. Átszellemülten dolgozott, teljesen elbűvölve vele, főleg hogy csakis engem rajzol.
Kicsit fészkelődtem a széken a mostanra már kényelmetlen testtartás miatt, de Elysia egyből észrevette és rám szólt.
-         Dastan, kérlek maradj nyugton. Így nem tudlak rendesen lerajzolni. Emelj feljebb egy kicsit a fejed.
Engedelmeskedtem.
Nem is tudom, mennyi ideje állok, vagyis jobban mondva ülök Elysiának modellt, de minden percét élvezem. Elysia végül bejelentette, hogy elkészült. Felkeltem és megropogtattam elgémberedett izmaim, majd leültem mellé az ágyra.
-         Hadd nézem a remekműved.
Odaadta, én pedig rápillantva csak egy szó jutott az eszembe. Váó. Teljesen hűen tükrözi a rajz a valóságot és olyan részletes akár egy fénykép. Csak ennyit mondtam:
-         Phú. Ez igen. Mindezt ilyen rövid idő alatt.
-         Hát… kiskorom óta rajzolok.
Elysia megint lesütötte a szemét zavarában. Ilyenkor olyan aranyos.
-         Látom, nagyon szereted csinálni és jól is tudod. El kéne adnod a képeid.
-         Nem is tudom…
Ránéztem az éjjeliszekrény lévő órára.
-         Oh a fenébe. Jobb lenne, ha készülődnénk. Eljött az ideje a meglepetésnek.
Mindketten felálltunk az ágyról és Elysia magához szorította a rajzot.
-         Ha nem bánod szeretném ezt megtartani.
Elmosolyodtam. Meg akarja tartani a rólam készült képet.
-         Csak nyugodtan, de cserébe…
Odahajoltam hozzá és egy gyors csókot nyomtam az ajkaira. Finom, lágy, szerelmes csók volt és sikerült vele meglepnem Elysiát. Elpirulva elfordult, én pedig a jobb kezemmel megsimogattam az arcát.
-         Vegyél fel a kedvemért valami hozzád illően gyönyörűt Elysia.

2010. december 27., hétfő

Üvöltő éj - Tizenegyedik fejezet


Tizenegyedik fejezet


Mint kiderült a játék lényege, amit Algernon talált ki, az volt hogy mindenki felírt a papírra valamit, amit annak kell megcsinálnia, aki kihúzta. Algernont ismerve olyanokat ír fel, mint csókolózás vagy vetkőzés. Nem vagyok biztos benne, hogyha kihúzom, megakarom tenni azt, ami oda van írva. Nem vagyok az a nagy társasági ember és főleg nem szeretem az ilyen játékokat.
Hamar kiderült az is, hogy üveg segítségével választjuk ki azt, akivel meg kell csinálni a feladatot, vagy aki az „áldozat” lesz. Hadd ne mondjam, hogy egyáltalán nem tetszik a dolog, de nem akartam megbántani Dastant, hisz nekem akart kedveskedni egy együtt töltött nappal, így hát belementem.
Mind írtunk fel feladatokat és beleraktuk őket egy vitrinbe, majd körbeültünk a kanapé előtt, a kör közepére helyeztük az edényt, egy üveggel együtt. Dastan ült mellett és mind a ketten a hátunkkal a kanapénak támaszkodtunk. Másik oldalamon Algernon, mellette Natalie, aki szemben ült velem. Natalie körülbelül olyan magas lehet, mint én és barna, hullámos haja a háta közepéig ért. Női szemmel nézve is gyönyörű, kicsit irigykedtem is rá ezért, de nem engedtem, hogy elhamarkodott következtetést vonjak le vele kapcsolatban.
Dastan mellett Annabell foglalt helyet, aminek nem nagyon örültem, Annabell mellett pedig Sebastian, aki pedig szomszédja Natalienak és szemben ült Dastannal, így alkottunk egy kört. Sebastian kinézetre átlagosnak számít. Barna haj, férfias arcvonások, de egyvalami feltűnt vele kapcsolatban, ami miatt eltért azoktól, akiket eddig láttam. A fekete szeme. Mintha nem is lenne pupillája, mintha egy örvény lenne, amibe ha belenézel, elnyel, méghozzá örökre. Ijesztő és valahogy mégis megnyugtató. Furcsa ellentét.
Izgatott voltam és kíváncsi vagyok, hogy fog elsülni végül a dolog. Ennyi különböző ember és mégis összeköti őket valami. Valóban itt kéne lennem?
-         Rendben, akkor kezdjük is el. – szólalt meg mellettem Algernon kizökkentve ezzel gondolataimból. – Ki szeretné kezdeni?
Eltelt pár másodperc, de senki sem jelentkezett. Algernon kicsit letörtnek tűnt, de természetesen nem hagyta, hogy ez sokáig befolyásolja jó kedvét.
-         Dastan kezdhetnél te, hisz te vagy a vendéglátó. – döntötte el végül Algernon.
Datsan nyitotta volna a száját, hogy ellenkezzen, de a barátja arcát meglátva felsóhajtott és húzott egy kártyát a vitrinből.
-         Olvasd fel hangosan. – mondta Natalie izgatottan.
Nem volt egyedül én is nagyon kíváncsi voltam, hogy milyen feladatot kell megcsinálni Dastannak és főleg arra, hogy kivel.
-         Üvölts fennhangon annak a nevét, akit kipörgetsz, hogy rossz az ágyban. Algernon! Ezt csak te írhattad. – az említett elkezdett nevetni.
-         Sajnálom, de imádom ezt a játékot. Az lenne a legjobb, ha lenne közönségünk is, mert úgy megalázóbb lenne, de így is megteszi. – vigyorgott Algernon.
-         Ezért még megöllek.
-         Bocs, ez csak egy játék, nem kell mellre szívni. De ne aggódj, szerintem én is leszek még pácban.
-         Meghiszem azt.
Majd Dastan az üvegért nyúlt és pörgetett. A szívem hevesebben kezdett el dobogni. Alig bírtam kivárni, hogy mi történik és ki lesz az, aki Dastan „áldozata” lesz és „megszégyenül” vele együtt. Természetesen ez csak egy játék és valószínűleg semmi nem lesz igaz belőle, de mégis…
Az üveg egyre lassabban pörgött, míg nem megállt Sebastian felé fordulva. Mindannyian meglepődtünk és szemeinket az üvegről a két fiúra helyeztük. Egy emberként kezdtünk el kuncogni rajtuk és a két említett ennek nem örült. Gyilkos pillantásokat vetettek ránk, mire nem bírtuk ki és hangosan is felnevettünk.
-         Gyerünk Dastan! Menj csak az ablakhoz! Azon is ki kell kiabálnod.
Dastan morogva, de egy szó nélkül odament, jóformán letépte a függönyt, mikor elhúzta, majd kinyitotta az ablakot. Nagy levegőt vett és:
-         Sebastian mérhetetlenül rossz az ágyban! – üvöltötte.
Hirtelen néma csönd lett és csak néztük Dastant, majd Sebastianra emeltük tekintetünk, aki elpirult, mi meg ismét elkezdtük nevetni. Nem tehettünk róla, ez a jelenet olyan komikus. Alig jutottunk lélegzethez, mikor egy hangot hallottunk a hátunk mögül:
-         Nem is tudtam Dastan, hogy ilyen közeli ismeretségbe kerültél egy férfival.
Meglepetten fordultunk hátra és vettük észre Dalmát, Dastan édesanyját. Mosolygott és látszott rajta, alig bírja ki, hogy el ne nevesse magát. Ismét mosolyra húzódott a szánk és addig röhögtünk, amíg már fájt a hasam és az arcom. Dastan duzzogó arccal visszaült a helyére.
-         Ilyen ismeretségem szerencsére nincs a férfiak terén, anyám. 
Dalma továbbra is kuncogott.
-         Hát persze, hogy nem. Csak meg akartam nézni, minden rendben van e, de már itt sem vagyok.
Mire Dalma elment már mi is lenyugodtunk.
-         Oké. Akkor most Sebastian jön.
Az említett egykedvűen belenyúlt az edénybe és kihúzott egy papírt.
-         Fogd meg az illető fenekét. Ezt nem hiszem el, Algernon!!!!
-         Jól van na. Ezt én akartam volna kihúzni és valamelyik szép hölgyet pörgetni.
-          Álmaidban. – szólt hozzá Annabell.
Sebatian megpörgette az üveget. Jajj, remélem nem én leszek az. Kérlek, kérlek, kér… Az üveg Algernonra mutatva állt meg.
-         Ne! – kiáltott fel egyszerre Sebastian és Dastan.
Megkönnyebbülésemben, majdnem felsóhajtottam. Észre sem vettem, hogy Dastan is ideges volt, hirtelen kiengedett a vállából a feszültség. Érdekes. 
-         Muszáj…?
-         Igen! – válaszolt Dastan, mielőtt Sebastian befejezhette volna.
Bastian felsóhajtott és megindult Algernon felé, aki vigyorogva felállt a földről. Csak ő lehet ilyen hülye, hogy még ezt is élvezze. Végül a két fiú egymással szemben állt farkasszemet nézve. Sebastian felemelte a kezét és jól belemarkolt Algernon fenekébe, aki, hogy még jobban húzza Bastiant, fel is nyögött. Forgattam a szeme és láttam, nem vagyok egyedül, aki így érez. Algernon mindenből viccet csinál.
Végül a két fiú sietősen elvált egymástól és visszaültek a helyükre.
-         Te jössz Algernon. Húzz! – biztatta Natalie.
Algernon, hogy tovább csigázzon minket szép lassan húzta ki a cetlit. Már mind nagyon kíváncsiak voltunk, vajon mi lehet oda írva és ki írta azt.
-         Csók. Igen!!!
Dastan a kezébe tette az arcát és rázta a fejét és a lelkesedésem nekem is lankadt. Valahogy nem tetszik ez nekem. Eddig a megérzéseim nem hagytak cserben, de most az egyszer remélem, hogy nem lesz igazam.
Algernon szó és időhúzás nélkül pörgetett. Az üveg csak pörgött és pörgött, végül megállt, rajtam. Elkerekedett a szemem és tudtam, ennek nem lesz jó vége. Dastan legutóbb, mikor Algernon csak bókolt nekem, majdnem neki ugrott a legjobb barátjának. De egy csók… És különben is, Algernon igen jóképű, de nem az esetem.
Ránéztem először Algernonra, majd Dastanra. Dastan arcára nézve nem lettem nyugodtabb. Ideges volt és látszott rajta, nem fogja engedni a csókot. Talán jobb is.
Már majdnem megkönnyebbültem, hogy megúszom, mikor Algernon kezét éreztem az államon. Maga felé fordított és mielőtt ellenkezhettem volna az ajka már az enyémen volt. Teljesen ledermedtem. Csak egy gyors szájra puszinak nevezném, de meg kell hagyni nem volt rossz, bár nem érhet fel Dastan csókjával.
Dastan felpattant, hogy ráugorjon Algernonra, ő pedig felemelte a kezét, mutatva, nincsenek rossz szándékai. Mielőtt elharapódzott volna a helyzet Natalie közbeszólt.
-         Elysia következik. Nyugalom fiúk. Ez csak egy játék, emlékeztek?
Ezután már nem is nagyon tudtam figyelni a játékra. Már csak néha, néha kerültem sorra, szerencsére. A légkörben érezhető volt a feszültség, ami elég kellemetlen volt. Tudtam, hogy ez még nem lezárt ügy. Előre is félek tőle.

2010. december 23., csütörtök

Üvöltő éj - Tizedik fejezet


Tizedik fejezet


   Másnap reggel, visszaemlékezve a tegnap történtekre, zavarba jöttem. Olyan hálás voltam, hogy Dastan mellettem állt és nem hagyott magamra, hogy megcsókoltam. Igaz, csak egy gyors, leheletnyi csók volt csupán, nem gondolkoztam előtte, ösztönös volt, mégis jól esett, de azonnal meg is bántam. Dastan arca olyan volt utána, miután felocsúdott a meglepetésből, mint aki többet akar. Bizakodást és elégedettséget láttam a szemében, mintha haladásnak vette volna, amit tettem. Én nem vagyok biztos benne, hogy valóban az lenne és különben is mi két külön világban élünk, az övé pedig túl veszélyes számomra. Nem maradhatok itt. Minél előbb el kell mennem, mielőtt már nem lesz elég erőm hozzá.
Tegnap óta egyfolytában a mai meglepetésen járt az eszem. Dastan, mikor rákérdeztem csak kajánul vigyorgott és nem árult el semmit. Felkorbácsolva ezzel kíváncsiságom. Ma reggelre már majd szétvetett a vágy, hogy megtudjam mit tervezett, így gyorsan felvettem egy szokásos, köznapi ruhát. Még a színét sem tudtam volna megmondani annyira máshol járt az agyam. Majd miután elkészültem, elindultam a szomszédos szobába. Bekopogtam a gyönyörű, fekete ajtón és várakoztam.
-       Szabad. – hallottam Dastan hangját bentről.
Benyitottam és tátott szájjal, földbegyökerezett lábbal megálltam az ajtóban és csak bámultam Dastant. Háttal állt nekem, póló nélkül és épp hajolt le a cipőjéért. Leplezetlenül bámultam megfeszülő izmait a hátán, karján és feszes hátsóját fekete farmernadrágban. Felsóhajtottam, bár nehéz volt megmondani miért. Talán attól, hogy még nem láttam élőben félmeztelen férfit, vagy azért mert pont Dastant látom először. Nem tudom eldönteni, de azonnal az arcomba tódult a vér. Akiket a magazinokban láttam, Dastan nyomába sem érhetnek.
Dastan meghallhatta sóhajom, mivel megpördült a tengelye körül és rám bámult.
-       Sajnálom. Nem tudtam, hogy öltözöl. Már megyek is… - léptem volna ki, de Dastan megállított.
-       Maradj csak nyugodtan. Egy perc és kész vagyok.
Felkapta a pólóját, felhúzta a cipőjét, én addig pedig próbáltam nem őt figyelni.
-       Még most sem árulod el, mit terveztél?
-       Türelem, türelem. Üres hassal nem működik az agyam és tudod, hogy a reggeli a nap legfontosabb étkezése. – húzódott mosolyra a szája.
Elfintorodtam, Dastan pedig jót kacagott az arckifejezésemen. Duzzogó arcot vágtam, így abbahagyta a nevetést. Odament az ágy melletti, kis éjjeli szekrényhez, felvette a telefont, majd tárcsázott. A beszélgetésből ítélve épp reggelit kért két főre.
Amíg Dastan telefonált, én odamentem az egyik könyvespolcához és levettem egy könyvet. Bram Stoker Drakulája, eredeti példányban. Magamban elmosolyodtam, hogy mégis van bennünk valami közös. Végigsimítottam a borítóján, majd visszatettem a helyére. Elolvastam a többi könyv címét is. Vámpír és vérfarkas regények, fantasy-k, krimik, sci-fik, horror és romantikus regények. A zsánereim. Már hatalmas mosoly ült ki az arcomra. Nekem is ilyen regényeim vannak.
-       Tetszenek?
-       Imádom őket. – fordultam Dastan felé, de arra nem számítottam, hogy ilyen közel lesz hozzám.
-       Tényleg?
Dastan közelebb lépett és megéreztem leheletét az arcomon. Megcsapott férfias illata, amitől megremegett a lábam. Szemhéjam elnehezült és vártam, mikor találkoznak ajkaink. Ám mielőtt megtörténhetett volna, kopogtak. Elmúlt a varázs és Dastan szitkozódva kinyitotta az ajtót, majd a felszolgáló kitolta a zsúrkocsit az erkélyre. Csalódottságomban majdnem felsóhajtottam. Várjunk csak, majdnem hagytam, hogy Dastan megcsókoljon. Most már örültem, hogy megzavartak minket, mert talán tovább is fajult volna a dolog. Ezt nem engedhetem meg.
Mire odaértem az erkélyajtóhoz, az erkélyen lévő asztal meg volt terítve és a felszolgáló már indult is. Annak a széknek, amit Dastan tegnap kidobott, nyoma sincs. Nem tudom, mikor tüntették el, de ez nem is fontos.
Dastan ott állt az asztal mellett kihúzott székkel, jelezve, hogy üljek le. Elfoglaltam a felkínált helyet, ő pedig megkerülve az asztalt, leült velem szembe. Bár ez csak egy egyszerű reggeli, mégis romantikus hangulatot kölcsönöz a természet és a tudat, hogy csak mi ketten vagyunk itt.
Ránéztem az asztalra. Gyönyörű kék, virágmintás terítő, fehér tányérokkal, ezüst evőeszközökkel és sok finomság található rajta. Dastan árgus szemmel figyelte, ahogy elveszek egy croissant és töltött nekem teát. Megköszöntem és belekortyoltam. Gyümölcstea, a kedvencem. Csipkebogyó és szeder keveréke, ami pont illik az erdei környezethez.
Nem nagyon beszélgettünk, de nem is volt rá szükség. A pillantások, amiket váltottunk többet mondtak bármilyen szónál. Nem csak képzelődtem tegnap, hogy Dastan többre vágyott sem az előbbi pillanatban, amikor megzavartak majdnem megcsókoltuk egymást, már nem hitegethetem magam azzal, hogy nem érzek semmit iránta. Minél többet vagyok vele, annál jobban elmélyülnek az érzelmeim, hiába küzdök ellenük.
Éreztem a feszültséget a levegőben, de ez teljesen más volt, mint az Oresztésszel való veszekedés alatt. Ez tele van várakozással, vággyal és ki nem mondott szavakkal, ezért próbáltam elindítani a beszélgetést.
-       És mikor mutatod meg a meglepetést?
-       Majd este, de addig az egész napot együtt töltjük. Le sem fogsz tudni vakarni magadról.
Elmosolyodtam Dastan megjegyzésén. Ó, de még mennyire, hogy nem akarom elüldözni őt, sőt örülök, hogy velem akarja tölteni a napot. Ragyogtam a boldogságtól, de próbáltam visszafogni, hogy ne legyen olyan feltűnő.
Ez után csöndben folytattuk tovább az evést. Miután mindketten jóllakva befejeztük a reggelit Dastan felállt és odasétált hozzám.
-       Hölgyem, szabad? – nyújtotta felém a kezét.
Mosolyogva belecsúsztattam a kezem a tenyerébe és felnéztem rá. Csillogott a szeme, arcán pajkos mosoly.
-       Mire készülsz?
-       Hamarosan meglátod.
-       Ez is a meglepetés része?
-       Mondjuk inkább úgy, hogy a felvezetője.
El nem tudtam képzelni, hogy mit tervez, de vakon megbízva benne hagytam, hogy felhúzzon a székről és magával vigyen. Kimentünk a szobájából, le a trónterem szintjére, ám most nem odavezetett, hanem egy impozáns terembe.
-       Ez olyan társalgóféle, de bármilyen célnak megfelel. - magyarázta Dastan.
 A terem vagy hall hatalmas volt, faltól falig érő ablakokkal, amiken csak úgy ömlik be a fény a helyiségbe. A falakon számomra ismeretlen festőktől különböző remekművek és a szemközti, legtávolabbi falon egy családi portré függ Oresztésszel, Dalmával és Dastannal. Ez a kép, még ha nem is a legszembetűnőbb helyen van, vonzza a szemet és uralja a teret. Elfordítottam a tekintetemet a képről és újra körbenéztem. Vöröses árnyalatú falak, amikhez jól illik az ablakok előtt lévő vörös impozáns függönyök és az aranyszínű képkeretek. Az összhatás lehengerlő.
Mielőtt tüzetesebben is megcsodálhattam volna a helyet, azt éreztem, hogy figyelnek. Most vettem csak észre, hogy nem vagyunk egyedül. A szoba közepén lévő, méretes kanapán többen is ültek. Algernon, Annabelle és még két vérfarkas, akiket még nem láttam.
-       Elysia, ő itt Natalie és Sebastian. Sebastian, Natalie, ő itt Elysia. – mutatott be minket egymásnak Dastan.
-       Örvendek.
-       Mi úgyszintén. Már hallottunk rólad Algernontól, de a saját szemünkkel is látni akartunk. Erre tökéletes alkalom, hogy Dastan meghívott ide minket. – szólalt meg Natalie.
-       Valóban? – néztem rá Dastanra.
Kicsit csalódott voltam, mivel azt hittem az egész napot kettesben fogjuk tölteni, ehelyett…
-       Mit szólnátok, ha elütnénk az időt egy kis játékkal? – kérdezte huncutul Algernon, oldva a feszültséget és felcsigázva mindenki képzeletét.

2010. december 14., kedd

Üvöltő éj - Kilencedik fejezet

Kilencedik fejezet


A „veszekedés” miatt nem is volt időm jobban megnézni Dalmát és Oresztészt. Dalma egy halványlila, igen merész nyakkivágású ruhát vett fel. Dekoltázsa csodálatosan festett, enyhén barna bőrszínét kiemelve. Nyakában egy igen drága ónix színű ékköves nyaklánc, fülében a hozzá illő fülbevaló. Ruhája földig ér. Külseje királynői, bár ez nem meglepő, hiszem az is. Egy furcsaság volt csak, amit nem értettem. Dalma nyakán egy tetoválás díszelgett. Tavirózsát ábrázol, de kicsit különös volt, mivel egyáltalán nem tűnt tetoválásnak. Sajnos most nem volt lehetőségem megkérdezni Dastant róla.
Oresztész meglepően újkori ruhát viselt. Fekete zakót, fehér inget lila nyakkendővel, mely illik Dalma ruhájához. Már csak a korona és a palástja hiányzik fenséges megjelenéséhez, de a kisugárzása mellett erre nincs szükség.
Sajnos még Dastant sem néztem meg alaposabban. Annyira izgatott voltam, hogy csak futó pillantást vetettem az öltözékére. Ezt a hibát most korrigálnom kellett. Majdnem ugyanolyan öltözetet visel, mint az apja, csak az övé tiszta fekete a nyakkendő kivételével, ami vörös. Összeöltöztünk, bár nem beszéltünk össze.
Ez a sötét színű dominancia kiemeli Dastan gyönyörű kék szemét, markáns állát. Nem tudtam levenni róla a szemem és kis idő múlva neki is feltűnt, hogy bámulom. Rám mosolygott és odasétáltunk Dalma és Oresztész után az asztalhoz.
Mind a négyen leültünk és a cselédek felszolgálták az ebéd első fogását. Még mindig meglepődöm, hogy mennyi szolgáló dolgozik Dastan családjának. Mint annyi mindenhez Dastannal kapcsolatban, ehhez sem voltam hozzászokva. Hogy engem szolgáljon ki valaki, ez teljesen új volt. Régen én voltam az, aki kiszolgált mindenkit.
Az első fogás húsleves csirkével és csigatésztával. Beszívtam a gőzölgő leves illatát és óhatatlanul sóhajtanom kellett. Dalma félreértette a reakcióm:
-        Mi a baj, kedvesem? Nem szereted?
-        Ó, dehogy. Csak olyan finom illata van. – rámosolyogtam.
-        Te, meg az a kifinomult szaglásod. – gúnyolódott Oresztész.
Senki sem figyelt oda a király eme megjegyzésére és elkezdtünk enni.
-        Jó étvágyat. – mondtuk egyszerre.
A leves ízét nem tudnám szavakkal leírni, olyan finom. Meg van bolondítva valamivel, amit nem tudok felismerni. Furcsa volt számomra, hogy szinte nem is beszéltünk miközben elfogyasztottuk az előételt. Otthon mindig veszekedés volt. Most ez a csönd megnyugtató, bár kicsit feszültség érezhető a levegőben.
Amint mind megettük, elvették előlünk a tányérokat és mi azonnal elkezdtünk beszélni.
-        Régen volt már, hogy így együtt ebédelt a család és ezt neked köszönhetjük, Elysia. – szólalt meg először Dalma.
-        Bár valaki rontja a levegőt.
-        Apám, ebből elég legyen! – csapott az asztalra Dastan.
Olyan képet vágott, mint aki türelme végén jár. Meg kell állítanom valahogy, mert nem akarom, hogy miattam kapjon hajba az apjával, bár Oresztész megjegyzése célba talált.
-        Semmi baj, Dastan. Mondtak már ennél sokkal durvábbat is nekem.
Nagyon halkan beszéltem, mint mikor egy vadállatot próbálnak megszelídíteni. Dastan arcán olyan arckifejezés tükröződött, mint mikor pofon vágnak valakit. Nem értem. Most meg mit mondtam?
-        Ki bántott? – hördült fel.
Elkerekedett a szemem. Nemhogy nem csillapítottam le a dühét, hanem még felkorbácsoltam azt, bár önkéntelenül. Jól esik az aggodalma, de ha én is elkezdek kötődni hozzá, akkor nem fogom tudni itt hagyni, és a végén úgy is fájdalmat fog okozni nekem vagy fordítva.
-        Senki. – hazudtam.
Dastan nem mozdult. Teltek a kínos másodpercek, én pedig nem néztem a szemébe. Ha megtenném, elveszíteném a maradék lelki erőm és gyengeséget mutatva elsírnám magam. Ezt a luxust nem engedhetem meg magamnak.
Dastan olyan érzéseket kavar del bennem, melyekről azt hittem már nem is léteznek. Olyan reményeket, melyekről már rég lemondtam. Ezzel szemben könnyebb szembenézni Oresztésszel, hisz pont úgy viselkedik, ahogy a többi ember. Sőt még visszafogottnak mondanám a többiekhez képest. Kész felüdülés.
-        Hazudsz! De rendben van, majd később kiszedem belőled. – sziszegte Dastan.
Ránéztem és olyan elszántságot láttam az arcán, ami megijesztett. Ajjaj. Nem fogja annyiban hagyni.
-        És mesélj a családodról, Elysia. Milyenek? Hol laknak? Nem aggódnak, hogy itt vagy és nem tudnak róla?
Miután felfogtam Dalma kérését és kérdéseit megmerevedtem. Akaratlan reakció volt a részemről. Az érzelmeim túlcsordultak, a szavak pedig kikívánkoztak a számból, én mégis csöndben maradtam. Nem bíztam abban, hogy nem remeg meg a hangom. Mind Dalma, mind Dastan is megsejtette, hogy valami nincs rendben hirtelen jött hallgatásom következtében. Nem volt nehéz összekapcsolni a két dolgot: a kérdést és a viselkedésem eme változását.
-        Elysia, valami baj van? Talán valami rosszat kérdeztem?
-        Nem sajnálom csak elkalandoztam. – mindannyian láthatták, hogy hazudok. – Londonban élnek a szüleim és én ide, Romániába költöztem. Néha írok csak nekik, ezért nem hiszem, hogy feltűnt volna nekik, hogy valami történt. – Ez már nem volt hazugság. Inkább nevezném féligazságnak.
Közben meghozták a második fogást. Megrakott tányérokat tettek mindannyiunk elé. Mindenki tányérján egy halom krumplipüré, körülötte és a közepén szarvas pörkölt, ízlésesen leöntve szarvasgombamártással. Összefutott a nyál a számban és rájöttem, csak az öntet többet ér, mint a házam. Elkomorodtam, mert eddig is tudtam, hogy vannak köztünk akadályok és különbségek, de most szembesültem az összes ellentéttel Dastan és köztem.
A felismeréstől megfájdult a szívem és nem értettem, hogy miért. Hisz nemsokára elmegyek innen, itt hagyva a kastélyt. Nem táplálok iránta semmilyen érzelmet. Akkor mégis miért fáj, ha arra gondolok, hogy itt kell őt hagynom?
-        És vár valaki a városban? Barátnő? Szerető? Férj?
Dastan ültő helyében mozdulatlanná dermedt a szerető és a férj lehetősége hallatán. Ó, ha tudná, hogy még szűz vagyok.
-        Nem. Nincsen senki. Berendeztem a lakást amennyire lehetett, kifizettem a lakbért és elmentem sétálni az erdőbe. Ekkor futottam bele Dastanba, aki ide hozott. Még egy teljes napot sem voltam a városban.
És valóban, nem ismerem sem a környéket, sem magát a várost, ahol megszálltam. Még az embereket sem. Új életet akartam kezdeni, ehelyett egy olyan világban találtam magam, ahol nem vagyok tisztában a szabályokkal, korlátokkal és több fenyegetéssel jár, mint bármi más, eddigi életemben.
Nem szólt senki semmit. Egy gyengeséget árultam el, ami a vérfarkasok között talán a halálomat jelenti. Anélkül megölhetnek, hogy bárki is hiányolna, mégsem éreztem magam fenyegetve. Nem éreztem késztetést arra, hogy megtörjem a csendet.
Tovább ettünk és elmerültem a gondolataimban. A régi emlékek, az új tapasztalatok teljesen felforgatták a kis belső világomat. Nem tudom, mi miért történik, és nem vagyok befolyással a történések felett. Már csak sodródom az árral. Egy árral, melyet Dastan keze irányít.
-        Vigyázz, kis Piroska, mert még a nagy ronda farkas felfal tán.
Rá sem kellett néznem, hogy tudjam Oresztész önelégült arcot vág. Hallani a hangjában a gúnyt, a rejtett örömöt. Már figyelembe se vettem gúnyos megjegyzéseit. Letettem az ezüst evőeszközöket az üres tányéromra. A többiek is végeztek, ezért követték a példám. A feszültség kézzel fogható volt a levegőben. Oresztész ennek ellenére fokozta azt:
-        És mond csak Elysia, fattyú vagy, hogy nem foglalkozik veled a családod? Ezért nincs senkid és menekültél el, mert olyan vagy, mint az anyád. Mindenkinek széttárod a lábad…
Nem tudta folytatni Oresztész, mivel felpattan és dühösen, kiabálva válaszoltam:
-        Maga csak ne merje a szájára venni az anyámat. Engem sértegethet, de ne merészelje….
Én sem tudtam befejezni, mivel Dastan olyan gyorsan felpattant, hogy csak elmosódva láttam, majd megragadta a kezem. Olyan gyilkos pillantást vetett az apjára, hogy akaratlanul is megborzongtam, majd egy szó nélkül, morogva, magával húzott ki a teremből. Miközben gyors tempóban mentünk, még hallottam, ahogy Dalma kiabál Oresztésszel, de hogy mit mondott, azt már nem értettem.
Dastan most a saját szobájához vezetett és leültetett az ágyára, majd magából kikelve, kidobott az erkélyajtón egy széket. Még szerencse, hogy nyitva volt, majd a falba verte kétszer az öklét. Kicsit megijedtem a reakciójától. Nem tudva, hogy mire számíthatók csöndben és mozdulatlanul ültem. A vörös ruhámban pont illek ide. Mintha csak ide tartoznék és ez így lenne rendben.
Hirtelen Dastan rám tekintett, majd elindult felém. Odaérve letérdelt előttem és az ölembe hajtotta a fejét. Úgy meglepődtem, hogy még levegőt is elfelejtettem venni. Azután a testem magától reagált. A kezemmel elkezdtem Dastan fejét simogatni, nyugtatás képpen pedig altatódalt dúdolni.
-        Úgy sajnálom. – szólalt meg Dastan, mikor megnyugodott. – Az apám nem szereti az embereket és megszokta, hogy mindig az van, amit akar…
-        Nem kell szabadkoznod. – vágtam közbe – Nincs semmi baj.
Így ültünk még pár pillanatig, kiélvezve egymás társaságát, aztán Dastan felemelte rám a tekintetét.
-        Beszélnünk kell.


      

Különböző érzelmek dúltak bennem. Harag, utálat, szégyen, de Elysia egy pillanat alatt átváltoztatta őket először nyugalommá, majd tüzes vággyá. De mielőtt bármit is teszek, tudnom kell, hogy ki bántotta. Az az arckifejezés, amit az ebédnél láttam rajta, amit oly nagyon próbált leplezni, nem hagy nyugodni. Meg kell tudnom, hogy ízekre szedhessem az illetőt. Ha csak arra gondolok, hogy valaki bánthatta, újra fellobban bennem a harag. Elysia smaragdzöld szemeibe nézve, próbáltam elrejteni mérhetetlen dühöm.  
-        Ki bántott? – tettem fel másodjára ugyanazt a kérdést – Tudnom kell.
Semmi válasz. Semmi érzelem az arcán, csak az egyik izma rángása mutatja szorongását.
-        Elysia, kérlek.
-        Engem nem…
Nem fejezte be a mondatot. Talán volt valami az arckifejezésemben, ami meggyőzte, hogy bennem megbízhat. Látszott rajta a kétségbeesett vágy, hogy valakiben megbízhasson.
-        Az apám volt.
Megmerevedtem.
-       Hogyan? – már érződött a feszültség a hangomon.
-        Az apám. – suttogta, majd lehunyta a szemét, elrejtve a fájdalmát.
Majd szétvetett a vak tehetetlen düh. Az a mocskos féreg.
-        Kérlek, mond el mi történt.
-        Dastan, én nem is tudom, hogy valóban jó ötlet-e… - nyitotta fel a szemét Elysia.
-        Bízz meg bennem. Sosem árulnálak el, sosem adnám ki a titkaid. Mindentől és mindenkitől megvédelek. – esküdtem meg.
Még egy pillanatig habozott csak, aztán a szemembe nézett és elkezdte:
-         Az apám kiskoromtól fogva vert engem és rosszul bánt velem. Olyan rabszolgaféleség voltam a számára. Etyke gyerek vagyok és általában mindig túl sokat ivott. Nem csak engem, de anyát is mindig bántotta. – megremegett a hangja, ezért megfogtam a kezét. –  Ahogy idősebb lettem egyre durvult a helyzet, majd tizenkilenc éves koromban odáig fajult, hogy letepert.
Egy könnycsepp gurult le gyönyörű arcán, szemében mély fájdalom. Lassan felemeltem a kezem és letöröltem fájdalmának jelét, majd elkezdtem simogatni a kézfejét nyugtatásképp, jelezve hogy itt vagyok mellette.
Emellett próbáltam uralkodni magamon. Olyan gyilkolási vágy fogott el, amitől még én magam is megrémültem. Legszívesebben most megkeresném azt a beteg állatot, hogy jól megmutassam neki, mi jár annak, aki ilyet tesz. Főleg Elysiával.
-        Tehát, ezért jöttél el otthonról. Jobban mondva elszöktél, igaz?
Bólintás.
-        Kapcsolatban vagy egyáltalán a családoddal?
Fejrázás. Azt hittem ennél több választ nem kapok, de végül Elysia megszólalt.
-        Nem tudják élek-e vagy halok. Ha megtudná hol vagyok… - kapkodott levegő után.
-        Nem engedem, hogy bántson. Soha többé. –komolyan is gondoltam. Ha kell, megölöm az apját bármiféle könyörület nélkül, ha szükséges.
Leültem mellé az ágyra és magamhoz húztam nyomatékot adva szavaimnak. Belesimult az ölelésembe, a fejét a mellkasomra hajtva. Kicsit megnyugodott és engem is lecsillapított a tudat, hogy a karomban tarthatom, viszont feldühített, hogy mit tettek vele. Akárhogy is nem tudok teljesen ellazulni, amíg meg nem keresem, aki ezt azt ártatlan nőt bántotta. Meg kell találnom az apját. Meg fog fizetni mindenért, de nem ő felkutatása az első feladatom.
-        Jól van. Semmi baj. Itt már nem eshet bajod, itt vagyok. Shh.
Nem tudom mennyi ideig ültünk, ringatva egymást, végül Elysia megint szép egyenletesen vette a levegőt, teljesen ellazult. A légzésére figyelve én is lehiggadtam és élveztem a pillanat meghittségét. Egy idő után az írisz illatától megbódulva, egyre jobban elhatalmasodott rajtam a vágy. Próbáltam nem venni figyelembe, de nem jártam sikerrel.
-        Sajnálom. – szólalt meg hirtelen Elysia, majd felemelte a fejét a mellkasomról.
Csalódottságomban majdnem rákiabáltam, hogy tegye vissza a fejét, de összeszorítottam a fogam.
-        Mit, kedvesem? – kérdeztem vissza végül.
-        Hogy kiborultam, én…
-        Semmi baj. Hozzám nyugodtan fordulhatsz, bármi problémád van. Rád mindig van időm.
Elysia ajkai apró mosolyra húzódtak és nagyon örültem, hogy kicsit fel tudtam vidítani. Majd engem is meglepve egy gyors puszit nyomott az ajkamra.
  

Akinek pedig nincs kedve letölteni, akkor itt vannak az ajánlók

Könyvajánló

Polly Shulman sokak által közkedvelt és sikeres regénye a Rajongás. Jómagam is olvastam, és érdekes, elgondolkoztató könyvnek találtam. Júlia legjobb barátnője Asleigh, vadul csapong egyik mániától a másikig, a legújabb pedig Jane Austen szerelmi regénye, a Büszkeség és balítélet, ami Julia kedvenc könyve. Asleigh az új hóbort miatt kezd el úgy beszélni és viselkedni, ahogy az írónő által ábrázolt korban tették a hősnői. S természetesen mindenáron szeretnék megtalálni a maguk Mr. Darcy-ját, így a két lány belóg a közeli bentlakásos fiúiskolája zártkörű báljára, múlt századi divat szerint felöltözve. Sajnos, mindketten ugyanabba a jóképű és lovagias fiatalemberbe szeretnek bele... Júliának választania kell szerelem és barátság között.
Véleményem szerint ez egy nagyon élvezhető könyv. Mindenki bele tudja élni magát, hiszen bárkivel megeshet hasonló eset. Elgondolkodtat, hogy mit tennék a főhős helyében. Feláldoznám-e a barátságom a szerelem nevében? Vagy meghúzódnék a háttérben, és hagynám, hogy a viszonzatlan szerelem feleméssze a szívem? Minden lánynak legalább egyszer életében megfordul ez a gondolat a fejében. Vagy azért, mert vele történik meg, vagy pedig könyvben olvassa, esetleg filmben látja.
A regényben a feltétel nélküli barátságon, a hűségen van a hangsúly és a viaskodáson. Tele van félreértésekkel és vicces megszólalásokkal. Bár egyes olvasók szerint a könyv lehetne jobb is, mivel a története kiszámítható, és Júlia nem a legjobb főhősnő, mivel sokszor passzív, rengeteget kesereg. Igaz, hogy vannak hibák a könyvben, de szerintem a tinédzsereknek egy nagyon érdekes olvasmány, és bár kiszámítható a történet vége az, hogy hogyan jutunk el a végkifejletig, még okozhat meglepetéseket. Én csak ajánlani tudom.


Könyvajánló

A mai kor Rómeó és Júliája, Suzanne Selfors-tól a Mentsük meg Júliát!, bár véleményem szerint kicsit elmarad az eredetitől, de ettől függetlenül egy érdekes olvasmány a nyárra.
A regényben két külön világ és két Júlia kétségbeesett elszántságát jeleníti meg az írónő. A tizenhét esztendős Mimi Wallingford Broadway hírneves Wallingford klánjának utolsó sarja. Élete habos torta, mindene meg van, amiről a legtöbb lány csak álmodik. Ő játszhatja a főszerepet a családi színház Rómeó és Júlia című előadásában. Azonban Miminek nem a színjátszás az álma. Orvos szeretne lenni és nekivágni az orvosi pályafutás új kihívásainak. Ám a sors közbeszól és elrepíti őt és szívdöglesztő színpadi partnerét, Troy Summert Shakespeare Veronájába, ahol a Capulet család lánya, a tizennégy éves Júlia szenved. Csapdába esett rabként őrlődik a családot felőrlő régi viszály, és anyja vasakaratának fogságában. Bármire hajlandó, hogy elkerülje az édesanyja által erőltetett kényszerházasságot. Mimi megismerkedik a valódi Júliával és többi nem tűri, hogy a történet tragikus véget érjen. Ám ha sikerül megmentenie új barátnőjét, akkor elkerülhetetlen az is, hogy megváltoztassa a leghíresebb szerelmi történet végkifejletét is. Vajon Mimi és Troy megtalálhatja-e így a varázslatos visszavezető utat Broadway felé?
A könyv mellett szóló érvek közül kiemelném azt, melyet nem csak én, de többen is pozitívan értékelnek: A történet végén mind a két Júliának Happy enddel végződik. Bár egyesek szerint túl gyorsan lett vége. Hirtelen minden probléma megszűnt, minden szép és jó lett. Én személy szerint nem éreztem volna, hogy hamar vége lett, de hát nem minden vélemény egyezhet.
Az, hogy Mimi és Troy bekapcsolódnak a történetbe, maga után vonja azt is, hogy megváltoztatja a szereplőket. A történet két szálon fut és őszintén szóval nekem Mimi gondolatai, amik néha elég mulatságosak, cselekedetei és annak következményeim jobban lekötöttek, mint az hogy hogyan befolyásolják végül Júlia és Rómeó románcát. Jobban foglalkoztatott a vele kapcsolatos szerelmi szálak és hogy végül összejön-e Troy-val vagy épp más lovagot talál magának Verona utcáin. Ugyanakkor a regény olvasása közben számtalanszor éreztem késztetést, hogy kezembe vegyem az eredeti művét és megnézzem a különbségeket, egyezéseket, vagy akár a különböző idézetek pontos elhelyezkedését. Amúgy is az egyik kedvenc könyvem a Rómeó és Júlia és jó volt egy olyan könyvet a kezembe venni, mely ezzel a témával kapcsolatos, hisz sokszor én is szerettem volna, hogy jó véget érjen a dráma.
Ellenben hiányoltam Troy jellemváltozásában az átmenetet. A könyv elején a tipikus sztárviselkedés jellemzi. Gőg, nagyképűség, önimádás satöbbi, majd hirtelen mikor átkerülnek Veronába, egyszerre csak kedves, megértő, majd féltékeny lesz, melyet nem lehet hova tenni. Persze kitalálja az olvasó, de mégis az egyik pillanatról a másikra való változás nem lehetséges.
Persze vannak hibák a könyvben, de mivel mi emberek sem vagyunk tökéletesek ezért nem is alkothatunk mindig, mindent tökéletesre. Ennek ellenére, újra és újra kezembe veszem a könyvet azzal a szándékkal, hogy ismét belevetem magam Shakespeare és Suzanne Selfors világába.




Egy kis kultúra, nevetve

Szeretnék pár szót megejteni egy érdekes klubról, melynek én is tagja vagyok. A Japán Klub a Kölcsey Ferenc Gimnáziumban alakult meg és már több mint egy éve működik a diákok közreműködésével. Mi tanulók kértük, hogy létrejöhessen és az egyik kedves tanárunk segítségével, Ez meg is valósult. Aki ide benéz, azt maga a japán kultúra érdekli és minden, ami azzal kapcsolatos. Itt megtalálhatsz minden témát, ami Japánhoz kapcsolódik. A vallástól elkezdve, a ruhákon át, az animékig mindent, ami szem szájnak ingere.
Engem személy szerint az animék miatt keltette fel Japán az érdeklődésemet és miután megalakult ez a klub, minden alkalommal bejártam. Már ott tartunk, hogy én és a legjobb barátnőm tartjuk meg, a tanárnő és a többiek pedig meghallgatnak, majd együtt megbeszéljük a témákat, amiket kidolgoztunk. A legutóbbi két témánk a rajzolás és a japán csokik (nyami). A témákat természetesen együtt beszéljük meg. Egy oldalt is létrehoztunk, hogy nyomon lehessen követni tevékenységünket. www.japanklub.gportal.hu  Itt megtalálhatjátok elérhetőségeinket és javaslatokat is szívesen fogadunk.
Maguk az összejövetelek a Kölcsey-ben szoktuk tartani, általában pénteken délután kettő tájban. Voltak már és lesznek anime vetítések és együtt megtanultunk anime szereplőket is rajzolni. Ezek az összejövetelek természetesen nem úgy működnek, mint egy szokványos óra. Beülsz, jó esetben figyelsz, vagy kikapcsolod az agyad és nézel ki a fejedből. Általában összeállítunk egy prezentációt, hogy mégis legyen valami keret, majd miután ezt megbeszéltük szabadon beszélgetünk, hülyéskedünk, amihez épp kedvünk van. Volt olyan alkalom is, amikor a teák, japán teaházak volt a téma és hoztunk be teát (egyenesen Japánból) és chipset és azt elfogyasztva vidáman beszélgettünk. Még a többi tanárt is becsábítottuk. Felejthetetlen élmény.
No, de kicsit elkalandoztunk, szóval, bárkit szívesen várunk és reméljük felkeltettük az érdeklődéseteket. Amiatt pedig nem kell aggódnotok, hogy nem látunk szívesen vagy, hogy nem tudtok beilleszkedni, mivel itt mindenki önmaga lehet és mindenkit elfogadunk, ahogy van. Várjuk a lelkes jelentkezőket.


Egy kis meglepi

Szeretnék veletek megosztani néhány kis ajánlót, amik a diákújságba készültek, melynek én is lelkes alkotója vagyok.Remélem tetszeni fog :)

Innen le tudod tölteni őket:
Könyvajánló-Rajongás

Néhány versem:

Kósza gondolataim a buszon

Tél derekán vagyunk,
Hideg van, havazik,
Fehérbe öltözik,
Az újságíró klub.

Jön a Mikulás,
Jön a karácsony,
Az árvaház ablakában,
A gyerekek várva várnak,
De hiába.

Hó hull,
Gyertya ég,
Ág reccsen,
Télapó közeleg.




2010. november 25., csütörtök

Üvöltő éj - Nyolcadik fejezet

Nyolcadik fejezet


Beleegyeztem a „családi ebédbe”, de csak azért, hogy Dastant boldoggá tegyem. Bár amikor Dastan értem jött, már nem tűnt olyan jó ötletnek. A gyomrom görcsben áll és mintha pillangók repkednének benne.
Dastan tanácsára egy egyszerű, mégis elegánsnak ható szoknyát vettem fel. Vörös színű, ami passzol a hosszú, barna hajamhoz, amit kontyba fogtam. A ruha kivágása diszkrét, éppen megfelelő az alkalomhoz, hisz nem egy olcsó nőcske benyomását akarom kelteni. Maga a szoknya a térdemig ér és ujjatlan. A hozzá illő cipő szintén vörös és bár magas sarkú, nem a magasabbik fajtából és még így sem vagyok olyan magas, mint Dastan.
Dastan belépett a szobába, majd hirtelen megállt a szoba közepén. A szeme elkerekedett és nem szólalt meg egy percig. A csend kezdett zavarba hozni, ezért inkább én kezdtem el beszélni:
-          Nem tetszik? – fordultam körbe.
Dastan hirtelen felocsúdott, mintha összecsaptam volna a kezem az orra előtt, hogy felfigyeljen rám.
-          Meseszép vagy.
Elpirultam. Dastan olyan arccal nézett rám, hogy az volt az érzésem, hogy már csak a nyál hiányzik a szája sarkából. Igazából jól esett ez a csodálat. Szélesen elmosolyodtam.
Azután Dastan kinyitotta az ajtót, ezzel jelezve, hogy indulnunk kell.


Lefelé haladtunk Dastannal a lépcsőn és egyre idegesebb lettem. Dastan mintha megérezte volna a feszültségem, ezért megfogta a kezem. Összekulcsolt ujjaink érzése enyhítette bennem a félelmet. Dastan kezének érintése és közelsége furcsa reakciót vált ki belőlem. Mintha a testem magától reagálna, és nem venné figyelembe a józan eszem.
Belélegeztem Dastan férfias, csak rá jellemző illatát, majd kicsit jobban megszorítottam a kezét. Rám nézett, bátorítóan elmosolyodott, majd visszafordult.
Végig mentük egy hosszú folyosón, ahova csak úgy áradt be a fény, megvilágítva a falon lévő, réginek tűnő festményeket, képeket.
Nem is tudom, mennyi ideig mentünk így, amikor Dastan hirtelen megállt egy hatalmas kétszárnyú barna ajtó előtt. Hasonlít a kastély kapujához és két nagy fogantyú van rajta. Dastan elengedte a kezem és a fogantyúért nyúlt, majd meghúzta. A kétszárnyú ajtó kinyílt.
Pár pillanatra elvakított a hirtelen jött ragyogás. Megálltam az ajtóban a pompa láttán. Szemben, a terem végén egy trón áll. Arról tükröződik erre a fény, amitől nem láttam egy pillanatig. A szoba fényes és boldog érzéseket kelt az emberben, mégis van benne valami sötétség. Látni ugyan nem lehet, de érezni igen. Talán csak attól van, hogy az ember félve és tisztelettel tekint a hatalmat jelképező trónra.
Maga a terem hatalmas volt. A trónon és az asztalon kívül nem volt benne semmi más, amire le lehetne ülni. Furcsának találtam kicsit, de hát mit tudok én a királyi szokásokról.
A padló, a mennyezet és a falak is fehér márványból készültek, de a plafon kivételével mindent vörös szőnyeg borított. Sárkány és oroszlán mintákat lehetett felfedezni benne, meg még valami mást, amit én nem ismertem fel. Természetesen minden minta aranyszínű volt.
Amíg a termet csodáltam Dastan megfogta a könyököm és bevezetett. Épphogy odaértünk a hatalmas asztalhoz Dastan visszafordult az ajtóhoz és én követtem a példáját, mert kíváncsivá tett mi keltette fel a figyelmét. Megfordultam és tátva maradt a szám.
-          Anyám. Apám. Örülök, hogy eljöttetek. Ő itt Elysia. – lépett hátrébb és fordult felém.
Zavarban éreztem magam, mivel minden szem rám szegeződött. Lesütöttem a szemem és nem tudtam, hogy mit is kéne tennem.
-          Gyere ide Elysia, kérlek.
Felnéztem meglepetésemben és Dastan felém nyújtott kezét láttam. Bátorítóan hívogatott, mintha egy olyan állatot akarna magához csalogatni, aki fél az emberektől. A mozdulatáról ez a kép jutott eszembe, de azért egy bizonytalan lépéssel felé indultam. Megfogtam a kezét és ő magához húzott. A kezével átölelte a derekam, így az oldalunk összeért. Ez túlzottan birtokló mozdulat volt és rendes esetben nem is engedném meg ezt, de most megnyugtatott, mert úgy éreztem csak Dastan áll mellettem.
Dastan apjának is feltűnt fia viselkedése és rosszallóan nézett rám, majd a tekintete megtalálta az enyémet és olyan dühöt láttam benne, amitől megborzongtam. Dastan is megérezhette, mert erősebben szorított, nem fájdalmasan, de erősen, teste megfeszült és közben morgó hangot adott ki. Halk volt, ezért azt hittem csak képzelődtem, de Dastan apjának döbbent arckifejezéséből láttam, hogy a hallásommal egyelőre, még nincs gond.
Nem értettem ezt a reakciót. Már korábban is megfigyeltem, mikor Algernon bókolt nekem. Hasonló, mégis más.
-          Dastan? – kérdeztem.
 Vagy rászóltam? Nem tudom. Viszont tudni akartam mi váltotta ki belőle ezt, és hogy ez mit jelent számomra.  
-          Ugyan fiúk, ugyan. Senki nem akar senkit se bántani. Higgadjatok le szépen.
Mind a hárman meglepődtünk Dastan anyjának közbelépésétől. Felé fordítottam a fejem. Gyönyörű asszony, erőt sugárzó. Haja éjfekete és egyenes akárcsak a fiáé és a szeme ugyanolyan akvamarin kék.
Elvakított a szépsége és nem is vettem észre, hogy apa és fia közötti feszültség már a múlté. Dastan lazított a szorításon a karomon, testéből eltűnt a feszültség, de még mindig szorosan maga mellett tartott.
-          Elysia. Hadd mutassam be neked Oresztész Tézeuszt, az apámat, és Dalma Tézeuszt, az anyámat.
-          Örvendek. Örülök, hogy megismerhettem önöket. Kö…
-          Jaj, drágám kérlek, hagyd ezt az önözést. Olyan öregnek érzem magam tőle és különben is feszélyezve érzem magam, ha valaki ennyire udvarias. – vágott közbe Dastan anyja.
-          Sajnálom.
-          Semmi baj. Hívj csak Dalmának.
Odajött és Dastan karjából kihúzva megölelt. Megilletődtem, de az ösztöneim azt súgták, hogy Dalma jó ember, ezért megbízva benne visszaöleltem.
Ölelése gyengéd volt, megnyugtató és már nem érzem, hogy ez az új világ ellenem van, de azért nem mertem Oresztész Tézeuszra nézni. Lehunytam a szemem és élveztem az újonnan jött nyugalmat. Talán mégsem lesz olyan rossz ez az ebéd.
Dalma végül ellépett és rám mosolygott. Ekkor lépett oda Oresztész.
-          Szeretném, ha vigyáznál magadra, te lány. Figyelni foglak. – ez nem üres fenyegetés volt, láttam a holdkő színű szemében.
Dastan előrébb lépett a hátam mögé kimutatva a támogatását, felajánlja ezzel védelmét. Úgy éreztem képes lenne nekitámadni az apjának. Az aurája megváltozott és bár nem láttam őt, de biztos éreztem, ezért összeszedtem a bátorságom és kihúztam magam, álltam a király tekintetét. Egy izma megrándult. Ebből arra következtettem, hogy meglepődött, mert nincs hozzászokva, hogy nem sütik le a szemüket az emberek, ha rájuk néz, de jól elrejtette az érzéseit. Bár a gyűlöletét is leplezné.
-          Ne gondold, hogy örülök a találkozásunknak. Te csak egy ember vagy és nem értek egyet Dastannak, hogy idehozott. Sőt, hatalmas hibát követett el, ezért meg kéne halnod, neki pedig büntetést adnom, hogy megtanulja végre a törvényeinket. De sajnos Dastan nem hagyná, hogy bajod essen és ez az egy szerencséd van. Ha nem így lenne, már nem élnél. Bár nem értem mit eszik rajtad.
Dastan, apja minden egyes szavától egyre jobban megfeszült és az utolsó mondatnál ismét morgott, közben pedig mozdult az apja felé. Tudtam, hogy Dastan erős, de ha nekimegy az apjának, valószínűleg veszít. Nem tudom miért éreztem ezt, de így gondoltam.
Ezért én is mozdultam Dastannal együtt, így előtte maradtam és nem tudott ellépni mögülem.
-          Oresztész, én magam sem tudom, hogy Dastan miért hozott ide, de már itt vagyok és ez ellen nem tehetek semmit. És ami azt illeti, én sem kedvelem önt jobban, mint maga engem. Sajnálom a megszólítást, de nem tudtam, hogy kéne szólítanom. És ne higgye, hogy meguntam az életemet és hagyom, hogy megöljön.
Dalma elnevette magát, bár próbálta elrejteni, de nem sikerült. Oresztész pedig annyira meglepődött, hogy elfehéredett. Még levegőt is elfelejtett venni. Dastan nem szólalt meg.
Nem tusom honnan volt bátorságom ilyeneket mondani egy isteni leszármazottnak, de elegem volt, hogy mindenki csak megfélemlíteni akar. Meg kell tanulnom a sarkamra állni, és azt hiszem ez volt a legjobb alkalom, hogy elkezdjem.
Oresztész észhez kapott és a gyűlölet mellé a dühe is kiült az arcára.
-          Hogy merészeled?! – indult volna felém, mikor Dalma megszólalt és megragadja a király karját.
-          Oresztész, elég legyen! Viselkedj!
A mai napon, nem is tudom hányadik alkalommal, de ismét meglepődtem. Dalma most védett meg egy dühroham következményeitől. Hálás voltam, mert tudom mit kaptam volna, főleg, hogy egy királyt sértettem meg.
Oresztész megnyugodott, de csak azért, mert Dalma erősen megszorította a karját. A kedélyek lenyugodtak. Úgy tűnik, nagy gyakorlata van ebben. Talán, mert Dastan és az apja nem mindig jönnek ki jól.
-          Akkor most, hogy mindenki megnyugodott nekiállhatnánk az evésnek. Farkas éhes vagyok. – vigyorodott el Dalma.
Megint ő mentette meg a helyzetet.