2012. március 22., csütörtök

Vérfarkasok éjszakája sorozat - Üvöltő Fájdalom - Epilógus

Hát itt a vége foss el véle. Ez a nap is elérkezett. Végre sikerült befejeznem ezt a könyvet is. Annyira örülök, ugyanakkor kicsit szomorú is. Köszönöm, hogy elolvastátok és remélem tetszett nektek.
Jó olvasást :)
.

Epilógus


A hajnal fénye besütött az ablakon. Mikor a fény az arcomra vetült, beletemettem az arcom a pokrócokba. Nem akartam még felkelni. Olyan jó volt feküdni. Meleg vett körül. Már nem tudtam mióta nem aludtam ilyen mélyen és pihentetően. Nem szerettem volna, ha véget érne.
Ám amikor meg akartam fordulni, nem sikerült. Nem értettem a dolgot, ezért kelletlenül, de kinyitottam a szemem. Egy izmos kéz fogta át a hasam és most már felismertem, hogy valaki hátulról ölel. Egy pillanatra megijedtem, de aztán felismertem Algernon szagát. Az ösztönös menekülést legyőzve újra ellazultam a férfi ölelésében. Olyan megnyugtató volt, ahogy Algernon mögöttem alszik és halkan szuszog. Elmosolyodtam, és szembefordultam vele. Nem volt könnyű, de sikerült. Az arcomat a mellkasához fúrtam és átöleltem. Algernon nem ébredt fel, én pedig visszaaludtam.
Pár órával később egy kéz lágy és gyengéd simogatására ébredtem. A kéz az arcomtól egészen a derekamig, majd vissza, simogatott. Felsóhajtottam, majd kinyitottam a szemem. A tekintetem a már jól ismert borostyán szempárral találkozott.
Algernon keze még ekkor sem állt meg és folytatta tovább az útját a testemen. Mocorogni kezdtem és ettől sajogni kezdtek az izmaim. Olyan helyeken is éreztem őket, melyekről ezelőtt nem is képzeltem, hogy fájhatnak.
– Jó reggelt.
– Neked is.
Viszonoztam a férfi mosolyát. Kezemet a mellkasára tettem és köröket rajzoltam Algernon bőrére. Ez volt életem legcsodálatosabb reggele. Olyan nyugodt volt minden, meghitt és biztonságos. A szívem hevesebben dobogott a mellkasomban a férfi egyetlen pillantásától, érintésétől.
Csalódottan vettem észre, hogy Algernon elvette a kezét, de a következő pillanatban felkönyökölt és csókot lehet az ajkamra. Ismét elmosolyodtam, és amikor el akart távolodni tőlem a nyakánál fogva visszahúztam és megcsókoltam. Beletúrtam a hajába és úgy kapaszkodtam bele, mintha az életem múlna rajta. Iránta táplált érzéseim már nem tagadhattam, hisz olyan gyengéd és odaadó volt velem, hogy ha eddig nem szerettem volna bele, hát a szeretkezés után már biztosan ellopta volna a szívem.
Akartam őt, ezt nem tagadhattam le. Még magam előtt sem. Nem hittem, hogy kiérdemeltem volna ezt a férfit, de ha már a sors valamilyen szeszély által nekem adta, hát elfogadom.
– Biztosan engem akarsz? Hisz bárkit megkaphatnál. Jobbat, mint én.
Algernon elhúzódott, miután ezek a szavak elhagyták a szám. A szemembe nézett.
– Sosem találhatnék jobbat. Te teszel teljessé. Nélküled senki vagyok.
Szavai, a tekintete beleégett a lelkembe. Az elrejtett sebeket lassan, akaratomon kívül gyógyítani kezdte. Végre elhittem, hogy én is érek valamit. Hogy az élet még számomra is tartogathat valamit. Valami jót.
– Akkor készülj fel, mert többet nem eresztelek el.
Algernon olyan mosolyt villantott rám, amitől elállt a lélegzetem. Lénye betöltötte a lelkem. Befoltozott. Maya, a sebzett, többé már nem létezett. Ez a férfi megváltoztatott. Reményt és hitet adott.
Nem tudtam képes leszek-e meghálálni neki ezt a sok jót, de az biztos, hogy meg fogom próbálni.




Maya nevetve menekült előlem. Az erdőben futottunk, én pedig, mint prédájára leső ragadozó vetettem magam utána. Egyszerűen lenyűgözött Maya lénye és szépsége. Egésszé tett és megváltoztatott. Az ő és húgom segítségével sikerült túltennem magam testvéreim halálán és újra az életre koncentrálni. Megmutatták, hogy az nem igazi élet, ha egy álarc mögé rejtem igazi valóm, és mindent egyedül próbálok megoldani.
Maya lépéselőnyben volt. Jó pár méterrel előttem járt. Ahogy futottam utána majdnem ráléptem a magáról ledobált ruháira. Felmordultam, ahogy arra gondoltam, hogy Maya leveti a ruháit.
Több ok is kiváltotta ezt a reakciót. A birtoklási vágy, mert örültem, hogy újra láthatón őt meztelenül, ugyanakkor nem akartam, hogy rajtam kívül bárki más is láthassa őt. Ösztönöm jelezte volna, ha bárki lett volna a közelben, de hát ezt a reakciót nem tudtam kezelni. Minden vérfarkas férfi így reagált volna. Ez ellen nem lehetett küzdeni.
Felgyorsítottam, hogy utolérjem a lányt. Egyre több ruhadarab hevert a földön. Tudtam, hogy Maya át akar változni, ezért én is sebesen vetkőzni kezdtem. Ledobtam magamról minden felesleges göncöt, majd egyet ugorva, a levegőben változtam farkassá. Mancsom puhán ért földet és ebben az alakomban még könnyebben és gyorsabban utol tudtam érni Mayát. Az illatát követve meg is találtam őt.
Nem lassított a tempón. Tisztában volt jelenlétemmel. Nem adta meg könnyen magát, de ez volt a kihívás. Vérem vadul dübörgött az ereimben, az adrenalin szintem az egekbe szökött. Vággyal teli izgalom fogott el, hogy együtt futhattam Mayával. Ez volt életem egyik legjobb élménye. És még nem volt vége.
Sikerült beérnem, már mellette futottam. Minden izmom dolgozott, agyam lázasan kattogott. De csak Mayára tudtam figyelni, minden érzékszervem rá hegyeződött ki. A lány hirtelen éles fordulatot vett én pedig alig tudtam követni a mozdulatát. De nem szakadtam le tőle. Talpam alatt a föld mintha engem akart volna segíteni. Egy kidőlt fa állta utunk, és amikor mindketten átugrottuk Maya elé kerültem. Ha akar simán kikerülhetett volna, de megállt. Közvetlenül előttem.
Most láttam először farkas alakban, így szemügyre vettem gyönyörű fekete bundáját, ami az állától a hasáig szürkés-fehér árnyalatúvá vált. Csokoládé barna szeme – ami olyan kifejező volt – árulkodott csak kilétéről a többi vérfarkas számára. Olyan kecses és ruganyos volt a teste, hogy már a látványra azonnal ébredezni kezdett a vágyam.
Ott álltunk egymással szemben, mindketten büszke farkas alakunkban és csak néztük egymást. Vártuk mit lép a másik.
Ő tette meg az első lépést. Odajött mellém, fejét a nyakamhoz fúrta, majd minden előzmény nélkül megharapott. Persze ez a harapás gyengéd volt, nem szakította át a bőrt. Nem volt benne fenyegetés, de annál több szexuális töltés.
Felmordultam és átváltoztam emberi alakomba. Elkaptam Mayát és a földhöz szegeztem. Szemével rám nézett, majd ő is felvette emberi alakját.
– Elkapott, uram. Mit szándékozik tenni velem?
– Hogy mit? – búgtam a lány fülébe, amitől megborzongott. – Azt kegyed is nagyon jól tudja.
A hátára fordítottam a páromat és a térdemmel szétnyitottam a lábát. Nem láttam félelmet a szemében így folytattam. Szinte azonnal megéreztem vágyának illatát a levegőben. A fogócska mindkettőnk számára olyan volt, mint egy ajzószer.
Most nem volt erőm a finomkodásokhoz. Azonnal akartam Mayát. Éreznem kellett, ahogy öle körbeöleli a péniszem. Elhelyezkedtem Maya nedves bejáratánál. A párzás szinte leküzdhetetlen ösztöne hajtott.
Ránéztem Mayára, aki egy aprót bólintott. Már nem tudtam visszafogni magam. Behatoltam. A szenvedély heve egyre gyorsabb tempóra buzdított, és Maya mielőtt még a csúcsra jutottunk volna fejemet a nyakához húzta.
– Tedd meg.
Tudtam mire értette, és amikor mindketten elértük a csúcsot engedtem, hogy az ösztön elhatalmasodjon rajtam és megjelöljem Mayát.




– Olyan kíváncsi vagyok már, hogy hol éltek. Jaj, mikor érünk már oda?
– Türelem, türelem. Még pár perc – válaszolt Algernon.
Durcásan elhúztam a szám és kinéztem az ablakon. Fél szememmel a mellettünk elsuhanó tájat néztem a másikkal pedig Algernont és Mayát. Az együtt töltött éjszaka határozottan jobb irányba lendítette a kapcsolatukat. Nem bírtam visszafogni mosolyom, amikor Maya nyakán lévő tetoválásra esett, ami egy tavirózsára hasonlított.
Én is szerettem volna egy ilyet. Szerettem volna megtalálni a párom, de remélni sem mertem, hogy ez bekövetkezik. Ugyanakkor örültem nemrég megtalált nővérem boldogságának.
Ám nem volt mindenki olyan vidám a kocsiban, mint ők ketten. Annabell mellettem ült a hátsó ülésen, és némán nézett ki az kocsi ablakán. Nem szólt semmit, csak a tájat pásztázta. Igazán aggódtam miatta. Bár nem rég óta ismertem, mégis… Reméltem, hogy Iainnal ők ketten összejönnek, és bár Annabell az ellenkezőjét állította, az én megérzésem azt súgta, hogy ők ketten tökéletesen összeillenek. De Annabell nem mutatott hajlandóságot a férfi felé.
Talán mégis csak tévedtem.
De nem tehettem semmit. Így hát egyelőre félretettem az ügyet. Reméltem, hogy később még tehetek valamit, de ebben a pillanatban semmit.
Lehunytam a szemem és magam elé képzeltem a kastélyt és a falut, ahol ezután én is lakni fogok. Annyira izgatott voltam. Alig vártam már, hogy találkozhassak más vérfarkasokkal is a Rejtőzködőkön kívül.
Az autó lassulni kezdett, én pedig kinyitottam a szemem. A lélegzetem is elállt a monumentális kastély láttán. Kőfalai olyan vastagok és hatalmasak voltak. Csak képeken láttam hasonlót. Teljesen le voltam nyűgözve. Tátott szájjal bámultam ki az ablakon, amíg Algernon ki nem nyitotta nekem az ajtót, hogy szálljak ki.
Algernon egyből megindult az épület felé és intett, hogy mi is kövessük. Dobogó szívvel, óvatosan lépkedtem a kastély felé, mely a vérfarkasok királyának adott otthont.
Ő vajon, hogy néz ki? Milyen a természete?
Ehhez hasonló gondolatok keringtek a fejemben, mikor megmásztuk a kapuhoz vezető pár lépcsőt, majd beléptünk. A látvány lenyűgözött. Az oszlopok és a padló is márványból volt. A falakon képek, szőnyegek és más hasonló dolgok függtek. Az egész folyosó hatalmas volt. El sem mertem képzelni milyen lehet a többi szoba, ha már a bejáratnál ilyen látvány fogadja az embert.
Megbotlottam. A falakat és a belső teret szemlélve annyira lekötötte a figyelmem, hogy nem néztem a lábam elé. Szerencsére nem estem el. Tovább követtem a magabiztosan előre haladó Algernont. Én voltam az utolsó. Lemaradtam, úgyhogy gyorsan utánuk szaladtam, hogy beérjem őket. Maya is ide-oda kapkodta a fejét. Látszott az arcán a csodálat.
Algernon egy hatalmas terembe vezetett minket. A falakat festmények és – sejtésem szerint családi – portrék díszítették arany képkeretekkel. A faltól falig érő ablakok előtt vörös függöny foglalat helyet. Lehengerlő volt az összhatás.
Amikor beléptünk odasétáltunk a király elé, majd mind meghajoltunk előtte. Csak addig csodáltam a berendezéseket, míg oda nem értünk.
– Felségem – tette tiszteletét még egyszer Algernon.
A király királynőjével együtt a terem közepén lévő kanapén foglalt helyet. Fia, aki olyannyira hasonlított őfelségére, amint meglátta Algernont odasietett és megölelték egymást.
Miközben ők élvezték a viszontlátás örömét, én az embereket néztem meg tüzetesebben. A királyné gyönyörű arcáról és a király markáns vonásairól a tőlük balra lévő párra néztem. A férfi kopasz volt és első benyomásra félelmetesnek tűnt, de mikor a párjára nézett – aki magán viselte ennek a kapcsolatnak a nyomát – ellágyultak szigorú arcvonásai. Keze a lány derekán pihent. Csodálatos pár voltak. A férfi marcona külseje ellenére mindketten boldognak tűntek. A lány gyönyörű barna haját leengedve hagyta és kedves mosolya beragyogta arcát. Ők is odasiettek Algernonhoz, hogy üdvözöljék.
– És hogy van Elysia? Minden rendben vele, ugye?
– Persze Algernon. Ne aggódj, nincs baja, de azért még pihennie kell. A húgod erős, és egy ikerpárral ajándékozott meg.
Algernon és a király fia megint összeölelkeztek és nevettek. Csak egy pillanatra kalandozott rájuk vissza a tekintetem, mert ez a két mondat felkeltette az érdeklődésemet. Maya is beszállt a beszélgetésbe. Tudtam, hogy nemsokára engem is bemutatnak, ezért míg volt időm a királytól jobbra, a kanapé mellett álló férfira nézni. Eddig nem is vettem őt észre. Őt vettem szemügyre utoljára a teremben.
Barna haja össze-vissza állt, testtartása feszültségről árulkodott, arcáról azonban semmit nem lehetett leolvasni. A tekintetem a szemére vándorolt. A férfi rám nézett, és ahogy belenéztem azokba a sötét, fekete szemekbe, megborzongtam. Olyan volt, mintha nem lenne pupillája, mintha a férfi szeme egy örvény lenne. Teljesen elnyelt, magával ragadott. Olyan érzés volt, mintha villám csapott volna belém. Még a lélegzetem is elakadt.

2012. március 13., kedd

Vérfarkasok éjszakája sorozat - Üvöltő Fájdalom 33.fejezet

Na, elérkezett az utolsó fejezet ideje. Még egy epilógus lesz és ennek a történetnek is vége. Remélem élveztétek és ha jól végeztem dolgom sok boldog pillanatot sikerült szereztem nektek. Hát, jó olvasást :)


33. fejezet


           Hogy érzed magad?
Maya húga mellett feküdtem. Én nem tudtam aludni, de úgy tűnt, hogy ő sem. Azért aludt velem, hogy ki tudja cserélni a kötéseim, és ha felmenni a lázam, ápoljon. Most is hőemelkedésem volt, éreztem, de ez volt minden. Ez a gyógyulás folyamatához hozzátartozott, szóval nem lett volna szükség rá, hogy vigyázzon rám. Mégis itt volt.
           Igen, jól. Nem kell miattam aggódnod.
           Biztos?
           Igen.
Sötét volt, bár ez nekünk nem számított. Mi a sötétben is tökéletesen láttunk. A plafont bámultam és gondolkodtam. Éreztem magamon Safira tekintetét, de nem törődtem vele.
           Mondd csak – kezdtem. El akartam terelni a gondolataimat. Nem akartam arra a zavarba ejtő jelentre gondolni, amikor Iainnal ismét kettesben maradtunk – miért vagy itt? Kedves tőled, hogy aggódsz miattam, de nem lenne szükség az ápolásomra. Valami másnak is kell lennie a háttérben, nem igaz?
           Sejtettem, hogy rájössz majd. – Hallottam, ahogy Safira mocorogni kezd, majd folytatta: – Amikor Mayát Algernonról kérdeztem olyan… olyan furcsa volt. Bizonytalan. Gondoltam rásegítek kicsit a dolgokra. Szinte pattog a levegő körülöttük, mégis talán kicsit feszültek egymás közelében. Legalábbis, én így vettem észre. Hogy segítsek nekik leküzdeni ezt a problémát, azt mondtam, szükséged lesz rám és elintéztem, hogy egy kunyhóban kelljen aludniuk. Hát nem nagyszerű terv?
           De, valóban. Ördögi. Figyelemre méltó, hogy ilyen rövid idő alatt ennyi mindent észrevettél. Mondd, azt is kitervelted, hogy egyedül hagysz Iainnal?
Mély hallgatás volt a válasz.
           Talán rosszul tettem? – jött a felelet végül.
Safira kicsit bizonytalannak tűnt. Tisztában voltam vele, hogy nem akart rosszat, de mégis. Nem akartam, hogy beleszóljanak az ügyeimben. Főleg nem, ha ilyen dologról volt szó.
           Legközelebb ne tegyél ilyet. Ne, ha rólam van szó. Az a férfi halálra idegesít.
Safira felém fordult és engem kémlelt. Látszott rajta, hogy lesi minden reakciómat. Ez idegesítő volt, de nem foglalkoztam vele.  
           Sajnálom. Iain most először olyan furcsa volt. Azt hittem…
           Nem, nem arról van szó, mint hiszed. Nem ő az.
           Ó, értem. Sajnálom. Többet nem fordul elő.
           Rendben.
Ezután Safira nem szólalt meg. Elaludt. Halottam egyenletes légzését. De nem ez volt az egyetlen hang az éjszakában. Bagoly huhogása hallatszott. Messze a távolban farkas üvöltés. Lehunytam a szemem. Mennyire ismerősek voltak ezek a hangok. Megnyugtatóak fáradt idegeimre. Lassan ellazultam. Tagjaimból elszállt a feszültség. A vállam egy kicsit fájt, de messze a tűrős határom alatt volt. Szinte észre sem vettem, hogy sajog, csak ha hirtelen mozdulatot tettem.
Most egy helyben feküdtem, mozdulatlanul, így lassan lecsukódott a szemem. Elszenderedtem.

Újra a kunyhóban találtam magam. Álmodtam. Vagy talán ez volt a valóság? Olyan valóságosnak tűnt.
Algernon és Iain marakodtak, végül egy egyszerű kő-papír-ollóval döntötték el a kérdést. Egy egyszerű kő-papír-ollóval! Teljesen felháborodtam. Mit képzelnek ezek?! Mintha én itt sem lettem volna, mintha nem rólam szólt volna a dolog, mégis a hátam mögött döntötték el. Vagyis az orrom előtt, de teljesen mindegy volt.
Mindkét férfi semmibe vett és ettől elöntött a harag. Mindig is egy szeszélyes, lobbanékony természet voltam, és ez a két félnótás most kihúzta nálam a gyufát.
           Azonnal fejezzétek be!
De meg sem hallottak. Lendítették a kezüket és a sorsom egy másodperc tört része alatt el is dőlt. Nem láttam a kezüket, így nem tudtam az eredményt, de Iain arcáról mindent le lehetett olvasni.
Algernon háttal állt nekem és most újból megszorította a másik férfi kezét és ezt mondta neki figyelmeztetően:
           Vigyázz, mit teszel. Bár vér szerint nem az, mégis úgy tekintek Annabellre, mint a húgomra. Ha bántani mered, kitekerem a nyakad. Érthető?
Iain csak biccentett egyet.
Elképedve néztem a két férfira. Ezt nem hiszem el! Ilyen nincs! Az istennő mégis csak bottal ver. Erina, miért?!
Magamban sok szitkot szórtam mindkét idióta hímre, akik azt hitték, hogy azt tehetnek velem, amit csak akarnak, de hangosan csak ennyi jött ki a számon:
           Algernon!
Az egyik legjobb barátom cserbenhagyott. Nem, orvul elárult. Algernon hátra sem nézett csak intett egyet búcsúzóul, majd sietős léptekkel kiviharzott. Jól ismert már. Tudta, hogy robbanni fogok és nem akart itt maradni a katasztrófáig. Nem sok kellett ahhoz, hogy kikeljek magamból és ahogy Iainra néztem, aki felém közeledett, tudtam, ő lesz az utolsó szikra. A katasztrófa elkerülhetetlen volt.
           Semmi szükségem segítségre! – csattantam fel, mikor Iain letérdelt elém.
Túlságosan zavarba ejtő volt a helyzet, még inkább dühítő, mivel a férfi most is közömbösnek, kimértnek tűnt. Az arcáról semmi érzelmet nem lehetett leolvasni, de még a szeméből sem voltam képes kiolvasni semmit. Utáltam a kiismerhetetlen férfiakat. És még inkább utáltam, hogy nem Dastan az, aki most előttem térdelt.
A francba már!
Elegem volt Algernonból, Iainból és Dastanból is. Dastan nem viszonozta az érzéseim, amit el tudtam fogadni, aztán megjelent egy embernő, aki elrabolta a szívét. Akiről kiderült, hogy egy eltűnt vérfarkas és Erina, a Hold istennőjének legbecsesebb kegyeltje. Aztán meg Algernon talált rá a párjára és mindent képest kockára tenni érte. Még az életét is, ami teljesen érthető volt, de így a triónk veszélybe került. Egyedül maradtam.
És akkor itt volt még Iain is.
           Vedd le a pólód.
           A nagy francokat!
Felugrottam és szinte menekültem Iain közeléből. Nem ez volt a legjobb alkalom, hogy vele is harcoljak. Csak egyedül akartam maradni. Odasiettem az asztalhoz, de mire odaértem már csillagokat láttam. Megkapaszkodtam az asztalban, mert nem tudtam volna nélküle talpon maradni.
           Annabell.
Megborzongtam. Most először hallottam bármiféle gyengéd hangot ettől a mindig higgadt férfitól. A hangja olyan… nem tudnám megfogalmazni milyen volt. A testemben mintha egy elektromos szikra keletkezett volna.
Megijedtem. Nem ettől a férfitől vártam vigaszt. Én nem akartam ilyen gyenge lenni.
           Menj el.
           El kell látni a sebed – Iain nem tágított.
Egyre csak közelebb jött és ezzel párhuzamosan nőtt bennem a feszültség. Ellentétes érzések és a fájdalom együttese kezdett túl sok lenni. Túl sok minden halmozódott fel bennem. Nem bírtam már. Csak egyedül kellett lennem. Farkassá változnom. Méghozzá most.
           Azt mondtam, menj el.
Iain nem hallgatott rám. Amikor túl közel ért és én veszélyben éreztem magam, – mert ennek a férfinak a közelében mindig úgy éreztem magam – kirobbantam. Nekiugrottam, ennek következtében a férfi leejtette az elsősegélyládát. Muszáj volt elengednie, ha nem akarta, hogy súlyos sérüléseket okozzak neki.
Gyors és gyakorlott mozdulattal elkapta a karom és lefogott. Nem voltam képes kiszabadulni. Sérült vállal nem. Vagyis talán mégis. A sérült kezemet nem fogta olyan erősen. Nem akart fájdalmat okozni. Bolond. Egy ügyes mozdulattal kiszabadítottam a csuklóm és megpofoztam. Ami ezután történt arra én sem számítottam.

Lihegve és izzadtan ébredtem. Sajgott a vállam és zsongott a fejem. Újra átéltem azt a jelenetet. Még mindig túlságosan is jól vissza tudtam emlékezni. Azt hittem sikerül kivernem a fejemből - de mint ahogy az álmaim is mutatták –, ez koránt sem volt így.




Fülledt volt a levegő. Túl szűk volt a kunyhó. Legalábbis én így éreztem. Feszengtem és féltem. Igen, valódi félelem volt ez. Algernon még sosem rémisztett meg, de most, hogy egy kunyhóban kellett aludnunk és a férfi többször is utalt rá – sőt nyíltan kimondta –, hogy nekünk még befejezetlen ügyünk van, egyszerűen a frászt hozta rám. Azt hittem készen állok, de most döbbentem rá, hogy ez egyáltalán nem így van. Ijedt nyúl voltam a farkas karmai között. Menekülni akartam. Megint.
De nem tehettem meg. Annabell ott volt Safirával és ő nem engedné el csak úgy. Safira különben sem értené, miért akarnék menekülni és nem tartana velem. Legalábbis úgy nem, míg kielégítő okot nem adok rá, és míg el nem búcsúzhat a társaitól, akik felnevelték. Amit az éjszaka közepén nem tehetett meg. Csapdában voltam. Ismét.
Újra visszatért a fojtogató érzés, hogy nem vagyok szabad. Hogy fogoly vagyok.
           Maya, mi a baj?
Feszültség, idegesség és félelem szaga áradt a pórusaimból. Én is éreztem és Algernon figyelmét sem kerülte el. Tudta, láttam a szeméből, hogy tudta mi a bajom. Én nem voltam képes kimondani. Nem. Soha.
           Maya, figyelj ide.
Nem mozdultam. Nem tettem semmit. Túl kicsi. Ez a szoba túl kicsi. Lehunytam a szemem. Újra átéltem. Újra és újra, ahogy Meddox erőszakot tesz rajtam. Mintha csak kívülről figyeltem volna magamat, úgy néztem végig a képet. Túl sok. Nem bírom. Megfulladok.
Algernon a földre terített – ágyként funkcionáló – lepedők, párnák, pokrócok között ült egy matracon. Nyugodt volt, nem csinált semmit, mégis fenyegetőnek éreztem a jelenlétét. Az idegességem remegéssé fokozódott. Rá kellett jönnöm, hogy pánikroham uralkodott el rajtam. Vagyis majdnem. A határán imbolyogtam. Csak egy apró lökés kellett és…
           Maya, nem foglak bántani. Semmi olyasmit nem fogok tenni, amit nem akarsz. Egyáltalán semmit nem fogok tenni. Érted? Megbízhatsz bennem. Előbb vágnám le a kezem, vagy döfnénk tőrt a saját szívembe, minthogy bántsalak. Tudod, ugye?
A szavai hatottak. Dermedtem álltam az ablak előtt, ami nem volt messze az „ágytól”, de túl távol volt az ajtótól. Eddig fel sem fogtam, hogy a menekülési lehetőségeimet mérlegeltem. A testem készen állt a gyávák útját választani. De mégsem tudtam rávenni magam. Az agyam egy kis szeglete – ami ehhez a férfihoz fűzött mindvégig – a helyemen tartott. Az agyam és a testem ösztönös reakciói küzdöttek egymás ellen.
Izzadság csepp jelent meg a homlokomon. Ez így nem lesz jó.
           Maya, kedvesem. Tudod, hogy sosem bántanálak. Mondd, hogy hiszel nekem.
Algernonra néztem. Borostyán szeme csak úgy könyörgött a bizalmamért. De meg sem mozdult. Félt, hogy átlendít a szakadékon. Én is féltem.
Végül – miután nem tettem semmit – felállt. Az ereimben megfagyott a vér. Tudtam, hogy ő nem Meddox. Hogy ő sosem bántana, de a testem valahogy nem akarta ezt elhinni. Algernon lassan felém sétált és megfogta a karom, majd a pokrócok felé húzott. Engedtem, hogy leültessen és ő is leült, majd az ölébe húzott. Ellenkeztem, de miután nem sikerült kiszabadulnom feladtam. Algernon megnyugtató szavakat súgott a fülembe, simogatta a karom és a hajam.
Nem tudom mennyi idő telhetett el, de végül kezdtem megnyugodni. A gyengéd érintések, – melyeket Meddoxtól sosem kaptam –, a lágy beszéd és a kedves szavak – melyek csak az emlékeimben léteztek – és Algernon illata lecsendesítette bennem a vihart. A tomboló érzelmek helyét átvette valami más. A melegség, meghittség, és valami más, amit még mindig nem mertem nevén nevezni.
           Bízz bennem.
Ezeket a szavakat ismételte Algernon. Ott csengtek a fülemben. Most az egyszer megbíztam egy férfiban. Teljes bizalommal fordultam felé. Hagytam, hogy ringasson. Már nem féltem. Csak élveztem Algernon izmos testét, ahogy körbeölelt és felmelegített. Belülről. Önkéntelenül lehunytam a szemem. Csodálatos volt a biztonság érzése, melyet oly régen a szüleim ölelő karjai között éreztem utoljára. Mennyi minden történt azóta. Mennyi mindenen mentem keresztül. De mindennek vége.
Most már nem kell félnem.




Egy réten álltam. Szarvasok legelésztek a fák árnyékában, madarak repültek az ég felett. Nem zavarta őket a jelenlétem. A szarvasok fel sem pillantottak, mikor körbeforogtam, hogy megnézzem, mi van körülöttem. A nap sugarai beragyogták a rétet.
Gyönyörű volt ez az érintetlen vadon. Legszívesebben azonnal átváltoztam volna, de féltem, hogy farkas alakomban elüldöznék minden állatot, így csak leheveredtem a fűbe. Onnan néztem a békésen legelésző állatokat. Csak hallgattam a csend és az erdő hangjait. Nem tudtam betelni velük.
Láttam, hogy a szarvasok a fülüket hegyezik. Valami közeledik. Akaratlanul is megfeszültek az izmaim. Ellenség vagy barát? Vagy csak egy újabb állat?
A válasz maga kilépett a fák közül, és én felpattantam. Nagyokat pislogtam, mert nem mertem elhinni, amit látok. A saját szemem becsap. Hallucinálok. Vagy ez egy újabb álom?
Aishe, a húgom lépett ki a fák közül. Bár nem volt olyan kislány, mint ahogyan emlékeimben élt. Most fiatal lányként jelent meg, de bármikor felismertem volna. Hosszú, szőke haját lebegtette a lágy szellő. Bár innen nem láttam a szemét, mégis tudtam, hogy aranybarna színű. Nagyon hasonlított az enyémre. Akár ikrek is lehettünk volna.
Nem mertem hinni a saját szememnek. Ez csak egy álom. Egy álom.
Aishe odasétált a szarvasokhoz és megsimogatta az egyik fejét. Az állat nem menekült el, sőt fejét a kezéhez nyomta, hogy ne hagyja abba. Furcsa látványt nyújtottak. Mintha csak maga Erina lépett volna ki a tisztásra, bár Aishe és az istennő nem hasonlítottak külsőre egymásra.
Közelebb mentem. Először csak lassú tempóban sétáltam, de a lépteim egyre nagyobbak lettek, míg végül már futottam.
           Álmodom? – kérdeztem hangosan magamtól, mikor odaértem Aishe közelébe.
           Álmodsz, fivérem – A húgom felnézett, de még mindig nem fordult teljesen felém.
           Mégis hogy...?
           Erina úrnőnk segített, hogy bejuthassak az álmodba.
           Miért?
Olyan bután éreztem magam. Még mindig nem mertem elhinni. Aishe felém fordult. Egyenesen a szemembe nézett.
           Hogy megbékélhessen a lelked végre.
           Az sosem fog.
           De meg kell. Az asszonyod miatt. Nem hibáztathatod magad örökké.
           És Mircea? Ő is itt van?
Aishe megrázta a fejét. A szarvasok kezdtek eltávolodni tőlünk. Körülöttünk megállt az idő, de úgy tűnt, az állatok ebből semmit sem érzékeltek.
           Nem mert eléd állni.
           Hogy?
Ezt nem értettem.
           Ostoba volt, és a halála értelmetlen és elkerülhető lett volna. Úgy érzi ő volt a hibás és sajnálja, hogy miatta ennyit szenvedtél. Ezért nem mert eléd állni.
           Bolond – suttogtam.
Nem az ő hibája volt. Hanem az enyém. Ha nem lettem volna olyan védelmező, akkor nem akart volna bizonyítani nekem és nem vetemedett volna arra az őrült tervre.
           A múlton nem változtathatunk, Algernon. Fogadd el, hogy elmentünk és békélj meg. Nem a te hibád volt. Mi már békére leltünk. Neked is ezt kell tenned. Lépj tovább.
Miközben Aishe beszélt, magához ölelt, én pedig viszonoztam azt. Pár könnycsepp gurult le az arcomon. Nem töröltem le őket, még akkor sem, mikor a húgom elhúzódott.
           Mennem kell.
           Ne!
Ösztönös volt ez a reakció. Már olyan régen nem láttam. Beszélni akartam vele. Ölelni.
           Sajnálom, Algernon. Mennem kell. De mindig itt leszünk veled.
Aishe a szívemre tette a kezét, majd eltűnt. Köddé vált az álmommal együtt.

           Ne menj még!
Hatalmas lendülettel ültem fel. Egy pillanatra nem tudtam hol vagyok, de aztán minden eszembe jutott. Sajnos a kiabálásommal Mayát is sikerült felébresztenem mellettem. Azonnal kipattantak a szemei és a fegyvere után nyúlt, de megállítottam.
           Mi történt? – kérdezte.
           Csak álom volt – válaszoltam. – Nem történt semmi. Sajnálom, hogy felébresztettelek. Nyugodtan aludj vissza.
Ám Maya nem tette azonnal. Az arcomat tanulmányozta.
           Az ott…? – Az arcomra mutatott én pedig megérintettem. Nedves volt.
           Mit álmodtál?
Ránéztem Maya arcára. Gyönyörű volt, mint mindig. Csokoládébarna szeme aggodalomról árulkodott. Homloka ráncba szaladt és megfogta az arcom, majd maga felé fordította, hogy csak rá figyeljek. Mintha tudtam volna másra figyelni. Keze meleg volt, illata kábító. Maya jellegzetes illatára a péniszem azonnal megkeményedett. A vágy szinte azonnal elöntött. Egy másodperc alatt képes voltam reagálni az érintésére, jelenlétére. De tudtam, hogy ideges, ezért nem tehettem semmit.
Azonban ilyen ártalmatlan érintéstől, melyet Maya kezdeményezett, csak nem lehet baj. Úgyhogy kicsit tovább merészkedtem. Jobb kezemmel közelebb húztam Maya arcát, bal kezemet pedig a derekára tettem. Nem húztam közelebb magamhoz csak az arcát. Semmi mást. Közelebb hajoltam, de engedtem időt, hogy elhúzódhasson, ha akar. De nem tette meg. Sőt félig már le is hunyta a szemét és ezt engedélynek véve megcsókoltam. Először csak lágyan, ízlelgettem, majd óvatosan bedugtam a nyelvem a szájába.
Maya nem úgy reagált, ahogy vártam. Azt hittem ezen a ponton elhúzódik majd, de lehet, hogy megérezte, hogy szükségem van rá, mint az ide felé vezető úton.
A csókunk kezdett vaddá, hevessé válni. Nem csak engem, de Mayát is elragadta a szenvedély. Megharapta az alsó ajkam, nem túl erősen, de azért éreztem. Mintha egy villám csapott volna belém. Éreztem az ösztön egyre erősödő sürgetését, de ellenálltam.
Az, hogy viszonozta a csókom még nem jelentette azt, hogy készen áll egy szeretkezésre. Hisz nemrég annyira meg volt rémülve. Igan, halálra volt rémülve és én nem tehettem meg azt vele, mint Meddox. Csak ha ő is akarja.
De hiába döntöttem ezt el, a testemnek szüksége volt Mayára. Remegtem az erőfeszítéstől, hogy visszafogjam magam. Magam sem tudtam mikor voltam nővel utoljára és valljuk be, Mayán kívül soha nem is leszek képes már mással lenni, de a türelmem és tűrőképességem határán voltam. Az eszem és a sürgető ösztön között viaskodtam. Állati énem azonnal a sajátjának akarta kikiáltani a lányt és jelét rajtahagyni, hogy a világ is láthassa. Muszáj.
           Nem!
Erővel kiszakítottam magam Maya öleléséből és elhátráltam tőle. Beleütköztem az asztalba, de ez sem érdekelt. Ki kell jutnom, hogy lehiggadhassak.
           Algernon!
Maya hangja megállított. Volt benne valami. Valami, ami reményre adott okot, de ez veszélyes játék volt. Vártam.
Maya is felpattant és odasietett hozzám. Azokat a szavakat mondta, melyeket annyira szerettem volna hallani, és amik a szakadék szélére sodortak. Vészesen közel voltam akaraterőm elvesztéséhez. És akkor már nem állíthatott meg senki.
           Maya, figyelj. Engedj elmennem, vagy nem fogom tudni visszafogni magam. Nem fogom tudni leállítani magam és akkor…
           Maradj és tedd meg.
Összeszorítottam a fogam. Megdermedtem. Nem mozdultam. Ha mégis megtettem volna, valószínűleg Mayán kötöttem volna ki.
           Biztos ezt akarod?
           Ne küzdj magad ellen, Algernon.
           Ez nem válasz a kérdésemre.
           Akarom. Kicsit félek, de akarom. Bízom benned.
Önuralmam utolsó morzsája is szertefoszlott. Magamhoz húztam és már nem voltam olyan gyengéd, mint az előbb. Úgy tűnt, Mayát ez nem zavarta, ugyanolyan hevességgel válaszolt. A vállamba mélyesztette ujjait, én pedig még szorosabban öleltem. Farkam ott lüktetett kettőnk között. Elvesztettem a fejem.
Megszakítottam a csókot és felkaptam a lányt. Maya egy pillanatra meglepődött, de azonnal át is kulcsolta a nyakam. Amikor letettem a prémekre a nyakamnál fogva húzott le, hogy még véletlenül se távolodjak el tőle. Mintha megtettem volna. Mintha meg akartam volna tenni.
Óvatosan ledöntöttem a puha anyagra és elkezdtem kihámozni őt a felsőjéből. Miután sikerült megszabadulnom a pólójától, egy mozdulattal a melltartót is eltávolítottam az útból és félredobtam.
Maya melle telt volt és mellbimbója szinte értem kiáltott. Kényeztetésért, úgyhogy habozás nélkül a számba vettem az egyiket. Szívtam, nyaltam, minden lehető módon felfedeztem a lány testének ezen részét.  
Amikor felemeltem a fejem Maya megpróbált felülni, de nem hagytam. Azonban ő nem engedte, hogy teljesen átvegyem az irányítást, ezért vonakodásom ellenére is áthúzta a fejemen a pólóm. Végigsimított a mellkasomon, elidőzve a mellbimbóm körül.
Megborzongtam az érintésétől. De most őt akartam kényeztetni. Megmutatni neki, hogy lehet máshogy is szeretkezni. Élvezetet nyújtva mindkét fél számára.
Most sajnáltam, hogy minden ruhát magunkon hagytunk, mikor lefeküdtünk. Túl sok felesleges anyagot kellett lefejtenem Mayáról, és én túl türelmetlen voltam. Megragadtam Maya nadrágját és a bugyijával együtt lehúztam róla. Elém tárult a lány teljes meztelensége, ami miatt Maya zavarban volt. Látszott rajta. Kicsit félt, ki tudtam olvasni a szeméből. Az elhatározásom megingott. Nem akartam ártani Mayának. És ha ehhez az kellett, hogy megtartóztassam magam, hát még most is képes vagyok leállítani magam.
Talán látszott rajtam, mert Maya nem hagyta, hogy abbahagyjam. 
           Algernon, ne hagyd abba. Folytasd.
Így is tettem. A kezemmel lassan és alaposan felfedeztem Maya bőrének minden négyzetcentiméterét. Nem hagytam ki semmit. Úgy kényeztettem őt, mintha csak az életem múlna rajta. Amikor Maya nőiességének középpontját részesítettem külön figyelemben a lány teste megfeszült, és felső teste felemelkedett. Maya a karomba kapaszkodott. Szemét lehunyta és nyögdécselt. Ez a hang úgy hatott az érzékszerveimre, mint egy kábítószer.
Ujjammal egyre gyorsabban köröztem a kis pont körül az őrületbe kergetve a lányt. Nem csak a kezemmel izgattam a lányt, végigcsókoltam a mellét, a nyaka vonalát. A határig fokoztam a vágyát. Addig, míg már könyörgött nekem a beteljesülésért.
           Algernon. Kérlek.
Felmordultam. De ez a hang inkább volt egy farkasé, mint emberé. Sütött belőle a vad birtoklási vágy. Elengedtem Mayát, és aminek gyorsan csak tudtam kihámoztam magam a nadrágomból. Ott térdeltem a párom felett vágyam félreérthetetlen jelével.
Maya félig lehunyt szeme alól rám nézett és bizonytalanul végigsimított a péniszem hegyén. Ismét csak morogtam és már a nem létező akaraterőm is latba vetettem, hogy ne hatoljak be azonnal.
Szó nélkül lefeküdtem és azzal a mozdulattal magamra húztam Mayát. Most ő volt fölöttem és én voltam kiszolgáltatva kényének-kedvének. Ő irányíthatott.
           Tégy velem, amit csak akarsz. Teljesen megőrjítesz.
Már nem láttam félelmet a szemében. Csakis szerelmet, elfogadást és bizalmat. Hálát adtam érte, amiért Maya nem húzta az időt. Mindketten a beteljesült akartuk és Maya tett is ennek érdekében. Megmarkolta a péniszem és a nőiességének nedves bejáratához helyezte, majd szép lassan magába fogadott. Kínzó volt ez a tempó, de megérte minden várakozás és szenvedés. Ahogy belülről kitöltöttem a lányt, leírhatatlan érzés volt.
Maya először csak kóstolgatott. Föl-le, föl-le. Gyötrő lassúsággal. Megelégeltem és megragadtam a csípőjét gyorsabb tempóra ösztökélve. Nem kínzott tovább. Egyre gyorsabban és gyorsabban lovagolt rajtam, míg nem először ő ment el, majd pár lökéssel később én is követtem.
Maya kifulladva dőlt rám. Szaporán vettük a levegőt, én pedig megpusziltam a fejét. Ezután egy újabb szeretkezés után kimerülve dőltünk a prémekre, egymást ölelve.

2012. március 9., péntek

Vérfarkasok éjszakája sorozat - Üvöltő Fájdalom 32.fejezet

Van egy jó/rossz hírem. ezen a fejezeten kívül még max két fejezet +egy epilógus lesz csak és ez a történet is lezárul. Remélem tetszett és olvassátok el a végét is. :)

32. fejezet


           Azt hallottam új látogatóink érkeztek. Meglepő, hogy rövid időn belül ennyien fordulnak meg itt.
Mindannyian a hang irányába fordultunk. Egy férfi lépett be az ajtón.
           Iain!
Safira rámosolygott az idegenre, majd visszafordult Annabellhez.
           Hozom az elsősegély ládát. Egy pillanat és jövök.
Azzal se szó, se beszéd a húgom kiviharzott a kunyhóból. Magunkra maradtunk így négyen. Safira ismerte ezt a férfit, szóval biztosan Rejtőzködő.
           Szóval te vagy Safira nővére.
A férfi kíváncsian végignézett rajtam, majd a szeme Annabellre villant. Egy pillanatra megváltozott az arckifejezése, amit nem tudtam mire vélni.
           És te ki vagy? – lépett előrébb Algernon.
A Rejtőzködő Algernonra nézett. Semmit nem lehetett kiolvasni az arcáról. Nyugodt volt és higgadt. Rendíthetetlen. Rejtélyes. Ez volt az első benyomásom erről a férfiról.
           A Rejtőzködők vezérének, Balthazarnak a jobb keze vagyok. A nevem Iain Achard. És te ki vagy?
           Maya párja, Algernon Agenor.
           Most, hogy vége a bemutatkozásnak akár el is mehetnél – Annabell hirtelen és ingerülten szólt közbe.
Furcsállottam egy kicsit ezt, de hát nekem sosem tűnt túl nyugodt vagy kedves személyiségnek Annabell, de most éreztem valamit. Libabőrös lett a karom. Ismerős volt a helyzet. Annyira ismerős…
Eltátottam a szám és ide-oda kapkodtam a fejem Annabell és Iain között. Mi a fene? Csak nem…?
Gondolataim és kérdéseim további áradatát Safira érkezése vágta el. A húgom sietős léptekkel indult meg Annabell felé, amint belépett, de út közben Iain megállította. Megfogta az elsősegély ládát és óvatosan elvette Safirától.
           Majd én.
A húgom egy pillanatra a szemébe nézett, majd elmosolyodott.
           Rendben.
Rámosolygott Iainra, majd Annabellre is, de még Algernonra is. Ezután odaszaladt hozzám és megfogta a kezem, majd húzni kezdett az ajtó felé.
           Hova akarsz vinni? – kérdeztem.
           Kicsit beszélgetünk.
Hagytam, hogy Safira magával húzzon, de mielőtt kiléptem a kunyhóból a vállam felett hátranéztem. Algernon elmosolyodott, majd bólintott egyet. Azt jelezte nyugodtan menjek. Erre az alkalomra vártam egész életemben, hogy végre a húgommal legyek minden kötöttség nélkül, a szívem mégis tétovázott. Tétovázott, mert ha kettesben akartam beszélni a húgommal, akkor el kellett válnom Algernontól. Kis időről volt csak szó, de…
De végül követtem Safirát. Algernon le sem vette a szemét rólam. Éreztem a tekintetét magamon.




Néztem, ahogy Maya elmegy a húgával és kis szúrást éreztem a mellkasomban. Hiányzott és egy kicsit féltékeny voltam. Csak egy kicsit. Megszoktam, hogy kisajátíthatom Mayát és most itt volt a testvére, aki szintén – jogosan – igényt tartott a társaságára. Persze nem arról volt szó, hogy nem örültem annak, hogy Safira jól van, csak… Egyszerűen nem akartam elveszteni Mayát. Semmiképp. Abba belehalnék.
Miközben ezek a gondolatok kavarogtak a fejemben Iain megindult Annabell felé. Éreztem valamit a levegőben kettejük között, csak még nem tudtam azonosítani, hogy mi lehet az. Mi az az érzés? Miért olyan ismerős?
Megragadtam Iain karját, aki megállt és lenézően rám nézett.
           Mégis mit képzelsz, mit csinálsz? – kérdeztem.
           Ellátom Annabell sebeit.
Összeráncoltam a szemöldököm.
           Nem hiszem.
Ott álltunk egymással szemben feszült csendben. Nem tudtam mi folyik le közöttük, de nem akartam megkönnyíteni a fickó dolgát. Nézzük meg mennyire kemény legény.
           Algernon elég lesz. Iain, azonnal tedd le azt a dobozt! Nem te fogod bekötözni.
Egyikünk sem mozdult meg. Vártam Iain reakcióját. Kíváncsivá tett. Higgadtnak tűnt, de éreztem némi feszültséget benne. A tartása merev volt.
           Ha én nem, akkor ő sem kötheti be.
           Patthelyzet – vágtam rá szinte egyből.
           Valóban.
A Rejtőzködő hangszíne nem változott. Még most sem.
Annabell felugrott a helyéről, de rögtön a vállához kapta a kezét. Látszott rajta, hogy nincs jól és pihenésre lenne szüksége. Na meg arra, hogy ellássák a sebét.
           Na de fiúk! Elég! El tudom látni magam is.
Úgy tettem mintha meg sem hallottam volna a lányt.
           Kő-papír-olló?
Most először mutatott valamilyen reakciót a férfi. Ő is felvonta a szemöldökét, mint én az előbb, de ez volt minden. De ez is több a semminél.
           Rendben.
Csak ennyit mondott, ezért elengedtem és lendítettem a kezem, ahogy ő is.




           Mesélj valamit Maya. Olyan kíváncsi vagyok mivel töltötted a napjaid, míg távol voltál.
Safira mellett sétáltam, aki a fák közé igyekezett. El a kunyhóktól, hogy csak ketten legyünk. Hogy ne zavarjanak meg minket. Nem is bántam.
           Előbb mesélj te. Hogy ment a sorod?
Én nem akartam semmit mesélni Safirának. Magát hibáztatta volna és azt nem akartam. Nem, gyorsan ki kell találnom valami hihető mesét.
           Hát, - kezdte el Safira – szórakoztató és egyben unalmasnak is mondható az eddigi életem. Vlad nagyon kedves volt hozzám, ahogy a többiek. Megtanítottak pár önvédelmi trükkre is. Nem nagyon hagytam el a tábort, úgyhogy semmi izgalmas történetem sincs. De neked biztos van és szeretném, ha mesélnél a múltunkról is. A szüleinkről. Itt senki nem tud róluk semmit.
A szüleink említésére az utolsó emlékemet láttam magam előtt. Meg akartak menteni Meddoxtól, de az életükkel fizettek érte. Összerezzentem a képtől, ahogy a lelki szemeim előtt láttam őket vérbe fagyva a földön.
           Nővérem?
Megráztam a fejem és Safira szemébe néztem. Ő olyan más volt, mint én. Boldog és az ő múltját nem szennyezte be a vér és a halál. Szerettem volna, ha ez így is marad. Neki nem kell átélnie, amit nekem. Nem kell tudnia róla. Hogy mennyi szörnyűség és halál szennyezi be a múltam. A kezem.
           Sajnálom, én… Nem tudok sokat mesélni a szüleinkről. Nekem is csak kevés emlékem van róluk. De jó emberek voltak. Sajnos már nem élnek.
           Értem. Pedig azt hittem…
           Sajnálom.
           Ugyan, semmi baj, nem a te hibád.
De igen, Safira. Az enyém, mert Meddox felfigyelt rám. De nem volt erőm ezt elmondani neki. Nem, nem akartam, hogy megutáljon. Ő volt a családom. Csak ő maradt meg nekem. És Algernon.
           És hogy találkoztatok Algernonnal?
Safira mintha csak kitalálta volna a gondolataim. Nem akartam Algernonról beszélni, de ha már a múltamról nem igen beszélhettem, hát akkor kénytelen leszek erről mesélni. Sejtettem, hogy addig nem is hagyna békén a húgom, míg nem mondok valamit róla.
Nekidőltem egy fának és úgy néztem, ahogy Safira rugdosott egy követ, majd csillogó szemekkel és pajkos mosollyal az arcán felém fordult. Akaratlanul is visszamosolyogtam rá. Safira tele volt élettel és ez rám is hatással volt.
           Hogy hogy találkoztunk? Hát, hmm… – Vártam. Kicsit húztam a húgomat.
           Na, mond már.
Elnevettem magam, erre Safira durcás arcot vágott és még hangosabban nevettem. Nehéz volt visszafogni magam, de végül sikerült magamba fojtanom a nevetést és mesélni kezdtem. Röviden.
           Váratlanul bukkant fel a semmiből. Rettentően arrogáns volt és idegesítő. Első ránézésre nem kedveltem. Aztán elváltak útjaink, de…
           Kitalálom. A sors végül mégis összehozott benneteket.
           Igen, úgy valahogy.
           És aztán?
           Aztán?
Egyik lábamról a másikra helyeztem a súlypontom. Safira közelebb jött és elragadtatva figyelt, mintha csak egy hét éves kislány lenne, aki egy tündérmesét hall. Sajnos ez messze nem volt az.
           Aztán újra találkoztunk és Algernon azóta is próbál meggyőzni, hogy ő az én párom.
           Nem ő az?
           De. Azt hiszem.
           Azt hiszed? Nővérkém, úgy látom elég határozatlan vagy.
           Valóban.
           Akkor ezt orvosolni kell.
           Ne törd a fejed semmiben – figyelmeztettem. Már csak azt kellett volna, ha megpróbál összehozni minket.
           Én? – Safira ártatlan arcot vágott és pislogott – De hogy is nővérem.
Ez a nézés semmi jót nem sejtetett.
Fogalmam sem volt mi lesz velem és Algernonnal. Már nem kellett Safira biztonsága miatt aggódnom. Nem maradt kifogásom, szembe kellett néznem vele és az érzéseimmel.
           Reméltem, hogy utánunk jön, és egyedül hagyja majd Iaint és Annabellt. Azok ketten nagyon egymásra hangolódtak.
Elcsodálkoztam. Safira is észrevette?
           Ezt meg honnan vetted?
           Éreztem a levegő vibrálását közöttük.
           Én is észrevettem, bár nem voltam benne biztos. Hát, érdekes párnak ígérkeznek.
Safira bólintott és megint az angyali mosolyával játszott a szája sarkában.  
           Lesz még időnk beszélgetni. Szerintem most inkább menjünk vissza – mondtam mielőtt még veszélyesebb vizekre evezne ez a beszélgetés.
           Okés.
Safira előre szaladt, majd hirtelen megállt és hátranézett a válla felett. Ördögi vigyor jelent meg az arcán.
           Verseny?
           Rendben.
Mindketten elkezdtük rohanni, mint akit legalább egy csapat vérszomjas, mindenre elszánt farkas csapat üldöz. Aztán, mikor egyszerre értünk a „célba” elnevettük magunkat. A kunyhók nagyjából egy körben helyezkedtek el, de volt amelyik kicsit távolabb. A kör közepén tábortűz volt, bár most nem égett a tűz. Ez volt a mi „célunk”.
           Én nyertem – jelentettem ki.
           Mi?! – háborodott el Safira – Dehogyis!
Megint elnevettem magam. Egy örökké valóság óta nem nevettem. Jól esett, hogy most már szabadon megtehettem. Mély levegőt vettem és beszívtam a friss és tiszta levegőt. Felszabadultnak és szabadnak éreztem magam. Annyira jó érzés volt. Szavakba sem tudtam volna önteni. Mintha egy csapásra most kinyitották volna előttem a világot. Mindent más szemmel láttam. Eddig egy kalitkába zárt vadállat voltam, de már egy szabad lélek. Egy főnix. Újjászülettem. A szívem képes volt érezni és nem tudtam elfojtani őket. Már nem is akartam. Túl jó volt érezni.
Lehunytam a szemem egy pillanatra, ám Safira bosszút állt. Nem figyeltem, ezért megbökte az oldalam. Sikítva ugrottam egyet és üldözőbe vettem. Ő elrohant az egyik kunyhó irányába és eltűnt a szemem elől, amikor megkerülte a házat. Utána vetettem magam és én is befordultam a sarkon, de egy izmos mellkasba ütköztem. Majdnem elestem, de egy ismerős kéz kapta el a derekam. Így ne estem a hátsó felemre, ami mázli volt. Elég ciki lett volna.
           Maya.
Felnéztem a borostyán szempárba. A szívem kihagyott egy ütemet a látványtól. A szám kiszáradt és egy pillanat alatt elöntött a vágy. Éreztem Algernon minden izmát és az illata is részegítő volt. És a hangja. El sem mertem hinni, hogy ez a férfi az enyém. Bolond, ha engem akar.
           Akkor ezek szerint én nyertem.
Hátranéztem Algernon válla felett. Ott állt Safira nem messze tőlünk és minket bámult. Vagyis csak Algernon hátát, mert engem eltakart a férfi.
           Ezt direkt csináltad – szóltam a húgomnak.
           Nem, dehogyis. Algernon pont szembe jött én pedig ki tudtam kerülni, de nem láttam értelmét, hogy megállítsam őt. Amíg ti lerendezitek ezt, addig megkérem Balthazart, hogy jelöljön nektek ki egy kunyhót, amiben alhattok. És mielőtt kérdeznéd, én Annabellel alszom majd. Valakinek vigyáznia kell rá.
Azzal Safira meg sem várva a válaszom elviharzott.
           Azonnal gyere vissza!
A húgom ügyet sem vetett rám. Remek- gondoltam.
           A húgod nagyon kedves teremtés.
Megint Algernonra emeltem a tekintetem. Kicsit felfelé kellett néznem, mert egy kicsit magasabb volt nálam. Nem sokkal, de mégis magasabb volt. A férfi mosolygott. Élvezte a helyzetet. Keze még mindig a derekamon nyugodott és nem úgy nézett ki, mint aki egyhamar elengedne.
           Valahogy sejtettem, hogy kedvelni fogod. Nagy bajkeverő. Legalábbis amit eddig láttam belőle, ezt a következtetést vontam le.
           Ez igen jó hír.
Felsóhajtottam.
           Te sem fogsz sosem megjavulni ugye?
           Én? – Algernon végigsimított az arcomon. Behunytam a szemem és élveztem kezének melegét, ahogy forró nyomot hagy a bőrömön. – Menthetetlenül megszállott vagyok. Igazi csirkefogó.
Elvigyorogtam és hagytam, hogy Algernon megcsókoljon.