2013. december 11., szerda

Üvöltő Szenvedély - 19.fejezet

Hali, hali...újra jelentkezem....Kicsit NAGYON el vagyok havazva mostanában, úgyhogy most csak rövid fejezet erejéig térek vissza, hogy egyáltalán hozzak nektek valamit. Hogy a következő adag mikor jön, azt majd az idő megmutattja...xD
Jó olvasást :)



19. fejezet

   Már meg sem rezdültem. Újabb ütés csattant az arcomon, de én szinte már észre sem vettem. Annyi pofont kaptam, hogy teljesen elzsibbadtam, szinte már a fájdalmat sem éreztem. Többször elájultam már az elmúlt órákban, de mindig magamhoz térítettek és tovább folytatták a kínzásomat.
   Fogalmam sem volt meddig bírom még. Azt hittem keményebb fából faragtak és képes leszek elviselni a szenvedést, de már azt sem tudtam mennyi ideje voltam itt. Az órák ebben a mocskos és vértől bűzlő pincében teljesen összefolytak. Csakis a fájdalom érzése volt állandó, ami folyton betöltötte a gondolataimat, minden ésszerűséget kiölve belőlem.
   Ennek ellenére néha azért felrémlett bennem pár emlékkép, ami most itt olyan távolinak és valószerűtlennek tűnt. A falum, Algernon és Dastan, de furcsa mód egyik sem hozott túl sokáig megnyugvást a lelkemnek, pedig ők jelentettek nekem eddig mindent. Az életem is odaadnám értük minden gondolkodás nélkül, ahogy most is tettem, de… Más volt az, aki a fejemben járt. Iain és a csókja, ami még a Rejtőzködőknél csattant el. Ez jelentett ebben a helyzetben számomra mindent és azóta sem voltam képes elfelejteni. Egy apró reménysugár, amitől meg is ijedtem kicsit.
Most rengeteg időm volt kielemezni, hogy mit miért tettem és miért úgy reagáltam rá ahogyan. Azt is kitalálhattam mit érzek ezzel kapcsolatban, amit akkor és ott nem voltam képes felismerni.
   Azonban ezek az emlékek sem feledhettek vele azt a mindent elsöprő és magával ragadó vak dühöt és bosszúvágyat, amit ezek az emberek iránt éreztem. Ez még a fásultságon is képes volt áthatolni, amit a fájdalom és a folyamatos kínzás váltott ki belőlem. Annak ellenére, hogy igyekeztem minden gyengeséget kiölni magamból, hogy ne találhassanak fogást rajtam. De ezt az egy érzelmet nem sikerült akárhogy is próbáltam.
   Csak egy baj volt. Nem volt hozzá szinte semmi erőm.
   Még abban sem voltam biztos, hogy képes lennék megállni a saját lábamon, nemhogy gyilkolni, aztán elmenekülni a helyszínről miután minden bizonyítékot eltüntettem. Úgy tovább kellett tűrnöm mindent, amit velem tettek. Képtelen voltam védekezni, egyszerűen csak mozdulatlanul és hangtalanul kellett ülnöm, mert ha csak egyetlen egy nyöszörgés is elhagyta a számat, annál erősebbet ütöttek, hogy még többet csikarjanak ki belőlem.
   De egy dolgot megígértem magamnak. Nem fogok egyetlen egy árva terhelő szót sem kiejteni a számon. Inkább elharapom a nyelvemet és ezen semmi sem változtathat.
Még ha a szívemet vágja ki a Vadászok vezére, az újonnan kinevezett legnagyobb ellenségem. Még akkor sem.


   – Francba! – szitkozódtam.
   Nagyon mérges voltam. Reméltem, hogy ki tudunk szedni valamit a vérfarkasnőből, de az makacsul ellenállt, mint még eddig senki más ezelőtt. Vasakarattal és hatalmas önuralommal rendelkezett, ami egyszerre bosszantott és nyűgözött le.
   De sebaj. Ha már nem tudtunk semmit kicsikarni belőle, akkor felhasználhatjuk. Odasétáltam a nő táskájához, amit elvettünk tőle és előhalásztam belőle egy telefont. Ki volt kapcsolva, de ez nem jelentett túl nagy akadályt számomra, csupán némi időveszteséget. Csak a pin kódját kellett feltörnünk, amire meg is volt a legjobb emberem.
   Meg akartam tudni a nő titkait, és ha ő magából nem szedhettem ki, hát akkor majd a cuccai többet mondanak el róla és a barátairól, mint amit ő szeretne. Nem is kellett egyetlen egy árva szót sem kiejtenie, mégis hasznosnak bizonyulhat számomra, már csak azért is, mert eggyel kevesebb szörnyeteg mászkál az utcákon ártatlanokat lesve.
   Elmosolyodtam és az egyik beosztottamat szólítottam:
   – Brook!
   Az említett sietve jött be a szobámba, hogy teljesítse a kérésemet. Azért tűrtem meg a fiút, mert ugyan nem volt túl hasznos a Vadászatok során, sőt közveszélyes volt minden társára, ám a gépekhez annál inkább értett.
   Ez a tudása nagyon is hasznosnak bizonyult, ami értékes csapattárssá tette, annak ellenére, hogy nem nagyon mozdult el a gép elől. Az olyan fegyver volt a kezemben, amit nem a csatatéren tudtam hasznosítani, de mégis nélkülözhetetlenné vált a technika fejlődésével.
Brook cingár alakja tűnt fel az ajtóban pár másodperccel később. Tekintetével azonnal az enyémet kereste, amint belépett.
   – Szóltál Drake… ?
   Most is ugyanolyan rendezetlen volt a külseje, mint mindig. Mivel sokat volt egyedül nem igazán törődött a külsejével, most is borosta szegélyezte az arcát, szeme fáradtnak tűnt, alatta mély és sötét karikák húzódtak a sokórányi internetezés következményeként. Egyszerűen csapzott volt a kinézete, de már mindannyian kezdtük hozzászokni, ugyanis nem tudtuk erről leszoktatni.
   Ám most sem a kinézete sem a mondanivalója nem érdekelt, így gyorsan a szavába vágtam és nem engedtem, hogy befejezze az elkezdett mondatát.
   – Fel kellene törnöd egy telefont. Meg tudod csinálni?
   – Semmiség – vont vállat a férfi könnyedén.
   – Akkor csináld!


   – Csak az időnket vesztegetjük! – kiabáltam dühödten.
   Olyan vérszomj lett úrrá rajtam, amilyen még soha. Én voltam az önuralom mintaképe, most pedig fel-alá járkáltam, ütöttem és szitkozódtam. Az autót csapkodtam, de egy idő után leállítottak a többiek, mivel rommá vertem volna a járművet. Most Safira próbált meg nyugtatgatni, míg a többiek megvitatták a teendőket pár méterre tőlünk.
   Értettem, hogy meg kell fontolnunk minden lépést, de én voltam az, aki érezte Annabell fájdalmát és lassan kezdtem beleőrülni. Folyamatosan izzadtam, teljesen kivert a víz és mindenre ugrottam.
   Végül nem bírtam tovább. Negyed órája veszekedett Selma és Algernon, nálam pedig elpattant a józanságom utolsó húrja. Safira ugyan próbált az utamba állni, nem sok sikerrel.
   Odacsörtettem a többiekhez, bevertem egyet Algernonnak, ezzel magamra haragítva mindenkit, de elnyerve a figyelmüket is. Már jöttek, hogy lefogjanak, de én feltartottam a kezem, miközben Algernon tápászkodott felfelé. A párja már majdnem nekem ugrott, de őt is megállították.
   Miután megkaptam a figyelmet, amit szerettem volna, megszólaltam:
   – Nyugatnak megyünk. Ne kérdezzétek honnan, csak tudom.
   Hirtelen jött nyugodtságom felrázta a társaságot és nem kezdtek el vitatkozni. Beültünk a kocsikba és végre elindultunk. Éreztem, hogy hamarosan revansot vehetek majd mindenért, amit a párommal tettek és tenni fognak, míg oda nem érek.
   Biztos voltam benne, hogy addig nem lesz nyugodt éjszakám, vagy megnyugvásom. A vérem, az ösztöneim hajtottak felé és azt sikították, hogy mentsem meg.
Abban biztos voltam, hogy csúnya ügy lesz.