2013. február 25., hétfő

Üvöltő Szenvedély - 11.fejezet

Itt a fejezet! Jó olvasást



11. fejezet

– Hogy micsoda? – harsogtam.
Elég meglepő volt az is hogy Safira felhívott, - hogy egyáltalán tudta a számomat – de ez a bejelentés hidegzuhanyként ért. Eddig próbáltam nem gondolni a nőre, aki olyan fura hatással volt rám, de nem tagadhattam tovább magam előtt, hogy miatta voltam feszült és instabil, akár egy felhúzott fegyver. Az ereimben még a vért is megfagyasztotta Safira szavai. Lehet, hogy el akartam felejteni Annabellt, de az nem volt olyan egyszerű, mint ahogy én azt elképzeltem és most ez a bejelentés.
– Várj, jól hallottam?
– Attól tartok igen. – hallatszott régi barátom Safira hangja a vonal túlsó végéről.
Nem úgy tűnt, mint aki vicces kedvében van, - és különben is ki viccelne ilyesmivel? – úgyhogy komolyan vettem minden szavát. Mintha nem lett volna elég bajom még ez is…
Eltakartam az arcom a kezemmel és a halántékomat kezdtem el masszírozni, hátha így elmulaszthatom a kínzó fejfájásom, ami már egy ideje kínzott.
– Mégis hogy történt? – kérdeztem, közben pedig körbekémleltem, hogy van-e a közelben valaki. Nem akartam, hogy más is hallja a beszélgetést. Bár ennek kicsi volt a valószínűsége, hisz épp őrjáraton voltam, pont azért, hogy kicsit egyedül lehessek, ami most kapóra jött.
– Annabell egyszerűen elment. Nem hagyott nyomot maga után és a telefonját sem veszi fel. Félünk, hogy valami baja esett.
Safira tényleg aggódott, ezt hallottam a hangjából, de kedvem lett volna felnevetni. Azt hittem már tényleg valami baja esett a nőnek, erre csak megszökött. Lemerném fogadni, hogy csak egyedül akart lenni, bár ennek oka felkeltette a kíváncsiságomat.
Felsóhajtottam.
– Ez az a nagy vészhelyzet? Magam láttam harcolni Annabellt és biztosíthatlak róla, hogy semmi baja sincsen, csak egy kis magányra vágyik. Bár azt inkább ti tudjátok, hogy miért.
– Lehet, hogy igazad van, de…
Safira hangja hirtelen elhalt és egy másik ismerős hang szólt bele a telefonba. Biztosan kikapta a lány kezéből a készüléket.
– Tudsz róla valamit? – a vádló és gyanakvó hangsúly megmosolyogtatott.
– Ha jól emlékszem te vagy Algernon Agenor. Semmi bevezető vagy ilyesmi? – gúnyolódtam kicsit.
– Örülök, hogy emlékszel rám, mert én nagyon is rád. Ha bármi közöd van ahhoz, hogy Bell eltűnt…
– Ugyan már! – vágtam közbe a férfi dühödt rohamába – Mégis mit akarnék én tőle?
Költői kérdésnek szántam, ugyanis még nekem sem volt fogalmam a válaszról, és Algernon erre rá is érzett.
– Ezt mond meg te.
Még jobban megnyomtam a halántékom és próbáltam nem figyelni a kínzó fájdalomra, ami minden egyes pillanattal egyre rosszabb lett.
– Megesküszöm neked, hogy semmi közöm az egészhez. Nem tudtam róla, hogy el akar menni, nem bátorítottam és szándékosan nem idéztem elő. – igyekeztem békítő hangon mondani, hogy végre letehessem azt az átkozott telefont.
– Jól van. – itt a másik vérfarkas egy kis szünetet tartott. Hallhatóan habozott. – Segítesz a keresésben?
Kedvem lett volna felnevetni, de nem tettem. Szívesen rohantam volna a nő után, de az eszem mást mondott. Egyszerre viaskodott a józan ítélőképességem és az ösztöneim. Nem tudtam melyikre hallgassak, így inkább feltettem a kérdést, hátha a férfi megválaszolja nekem.
– Mégis miért kellene segítenem nektek?
A válasz megdöbbentett. Még a kezemet is leejtettem az oldalamhoz.
– Mert érzel valamit iránta.




Egyedül voltam a sötét, üres helyen. Nem félek az éjszakától, sőt a barátom volt, ott éreztem elememben magam, de ez más volt. Sokkal fenyegetőbb, gonoszabb. Szinte fojtogatott, ahogy körbeölelt. Még az orromig sem láttam, teljesen vakon tapogatóztam. Félelmetes érzés volt egy olyan nő számára, mint én, aki mindig ura volt a helyzetnek. Egy harcosnak, aki képes volt mindenen úrrá lenni és nem félt semmitől. Főleg nem az éjszakától.
Nem tudtam hol vagyok vagy, hogy van-e valaki más is itt.
– Hahó, valaki!
Semmi válasz. Mivel nem vagyok ijedős, így mély lélegzetet vettem és elindultam egyenesen, hátha megváltozik, majd valami. Egyik lépésem a másikat követte, de semmi. Minden ugyanolyan sötét és komor volt. Sőt egyre rosszabb és rosszabb lett. Már úgy éreztem ez a sötétség kezdett a lelkembe is gyökeret verni és elburjánzani, úgyhogy megálltam és visszafelé kezdtem el futni, hogy a folyamatot is visszafordítsam. Megfutamodtam, hátha akkor a lelkemet nem érinti meg. Hogy nem ingat meg.
A szívem azonban egyre megtelt keserűséggel és kétségbeeséssel. Könnyek égették a szemem, de csak futottam tovább, amikor is hirtelen fájdalom nyilallt a mellkasomba. Lenéztem és egy kés állt ki a mellemből, méghozzá egyenesen a szívemből. Éreztem. Elállt a lélegzetem és olyan fájdalom áradt szét belőlem, amit még elképzelni sem tudtam.
Ekkor felemeltem a tekintetemet és egy emberi szempárral találtam szembe magam. Végignéztem rajta. Tele volt fegyverekkel és talpig feketében feszített. Vadász.
Kedvem lett volna felsikítani, de nem volt levegő a tüdőmben. Nagy nehezen, sipítva beszívtam egy kis levegőt, de már ez sem segített. A férfi kárörvendő mosollyal, szinte nevetve nézte végig a szenvedésem, majd elkapta a kés markolatát megforgatta bennem s kirántotta. Odakaptam, de hiába. Szám néma sikolyra nyílt és megadtam magam a fájdalomnak. Lassan lecsukódott a szemem.
Csurom vizesen és a lepedőt markolva ébredtem. Némán bámultam a plafont és össze voltam zavarodva. Akkor most nem haltam meg? Megérintettem a szívem környékét, de nyoma sem volt a szúrásnak, ami végzett velem.
Álmodtam?
– A szentségit! – káromkodtam, ezúttal dühösen és hangosan.
Miért vannak ilyen fura álmaim? Miért most? – kérdeztem magamtól, de persze válaszokat nem kaptam, hisz magam sem tudtam rá azokat.
Mivel teljesen leizzadtam, úgy döntöttem mielőtt elindulok, gyorsan lezuhanyozok. Nem akartam így elindulni, sosem szerettem, ha büdös vagyok, vagy mocskos. Most inkább össze voltam zavarodva. A kis fürdőszobába siettem, ahol ledobtam minden ruhámat, levettem a kötésemet, majd a meleg víz alá álltam. Lehunytam a szemem és csak élveztem a rám zúduló vizet, ahogy megtisztít és felmelegíti reszketeg lelkem és végtagjaim.
Hiába igyekeztem minduntalan eszembe jutott az álmom, ahogy futottam és menekültem. Déja vu érzés fogott el, ahogy a mostani helyzetemet összehasonlítottam az álombélivel. A helyszín és a szituáció más volt ugyan, de lényegében mégis megegyező. Elfutottam, elmenekültem a problémák elől, ahelyett, hogy szembenéztem volna velük és ez nem segített a szívemet nyomó érzéseken. Sőt… a helyszínváltás csak arra szolgált, hogy eltemethessem ezeket a fájó, kínzó sebeket, amikkel nem tudtam megbirkózni, de még mindig ott voltak hiába tagadtam létüket.
Az volt a legrosszabb, hogy elbizonytalanodtam. Már nem voltam biztos benne, hogy ez volt a helyes döntés. Eljönni. Mit oldott ez meg? Annyit, hogy nem kellett nap, mint nap szembenézni Dastannal, a párjával és a picikkel.
Igen, elmenekültem, de mi mást tehettem volna? Őrüljek meg és görnyedjek saját fájdalmam súlya alatt, vagy inkább próbáljak tovább lépni és új életet kezdeni? Vajon melyik lenne a jobb, helyesebb út?
Valóban féltem, de ki ne félne a fájdalomtól? A kétségbeeséstől mely a szívét mardossa, és a lelkét birtokolja? Ki ne próbálná minden áron elkerülni azt, ha módja van rá?
Ugyanakkor szégyelltem is magam, hisz büszke voltam arra, hogy harcos vagyok, aki nem futamodik meg semmilyen küzdelem elől, csak az érzéseimtől rettentem el. Minden erőfeszítésem kárba veszett, de már eldöntöttem, nincs visszaút. Hogy ezen az úton fogok járni.
Kinyitottam a szemem és gyorsan szappannal is áttöröltem magam, majd sietve megtörölköztem és felvettem egy váltásruhát. Újra bekötöztem a sebem, ami lassan gyógyulásnak indult, de még mindig fájt. Felszisszentem fájdalmamban, de a testi kín semmi volt a lelkiekhez képest, így hamar megfeledkeztem róla.
Lehet, hogy nem voltam biztos magamban, de már választottam egy utat és ez elől nem akartam megfutamodni. Bár a jövőm valószínűleg vérben fog úszni, de csak egy dologban reménykedtem. A kegyes halál érintése megváltás lett volna vérző szívemnek és sebzett lelkemnek.
De amíg ez nem következik be, harcolni fogok! – fogadtam meg magamnak.
Megráztam a fejem és pakolni kezdtem. Hamarosan hajnalodik, szóval sietnem kellett, ha észrevétlenül akartam meglépni. A holtesteket ugyan elégettem, de még így is feltűnő lesz a szakavatott szemeknek, az ellenségeimnek.
A rémálmom talán egy jóslat, hogy egy Vadász keze által fogok meghalni, de addig, míg ez meg nem történik annyival fogok végezni amennyivel csak tudok. És nem térek vissza. Az az út számomra már nem járható út.
A kezem ügyébe került a telefonom, amit kikapcsolva tartottam, hogy Dastanék ne találjanak rám, de még nem voltam képes eldobni. Az annyira végleges lett volna, akkor már tényleg nem térhetnék vissza a faluba és bár nem is akartam, de nem volt elég erőm elengedni őket. A szívem mélyén annyira reménykedtem benne, hogy számítok nekik annyira, hogy az üzenetem ellenére a keresésemre indulnak. De még ha így is lenne nincs min elindulniuk.
Végül mégis csak eltettem a készüléket, bár a súlya sokkal többnek tűnt, mint amennyit valójában nyomott. Igyekeztem ismét megfeledkezi róla, ahogy a faluról, barátaimról és önmagamról is.

2013. február 24., vasárnap

Üvöltő Szenvedély - 11.fejezet /Részlet/

"– Mégis hogy történt? – kérdeztem, közben pedig körbekémleltem, hogy van-e a közelben valaki. Nem akartam, hogy más is hallja a beszélgetés. Bár ennek kicsi volt a valószínűsége, hisz épp őrjáraton voltam, pont azért, hogy kicsit egyedül lehessek, ami most kapóra jött.
– Annabell egyszerűen elment. Nem hagyott nyomot maga után és a telefonját sem veszi fel. Félünk, hogy valami baja esett.
Safira tényleg aggódott, ezt hallottam a hangjából, de kedvem lett volna felnevetni. Azt hittem már tényleg valami baja esett a nőnek, erre csak megszökött. Lemerném fogadni, hogy csak egyedül akart lenni, bár ennek oka felkeltette a kíváncsiságomat.
Felsóhajtottam.
– Ez az a nagy vészhelyzet?"