2014. november 22., szombat

Üvöltő Szenvedély - 21.fejezet



21. fejezet


   Valami megváltozott. Érezni lehetett a levegőben, minden ösztönöm azt súgta, hogy valami készül csak azt nem tudtam, hogy mi.  A kínzások nem maradtak abba, de érezhetően csökkent a számuk és már nem is voltak olyat kegyetlenek. Most már voltak olyan pillanatok amiben egyedül voltam és tudtam gondolkodni, kicsit erőt gyűjteni. Elkezdtem figyelni ki jön be hozzám, mik a gesztusai és ebből kikövetkeztetni milyen ember lehet. Mennyire manipulálható vagy inkább mennyire gyenge.
   Bár ennek ellenére nem voltam biztos benne, hogy képes lennék egyedül talpra állni, de jobb volt, ha kellőképpen, előre felmértem a helyzetet. Ki tudja, lehet, hogy még hasznos lesz némi információ.
   Viszont egy dolgot furcsának találtam, még pedig azt, hogy a nagyfőnök nem jött le hozzám. Sajnálatomra ennek ellenére gondoskodott a további kínzásaimról, de ő maga nem jelent meg, ami semmi jót nem sejtetett. Láttam a szeméből, az arcáról, hogy élvezte a szenvedésem, azonban távolléte azt sugallta, hogy valami fontos dolog történt vagy fog történni. Bárcsak tudtam volna miről van szó.
  Felsóhajtottam, amikor ismét kinyílt a cella ajtaja.
   Vajon most mivel fognak kínozni?- tettem fel a kérdést magamban.
   De nagy meglepetésemre nem a talpnyaló banda, hanem ismét a főnök látogatott meg. Széles mosoly ült az arcán, olyan elégedett fejet vágott, hogy azonnal elfogott a késztetés az orra beverésére. Milyen jó is lett volna bemosni neki egyet, de persze erre nem igazán volt lehetőségem.
   – Tudod, - szólalt meg a férfi. Ezzel felkeltette a figyelmemet, ugyanis eddig csak kérdezett és ütött, ha nem kapott választ. Ez volt minden. Azonban ez most megváltozott. Feszülten figyeltem. – Most már nem kell mondanod semmit, nem fogunk semmiről sem tovább faggatni, ugyanis akadt jobb forrásunk is nálad. Inkább megkérdezzük a barátaidat, személyesen.
   Ereimben egy pillanat alatt megfagyott a vér és elfehéredtem. Azonnal nekifeszültem a lábaimnak, mintha csak új erőre kaptam volna úgy próbáltam szabadulni.
   – Mit művelt? – sziszegtem és vicsorogtam.
   – Tudod a telefonod sok hasznos információval szolgált. Beszéltünk is a kis barátaiddal és van is egy jó hírem. – Hatásszünetet tartott, ami pár másodpercig tartott csak, de nekem egy örökkévalóságnak tűnt, majd folytatta – Hamarosan találkozol velük.
   Erre a válaszra számítottam és ettől féltem a legjobban. Vicsorogni és morogni kezdtem. Most tényleg egy vadállatra hasonlítottam inkább sem, mint emberre. Olyanná váltam, amilyennek ezek az emberek láttak.
   – Meg fogják ölni magát és az embereit! Ezt garantálom.
   – Azt nem hinném, aranyom. Csak azért mondtam ezt most el neked, hogy ne érjen meglepetésként mikor megérkezünk. Most pedig jó éjszakát.
   Amikor a tűt megéreztem a nyakamban akkor jöttem rá, hogy annyira feldühített a fickó, hogy nem is vettem észre a másikat, aki mögöttem állt. A nyugtató szinte azonnal kifejtette a hatását, ezért kezdett elhomályosulni előttem a világ. Hiába küzdöttem ellene az álom lassan hatalmába kerített.
  Az utolsó, amit magam előtt láttam az a Vadászok vezetőjének kaján vigyora volt, majd eszméletemet vesztettem.

   A tervnek sikerülnie kell. A vérfarkasoknak megadott helyre már egy nappal előbb megérkeztünk, hogy biztosítsuk a teret és semmi meglepetés ne érhesse minket.  Sejtettük, hogy sokan jönnek, de ők mi is sokan voltunk, így pontosan ezt reméltük. Minél többel végezhetünk annál jobb. Nálunk volt a lány és a telefon másik oldalán lévők reakciójából ítélve nagyon hasznos is lesz számunkra.
   Nem akartam egyből megölni. Azt terveztem, hogy szenvedését azzal tetőzöm be, hogy majd barátai szeme láttára fogom elvágni a torkát, ezzel okozva még nagyon kínt a többieknek is. Ezután pedig kezdődhet a mézédes mészárlás, amiből csak mi kerülhetünk ki győztesen, ebben biztos voltam. Efelől szemernyi kétségem sem volt.
   Az a különös hatodik érzék és a hang fejében szinte már dorombolt annak gondolatára, hogy nemsokára összecsap a két ellenfél. Éreztem az erejét, mintha csak mögöttem állt volna, miközben senki sem volt ott. Hatalmas árnyékként terpeszkedett fölém, de tudtam, hogy velem van és akármi is volt ez, az is a vadállatok vesztét akarta és nekem csak ez számított.
   Körbenéztem. Egy erdő közepén lévő kisebb tisztás szélén táboroztunk le. Úgy gondoltam így jobban belátjuk a terepet és kevésbe lopózhatnak észrevétlenül a közelünkbe, ugyanakkor csöndes és elzárt helynek is kellett lennie, hogy elrejtse őket a tudatlanok szeme elől.
   Észrevétlenül körbevettük az erdőt, mi a közepén pár emberemmel a többiek pedig a szélén, hogy ha megjönnek a vendégeink bekeríthessük őket, mint a lemészárandó állatokat.
   Tudtam, hogy az embereim nagy része meg fog halni, de mindig akadt újabb jelentkező, aki végezni akart ezekkel a szörnyszülöttekkel. Csekély ár volt ez a győzelemért. Aki itt volt mindenki tisztában volt a veszéllyel, ami ránk várt. Kivétel nélkül mind vállaltuk a kockázatot, így nem érdekelt, hogy milyen úton és eszközökkel, de győznünk kellett.
   Csak egyetlen egy dolog volt számomra furcsa. A lány nyakán nem volt tetoválás, márpedig a telefon másik végén lévő személy egyértelműen a párja volt. Lehetséges, hogy még nem volt idejük a szertartásra? Az kapóra is jött meg nem is, de egy dolog biztos volt, ha hagyjuk, akkor az a férfi mindannyiunkat legyilkol.
   Bár végülis mindegy is volt, ha a párja, ha nem így is nehéz és ádáz közdelemre számítottam ám mindent hajlandó voltam bevetni. Farkas és medve csapdákat is kitettünk, tele voltunk puskákkal és még bombánk is volt. már csak egy napot kellett várnunk. Holnap éjfélkor megkezdődik a küzdelem.

   Hangokat hallottam. Tompa volt és nem igazán értettem, de a hangszínt felismertem. Gúnyolódás és kárörvendés. Nem emlékeztem mi történt és még nem tértem magamhoz.
   Lassan kezdett kitisztulni a kép.
   Kinyitottam a szemem, de lecsuktam és újból kinyitottam, mivel homályosan láttam. Rácsokat láttam magam előtt.
   Mi a….?
   Majd hirtelen mindig az eszembe jutott. A vadászok, az elrablásom és a kínzásaim. Minden izmom sajgott és lüktetett a fejem. Már a napját sem tudtam mióta nem kaptam rendes ételt, vagy tudtam volna rendesen enni. Szomjas voltam és legyengült.
   Felemeltem a kezem, hogy eltűrjem a hajam, de valamiben megakadt és csörömpölő hangot is adott. Láncok.
   Ott feküdtem egy kibaszott állatketrecben megláncolva, mint egy rühes dög. És én nem tudtam ez ellen semmit sem tenni. Felültem és a rácsnak támasztottam a fejem, majd behunytam a szemem.
Majdnem sírva fakadtam nehéz helyzetemen, mert már annyira el voltam keseredve. Nem maradt semmi erőm és ekkor figyeltem fel ismét a hangokra, amik felébresztettek. Csendben füleltem.
   – Hallod, már alig várom, hogy összecsapjunk velük.!– szólt harsányan oda az egyiknek.
   A két férfi a ketrec közelében volt, ezért tökéletesen jól hallottam minden egyes szavukat. Biztosan ők voltak az őreim.
   – Ki foguk nyírni az összeset kezdve azzal a ribanccal a ketrecben. Miután a barátai végignézik biztos mind bekattan és akkor elkaphatjuk őket! – a másik legalább olyan izgatottan válaszolt az előző megszólalásra.
   – Az biztos! Farkas bőrből készült csizmám lesz! – nevettek fel mindketten.
   Összeszorult a szívem a szavak hallatán. Nem is az én életem érdekelt, ha nem a többieké, akik az vesztükbe rohantak értem, pedig én hagytam ott őket. Egyikünk sem érdemelt volna ilyen halált mégis szembe kellett néznünk a gonosszal, mert jelen helyzetben nem mi voltunk azok.
   – Holnap éjfélkor vérfürdő lesz! – ez volt az utolsó mondatuk és én mélyen egyetértettem.
   Holnap eldől minden és ha rajtunk múlik, akkor mi fogunk az ő vérükben fürödni.

2014. április 9., szerda

Üvöltő Szenvedély - 21.fejezet /Részlet/



   "– Tudod, - szólalt meg a férfi. Ezzel felkeltette a figyelmemet, ugyanis eddig csak kérdezett és ütött, ha nem kapott választ. Ez volt minden. Azonban ez most megváltozott. Feszülten figyeltem. – Most már nem kell mondanod semmit, nem fogunk semmiről sem tovább faggatni, ugyanis akadt jobb forrásunk is nálad. Inkább megkérdezzük a barátaidat, személyesen.
   Ereimben egy pillanat alatt megfagyott a vér és elfehéredtem. Azonnal nekifeszültem a lábaimnak, mintha csak új erőre kaptam volna úgy próbáltam szabadulni.
   – Mit művelt? – sziszegtem és vicsorogtam.
   – Tudod a telefonod sok hasznos információval szolgált. Beszéltünk is a kis barátaiddal és van is egy jó hírem. – Hatásszünetet tartott, ami pár másodpercig tartott csak, de nekem egy örökkévalóságnak tűnt, majd folytatta – Hamarosan találkozol velük.
   Erre a válaszra számítottam és ettől féltem a legjobban. Vicsorogni és morogni kezdtem. Most tényleg egy vadállatra hasonlítottam inkább sem, mint emberre. Olyanná váltam, amilyennek ezek az emberek láttak."

2014. március 26., szerda

Üvöltő Szenvedély - 20.fejezet

Bocsánat a sok kihagyás miatt, de a magánéletem sajnos nem tette eddig lehetővé, hogy gyakrabban jelentkezzek, de most itt van a következő fejezet. Jó olvasást :)




20. fejezet

Már több órája vártam és Brook még mindig nem törte fel a kódot, ami kezdett nagyon bosszantani. A türelmem a végét járta, mivel a fiú eredményt ígért, amit azóta sem láttam én pedig nem voltam az a fajta, akit érdemes lett volna megváratni.
Az idegeim pattanásig feszültek és a szívem is hevesebben dobogott az izgatottságtól és idegességtől, mivel ha bármi használhatót találnánk a vérfarkasnő telefonján, akkor azt akár az előnyünkre is fordíthatnánk. Azt reméltem ettől, hogy még több szörnyeteget csalogathatok hozzánk és ölhetünk meg. A legjobb az lett volna, ha ide tudnám csalogatni a barátait, - mert biztos vannak neki – és akkor több legyet ütnénk egy csapásra. Az áldásos lenne.
Fel – s alá járkáltam a szobámban árkot taposva ezzel a szőnyegbe, miközben Brookot vártam. Miközben vártam ismét elfogott az a furcsa bizsergés, ami lassan olyan ismerős érzés volt, akár a lélegzés.
Várj még! – suttogtam magamban.
Szinte éreztem, ahogy az az ismerős dühös, morajló hang megremegtette még a csontjaimat is a bensőmben. Biztos voltam benne, hogy ennek a kis afférnak lesznek következményei, de most fontosabb fejleményekkel kellett foglalkoznom.
Biztosan nem tudhattam, hogy vagy ki ez a jelenség, ami velem történt, de nem hittem benne, hogy megzavarodtam vagy orvosi eset lettem volna. Túlságosan is valós volt a hang mögötti fenyegetés és az erő, ami nem származhatott az én képzeletemből, mivel ha így történt volna nem rémültem volna meg ennyire saját magamtól. Nem, ez egy zsigeri félelem volt, mely a lelkem mélyéről jött, mint mikor az ember a saját létezését félti valaki mástól. Mikor nem tudja befolyásolni sorsa alakulását, az valaki mástól függ, ezt az érzést nem lehet összetéveszteni semmi mással, ezért voltam benne annyira biztos, – bár megmagyarázni nem tudtam – hogy valami másról van szó.
Szerencsémre a hang most az egyszer engedelmeskedett nekem. Ekkor kopogtattak és Brook nagy lendülettel ajtót is nyitott. Szinte beesett a szobába annyira sietett.
Na, végre! – gondoltam.
– Sikerült? – kérdeztem parancsoló, de annál izgatottabb hangon.
– Igen, uram – válaszolt a férfi kissé meghunyászkodva.
Átnyújtotta a telefont én pedig szinte kikaptam a kezéből a készüléket. Átpörgettem a nő névjegyzékét, majd a híváslistáját is és a legtöbbször hívott számok közül választottam egyet. Széles mosollyal az arcomon tárcsáztam és vártam, hogy ki bukkan fel a vonal másik végén.
Csald őket csapdába. – suttogta a hang. – Mindet egy helyre. Minél többet.
A hangtól ismét összerezzentem és majdnem elejtettem a telefont. Pontosan ezt akartam én is tenni, nem értettem hát a külön figyelmeztetést erre.
Ekkor eszembe jutott, hogy a fiú még ott van.
– Brook most már elmehetsz.
Rá sem néztem, továbbra is a fülemhez tartottam a készüléket és ekkor meghallottam a mennyei választ, amire vártam.
– Bell? Te vagy az? – hangzott el a kérdés a vonal túlsó végén.

A mobilom éles sivító hangja ijesztő volt a csendben. Senki sem számított a csörrenésre, ezért mindannyian összerezzentünk. Amilyen gyorsan csak tudtam előkapartam a telefonomat, majd a kijelzőre néztem, hogy ki zaklat ilyenkor. A szívverésem is megállt egy pillanatra, mikor megláttam a nevet a képernyőn.
– Annabell… - suttogtam alig hallhatóan, de persze a kocsiban a többiek azonnal felfigyeltek a névre. – Bell hív…
Mindenki felkapta a fejét és Iain majdnem ki is tépte a kezemből a telefont, de mivel ő hátul ült én meg elöl meg tudtam akadályozni ebben. A többiek lefogták, hogy maradjon nyugton és tudjak nyugodtan beszélni.
Annyira izgatott voltam, a szívem hevesen dobogott a mellkasomban, hogy végre hallunk a lány felől. Annabell olyan volt számomra, mint egy testvér, ezért nagyon is aggódtam miatta és az én felelősségem volt, hogy megtaláljuk.
– Algernon! – Iain hajthatatlan volt, majdnem letépte az ülésem fejtámláját annyira beszélni akart a lánnyal. De még nem adhattam neki oda a telefont. Még szerencse, hogy nem én vezettem, mert különben karamboloztunk volna, ha a férfin múlik.
– Bell…?
Épp azt akartam megkérdezni a lánytól, hogy merre jár, ám nagy megdöbbenésemre egy ellenséges férfihang szólt bele a vonal másik végén, ami azonnal beindította a vészjelzőket az agyamban.
– Sajnálom, de őt nem adhatom éppen nincs magánál. Tudja mostanában hosszú napjai és éjszakái voltak.
Az a gúnyos és önelégült hangsúly még a vért is megfagyasztotta az ereimben. Azonnal kihúztam magam, ami a többiek figyelmét sem kerülte el. Maya vezetett, Sebastian, Iain és Safira ültek a hátsó ülésen Marek és Natalie pedig egy másik autóban követtek minket. Ők ketten mit sem tudtak a most lezajló eseményekről, ám a többiek igen, ugyanis ők is hallották a vonal túlsó végén önelégülten beszélő férfit.
Aztán feltettem a kérdést, amitől mindannyian féltünk és tudni akartuk.
– Ki maga és mit művelt Annabellel?
Először csak egy nevetés volt a válasz, ami felszította a haragomat és már én is alig bírtam türtőztetni magam. Tartottam a választól. A feszültség pattanásig feszült az autóban és attól tartottam menten eldurran valaki agya. Főleg Iainért aggódtam, aki már morgott és fújtatott. Már nem sokáig lehetett visszatartani, és ha meg igazam lesz…
– Természetesen megismertettük vele a különleges vendégszeretetünket. – folytatta a férfi. – Tudja, hogy mi okozott a legnagyobb örömöt? – A hang kis szünetet tartott mi pedig visszatartottuk a lélegzetünket. – A fájdalomtól felcsendülő sikolya.
És ennyi volt. Iain üvöltve tört előre, semmi sem állíthatta meg. Kikapta a kezemből a telefont és belekiabált.
– Ha egy ujjal is hozzá mer érni…
Kuncogás. A férfi vagy őrült volt, vagy nem volt tisztában vele, hogy túlfeszíti a húrt. A vérfarkas szemei olyan vadságot tükröztek, hogy az még engem is megrémített. Egy nőstényét féltő állaté volt, aki bármire képes volt a szeretett nőért. A férfi halott, ez már eldöntetett.
– Ha jól sejtem maga lesz a párja, bár a lányon nem láttunk erre utaló jelet. Na, se baj – Mindenki ledöbbent. Többet tudott rólunk, tehát ez csak egyet jelenthetett. Vadászok. Ez rossz, nagyon rossz. Mibe keveredtél kicsi lány? – ha vissza akarja kapni, akkor el kell jönnie érte.
– Rendben. Mondja meg hova és mikor.

– Megőrültél?
A csapat felháborodva, egymást túlkiabálva hangoztatta az igazát és persze egyhangúan szidtak engem. Csak Safira próbálta meg lecsillapítani a kedélyeket és persze Andrei tartózkodó maradt. A veszekedés nem csak ellenem irányult, Selma sem hagyta, hogy ócsároljanak, amiből persze éktelen vita kerekedett ki.
– Ez csapda! – vonta le a nyilvánvaló következtetést Maya.
– Igen, én is, ahogy mindannyian tudjuk, de én nem hagyom, hogy tovább szenvedjen. Én érzem a fájdalmát és nem ti! – vágtam vissza.
Erre mindenki elhallgatott egy pillanatra és ők is belátták, hogy nem tehetünk mást, de a tétlenkedés felemésztette a maradék türelmemet. Csak az járt a fejemben, hogy letépjem a férfi fejét és az összes többi Vadászét is, akik hozzá mertek érni az asszonyomhoz. Ugyanakkor páni félelem is elfogott, amit próbáltam a dühömmel elleplezni és még magam elől is elrejteni. Az, hogy a szüleimet a Vadászok mészárolták le, emellett pedig majdnem elborult az elmém a bosszúban, vérontásban. Ha Annabellt is elveszítem az ő kezük által, akkor…
– Akkor mindannyian egyetértünk abban, hogy menjünk, nem igaz?
Mind bólintottunk. Nem tudtuk hányan lesznek, és hogy mire számítsunk, de ez nem is számított. Meg akartuk menteni Annabellt és meg is fogjuk tenni akár akarja, akár nem. Nekem pedig csak utána kezdődött az igazi harc. Meg kellett nyernem magamnak a lány szívét és előre is biztos voltam benne, hogy ez lesz életem legnehezebb feladata.

2014. március 18., kedd

Üvöltő Szenvedély - 20.fejezet /Részlet/



   "Ekkor kopogtattak és Brook nagy lendülettel ajtót is nyitott. Szinte beesett a szobába annyira sietett.
   Na, végre! – gondoltam.
   – Sikerült? – kérdeztem parancsoló, de annál izgatottabb hangon.
   – Igen, uram – válaszolt a férfi kissé meghunyászkodva.
   Átnyújtotta a telefont én pedig szinte kikaptam a kezéből a készüléket. Átpörgettem a nő névjegyzékét, majd a híváslistáját is és a legtöbbször hívott számok közül választottam egyet. Széles mosollyal az arcomon tárcsáztam és vártam, hogy ki bukkan fel a vonal másik végén.
   Csald őket csapdába. – suttogta a hang. – Mindet egy helyre. Minél többet.
   A hangtól ismét összerezzentem és majdnem elejtettem a telefont. Pontosan ezt akartam én is tenni, nem értettem hát a külön figyelmeztetést erre.
   Ekkor eszembe jutott, hogy a fiú még ott van.
   – Brook most már elmehetsz.
   Rá sem néztem, továbbra is a fülemhez tartottam a készüléket és ekkor meghallottam a mennyei választ, amire vártam.
   – Bell? Te vagy az?. – hangzott el a kérdés a vonal túlsó végén."

2013. december 11., szerda

Üvöltő Szenvedély - 19.fejezet

Hali, hali...újra jelentkezem....Kicsit NAGYON el vagyok havazva mostanában, úgyhogy most csak rövid fejezet erejéig térek vissza, hogy egyáltalán hozzak nektek valamit. Hogy a következő adag mikor jön, azt majd az idő megmutattja...xD
Jó olvasást :)



19. fejezet

   Már meg sem rezdültem. Újabb ütés csattant az arcomon, de én szinte már észre sem vettem. Annyi pofont kaptam, hogy teljesen elzsibbadtam, szinte már a fájdalmat sem éreztem. Többször elájultam már az elmúlt órákban, de mindig magamhoz térítettek és tovább folytatták a kínzásomat.
   Fogalmam sem volt meddig bírom még. Azt hittem keményebb fából faragtak és képes leszek elviselni a szenvedést, de már azt sem tudtam mennyi ideje voltam itt. Az órák ebben a mocskos és vértől bűzlő pincében teljesen összefolytak. Csakis a fájdalom érzése volt állandó, ami folyton betöltötte a gondolataimat, minden ésszerűséget kiölve belőlem.
   Ennek ellenére néha azért felrémlett bennem pár emlékkép, ami most itt olyan távolinak és valószerűtlennek tűnt. A falum, Algernon és Dastan, de furcsa mód egyik sem hozott túl sokáig megnyugvást a lelkemnek, pedig ők jelentettek nekem eddig mindent. Az életem is odaadnám értük minden gondolkodás nélkül, ahogy most is tettem, de… Más volt az, aki a fejemben járt. Iain és a csókja, ami még a Rejtőzködőknél csattant el. Ez jelentett ebben a helyzetben számomra mindent és azóta sem voltam képes elfelejteni. Egy apró reménysugár, amitől meg is ijedtem kicsit.
Most rengeteg időm volt kielemezni, hogy mit miért tettem és miért úgy reagáltam rá ahogyan. Azt is kitalálhattam mit érzek ezzel kapcsolatban, amit akkor és ott nem voltam képes felismerni.
   Azonban ezek az emlékek sem feledhettek vele azt a mindent elsöprő és magával ragadó vak dühöt és bosszúvágyat, amit ezek az emberek iránt éreztem. Ez még a fásultságon is képes volt áthatolni, amit a fájdalom és a folyamatos kínzás váltott ki belőlem. Annak ellenére, hogy igyekeztem minden gyengeséget kiölni magamból, hogy ne találhassanak fogást rajtam. De ezt az egy érzelmet nem sikerült akárhogy is próbáltam.
   Csak egy baj volt. Nem volt hozzá szinte semmi erőm.
   Még abban sem voltam biztos, hogy képes lennék megállni a saját lábamon, nemhogy gyilkolni, aztán elmenekülni a helyszínről miután minden bizonyítékot eltüntettem. Úgy tovább kellett tűrnöm mindent, amit velem tettek. Képtelen voltam védekezni, egyszerűen csak mozdulatlanul és hangtalanul kellett ülnöm, mert ha csak egyetlen egy nyöszörgés is elhagyta a számat, annál erősebbet ütöttek, hogy még többet csikarjanak ki belőlem.
   De egy dolgot megígértem magamnak. Nem fogok egyetlen egy árva terhelő szót sem kiejteni a számon. Inkább elharapom a nyelvemet és ezen semmi sem változtathat.
Még ha a szívemet vágja ki a Vadászok vezére, az újonnan kinevezett legnagyobb ellenségem. Még akkor sem.


   – Francba! – szitkozódtam.
   Nagyon mérges voltam. Reméltem, hogy ki tudunk szedni valamit a vérfarkasnőből, de az makacsul ellenállt, mint még eddig senki más ezelőtt. Vasakarattal és hatalmas önuralommal rendelkezett, ami egyszerre bosszantott és nyűgözött le.
   De sebaj. Ha már nem tudtunk semmit kicsikarni belőle, akkor felhasználhatjuk. Odasétáltam a nő táskájához, amit elvettünk tőle és előhalásztam belőle egy telefont. Ki volt kapcsolva, de ez nem jelentett túl nagy akadályt számomra, csupán némi időveszteséget. Csak a pin kódját kellett feltörnünk, amire meg is volt a legjobb emberem.
   Meg akartam tudni a nő titkait, és ha ő magából nem szedhettem ki, hát akkor majd a cuccai többet mondanak el róla és a barátairól, mint amit ő szeretne. Nem is kellett egyetlen egy árva szót sem kiejtenie, mégis hasznosnak bizonyulhat számomra, már csak azért is, mert eggyel kevesebb szörnyeteg mászkál az utcákon ártatlanokat lesve.
   Elmosolyodtam és az egyik beosztottamat szólítottam:
   – Brook!
   Az említett sietve jött be a szobámba, hogy teljesítse a kérésemet. Azért tűrtem meg a fiút, mert ugyan nem volt túl hasznos a Vadászatok során, sőt közveszélyes volt minden társára, ám a gépekhez annál inkább értett.
   Ez a tudása nagyon is hasznosnak bizonyult, ami értékes csapattárssá tette, annak ellenére, hogy nem nagyon mozdult el a gép elől. Az olyan fegyver volt a kezemben, amit nem a csatatéren tudtam hasznosítani, de mégis nélkülözhetetlenné vált a technika fejlődésével.
Brook cingár alakja tűnt fel az ajtóban pár másodperccel később. Tekintetével azonnal az enyémet kereste, amint belépett.
   – Szóltál Drake… ?
   Most is ugyanolyan rendezetlen volt a külseje, mint mindig. Mivel sokat volt egyedül nem igazán törődött a külsejével, most is borosta szegélyezte az arcát, szeme fáradtnak tűnt, alatta mély és sötét karikák húzódtak a sokórányi internetezés következményeként. Egyszerűen csapzott volt a kinézete, de már mindannyian kezdtük hozzászokni, ugyanis nem tudtuk erről leszoktatni.
   Ám most sem a kinézete sem a mondanivalója nem érdekelt, így gyorsan a szavába vágtam és nem engedtem, hogy befejezze az elkezdett mondatát.
   – Fel kellene törnöd egy telefont. Meg tudod csinálni?
   – Semmiség – vont vállat a férfi könnyedén.
   – Akkor csináld!


   – Csak az időnket vesztegetjük! – kiabáltam dühödten.
   Olyan vérszomj lett úrrá rajtam, amilyen még soha. Én voltam az önuralom mintaképe, most pedig fel-alá járkáltam, ütöttem és szitkozódtam. Az autót csapkodtam, de egy idő után leállítottak a többiek, mivel rommá vertem volna a járművet. Most Safira próbált meg nyugtatgatni, míg a többiek megvitatták a teendőket pár méterre tőlünk.
   Értettem, hogy meg kell fontolnunk minden lépést, de én voltam az, aki érezte Annabell fájdalmát és lassan kezdtem beleőrülni. Folyamatosan izzadtam, teljesen kivert a víz és mindenre ugrottam.
   Végül nem bírtam tovább. Negyed órája veszekedett Selma és Algernon, nálam pedig elpattant a józanságom utolsó húrja. Safira ugyan próbált az utamba állni, nem sok sikerrel.
   Odacsörtettem a többiekhez, bevertem egyet Algernonnak, ezzel magamra haragítva mindenkit, de elnyerve a figyelmüket is. Már jöttek, hogy lefogjanak, de én feltartottam a kezem, miközben Algernon tápászkodott felfelé. A párja már majdnem nekem ugrott, de őt is megállították.
   Miután megkaptam a figyelmet, amit szerettem volna, megszólaltam:
   – Nyugatnak megyünk. Ne kérdezzétek honnan, csak tudom.
   Hirtelen jött nyugodtságom felrázta a társaságot és nem kezdtek el vitatkozni. Beültünk a kocsikba és végre elindultunk. Éreztem, hogy hamarosan revansot vehetek majd mindenért, amit a párommal tettek és tenni fognak, míg oda nem érek.
   Biztos voltam benne, hogy addig nem lesz nyugodt éjszakám, vagy megnyugvásom. A vérem, az ösztöneim hajtottak felé és azt sikították, hogy mentsem meg.
Abban biztos voltam, hogy csúnya ügy lesz.