2013. október 17., csütörtök

Üvöltő Szenvedély - 19.fejezet /Részlet/



   

"Fogalmam sem volt meddig bírom még. Azt hittem keményebb fából faragtak és képes leszek elviselni a szenvedést, de már azt sem tudtam mennyi ideje vagyok itt. Az órák ebben a mocskos és vértől bűzlő pincében teljesen összefolytak. Csakis a fájdalom érzése volt állandó, ami folyton betöltötte a gondolataimat minden ésszerűséget kiölve belőlem.
    Ennek ellenére néha azért felrémlett bennem pár emlékkép, ami most itt olyan távolinak és valószerűtlennek tűnt. A falum, Algernon és Dastan, de furcsa mód egyik sem hozott túl sokáig megnyugvást a lelkemnek, pedig ők jelentettek nekem eddig mindent. Az életem is odaadnám értük minden gondolkodás nélkül, ahogy most is tettem, de…"

2013. október 2., szerda

Üvöltő Szenvedély - 18.fejezet



Megjött a feji. Jó olvasást :)

18. fejezet


   Hát végül az álmom valóra vált. Nemrég egy székhez kötözve ébredtem, miközben Vadászok vettek körbe. El sem hittem, hogy ez megtörténhetett pont velem, egy harcossal, hogy az ellenség elfogja.  Nevetni támadt volna kedvem ettől az abszurd helyzettől.
   Most egyedül hagytak miután megvertek és megkínoztak. Információt akartak kicsikarni belőlem, ahogy a többi vérfarkastól, akiket elfogtak, de lebecsülték az erőmet. Én aztán egy szót sem voltam hajlandó elmondani nekik, de a sikítást sem engedélyeztem meg magamnak. Nem akartam megadni nekik azt az élvezetet, hogy szenvedni lássanak. Inkább a falumra, a barátaimra gondoltam, de a történtek ellenére sem bántam meg azt, hogy eljöttem onnan. Kellett nekem egy kis tér és változás, most viszont egyedül kell kimásznom a pácból, vagy meghalok, amire elég nagy esély volt.
   Sokan voltak, és még ha csak emberek is voltak egy bizonyos fölénnyel már én sem lettem volna képes dacolni. Emellett pedig le voltam kötözve egy igen erős szíjjal és bilincsel, ami minden egyes alkalommal belevágott a húsomba, amikor szabadulni próbáltam. Nem voltam erőm teljében, a kínzások engem is kikezdtek, bár ezt nem engedtem, hogy lássák, ők is tisztában voltak vele, hogy még egy legendás akaratú ember sem lehet képes mindent kibírni. Még egy vérfarkas sem, bár azért mi jóval többet tudunk eltűrni.
   Még messze nem voltam a tűrő képességem határán, de ha kicsi kreatívabbak lesznek és több napig, hétig is folytatják a folyamatos bántalmazásokat, akkor én sem leszek képes a végtelenségig bírni.
   De előbb fogom megölni magam a saját kezemmel, minthogy az ellenségnek bármiben is segítsek. De még azt is hajlandó lettem volna elviselni, hogy ők oltsák ki az életemet. Bár lehet, hogy nem kedveltem Elysiát, de nem lettem volna képes elviselni, ha miattam történik velük bármi baj.
Nem, arról ők nem tehettek, hogy nem találtam meg a páromat és Dastannak nem én voltam az igazi. Ők és a családom többi tagja nem szenvedhet többet miattam.
   Lehajtott fejjel ültem a sötétben és a csendben. Semmi féle hangot nem hallottam, így úgy gondoltam hangszigetelés lehetett a falakon, bár ebben nem lehettem biztos. Igazából még azt sem tudtam hol vagyok pontosan. Nem igazán számított volna, de jobb, ha az ember ismeri a ház alaprajzát, így könnyebb elmenekülni, csakhogy sajnos nem adták meg nekem ezt az információt, így viszont a vakszerencsére kell bíznom magam. Már ha egyáltalán eljutok odáig, hogy megpróbáljak kiszabadulni.
   Nagy fejtörést okozott nekem ez a helyzet, főleg mivel amúgy is fájt a fejem a sok ütéstől. A vérzés szerencsére már elállt minden sebemnél, de így is túl sokat veszítettem és ennek éreztem a hatását. Szédültem, a rosszullét kerülgetett, ezért nem is fáradoztam azért, hogy felemeljem a fejem, ám amikor a nagy vasajtó nyikorogva kinyílt felkaptam azt és meredten néztem előre.
   Úgy tettem, mint aki nem fél és magabiztos, ám mélyen legbelül megremegett a hitem.
   Hogy fogok ebből a slamasztikából kikerülni élve?
   A Vadászok vezére belépett a helyiségbe én pedig azonnal megmerevedtem. Hallottam a kezében csörögni valamit, de lemertem fogadni, hogy nem a kulcsa az.
   Igyekeztem megőrizni a higgadtságomat és nem fordultam meg a férfi viszont a hátam mögött maradt. Mögöttem sétálgatott fel-alá az őrületbe kergetve ezzel. Kíváncsi voltam, hogy mit tartogat számomra és nem is kellett sokat várnom, a válasz szinte azonnal meg is érkezett. A férfi a falhoz csapta a tárgyat, ami csattanó hangot adott ki. Megdermedtem egy pillanatra, mivel bárhol képes lettem volna felismerni ezt a jellegzetes pattogó hangot.
    Korbács. Méghozzá csörömpölő pengékkel a végén.
   Ültem tovább nyugodtan, bár belül kissé megijedtem. Ez egy hússzaggató, gyilkos fegyver volt, ami iszonyatos kínokat tudott okozni. A testem akaratlanul is megfeszült várva a fájdalmat, ami hamarosan el fog érni.
   – Még mindig nem tértél jobb belátásra? – kérdezte a Vadász felrázva ezzel gondolatmenetemből.
   Nem állt szándékomban neki adni a gyeplőt. Nem játszom az ő játékszabályai szerintem és ezt neki is tudnia kell, így figyelmen kívül hagytam a kérdést és inkább én tettem fel egyet:
   – Mennyi idő telt már el? Pár óra vagy egy éjszaka?
   A férfi válaszként rácsapott egyet a vállamra és csak nagy nehezen voltam képes megállni, hogy ne szisszenjek fel. A ruháim már cafatokban lógtak rajtam, semmi védelmet nem nyújtottak a pengék ellek, így azok belemartak a húsomba.
   A vérem és a fájdalmam szaga töltötte be a levegőt. Egyszerre volt fémes a vér miatt és csípős a kínoktól, amiket átéltem, de nem számítottam könyörületre.
   – Be kell, hogy valljam, te vagy eddig a legkitartóbb azok közül, akikkel ez idáig volt szerencsém találkozni. Persze a legtöbbel nem álltam le beszélgetni, inkább egyszerűen kivágtam szívüket.
   Olyan gúnnyal és gyűlölettel ejtette ki ezeket a mondatokat, hogy teljesen felhúzott, meg persze a mondanivaló jelentése is kihozott a sodromból. Ez a kis féreg nem lett volna képes csak úgy kivágni valamelyikünk szívét, ahhoz túl gyáva és arrogáns, hogy megtegye. Azonban akármennyire is utáltam ezt a férfit próbáltam türtőztetni magam.
   A férfi odasétált elém, majd elkapta azt állam és kényszerített, hogy emeljem meg a fejem. Belenéztem a szemébe, ami tele volt gyűlölettel és megvetéssel, de álltam a tekintetét.
   – Ne aggódj, veled más terveim vannak.
   Egyszerűen leköptem nem túl nőiesen, de most ez érdekelt a legkevésbé, majd morogni kezdtem és oda akartam kapni, hogy leharapjam az orrát, de még időben sikerült hátra húznia a fejét. Letörölte a nyálat az arcáról, majd a korbáccsal egy hatalmas pofont adott, amitől megszédültem és kis híján el is ájultam. Csak pár centivel kerülte el a szememet és rettenetesen elkezdett vérezni.
   – Ribanc. Megkapod a magadét! – fröcskölte a szavakat felém a Vadász.

   Nagyon felbosszantott ez a nő, de megőriztem a fölényem. Én voltam előnyben és nem hagyhattam, hogy ezt elfelejtve bármi reményt vagy fogáspontot adjak a bestiának.
   Még egy kísérletet akartam tenni rá, hogy megtörjem, - bár nem fűztem hozzá túl sok reményt – de ha mégsem sikerülne arra az esetre is volt ütőkártyám, ami a zsebemben lapult. Azonban itt most a móka ideje volt, legalábbis részemről. Elvigyorodtam és megsuhintottam a korbácsot.
 
   Rossz érzés fogott el. Folyamatosan a mellkasomat dörzsölgettem, mivel kellemetlen nyomás feszítette belülről, amit nem tudtam megmagyarázni.
   Úton voltunk Algernon-ék felé, hogy csatlakozzunk hozzájuk, de az éjszaka egy kis kitérőt kellett tennünk a telihold miatt. Megálltunk, mert nem szerettük volna, hogy ha az úton az emberek szeme láttára változunk farkassá, úgyhogy letettük az autót és a közeli erdős területen húztuk meg magunkat kerülve a feltűnést.
   Rettenetesen fáradt voltam. Ilyenkor nem szoktam túl sokat aludni, mindig őrködöm, de még a legminimálisabb pihenést is megvonta tőlem Selma és Andrei. Állandóan húzták egymás agyát és veszekedtek, ami morgást és verekedést jelentett. Akárhányszor álltam közéjük mindig újrakezdték, így egy perc nyugtom sem volt. a srác egyszerűen nem fogta fel, hogy nem egy súlycsoportban voltak, Selma pedig nem volt az a türelmes típus, aki szépen elmagyarázza ezt neki. Lobbanékony volt, ezért egyből ugrott és leharapta a fiú fejét, aminek persze veszekedés lett a vége. Már Nilay és én sem bírtam sokáig.
    Azt hittem ennek és a Holdnak köszönhetően vagyok frusztrált és emiatt érzem azt a nyilallást a mellkasomban, de valahogy mégsem állt össze a dolog. A Nap is felkelt már és folytattuk utunkat, szóval nem lehetett teljesen erre fogni. Ráadásul ez a telihold után kezdődött. Voltam már sokkal rosszabb helyzetben is, éreztem magam már rettenetesen, ez mégsem hasonlított semmi máshoz, amit eddig valaha is éreztem.
   A fájdalom csak nem akart elmúlni és egyre inkább az agyamra ment. Feszültté és ingerültté tett. Szerettem volna végre Annabell nyomára akadni, de még csak nagyon az elején jártunk. Még el sem kezdtük a kutatást, de én máris kikészültem, amit a többiek is észrevettek.
Megmagyarázhatatlan viselkedésem hamar az agyukra ment és ennek hangot is adtak.
   – Figyelj, Iain. Tudom, hogy most nehéz neked, mert Annabell…
   Valami iszonyatos erejű fájdalom hasított belém. Felnyögtem összeszorítottam a fogam és a mellkasomhoz kaptam. Az volt a szerencsénk, hogy nem én vezettem, mert akkor tuti, hogy azonnal balesetet szenvedtünk volna.
   Egyszerűen nem kaptam levegőt, mivel a tüdőm nem volt hajlandó kitágulni. A szívem olyan sebességgel vert, hogy majd kiugrott a mellkasomból, a vérem csak úgy száguldozott az ereimben. Morogtam, ziháltam és próbáltam úrrá lenni a testemen, kevesebb sikerrel.
   Nilay megállította az autót és lehúzódott, hogy ne zavarjuk a forgalmat. Mindenki felém fordult és meg akarták tudni, hogy mi történt, de én nem voltam képes megszólalni.
   Valami belülről égetett, aminek tudatára csak most kezdtek rájönni. Nem a saját fájdalmamat éreztem, hanem valaki másét, ami csak egy dolgot jelenthetett. Annabell. Valaki bántotta méghozzá iszonyatos kínokat okozott neki, amit még én is képes voltam ilyen szinten érzékelni, pedig ki sem alakult közöttünk a kötés rendesen.
   Ez vért kívánt. Az ösztöneim üvöltve sikoltoztak, hogy védjem meg a nőt és nekem szándékomban is állt azt tenni. És miután megöltem mindenkit, aki egy ujjal is hozzá mert érni a páromhoz, lesz egy két elszámolni valóm a nővel, amiért hagyta, hogy bántsák, na meg persze azért, mert elment.
   Elmosolyodtam, de nem az öröm vezérelt, hanem a vak bosszúvágy. A gyilkos ösztön.
   Elég vad arckifejezést vághattam, mivel a többiek csak ennyit mondtak:
   – A francba!