"Fogalmam sem volt meddig bírom
még. Azt hittem keményebb fából faragtak és képes leszek elviselni a szenvedést,
de már azt sem tudtam mennyi ideje vagyok itt. Az órák ebben a mocskos és
vértől bűzlő pincében teljesen összefolytak. Csakis a fájdalom érzése volt
állandó, ami folyton betöltötte a gondolataimat minden ésszerűséget kiölve
belőlem.
Ennek ellenére néha azért felrémlett bennem pár emlékkép, ami most itt
olyan távolinak és valószerűtlennek tűnt. A falum, Algernon és Dastan, de
furcsa mód egyik sem hozott túl sokáig megnyugvást a lelkemnek, pedig ők
jelentettek nekem eddig mindent. Az életem is odaadnám értük minden gondolkodás
nélkül, ahogy most is tettem, de…"
2013. október 17., csütörtök
2013. október 2., szerda
Üvöltő Szenvedély - 18.fejezet
Megjött a feji. Jó olvasást :)
18.
fejezet
Hát végül az álmom valóra vált.
Nemrég egy székhez kötözve ébredtem, miközben Vadászok vettek körbe. El sem hittem, hogy ez megtörténhetett pont
velem, egy harcossal, hogy az ellenség elfogja.
Nevetni támadt volna kedvem ettől az abszurd helyzettől.
Most egyedül hagytak miután
megvertek és megkínoztak. Információt akartak kicsikarni belőlem, ahogy a többi
vérfarkastól, akiket elfogtak, de lebecsülték az erőmet. Én aztán egy szót sem
voltam hajlandó elmondani nekik, de a sikítást sem engedélyeztem meg magamnak. Nem
akartam megadni nekik azt az élvezetet, hogy szenvedni lássanak. Inkább a
falumra, a barátaimra gondoltam, de a történtek ellenére sem bántam meg azt,
hogy eljöttem onnan. Kellett nekem egy kis tér és változás, most viszont
egyedül kell kimásznom a pácból, vagy meghalok, amire elég nagy esély volt.
Sokan voltak, és még ha csak
emberek is voltak egy bizonyos fölénnyel már én sem lettem volna képes dacolni.
Emellett pedig le voltam kötözve egy igen erős szíjjal és bilincsel, ami minden
egyes alkalommal belevágott a húsomba, amikor szabadulni próbáltam. Nem voltam
erőm teljében, a kínzások engem is kikezdtek, bár ezt nem engedtem, hogy
lássák, ők is tisztában voltak vele, hogy még egy legendás akaratú ember sem
lehet képes mindent kibírni. Még egy vérfarkas sem, bár azért mi jóval többet
tudunk eltűrni.
Még messze nem voltam a tűrő
képességem határán, de ha kicsi kreatívabbak lesznek és több napig, hétig is
folytatják a folyamatos bántalmazásokat, akkor én sem leszek képes a
végtelenségig bírni.
De előbb fogom megölni magam a
saját kezemmel, minthogy az ellenségnek bármiben is segítsek. De még azt is
hajlandó lettem volna elviselni, hogy ők oltsák ki az életemet. Bár lehet, hogy
nem kedveltem Elysiát, de nem lettem volna képes elviselni, ha miattam történik
velük bármi baj.
Nem, arról ők nem tehettek, hogy
nem találtam meg a páromat és Dastannak nem én voltam az igazi. Ők és a
családom többi tagja nem szenvedhet többet miattam.
Lehajtott fejjel ültem a sötétben
és a csendben. Semmi féle hangot nem hallottam, így úgy gondoltam
hangszigetelés lehetett a falakon, bár ebben nem lehettem biztos. Igazából még
azt sem tudtam hol vagyok pontosan. Nem igazán számított volna, de jobb, ha az
ember ismeri a ház alaprajzát, így könnyebb elmenekülni, csakhogy sajnos nem
adták meg nekem ezt az információt, így viszont a vakszerencsére kell bíznom
magam. Már ha egyáltalán eljutok odáig, hogy megpróbáljak kiszabadulni.
Nagy fejtörést okozott nekem ez a
helyzet, főleg mivel amúgy is fájt a fejem a sok ütéstől. A vérzés szerencsére
már elállt minden sebemnél, de így is túl sokat veszítettem és ennek éreztem a
hatását. Szédültem, a rosszullét kerülgetett, ezért nem is fáradoztam azért, hogy
felemeljem a fejem, ám amikor a nagy vasajtó nyikorogva kinyílt felkaptam azt
és meredten néztem előre.
Úgy tettem, mint aki nem fél és
magabiztos, ám mélyen legbelül megremegett a hitem.
Hogy fogok ebből a slamasztikából kikerülni élve?
A Vadászok vezére belépett a helyiségbe én pedig azonnal
megmerevedtem. Hallottam a kezében csörögni valamit, de lemertem fogadni, hogy
nem a kulcsa az.
Igyekeztem megőrizni a
higgadtságomat és nem fordultam meg a férfi viszont a hátam mögött maradt.
Mögöttem sétálgatott fel-alá az őrületbe kergetve ezzel. Kíváncsi voltam, hogy
mit tartogat számomra és nem is kellett sokat várnom, a válasz szinte azonnal
meg is érkezett. A férfi a falhoz csapta a tárgyat, ami csattanó hangot adott
ki. Megdermedtem egy pillanatra, mivel bárhol képes lettem volna felismerni ezt
a jellegzetes pattogó hangot.
Korbács. Méghozzá csörömpölő
pengékkel a végén.
Ültem tovább nyugodtan, bár belül
kissé megijedtem. Ez egy hússzaggató, gyilkos fegyver volt, ami iszonyatos
kínokat tudott okozni. A testem akaratlanul is megfeszült várva a fájdalmat,
ami hamarosan el fog érni.
– Még mindig nem tértél jobb
belátásra? – kérdezte a Vadász
felrázva ezzel gondolatmenetemből.
Nem állt szándékomban neki adni a
gyeplőt. Nem játszom az ő játékszabályai szerintem és ezt neki is tudnia kell,
így figyelmen kívül hagytam a kérdést és inkább én tettem fel egyet:
– Mennyi idő telt már el? Pár óra
vagy egy éjszaka?
A férfi válaszként rácsapott
egyet a vállamra és csak nagy nehezen voltam képes megállni, hogy ne
szisszenjek fel. A ruháim már cafatokban lógtak rajtam, semmi védelmet nem
nyújtottak a pengék ellek, így azok belemartak a húsomba.
A vérem és a fájdalmam szaga
töltötte be a levegőt. Egyszerre volt fémes a vér miatt és csípős a kínoktól,
amiket átéltem, de nem számítottam könyörületre.
– Be kell, hogy valljam, te vagy
eddig a legkitartóbb azok közül, akikkel ez idáig volt szerencsém találkozni. Persze
a legtöbbel nem álltam le beszélgetni, inkább egyszerűen kivágtam szívüket.
Olyan gúnnyal és gyűlölettel ejtette
ki ezeket a mondatokat, hogy teljesen felhúzott, meg persze a mondanivaló
jelentése is kihozott a sodromból. Ez a kis féreg nem lett volna képes csak úgy
kivágni valamelyikünk szívét, ahhoz túl gyáva és arrogáns, hogy megtegye. Azonban
akármennyire is utáltam ezt a férfit próbáltam türtőztetni magam.
A férfi odasétált elém, majd
elkapta azt állam és kényszerített, hogy emeljem meg a fejem. Belenéztem a szemébe,
ami tele volt gyűlölettel és megvetéssel, de álltam a tekintetét.
– Ne aggódj, veled más terveim
vannak.
Egyszerűen leköptem nem túl
nőiesen, de most ez érdekelt a legkevésbé, majd morogni kezdtem és oda akartam
kapni, hogy leharapjam az orrát, de még időben sikerült hátra húznia a fejét. Letörölte
a nyálat az arcáról, majd a korbáccsal egy hatalmas pofont adott, amitől
megszédültem és kis híján el is ájultam. Csak pár centivel kerülte el a
szememet és rettenetesen elkezdett vérezni.
– Ribanc. Megkapod a magadét! –
fröcskölte a szavakat felém a Vadász.
Nagyon felbosszantott ez a nő, de
megőriztem a fölényem. Én voltam előnyben és nem hagyhattam, hogy ezt
elfelejtve bármi reményt vagy fogáspontot adjak a bestiának.
Még egy kísérletet akartam tenni
rá, hogy megtörjem, - bár nem fűztem hozzá túl sok reményt – de ha mégsem
sikerülne arra az esetre is volt ütőkártyám, ami a zsebemben lapult. Azonban
itt most a móka ideje volt, legalábbis részemről. Elvigyorodtam és
megsuhintottam a korbácsot.
Rossz érzés fogott el.
Folyamatosan a mellkasomat dörzsölgettem, mivel kellemetlen nyomás feszítette
belülről, amit nem tudtam megmagyarázni.
Úton voltunk Algernon-ék felé,
hogy csatlakozzunk hozzájuk, de az éjszaka egy kis kitérőt kellett tennünk a
telihold miatt. Megálltunk, mert nem szerettük volna, hogy ha az úton az
emberek szeme láttára változunk farkassá, úgyhogy letettük az autót és a közeli
erdős területen húztuk meg magunkat kerülve a feltűnést.
Rettenetesen fáradt voltam.
Ilyenkor nem szoktam túl sokat aludni, mindig őrködöm, de még a legminimálisabb
pihenést is megvonta tőlem Selma és Andrei. Állandóan húzták egymás agyát és
veszekedtek, ami morgást és verekedést jelentett. Akárhányszor álltam közéjük
mindig újrakezdték, így egy perc nyugtom sem volt. a srác egyszerűen nem fogta
fel, hogy nem egy súlycsoportban voltak, Selma pedig nem volt az a türelmes
típus, aki szépen elmagyarázza ezt neki. Lobbanékony volt, ezért egyből ugrott
és leharapta a fiú fejét, aminek persze veszekedés lett a vége. Már Nilay és én
sem bírtam sokáig.
Azt hittem ennek és a Holdnak
köszönhetően vagyok frusztrált és emiatt érzem azt a nyilallást a mellkasomban,
de valahogy mégsem állt össze a dolog. A Nap is felkelt már és folytattuk
utunkat, szóval nem lehetett teljesen erre fogni. Ráadásul ez a telihold után
kezdődött. Voltam már sokkal rosszabb helyzetben is, éreztem magam már
rettenetesen, ez mégsem hasonlított semmi máshoz, amit eddig valaha is éreztem.
A fájdalom csak nem akart elmúlni
és egyre inkább az agyamra ment. Feszültté és ingerültté tett. Szerettem volna
végre Annabell nyomára akadni, de még csak nagyon az elején jártunk. Még el sem
kezdtük a kutatást, de én máris kikészültem, amit a többiek is észrevettek.
Megmagyarázhatatlan viselkedésem
hamar az agyukra ment és ennek hangot is adtak.
– Figyelj, Iain. Tudom, hogy most
nehéz neked, mert Annabell…
Valami iszonyatos erejű fájdalom
hasított belém. Felnyögtem összeszorítottam a fogam és a mellkasomhoz kaptam.
Az volt a szerencsénk, hogy nem én vezettem, mert akkor tuti, hogy azonnal
balesetet szenvedtünk volna.
Egyszerűen nem kaptam levegőt,
mivel a tüdőm nem volt hajlandó kitágulni. A szívem olyan sebességgel vert,
hogy majd kiugrott a mellkasomból, a vérem csak úgy száguldozott az ereimben. Morogtam,
ziháltam és próbáltam úrrá lenni a testemen, kevesebb sikerrel.
Nilay megállította az autót és
lehúzódott, hogy ne zavarjuk a forgalmat. Mindenki felém fordult és meg akarták
tudni, hogy mi történt, de én nem voltam képes megszólalni.
Valami belülről égetett, aminek
tudatára csak most kezdtek rájönni. Nem a saját fájdalmamat éreztem, hanem
valaki másét, ami csak egy dolgot jelenthetett. Annabell. Valaki bántotta
méghozzá iszonyatos kínokat okozott neki, amit még én is képes voltam ilyen
szinten érzékelni, pedig ki sem alakult közöttünk a kötés rendesen.
Ez vért kívánt. Az ösztöneim
üvöltve sikoltoztak, hogy védjem meg a nőt és nekem szándékomban is állt azt
tenni. És miután megöltem mindenkit, aki egy ujjal is hozzá mert érni a
páromhoz, lesz egy két elszámolni valóm a nővel, amiért hagyta, hogy bántsák,
na meg persze azért, mert elment.
Elmosolyodtam, de nem az öröm
vezérelt, hanem a vak bosszúvágy. A gyilkos ösztön.
Elég vad arckifejezést vághattam,
mivel a többiek csak ennyit mondtak:
– A francba!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)