Végre itt a feji. Tényleg bocsi a csúszások miatt, de olyan sok az órám ,hogy nehezen tudok bármire is időt szakítani. Azért majd igyekszem legalább havi rendszerességgel egy fejit feltölteni. :)
Jó olvasást. :D
17.
fejezet
Végül az este is eljött. Egész
nap csak hajtottam, alig álltam meg. Rettenetesen ideges voltam a telihold
miatt, amikor egyszerre voltunk erőnk teljében gyengeségeinkkel együtt is. Most
egyedül voltam, ami nem volt a legszerencsésebb helyzet, de alkalmazkodnom
kellett. Egy olyan településre akartam tölteni az estét, ahol, ha nem is öleli
körbe a várost, de azért elég nagy erdős terület található a közelben. Ha
mégsem sikerülne, akkor kinn kellene töltenem az éjszakát, bár valószínűleg így
is úgy is. Nehéz lenne egy farkas jelenlétét megmagyarázni a város kellős
közepén.
Úgy döntöttem inkább nem
kockáztatok és leparkoltam az autót egy kisebb erdő szélén, viszonylag elrejtve
az emberek szeme elől és a fák közé siettem. Ha csak valaki külön nem keresi,
akkor nem fogja felfedezni, de úgy hallottam itt nagyobb volt a Vadászok jelenléte, így erre is
számítanom kellett. Bár lehet még örültem is volna annak, ha egy csoport
megtalál és megpróbál elfogni.
Reménykedve és kissé aggódva, de
végül bevettem az erdőt. Először körbejártam és felmértem a terepet, hogy semmi
ne érjen meglepetésként, majd a terület közepe felé vertem tanyát és vártam,
míg a nap lemegy és át nem alakulok.
Az idő, ami csak egy vagy két óra
volt, egy egész örökké valóságnak tűnt, míg végül az utolsó napsugarak is
eltűntek és átvette az ég felett uralmát a Hold. Ekkor kezdődött meg az
átalakulásom, ami nem tartott sokáig, de annál fájdalmasabb volt. A csontjaim
összementek és megnyúltak, az arcom átalakult egy vadállat pofájává és lassan
az egész testem átváltozott. Kinőtt a szőröm, érzékim még jobban kiélesedtek.
Eggyé váltam a természettel és csak hallgattam annak hangjait.
Élveztem a pillanatnyi nyugalmat,
mivel az ösztönöm azt súgta, hogy történni fog valami. A zsigereimben éreztem
és már alig vártam, hogy eljöjjön az a pillanat. Nem szerettem tűkön ülni, de
már nem kellett sokáig várnom.
Az elején nem történt túl sok
dolog. Csak hallgattam a körülöttem mozgolódó állatokat, akik ösztönösen
elkerültek, de azért kíváncsiak is voltak. Az őzek se túl messze haladtak el
mellettem, miközben én egy fa alatt pihentem. A szívem csak úgy zakatolt,
minden zajra füleltem és figyeltem. Várakoztam.
És akkor meghallottam. Emberi
lépteket és fojtott suttogás hangját. És persze a puskák összetéveszthetetlen
hangjával, mikor megtöltik. Eljött az én időm, úgyhogy harcra készen felálltam.
Kezdődjék a játék.
Ez az éjszaka is eljött. Most a
legaktívabbak a vérfarkasok és mi pont erre vártunk és készültünk, úgyhogy most
nekivágunk. Most nem a városra fogunk koncentrálni, hanem azok környezetére,
mivel tudtuk, hogy a szörnyetegek farkas alakban nem mászkálhattak az emberek
között, így mi követni fogjuk őket.
Már tűkön ültem. Dörzsöltem a
tenyerem és fentem a késeim, hogy belevághassam az egyikükbe, aki embereket öl
minden lelkiismeret furdalás nélkül. Amit véghez viszünk egy szent küldetés
volt az emberek védelme érdekében, akik még csak nem is voltak tisztában a
veszéllyel, így magunkra vállaltuk ennek terhét.
Most ennek csúcsosodása volt a
mai este és az összes telihold, ami még ránk várt. De már a zsigereimben
éreztem, hogy a mai napon valami más lesz.
Ugyan egyedül voltam a szobámban,
de a házban már nyüzsögtek a tettre kész Vadászok
méghozzá farkas vérre szomjazva. Én is pontosan így éreztem és már indultam is
volna, amikor egy hang megszólalt a fejemben.
– Drake Hunt!
Megfagyott bennem még a vér is.
Mozdulatlanná dermedtem és vártam, hogy mi fog történni. Eddig csak megérzéseim
voltak, amiket saját magamnak tulajdonítottam, de ez más volt. Még sosem hallottam
ilyen vérfagyasztó hangokat a fejemben és nem tudtam mire vélni. Az, hogy
kezdek megbolondulni teljesen kizárt volt.
– Ki az? – kérdeztem félhangosan.
Nem akartam az embereim figyelmét felkelteni.
– Az nem fontos. – A levegő hirtelen túl nehéz lett és
feszültséggel teljes. Továbbra is egyhelyben álltam és vártam, hogy az
ismeretlen folytassa. – Az ellenség
nagyon közel van. A környező erdőkben bujkál. Menj és keresd meg, de ne öld
meg!
Kérlelhetetlen és ellentmondást
nem tűrő parancs ellenére felállt a hátamon a szőr az izgalomtól. Mindegy is
volt kitől származott az információ, ha vérfarkasokhoz vezetett minket. Bárki
is volt a hang tulajdonosa ugyanúgy utálta azokat a szörnyetegeket, mint mi,
így hallgattam rá.
Lerohantam a lépcsőn kettesével
véve azokat, közben pedig utasításokat üvöltöttem. Elkezdődik a vadászat.
Már vagy egy órája bolyongtunk
minden bokrot átnézve és már csak egy terület maradt, amit még nem vizsgáltunk
át. Már azon gondolkodtam, hogy a hang a fejemben átvert, vagy csak
képzelődtem, de még át akartam nézni az erdő maradék részét mielőtt
elhamarkodott következtetésre jutnék. Bár kicsi volt az esélye, hogy bármit is
találjunk ott.
Nyomultunk előre és akkor az a
különös érzés fogott el, hogy nem vagyunk egyedül. Ez csakis akkor szokott
előfordulni, mikor az ellenség közelében voltam. Hatodik érzéknek neveztem, ami
eddig még sosem hagyott cserben. Több puska is volt nálunk megtöltve, de most a
kisebb kaliberű kézifegyvereket is megtöltöttük.
– Főnök, egy autó! – suttogta
valaki.
És tényleg. Egy piros Sedan parkolt
a fák között elbújtatva úgy, hogy az útról ne lehessen látni.
Remek – gondoltam magamban.
Ezek után csak kézjelekkel
kommunikáltunk, én pedig előre mutattam, jelezve, hogy haladjunk előre. Mindenki
fülelt és nagyon figyelt. Az egész csapatom, mind a húszan itt voltunk, hogy
elkapjuk a vérfarkast, aki itt húzta meg magát. De nagyon óvatosnak kellett
lennünk, hisz hihetetlenül veszélyes egy bestia lehet.
Minden csöndes volt, nem lehetett
látni semmit. A vadállatok mind elmenekültek előlünk, így csak néhány bagoly
hangját és denevéreket lehetett hallani. Semmi mást. Aztán egy fojtott sikoly
és az egész csapat igazolást nyert, hogy rajtuk kívül van itt még valaki.
Éjjellátó készülékeink a Hold
fényében tökéletesen működtek, így mindenki megindult a mozgolódás irányában
megtartva az alakzatot.
– Ott van! – kiáltotta valaki és
mindenki arra fordult amerre a férfi mutatta.
És valóban. Egy árnyat láttak
elsuhanni a bokrok között, végre üldözőbe vehettük a farkast. Ám láthatóan az
nem adta könnyen magát. Bár az embereim lőttek rá, de a legtöbb golyót sikerült
elkerülnie, a többi pedig csak súrolta, ami nem volt halálos és nem is lassította
le túlzottan. Ám ez nem maradhatott így örökké. Megsebesült, ezért csak idő
kérdése volt a győzelem, emiatt nyugalomra intettem magam.
Az izgalmam a tetőfokára hágott,
ahogy a többieké is. Az adrenalin szintem az egekbe szökött és alig hallottam
valamit a saját szívverésemtől. Le kellett hát nyugodnom, így mély lélegzeteket
vettem és a feladatra kezdtem összpontosítani.
Mivel hangtompítót használtunk,
így nem keltették fel senki figyelmét, miközben mégis hatékonyan tudtak működni
a többi ember veszélyeztetése nélkül is.
Ám az állat nem adta könnyen
magát. A sötétséget próbálta kihasználni, de mi is felkészültek voltunk és
ismertük ellenségeink erősségeit, így ez a trükk nem jött be. Viszont olyan gyorsan
mozgott, hogy nehezen tudtuk szemmel követni, így le tudott teríteni párat
közülünk. Azonnal elharapta a torkukat, kíméletlenül megölte őket, ezért mi sem
fogunk kegyelmet tanúsítani, bár nem volt szándékomban megölni őt. Nagyon
hasznunkra lehetett élve, már ha sikerül elfognunk. Ha nem, akkor megöljük,
mindegy milyen hangot hallottam ma fejemben. Semmi féle vízió, vagy képzelgés
miatt nem hagyhattunk futni egy ilyen veszélyes ellenfelet.
Embereim nehezen követték a
bestiát, de én képes voltam bizonyos fokig látni a mozdulatait. Pontosan ezért
céloztam és lőttem, de csak súrolta az állatot az egyik lábán, ami láthatóan
lelassította a sok vérveszteség következtében. Végül csapatmunkával sikerült
bekerítenünk és miután elterelték a figyelmét egy másik lövéssel, képes voltam leütni
a puskatussal a farkast, így annak halála nélkül tudtuk elfogni.
A hang a fejemben elégedettséggel
mormolt, egyben nekünk is örömteli élmény volt, még csak most kezdődött a móka
része. Felülmúltuk elvárásaimat a csapatommal együtt. Ez volt az eddigi legnehezebb
vadászatunk, mivel az állat nem adta könnyen magát.
Vártunk. Tudtuk, hogy ha
elveszítik az eszméletüket, akkor visszaváltoznak és már nagyon kíváncsi
voltam, hogy férfit, vagy nőt fogtunk-e el. Abból, amit láttam le mertem volna
fogadni, hogy férfit.
Ezért ott álltunk a test fölött,
ami lassan átalakult egy meztelen női alakká, ami megdöbbentő volt, ám annál
nagyobb izgatottsággal töltött el. Nem tudtam elképzelni, hogy képes így
küzdeni egy nő, de most ez izgatott a legkevésbé.
Nem volt időnk jobban megnézni,
ezért nagyon meglepődtünk, hogy a szörnyeteg egy nő volt. Ennek csak örültünk,
mivel nem várt szerencse és áldás hullott az ölünkbe.
Elvigyorodtam.
– Ez a szerencse napom.
A nőstényt elvittük a házamba és
az alaksorba zártuk, ami egy hangszigetelt, vérfarkas-biztos szobát jelentett
tele kínzó eszközökkel, amiket előszeretettel használtam is, ha volt kin. Most
éppen ez a helyzet állt fel.
A nőt az embereim lekötözték egy
székhez, majd lelocsolták vízzel, hogy felébresszék. Sikerrel is jártak, a bestia
köhögve és hunyorogva a szemébe világító lámpától tért magához. Először
meglepettség látszott az arcán, majd érzelmeit elrejtve maszkot öltött. Ám ez
sem segíthetett rajta, mivel biztos voltam benne, hogy képes leszek megtörni.
Amikor rám emelte a tekintetét és
biztos voltam benne, hogy figyel, megszólaltam:
– Üdvözöllek a pokolban.