2013. szeptember 23., hétfő

Üvöltő Szenvedély - 18.fejezet /Részlet/





"Lehajtott fejjel ültem a sötétben és a csendben. Semmiféle hangot nem hallottam, így úgy gondoltam hangszigetelés lehetett a falakon, bár ebben nem lehettem biztos. Igazából még azt sem tudtam hol vagyok pontosan. Nem igazán számított volna, de jobb, ha az ember ismeri a ház alaprajzát, így könnyebb elmenekülni, csakhogy sajnos nem adták meg nekem ezt az információt, így viszont a vakszerencsére kell bíznom magam. Már ha egyáltalán eljutok odáig, hogy megpróbálják kiszabadulni.
Nagy fejtörést okozott nekem ez a helyzet, főleg mivel amúgy is fájt a fejem a sok ütéstől. A vérzés szerencsére már elállt minden sebemnél, de így is túl sokat veszítettem és ennek éreztem a hatását. Szédültem és a rosszullét kerülgetett, ezért nem is fáradoztam azért, hogy felemeljem a fejem, ám amikor a nagy vasajtó nyikorogva kinyílt felkaptam azt és meredtem néztem előre.
Úgy tettem, mint aki nem fél és magabiztos, ám mélyen legbelül megremegett a hitem.
Hogy fogok ebből a slamasztikából kikerülni élve?"

2013. szeptember 11., szerda

Üvöltő Szenvedély - 17.fejezet

Végre itt a feji. Tényleg bocsi a csúszások miatt, de olyan sok az órám ,hogy nehezen tudok bármire is időt szakítani. Azért majd igyekszem legalább havi rendszerességgel egy fejit feltölteni. :)
 Jó olvasást. :D


17. fejezet


   Végül az este is eljött. Egész nap csak hajtottam, alig álltam meg. Rettenetesen ideges voltam a telihold miatt, amikor egyszerre voltunk erőnk teljében gyengeségeinkkel együtt is. Most egyedül voltam, ami nem volt a legszerencsésebb helyzet, de alkalmazkodnom kellett. Egy olyan településre akartam tölteni az estét, ahol, ha nem is öleli körbe a várost, de azért elég nagy erdős terület található a közelben. Ha mégsem sikerülne, akkor kinn kellene töltenem az éjszakát, bár valószínűleg így is úgy is. Nehéz lenne egy farkas jelenlétét megmagyarázni a város kellős közepén.
   Úgy döntöttem inkább nem kockáztatok és leparkoltam az autót egy kisebb erdő szélén, viszonylag elrejtve az emberek szeme elől és a fák közé siettem. Ha csak valaki külön nem keresi, akkor nem fogja felfedezni, de úgy hallottam itt nagyobb volt a Vadászok jelenléte, így erre is számítanom kellett. Bár lehet még örültem is volna annak, ha egy csoport megtalál és megpróbál elfogni.
Reménykedve és kissé aggódva, de végül bevettem az erdőt. Először körbejártam és felmértem a terepet, hogy semmi ne érjen meglepetésként, majd a terület közepe felé vertem tanyát és vártam, míg a nap lemegy és át nem alakulok.
   Az idő, ami csak egy vagy két óra volt, egy egész örökké valóságnak tűnt, míg végül az utolsó napsugarak is eltűntek és átvette az ég felett uralmát a Hold. Ekkor kezdődött meg az átalakulásom, ami nem tartott sokáig, de annál fájdalmasabb volt. A csontjaim összementek és megnyúltak, az arcom átalakult egy vadállat pofájává és lassan az egész testem átváltozott. Kinőtt a szőröm, érzékim még jobban kiélesedtek. Eggyé váltam a természettel és csak hallgattam annak hangjait.
   Élveztem a pillanatnyi nyugalmat, mivel az ösztönöm azt súgta, hogy történni fog valami. A zsigereimben éreztem és már alig vártam, hogy eljöjjön az a pillanat. Nem szerettem tűkön ülni, de már nem kellett sokáig várnom.
   Az elején nem történt túl sok dolog. Csak hallgattam a körülöttem mozgolódó állatokat, akik ösztönösen elkerültek, de azért kíváncsiak is voltak. Az őzek se túl messze haladtak el mellettem, miközben én egy fa alatt pihentem. A szívem csak úgy zakatolt, minden zajra füleltem és figyeltem. Várakoztam.
   És akkor meghallottam. Emberi lépteket és fojtott suttogás hangját. És persze a puskák összetéveszthetetlen hangjával, mikor megtöltik. Eljött az én időm, úgyhogy harcra készen felálltam. Kezdődjék a játék.

   Ez az éjszaka is eljött. Most a legaktívabbak a vérfarkasok és mi pont erre vártunk és készültünk, úgyhogy most nekivágunk. Most nem a városra fogunk koncentrálni, hanem azok környezetére, mivel tudtuk, hogy a szörnyetegek farkas alakban nem mászkálhattak az emberek között, így mi követni fogjuk őket.
   Már tűkön ültem. Dörzsöltem a tenyerem és fentem a késeim, hogy belevághassam az egyikükbe, aki embereket öl minden lelkiismeret furdalás nélkül. Amit véghez viszünk egy szent küldetés volt az emberek védelme érdekében, akik még csak nem is voltak tisztában a veszéllyel, így magunkra vállaltuk ennek terhét.
   Most ennek csúcsosodása volt a mai este és az összes telihold, ami még ránk várt. De már a zsigereimben éreztem, hogy a mai napon valami más lesz.
   Ugyan egyedül voltam a szobámban, de a házban már nyüzsögtek a tettre kész Vadászok méghozzá farkas vérre szomjazva. Én is pontosan így éreztem és már indultam is volna, amikor egy hang megszólalt a fejemben.
   – Drake Hunt!
   Megfagyott bennem még a vér is. Mozdulatlanná dermedtem és vártam, hogy mi fog történni. Eddig csak megérzéseim voltak, amiket saját magamnak tulajdonítottam, de ez más volt. Még sosem hallottam ilyen vérfagyasztó hangokat a fejemben és nem tudtam mire vélni. Az, hogy kezdek megbolondulni teljesen kizárt volt.
   – Ki az? – kérdeztem félhangosan. Nem akartam az embereim figyelmét felkelteni.
   – Az nem fontos. – A levegő hirtelen túl nehéz lett és feszültséggel teljes. Továbbra is egyhelyben álltam és vártam, hogy az ismeretlen folytassa. – Az ellenség nagyon közel van. A környező erdőkben bujkál. Menj és keresd meg, de ne öld meg!
   Kérlelhetetlen és ellentmondást nem tűrő parancs ellenére felállt a hátamon a szőr az izgalomtól. Mindegy is volt kitől származott az információ, ha vérfarkasokhoz vezetett minket. Bárki is volt a hang tulajdonosa ugyanúgy utálta azokat a szörnyetegeket, mint mi, így hallgattam rá.
Lerohantam a lépcsőn kettesével véve azokat, közben pedig utasításokat üvöltöttem. Elkezdődik a vadászat.

   Már vagy egy órája bolyongtunk minden bokrot átnézve és már csak egy terület maradt, amit még nem vizsgáltunk át. Már azon gondolkodtam, hogy a hang a fejemben átvert, vagy csak képzelődtem, de még át akartam nézni az erdő maradék részét mielőtt elhamarkodott következtetésre jutnék. Bár kicsi volt az esélye, hogy bármit is találjunk ott.
   Nyomultunk előre és akkor az a különös érzés fogott el, hogy nem vagyunk egyedül. Ez csakis akkor szokott előfordulni, mikor az ellenség közelében voltam. Hatodik érzéknek neveztem, ami eddig még sosem hagyott cserben. Több puska is volt nálunk megtöltve, de most a kisebb kaliberű kézifegyvereket is megtöltöttük.
   – Főnök, egy autó! – suttogta valaki.
   És tényleg. Egy piros Sedan parkolt a fák között elbújtatva úgy, hogy az útról ne lehessen látni.
   Remek – gondoltam magamban.
   Ezek után csak kézjelekkel kommunikáltunk, én pedig előre mutattam, jelezve, hogy haladjunk előre. Mindenki fülelt és nagyon figyelt. Az egész csapatom, mind a húszan itt voltunk, hogy elkapjuk a vérfarkast, aki itt húzta meg magát. De nagyon óvatosnak kellett lennünk, hisz hihetetlenül veszélyes egy bestia lehet.
   Minden csöndes volt, nem lehetett látni semmit. A vadállatok mind elmenekültek előlünk, így csak néhány bagoly hangját és denevéreket lehetett hallani. Semmi mást. Aztán egy fojtott sikoly és az egész csapat igazolást nyert, hogy rajtuk kívül van itt még valaki.
   Éjjellátó készülékeink a Hold fényében tökéletesen működtek, így mindenki megindult a mozgolódás irányában megtartva az alakzatot.
   – Ott van! – kiáltotta valaki és mindenki arra fordult amerre a férfi mutatta.
   És valóban. Egy árnyat láttak elsuhanni a bokrok között, végre üldözőbe vehettük a farkast. Ám láthatóan az nem adta könnyen magát. Bár az embereim lőttek rá, de a legtöbb golyót sikerült elkerülnie, a többi pedig csak súrolta, ami nem volt halálos és nem is lassította le túlzottan. Ám ez nem maradhatott így örökké. Megsebesült, ezért csak idő kérdése volt a győzelem, emiatt nyugalomra intettem magam.
      Az izgalmam a tetőfokára hágott, ahogy a többieké is. Az adrenalin szintem az egekbe szökött és alig hallottam valamit a saját szívverésemtől. Le kellett hát nyugodnom, így mély lélegzeteket vettem és a feladatra kezdtem összpontosítani.
   Mivel hangtompítót használtunk, így nem keltették fel senki figyelmét, miközben mégis hatékonyan tudtak működni a többi ember veszélyeztetése nélkül is.
Ám az állat nem adta könnyen magát. A sötétséget próbálta kihasználni, de mi is felkészültek voltunk és ismertük ellenségeink erősségeit, így ez a trükk nem jött be. Viszont olyan gyorsan mozgott, hogy nehezen tudtuk szemmel követni, így le tudott teríteni párat közülünk. Azonnal elharapta a torkukat, kíméletlenül megölte őket, ezért mi sem fogunk kegyelmet tanúsítani, bár nem volt szándékomban megölni őt. Nagyon hasznunkra lehetett élve, már ha sikerül elfognunk. Ha nem, akkor megöljük, mindegy milyen hangot hallottam ma fejemben. Semmi féle vízió, vagy képzelgés miatt nem hagyhattunk futni egy ilyen veszélyes ellenfelet.
   Embereim nehezen követték a bestiát, de én képes voltam bizonyos fokig látni a mozdulatait. Pontosan ezért céloztam és lőttem, de csak súrolta az állatot az egyik lábán, ami láthatóan lelassította a sok vérveszteség következtében. Végül csapatmunkával sikerült bekerítenünk és miután elterelték a figyelmét egy másik lövéssel, képes voltam leütni a puskatussal a farkast, így annak halála nélkül tudtuk elfogni.
   A hang a fejemben elégedettséggel mormolt, egyben nekünk is örömteli élmény volt, még csak most kezdődött a móka része. Felülmúltuk elvárásaimat a csapatommal együtt. Ez volt az eddigi legnehezebb vadászatunk, mivel az állat nem adta könnyen magát.
   Vártunk. Tudtuk, hogy ha elveszítik az eszméletüket, akkor visszaváltoznak és már nagyon kíváncsi voltam, hogy férfit, vagy nőt fogtunk-e el. Abból, amit láttam le mertem volna fogadni, hogy férfit.
Ezért ott álltunk a test fölött, ami lassan átalakult egy meztelen női alakká, ami megdöbbentő volt, ám annál nagyobb izgatottsággal töltött el. Nem tudtam elképzelni, hogy képes így küzdeni egy nő, de most ez izgatott a legkevésbé.
   Nem volt időnk jobban megnézni, ezért nagyon meglepődtünk, hogy a szörnyeteg egy nő volt. Ennek csak örültünk, mivel nem várt szerencse és áldás hullott az ölünkbe.
Elvigyorodtam.
   – Ez a szerencse napom.
   A nőstényt elvittük a házamba és az alaksorba zártuk, ami egy hangszigetelt, vérfarkas-biztos szobát jelentett tele kínzó eszközökkel, amiket előszeretettel használtam is, ha volt kin. Most éppen ez a helyzet állt fel.
   A nőt az embereim lekötözték egy székhez, majd lelocsolták vízzel, hogy felébresszék. Sikerrel is jártak, a bestia köhögve és hunyorogva a szemébe világító lámpától tért magához. Először meglepettség látszott az arcán, majd érzelmeit elrejtve maszkot öltött. Ám ez sem segíthetett rajta, mivel biztos voltam benne, hogy képes leszek megtörni.
   Amikor rám emelte a tekintetét és biztos voltam benne, hogy figyel, megszólaltam:
   – Üdvözöllek a pokolban.

2013. szeptember 7., szombat

Üvöltő Szenvedély - 17.fejezet /Részlet/





"Élveztem a pillanatnyi nyugalmat, mivel az ösztönöm, hogy történni fog valami. A zsigereimben éreztem és már alig vártam, hogy eljöjjön az a pillanat. Nem szerettem tűkön ülni, de már nem kellett sokáig.
Az elején nem történt túl sok dolog. Csak hallgattam a körülöttem mozgolódó állatokat, akik ösztönösen elkerültek, de azért kíváncsiak is voltak. Az őzek se túl messze haladtak el mellettem, miközben én egy fa alatt pihentem. A szívem csak úgy zakatolt, minden zajra füleltem és figyeltem. Várakoztam.
És akkor meghallottam. Emberi lépteket és fojtott suttogás hangját. És persze a puskák összetéveszthetetlen hangjával, mikor megtöltik. Eljött az én időm, úgyhogy harcra készen felálltam. Kezdődjék a játék."