2011. július 27., szerda

Vérfarkasok éjszakája sorozat - Üvöltő Fájdalom - 5.fejezet

Tudom, hogy ez most rövidebb fejezet, de most csak Maya szemszöge van benne. Hát, jó olvasást.




5. fejezet


Meddox új tervétől felállt a szőr a hátamon. Minden sejtem tiltakozott ellene. De nem tehettem mást, minthogy megteszem, amit mond. Nem hagyott nyugodni a bűn, amit majd el kell követnem a férfi kedvéért. De nincs választási lehetőségem. Dühítő volt a tudat, hogy zsinóron rángatnak, de nem volt mit tenni. Ez volt az életem.
Éppen a szobámban jártam fel s alá, ami a főhadiszállásunk második emeletén volt, közvetlenül Meddoxé mellett. Maga a szoba nem volt valami nagy. Helyet kapott benne egy asztal, – amit a laptopom foglalt el – egy ágy, egy polc a ruháimnak és egy kisebb könyvespolc. Ez volt minden. Egy fürdőszoba volt a házban, ami viszont közös volt. A virágmintás tapétát még az előző tulajdonos rakta fel, és bár nem tetszett nem vesztegettem az időmet arra, hogy mást tegyek fel helyette. Túl sok lett volna vele a munka, és különben sem éreztem ezt a helyet az otthonomnak, így nem láttam értelmét, hogy a saját ízlésemnek megfelelően átformáljam.
Igazából sehol sem éreztem magam otthon. Nekem nem volt olyan, vagy legalábbis már nem nagyon emlékszem rá. Csak néhány szép emlékem maradt csupán, amit nem szennyezett be a vér és a halál. Néhány emléktöredék, azokra viszont tisztán emlékszem. Bár azt nem tudom, hogy hány éves lehettem akkor, de a rég elhunyt szüleim arcát még mindig fel tudtam idézni.

Akkortájt még kicsi voltam. A szüleimmel éltem a kívülállókkal együtt. Mind nagyon boldogok voltunk, legalábbis gyermekfejjel ezt érzékeltem. Az anyám Nadya mindig kedves és őszinte asszony volt, hatalmas szívvel. Arca ragyogott, hosszú barna haja mesébe illően szép és barna szeme kifejező és őszinte volt. Imádta a párját Vladislavot. Az érzés kölcsönös volt. Mély szeretetük mindenki számára nyilvánvaló volt és a szerelmük gyümölcséből születtem én és a testvérem Safira. A szüleink imádtak minket és én nagyon boldog voltam. Mindig is mély kapocs volt köztem és a húgom között. Sehova sem mentünk egymás nélkül. Egy nap azonban megváltozott minden. A szép, boldog és gondtalan életem a feje tetejére állt.
Éreztem a levegőben, hogy valami megváltozott. Safirát lefektették aludni és a szüleim szóltak, hogy beszélni akarnak velem. Azt hittem valami rosszat tettem, de tudtam, hogy nem így van. Végül nem voltam képes rájönni, hogy miért más ez az éjszaka, mint a többi. De éreztem, hogy innentől kezdve minden rosszra fordul. Sajnos beigazolódott a gyanúm.
Beléptem a nappalinkban és megdöbbentett, amit ott láttam. Édesanyám apám vállán sírt. Mikor beléptem könnyáztatta arcát felém fordította.
-         Mi történt, mama? – semmi válasz. – Papa?
Vladislav elengedte a párját, majd odajött és leguggolt elém. Rövid szőke haja teljesen eltért az enyémtől, zöldeskék szeme mindig melegséget sugárzott most azonban csak kétségbeesést, dühöt és szomorúságot.
-         Maya, nem maradhatsz velünk többet.
-         De miért papa? Hisz egy család vagyunk.
Édesapám elfordította a fejét és nem tudott a szemembe nézni. Anyám némán zokogott. Én pedig nem értettem. Miért? Miért kell elmennem és hová?
-         A vezérünk, Meddox felfigyelt rád.
A név ismerős volt, de magát a férfit nem láttam túl sokszor és akkor is csak messziről. Sok szóbeszéd és pletyka terjengett Meddoxről, de a gyermeki naivitásom miatt egyet sem hittem el.
-         Rám? De hát mit akarhat tőlem papa?
Akkor még nem értettem meg, de a szüleim igen. És féltettek. Mégsem tudtak semmit sem tenni. Senki sem menekülhetett Meddox haragja elől.
-         Vele kell menned. Holnap elviszünk hozzá. Mindennap láthatsz minket, beszélhetsz velünk, de vele kell laknod. Érted kicsim?
-         Ezzel segítek nektek?
Apám habozott.
-         Igen. – mondta végül.
-         Akkor rendben van, papa. – még mindig nem értettem, de ez nem számított. Csak az, hogy segítsek papának és mamának.
Elmosolyodtam és átöleltem Vladislav nyakát, majd egy puszit nyomtam az arcára.
-         Ne aggódj papa, minden rendben lesz. – próbáltam felvidítani őket. Én elhittem a szavaim, bár a szüleim tudták kinek a kezébe adnak. Én még nem. De hamar megváltozott a helyzet.
Hamar megtanultam, hogy Meddox mellett teljesen más lesz az életem. Hogy sohasem lehetek önmagam. Csak az, akinek Meddox látni akar, akit csak játékszernek, eldobható rongybabának tart. Ezt mind megtanultam és alkalmazkodtam. Más választásom nem volt, ha azt akartam, hogy a családomnak ne essék baja. Bár az elején nem voltam a legszófogadóbb és legengedelmesebb.
Meddox meghazudtolva apám szavait sosem engedett a családom közelébe. Főleg nem Safira közelébe. A szívem minden egyes alkalommal majd megszakadt, mikor megpillantottam, de a hiánya még fojtogatóbb volt. Folyton megpróbáltam elszökni, hogy találkozzam velük, de Meddox mindig keményen megbüntetett. Megvert, bezárt, láncra vert, de semmi nem használt. Végül megfenyegetett, ha nem teszem azt, amit mond, ha még egyszer előfordul, hogy ellenszegülök, megöli a családom összes tagját rajtam kívül. Ezek után már nem próbáltam meg elszökni. Meddox elérte, amit akart. Mindig elérte valamilyen úton-módon.
De egy-két évvel azután, hogy Meddoxhoz kerültem a szüleim meggondolták magukat. Vissza akartak kapni, mert látták, hogy kiveszik belőlem minden jó és nemes. Hogy kiölöm magamból minden érzésem, ezért úgy döntöttek, hogy velem és Safirával együtt elszöknek. Mindegy, hogy hova, csak el innen. Végül a terv nem sikerült, Meddox és emberei elkapták majd kegyetlenül megölték őket. Méghozzá előttem. Teljesen kétségbeestem, sokkot kaptam. Nekiugrottam Meddoxnak, bár tudtam, hogy felesleges. De mégsem hagyhattam szó nélkül.
Látva apám és anyám halott testét, a kiontott vérüket, nem bírtam tovább. Örökre beleégett a retinámba a szörnyű kép. Akkor lett világos előttem, hogy Meddoxnak nincs lelke. Nincs szíve és velejéig gonosz. Ő maga az ördög.
-         Megölted őket! – ordítottam – Gyilkos!
-         Csend legyen! – Meddox akkora erővel pofozott meg, hogy nem tudtam megállni a lábamon. – Tudd hol a helyed! Ne felejtsd el, hogy a húgod még mindig a markomban van, és ha nem akarod őt is elveszíteni, akkor továbbra is engedelmeskedni fogsz.
Végül Meddox elvitette Safirát a faluból és a legjobb emberére bízta. Vlad Balaurra. Rövid fekete haját felzselézve hordta, ami nem volt szokatlan, de a szeme és a kisugárzása tette különlegessé. Egyik szeme barna, a másik pedig szürke. Ő volt Meddox jobb keze, igy őt gyűlöltem a legjobban. Ez a kegyetlen férfi tartotta a kezében a húgom életét. Részben. Meddox egyetlen telefonhívásával halálra ítélhette Safirát, ami tőlem és a férfi hangulatától függött.
Majd tíz éve nem láttam a húgom, de csak érte éltem. Csak ő számított, ő adott erőt, hogy mindes egyes nap túléljem a megpróbáltatásokat. Az a remény éltetett, hogy egyszer majd együtt lehetünk, mint egy család. Békében.

Lent a földszinten a bejárati ajtó becsapódott. Pislogtam egyet és próbáltam úrrá lenni az érzéseimen, amiket az emlékek idéztek fel. Annyira elmerültem az emlékeimben, hogy alig érzékeltem magam körül a külvilágot. A hang hirtelen rázott fel.
Ott álltam a szobám közepén és csak néztem az ajtót, mintha átlátnék rajta. Lentről meghallottam Meddox hangját, ahogy Raullal beszélgetett, majd pedig léptek zaját. Biztos voltam benne, hogy Meddox az és igazam lett, amikor benyitott a szobámba. Nyúzottnak tűnt és feszültnek, ami nála nem volt jó kombináció. Ennek nem lesz jó vége ebben biztos voltam.
-         Meddox…
-         Pofa be! – összerezzentem Meddox hangja hallatán. Mikor ilyen az csak azt jelentheti, hogy…
-         Gyere ide! – folytatta. – Most!
Közelebb mentem. Meddox elkapta a karom és magához húzott. Durván megcsókolt, persze én nem viszonoztam. Sohasem tettem, de nem is kellett.
-         Engedelmeskedni fogsz. – pont, mint akkor. Ugyanazokat a szavakat használta.
„Tudd hol a helyed! Ne felejtsd el, hogy a húgod még mindig a markomban van, és ha nem akarod őt is elveszíteni, akkor továbbra is engedelmeskedni fogsz.”
Igen meg fogom tenni, de csak addig, míg a húgom ki nem szabadul. Bár nem tudhattam, hogy ez meg fog történni valaha is, de hinnem kellett benne. Másképp, hogy bírtam volna ki azt, ami rám várt.
Meddox elengedett és az ágyhoz lökött. Letépte rólam a pólóm és a gatyám. Ott álltam előtte fehérneműben, kiszolgáltatva és ezt ő felettébb élvezte. Csak gonoszságot láttam azokban a méregzöld szemekben. Nem fordítottam el a fejem, nem adtam meg neki azt az örömöt, hogy lássa, hogy szégyellem magam. Hogy legszívesebben a föld alá bújnék. Csak álltam előtte mozdulatlanul és vártam az elkerülhetetlent.
-         Ha a viselkedésedben van is kivetnivaló, a tested… az tökéletes. – Meddox vágytól fűtött tekintetétől hányingerem lett.
Nem szóltam, nem mozdultam. Csak egy eszköz. Ez voltam én. Soha nem is voltam több egy eldobható rongynál és nem is leszek. Maya a sebzett. A haszontalan. Mocskos.
Meddox nem fecsérelt több időt a szavakra. Lenyomott az ágyra és harapdálni kezdte a nyakam, miközben a mellemet cirógatta a melltartón keresztül. Fokozatosan haladt lefelé. Nyelvével és kezével bebarangolta a testem. Lehunytam a szemem és imádkoztam.
Meddox épp mikor a lényegre tért volna kopogtak az ajtón. Kinyitottam a szemem.
-         Tűnés! Most dolgom van.
Meddox nem zavartatta magát, lecsúsztatta a melltartó pántját a vállamon. Izmos alakja fölém magasodott. Fenyegetően. A tekintetünk találkozott.
-         Uram! Ez fontos! – Marek hangja hallatszott az ajtó túloldaláról. – A Vadászok felbolydultak.
-         Az istenit!
Meddox leszállt rólam és az ajtó felé sietett. Felültem az ágyban és úgy figyeltem őt. Mielőtt azonban kiment volna, azért még odaszólt nekem.
-         Te itt maradsz. Ezt még nem fejeztük be.
Ebben biztos voltam. Úgy éreztem, mintha kihúzták volna a lábam alól a talajt. Meredten néztem a falat. A szívem hevesen zakatolt. Egy kérdés járt a fejemben.
Vajon meddig bírom még?

2011. július 19., kedd

Vérfarkasok éjszakája sorozat - Üvöltő Fájdalom - 4.fejezet


Hát megérkezett a 4.fejezet is. Remélem tetszeni fog...jó olvasást :)

4. fejezet


Maya. – suttogtam a nő nevét.
Szépsége elvakított. Még itt a sötétben is, mintha ragyogott volna. Csak ő számított. Húzott magához, mint egy szirén, akinek képtelen voltam ellenállni. Bolondság volt azt hinnem, hogy nem ő az, aki után a szívem vágyokozott. Hiába tagadtam volna, az igazság attól még ugyanaz maradt, bár még féltem ezt hangosan kimondani. Az olyan visszafordíthatatlan lett volna.
Féltem. Most először féltem úgy, hogy senki élete nem forgott veszélyben. És még akkor sem ennyire. Ha valaki más bajban lett volna, akkor tudnék segíteni, de most magamon kellene segítenem, amire képtelen vagyok. Ez megrémiszt. Megrémiszt a tudat, ha hangosan is kimondom azokat a szavakat, akkor sebezhetővé válok. Ezt nem akartam. Soha.
Elindultam a lány felé, magam sem tudtam milyen céllal. Végzem a kötelességem és végzek a lánnyal itt helyben, vagy mi mást kéne tennem? Nem tudtam, de a testem vitt előre. Megállíthatatlanul.
Amíg közeledtem felé, Maya meg sem mozdult, csak nézett azokkal a hatalmas csokoládébarna szemeivel. Kifürkészhetetlen volt az arca, de a szeme. A szeme az más volt. Ott ragyogtak a szemében az érzései, amikben oly nehéz volt olvasni.
Megálltam előtte egy lépésnyire. Fél évet vártam a találkozásra, nem tudtam őt elfelejteni. Még az álmaimba is beférkőzött ez a lány, akit nem is ismertem. De valami megfogott benne és kiakartam deríteni, hogy mi az. Tudnom kellett.
Ahogy ott álltunk egymással szemben ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy megérintsem Mayát. A kezem már akaratlanul megindult felé, de Maya elhátrált. Szemébe riadalom ült ki, ezért visszaejtettem a kezem. Bár egy szót sem ejtett ki mégis egyértelmű volt az üzenet. Csalódott voltam, de igyekeztem nem kimutatni.
Fájdalom. Még soha életemben nem éreztem ehhez hasonló fájdalmat. Mintha kést döftek volna a szívembe, amitől levegőt is alig tudtam venni. De ennek ellenére nyugalmat erőltettem magamra. Mayának nem szabadott látnia, hogy milyen hatással volt rám a visszautasítása, ugyanis nem felejthettem el, hogy ő még mindig az ellenségem. Kívülálló. Minden, amit megtud rólam azt később felhasználhatja ellenem.
Ezt észben kellett tartanom, de olyan nehéz volt, mikor éreztem egzotikus illatát és az ajka olyan közel volt hozzám. Mikor egy karnyújtásnyira volt tőlem. Belém hasított a vágy, éhes sóvárgás, de ellenálltam. Megacéloztam a szívem és elhatároztam, hogy kitörlöm Mayát minden gondolatomból. Én egy harcos voltam és nem engedhettem meg magamnak az érzelmi instabilitást. Higgadtnak, nyugodtnak, kimértnek és halálosnak kellett lennem.
Tudtam a dolgom és ez a lány mégis megingatta az elhatározásom, csak azzal, hogy ott állt és nézett rám azokkal a csodálatos szemekkel.




Algernon nem próbált meg többet hozzám érni. Hálás voltam ezért. Féltem a következményektől, így nem hagyhattam neki, ugyanakkor vágytam az érintésére. Láttam a csalódást a szemében hiába próbálta elrejteni és ez nekem is fájt. De ez a fájdalom egy pillanattal később el is tűnt Algernon szeméből, helyette csak a megingathatatlan elhatározás maradt. Fájt a szívem, de jobb volt így mindkettőnknek. Nem táplálhattunk hiú reményeket.
Csak álltunk ott egymással szemben, csendben és egyikünk sem szólalt meg. Nem tudtuk, hogy mit mondhatnánk ezek után. Én magam is tanácstalan voltam. Szerettem volna megvigasztalni a férfit, de ez ismeretlen késztetés volt. Nem nyújthattam vigaszt, ha én magam is rászorultam. És nem is segíthettem rajta, hisz ő az ellenségem volt. Ezt mind tudtam és mégis…
Mielőtt bármit is tehettem volna egy hang szakított félbe minket:
-         Algernon!
A meghitt pillanat tovaszállt és mi visszatértünk a valóságba. Összerezzentem a hang hallatán és Algernon válla fölött ránéztem a férfira, aki Algernont szólította. Algernon ugyanígy tett. Az ismeretlen férfi felénk közeledett. Én ismét elhátráltam pár lépést. Sejtettem, hogy ki az, és ha a sejtésem beigazolódik, akkor hatalmas veszélyben forogtam. Még ha vérfarkas is voltam nem állhattam ellen két ekkora hímnek. Képtelenség.
Algernon viszont megdöbbentő dolgot tett. Morogva, védelmezően elém állt, eltakarva ezzel a másik férfitól. Annyira meglepődtem, hogy megszólalni is képtelen voltam. Vélhetőleg a másik férfi is hasonló érzésekkel küzdött, mert pár pillanatig csend telepedett ránk.
Kilestem Algernon háta mögül.
-         Algernon?
-         Dastan mit keresel itt?
Hát végül mégis ő az. Beigazolódott a sejtésem. Végignéztem a férfin, aki a legfőbb ellenségem volt. Markáns arcát éjfekete haj keretezte és az akvamarin kék szeme ragyogott az éjszakában. Karján egy kabát nyugodott.
-         Aggódtam miattad, ezért utánad jöttem. Elhoztam a kabátodat is. – hirtelen Dastan rám emelte a tekintetét – És ő Maya nemde bár?
Megdöbbentem. Hát ő meg honnan tudja a nevem? Csak nem…
-         Igen. – válaszolt helyettem Algernon.
Ez nagyon nem jó. El kell tűnnöm innen. Nem csevegni jöttem. Ám ösztöneim jeleztek, éreztem, hogy mögöttem valaki figyel minket. Hátrafordultam és a sötétből Marek alakja körvonalazódott ki. Ametiszt színű szeme messziről elárulta. Csöndes volt és fenyegető jelenség. Megjelenése, akár egy katonáé. Bakancs, fekete kabát és terepszínű gatya.
A szívem nagyot dobbant rémületemben. Most aztán nagy bajban vagyok.
Algernon és Dastan is észrevette a férfit és azonnal támadó állást vettek fel. A szemüket az új veszélyre szegezték. Algernon ismét elém akart kerülni, de nem hagytam. A közeledő Marek felé hátráltam. Végül a férfi odaért mellém, de nem szólalt meg. Dastan Algernon mellé lépett és Mareket vizslatta, míg Algernon le sem vette rólam a szemét. Nem tudtam olvasni azokban a gyönyörű borostyán szemekben. Nem akartam, hogy engem nézzen és én sem tudtam tovább állni a tekintetét, ezért Dastanra felé fordultam. 
-         Te Meddox egyik embere vagy, igaz? – Dastan ragadta magához a szót, de Marek nem felelt és én sem vettem a fáradságot. Nem is volt rá szükség.
-         Mayáért jöttem. – meglepve pillantottam Marek felé.
Ügy tűnik ez a meglepetések éjszakája. Értem? Vajon Meddox megsejtett valamit és azért küldte Mareket, hogy megöljön? Egyáltalán Meddox küldte a férfit? Micsoda hülye kérdés, hát persze, hogy ő volt.
-         Azt már nem! – Algernon előrelépett és vicsorgott, de Dastan elkapta a kezét, így megállásra kényszerítette.
Tennem kellett valamit, mielőtt Algernon nekiugrik Mareknek és az emberek felfigyelnek ránk. Korai volt még az éjszaka és még néhányan sétáltak az utcákon. Körbenéztem és örömmel láttam, hogy eddig senkinek sem tűntünk fel.
A fiúk idegei pattanásig feszültek, ahogy az enyémek is. Nem voltam képes nézni, ahogy egymást marják. Biztos voltam benne, hogy Algernon erős, de nem akartam látni, hogy harcol, vagy hogy megsebesül. Menekülni akartam előle és egyben a karjába vetni magam. Nem tudtam megmagyarázni az érzéseim, nem akartam tudomást venni róluk, ezért megzaboláztam és bezártam őket egy képzeletbeli ládába.
-         Meddox tudomást fog szerezni az ittlétetekről. – ennyit mondtam csak. Nem kellett a felesleges beszéd. Ha nem tőlem, hát Marektől biztos megtudja majd, hogy Dastan itt van és abból vérfürdő lesz. Ez elől egyikünk sem menekülhetett.
-         Vidd el neki a figyelmeztetésünket. Vagy térjetek vissza velünk és szeretettel várunk titeket, vagy meghaltok a hitetekért. Meddox önzésért. – álltam Dastan tekintetét.
Szó nélkül Marekkel együtt megfordultunk és elsétáltunk. Végig éreztem magamon Algernon tekintetét, de nem fordultam meg. Ez volt életem legnehezebb döntése. Ismét Meddoxot választottam.
A célzást nem lehetett félreérteni. Ha visszamentem volna velük, amnesztiát kaptam volna és újból visszatérhettem volna a faluba. Csábító volt a gondolat, de volt egy nyomós indokom rá, hogy miért ne fogadjam el ezt az ajánlatot, még ha ezzel a saját életemet is veszélyeztettem.
Safira.




Először Marek lépett be az ajtón, majd Maya is követte. Én, Stefan és Raul már a főhadiszálláson vártuk érkezésüket. Marek telefonált, hogy hírei vannak. Kíváncsi voltam, hogy mivel állnak elő.
Marek minden kertelés nélkül közölte az információt, amit megtudott.
-         Dastan és csapata megérkezett a városba. Maya összefutott az egyikükkel.
-         Valóban? – felhúztam az egyik szemöldököm és a lányra néztem. – És kivel?
-         Algernon Agenorral, aki kivételes érdeklődést mutatott Maya irányába.
Maya szótlanul állt. Nem nézett senki másra csak rám.
-         Ez nagyszerű. – elvigyorodtam.
Itt volt a lehetőség, hogy jól kibasszak Dastannal és a béna kis csapatával, de legfőképpen azzal a nagyképű és beképzelt Algernonnal. Az meg csak hab volt a tortán, hogy Maya lesz az, akinek bántania kell a férfit. Szadista örömöt éreztem. Ez valószínűleg kiült az arcomra és tükröződött a szememben, mert Maya hitetlenkedve nézett rám. Elég jól ismerte már a módszereimet, hogy magától is rájöjjön a tervemre.
-         Változott a terv fiúk. – le sem vettem a szemem Mayáról. A szemébe néztem – Mostantól Mayáé lesz a főszerep. Ő elcsábítja Algernon barátunkat és remélhetőleg ki tud szedni belőle néhány hasznos információt. De ha mégsem, akkor egyszerűen csapdába csaljuk és megöljük, nem igaz Maya?
Maya nem tudta tovább állni a tekintetem. Elfordította a fejét és a falat tanulmányozta.
-         De igen.
-         Helyes.
Élveztem, ahogy láthatom a gyötrelmét. Ez volt a kedvenc elfoglaltságom, látni, ahogy engedelmeskedik nekem, vagy éppen ahogy próbál ellenállni. Megpróbáltam őt megtörni, de eddig még nem jártam sikerrel, de talán majd most. A fél évvel ezelőtti incidens óta furcsán viselkedett és lehet, hogy megtaláltam az okát. Élvezet lesz végignéznem, ahogy egymásnak ugrasztom Algernonnal.
Ez lesz életem legjobb szórakozása. Végignézni kettejük szenvedését.




-         Algernon, nyugodj le!
-         Eressz!
Dastan lefogott és nem eresztett. Őrjöngtem. Féltem. Aggódtam. Ideges voltam. Tomboltak bennem az érzelmek. Úgy éreztem magam, mint akit elöntött az ár és menten belefullad.
Még mindig ott álltunk a téren és az embereknek feltűnt a furcsa viselkedésem, de ez cseppet sem izgatott. Csak azt tudtam, hogy minden idegszálam ellenkezett annak gondolatára, hogy Maya azzal a férfival menjen. Sőt, bármilyen férfival elmenjen.
Emésztett a düh és a féltékenység. Ha eddig kétségeim voltak afelől, hogy gyengéd érzéseket táplálok Maya iránt, azok most mind szertefoszlottak. Életem legnehezebb pillanatát éltem át, mikor hagynom kellett Mayát elsétálni az éjszakában azzal a férfival. Meddox emberével. Dastannak le kellett fognia nehogy utánuk menjek. Instabillá és kezelhetetlenné váltam, jó magam is tisztában voltam ezzel, de a racionális gondolkodás és az érvek most mit sem számítottak. Nem tudtam tisztán gondolkodni. Csak Maya számított…Maya, Maya, Maya. Az ő nevét mantráztam magamban, mint valami megszállott.
-         Nyugodj már meg, Algernon! Ezzel nem leszünk előbbre. Rád is szükségünk van, úgyhogy kapd össze magad!
Végre felfogtam Dastan szavait és lehiggadtam. Legalábbis annyira, hogy már ne rohanjak fejvesztve a lány után. Bár legszívesebben mégis futottam volna. A szívem hozzá húzott és nehéz volt ellenállni ennek a késztetésnek.
Dastan érzékelve hangulatváltozásomat, elengedett és odaadta a kabátom, amit sietve felvettem.
-         Jól van. most pedig visszamegyünk a házba és kiötlünk valami tervet, rendben?
-         Rendben.
Egymás mellett haladva sétáltunk végig az utcákon. Nem is igazán figyeltem a környezetemre. Egyik lábamat tettem a másik után.
Hirtelen Dastan felsóhajtott. Felkaptam a fejem és felé fordultam.
-         Nagyon fontos neked, igaz? – kérdezte. Akvamarin kék szeme, mintha átlátott volna rajtam.
-         Igen. Eddig nem is voltam tudatában, hogy így van, de…
-         Nekem nem kell magyarázkodnod. Én már átmentem ezen, barátom. Nem lesz könnyű, hidd el, de küzdened kell érte. Meg kell nyerned magadnak és rávenni, hogy álljon a mi oldalunkra, vagy apám parancsa szerint…
-         Rá fogom venni. Nem hagyom, hogy baja essen.
-         Jó. Helyes.
Igen én magam is tudtam. Meg kell győznöm Mayát, hogy jöjjön velünk. Ha nemet mond, akkor választás elé kerülök. De vajon képes lennék elárulni a királyom, a barátaim egy nő miatt? A választ eddig mindig határozott NEM volt. Most ebben nem voltam olyan biztos.
Hát, ha úgy vesszük csak meg kell győznöm és akkor senkit sem kell elárulnom. De a megérzésem azt súgta, hogy ez keményebb dió lesz, mint bármilyen eddigi harcom. De ha kell, akkor latba vetem minden tudásom. És közben megpróbálom elcsábítani. Ez a gondolat már sokkal jobban tetszett.

2011. július 12., kedd

Vérfarkasok éjszakája sorozat - Üvöltő Fájdalom - 3.fejezet

Bocsánat a késésért, de nyaraltam, így nem nagyon volt időm írni, de végre elkészült. Még egyszer bocs a késésért, de remélem ez a fejezet is legalább annyira fog tetszeni, mint az előzőek. Jó olvasást :D




3. fejezet


Újabb értelmetlen halál. Újabb áldozat Meddox gonoszságának oltárán. És én részt vettem ebben. Majdnem elhánytam magam, de semmiféle érzelmet nem mutathattam. Ha megteszem, végem. Így hát az évek alatt tökélyre fejlesztett álarcom hideg, számító és érzéketlen benyomását keltette, miközben bennem dúltak az érzelmek.
Teljesen össze voltam zavarodva. Eddig az álarcom inkább volt egy második bőr és a részemmé vált, de most nehezemre esett fenntartani. Úgy tűnt érzéseim újra a felszínre törtek, pedig azt hittem örökre megszabadultam tőlük. Azt hittem, hogy kiöltem magamból mindet. De egyetlen férfi miatt újra fellángolt bennem a tűz, ami a vesztemet okozhatta és nem csak az enyémet. Meg kellett védenem Safirát.
Ismét ott álltam az erdőben és végig kellett néznem, ahogy megölik azt a szerencsétlen férfit. A vérének illata terjengett a levegőben, mintha csak kérdőre vonna, hogy miért nem tettem semmit?!
Bár tudtam a választ, de ettől még nem lett könnyebb, ettől még ugyanúgy összeszorult a szívem. Üvölteni volt kedvem. Annyira fájt, hogy a lelkem egy része sikoltott. És mégsem tehettem semmit. Tehetetlen bábú voltam egy sakktáblán, egy feláldozható gyalog. Meddox pedig a király.
Beleégett a retinámba a kép, ahogy Stefan még órákon át kínozta szegény embert miután Meddox lelépett azzal az utasítással, hogy vigyázzunk rá. Igen, lehet hogy követett, lehet hogy Vadász volt, de látnom a szenvedését rosszabb volt, mintha engem kínoztak volna.
-         Maya.
Összerezzentem a hang hallatán. Annyira lefoglaltak az érzéseim, a gondolataim és a történtek, hogy nem vettem észre, hogy a fiúk már végeztek és csak rám várnak. Stefan hátrafordult és rám vigyorgott. Mocsok!
-         Megyek már.
-         Azt szeretném, ha járőröznél a városban, hátha felbukkannak a vendégeink.
Bólintottam. Mindannyian tudtuk, hogy kik a vendégek. Dastan és a csapata. Rettegtem az érkezésüktől. Éreztem, hogy minden meg fog változni, de féltem a változástól. Féltem az ismeretlentől.
Meddox parancsa szerint elindultam a város felé és elhaladtam a négy férfi mellett. Ekkor Meddox előrelépett és megragadta a karom. Ez megállásra kényszerített. Vasmarokkal szorított. Fájt, de meg sem nyikkantam.
-         Maya az az érzésem, hogy egyre gyakrabban kalandoznak el a gondolataid. Már nem vagy olyan hatékony és mindketten tudjuk, hogy ez milyen következményeket von maga után. Ugye nem kell, hogy emlékeztesselek erre?
-         Nem persze, hogy nem. Tudom, hogy mi a feladatom és el is végzem azt. Bármi áron. – válaszoltam érzelemmentes hangom. Valójában megfagyott az ereimben a vér.
-         Remélem is.
Meddox teljesen komolyan gondolta, amit mondott. Ha már nem leszek hasznos számára egyszerűen eldob, mint egy használt, szakadt rongyot. A férfi méregzöld szemében számító és gonosz fény csillogott, ami emlékeztetett a valóságra. Ez nem egy tündérmese. Itt nem fog minden jól végződni és a királyfi nem menti meg a hercegnőt, ugyanis itt nincs egy királykisasszony sem, csak egy nő, aki megtanult alkalmazkodni a körülményekhez.




A szememmel követtem Maya alakját, ahogy távolodott tőlünk. Valami megváltozott a lányban, bár kívülről alig látható jelei voltak. Nem tudtam, hogy mi az, de kiakartam deríteni. És ki is fogom, de nem most.
Ránéztem a három férfira, akik a legjobb embereim voltak. Nem nevezhettem őket a barátaimnak, hisz nem voltak azok, bár minden időnket együtt töltöttük. Azért jöttünk ki egymással, mert ugyanolyan természetűek vagyunk. Kegyetlenek, erőszakosak és ellentmondást nem tűrők.
Stefan arcán szadista mosoly látszott. Kézfejével letörölte a vért az arcáról, majd azt is lenyalta a kezéről. Ő volt a legkegyetlenebb a három férfi közül, ezért néha nehéz volt kordában tartani. Erőszakos hajlamai vezérelték, és ő örömmel elégítette ki őket.
Marek volt a legcsöndesebb és egyben a leghalálosabb. Képes volt uralkodni magán és kordában tartani az ösztöneit, ami veszélyes ellenféllé tette. Csöndes, pontos és halálos. Ő nem foglalkozott az arcára tapadó vérrel, némán és érzéketlenül figyelte az eseményeket. Ellentétben Raullal.
Raul izgatott volt és alig várta a következő vadászatot. Kék szemében nyugtalanság és izgatottság tükröződött. A lelkesedése néha annyira idegesítő volt, hogy legszívesebben leütöttem volna, ahogy most is. Algernon személyiségére emlékeztetett, amitől felforrt a vérem. Attól a piperkőc ficsúrtól felfordult a gyomrom. Már a gondolatától is.
A tudat, hogy nemsokára elintézhetem Dastannal együtt, lecsillapított. A szám széle mosolyra húzódott és kivillantottam a fogaim. Tűkön ültem a várakozástól. Félő volt, hogy elunom magam, míg ideérnek, és ha egy kívülálló unatkozott, az az emberekre nézve halálos fenyegetés.
Fejbiccentéssel jeleztem az irányt. A fiúk követtek és elindultunk az éjszakában.




Egy percig sem aludtam. Folyton Maya járt a fejemben. Ezernyi kérdés kavargott bennem.
Mi lesz, ha találkozunk? Mi lesz, ha megpillantom őt és belenézek abba a csokoládébarna szempárba? Vajon emlékszik rám? Hajlandó átállni az oldalunkra, vagy ismét Meddox mellé áll?
Megannyi kérdés és egyikre sincs válasz. A tehetetlenségtől megőrültem. Forgolódtam. Akárhányszor lehunytam a szemem magam előtt láttam Mayát. Kecses alakját, formás idomait, buja, csókra termett száját…
Felültem, mert már nem bírtam tovább. A testem égett a vágytól. A farkam kőkeményen meredezett a nadrágomban a lány után. Már annak a gondolata is átfutott az agyamon, hogy könnyítek magamon, de azt akartam, hogy Maya tegye meg. Elképzeltem, ahogy az ujjai a férfiasságom köré fonódnak és fel-le mozognak rajta.
Kipattantam az ágyból. Minél messzebb kellett kerülnöm onnan. Úgy éreztem magam, mint egy ketrecbe zárt vadállat, akit sarokba szorítottak. Nem nyughattam egy pillanatig sem, muszáj volt mozgásban lennem, nehogy kárt tegyek valamiben, vagy akár magamban.
Úgyhogy kisétáltam a szobából és lementem a földszintre a gyéren berendezett konyhába. Arra számítottam, hogy mindenki alszik, de Dastan fenn volt. Ott ült az asztalnál és bámult a semmibe. Az asztalon lévő gőzölgő kávéhoz hozzá sem ért. Látszott rajta, hogy aggódik. Annyira elmerült a gondolataiban, hogy észre sem vett.
-         Hello.
A barátom összerezzent és felém fordult. Úgy nézett rám, mintha szellemet látna.
-         Hello. – ez volt minden, amit mondott.
Felsóhajtottam. Tisztában voltam vele, hogy mi a baja.
-         Ne aggódj már annyit, kérlek. Nem lesz semmi baja Elysiának. Felnőtt nő és tud magára vigyázni, ráadásul ott van a kastélyban. Ott a legbiztonságosabb.
Semmi válasz. Dastan továbbra is csak nézett ki az ablakon, mintha ott megpillanthatná a párját.
Meg akartam nyugtatni Dastant és így legalább én sem gondolok a saját bajaimra. Két legyet ütök egy csapása.
-         Nekem is hiányzik – folytattam. Valóban így volt. – De minél előbb végzünk itt, annál előbb visszamehetünk hozzá, de ha csak ülsz itt és nem csinálsz semmit, azzal nem leszünk előbbre.
Végre sikerült reakciót kicsikarnom belőle. Ismét felém fordult és érdeklődve figyelt.
-         Szerinted ő azt szeretné, ha itt ülnél és csak bámulnál ki az ablakon?! Hát ilyennek ismert meg téged?! Ne okozz neki csalódást. Végezzük el a dolgunkat és siessünk haza.
-         Igazad van.
Csend telepedett közénk. Én is töltöttem magamnak kávét és leültem mellé. Körbenéztem, hogy lefoglaljam magam. Nem volt túl sok minden a konyhában. A falak kékre voltak festve, semmi tapéta, csak néhány tájkép dobta fel a hangulatot. A konyha és a nappali nem volt elválasztva egymástól, csak egy kisebb boltívvel, így egy hatalmas belső térrel rendelkezett a ház. Otthonos volt és csendes. Volt egy nagy kanapé és két fotel, falig érő könyvespolc, tv, minden, ami a kényelemhez kell.
-         Valahogy más vagy.
-         Tessék?
Ránéztem a barátomra, aki akvamarin kék szemével vizslatott. Olyan érzés volt, mintha belelátna a vesémbe. Mivel voltak titkaim, ezért nem örültem, hogy megpróbál megfejteni. Eddig sosem voltak titkaink, ismertük egymást, de a helyzet megváltozott. Vagy csak én változtam meg?
-         Nyugtalanító, hogy kívülről teljesen olyan vagy, mint mindig, de az az érzésem, hogy megváltoztál. Hogy már nem vagy ugyanaz, de mégsem mondasz semmit és ez nem tetszik. Mi van veled Algernon? Miért nem mondod el nekem? Hisz barátok vagyunk, vagy nem így van?
-         Bolondságokat beszélsz. Persze, hogy barátok vagyunk. – belekortyoltam a kávémba. Jól esett, ahogy a meleg folyadék belülről melegít fel.
De Dastan nem vette le rólam a szemét.
-         Algernon!
-         Jól van, jól van… igazad van. Megváltoztam. – nem mondtam többet. Amikor kinyitottam a számat, nem jött ki rajta hang, ezért inkább becsuktam.
-         Azóta érzem ezt, mióta Elysia elszökött és találkoztunk a kívülállókkal. Elysia is mesélt arról a lányról, Mayáról. Gondolod, hogy…
-         Nem tudom.
Összeszorult a szívem és zavarban voltam. Hogy lehet, hogy mind Dastan, mind pedig Elysia is úgy látnak át rajtam, mint senki más?
-         Nem tudom, Dastan. Bárcsak tudnám… - bögrémet tanulmányoztam. Nem tudtam mit mondhatnék még.
-         Ha így reagálsz rá, akkor…
-         Nem lehet ő! Ő egy kívülálló!
-         Az nem számít, barátom.
Belenéztem Dastan kék szemébe és tudtam, hogy igaza van. A lelkem mélyén tudtam, de reméltem, hogy mégsem így van. Ha meglátom és ugyanilyen hatással lesz rám, mint most, akkor biztos, hogy ő az. 
-         Azt hiszem, én előbb elkezdem az őrjáratot.
-         Nem menekülhetsz ez elől Algernon.
-         De megpróbálhatom.
Nem vártam meg Dastan további mondandóját, hanem elindultam. Kiléptem a már csendes utcára és a városközpont irányába indultam. Teljesen fel voltam öltözve, csak kabátot felejtettem el felvenni, ami nem volt a legjobb ötlet a hideg miatt, de ez sem érdekelt. Ki kellett szellőztetnem a fejem és a hideg még kapóra jött. Felrázott és magamhoz térített. Segített, hogy összpontosítani tudjak.
Elindultam a Bocskai tér felé, bár nem tudtam volna megmondani, hogy miért pont arra. Mintha valami erő húzott volna oda és én meg sem próbáltam ellenállni. A lábam vitt előre, én pedig kikapcsoltam az agyam és csak a környezetemre figyeltem. Elfelejtkeztem mindenről és mindenkiről. Most csak a sötétség számított, csak a város hangjaira figyeltem. Végre felszabadultnak éreztem magam, és ha csak egy kis időre is, de magam mögött hagytam a problémáim.
De sajnos csak egy időre. Dastannak igaza volt, nem menekülhetek. Megpillantottam a lámpák fényében azt a nőt, akitől legszívesebben menekültem volna.




Hát ismét itt vagyok. Megint nem végzem a munkám, de az Ortodox Templom és a Bocskai tér annyira megnyugtató volt, hogy akárhányszor a városban bolyongtam, mindig itt kötöttem ki. A virágok illata betöltötte a levegőt és még a hideg sem zavart.
Reméltem, hogy nem zavar meg senki, de persze nem így történt. Éreztem, hogy valaki figyelt, ezért abba az irányba fordultam, de a megdöbbenéstől mozdulni sem tudtam.
Algernon. Az istenit, Algernon állt nem messze tőlem és ő is legalább olyan meglepettnek tűnt, mint én. Egyikünk sem mozdult, csak figyeltük a másikat.
Most mit csináljak? Támadjam meg, vagy csaljam el Meddox karmai közé?
De hiába tudtam, hogy mit kéne tennem a lában nem mozdult. Csak a férfit figyeltem, aki felforgatta a lelki világom kihalt ürességét. Tiszta feketébe volt öltözve, de velem ellentétben rajta nem volt kabát. Borostyán szeme izzott a sötétben és rám szegeződött. Zavarban voltam ettől a fürkésző szempártól, de természetesen ezt nem mutattam ki.
Messziről is éreztem férfias kisugárzását, ami megbabonázott, teste kidolgozottságát, még a többrétegű ruha és a távolság sem rejthette el. Egyszerűen Algernon volt az ideális férfi, álmodni sem lehetett volna jobbat nála.
De ő sohasem lehet az enyém és ez így is van rendjén. Emlékeztetnem kellett magam erre, de ettől összeszorult a szívem.
Elég! Nem kell újabb dolog, ami miatt úgy érzem magam, mintha leláncolnának. Önmagam akarok lenni, és ha nem lehetek, akkor inkább legyek egy érzéketlen gép, aki nem érez fájdalmat, vagy szomorúságot. Ezért minél messzebb kell kerülnöm ettől a férfitől, mielőtt újra olyan dolgokra vágynék, amiket sosem valósíthatok meg és újra fájdalmat okozok magamnak.
Összeszorítottam a fogam és szembenéztem a férfival, aki azóta a nap óta kísértett a gondolataimban, mióta találkoztunk.

2011. július 1., péntek

Vérfarkasok éjszakája sorozat - Üvöltő Fájdalom - 2.fejezet


Itt az újabb feji. Jó olvasást. :P

2. fejezet


Szégyelltem magam. Nagyon régóta most először éreztem újra a szégyent. Már el is felejtettem, hogy milyen érzés.
Itt álltam a Bocskai téren és az Ortodox Templom előtt lévő szökőkutat néztem. Most víz nem tört fel belőle, de a kivilágított szobor a közepén megidéző volt a háttérben a tündöklő Templommal.
Körülöttem a város lassan feléledt, mivel közeledett a hajnal. Én viszont nem tudtam rávenni magam, hogy elmozduljak a térről. Olyan megnyugtató volt hallgatni a város zajait, így nem kellett figyelnem saját bajaimra. Arra sem akartam gondolni, hogy Meddox biztosan utánam küldi majd az egyik csatlósát csak azért, hogy érzékeltesse a hatalmát felettem.
Próbáltam kiverni mindent a fejemből. Nem akartam gondolni semmire, ezért lehunytam a szemem és mélyet sóhajtottam. Azonban ez hiba volt, mert azonnal eszembe jutott, hogy mit tett velem Meddox. Hogy miért menekültem volna el a világ elől és bújtam volna egy mély, sötét gödörbe, ahol senki nem találhat rám. Még mindig éreztem, ahogy Meddox keze végigsimít a combom belső oldalán és durván a magáévá tesz.
Összerezzentem. Megráztam a fejem és kinyitottam a szemem. Eddig is tudtam, hogy hatalmas árat kell fizetnem, azért hogy a maradék kis emberségem is megőrizzem, de ez a mostani… más volt. Éreztem, de féltem is ettől. Miért most változott meg minden? Eddig mindig is az élet velejárójának tartottak Meddox viselkedését velem szemben. Teljesen szokványos volt, de most tiltakozni akartam. Mégis tudtam, hogy nem lehet. Ha megtettem volna még rosszabbat tett volna velem a férfi. Tudtam jól és mégis…
Nem, ez mit sem számít. Újra a régi leszek. Újra visszasüppedek az érzéketlenség homályába és megint minden a régi lesz. Ismét felhúzom a szívem köré emelt falakat, amik mélyen elzárták az érzéseimet. Csak így élhetem túl, csak így menthetem meg őt. Őt, aki mindennél fontosabb számomra.
Az ösztöneim jeleztek. Nem láttam a veszély forrását, de éreztem a levegőben. Talán Dastanék máris ide értek volna? Nem, a megérzésem azt súgta, hogy nem erről van szó. Körbenéztem és egy férfit pillantottam meg úgy száz méterre tőlem. A sötétbe burkolózott, de a körvonalait ki tudtam venni. Úgy tettem, mint aki megunta a szökőkút tanulmányozását, megfordultam és elindultam az út felé. Szép lassan sétáltam. A férfi követett. Elmosolyodtam.
-         Próbálkozni lehet. – suttogtam magam elé – De teljesen felesleges.
Jó pár percig sétáltam, aztán hátrapillantottam. Visszafordultam és meggyorsítottam a lépteim. Ez a férfinak is feltűnt és ő is gyorsított.
Jó, eddig nagyon jó.
Azt tettem, mint amit egy rémült nő tenne ilyenkor. Futni kezdtem. Az üldözőm követett. Befordultam egy kevésbé megvilágított utcába és megálltam. Behúzódtam egy kuka mögé az árnyékba és vártam. Lesben álltam.
Na, most ki a préda szivi?
A pasas nem sokáig váratott. Ő is befordult és hirtelen megállt, mikor már nem látta az áldozatát. Ezután lassú léptekkel ment előre felmérve a környezetét. Tudta, hogy ott vagyok a kuka mögött csak azt nem tudta, hogy nem vagyok olyan védtelen, mint azt hiszi. Elővettem az egyik késem és támadó testtartást vettem fel.
Amikor a férfi a kukához ért, előugrottam és lecsaptam. Megragadtam a kabátjánál fogva a falnak csaptam és a kést a torkának szorítottam. A férfi nem mutatott rémületet. Rezzenéstelen arccal vizslatott. Először a nyakamra tekintett, majd a szemembe nézett. A mozdulata elárulta őt. Vadász.
Számítottunk rá, hogy felbukkannak, de attól még bosszantó volt. Ha egy van, akkor ott van több is.
-         Mit akar tőlem? – kérdeztem. Nem árultam el magam és azt sem, hogy tudom kicsoda ez a férfi.
-         Rendőr vagyok.
Ez a kijelentés meglepett. Ó, tehát már ilyen szöveggel állnak elő mostanában. Okos meg kell hagyni.
-         Akkor bizonyítsa be. Az igazolványát.
-         Kisasszony, ha továbbra is a nyakamra szegezi azt a kést, akkor nem tudom. Különben is el kéne tennie mielőtt valakinek baja esik. – a hangja megnyugtatóan csengett és szinte már elhittem, hogy valóban az, akinek mondja magát ez a sötét hajú, kék szemű idegen. Szinte.
-         Tudja, egy nőnek meg kell tudnia védeni magát. Veszélyes emberek járnak errefelé éjszaka.
-         Valóban. – ahogy válaszolt semmi jelét nem adta, hogy értette volna a rejtett mondanivalóm. Mégis az az érzésem volt, hogy gyanakszik rám. Máskülönben nem fedte volna fel magát és követett volna. Ha sejtette, hogy vérfarkas vagyok, akkor ez felért egy öngyilkossággal.
-         Rendben. Elengedem, de ne próbálkozzon semmivel.
Fenn kellett tartanom a látszatot, hogy ember vagyok, bár nem tudtam biztosra, hogy a fickó elhitte e.
Végül leengedtem a kést, de azért résen voltam. Egy rossz mozdulat és halott ember. Csak azért lélegzik még, mert információt akartam kiszedni belőle. Talán el kellene vinnem Meddoxnak.
A férfi lassan elővette fekete viharkabátjából a jelvényét. Ami minden bizonnyal hamis volt. Nem lehettem benne biztos, de az ösztöneim sosem hagytak cserben és most azt súgták, hogy ez a férfi egy Vadász.
A jelvényen az állt, hogy a neve Richard Smith. Vajon ez a valódi neve?
Miközben ezen töprengtem meghallottam, hogy egy autó megy el az úton. Nem is lassított, tehát nem vett észre ezt a kis közjátékot. Ráemeltem a férfira a tekintetem és próbáltam egy megkönnyebbült, ártatlan nő képét mutatni.
-         Ó, biztos úr elnézést, de tudja az ember sosem lehet elég óvatos. – eltettem a késem.
-         Igen. Mondja csak kisasszony hazakísérhetem? Nem szerencsés ilyenkor mászkálni az utcán.
-         Köszönöm, de magam is elboldogulok.
Jelentenem kellett Meddoxnak, ezért minél gyorsabban el akartam tűnni innen, de a férfi durván megragadta a karom és nem engedett el.
-         Sajnálom, de nem engedhetem, hogy egyedül menjen.
-         Én is sajnálom, mert most követte el élete legnagyobb hibáját. – ezután behúztam neki, Richard pedig elterült a földön.
Hirtelen valaki befordult erre az utcára. Mielőtt azonban megmozdulhattam volna meghallottam az ismerős hangot.
-         Szóval itt vagy.




Úton voltunk. Én vezettem, mellettem az anyósülésen Dastan ült, hátul pedig Annabell, Sebastian és Natalie volt összezsúfolva. Mondanom sem kell, hogy nem voltak oda a helyzetért.
-         Nyugalom, már mindjárt ott vagyunk. – mondtam.
Majdnem dél volt és már jó ideje, hogy elindultunk. Dastan idegessége mindenkire ráragadt. Bár aggodalma érthető volt, hisz a párja terhes volt, de az, hogy megértettük ezt nem sokat segített.
Bekapcsoltam a rádiót, mivel a csend kezdett kényelmetlenné válni. Katy Perry-től a Teenage Dream szólt és én hangosan elkezdtem énekelni:
-         You make me. Feel like I’m living a Teenage Dream. The way you turn me on. I can’t sleep let’s run away and don’t ever look back. My heart stop, when you look at my. Just one touch, now baby I believe. This is real… - nem tudtam folytatni, mivel Dastan belekönyökölt az oldalamba és hátulról is támadni kezdtek.
-         Hagyd abba! Borzasztó!
-         Hé! – tiltakoztam. Dastan ütésétől, majdnem elrántottam a kormányt és nem sokon múlott, hogy nem mentünk neki senkinek.
Hangosan nevettünk. Rajtam. Boldogan néztem és hallgattam, ahogy azt ecsetelik milyen bénán éneklek és inkább meghalnának minthogy még egyszer hallaniuk keljen. Szerencsém volt, hogy ilyen számot játszottak, mert így röhejesre sikeredett az előadásom, de nem bántam. Láthatóan mindenki felélénkült és ez volt a cél.
Bár kívülről én is nevettem velük, de belül tiszta ideg voltam. Itt voltam ilyen közel Mayához és tudtam, hogy el kell őt pusztítanom. Ennek gondolatától összeszorult a szívem.
-         Hé Algernon, nem is tudtam, hogy szereted Katy Perry-t. – Natalie hozott vissza a valóságba és a beszélgetés fonalába.
-         Nem? Pedig ő a kedvenc előadóm. – vigyorogtam.
Titkon tényleg hallgattam egyszer kétszer. Hogy legyen, mivel előhozakodnom ilyen esetekben és persze azért, hogy senki ne mondhassa rám, hogy unalmas és kiszámítható vagyok. Még véletlenül sem azért tudtam kívülről a szöveget, mert szerettem vagy ilyesmi.
-         Ejnye barátom, letagadom, hogy ismerlek.
-         Ugyan Dastan, tudom, hogy te is imádod. Együtt szoktuk hallgatni, nem emlékszel?
Hátul kuncogtak én pedig próbáltam nem mosolyogni. Nem sikerült. Így viccelődtünk az út hátralévő részében. Mindenki mindenkiről kitalált valamit, amin a többiek jót nevethettek. Ez volt az a légkör, amit megszoktam és szerettem. Utáltam komoly dolgokról beszélgetni. Az nem nekem való volt.
Eszembe jutott, mikor legutóbb itt jártunk. Hát, nem a legjobb kiránduló program, hogy meg kell menteni a legjobb barátom párját a Vadászoktól. De a mostani sem sokkal jobb.
Megéreztem Dastan fürkésző tekintetét és odapillantottam. Dastan le sem vette a szemét rólam. Elemzett engem. Visszafordultam az út felé és próbáltam nem tudomást venni Dastanról, de nem sikerült. Kényelmetlenül éreztem magam.
-         Dastan, kezdek megijedni. Tudom, hogy cuki vagyok, de én a női társaságot részesítem előnyben, ha nem tudnád.
-         Sajnálom Algernon, de nincs olyan jó segged, hogy megérné kikezdeni veled.
Felvontam a szemöldököm és megbántottságot színleltem.
-         Ez fájt.
Végül beértünk a városba. Beletelt egy kis időbe, amíg feltérképeztük a várost. Mindannyian egyetértettünk, hogy legnagyobb valószínűséggel Meddox és csapata az erdőhöz közel tanyázik és mi is hasonló helyet kerestünk. Találtunk is egy kisebb családi házat és kibéreltük. Mindenki választott magának szobát, majd összeültünk tanácskozni. A konyhában gyűltünk össze az asztal körül.
-         Úgy vélem, hogy a kívülállók inkább éjszaka tevékenykednek, szóval nem sokkal napnyugta előtt fogunk kimenni az utcára és elkapjuk őket, addig viszont pihenjünk. Töltődjünk fel, mert innentől nem sok nyugalmunk lesz.
Bólintottunk. Egyetértettünk Dastan javaslatával, így mindannyian pihenni tértünk. Az én agyam viszont csak zakatolt.




-         Beszélj!
A fickó, Richard meg sem nyikkant. A főhadiszállás alaksorában voltunk és maga Meddox vette kezelésbe a férfit. Richard egy széken ült és hátra volt bilincselve a keze. Mozdulni sem tudott. Csupa vér volt az arca és már nem hasonlított egy jóképű férfira. Az ajka felrepedt és jó pár pofont kapott. Bűntudatot kellett volna éreznem, de ilyesfajta érzéseket nem engedhettem meg magamnak.
Meddox talált ránk abban a kis utcában, így a fickónak esélye sem volt. Már több mint egy órája kínozták, de csak ugyanazt ismételgette.
-         Nem tudom, hogy miről beszélnek. Én csak egy zsaru vagyok.
-         Na, persze. Én meg a húsvéti nyúl.
Én csak a falnak dőlve álltam és csendben szemléltem az eseményeket. Meddox körbe-körbesétált a férfi körül, aki idegesen követte a szemével. A pasas már nem fogja sokáig húzni. Látszott Meddoxon, hogy már nem bírja sokáig és egyszerűen megfogja ölni.
Nemcsak én, de Stefan is ott volt. Vigyorogva nézte a férfi szenvedését. Undorodtam tőle, de ezt nem lehetett leolvasni az arcomról.
Igazam lett.
-         Utolsó esély, barátom. Vagy elmondja, amit tudni akarok vagy a varjak és a kóbor kutyák fognak lakmározni a testéből.
Ám a férfi konokul hallgatott. Meddox előhúzta a pisztolyát és a férfi halántékához szegezte. Richard halálra rémült.
-         Meddox, ne öld meg.
-         Mit akarsz ezzel mondani Stefan?
-         Sokkal élvezetesebb, ha levadásszuk. Érezni a félelmét és a szenvedését. Gondold meg. Majd megtalálják és ez megfelelő megtorlás és üzenet lesz nekik.
A Vadászoknak. Igen. Kegyetlen, de hatásos.
-         Úgy legyen. Akkor te és Maya fogtok vigyázni rá napnyugtáig.
Némán bólintottam. Átkoztam az isteneket és Meddoxot, amiért összezárt egy szadista, pszichopata vérfarkassal. Belenéztem Stefan arany szemébe és megborzongtam. Elégedettség ült ki a férfi arcára. Remek, mi jöhet még?


Ortodox Templom és a szökőkút:

Még több képet itt találsz: