3. fejezet
Újabb értelmetlen halál. Újabb áldozat Meddox gonoszságának oltárán. És én részt vettem ebben. Majdnem elhánytam magam, de semmiféle érzelmet nem mutathattam. Ha megteszem, végem. Így hát az évek alatt tökélyre fejlesztett álarcom hideg, számító és érzéketlen benyomását keltette, miközben bennem dúltak az érzelmek.
Teljesen össze voltam zavarodva. Eddig az álarcom inkább volt egy második bőr és a részemmé vált, de most nehezemre esett fenntartani. Úgy tűnt érzéseim újra a felszínre törtek, pedig azt hittem örökre megszabadultam tőlük. Azt hittem, hogy kiöltem magamból mindet. De egyetlen férfi miatt újra fellángolt bennem a tűz, ami a vesztemet okozhatta és nem csak az enyémet. Meg kellett védenem Safirát.
Ismét ott álltam az erdőben és végig kellett néznem, ahogy megölik azt a szerencsétlen férfit. A vérének illata terjengett a levegőben, mintha csak kérdőre vonna, hogy miért nem tettem semmit?!
Bár tudtam a választ, de ettől még nem lett könnyebb, ettől még ugyanúgy összeszorult a szívem. Üvölteni volt kedvem. Annyira fájt, hogy a lelkem egy része sikoltott. És mégsem tehettem semmit. Tehetetlen bábú voltam egy sakktáblán, egy feláldozható gyalog. Meddox pedig a király.
Beleégett a retinámba a kép, ahogy Stefan még órákon át kínozta szegény embert miután Meddox lelépett azzal az utasítással, hogy vigyázzunk rá. Igen, lehet hogy követett, lehet hogy Vadász volt, de látnom a szenvedését rosszabb volt, mintha engem kínoztak volna.
- Maya.
Összerezzentem a hang hallatán. Annyira lefoglaltak az érzéseim, a gondolataim és a történtek, hogy nem vettem észre, hogy a fiúk már végeztek és csak rám várnak. Stefan hátrafordult és rám vigyorgott. Mocsok!
- Megyek már.
- Azt szeretném, ha járőröznél a városban, hátha felbukkannak a vendégeink.
Bólintottam. Mindannyian tudtuk, hogy kik a vendégek. Dastan és a csapata. Rettegtem az érkezésüktől. Éreztem, hogy minden meg fog változni, de féltem a változástól. Féltem az ismeretlentől.
Meddox parancsa szerint elindultam a város felé és elhaladtam a négy férfi mellett. Ekkor Meddox előrelépett és megragadta a karom. Ez megállásra kényszerített. Vasmarokkal szorított. Fájt, de meg sem nyikkantam.
- Maya az az érzésem, hogy egyre gyakrabban kalandoznak el a gondolataid. Már nem vagy olyan hatékony és mindketten tudjuk, hogy ez milyen következményeket von maga után. Ugye nem kell, hogy emlékeztesselek erre?
- Nem persze, hogy nem. Tudom, hogy mi a feladatom és el is végzem azt. Bármi áron. – válaszoltam érzelemmentes hangom. Valójában megfagyott az ereimben a vér.
- Remélem is.
Meddox teljesen komolyan gondolta, amit mondott. Ha már nem leszek hasznos számára egyszerűen eldob, mint egy használt, szakadt rongyot. A férfi méregzöld szemében számító és gonosz fény csillogott, ami emlékeztetett a valóságra. Ez nem egy tündérmese. Itt nem fog minden jól végződni és a királyfi nem menti meg a hercegnőt, ugyanis itt nincs egy királykisasszony sem, csak egy nő, aki megtanult alkalmazkodni a körülményekhez.
A szememmel követtem Maya alakját, ahogy távolodott tőlünk. Valami megváltozott a lányban, bár kívülről alig látható jelei voltak. Nem tudtam, hogy mi az, de kiakartam deríteni. És ki is fogom, de nem most.
Ránéztem a három férfira, akik a legjobb embereim voltak. Nem nevezhettem őket a barátaimnak, hisz nem voltak azok, bár minden időnket együtt töltöttük. Azért jöttünk ki egymással, mert ugyanolyan természetűek vagyunk. Kegyetlenek, erőszakosak és ellentmondást nem tűrők.
Stefan arcán szadista mosoly látszott. Kézfejével letörölte a vért az arcáról, majd azt is lenyalta a kezéről. Ő volt a legkegyetlenebb a három férfi közül, ezért néha nehéz volt kordában tartani. Erőszakos hajlamai vezérelték, és ő örömmel elégítette ki őket.
Marek volt a legcsöndesebb és egyben a leghalálosabb. Képes volt uralkodni magán és kordában tartani az ösztöneit, ami veszélyes ellenféllé tette. Csöndes, pontos és halálos. Ő nem foglalkozott az arcára tapadó vérrel, némán és érzéketlenül figyelte az eseményeket. Ellentétben Raullal.
Raul izgatott volt és alig várta a következő vadászatot. Kék szemében nyugtalanság és izgatottság tükröződött. A lelkesedése néha annyira idegesítő volt, hogy legszívesebben leütöttem volna, ahogy most is. Algernon személyiségére emlékeztetett, amitől felforrt a vérem. Attól a piperkőc ficsúrtól felfordult a gyomrom. Már a gondolatától is.
A tudat, hogy nemsokára elintézhetem Dastannal együtt, lecsillapított. A szám széle mosolyra húzódott és kivillantottam a fogaim. Tűkön ültem a várakozástól. Félő volt, hogy elunom magam, míg ideérnek, és ha egy kívülálló unatkozott, az az emberekre nézve halálos fenyegetés.
Fejbiccentéssel jeleztem az irányt. A fiúk követtek és elindultunk az éjszakában.
Egy percig sem aludtam. Folyton Maya járt a fejemben. Ezernyi kérdés kavargott bennem.
Mi lesz, ha találkozunk? Mi lesz, ha megpillantom őt és belenézek abba a csokoládébarna szempárba? Vajon emlékszik rám? Hajlandó átállni az oldalunkra, vagy ismét Meddox mellé áll?
Megannyi kérdés és egyikre sincs válasz. A tehetetlenségtől megőrültem. Forgolódtam. Akárhányszor lehunytam a szemem magam előtt láttam Mayát. Kecses alakját, formás idomait, buja, csókra termett száját…
Felültem, mert már nem bírtam tovább. A testem égett a vágytól. A farkam kőkeményen meredezett a nadrágomban a lány után. Már annak a gondolata is átfutott az agyamon, hogy könnyítek magamon, de azt akartam, hogy Maya tegye meg. Elképzeltem, ahogy az ujjai a férfiasságom köré fonódnak és fel-le mozognak rajta.
Kipattantam az ágyból. Minél messzebb kellett kerülnöm onnan. Úgy éreztem magam, mint egy ketrecbe zárt vadállat, akit sarokba szorítottak. Nem nyughattam egy pillanatig sem, muszáj volt mozgásban lennem, nehogy kárt tegyek valamiben, vagy akár magamban.
Úgyhogy kisétáltam a szobából és lementem a földszintre a gyéren berendezett konyhába. Arra számítottam, hogy mindenki alszik, de Dastan fenn volt. Ott ült az asztalnál és bámult a semmibe. Az asztalon lévő gőzölgő kávéhoz hozzá sem ért. Látszott rajta, hogy aggódik. Annyira elmerült a gondolataiban, hogy észre sem vett.
- Hello.
A barátom összerezzent és felém fordult. Úgy nézett rám, mintha szellemet látna.
- Hello. – ez volt minden, amit mondott.
Felsóhajtottam. Tisztában voltam vele, hogy mi a baja.
- Ne aggódj már annyit, kérlek. Nem lesz semmi baja Elysiának. Felnőtt nő és tud magára vigyázni, ráadásul ott van a kastélyban. Ott a legbiztonságosabb.
Semmi válasz. Dastan továbbra is csak nézett ki az ablakon, mintha ott megpillanthatná a párját.
Meg akartam nyugtatni Dastant és így legalább én sem gondolok a saját bajaimra. Két legyet ütök egy csapása.
- Nekem is hiányzik – folytattam. Valóban így volt. – De minél előbb végzünk itt, annál előbb visszamehetünk hozzá, de ha csak ülsz itt és nem csinálsz semmit, azzal nem leszünk előbbre.
Végre sikerült reakciót kicsikarnom belőle. Ismét felém fordult és érdeklődve figyelt.
- Szerinted ő azt szeretné, ha itt ülnél és csak bámulnál ki az ablakon?! Hát ilyennek ismert meg téged?! Ne okozz neki csalódást. Végezzük el a dolgunkat és siessünk haza.
- Igazad van.
Csend telepedett közénk. Én is töltöttem magamnak kávét és leültem mellé. Körbenéztem, hogy lefoglaljam magam. Nem volt túl sok minden a konyhában. A falak kékre voltak festve, semmi tapéta, csak néhány tájkép dobta fel a hangulatot. A konyha és a nappali nem volt elválasztva egymástól, csak egy kisebb boltívvel, így egy hatalmas belső térrel rendelkezett a ház. Otthonos volt és csendes. Volt egy nagy kanapé és két fotel, falig érő könyvespolc, tv, minden, ami a kényelemhez kell.
- Valahogy más vagy.
- Tessék?
Ránéztem a barátomra, aki akvamarin kék szemével vizslatott. Olyan érzés volt, mintha belelátna a vesémbe. Mivel voltak titkaim, ezért nem örültem, hogy megpróbál megfejteni. Eddig sosem voltak titkaink, ismertük egymást, de a helyzet megváltozott. Vagy csak én változtam meg?
- Nyugtalanító, hogy kívülről teljesen olyan vagy, mint mindig, de az az érzésem, hogy megváltoztál. Hogy már nem vagy ugyanaz, de mégsem mondasz semmit és ez nem tetszik. Mi van veled Algernon? Miért nem mondod el nekem? Hisz barátok vagyunk, vagy nem így van?
- Bolondságokat beszélsz. Persze, hogy barátok vagyunk. – belekortyoltam a kávémba. Jól esett, ahogy a meleg folyadék belülről melegít fel.
De Dastan nem vette le rólam a szemét.
- Algernon!
- Jól van, jól van… igazad van. Megváltoztam. – nem mondtam többet. Amikor kinyitottam a számat, nem jött ki rajta hang, ezért inkább becsuktam.
- Azóta érzem ezt, mióta Elysia elszökött és találkoztunk a kívülállókkal. Elysia is mesélt arról a lányról, Mayáról. Gondolod, hogy…
- Nem tudom.
Összeszorult a szívem és zavarban voltam. Hogy lehet, hogy mind Dastan, mind pedig Elysia is úgy látnak át rajtam, mint senki más?
- Nem tudom, Dastan. Bárcsak tudnám… - bögrémet tanulmányoztam. Nem tudtam mit mondhatnék még.
- Ha így reagálsz rá, akkor…
- Nem lehet ő! Ő egy kívülálló!
- Az nem számít, barátom.
Belenéztem Dastan kék szemébe és tudtam, hogy igaza van. A lelkem mélyén tudtam, de reméltem, hogy mégsem így van. Ha meglátom és ugyanilyen hatással lesz rám, mint most, akkor biztos, hogy ő az.
- Azt hiszem, én előbb elkezdem az őrjáratot.
- Nem menekülhetsz ez elől Algernon.
- De megpróbálhatom.
Nem vártam meg Dastan további mondandóját, hanem elindultam. Kiléptem a már csendes utcára és a városközpont irányába indultam. Teljesen fel voltam öltözve, csak kabátot felejtettem el felvenni, ami nem volt a legjobb ötlet a hideg miatt, de ez sem érdekelt. Ki kellett szellőztetnem a fejem és a hideg még kapóra jött. Felrázott és magamhoz térített. Segített, hogy összpontosítani tudjak.
Elindultam a Bocskai tér felé, bár nem tudtam volna megmondani, hogy miért pont arra. Mintha valami erő húzott volna oda és én meg sem próbáltam ellenállni. A lábam vitt előre, én pedig kikapcsoltam az agyam és csak a környezetemre figyeltem. Elfelejtkeztem mindenről és mindenkiről. Most csak a sötétség számított, csak a város hangjaira figyeltem. Végre felszabadultnak éreztem magam, és ha csak egy kis időre is, de magam mögött hagytam a problémáim.
De sajnos csak egy időre. Dastannak igaza volt, nem menekülhetek. Megpillantottam a lámpák fényében azt a nőt, akitől legszívesebben menekültem volna.
Hát ismét itt vagyok. Megint nem végzem a munkám, de az Ortodox Templom és a Bocskai tér annyira megnyugtató volt, hogy akárhányszor a városban bolyongtam, mindig itt kötöttem ki. A virágok illata betöltötte a levegőt és még a hideg sem zavart.
Reméltem, hogy nem zavar meg senki, de persze nem így történt. Éreztem, hogy valaki figyelt, ezért abba az irányba fordultam, de a megdöbbenéstől mozdulni sem tudtam.
Algernon. Az istenit, Algernon állt nem messze tőlem és ő is legalább olyan meglepettnek tűnt, mint én. Egyikünk sem mozdult, csak figyeltük a másikat.
Most mit csináljak? Támadjam meg, vagy csaljam el Meddox karmai közé?
De hiába tudtam, hogy mit kéne tennem a lában nem mozdult. Csak a férfit figyeltem, aki felforgatta a lelki világom kihalt ürességét. Tiszta feketébe volt öltözve, de velem ellentétben rajta nem volt kabát. Borostyán szeme izzott a sötétben és rám szegeződött. Zavarban voltam ettől a fürkésző szempártól, de természetesen ezt nem mutattam ki.
Messziről is éreztem férfias kisugárzását, ami megbabonázott, teste kidolgozottságát, még a többrétegű ruha és a távolság sem rejthette el. Egyszerűen Algernon volt az ideális férfi, álmodni sem lehetett volna jobbat nála.
De ő sohasem lehet az enyém és ez így is van rendjén. Emlékeztetnem kellett magam erre, de ettől összeszorult a szívem.
Elég! Nem kell újabb dolog, ami miatt úgy érzem magam, mintha leláncolnának. Önmagam akarok lenni, és ha nem lehetek, akkor inkább legyek egy érzéketlen gép, aki nem érez fájdalmat, vagy szomorúságot. Ezért minél messzebb kell kerülnöm ettől a férfitől, mielőtt újra olyan dolgokra vágynék, amiket sosem valósíthatok meg és újra fájdalmat okozok magamnak.
Összeszorítottam a fogam és szembenéztem a férfival, aki azóta a nap óta kísértett a gondolataimban, mióta találkoztunk.
:D Jó lett.
VálaszTörlésŐrülők ha tudok segíteni.^.^(és szeretek neked véleményt írni)
Annyira jól írod le az érzelmeiket, én még a sajátjaimat sem látom át.... :/
Tetszik ez a Meddox szemszög, nem tűnik betegnek(mármint agyilag)inkább mintha féltékeny lenne a srácokra(és meg kell jegyezzem a kissebbségi komplexus igen veszélyes..vegyük Pl.:Napóleont:S).
+ mondjuk az is jó,hogy újra hallok Marek felől..:D
Az ilyen pasikat érdekes megfejteni...Fogadok ő nem kedvtelésből gyilkolászik itt össze vissza...Inkább olyan "felbéreltek egy melóra azt gyorsan lezavarom típusú"(a legjobb bérgyilkos alapanyag)
Mellesleg vonzónak találom ezt a csendes céltudatosságot(öröm nézni mit csinál egy ilyen pasival a szerelem...)
Szövegelek itt össze vissza....a lényeg,hogy nagyon jó fejezet lett .
Sok jó ihletet kívánok és nagyon várom a következő fejezetet(mint mindíg)
Szia!
VálaszTörlésNe aggódj én sem tudok kiigazodni néha az érzéseimen, de másokén mindig könnyebb.
Amúgy eltaláltad Marek pontosan ilyen alapanyag. :P Ő egy nagyon érdekes és titokzatos figura :) majd meglátom még, hogy mit hozok ki belőle. És Meddox?...majd meglátjátok :D
A te kommenteidet nagyon várom mindig olyan jókat mosolygok rajtuk és jó érzés, hogy valakinek tetszik az írásom. A leírásokkal vagyok bajban, érdekes módon az érzelmek mindig mentek :D
Köszi a jókívánságokat és igyekszem a kövivel :P