Vérfarkasok éjszakája sorozat - Üvöltő Fájdalom - 2.fejezet

Itt az újabb feji. Jó olvasást. :P

2. fejezet

Szégyelltem magam. Nagyon régóta most először éreztem újra a szégyent. Már el is felejtettem, hogy milyen érzés.

Itt álltam a Bocskai téren és az Ortodox Templom előtt lévő szökőkutat néztem. Most víz nem tört fel belőle, de a kivilágított szobor a közepén megidéző volt a háttérben a tündöklő Templommal.

Körülöttem a város lassan feléledt, mivel közeledett a hajnal. Én viszont nem tudtam rávenni magam, hogy elmozduljak a térről. Olyan megnyugtató volt hallgatni a város zajait, így nem kellett figyelnem saját bajaimra. Arra sem akartam gondolni, hogy Meddox biztosan utánam küldi majd az egyik csatlósát csak azért, hogy érzékeltesse a hatalmát felettem.

Próbáltam kiverni mindent a fejemből. Nem akartam gondolni semmire, ezért lehunytam a szemem és mélyet sóhajtottam. Azonban ez hiba volt, mert azonnal eszembe jutott, hogy mit tett velem Meddox. Hogy miért menekültem volna el a világ elől és bújtam volna egy mély, sötét gödörbe, ahol senki nem találhat rám. Még mindig éreztem, ahogy Meddox keze végigsimít a combom belső oldalán és durván a magáévá tesz.

Összerezzentem. Megráztam a fejem és kinyitottam a szemem. Eddig is tudtam, hogy hatalmas árat kell fizetnem, azért hogy a maradék kis emberségem is megőrizzem, de ez a mostani… más volt. Éreztem, de féltem is ettől. Miért most változott meg minden? Eddig mindig is az élet velejárójának tartottak Meddox viselkedését velem szemben. Teljesen szokványos volt, de most tiltakozni akartam. Mégis tudtam, hogy nem lehet. Ha megtettem volna még rosszabbat tett volna velem a férfi. Tudtam jól és mégis…

Nem, ez mit sem számít. Újra a régi leszek. Újra visszasüppedek az érzéketlenség homályába és megint minden a régi lesz. Ismét felhúzom a szívem köré emelt falakat, amik mélyen elzárták az érzéseimet. Csak így élhetem túl, csak így menthetem meg őt. Őt, aki mindennél fontosabb számomra.

Az ösztöneim jeleztek. Nem láttam a veszély forrását, de éreztem a levegőben. Talán Dastanék máris ide értek volna? Nem, a megérzésem azt súgta, hogy nem erről van szó. Körbenéztem és egy férfit pillantottam meg úgy száz méterre tőlem. A sötétbe burkolózott, de a körvonalait ki tudtam venni. Úgy tettem, mint aki megunta a szökőkút tanulmányozását, megfordultam és elindultam az út felé. Szép lassan sétáltam. A férfi követett. Elmosolyodtam.

-         Próbálkozni lehet. – suttogtam magam elé – De teljesen felesleges.

Jó pár percig sétáltam, aztán hátrapillantottam. Visszafordultam és meggyorsítottam a lépteim. Ez a férfinak is feltűnt és ő is gyorsított.

Jó, eddig nagyon jó.

Azt tettem, mint amit egy rémült nő tenne ilyenkor. Futni kezdtem. Az üldözőm követett. Befordultam egy kevésbé megvilágított utcába és megálltam. Behúzódtam egy kuka mögé az árnyékba és vártam. Lesben álltam.

Na, most ki a préda szivi?

A pasas nem sokáig váratott. Ő is befordult és hirtelen megállt, mikor már nem látta az áldozatát. Ezután lassú léptekkel ment előre felmérve a környezetét. Tudta, hogy ott vagyok a kuka mögött csak azt nem tudta, hogy nem vagyok olyan védtelen, mint azt hiszi. Elővettem az egyik késem és támadó testtartást vettem fel.

Amikor a férfi a kukához ért, előugrottam és lecsaptam. Megragadtam a kabátjánál fogva a falnak csaptam és a kést a torkának szorítottam. A férfi nem mutatott rémületet. Rezzenéstelen arccal vizslatott. Először a nyakamra tekintett, majd a szemembe nézett. A mozdulata elárulta őt. Vadász.

Számítottunk rá, hogy felbukkannak, de attól még bosszantó volt. Ha egy van, akkor ott van több is.

-         Mit akar tőlem? – kérdeztem. Nem árultam el magam és azt sem, hogy tudom kicsoda ez a férfi.

-         Rendőr vagyok.

Ez a kijelentés meglepett. Ó, tehát már ilyen szöveggel állnak elő mostanában. Okos meg kell hagyni.

-         Akkor bizonyítsa be. Az igazolványát.

-         Kisasszony, ha továbbra is a nyakamra szegezi azt a kést, akkor nem tudom. Különben is el kéne tennie mielőtt valakinek baja esik. – a hangja megnyugtatóan csengett és szinte már elhittem, hogy valóban az, akinek mondja magát ez a sötét hajú, kék szemű idegen. Szinte.

-         Tudja, egy nőnek meg kell tudnia védeni magát. Veszélyes emberek járnak errefelé éjszaka.

-         Valóban. – ahogy válaszolt semmi jelét nem adta, hogy értette volna a rejtett mondanivalóm. Mégis az az érzésem volt, hogy gyanakszik rám. Máskülönben nem fedte volna fel magát és követett volna. Ha sejtette, hogy vérfarkas vagyok, akkor ez felért egy öngyilkossággal.

-         Rendben. Elengedem, de ne próbálkozzon semmivel.

Fenn kellett tartanom a látszatot, hogy ember vagyok, bár nem tudtam biztosra, hogy a fickó elhitte e.

Végül leengedtem a kést, de azért résen voltam. Egy rossz mozdulat és halott ember. Csak azért lélegzik még, mert információt akartam kiszedni belőle. Talán el kellene vinnem Meddoxnak.

A férfi lassan elővette fekete viharkabátjából a jelvényét. Ami minden bizonnyal hamis volt. Nem lehettem benne biztos, de az ösztöneim sosem hagytak cserben és most azt súgták, hogy ez a férfi egy Vadász.

A jelvényen az állt, hogy a neve Richard Smith. Vajon ez a valódi neve?

Miközben ezen töprengtem meghallottam, hogy egy autó megy el az úton. Nem is lassított, tehát nem vett észre ezt a kis közjátékot. Ráemeltem a férfira a tekintetem és próbáltam egy megkönnyebbült, ártatlan nő képét mutatni.

-         Ó, biztos úr elnézést, de tudja az ember sosem lehet elég óvatos. – eltettem a késem.

-         Igen. Mondja csak kisasszony hazakísérhetem? Nem szerencsés ilyenkor mászkálni az utcán.

-         Köszönöm, de magam is elboldogulok.

Jelentenem kellett Meddoxnak, ezért minél gyorsabban el akartam tűnni innen, de a férfi durván megragadta a karom és nem engedett el.

-         Sajnálom, de nem engedhetem, hogy egyedül menjen.

-         Én is sajnálom, mert most követte el élete legnagyobb hibáját. – ezután behúztam neki, Richard pedig elterült a földön.

Hirtelen valaki befordult erre az utcára. Mielőtt azonban megmozdulhattam volna meghallottam az ismerős hangot.

-         Szóval itt vagy.

Úton voltunk. Én vezettem, mellettem az anyósülésen Dastan ült, hátul pedig Annabell, Sebastian és Natalie volt összezsúfolva. Mondanom sem kell, hogy nem voltak oda a helyzetért.

-         Nyugalom, már mindjárt ott vagyunk. – mondtam.

Majdnem dél volt és már jó ideje, hogy elindultunk. Dastan idegessége mindenkire ráragadt. Bár aggodalma érthető volt, hisz a párja terhes volt, de az, hogy megértettük ezt nem sokat segített.

Bekapcsoltam a rádiót, mivel a csend kezdett kényelmetlenné válni. Katy Perry-től a Teenage Dream szólt és én hangosan elkezdtem énekelni:

-         You make me. Feel like I’m living a Teenage Dream. The way you turn me on. I can’t sleep let’s run away and don’t ever look back. My heart stop, when you look at my. Just one touch, now baby I believe. This is real… - nem tudtam folytatni, mivel Dastan belekönyökölt az oldalamba és hátulról is támadni kezdtek.

-         Hagyd abba! Borzasztó!

-         Hé! – tiltakoztam. Dastan ütésétől, majdnem elrántottam a kormányt és nem sokon múlott, hogy nem mentünk neki senkinek.

Hangosan nevettünk. Rajtam. Boldogan néztem és hallgattam, ahogy azt ecsetelik milyen bénán éneklek és inkább meghalnának minthogy még egyszer hallaniuk keljen. Szerencsém volt, hogy ilyen számot játszottak, mert így röhejesre sikeredett az előadásom, de nem bántam. Láthatóan mindenki felélénkült és ez volt a cél.

Bár kívülről én is nevettem velük, de belül tiszta ideg voltam. Itt voltam ilyen közel Mayához és tudtam, hogy el kell őt pusztítanom. Ennek gondolatától összeszorult a szívem.

-         Hé Algernon, nem is tudtam, hogy szereted Katy Perry-t. – Natalie hozott vissza a valóságba és a beszélgetés fonalába.

-         Nem? Pedig ő a kedvenc előadóm. – vigyorogtam.

Titkon tényleg hallgattam egyszer kétszer. Hogy legyen, mivel előhozakodnom ilyen esetekben és persze azért, hogy senki ne mondhassa rám, hogy unalmas és kiszámítható vagyok. Még véletlenül sem azért tudtam kívülről a szöveget, mert szerettem vagy ilyesmi.

-         Ejnye barátom, letagadom, hogy ismerlek.

-         Ugyan Dastan, tudom, hogy te is imádod. Együtt szoktuk hallgatni, nem emlékszel?

Hátul kuncogtak én pedig próbáltam nem mosolyogni. Nem sikerült. Így viccelődtünk az út hátralévő részében. Mindenki mindenkiről kitalált valamit, amin a többiek jót nevethettek. Ez volt az a légkör, amit megszoktam és szerettem. Utáltam komoly dolgokról beszélgetni. Az nem nekem való volt.

Eszembe jutott, mikor legutóbb itt jártunk. Hát, nem a legjobb kiránduló program, hogy meg kell menteni a legjobb barátom párját a Vadászoktól. De a mostani sem sokkal jobb.

Megéreztem Dastan fürkésző tekintetét és odapillantottam. Dastan le sem vette a szemét rólam. Elemzett engem. Visszafordultam az út felé és próbáltam nem tudomást venni Dastanról, de nem sikerült. Kényelmetlenül éreztem magam.

-         Dastan, kezdek megijedni. Tudom, hogy cuki vagyok, de én a női társaságot részesítem előnyben, ha nem tudnád.

-         Sajnálom Algernon, de nincs olyan jó segged, hogy megérné kikezdeni veled.

Felvontam a szemöldököm és megbántottságot színleltem.

-         Ez fájt.

Végül beértünk a városba. Beletelt egy kis időbe, amíg feltérképeztük a várost. Mindannyian egyetértettünk, hogy legnagyobb valószínűséggel Meddox és csapata az erdőhöz közel tanyázik és mi is hasonló helyet kerestünk. Találtunk is egy kisebb családi házat és kibéreltük. Mindenki választott magának szobát, majd összeültünk tanácskozni. A konyhában gyűltünk össze az asztal körül.

-         Úgy vélem, hogy a kívülállók inkább éjszaka tevékenykednek, szóval nem sokkal napnyugta előtt fogunk kimenni az utcára és elkapjuk őket, addig viszont pihenjünk. Töltődjünk fel, mert innentől nem sok nyugalmunk lesz.

Bólintottunk. Egyetértettünk Dastan javaslatával, így mindannyian pihenni tértünk. Az én agyam viszont csak zakatolt.

-         Beszélj!

A fickó, Richard meg sem nyikkant. A főhadiszállás alaksorában voltunk és maga Meddox vette kezelésbe a férfit. Richard egy széken ült és hátra volt bilincselve a keze. Mozdulni sem tudott. Csupa vér volt az arca és már nem hasonlított egy jóképű férfira. Az ajka felrepedt és jó pár pofont kapott. Bűntudatot kellett volna éreznem, de ilyesfajta érzéseket nem engedhettem meg magamnak.

Meddox talált ránk abban a kis utcában, így a fickónak esélye sem volt. Már több mint egy órája kínozták, de csak ugyanazt ismételgette.

-         Nem tudom, hogy miről beszélnek. Én csak egy zsaru vagyok.

-         Na, persze. Én meg a húsvéti nyúl.

Én csak a falnak dőlve álltam és csendben szemléltem az eseményeket. Meddox körbe-körbesétált a férfi körül, aki idegesen követte a szemével. A pasas már nem fogja sokáig húzni. Látszott Meddoxon, hogy már nem bírja sokáig és egyszerűen megfogja ölni.

Nemcsak én, de Stefan is ott volt. Vigyorogva nézte a férfi szenvedését. Undorodtam tőle, de ezt nem lehetett leolvasni az arcomról.

Igazam lett.

-         Utolsó esély, barátom. Vagy elmondja, amit tudni akarok vagy a varjak és a kóbor kutyák fognak lakmározni a testéből.

Ám a férfi konokul hallgatott. Meddox előhúzta a pisztolyát és a férfi halántékához szegezte. Richard halálra rémült.

-         Meddox, ne öld meg.

-         Mit akarsz ezzel mondani Stefan?

-         Sokkal élvezetesebb, ha levadásszuk. Érezni a félelmét és a szenvedését. Gondold meg. Majd megtalálják és ez megfelelő megtorlás és üzenet lesz nekik.

A Vadászoknak. Igen. Kegyetlen, de hatásos.

-         Úgy legyen. Akkor te és Maya fogtok vigyázni rá napnyugtáig.

Némán bólintottam. Átkoztam az isteneket és Meddoxot, amiért összezárt egy szadista, pszichopata vérfarkassal. Belenéztem Stefan arany szemébe és megborzongtam. Elégedettség ült ki a férfi arcára. Remek, mi jöhet még?

Ortodox Templom és a szökőkút:

 

Még több képet itt találsz:

http://www.facebook.com/media/set/?set=a.129791263768883.38408.100002140292077&saved