Vérfarkasok éjszakája sorozat - Üvöltő Fájdalom - 1.fejezet

Na szóval, itt van az első fejezet. Remélem tetszeni fog. De egy rossz hírem is van. Úgy döntöttem, hogy mégsem teszem fej a novellát. Bocsánat ezért, de remélem a fejezet kárpótol mindenkit.  Jó olvasást és sok komit kérek. :)

1. fejezet

-         Maya!

A nő nevét kiabálva ébredtem. Láttam őt álmomban a testvéreim, Mircea és Aishe mellett. Nem értettem, hogy került ő is az álmaimba és ez roppantul zavart. Nem ezt volt az első alkalom, hogy őket látom és valószínűleg nem is az utolsó. Bosszantó volt a tudat, hogy nem tudtam kiverni a fejemből azt a nőt, de még az álmaimból sem.

Felsóhajtottam, felkeltem az ágyból és a fürdőbe mentem, hogy lezuhanyozzam. Mostanában minden reggelem így kezdődött. Jéghideg víz, hogy észhez térítsen és elmulassza a rémálom utóhatásait.

Mostanában egyre többször láttam testvéreimet. Újra éltem a múltat és a tehetetlenséget. Szégyelltem és átkoztam magam azért, mert cserbenhagytam a családomat. Még mindig magam előtt láttam Mirceát vérbe fagyva. Ez a kép beleégett a retinámba és életem végéig kísérteni fog. Nem voltam elég erős, nem tudtam őt megvédeni. Puhány alak.

Felkaptam egy törölközőt és a derekam köré csavartam, majd a mosdóhoz léptem és belenéztem a felette lévő tükörbe. Néztem a fürdéstől nedves hajamat és a borostyán szemem, de valami nem volt rendben. Néztem az ismerős vonásokat, de mintha egy másik ember nézett volna vissza rám.

Megváltoztam.

Nem akartam tudomást venni róla, nem engedtem meg magamnak még ennek a gondolatát sem, mégis a lelkem mélyén tisztában voltam ezzel.

-         Nem, az nem lehet!

Kétségbeesett kiáltásomat senki nem hallotta és senki sem segített rajtam. Csak én segíthetek magamon. Igen, valahogy ezt is megoldom, mint eddig mindent.

Megmostam az arcom és fogat mostam. Ettől egy kicsit összeszedettebbnek éreztem magam. Megtörölköztem, majd eldobtam a vizes anyagot és meztelenül mentem vissza a hálószobába. Mondhatjuk, hogy a lakásom teljes mértékben egy agglegény otthona. Le sem lehetne tagadni. Káosz és rendetlenség uralkodott, de jelen állapotomban ez valahogy nem zavart.

A hálószobában mindössze egy ágy, mellette egy komód, az ággyal szemben egy könyvespolc, az ablak előtt pedig egy íróasztal foglalt helyet. Na meg persze a szanaszét dobált ruhák mindenütt. Engem nem zavartak és más úgysem látta őket. Rajtam kívül még senki nem járt itt. Ez volt az egyetlen olyan hely, ahol nem kellett álarcot viselnem és elengedhettem magam, szóval eszemben sem volt bárkit is ide engedni. Jó volt ez így.

Megcsörrent a telefonom. Az íróasztalhoz siettem, közben felkaptam a nadrágom és magamra rángattam, majd felvettem a telefont.

-         Igen?

-         Dastan vagyok. Sürgősen a kastélyba kell jönnöd. Apám hívat.

-         Rendben. Azonnal indulok.

Ennyit a nyugodt reggelről. – morogtam félhangosan.

Felkaptam egy fekete pólót, a farmerom, a kabátom, a pisztolyom és már indultam is. Rossz előérzetem volt, ami csak egyre fokozódott, ahogy közeledtem a kastélyhoz. Valami készül, éreztem a csontjaimban. Csak azt nem tudtam, hogy mi.

Gyalog tettem meg az utat a kastély felé. A főtéren keresztül mentem, ahol a vérfarkasok sürögtek-forogtak a hideg ellenére. Gyerekek játszottak, anyák sétáltak és párok ebédeltek. Mindez a légkör máskor megnyugtatott, de most, csak fokozta nyugtalanságom. Mintha rajtam kívül senki más nem érezte volna, hogy ez a vihar előtti csend.

A gyerekek ügyet sem vetettek rám, annyira lefoglalta őket a játék, de a nők. Igen, ők mindig észrevettek. Csábos mosolyt küldtem két mellettem elsétáló fiatal lánynak, akik le nem vették rólam a szemüket. Nem álltam meg, nehogy alkalmat adjak nekik, hogy beszélgetésbe elegyedjenek velem. Most nem volt kedvem hízelegni nekik. Ami megdöbbentő tény volt. Eddig a flörtölés és a csábítás volt az életem, de most csak nyűg volt a nyakamon. Utamat végig női szemek kísérték figyelemmel. Most az egyszer átkoztam a külsőm és elsiettem.

Amikor kiértem a faluból megkönnyebbülve felsóhajtottam. Végignéztem a falut körbeölelő erdőn, ami oly ismerős volt számomra. szinte minden zugát ismertem. Az erdő volt a menedékem és a barátom. Valahányszor elegem volt a világból mindig oda menekültem. Most is megtettem volna, de hívott a kötelesség. Nem bölcs dolog megvárakoztatni egy királyt.

Ránéztem a kastélyra. Robosztus kőfalai tekintélyt parancsolóak voltak, de én jól ismertem őket. Kiskoromban mindig Dastannal, a legjobb barátommal futkostunk a folyosóin. Persze mindig kikaptunk érte. Az emlék mosolyt csalt az arcomra. Sajnos most már nem olyan könnyű az életük, mint akkor.

Felmentem a kétszárnyas ajtóhoz vezető lépcsőn. Nekifeszültem az ajtónak és az engedett a nyomásnak. A kapu komótosan kinyílt, én pedig sietve beléptem. Azonnal a trónterembe vettem az irányt. Végigsétáltam a márvánnyal borított, díszes folyóson, majd beléptem a trónterembe. Barátaim már mind összegyűltek, csak rám vártak. Pazar belépő. A király is jelen volt és nem volt jó kedvében.

-         Algernon nem sietted el.

-         Elnézést, fenség, de a korán kelés nem az erősségem.

Rámosolyogtam barátaimra. Dastan helytelenítően rázta a fejét, Sebastian nem mutatott érdeklődést, ahogy Annabell sem, Natalie pedig rám vigyorgott.

-         Ez most nem a bolondozások ideje, Algernon. – visszafordítottam a fejem a király felé. Még a királyné, Dalma is megjelent. Komoly dologról lehet szó.

-         Mi történt? – kérdeztem.

Oresztész, fajunk királya, az istenek fia impozáns trónján ülve, komor arccal válaszolt.

-         Kívülállók. – lefagyott a mosoly az arcomról. Megállt bennem az ütőér.

-         Hogy mondta?

-         Jól hallottad. Meg kell állítani őket. Marosvásárhelyen különös körülmények között tűntek el emberek. Az ő művük. Vadásznak rájuk. Az emberek nem jöhetnek rá, hogy létezünk. El kell pusztítanotok őket. Aki csatlakozni akar hozzánk az visszajöhet, de aki nem…azzal végeznetek kell. Pihenjétek ki magatokat, mert holnap indultok.

Hallva a király szavait magam előtt láttam Maya arcát. Maya már a múltkor is a kívülállókkal tartott, és ha ismét Meddox oldalára áll, akkor meg kell ölnöm. Ennek a gondolatára összeszorult a szívem.

Csak néztem királyom markáns arcvonásait és elvesztettem minden reményem. Maya, - a nő, aki lefoglalja minden gondolatom – meg fog halni. Ebben olyan biztos voltam, minthogy holnap ismét felkel a Nap az égen.

-         Kérem, ne bántsanak!

A hosszú, barna hajú nő szemében félelem tükröződött. Alig volt talán húsz éves. Reménykedve nézett rám, de én nem mozdultam. Kétségbeesésének és félelmének szaga érződött a levegőben. Volt is miért aggódnia. Meddox és három leghűségesebb talpnyalója már alig várták, hogy lecsaphassanak rá.

Stefan Clein egy arrogáns, szadista állat volt, a csapat nagyszájú tagja. Senki sem mert ellenszegülni neki. Tekintélyét nem csökkentette vörös hajszíne.

Raul Dragics fele annyi idős volt, mint a többiek pont ezért volt ő a csicskás. Kisfiús kinézete miatt mindig piszkálták és emiatt bárkibe belekötött, aki kicsit is gyengébb volt nála. Ha nem lenne az elviselhetetlen modora, szőke haja és kék szeme a nők kedvencévé tenné. De így mindenki félt tőle.

Marek Radescu akárcsak Meddox ő is háromszáz éves. Haját kopaszra nyírta és ametiszt szeme mindig az ellenség gyengeségét fürkészte. Semmi nem kerülte el a figyelmét.

És ott volt Meddox. Mindközül a legrosszabb és legveszélyesebb. Méregzöld szemét le sem vette szerencsétlen lányról, akit maga választott ki.

Én meg csak álltam ott és meg sem próbáltam megállítani őket. A vadászatban nekem is részt kellett vennem, de sosem bántottam az embereket. Meddox az ilyen vadászatok során mindig megmutatta hol a helyem. Mellette és nem menekülhetek. Érzelemmentesen néztem az ilyen dolgait. Ha mindent a szívemre vennék, már megőrültem volna. Ezt pedig nem engedhetjük meg.

-         Kérem…

-         Csend legyen! – Meddox hangja maga volt a fenyegetés és a hatalom. A lány halálra rémülve engedelmeskedett. – Most pedig fuss az életedért.

A lány nem mozdult. Meddox viszont nem várt tovább. Ledobta a ruháit és átváltozott. A három férfi is ugyanígy tett. Mindannyian hasonlóan néztek ki, mint egy szürke farkas, de a szemük elárulta őket. Raul bundája kicsit világosabb, mint a többieké, Marek pedig szürkébb. Mind vicsorogtak és morogtak.

A lány felsikított és futásnak eredt. Én is ledobtam a ruháim és sietve követtem őket. Csak a futás élvezete felejtethette el velem, hogy milyen szörnyűséget művelnek, de az eseményekre nem lehettem befolyással, így igyekeztem mindezt természetesnek venni. Mert az is volt annak, aki Meddox mellett élt.

Végül hamar utolérték a lányt. Elharapták a torkát és szétmarcangolták. Én a közelben várakoztam. Nem néztem végig a jelenetet, de nem is kellett. Mindent hallottam.

Amikor visszaindultunk a ruháinkhoz vérnyomot hagytunk magunk után. Meddox pofájáról csöpögött a vér és a többiek bundáját is megfestette a lány vére. De itt ez senkinek nem tűnt fel, mivel a Marosvásárhelyet körbeölelő erdőbe csaltuk áldozataink, ahol senki nem látott és nem is hallhatott minket. Akit kiszemeltünk, annak nem volt esélye a túlélésre.

Ölj és uralkodj. Akinél az erő, annál a hatalom. Ezek a játék szabályai. Ezzel csak az volt a gond, hogy az emberek nem vehették fel a versenyt velünk. De ez nem akadályozta Meddox-ot. Sőt, ez volt a férfi élvezetének forrása. Persze nem csak az élvezet kedvéért vadásztunk. Figyelem felkeltés. Ez volt a cél.

Amint megtaláltuk a ruháinkat felvettük őket és visszaindultunk a „főhadiszállásunk” felé. Nevetségesnek éreztem ezt a nevet, de hát ki vagyok én, hogy Meddox névadási képességeit megkérdőjelezzem.

Ahogy haladtunk a szinte kihalt utcán jobban is szemügyre vettem a környezetet. A sötét nem okozott gondot nekem, ahogy a többi vérfarkasnak sem. A város modern volt és nagy kiterjedésű, mégsem hozták eddig kapcsolatba az eltűnéseket. Ebből is látszik, hogy mennyire ostobák az emberek, de ez nem marad örökké így. Valakinek úgy is fel fog tűnni a hasonlóság az esetek között. Ezzel tisztában voltunk és nem csak mi, de a király is. Ez volt a terv. Hogy ideküldje a fiát, hogy aztán megölhessük. Meddox bosszút esküdött és ezért a célért bármire képes volt. Bármire.

Tisztában voltam vele, hogy ebből vérfürdő lesz, de nem tudtam ellene tenni, így csak sodródtam az árral.

A fiúk már letörölték az arcukról a vért. Szerencsére. Valamikor csak úgy a hecc kedvéért nem törölték le. Volt is mikor halálra rémítettek egy idős hölgyet.  

-         Fiúk, menjetek és keressetek pár nőt, majd hozzátok őket a főhadiszállásra. Mind addig Mayával elleszünk, nem igaz? – szólalt meg hirtelen Meddox.

Megragadta a karom és magához húzott. Igen, tudtam most mit fog tenni velem. Ez volt az ára annak, hogy nem öltem, hogy nem ízleltem meg az emberi vért. De megérte, mert ezzel megmutattam Meddoxnak, hogy nem ural teljesen. Bár ennek az ára nagyon magas volt, amit nem mindenki tudott volna megfizetni. A két rossz közül a kevésbé rosszat választottam. Bár nem minden nő értene ezzel egyet. De nem volt választásom.

Eddig mindig erre gondoltam és így sikerült elviselnem mindent. De most… most már szégyelltem. És hogy miért? Egy nevetséges indok miatt. Egy borostyán szempár fürkésző tekintete miatt. Algernon.

-         Gyere már!

Engedelmeskedtem Meddoxnak. Ez volt a sorsom és ezen egy férfi nem tud változtatni. Főleg nem az ellenség.

-         Algernon, minden rendben?

Épp a szalonban voltam és vártam Dastant, hogy megbeszéljük a holnapi utazásunk, mikor Elysia belépett. Ő és Dastan is nagyon aggódtak miattam, mivel észrevették, hogy valami nem stimmel, csak azt nem tudták, hogy mi. Őszintén szólva én sem tudtam igazán.

-         Persze. Inkább azt mond, hogy te jól vagy e?

-         Velem minden rendben.

Elysia keze önkéntelenül simított végig a hasán. Fél év telt el azóta, hogy Elysia felbukkant az életünkben és most terhes volt. Őszintén örültem neki, de Dastannal együtt féltünk is. A terhesség és főleg szülés veszélyes dolog volt a vérfarkasnők körében, úgyhogy Dastan nagyon vigyázott a húgomra. Már nem sok volt hátra a szülésig, mivel a vérfarkasok terhessége rövidebb, mint az embereké, így ez az utazás most nem jött jól. Dastan idegei pattanásig fognak feszülni a feladat során.

Elysia terhesen szebb volt, mint valaha. Valósággal ragyogott. Hosszú, barna haja lágyan omlott le a derekára. Kisugárzása másra is hatással volt, így rám is. Az izmaim ellazultak és megnyugodtam.

-         Algernon, kérlek mond el az igazat. Az utóbbi időben annyira furcsán viselkedsz. Nem flörtölsz a lányokkal és már a vicces, lázadó éned sem az igazi. Mintha… mintha mindez csak egy álarc lenne. Kérlek, a testvéred vagyok és aggódom érted.

Félelmetes volt, hogy Elysia így tudott olvasni bennem. De nem rég még ő is hasonló cipőben járt, így felismerte az árulkodó jeleket. Örültem neki, hogy így figyel rám ugyanakkor féltem is. Nem szabadna annyit aggódnia az ő állapotában. Ezért odamentem hozzá, megfogtam a kezét és lágy csókot leheltem rá. Megnyugtató gesztusnak szántam.

-         Nem lesz semmi baj. Megoldom.

-         Köze van Mayához, nem igaz?

-         Valóban. Már-már ijesztő, hogy mennyire átlátsz rajtam.

Elysia elmosolyodott.

-         Hát, oda kell figyelnem a testvéremre, ha már ő ilyen felelőtlen.

-         Igen, teljesen igazad van. de nem kell aggódnod, most minden el fog dőlni. Érzem.

-         Azért imádkozom Erinához, hogy kedvező legyen az a végkifejlet, fivérem.

Mindketten elkomorodtunk.

-         Én is.