2011. augusztus 29., hétfő

Vérfarkasok éjszakája sorozat - Üvöltő Fájdalom - 11.fejezet

Hát, most úgy tűnik elkényeztetlek titeket, de már itt is van a kövi :D Jó olvasást.






11. fejezet


Iszonyatosan fájt a fejem és hangokat hallottam. Fogalmam sem volt mi történt. Egyáltalán hol vagyok?
Nagy nehezen kinyitottam a szemem és ugyanaz a nő állt velem szemben. Egy kanapén feküdtem. Azonnal felpattantam, de megszédültem, ezért leültem.
-         Hol vagyok?
-         Azt nem kell tudnod.
-         Maga mindig ilyen mogorva?
A nő felém indult, de a hang megállította.
-         Annabell!
Odakaptam a fejem. Dastan. A legnagyobb ellenségünk. Felálltam és támadó állásba helyezkedtem. Megvédem magam bármi történjék is.
-         Ne aggódj nem fogunk bántani.
-         Amíg nem adsz okot rá. – fejezte be a mondatot Annabell.
Érdekes neve volt. Nem illett hozzá. Szinte nevetnem kellett ezen. Még, hogy Annabell. Inkább Jégkirálynő. Még ketten csatlakoztak egy nő és egy férfi. Még láttam őket, de nem tűntek olyan ellenségesnek, mint Annabell.
-         El kellene látnunk a sebed. – mondta az a másik nő.
-         Semmi szükség erre.
-         Minek hoztak ide?
-         Hogy meggyőzzünk.
-         Mégis miről?
Belenéztem az akvamarin kék szempárba. Nem tudtam olvasni benne. Már járt az agyam, hogy hogyan szökjem meg, de az a szempár úgy meredt rám, mintha tudna valamit, amit én nem és ez nagyon zavart.
-         Talán üljünk le a konyhában Natalie pedig ellátja a sebed.
Rajtuk tartottam a szemem, de követtem őket. Nem kellett sokat mennünk, mert a nappali és a konyha egy hatalmas térben volt. Otthonos volt, amit a mi konyhánkról ezt nem lehetett elmondani. Az hideg volt és rideg. Mint Meddox.
Bár Dastan azt mondta, hogy foglaljunk helyet, csak én ültem le. A többiek körbeálltak, szerencsére nem túl közel.
-         Arról szeretnélek meggyőzni, hogy csatlakozz hozzánk. Apám amnesztiát ígért annak, aki hajlandó átállni hozzánk.
-         Az a nő majdnem megölt, aztán meg elrabolt. Miből gondolják, hogy ezután csatlakozom magukhoz?
-         Mert én arra kérlek.
Ez a hang. Algernon.
Azonnal arra fordultam, amerről hallottam és lélegzet visszafojtva vártam, hogy meglássam. Végül meg is jelent a lépcsőn és sietős léptekkel sietett hozzám. Annyira szexi volt, hogy az már bűn. Térdnadrág volt rajta egy izompólóval. A haja össze-vissza állt, mintha most ugrott volna ki az ágyból. Visszatartottam a levegőt. Nem tudtam mit fog reagálni.
Én mindenesetre megkönnyebbülést éreztem. Meddox nem ölte meg. Tényleg elhittem, amit az a szemét mondott, pedig tudtam, hogy mindig hazudik. De mégis…
Algernon odasietett hozzám, leguggolt elém és óvatosan megérintette az arcom, ami tele volt sebekkel. Valószínűleg el is kékült már. Elvörösödtem és elfordítottam a fejem.
-         És miből gondolod, hogy a TE kedvedért csatlakoznék.
-         Meg tudom győzni az embereket.
-         Úgy érted, a nőket.
Semmi válasz. Feldühödtem. Visszafordítottam a fejem és elővettem a legjegesebb hangom.
-         Vedd le rólam a kezed.
Belenéztem a borostyán szemekbe, de csak aggodalmat láttam. Algernon nem mozdult. Felpattantam és a lendülettől hátraesett a szék.
-         Abból nem eszel te szemét! Végig ez volt a célod, de előre szólok, hogy nem fog összejönni. Engem nem lehet holmi romantikus nézésekkel elkápráztatni. Feleslegesen próbálkozol.
-         Akkor most miért menekülsz? – Algernon hangja gyengéd volt, de folytatta, miközben felállt. Egy kicsit megrándult közben az arca. Fájdalmai voltak, de ez most nem hatott meg. Nem hagytam, nem hagyhattam, hisz itt is csak egy fogoly voltam – Kit akarsz meggyőzni. Engem vagy magadat?
Ez túl sok volt. Elöntött a düh és felpofoztam. Minden erőmet beleadtam. Algernon nem is próbált meg védekezni, ami meglepett. Nem, ez nem igaz. Az lepett meg leginkább, hogy nem ütött vissza. Meddox rendszerint ok nélkül is megütött Algernon miért lenne más?
Hiába vártam, nem történt semmi.
-         Algernon! Talán jobb lenne, ha egy kicsit hagynánk pihenni a hölgyet. Majd én őrködöm nála először rendben? Neked is vissza kellene menned az ágyba.
Algernon dühös pillantást vetett Dastannal, de végül bólintott.
Na, nem! Azt már nem! Én nem maradok itt. Nem hagyom, hogy mindeni azt higgye, csak úgy irányíthatja az életem. Meddox egy dolog, mert a kezében van a húgom élete, na dehogy Algernon és Dastan döntsenek arról, hogy mit tegyek. Na azt már nem!
Nekiugrottam Algernonnak, de ő elkapta a kezem és hátracsavarta, így háttal álltam neki. Éreztem az erejét magam mögött. Képes lett volna fájdalmat okozni nekem, meg volt hozzá az ereje, még sérülten is, hisz páratlan hím volt, de mégsem tette. Csak tartott, hogy ne ficánkoljak, és ne sebesítsem meg.
-         Engedj el!
-         Elengedlek, ha végre lehiggadsz.
Küzdöttem. Nem voltam az a típus, aki csak úgy behódol. Még legalább öt percig küzdöttem, de nem mentem sokra. Végül feladtam. Ellazultam és Algernon elengedett. Mindenki végignézte a jelenetet. Senki sem próbált segíteni Algernonnak. Furcsa volt a légkör, nem tetszett. Elléptem tőle, nem akartam, hogy hozzám érjen. Abból semmi jó nem származhatott.
-         Miért támadtál nekem?
-         Nem egyértelmű?
-         Semmi esélyed nem lett volna. Még ha engem le is gyűrsz, mindannyiunkkal nem bírhatsz el.
Megvontam a vállam és Algernon szemébe néztem.
-         Próba szerencse. Még mindig jobb, mintha egyszerűen hagyom, hogy azt tegyetek velem, amit akartok.
Esküdni mertem volna, hogy Algernon ajka felfelé görbült. De csak egy pillanatig.
-         Gyere, felkísérlek. – nyújtotta felém a kezét.
-         Nem! Nem fogtok valami hátsó szobába vonszolni, hogy aztán ott intézhessetek el! Ha meg akartok ölni, hát rajta! Itt és most! Nem megyek sehova!
Mindenki kinevetett, kivéve Annabellt. Ő ugyanolyan zordan nézett. Zavarba jöttem és megint felment bennem a pumpa.
-         Sajnálom, sajnálom. – szabadkozott Algernon – Nem akar itt megölni senki. Na, jó leszámítva talán Annabellt. Csak a szobádba akartalak kísérni, hogy pihenhess.
-         Nincs szükségem pihenésre.
-         Ugyan már. Hisz alig állsz a lábadon.
Ez igaz volt, de ezt neki nem kellett volna tudnia. Még mindig szédültem kicsit az ütéstől, amit a fejemre kaptam.
-         Na, gyerünk. Nem harapok.
-         Valóban?
Algernon megint felnevetett, de ezúttal elfogadtam a kezét. Elindultunk a lépcső felé Dastan pedig követett minket. A többiek nem, de ez nem számított. Ahogy Algernon a kezemet fogta, szinte szikrák pattantak kettőnk között. A bőröm felforrósodott. El akartam húzódni, de Algernon nem engedte.
-         A szobádba megyünk Algernon.
-         Mi? – lepődtem meg.
Megálltam a lépcső előtt. Nem csak nekem, de ez a többieknek sem tetszett, vagyis jobban mondva Annabellnek nem tetszett, mert egyből rázendített.
-         Na, de Dastan, ezt nem gondolhatod komolyan! – ametiszt szeme szikrákat szórt a férfira – Ez a nő veszélyes, a saját bőrömön tapasztaltam, te meg be akarod vinni Algernon szobájába?! Hát mindeni megbolondult körülöttem?! Meg kellett volna ölnöm, mielőtt még bajt hoz ránk. Mit gondolsz Meddox mit szól majd, hogy elraboltuk a kis ölebét? És mi lesz, ha megint megtámadja Algernont?
Algernon dühösnek tűnt. Már-már az az érzésem támadt, hogy képes lenne nekimenni a barátjának. Ami lehetetlen, nem igaz?
-         Annabell! – Dastan hangja élesebbé és parancsolóbbá vált. Összerezzentem, Algernon pedig megszorította a kezem – Elfelejted, hogy én is ott leszek. Én hoztam meg a döntést és én is vállalom érte a felelősséget. A többivel majd később foglalkozunk. Egyenlőre ti csak őrködjetek.
Dastan felénk fordult. Ránk mosolygott és visszaváltott rendes hangnemre.
-         Egy pillanat és jövök. Csak hozok fel kötszert.
-         Rendben.
Algernon válaszolt én meg csak álltam ott, mint egy sóbálvány. Végül megmozdultam és felmentem vele az emeletre. Amint beértünk a szobájába elengedtem a kezét.
-         Ülj csak le nyugodtan.
-         Nem kösz.
-         Maya. Kérlek, ülj le.
-         Már megmondtam, hogy ezzel nem mész semmire.
-         Akkor parancsolnom kéne? Hogy azonnal ülj le vagy felpofozlak? Ezt kéne tennem? Na, azt várhatod. Ha nem akarsz leülni, nem kell, de én lefogok.
Igen pontosan erre számítottam. Egész életemben úgy bántak velem, mint egy kutyával, hogy tudjam, hol a helyem. Sosem szoktak kérni semmit. És ez olyan furcsa volt. Furcsa, hogy emberszámba vesznek. Ennél jobban meg sem tudtak volna lepni. Meddox elmesélései alapján nem így képzeltem el őket. Főleg nem Dastant. Pedig velem nagyon kedves volt, annak ellenére, hogy az ellensége vagyok. Meddoxtól ugyanezt nem lehetett elvárni. Még álmainkban sem.
Volt egy szék az ágy mellett. Végül arra ültem rá, miután odébb húztam, természetesen.
Algernon elmosolyodott ezen, de nem szólt semmit. Dastan is megérkezett kezében egy elsősegélyládával. Nem akartam, hogy ellássák a sebemet, hisz mi sosem bíbelődtünk ilyesmivel, hacsak nem volt súlyos a seb, de ez az enyémekről aligha mondható el. Másrészről pedig nem akartam, hogy bárki is hozzám érjen. Azok után, ami Meddoxxal történt, még mindig érzékeny voltam.
-         Majd én megcsinálom ajánlkozott Algernon.
-         Addig én kimegyek.
Algernon bólintott.
-         Kint leszek az ajtó előtt. – burkolt figyelmeztetés.
Megértettem.




Elvettem Dastantól a dobozt, aztán ő távozott. Biccentéssel köszöntem meg neki, hogy kettesben hagyott Mayával. Láthatóan csak tőlem nem félt annyira Maya. Bár velem is óvatos volt, hisz minden oka meg volt rá, ez mégis zavart. Azt szerettem volna, hogy bízzon bennem. De tisztában voltam vele, hogy ezt ki kell érdemelni és ehhez idő kell. Úgyhogy csak szép lassan. Apránként.  
-         Megengeded?
Apró bólintás. Leültem az ágynak arra a felére, ahol Maya ült és lassan kinyitottam a dobozt. Nem hamarkodtam el semmit. Nem akartam még jobban felizgatni, mint amennyire már így is ideges volt.
Alkoholba mártottam a vattát és óvatosan elkezdtem tisztogatni Maya arcát. Fel is szisszent.
-         Nagyon sajnálom, de másként nem megy.
Próbáltam annyira óvatos lenni, amennyire csak lehetett.
-         Miért vagy ilyen kedves velem?
-         Jó kérdés. Én sem tudom. Talán azért, mert attól, hogy ellenség vagy, ez nem ok arra, hogy feleslegesen bántsalak. Egyenlőre nem ártottál nekem és amúgy sem szoktam nőket bántani.
-         De még bánthatlak. Akár meg is ölhetlek.
-         Meglehet.
-         Nem értelek. Sem téged, sem a többieket. Csak az Annabell nevű lány viselkedik ésszerűen. Ti mind bolondok vagytok, vagy mi?
Ismét felnevettem. Már nem is számoltam hányadik alkalommal csalt mosolyt az arcomra ez a nő.
-         Ne nevess. Tényleg bolondok vagytok.
-         Meglehet, hogy igazad van, de én így érzem jól magam, akkor meg miért ne lehetnék az. Csak így lehet élvezni az életet.
Megtisztítottam minden sebét, majd gézlapot tettem rá. Miután végeztem Mayát fürkésztem. Még tele sebekkel is ragyogott. Gyönyörű volt.
-         Mégis hogyan kerültem ide?
-         Annabell felhívott minket Dastan pedig kiküldte Nataliet és Sebastiant. Kocsival hoztak ide.
-         Értem. – kis csend után Maya folytatta – Ugye tudod, hogy Meddox nem hagyja ennyiben?
-         Igen tudom.
Igen tisztában voltam vele. De egy valamiben teljesen biztos voltam. Nem fogom harc nélkül átadni neki Mayát. Most, hogy itt van biztonságban, nem engedem ki a kezem közül.

2011. augusztus 28., vasárnap

Vérfarkasok éjszakája sorozat - Üvöltő Fájdalom - 10.fejezet

Hát ez a fejezet most számomra is egy meglepetés volt, úgyhogy nektek meg pláne...nagyon kíváncsi vagyok mit fogtok szólni....:D előre is sejtem...sok komit kérek. Jó olvasást.




10. fejezet


Lopva kinyitottam a szemem. Dastan az ágyam mellett aludt egy széken. Már két napja nem engedtek felkelni, hacsak nem a mellékhelyiségről volt szó. Amikor megpróbáltam kijutni a házból, lefogtak, visszacipeltek az ágyra és azóta is felváltva őrködnek mellettem. Jól ismertek. Soha nem adom fel. El kell jutnom Mayához, hogy megbizonyosodjam róla, minden rendben vele és Meddox nem nyúlt hozzá.
Azóta ezen gondolkodtam amióta ebbe az ágyba kényszerültem. Majd felemésztett a gondolat, hogy az a szemét a kezével illette Mayát. Egyszerűen beleőrülök. Ezért kell kijutnom innen. Nem állíthatnak meg. Muszáj csinálnom valamit.
Óvatosan felültem az ágyban és letettem a lábam a padlóra. Annyira csendes voltam, amennyire tőlem tellett. A lábamba belenyilallt a fájdalom, de ez még az elviselhető kategóriába esett. A sebem szépen gyógyult, bár még egy, maximum két nap pihenő még kellene neki, de én nem tudok annyi ideig várni. A kezem már teljesen rendbe jött, hisz azt csak súrolta a golyó.
Rásandítottam Dastanra. Le volt hunyva a szeme és egyenletes volt a légzése, ezért felkeltem és elindultam az ajtó felé.
-         Hova, hova barátom?
Megtorpantam. Számítottam erre, de reméltem, hogy mégiscsak ki tudok osonni. Visszafordultam Dastan felé. Teljesen éber volt, de a székről nem kelt fel.
-         Tudod te azt nagyon jól.
A barátom nagyot sóhajtott és együtt érző pillantással nézett rám.
-         Algernon…
-         Dastan muszáj látnom őt.
-         De még azt sem tudjuk, hogy hol van húzzák meg magukat. Azzal, ha most kimész nem segítesz sem nekünk, sem pedig magadnak, maximum Meddoxnak. Másodjára nem hiszem, hogy megúszod egy golyóval, vagy ki tudja, lehet, hogy az a golyó már a szívedben lesz, azt pedig nagyon nem akarom. Nem vagy erőd teljében és én nem engedhetem, hogy ilyen állapotban kimenj. Megértelek, de sajnálom Algernon. Nem mehetsz ki.
Dastannak igaza volt, ezzel tisztában voltam, de hajtott az aggodalom, a birtoklási vágy, amit nem lehet csak úgy figyelmen kívül hagyni. Vívódtam. Mit tegyek?




Az ágyamon ültem törökülésben. Nem tudtam mit csináljak, csak a kék falat néztem, meg a tájképeket. De az agyam folyamatosan járt. Csak egy ember járt a fejemben, amire nem voltam büszke, de akármennyire is próbáltam kiverni a fejemből, nem ment.
Marek Radescu. Ő a legkiismerhetetlenebb, legrejtélyesebb ember, akivel valaha is találkoztam. Olyan érzéseket váltott ki, amelyekről eddig nem is hittem, hogy lehetséges. Zavarba ejtett és meginogtam. Ilyesmi még sosem fordult elő velem, ezért is voltam olyan mérges a férfira. Hogy volt képes ekkora hatással lenni rám? Biztosan direkt viselkedett ilyen kiismerhetetlenül, hogy összezavarjon. De azt nem hagyom neki.
Ekkor lépteket hallottam, amik egyre közeledtek a szobám felé. Biztos voltam benne, hogy Sebastian az. Eddig sikerült elkerülnöm a beszélgetést vele, de tudtam, hogy ennek is meg kell történnie egyszer. Úgy tűnik, most lesz. Azt kívántam, bár sosem jött volna el ez a pillanat.
Sebastian kopogott, majd meg sem várva a válaszom, benyitott. Becsukta maga mögött az ajtót és leült mellém az ágyra.
-         Beszélnünk kell.
Belenéztem Bastian fekete szemébe. Igéző volt a tekintete, szinte elnyelte azt, aki belenézett. Nem tudtam tovább nézni őt, ezért elfordultam. Sebastian és én mindig is a legjobb barátok voltunk, társak. Nem volt titkunk egymás előtt, szavak nélkül is megértettük egymás, most mégis Marek egy pillanat alatt éket vert közénk. Hisz két napja kerültük a forró kását és lehet, hogy most megéget minket. Ettől viszont nagyon féltem. Nem akartam elveszíteni a legjobb barátom, a támaszom.
-         Tudom.
Csend telepedett ránk. Mind a ketten csak ültünk és nem néztünk a másikra. Végül én szántam rá magam, hogy elkezdjem. Sebastian nem tette volna meg, mert tudta, hogy kényelmetlenül érint. Inkább él bizonytalanságban csak nekem ne okozzon fájdalmat. Így hát nekem kellett lépnem, hogy ne érezze magát rosszul és joga volt tudni, hogy mi történt. Bár ezt még én magam sem tudtam pontosan.
-         Sajnálom, Bastian. Én nem is tudom, hogy mi ütött belém. Nem fog ez többet előfordulni, ígérem. – tekintettemmel megkerestem Sebatianét.
-         Nem értelek, Natalie. Most először fordult elő ilyesmi, amióta ismerlek. És az a fickó is furcsán viselkedett. Először meg akart ölni minket, a verekedésből ez kiderült számomra, de mikor lett volna rá alkalma, nem tette meg. – lesütöttem a szemem, de az utolsó két mondatára felkaptam a fejem.
-         De miért? Hisz, amikor a nyakamat szorította, azt hittem meg fogja tenni, de aztán én is éreztem benne a változást. A fogása sem volt akkor már olyan erős. De mi változott abban a pár pillanatban?
-         Nem tudom. De ha az, amit sejtek... Natalie nem akarom, hogy többet találkozz vele.
Mintha ez csak rajtam múlna?! – mondtam volna, de végül nem tettem.
Legelőször is ő keresett meg minket, de ez már nem lényeges. Én magam is eldöntöttem, hogy nem fogok többet találkozni vele. Legalábbis reménykedtem benne.
Sebastian kitartóan fürkészett. Nem válaszoltam elég gyorsan, ezért megragadta a karom és maga felé fordított.
-         Natalie, az az ember veszélyes. Csak játszik velünk. Meg akar ölni minket, hisz Meddox embere. Azok pedig mind elvetemült gyilkosok. Kérlek hallgass rám. Nem akarlak elveszíteni.
-         Nem fogsz elveszíteni, ígérem.
Belemenekültem Sebastian ölelésébe, hogy megnyugvást és erőt merítsek. Sebastiannak igaza volt. Nem változhat meg az ember érzései ilyen hamar. Biztosan csak egy trükk volt és én nem fogok még egyszer bedőlni neki. Ha megpróbál megölni, hát állok elébe.
A tánc elkezdődött.




-         Hát nem érted Dastan? Meddox és az emberei szabadon garázdálkodnak, a Vadászokról nem is beszélve, amíg ti engem felügyeltek, mintha egy kis kölyök lennék! – keltem ki magamból.
A stressz, a bizonytalanság, a tehetetlenség érzése a legrosszabbat képes kihozni az emberből. Én pedig már nem bírtam. Viszketett a tenyerem, azt akartam, hogy Meddox vére tapadjon a kezemhez. Muszáj, muszáj, muszáj…
Dastan felpattant a székről és behúzott nekem egyet. Nekiestem a falnak, alig bírtam talpon maradni. Végül a gravitáció győzött. Lehuppantam a földre.
-         Befejezted?
Dastan elém lépett. Felettem tornyosult, fenyegetően. Már értem miért féltek tőle annyira és annyian. A harcban kegyetlen és kíméletlen is tudott lenni. Tisztában voltam, hogy engem nem bántana, de ha muszáj lenne, megállítana… nem feltétlenül finom eszközökkel.
-         Áú. Ez fájt.
Megtapogattam az arcom. Az arcom égett, de észhez tértem. Elborította az agyam a vörös köd, de Dastan – kicsit drasztikus módszerrel ugyan – helyrebillentett.
-         Igen. – felnéztem a barátomra. Már ő is látta, hogy megnyugodom úgyhogy ellazította az izmait.
Szégyelltem magam, hogy idáig fajultak a dolgok.
-         Akkor jó. Nem akartam ezt tenni, de félő volt, hogy átváltozol. Gyere. – Dastan a kezét nyújtotta, én pedig elfogadtam és felsegített.
Ahogy ránehezedtem a sérült lábamra, felszisszentem. Felszakadt a seb a nagy ugrándozásomban és most vérzett.
-         Jobb lesz, ha most leülsz.
Nem vitatkoztam. Dastan ellátta a sebem én pedig csendben vártam, hogy végezzen.
-         Figyelj Dastan, sajnálom én…
-         Ugyan. Régen nem húztam már be neked egyet és meg kell mondanom, jó érzés volt. – Dastan vigyorgott.
-         Igen? Akkor most én jövök? Úgy, mint kiskorunkban?
-         Hát?
Mindketten felnevettünk. De ez a nevetés hamar elmúlt. A jelen és a gondok súlya újra ránk nehezedett.
-         Még pihenned kell egy napig, de ígérem, holnap veled együtt kimegyünk mindannyian. Légy türelemmel. Most nem tehetünk mást. Fel kell töltődnünk.
Felsóhajtottam.
-         Rendben.




Pár óra volt még naplementéig. Meddox engedélyezte a kimenetelem, persze azzal a céllal, hogy Vadászokat keresek és megölöm mind, akivel csak találkozom. Mintha ez ilyen egyszerű lenne. Ilyenkor nem csak a Vadászok óvatosabbak, hanem nekem is annak kellett lennem, és különben sem fedik fel magukat ilyenkor a Vadászok. Ők sem teljesen hülyék. Nem kell a figyelem felkeltés egyikünknek sem és a harc határozottan magunkra vonná az emberek figyelmét.
Először csak bóklásztam a városban, mintha én is csak egy turista lennék. Élveztem a nap melegét a bőrömön, a lágy szellőt. Ma melegebb volt, de még így sem volt túl meleg. Egy vastag pulóvert, azért viseltem. Persze ez azt a célt is szolgálta, hogy elrejtsem a fegyvereim. A kicsit enyhébb idő miatt rengeteg ember sétálgatott az utcán. Hangos csevegés és nevetgélés hallatszott. Kikapcsoltam az agyam és csak a látványra és a hangokra koncentráltam. Élveztem ezt a röpke békés pillanatot. Ami nem tartott sokáig.
Éreztem, hogy valaki figyel. Hogy valaki a közelemben van. Vagy Vadász, vagy Dastan egyik embere. Talán Algernon? Nem. Ebben biztos voltam. Továbbindultam, mintha mi sem történt volna.
A vár felé vettem az irányt, mivel a falain belül sok fa és eldugott hely volt, ahol lerendezhetem ezt az idegennel. Az emberi tekintetektől távol. Ahol nem hívjuk fel magunkra a figyelmet. Körülbelül öt percbe telt, míg elértem a vár kapuját és még mindig éreztem, hogy követnek. Nem aggódtam, hisz nappal volt. Különben is tisztában voltam a képességeimmel.
A fákkal körbevett vártemplom felé vettem az irányt, de nem mentem be. A Piata Bernády György tér felőli fal mellett volt található ez a gótikus templom. Ha jól emlékeztem, akkor még a ferencesek építették a tizenkilencedik században. Egy óra mutatta a tornyán a pontos időt. Maga az épület lenyűgöző középkori templom volt, bár személy szerint én sosem voltam túlzottan oda a vallási épületekért.
De most nem volt időm a templomban gyönyörködni. A fal és a templom közötti részhez siettem. Jó pár fa volt itt, amik még a magas falakon kívül is láthatók voltak. Gyorsan és hangtalanul felkapaszkodtam a templom fala mellett lévő egyik fára és vártam, hogy felbukkanjon a rejtélyes idegen. Nem is váratott sokáig. Pár pillanattal azután, hogy felmásztam, megjelent egy ezüsthajú nő.
Tudta, hogy itt vagyok, de nem látott. Ez előnyt jelentett. Mélyet szippantottam a levegőből. Vérfarkas. Előhúztam egy tőrt a pólóm alól és vártam, majd mikor a nő elég közel ért ráugrottam. Azonban nagyon jók voltak a reflexei és elkerülte a halálos csapást. Megmarkolta a pengét, így az a tenyerét vágta el. A pengén végigfolyt a vér és a földre csöpögött. Fémes szag töltötte be a levegőt. Látszólag a fájdalom cseppet sem érdekelte a támadómat, mintha érzéketlen lenne rá. Ami nem jó rám nézve.
A nő szemébe néztem, mely ugyanolyan ametiszt színű volt, mint Mareké. Ez a hasonlóság félelmetes volt, de hamar kivertem a fejemből. A feladatra koncentráltam. Ám mielőtt elkezdhettünk volna harcolni a nő megszólalt.
-         Mayához van szerencsém, igaz?
-         Attól függ ki kérdezi.
Egy jobbos volt a válasz. Egy pillanatra elveszítettem az egyensúlyom a váratlan ütéstől és ezt az ellenfelem ki is használta. Elengedte a kést és ledöntött a lábamról. Lovagló ülésben rám ült, lefogta a kést markoló kezem és már ütésre készülődött. De nem hagytam magam, hasba vágtam, majd állon. Kicsit megszédült, úgyhogy ledobtam magamról, de a nő nagyon tapasztalt harcolt volt. Az ütésem nem sokáig hatott rá. Mindketten felpattantunk és előkerült egy másik kés is. Így köröztünk egymás körül, várva a másik lépését. A tenyeréből még mindig ömlött a vér, ami megszínezte a markolatot és a füvet is. Húzni akartam az időt, hogy kitaláljak valamit.
-         Ki maga?
-         Azt neked nem kell tudnod.
-         Jó tudja mit nem is érdekel, csak arra lennék kíváncsi hogy vajon Algernon életben van e még.
-         Miért érdekel?
Jó kérdés. Nem mertem hangosan kimondani és elfogadni sem a választ, így nem mondtam semmit. Ez láthatóan feldühítette az ellenfelem, mert nekem esett. Kése felsértette az arcom, az enyém közben pedig a földön landolt. Nem számítottam rá, hogy ilyen könnyedén kiüti a kezemből a fegyvert. Más nem lévén ütöttem, ami célba is ért, de a következő pillanatban az idegen a kés markolatával fejbe vágott. Megtántorogtam és odakaptam a kezem. Vérzett.
Az, hogy egy pillanatra is levettem a szemem a támadómról nem volt a legokosabb döntés. A következő ütéstől elájultam.

Itt van pár kép a várról és a vártemplomról:
http://www.facebook.com/media/set/?set=a.129791263768883.38408.100002140292077&saved

2011. augusztus 26., péntek

Díj

Köszi Alysiának a díjat :D

7 dolog rólam:

1. A szüleim elváltak és van egy féltestvérem.
2. Van egy kutyám, akit Maszatnak hívnak és egy papagájom, akit pedig Verébnek xD.
3. Kedvenc műsorom a Lehetetlen küldetés.
4. Idén végzek a középiskolában és még nem tudom hova akarok továbbtanulni.
5. Mostanában nem szeretem a sorozatokat, de a Vámpírnaplókat imádom.
6. Kedvenc színem a sárga, de szeretem még a pirosat és a feketét is.
7. Nincs kedvenc íróm, mert nagyon sokat imádok és nem tudok dönteni közöttük :D


7 blog



Szabályok: 
1.Tedd ki a logót a blogodra!
2.Köszönd meg a díjat attól akitől kaptad!
3.Írj ki magadról 7 dolgot!
4.Küld tovább 7 írónak(ne felejtsd el belinkelni a blogjukat)!
5.Hagyj megjegyzést a blogjukon,hogy meglepetés várja őket!

Vers, cikk

Hogy ne unatkozzatok, amíg kaptok új fejezetet, ezért ezt a kis verset és cikket felteszem nektek. Jó olvasást :D

 Ha rákattintotok, akkor nagyobb is tudjátok olvasni



SÉTA

Tudom, erről a szóról mi jut eszetekbe, de most nem erről van szó. Igazából ez egy tábor, aminek a teljes neve Sajtó és Tanulás. Ezt a médiaoktató tábort a Pannon Lapok Társasága szervezte és a finanszírozást is ők állták, tehát nekünk diákok számára ez teljesen ingyenes volt. Teljes ellátást kaptunk (reggeli, ebéd, uzsonna és vacsora), cserében pedig minél több cikket és jókedvet vártak el tőlünk.
Maga a tábor augusztus 23-25 között, Balatonalmádin a Nereus hotelben zajlott. Itt rengeteg programmal várták minket, diákokat. Miután busszal megérkeztünk a tábornyitó alkalmával elmondták a programokat és kezdetét vette a munkával megfűszerezett pihenés és szórakozás.
Rengeteg remek előadót hívtak meg hozzánk azzal a céllal, hogy új élményeket, tapasztalatokat és tudást szerezzünk. Az első napon Pungor András, Krug Emília, Rábai Balázs és Rozmán László állt a diáksereglet elé, hogy felcsigázzák az érdeklődésünk. Nagy sikerrel. Emellett még részt vettünk egy hajókiránduláson Kis Gergő világbajnok harmadik helyezett úszóval, valamint Fábián László és Martinek János olimpiai bajnokokkal. Velük interjút készíthettünk, amiket azután papírra vetettünk és ezek az írások pedig meg is jelentek a megyei lapokban. Az esti program pedig táncház volt, ezután szabad program.
A második nap első foglalkozása önismeret volt. Oké, tudom, hogy ezen a diáktársaim most kiakadnak, – mint ahogy én is az elején – de azt kell mondanom pozitívan csalódtam. Devecsery László és Gacza Roland foglalkozott velünk két órán keresztül és mindannyian nagyon élveztük. Különböző feladatokat kellett megoldani, úgyhogy rendesen járt az agyunk. Ezután Kuncze Gábor beszélt nekünk a közélet fontosságáról. Nagyon érdekes volt és megérte a melegben a Balaton helyett az előadó termet választani. Kicsit a kérdések elmentek a politika irányába is, de azt hiszem, nem is kell megmagyaráznom, hogy miért. Fél kettőtől a BBC History-tól Litván Dániel mesélt nekünk a magazin indulásáról, aztán pedig Juhász Bálint beszélt rádiójáról. Még közös képeket is csináltunk az előadókkal (autogramokat is kaptunk), emellett néhány előadóval jobban is megismerkedtünk és összehaverkodtunk. Egy óra szünet után következett a Hírvivő vetélkedő mely talán a tábor egyik legjobb programja volt. Tutajt kellett építeni, tojást elkapni, kötelethúzni, ivó verseny is volt és a Balatonból is kellett vizet hordanunk. Összességében jól elfáradtunk és nagyon szoros volt a verseny. Négy csapat volt (a pólók alapján): Sárgák, Pirosak, Kékek és Zöldek. Három ponttal a Sárgák győzedelmeskedtek és a második és harmadik helyen pedig holtverseny alakult ki. Ez volt az esti program ezután szabadon mindeni azt csinálhatott, amit szeretett volna.
Huszonötödikén mindenki vegyes érzelmekkel kelt fel reggel, mivel vártuk a feladatok és előadásokat, de ez volt az utolsó nap, így fáradtak és kicsit szomorúak is voltunk. Ezen a napon Ács Péter és Bedő Iván a HVG-től a lap címlaptörténetéről meséltek. Vicces és érdekes volt, az ember fellelkesült, hogy írjon, így álltam neki én is ennek a cikknek. Fél tizenegykor Győrrffy István a Pannon Lapok Társaságától a szerkesztői változásokról és programokról mesélt nekünk. Kikérdezte a véleményünket is ezekről a változásokról, hogy tetszenek e nekünk és mit gondolunk róluk. Ezután a táborzáró volt, ahol kiosztották a díjakat, amiket a cikkekért lehetett kapni. Végül ebéd és aztán indultunk hazafelé.
Én most voltam először ebben a táborban, bár már ez volt a hatodik alkalom, hogy megszervezték, de jövőre is szeretnék majd elmenni. Rengeteg új emberrel ismerkedtem meg, új barátokat szereztem, sok élménnyel és emlékkel lettem gazdagabb és talán még ragadt rám is valami tudás.
Ha kíváncsiak vagytok, akkor ezen a címen megtekinthettek pár képet és ha kedvet kaptatok, akkor gyertek el ti is. Hamarosan egy videó is felkerül, ami nagyon vicces. Érdemes megnézni, ha nevetni akartok egy jó nagyot.



2011. augusztus 22., hétfő

Vérfarkasok éjszakája sorozat - Üvöltő Fájdalom - 9.fejezet

Nah itt van a fejezet...remélem tetszeni fog. Jó olvasást :D



9. fejezet


Maya a sebemet tisztította és kötötte be a konyhában, miközben Stefan elmesélte, hogy mi történt velünk. Elégedett voltam, mert jól helyben hagytuk Algernont, de nagyon dühös is voltam, amiért belém szúrta a kését. Legszívesebben fejbe lőttem volna, mikor a macskakövön feküdt, de egy eszméletlen ember lelövése nem nyújtott volna elég élvezetet. Csak ezért maradt életben. És persze ha meghalt volna, akkor nem élvezhetném tovább a kínzását sem. Reméltem, hogy életben van.
Mayára néztem, miközben dolgozott. Nem is figyeltem Stefan fecsegését, de az utolsó mondata megragadta a figyelmem.
-         Végül pedig ott hagytuk az utcán. Remélem, a kutyák találják meg.
Morogva felé fordultam.
-         Sajnos nem ilyen könnyű megölni azt a félkegyelműt. – ismét Mayára szegeztem a szemem. Nagyon kíváncsi voltam, hogy mit fog reagálni a következő mondatomra – Biztosra veszem, hogy még él. 
Maya nagyon jól elrejtette az érzéseit, de én már évek óta figyeltem minden rezdülését. Az álarca mögött rejtőző érzelmeket is képes voltam érzékelni. Mindig is jó emberismerő voltam. Nem csak az arckifejezést figyeltem, hanem a hangnemet, annak változását, az arcmimikát, a szemeket és a testbeszédet is. Ezek mindent elárultak egy ember, esetünkben vérfarkas érzéseiről. Még ha azok rejtve is vannak. Maya szemei pedig nagyon is kifejezők voltak.
-         Bár, - folytattam – valószínűleg egy ideig ágyba kényszerül. És ha Dastan meglátja majd, hogy mit tettünk vele biztosan bosszút akar majd állni. Dühös lesz és hibázni fog. És akkor mi majd lecsapunk rá. – kis szünetet tartottam csak a hatás kedvéért – De azt sem bánnám, ha az a féreg meghalna. Azzal aztán tényleg kihúznánk a sodrából Dastant.
Stefan Raullal együtt felnevetett velem. A szemem sarkából figyeltem Mayát. Megmerevedett, a szívverése kicsit felgyorsult és egy pillanatra elakadt a lélegzete. Ennyi nekem elég volt.
Maya igenis érzett és én minél nagyobb fájdalmat akartam neki okozni. És most, hogy Algernon ilyen különleges érdeklődést mutat iránta, csak az én malmomra hajtja a vizet. Ha Mayának okozok fájdalmat, azzal neki is. És úgy tűnik ez fordítva is igaz. Szegény Maya, biztosan nagyon aggódik.
A kínzás így még élvezetesebb lesz számomra.
Ezután eszembe jutott Marek. Raulék elmondták, hogy játszadozik valahol. Hát, ne rontsuk el az ő estéjét. Amúgy is dolgom volt most. Nem felejtettem el a befejezetlen ügyünket Mayával.
-         Maya, te velem jössz. – adtam ki a parancsot és felálltam.
A tekintetemből, a szavaimból, a hirtelen hangulatváltozásomból nemcsak Maya, de Stefan és Raul is tudta, hogy mit akarok. Jól ismertek.
Nagy sajnálatomra, akárhányszor tettem meg ezt Mayával, sosem kiabált. Sosem könyörgött, ami roppantul zavart. De most hogy Algernon is feltűnt a színen már több esélyt láttam arra, hogy a helyzet megváltozzon. Elvigyorodtam a gondolatra, hogy Maya sikoltozva kér kegyelmet. Amit sosem kaphat meg.
Elindultam fel a lépcsőn Maya pedig szó nélkül követett. Nem lett volna értelme ellenállni. A szobámba tartottunk, ami közvetlen Mayáé mellett helyezkedett el. Pont azért kapta meg ő ezt a szobát, hogy ha még nem is érek hozzá, ő akkor is hallja szexuális életem minden mozzanatát.
Ez is hozzátartozott a játékhoz. Rettegve várja, hogy mikor unom meg emberi szexpartnerem és mikor megyek át az ő szobájába enyhülésért. Ez legalább akkora öröm volt, mint mikor gátlástalanul kihasználtam a testét.
Felértünk az emeletre én pedig habozás nélkül nyitottam be a szobámba. Ez volt a legnagyobb szoba a házban. Sötétítő függöny zárta ki a feltörő nap sugarait és a fekete falak miatt az egész helyiségben sötétség honolt. Felkapcsoltam a villanyt, bár erre semmi szükség nem volt. A vérfarkasok kiválóan láttak a sötétben is. Közben Maya is belépett és becsukta maga után az ajtót.
A szobában nem volt sok bútor. Egy hatalmas ágy foglalta el a szoba egyharmadát. Volt még egy szekrény, egy TV, DVD lejátszó és egy asztal, amin szeszesitalok hada sorakozott. Az ágy mellett egy kisebb komódon is volt, aminek fiókjaiban különböző pornó újságok és videók lapultak.
Maya nem mozdult az ajtótól, ezért megragadtam a karját és az ágyra taszítottam. Nem ellenkezett. Maya már rájött, hogy minél jobban ellenáll, annál jobban élvezem, így mindig úgy feküdt alattam, mint egy fadarab. De nagyon ritkán sikerült kicsikarnom belőle egy fájdalmas nyögést, vagy sikolyt, amit a házban mindenki hallani szokott. Stefan nem is rest mindig felhozni a lány előtt ezeket a ritka eseteket.
-         Vetkőzz. – utasítottam.
Maya nem volt elég gyors. Most nem volt türelmem játszadozni vele, ahogy eddig szoktam. Most le kellett vezetnem a felgyülemlett feszültséget.
Lerúgtam a cipőm, letéptem a pólóm, majd a gatyámat is. Teljesen meztelenül, ágaskodó szerszámmal megindultam Maya felé. Maya csak az arcomat nézte és nem mozdult.
-         Tudd, hogy ezt csak Algernon miatt kapod. Akárhányszor újat húz velem, te fogsz megfizetni érte.
Az utolsó szavakat már Maya fülébe súgtam. Fölé hajoltam, két kezemmel az oldala mellett támaszkodtam.
-         Gyűlöld őt – folytattam – Gyűlöld őt teljes szívedből, amíg csak élsz.
Maya nem válaszolt, de nem is vártam. Egy mozdulattal letéptem róla a pólóját és ugyanazzal a lendülettel a melltartóját is. Dús keble föl-le mozgott, ahogy szaporán vette a levegőt. Rózsaszín mellbimbója büszkén meredt előre, cirógatásra várva. Végigsimítottam az egyiken. Maya megmerevedett és elfordította a fejét.
-         Most pedig vedd le a többit is.
Maya habozott, ezért talpra rántottam és lehúztam róla a farmerját és az bugyiját is. Maya ott állt előttem egy szál semmiben, de nem próbálta meg eltakarni magát, bár feszengett kicsit. Minden porcikáját jól ismertem már, ezért felesleges is lett volna eltakarnia magát.
Jó ideje használtam már a testét saját szórakozásomra. Eleinte nem hagyta magát, de mostanra megtanulta, hogy én mindig megkapom, amit akarok akár így, akár úgy.
A vágy illatát nem éreztem rajta és a levegőben sem, de ez cseppet sem izgatott. Félelmet viszont annál inkább éreztem. Maya hiába jó színész a testi reakcióit nem tudta elnyomni. Mélyen beszívtam a félelem fanyar illatát, úgy, mintha az lenne a legédesebb nektár a világon.
Ledöntöttem Mayát az ágyra, szétfeszítettem a lábát és azonnal behatoltam. Maya nem volt nedves, ezért a fájdalomtól elakadt a lélegzete. Körmét belevájta a karomba, de nem kegyelmeztem neki. Addig döfködtem, míg az én megkönnyebbülésem el nem jött. Ezután kihúzódtam belőle. Kielégülve és elégedetten dőltem hátra az ágyon Maya mellett.
-         Most menj!
Maya sietve felkelt, felkapta magára a ruháit – már ami megmaradt belőlük – és kisietett a szobából. Hiába próbálta elrejteni, a könnyei ott csillogtak a szemében.




Remegtem. Féltem, zavart voltam és kicsit talán sokkos állapotban is. Ennyire csak akkor borultam ki, mikor Meddox először erőszakolt meg. Azt hittem végre úrrá tudtam lenni magamon, az érzéseimen, a reakcióimon. De nem, úgy tűnik messze nem tettem túl magam a dolgon. És ez Algernon hibája. Ő ébresztett fel bennem mindent. Felolvasztotta a jeget, amit annyi éven át úgy védtem és építettem magam köré. És most semmivé lett. És felemésztem magam az újra éledt érzéseimtől.
Teljesen össze voltam zavarodva. Felöltöztem és átrohantam a szobámba. Ráültem az ágyra, magamra terítettem a takaróm, felhúztam a lábam és átkaroltam a térdem, majd előre-hátra hintáztattam magam.
Safirára gondoltam, arra hogy majd együtt leszünk és boldogok. Ez segített elviselnem a megpróbáltatásokat, mint eddig is. Erősnek kell lennem. Miatta. De még mindig emlékszem a sikolyára. A kétségbeesett hangjára. Amit azért kellett hallanom, mert ellentmondtam Meddoxnak.

Nem is emlékszem pontosan hány éves lehettem akkor. Talán tizenöt. Az évek összemosódtak, de vannak pillanatok, mint ez is, ami örökre belevésődött az emlékezetembe. Meddox megint megpróbált megerőszakolni, de –  magam sem tudom hogy – sikerült elmenekülnöm.
Ám ez volt életem egyik legnagyobb hibája. Lehet, hogy elszöktem és bujkáltam, de ez nem tartott sokáig. Meddox megtalált és jól ellátta a bajom, de ez nem hatott rám. Ekkor vette elő a telefonját és tárcsázott. Meg fagyott bennem a vér és tudtam, hogy mire készül. Zokogásban törtem ki és akkor először könyörögtem neki. Olyan lenéző pillantást vetett rám, amitől azóta is kiráz a hideg. Akkor jöttem rá, hogy Meddox a legkegyetlenebb ember a földön, akivel valaha összehozott a sors. Ő maga az ördög.
Meddox utasította leghűségesebb kutyáját Vlad Balaurt, hogy kínozza meg kicsit Safirát. Majd a fülemhez tette a telefont és kényszerített, hogy végighallgassam Safira fájdalmas sikolyait. Akkor fogadtam meg, hogy soha nem engedem, hogy többet ez történjen.
Ezután mindig tűrtem, ahogy azt Meddox elvárta. Beletörődtem a sorsomba, legalábbis ezt a látszatott mutattam kifelé. De belül sosem adtam fel a reményt.

És azóta is tűrtem. Ráébredtem, hogy talán tényleg nem adtam fel a reményt és a mai napig őrzőm a remény halvány, de melengető fényét. Ami egyszerre átok és áldás is.
A remegésem lassan abbamaradt, a légzésem is visszaállt a normális szintre.
Ami nem öl meg, az megerősít – tartja a mondás. Hát ebben az esetben igazuk is van. Meddox akármit tesz is velem nem török meg. Meghajolni lehet, hogy meghajlom, de megtörni soha. Új elszántság szállt meg.
Talán mégis Algernon lesz az a lovag, aki megszabadít láncaimtól?




Már nagyon szerettem volna a szobám magányában elgondolkodni a mai este eseményein. De nem lehetett, mert amikor beléptem Stefan és Raul azonnal mesélni kezdték, hogy nem csak számomra volt érdekes ez az éjszaka.
-         Meddox?
-         Fent van Mayával. – Stefan arcán mindent sejtető vigyor jelent meg.
Tehát Meddox megint Mayán tölti ki a le nem vezetett feszültséget. Nem tehettem semmit Mayáért. Azért mondtam el Meddoxnak Algernon érdeklődését Maya iránt, hogy Meddox rákényszerítse a lányt, hogy több időt töltsenek együtt. Talán Maya végre kiszabadulhat Meddox uralma alól, de ezért neki is tenni kell és persze nem árt egy kis segítség.
Végül Raul és Stefan elvonultak a földszinten lévő szobáikba én pedig felosontam Maya szobájába. Szerettem volna egy kis lelket önteni a lányban, de úgy, hogy a többiek ne jöjjenek rá semmire.
Kopogás nélkül léptem be a szobába, hogy Meddox ne vegye észre, hogy itt vagyok.
-         Hello. – súttogtam.
-         Mit csinálsz itt? – szerencsére Maya sem beszélt hangosan.
-         Csak gondoltam benézek. – vontam meg a vállam. Nemtörődömnek akartam látszani.
Pár lépést tettem csak beljebb, hogy ne álljak az ajtóban, de nem akartam Maya személyes terébe tiporni. A szobában sötét volt, Maya pedig az ágyon ült. Most kicsit felém fordult és érdeklődve, de gyanakodva méregetett. Arcán nem látszott sírás nyoma.
-         Hallottam mi történt Meddox és közted…
-         …amihez neked semmi közöd.
-         Sajnálom. – csak ennyit mondtam. Alig hallhatóan. Abban sem voltam biztos, hogy Maya meghallotta.
Ezután szó nélkül lementen a földszintre a szobámba. Ennyit tehettem most érte. Ami nem sok, de… több a semminél.
Úgy döntöttem nem szólok Natalieról és arról a srácról Meddoxnak. Azzal veszélybe sodortam volna őket és nem csak őket, de magamat is. Az, hogy futni hagytam őket megbocsájthatatlan volt Meddox szemében, de nem tudtam volna ártani annak az angyali teremtésnek. Még sosem fordult elő velem ilyesmi azelőtt.
Pontosan ezért kezdtem gyanakodni, mikor a főhadiszállás felé tartottam és minél több idő telik el, annál nagyobb kétségek gyötörnek. Vajon Dastan azért hozott magával egy ilyen gyönyörű nőt, hogy valakit elbűvöljön közülünk és hezitáljon? Pont ahogy én?
Magamban káromkodtam, hogy így bedőltem egy ilyen piti trükknek. Elhatároztam, hogyha legközelebb találkozom azzal a szirénnel, megölöm, hogy ne gyakorolhasson rám ekkora hatást.
Igen, ezt kell tennem.
De egy kérdés motoszkált bennem. De ha egyszer nem voltam képes rá, vajon akkor legközelebb lesz elég erőm?


2011. augusztus 13., szombat

Vérfarkasok éjszakája sorozat - Üvöltő Fájdalom - 8.fejezet

Végül sikerült befejeznem a fejezetet. Remélem örültök és még vasárnap 16.00 óra előtt kapok komit :D Aztán most egy hétig nem jelentkezem, de a nyaralás alatt is szorgalmason írok és ha hazajöttem majd töltöm fel a következőt. Addig is élvezzétek ki az augusztust és a meleget. Jó olvasást :)




8. fejezet


-         Na, mi legyen? Egy pillanat alatt eltörhetem a nyakát. Előbb, mint ahogy te le tudsz lőni engem.
-         Nem hiszem.
Egy telefon csörgése zavart meg minket. A hang a nő – Natalie – felől jött, ám ő nem mozdult. Csak nézett rám azokkal a nagy zöldes-kék szemeivel. Olyan közel volt. Túl közel. A bőre érintése, az illata túl sok volt az érzékeimnek.
-         Nem ajánlom, hogy felvegye.
-         Épp a nyakamat szorongatja. Miből gondolja, hogy egyáltalán megfordul a fejemben, hogy felvegyem? Nem vagyok bolond.
-         Csak maradjon nyugton és nem esik baja.
-         Valóban? – gúnyos volt a hangja, nem reménnyel teli.
Végül a csengés is abbamaradt.
-         Kérje meg a barátját, hogy tegye el a fegyverét. Nem szeretem, ha pisztolyt szegeznek a fejemnek.
-         Gondolom már elég sokszor előfordult magával.
-         Megesik néha.
Úgy tűnt jól szórakozott a válaszomon, mert a szája felfelé görbült és a szeme mosolygott. Azon csodálkoztam, hogy eközben a férfi nem puffantott le. Meg volt rá a lehetősége, hisz most a figyelmem Natalie-ra összpontosult. Na jó, nem teljesen. Fél szemem mindig a férfin tartottam.
-         Sebastian, tedd, amit mond.
-         Nem.
-         Nem lesz semmi baj. Kérlek.
A férfi elveszett. Esélye sem volt. Nincs az a férfi, aki ellen tudna állni egy ilyen nőnek. Közelről már látszottak a szeplők a pisze orrán és a lehelete csiklandozta a kezem. Illata akár a mézé és mintha egy kis jázmint is éreztem volna. Kíváncsi voltam vajon az íze is olyan édes- e. A gondolatra, hogy végig nyalom a csodálatos kis testét a farkam azonnal kőkeménnyé merevedett a nadrágomban. Érezhető volt a feszültség a levegőben. Olyan volt, mintha szikrák pattognának köztem és Natalie között, ott, ahol a bőrünk érintkezett.
Végül a férfi leeresztette a fegyverét, én pedig nagyon lassan engedtem el Natalie nyakát. Ám amikor leejtettem a kezem Natalie felpofozott. Esélyem sem volt arra, hogy kitérjek az ütés elől. Majdnem kiakadt az állkapcsom, akkora erőt adott bele Natalie.
-         Áú. – vigyorogva panaszkodtam, miközben masszíroztam az arcom.
Nem értettem mi ütött belém. Incselkedni akartam a nővel, aki nem hátrált meg és nem félt tőlem. Sőt, szembe szállt velem. De ilyet sosem tettem ezelőtt. Sosem panaszkodtam és sosem próbáltam meg elcsábítani egyetlen nőt sem.
De ráérek ezen később is töprengeni – döntöttem el.
Újra megszólalt a telefon. Ideje mennem. A nap már lassan kúszott fel a látóhatáron és nekem is indulnom kellett.
-         Még találkozunk. – búcsúztam el.
Hátat fordítottam nekik és lassú, de határozott lépésekkel elindultam a főhadiszállásunk felé. Nem féltem, hogy lelőnek, vagy megtámadnak. Az csak a gyávák módszere és ők ketten biztosan nem azok. Amúgy pedig mindig elbizonytalanítja az ellenséget a magabiztosság és a vakmerőség.




Lázálmok gyötörtek. A testem forró volt, az ereimben lávaként folyt a fájdalom. Nem tudtam hol vagyok, vagy hogy miért kínoznak így. Talán a pokolba kerültem? Gondolkodni is alig bírtam, csak a gyötrő, kínzó fájdalom létezett. Az ereimben folyt, második bőrként ölelt körbe.
-         Elég!
Senki sem hallgatott meg. Senki sem segített. Egyedül voltam. A magányosság úgy mart belém, mint egy dühödt, veszett kutya.
-         Maya! – kétségbeesetten kiáltottam a nő után, aki talán gyógyírt jelentett volna számomra. De semmi sem történt.
Fájdalmamban ismét felkiáltottam. Átkoztam az isteneket, de főleg magamat. Azt kívántam bárcsak vége lenne ennek az egésznek. Ha meghalnék, minden megoldódna. De akkor ki fogja megbosszulni a testvérem halálát? Ki fogja megőrizni az emléküket?
Mircea és Aishe emléke eszembe juttatta Meddox szavait, amik tőrként döftek a szívembe.
„Mindig is ilyen felelőtlen és meggondolatlan voltál. Ezért haltak meg a testvéreid is. Mert nem voltál elég erős, megfontolt”
Valóban igaza lett volna? Hisz visszatarthattam volna Mirceát. Vagy mégsem?
Kétségek és bűntudat tették még rosszabbá a helyzetet. Nem hittem, hogy képes lennék ennél több gyötrelmet elviselni. De ha csak eszembe jutottak a testvéreim, álmaimban mindig visszatértem abba az időbe. Újra éltem a napot, mikor elveszítettem őket. Hiába küzdöttem az álmok, az emlékek ellen, most is megállíthatatlanul magukkal ragadtak.


Aishe mindig is gyenge volt. Esetlen, törékeny és félénk. Bár egy idősek voltunk úgy bántam vele és Mirceával, mintha a bátyjuk lennék. Erős volt bennem a védelmező ösztön. Megviselt minket negyedik testvérünk elvesztése. Egyszerűen eltűnt és sehol nem akadtunk a nyomára.
Aishenek amúgy is rossz volt az egészsége, de a testvére hiányába belebetegedett. Nem evett, nem aludt, csak meredt maga elé. Az állapota egyre rosszabb lett, majd megfázott és ezt a legyengült szervezete már nem volt képes legyőzni. Belehalt. A karjaiban.
Nem viseltem jól a halálát és még védelmezőbbé váltam Mirceával szemben. Ez hatalmas hibának bizonyult.
Évekkel később Mircea bizonyítani akart. Méghozzá nekem. Beakarta bizonyítani, hogy ő ugyanolyan erős, mint én és hogy már nem kell vigyáznom rá. Pontosan ezért merészkedett ki egyedül a faluból, hogy a kívülállók után eredjen. A falu akkor még nem volt ilyen nagy és a Vadászok okozta veszély is csekély volt. Bátran kimerészkedtünk az emberek közé, mert csak nagyon kevesen tudtak a létezésünkről. De amint a kívülállók Meddox vezetésével elhagyták a falut és szabadon garázdálkodtak, az emberek kezdtek gyanakodni. Ezt pedig nem engedhettük. Egyre több fiatalt képeztünk ki a harcra köztük engem, Dastant és Mirceát is. Akkor még csak erőt gyűjtöttünk és miután elég emberünk lesz, leszámolunk a kívülállókkal. De Mircea türelmetlen és forrófejű volt.
Egyedül vágott neki és mire észbe kaptam és utána siettem már késő volt. A testvérem vérbe fagyva feküdt a földön. Lélegzett, de alig. A karomban lehelte ki utolsó lélegzetét. Tajtékoztam a dühtől, ugyanakkor megbénított a fájdalom. Csak sírtam, sírtam és sírtam. Örökre beleégett a kép az emlékeimben.
Miután több órát töltöttem a testvérem teste mellett, csak egy szó járt a fejemben. Bosszú.
Összeszedtem magam és készen álltam. Két kívülálló szagát éreztem meg és követtem őket. Elborította az agyam a vörös köd és gyilkoló géppé változtam. Bárkit képes lettem volna hidegvérrel megölni, aki az utamba áll. Annak a két hitványnak meg kellett fizetnie. És nem csak nekik. A többi kívülállónak is. Csak a bosszú számított.
Tisztában voltam vele, hogy sosem bocsátok meg magamnak, azért, mert cserbenhagytam a testvérem és persze azért sem, mert nagy valószínűséggel több életet is ki fogok oltani. Ártatlanok életét.
Nem, a kívülállók nem ártatlanok. Ők gyilkolják halomra a védtelen embereket.
De ez nem volt fontos. Ezeket a gondolatokat, a lelkiismeretemet és a bánatot eltemettem magamban. Majd később ráérek velük foglalkozni.
Hogy jobban tudjam követni a szagot átváltoztam farkassá. Olyan gyorsan futottam, amennyire csak tőlem telt. Végül sikerült felfedeznem a kívülállók táborát, de az a két mocsadék nem volt ott. Ez volt a táborban lévők szerencséje. De abban biztos voltam, hogy már Meddox is tudomást szerzett a történtekről. Őt majd később intézem el. Utolsónak.
Ismét a szagot követtem. Meg is pillantottam a két férfit, akik nem messze a tábortól beszélgettek.
Halálos csendben közelítettem feléjük. Azonnal rájuk vetettem magam és átharaptam az első torkát. A másodikkal nem volt ilyen nagy szerencsém. Ő is azonnal átváltozott és harcolni kezdtünk. A fogainkkal egymás húsába martunk, de végül én kerültem ki győztesen. Nem úsztam meg sértetlenül, több sebből is véreztem. De nem csak az én vérem festette vörösre a bundám.
Előttem hevert az a két férfi holtteste, aki megölte Mirceát, de a szívemben érzett fájdalom és bosszúvágy nem múlt el. Felvonyítottam. Fájdalmas, kétségbeesett kiáltás volt ez.
Nem tudtam rávenni magam, hogy a többieket is bántsam. Ezért futásnak eredtem. Mindegy volt merre, csak futottam, míg össze nem estem.


-         Algernon, ébredj!
Milyen ismerős hang. De nem tudtam összpontosítani.
-         Algernon!
Erővel kinyitottam a szemem és Dastant pillantottam meg, aki aggodalmas arccal fölém hajolt. A kezével leszorított.
-         Végre – sóhajtott fel. Elengedett.
Valami nagyon nem volt itt rendben. Azt hittem meghalok, erre…
-         Mi az isten történt?
-         Hát, ezt én is nagyon szeretném tudni, haver. Mit csináltál, hogy a földön kiterülve kell rád találnom négy halott Vadásszal? Ja és nem mellesleg ájultan és vérezve, siralmas állapotban feküdtél ott. Mégis mibe keveredtél?
Meg kellett erőltetnem az agyam, hogy vissza tudjak emlékezni.
-         Hát, követtem négy Vadászt, akiket gyorsan el is intézem, de az egyik rám lőtt és a golyó súrolta a karom. Aztán megérkezett Meddox egyik haverjával.
-         A többit már kitalálom.
Végignéztem magamon. Csak egy alsónadrág volt rajtam és persze kötések. Ahogy számítottam rá, verítékben úsztam. Mindig ez történt, hogy elvesztem az emlékekben.
-         Te hoztál ide, ugye? – kérdeztem, csak hogy eltereljem a figyelmem. Össze kellett szednem magam.
-         Igen.
-         Pont, mint akkor. – motyogtam.
Miután akkor összeestem Dastan talált rám és vitt vissza a faluba. Mielőtt a kívülállók engem is megöltek volna. Vagy én ölöm meg őket.
-         Mi?
-         Á, semmi, ne is törődj velem.
Dastan összeráncolta a szemöldökét. Aggódott értem. Valószínűleg sejtette, hogy mi zajlik le bennem, bár sosem beszéltem róla. Nem tudtam és nem is akartam. Jó barátok voltunk, ezért ismert, de még neki sem tudtam elmondani. Mindig is féltem, hogy felhozza a témát. Pont, mint most is.
-         Algernon figyelj, minden rendben van veled? Motyogtál dolgokat álmodban és…
-         Hagyjuk ezt. Semmi bajom.
Belenéztem barátom akvamarin kék szemébe. Ki tudtam belőle olvasni, hogy nem hisz nekem. Én magam sem hittem el, amit mondtam, de ezen senki nem tudott segíteni. Van olyan seb, ami sosem gyógyul be. Amiről jobb nem beszélni.
-         Rendben van, de ha bármikor beszélni akarsz róla, akkor én itt vagyok, oké?
-         Oké. Köszönöm.
-         Nincs mit, haver. – Dastan megveregette a vállam – Azt hiszem, vannak még itt egy páran, akik látni szeretnének.
Dastan még be sem fejezte a mondatot Natalie, Sebastian és Annabell már be is rontott a szobába. Mindegyikük arcán aggodalom és öröm tükröződött. Annabell Dastan mellett az ágy bal, míg Natalie és Sebastian az ágy jobb oldaláról fogott közre.
-         Te aztán tudod hogy kell slamasztikába kerülni.
Annabellre néztem. Ezüst haja mintha kócos lett volna és ametiszt szemében fáradtságot véltem felfedezni.
-         Köszönöm Annabell. – vigyorodtam el – Tudom, hogy hiányoztam.
-         Hülye.
Majdnem elnevettem magam Annabell durcás arckifejezésén.
-         Algernon szégyellhetnéd magad. Halálra aggódtuk magunkat.
Most Natalie vonta magára a figyelmem. Ő ugyanolyan vidám volt, mint mindig, de valamiért az az érzésem támadt, hogy ez csak a látszat.
-         Natalie, sajnálom. Kicsit óvatlan voltam. – szabadkoztam.
-         Te….
Most már tényleg nem állhattam meg nevetés nélkül. Natalie olyan dühös volt. A többiek csak visszafogottan mosolyogtak. Sebastian egyáltalán nem.
-         Meddox? – kérdezte.
Elkomorodtam és bólintottam.
-         Kicsinálom, csak kelljek fel innen végre.
-         Az még kicsit odébb lesz.
Megpróbáltam felkelni, de nyolc kéz fogott le. Sóhajtva belenyugodtam a sorsomba. Szerencsére a fájdalom már az elviselhető szintre csökkent, bár a mozgás még nem volt jó ötlet.
-         Legalább édesebb lesz a bosszú.
Nagyon reméltem, hogy Meddox egy ujjal sem mert hozzáérni Mayához. Mert ha mégis megtette, akkor abban biztos lehet, hogy a saját kezemmel tépem ki azt a romlott szívet a mellkasából.