2014. március 26., szerda

Üvöltő Szenvedély - 20.fejezet

Bocsánat a sok kihagyás miatt, de a magánéletem sajnos nem tette eddig lehetővé, hogy gyakrabban jelentkezzek, de most itt van a következő fejezet. Jó olvasást :)




20. fejezet

Már több órája vártam és Brook még mindig nem törte fel a kódot, ami kezdett nagyon bosszantani. A türelmem a végét járta, mivel a fiú eredményt ígért, amit azóta sem láttam én pedig nem voltam az a fajta, akit érdemes lett volna megváratni.
Az idegeim pattanásig feszültek és a szívem is hevesebben dobogott az izgatottságtól és idegességtől, mivel ha bármi használhatót találnánk a vérfarkasnő telefonján, akkor azt akár az előnyünkre is fordíthatnánk. Azt reméltem ettől, hogy még több szörnyeteget csalogathatok hozzánk és ölhetünk meg. A legjobb az lett volna, ha ide tudnám csalogatni a barátait, - mert biztos vannak neki – és akkor több legyet ütnénk egy csapásra. Az áldásos lenne.
Fel – s alá járkáltam a szobámban árkot taposva ezzel a szőnyegbe, miközben Brookot vártam. Miközben vártam ismét elfogott az a furcsa bizsergés, ami lassan olyan ismerős érzés volt, akár a lélegzés.
Várj még! – suttogtam magamban.
Szinte éreztem, ahogy az az ismerős dühös, morajló hang megremegtette még a csontjaimat is a bensőmben. Biztos voltam benne, hogy ennek a kis afférnak lesznek következményei, de most fontosabb fejleményekkel kellett foglalkoznom.
Biztosan nem tudhattam, hogy vagy ki ez a jelenség, ami velem történt, de nem hittem benne, hogy megzavarodtam vagy orvosi eset lettem volna. Túlságosan is valós volt a hang mögötti fenyegetés és az erő, ami nem származhatott az én képzeletemből, mivel ha így történt volna nem rémültem volna meg ennyire saját magamtól. Nem, ez egy zsigeri félelem volt, mely a lelkem mélyéről jött, mint mikor az ember a saját létezését félti valaki mástól. Mikor nem tudja befolyásolni sorsa alakulását, az valaki mástól függ, ezt az érzést nem lehet összetéveszteni semmi mással, ezért voltam benne annyira biztos, – bár megmagyarázni nem tudtam – hogy valami másról van szó.
Szerencsémre a hang most az egyszer engedelmeskedett nekem. Ekkor kopogtattak és Brook nagy lendülettel ajtót is nyitott. Szinte beesett a szobába annyira sietett.
Na, végre! – gondoltam.
– Sikerült? – kérdeztem parancsoló, de annál izgatottabb hangon.
– Igen, uram – válaszolt a férfi kissé meghunyászkodva.
Átnyújtotta a telefont én pedig szinte kikaptam a kezéből a készüléket. Átpörgettem a nő névjegyzékét, majd a híváslistáját is és a legtöbbször hívott számok közül választottam egyet. Széles mosollyal az arcomon tárcsáztam és vártam, hogy ki bukkan fel a vonal másik végén.
Csald őket csapdába. – suttogta a hang. – Mindet egy helyre. Minél többet.
A hangtól ismét összerezzentem és majdnem elejtettem a telefont. Pontosan ezt akartam én is tenni, nem értettem hát a külön figyelmeztetést erre.
Ekkor eszembe jutott, hogy a fiú még ott van.
– Brook most már elmehetsz.
Rá sem néztem, továbbra is a fülemhez tartottam a készüléket és ekkor meghallottam a mennyei választ, amire vártam.
– Bell? Te vagy az? – hangzott el a kérdés a vonal túlsó végén.

A mobilom éles sivító hangja ijesztő volt a csendben. Senki sem számított a csörrenésre, ezért mindannyian összerezzentünk. Amilyen gyorsan csak tudtam előkapartam a telefonomat, majd a kijelzőre néztem, hogy ki zaklat ilyenkor. A szívverésem is megállt egy pillanatra, mikor megláttam a nevet a képernyőn.
– Annabell… - suttogtam alig hallhatóan, de persze a kocsiban a többiek azonnal felfigyeltek a névre. – Bell hív…
Mindenki felkapta a fejét és Iain majdnem ki is tépte a kezemből a telefont, de mivel ő hátul ült én meg elöl meg tudtam akadályozni ebben. A többiek lefogták, hogy maradjon nyugton és tudjak nyugodtan beszélni.
Annyira izgatott voltam, a szívem hevesen dobogott a mellkasomban, hogy végre hallunk a lány felől. Annabell olyan volt számomra, mint egy testvér, ezért nagyon is aggódtam miatta és az én felelősségem volt, hogy megtaláljuk.
– Algernon! – Iain hajthatatlan volt, majdnem letépte az ülésem fejtámláját annyira beszélni akart a lánnyal. De még nem adhattam neki oda a telefont. Még szerencse, hogy nem én vezettem, mert különben karamboloztunk volna, ha a férfin múlik.
– Bell…?
Épp azt akartam megkérdezni a lánytól, hogy merre jár, ám nagy megdöbbenésemre egy ellenséges férfihang szólt bele a vonal másik végén, ami azonnal beindította a vészjelzőket az agyamban.
– Sajnálom, de őt nem adhatom éppen nincs magánál. Tudja mostanában hosszú napjai és éjszakái voltak.
Az a gúnyos és önelégült hangsúly még a vért is megfagyasztotta az ereimben. Azonnal kihúztam magam, ami a többiek figyelmét sem kerülte el. Maya vezetett, Sebastian, Iain és Safira ültek a hátsó ülésen Marek és Natalie pedig egy másik autóban követtek minket. Ők ketten mit sem tudtak a most lezajló eseményekről, ám a többiek igen, ugyanis ők is hallották a vonal túlsó végén önelégülten beszélő férfit.
Aztán feltettem a kérdést, amitől mindannyian féltünk és tudni akartuk.
– Ki maga és mit művelt Annabellel?
Először csak egy nevetés volt a válasz, ami felszította a haragomat és már én is alig bírtam türtőztetni magam. Tartottam a választól. A feszültség pattanásig feszült az autóban és attól tartottam menten eldurran valaki agya. Főleg Iainért aggódtam, aki már morgott és fújtatott. Már nem sokáig lehetett visszatartani, és ha meg igazam lesz…
– Természetesen megismertettük vele a különleges vendégszeretetünket. – folytatta a férfi. – Tudja, hogy mi okozott a legnagyobb örömöt? – A hang kis szünetet tartott mi pedig visszatartottuk a lélegzetünket. – A fájdalomtól felcsendülő sikolya.
És ennyi volt. Iain üvöltve tört előre, semmi sem állíthatta meg. Kikapta a kezemből a telefont és belekiabált.
– Ha egy ujjal is hozzá mer érni…
Kuncogás. A férfi vagy őrült volt, vagy nem volt tisztában vele, hogy túlfeszíti a húrt. A vérfarkas szemei olyan vadságot tükröztek, hogy az még engem is megrémített. Egy nőstényét féltő állaté volt, aki bármire képes volt a szeretett nőért. A férfi halott, ez már eldöntetett.
– Ha jól sejtem maga lesz a párja, bár a lányon nem láttunk erre utaló jelet. Na, se baj – Mindenki ledöbbent. Többet tudott rólunk, tehát ez csak egyet jelenthetett. Vadászok. Ez rossz, nagyon rossz. Mibe keveredtél kicsi lány? – ha vissza akarja kapni, akkor el kell jönnie érte.
– Rendben. Mondja meg hova és mikor.

– Megőrültél?
A csapat felháborodva, egymást túlkiabálva hangoztatta az igazát és persze egyhangúan szidtak engem. Csak Safira próbálta meg lecsillapítani a kedélyeket és persze Andrei tartózkodó maradt. A veszekedés nem csak ellenem irányult, Selma sem hagyta, hogy ócsároljanak, amiből persze éktelen vita kerekedett ki.
– Ez csapda! – vonta le a nyilvánvaló következtetést Maya.
– Igen, én is, ahogy mindannyian tudjuk, de én nem hagyom, hogy tovább szenvedjen. Én érzem a fájdalmát és nem ti! – vágtam vissza.
Erre mindenki elhallgatott egy pillanatra és ők is belátták, hogy nem tehetünk mást, de a tétlenkedés felemésztette a maradék türelmemet. Csak az járt a fejemben, hogy letépjem a férfi fejét és az összes többi Vadászét is, akik hozzá mertek érni az asszonyomhoz. Ugyanakkor páni félelem is elfogott, amit próbáltam a dühömmel elleplezni és még magam elől is elrejteni. Az, hogy a szüleimet a Vadászok mészárolták le, emellett pedig majdnem elborult az elmém a bosszúban, vérontásban. Ha Annabellt is elveszítem az ő kezük által, akkor…
– Akkor mindannyian egyetértünk abban, hogy menjünk, nem igaz?
Mind bólintottunk. Nem tudtuk hányan lesznek, és hogy mire számítsunk, de ez nem is számított. Meg akartuk menteni Annabellt és meg is fogjuk tenni akár akarja, akár nem. Nekem pedig csak utána kezdődött az igazi harc. Meg kellett nyernem magamnak a lány szívét és előre is biztos voltam benne, hogy ez lesz életem legnehezebb feladata.

2014. március 18., kedd

Üvöltő Szenvedély - 20.fejezet /Részlet/



   "Ekkor kopogtattak és Brook nagy lendülettel ajtót is nyitott. Szinte beesett a szobába annyira sietett.
   Na, végre! – gondoltam.
   – Sikerült? – kérdeztem parancsoló, de annál izgatottabb hangon.
   – Igen, uram – válaszolt a férfi kissé meghunyászkodva.
   Átnyújtotta a telefont én pedig szinte kikaptam a kezéből a készüléket. Átpörgettem a nő névjegyzékét, majd a híváslistáját is és a legtöbbször hívott számok közül választottam egyet. Széles mosollyal az arcomon tárcsáztam és vártam, hogy ki bukkan fel a vonal másik végén.
   Csald őket csapdába. – suttogta a hang. – Mindet egy helyre. Minél többet.
   A hangtól ismét összerezzentem és majdnem elejtettem a telefont. Pontosan ezt akartam én is tenni, nem értettem hát a külön figyelmeztetést erre.
   Ekkor eszembe jutott, hogy a fiú még ott van.
   – Brook most már elmehetsz.
   Rá sem néztem, továbbra is a fülemhez tartottam a készüléket és ekkor meghallottam a mennyei választ, amire vártam.
   – Bell? Te vagy az?. – hangzott el a kérdés a vonal túlsó végén."