Meg is érkezett az első feji. Nah örültök? :D
1. fejezet
Ahogy belenéztem azokba a fekete szemekbe, – mely olyan volt, mint egy örvény – belém hasított egy érzés, amihez hasonlót még sosem éreztem. Tudtam, hogy milyen első pillantásra beleszeretni valakibe, de ez az érzés sokkal intenzívebb, impulzívabb és mélyebb volt. Még a lélegzetem is elakadt.
Egy pillanatra a férfi arca meglepettséget tükrözött, mikor pillantásunk találkozott, de egy másodperccel később már nyoma sem volt. Próbáltam elszakítani a tekintetem róla, de ez nem volt egyszerű. Végül csak Algernon hangja segített elterelni a figyelmem.
– Felség, Dastan, ő itt Safira. Maya testvére.
Most Algernon Agenorhoz fordultam, - aki a testvérem párja volt – és a körülöttem állókhoz. Illedelmesen üdvözöltem mindenkit, de még mindig annak a férfinak a hatása alatt voltam, aki még mindig nem csatlakozott hozzánk. Csak álltam őt, mint egy kőszobor, próbálva mosolyt erőltetni az arcomra. Esélyem sem volt megjegyezni azok nevét, akiket bemutattak.
– Biztosan elfáradtatok – kezdte el a királyné. – Maradjatok itt éjszakára és pihenjétek ki magatokat.
– Megtisztel minket. Köszönjük – Algernon meghajolt és kezet csókolt a királynénak.
Mindezt alig fogtam fel. Próbáltam nem a különös külsejű férfi felé nézni. Több-kevesebb sikerrel.
– Dastan majd megmutatja melyik lesz a szobátok.
A vérfarkasok királyának fia felvezetett minket a második szintre és az övétől nem messze elhelyezkedő szobákba vezetett minket. Én Algernon és Maya melletti szobát kaptam. Miután mindenkit megnyugtattam, hogy ez így nekem is megfelel, bementem az ideiglenes szobámba és azonnal az erkély felé vettem az irányt. Kinyitottam az oda vezető ajtót és a hideggel nem törődve kiléptem rajta.
Csodálatos látvány tárult a szemem elé. Alig bírtam betelni vele. Az örökzöldeken kívül minden fa lehullatta már levelét, de ebben az évszakban ez érthető volt. Minden évszak különleges volt és én mindegyiket ugyanúgy szerettem. Mindegyiket más miatt. Most a tél derekán már alig vártam, hogy essen a hó. Minden vágyam az volt, hogy a hóban fussak.
Halk kopogás törte meg a csendet. Az ajtó felé kaptam a fejem. Ki lehet az?
– Szabad! – kiáltottam, miközben visszasiettem a szobába.
Nagy megdöbbenésemre három alak lépett be a szobámba. A katonának kinéző férfi és a párja léptek be először. Emlékszem, hogy bemutatkoztak, de képtelen voltam visszaemlékezni a nevükre. Mögöttük lépett be az a férfi, aki miatt hevesebben kezdett verni a szívem. Nem nézett rám, és nem úgy nézett ki, mint aki szívesen van ott. Remek.
Gyorsan elrejtettem meglepettségemet és széles mosollyal köszöntöttem őket.
– Szia Safira. Remélem nem zavarunk.
– Persze, hogy nem.
A lány rám mosolygott. Olyan kedvesnek tűnt. Szerettem volna megismerni őt és a többieket is. De a legnagyobb problémát most a mögötte álló férfi jelentette. Meg kellett tudnom az okát, miért reagáltam rá ilyen hevesen.
– Sebastian, gyere már ide!
Nagyot nyeltem e név hallatán. Sebastian végre felemelte a fejét és a szemembe nézett. A lábam remegni kezdett, pillangók repdestek a gyomromban. Végre odalépett a lány mellé, közvetlenül szembe velem.
Kínos csend telepedett közénk. Senki nem szólalt meg és a hely már nem is tűnt annyira tágasnak, mint ahogy elsőre gondoltam.
A lány – aki láthatóan igen közel állt Sebastianhez – oldalba bökte a férfit.
– Sebastian Rădulescu.
A nevét úgy ejtette ki, mint egy odavetett megjegyzést. Mintha csak átkozódna.
Hát, érdekes bemutatkozás az már biztos. Magamban vállat vontam és úgy döntöttem nem foglalkozom ezzel a férfival. Bárki is ő.
– Én is nagyon örvendek. Én Safira vagyok.
– Tudom.
Na, jó. Ha megérzésem nem csal ő lesz az egyetlen az életemben, akivel nem fogok jó kijönni.
Dastan és Elysia szobájában álltam. Az ajtónál. Mindenki más Elysia és a két baba között sertepertélt, én pedig nem akartam ennek részese lenne. Részben örültem a két kicsinek, hisz oly ritkán születtek gyermekek a vérfarkasok körében, főleg a király örökösének, de örömöm nem volt felhőtlen. Egyszerűen már nem éreztem magam itthon itt, mint ahogy régen. Dastan, Algernon és én, a régi jó csapat most kezdett felbomlani, ha ez eddig már nem történt meg. Most csak egy kerékkötő voltam semmi több. És én ezt nem akartam.
Itt állva a vérfarkasok faluja mellett lévő kastélyban, ami a király otthonaként szolgált, egyszerűen szorongató érzés fogott el. Nem akartam itt lenni. Erdély volt a hazám, a falu volt az otthonom, az erdő a társam, de ezek most mind csak egy ketrec, amiből nem szabadulhattam.
– Annabell, gyere ide te is.
Elysia mindig kedves volt velem annak ellenére, hogy undok voltam vele a múltban, és bár már próbáltam civilizáltabb lenni, nem tudtam felhőtlen lenni vele. És ezzel ő is tisztában volt, pontosan ezért nem neheztelt rám, de jobban örültem volna, ha mégis ezt teszi. Akkor nekem is okom lett volna ugyanerre, de így csak én voltam a rossz. Az, aki nem kellett senkinek.
Szó nélkül odasétáltam Dastanhoz és Mayával és Algernonnal a két kislányt csodáltam. Édes teremtések voltak. Arcvonásaik egyaránt hasonlított az apjukra, de az anyjukra is. Szebb kisbabákat nem is teremthettek volna. Kis kezük és lábuk annyira aranyos volt. Alig bírtam ellenállni nekik. Ettől még inkább felkavarodott a gyomrom. Undorodtam magamtól, mert nem tudtam örülni ezeknek a csöppségeknek és Dastan boldogságának. Önző voltam, ezért gyűlöltem magam.
– Most mennem kell – szinte csak suttogtam ezeket a szavakat. Magamnak szántam a megjegyzést, de vérfarkasok révén, mindenki hallotta a szobában.
Azonnal el kellett tűnnöm – ezt éreztem. Nem akartam itt lenni és elrontani az örömüket. Nem volt rám szükség és ezt mindenki tudta. Úgyhogy fogtam magam és kiviharzottam az ajtón.
– Annabell! Várj! – még hallatszott Dastan hangja, de nem törődtem vele.
A lépéseim hossza egyre csak nőtt, míg végül már futottam. Menekültem, de hogy mi elől azt magam sem tudtam volna megmondani. Leérve az emeletről egyből a kétszárnyas ajtó felé rohantam. Amikor odaértem hatalmas csattanással ütköztem neki. A vállam sajgott, de nem számított. Csak ki kellett jutnom. Nekifeszültem és végül engedett. Lerohantam a lépcsőn és belevetettem magam az erdőbe. Nem akartam a faluba menni. Nem vágytam társaságra.
Nem törődve semmivel farkassá változtam. Ruháim azonnal leszakadtam rólam és most már négykézláb futottam tovább. Látásom és hallásom még jobban kiélesedett, szaglásom pedig még inkább hasznos volt számomra. Éreztem magamban a vadságot, a szabadságot, de örömöm nem volt felhőtlen.
Morogva űztem ki a gondolatot a fejemből. Csak a természetet akartam érezni. Csak az maradt nekem. Mélyet szippantottam a friss, hűvös levegőből. Lábam minden egyes lépésnél puhán ért földet, mégis erőteljesen. Az ütemes, tompa puffanások nyugtatóként hatottak az idegeimre. Tagjaimból lassan kiengedett a fezsültség és csak ekkor engedtem meg magamnak, hogy lassítsak a tempón.
Képes lettem volna órákig futni, ha kell, de úgy éreztem már elég távol mindentől és mindenkitől. Hogy elég messze menekültem már. Jó érzés volt egy röpke időre magam mögött hagyni a problémáim.
Megálltam. Hallgattam az állatok neszeit. Hegyeztem a fülem, de semmi furcsát nem érzékeltem a közelben, ezért leheveredtem egy fához. Fejemet a mancsomra fektettem és lehunytam a szemem. Így még inkább a hallásomra és a szaglásomra támaszkodtam környezetem érzékelésében. De minden csendes volt, úgyhogy nyugodtan pihenhettem.
Elszundítottam, bár küzdöttem ellene. Féltem, hogy megint vele álmodom. Igazam is lett. Újra elcsattant a csók és a pofon is. Újra átéltem azt, ami akkor történt. Megint lejátszódott a fejemben a jelenet. Láttam a férfi közömbös arckifejezését, de a szemében tükröződő érzelmeket nem tudta elleplezni. Megbánás, sértettség, harag és szégyen. Nem tudtam eldönteni, hogy melyik a rosszabb.
Felriadtam. Azonnal felkaptam a fejem és körbekémleltem. Semmi mozgás, semmi zaj. Morogva felálltam és csak mentem, fogalmam sem volt merre indultam el. Lassan lépdeltem. Még mindig az álmom hatása alatt voltam. Amióta eljöttünk a Rejtőzködőktől – ami nem volt túl sok ideje valljuk be – csakis Iainon járt az agyam. Akárhányszor lehunytam a szemem a férfi képe jelent meg előttem. Ez pedig már kezdett az agyamra menni. Ha ez sokáig így fog menni, akkor nem fogok tudni rendesen és eleget aludni. Az pedig semmi jóhoz nem vezet majd.
A szél felém kezdett fújni én pedig azonnal megéreztem a szagot. Megmerevedtem.
A francba. Már csak ez hiányzott.
Nem mozdultam. Vártam, hogy ő érjen ide. Az igazat megvallva egyáltalán nem akartam beszélni vele, sőt senkivel sem, de nem kerülhettem el őt. Egyszer szembe kellett néznem vele.
Egy farkas sziluettje jelent meg. Ha a szaga nem árulta volna el, hogy ki közelít felém a fekete bundájáról és kék szeméről azonnal megtudtam volna a farkas kilétét. A vérfarkasok hercege, Dastan Tézeusz közelített felém. Egykor nagyon közeli barátok voltunk, de úgy tűnik azok az idők elmúltak. Az emberek változnak. Dastan családot alapított, mikor megtalálta a párját, de én nem tudtam elfeledni érzéseimet iránta. Még mindig szerettem és szerettem volna vele lenni. De ő mindig – még Elysia érkezése előtt is – visszautasított. Ő nem érzett úgy, mint én. Csak egy barát, egy húg voltam számára. Ez rettentően bántott engem.
Tudtam Dastan miért jött. Beszélni akart velem és szerettem volna, ha visszamegyek vele a faluba. De én nem akartam. Itt nem éreztem magam annyira egyedül, mint a faluban a többiekkel. Sosem kerültem olyan közel Nataliehoz és Sebastianhoz, mint Algernonhoz és Dastanhoz, így nem fordulhattam hozzájuk. Amúgy is jobb dolguk is volt, mint velem foglalkozni. Én pedig nem akartam kolonc lenni senki nyakán.
Most először fordult meg a fejemben a gondolat, hogy talán itt kellene hagynom a falut, a régi életemet és tiszta lappal indulnom. Itt hagyni mindent. Az emlékeim, a barátaim, az ismerőseim. Mindent. Izgalom és félelem töltött el egyszerre erre a gondolatra. Egyrészről a vad, forrófejű énem azonnal indult volna jó kaland reményében, a másik felem viszont ragaszkodott a faluhoz, amiben eddig éltem és nevelkedtem.
Dastan felrázott gondolataimból. Időközben odajött hozzám és az orrával megbökte a pofámat. Vicsorogva odakaptam. Nem szerettem volna, ha hozzám ér. Olyan érzéseket és reakciót váltott volna ki belőlem, ami cseppet sem volt ínyemre. Rossz pazban voltam, így ösztönösen reagáltam. Ha ezt nem én csinálom, hanem valaki más Dastan talán meg is torolta volna arcátlanságát, akár még fenyegetésnek is vehette volna, de a barátom jól ismert. Tudta, hogy csak akkor reagálok ilyen agresszívan, ha valami bánt.
Nem tágított. Újra megbökte a pofám. Ezúttal nem tettem semmit. Próbáltam közömbös maradni. Félig-meddig sikerült is. Hogy Dastan békén hagyjon elindultam a falu felé. Dastan mellettem sétált és akvamarin kék szemével engem vizslatott. Morogtam egyet, mire újra a környezetet pásztázta tekintetével.
Szánalmas voltam. Túlreagáltam egy dolgot, amit nem kellett volna, de mit tehettem volna. Az ember nem parancsolhat az érzéseinek, és ha elfolytja őket az hosszú távon semmire sem vezet. Csak dühhöz, elkeseredéshez, magányhoz. Én most pont ezeket éreztem, mert egy ideje már hiába mondtam ki, amit gondolok, az már nem számított senkinek sem. Frusztrációm kezdett elhatalmasodni rajtam.
Egyike voltam a legidősebb vérfarkasoknak és tessék. Itt duzzogok, mint egy ötéves. De tudtam, hogy semmi sem fog változni. Ha elmondanám ezeket a gondolatokat Algernon és Dastan – talán még Nataliék is – aggódni kezdenének értem, de a problémáimon nem tudnának segíteni és emiatt felelősnek éreznék magukat. Ezt nem akartam. Nem akartam, hogy magukat okolják amiatt, amiről nem tehetnek. Egyszerűen én voltam az egyetlen, aki nem tud alkalmazkodni, és ha nem megy, akkor nincs is itt helyem.
Dastan elkísért a lakásomig. Visszaváltoztam nem zavartatva magam meztelenségem miatt, majd amint beléptünk a lakásba adtam Dastannak egy pólót és egy nadrágot, – amit mindig tartottam magamnál férfi méretben is ilyen esetekre – én pedig magamra kaptam pár ruhát. Dastan illemtudóan elfordult. Nem tudtam, hogy örüljek e ennek vagy inkább sírjak.
– Gyere Bell, beszélgessünk.
Bell. Ezt a becenevet ő adta nekem. Később Algernon is így kezdett szólítani, bár mostanában ritkán használta. Imádtam ezt a nevet. Az Annabell túl komolynak tűnt hozzám.
Leültünk az étkező asztalhoz. Túl komor volt a hangulat. Utáltam, hogy ennyire eltávolodtam a férfitól, aki most mellettem ült. Olyan távolinak tűnt, pedig itt ült.
Csendben ültünk egy ideig. Elfogott az idegesség Dastan vizslató tekintetétől. Le sem vette rólam a szemét. Ismertem ezt a nézést. Ki akarta szedni belőlem azt, amit láthatóan nem akartam elmondani neki és ő ehhez nem volt hozzászokva. Nem voltak titkaink egymás előtt, de mára már ez is megváltozott. Talán idegességemhez az is hozzátartozott, hogy olyan hamar következtek be ezek a változások, hogy időm sem volt hozzájuk szokni. Talán nem is akartam.
Bárcsak minden ugyanolyan lenni, mint régen.
– Annabell. Tudom, hogy van valami, amit nem mondasz el. Idegesebb vagy a szokásosnál. Kérlek, mondd el, mi aggaszt.
A kérését nem teljesíthettem, és ha kicsit utána gondolt volna ő is biztosan rájön mindenre, hisz Dastan nem volt hülye. Pontosan ezért kellett kitalálnom valami hihető magyarázatot. De nem fogott az agyam. Nem jutott eszembe semmi ésszerű magyarázat, így nem feleltem.
Dastan felsóhajtott és a hajába túrt. Követtem mozdulatát, ahogy végigsimít az éjfekete tincseken, amikbe én akartam beletúrni. Erotikus gondolataim támadtak, úgyhogy megráztam a fejem, hogy kitisztuljon. Nem jártam túl sok sikerrel. Nehéz lett volna Dastan izmos testét kiverni az ember fejéből, főleg ha ilyen közel volt hozzá.
– Nem tudok segíteni, ha nem mondasz semmit.
– Tudom, de nincs semmi komoly baj. Higgy nekem. Meg tudom oldani. Neked most különben is Elysia mellett a helyed. Biztosan aggódik már miattad. Menj. Menj és vigyázz rá, óvd. Én megleszek.
– Biztos? – nézett rám kérdőn a férfi. Nem hitt nekem, de már ismert. Most semmiképp nem tudott volna rávenni, hogy eláruljam az igazat.
– Igen, biztos.