Nyolcadik fejezet
Beleegyeztem a „családi ebédbe”, de csak azért, hogy Dastant boldoggá tegyem. Bár amikor Dastan értem jött, már nem tűnt olyan jó ötletnek. A gyomrom görcsben áll és mintha pillangók repkednének benne.
Dastan tanácsára egy egyszerű, mégis elegánsnak ható szoknyát vettem fel. Vörös színű, ami passzol a hosszú, barna hajamhoz, amit kontyba fogtam. A ruha kivágása diszkrét, éppen megfelelő az alkalomhoz, hisz nem egy olcsó nőcske benyomását akarom kelteni. Maga a szoknya a térdemig ér és ujjatlan. A hozzá illő cipő szintén vörös és bár magas sarkú, nem a magasabbik fajtából és még így sem vagyok olyan magas, mint Dastan.
Dastan belépett a szobába, majd hirtelen megállt a szoba közepén. A szeme elkerekedett és nem szólalt meg egy percig. A csend kezdett zavarba hozni, ezért inkább én kezdtem el beszélni:
- Nem tetszik? – fordultam körbe.
Dastan hirtelen felocsúdott, mintha összecsaptam volna a kezem az orra előtt, hogy felfigyeljen rám.
- Meseszép vagy.
Elpirultam. Dastan olyan arccal nézett rám, hogy az volt az érzésem, hogy már csak a nyál hiányzik a szája sarkából. Igazából jól esett ez a csodálat. Szélesen elmosolyodtam.
Azután Dastan kinyitotta az ajtót, ezzel jelezve, hogy indulnunk kell.
Lefelé haladtunk Dastannal a lépcsőn és egyre idegesebb lettem. Dastan mintha megérezte volna a feszültségem, ezért megfogta a kezem. Összekulcsolt ujjaink érzése enyhítette bennem a félelmet. Dastan kezének érintése és közelsége furcsa reakciót vált ki belőlem. Mintha a testem magától reagálna, és nem venné figyelembe a józan eszem.
Belélegeztem Dastan férfias, csak rá jellemző illatát, majd kicsit jobban megszorítottam a kezét. Rám nézett, bátorítóan elmosolyodott, majd visszafordult.
Végig mentük egy hosszú folyosón, ahova csak úgy áradt be a fény, megvilágítva a falon lévő, réginek tűnő festményeket, képeket.
Nem is tudom, mennyi ideig mentünk így, amikor Dastan hirtelen megállt egy hatalmas kétszárnyú barna ajtó előtt. Hasonlít a kastély kapujához és két nagy fogantyú van rajta. Dastan elengedte a kezem és a fogantyúért nyúlt, majd meghúzta. A kétszárnyú ajtó kinyílt.
Pár pillanatra elvakított a hirtelen jött ragyogás. Megálltam az ajtóban a pompa láttán. Szemben, a terem végén egy trón áll. Arról tükröződik erre a fény, amitől nem láttam egy pillanatig. A szoba fényes és boldog érzéseket kelt az emberben, mégis van benne valami sötétség. Látni ugyan nem lehet, de érezni igen. Talán csak attól van, hogy az ember félve és tisztelettel tekint a hatalmat jelképező trónra.
Maga a terem hatalmas volt. A trónon és az asztalon kívül nem volt benne semmi más, amire le lehetne ülni. Furcsának találtam kicsit, de hát mit tudok én a királyi szokásokról.
A padló, a mennyezet és a falak is fehér márványból készültek, de a plafon kivételével mindent vörös szőnyeg borított. Sárkány és oroszlán mintákat lehetett felfedezni benne, meg még valami mást, amit én nem ismertem fel. Természetesen minden minta aranyszínű volt.
Amíg a termet csodáltam Dastan megfogta a könyököm és bevezetett. Épphogy odaértünk a hatalmas asztalhoz Dastan visszafordult az ajtóhoz és én követtem a példáját, mert kíváncsivá tett mi keltette fel a figyelmét. Megfordultam és tátva maradt a szám.
- Anyám. Apám. Örülök, hogy eljöttetek. Ő itt Elysia. – lépett hátrébb és fordult felém.
Zavarban éreztem magam, mivel minden szem rám szegeződött. Lesütöttem a szemem és nem tudtam, hogy mit is kéne tennem.
- Gyere ide Elysia, kérlek.
Felnéztem meglepetésemben és Dastan felém nyújtott kezét láttam. Bátorítóan hívogatott, mintha egy olyan állatot akarna magához csalogatni, aki fél az emberektől. A mozdulatáról ez a kép jutott eszembe, de azért egy bizonytalan lépéssel felé indultam. Megfogtam a kezét és ő magához húzott. A kezével átölelte a derekam, így az oldalunk összeért. Ez túlzottan birtokló mozdulat volt és rendes esetben nem is engedném meg ezt, de most megnyugtatott, mert úgy éreztem csak Dastan áll mellettem.
Dastan apjának is feltűnt fia viselkedése és rosszallóan nézett rám, majd a tekintete megtalálta az enyémet és olyan dühöt láttam benne, amitől megborzongtam. Dastan is megérezhette, mert erősebben szorított, nem fájdalmasan, de erősen, teste megfeszült és közben morgó hangot adott ki. Halk volt, ezért azt hittem csak képzelődtem, de Dastan apjának döbbent arckifejezéséből láttam, hogy a hallásommal egyelőre, még nincs gond.
Nem értettem ezt a reakciót. Már korábban is megfigyeltem, mikor Algernon bókolt nekem. Hasonló, mégis más.
- Dastan? – kérdeztem.
Vagy rászóltam? Nem tudom. Viszont tudni akartam mi váltotta ki belőle ezt, és hogy ez mit jelent számomra.
- Ugyan fiúk, ugyan. Senki nem akar senkit se bántani. Higgadjatok le szépen.
Mind a hárman meglepődtünk Dastan anyjának közbelépésétől. Felé fordítottam a fejem. Gyönyörű asszony, erőt sugárzó. Haja éjfekete és egyenes akárcsak a fiáé és a szeme ugyanolyan akvamarin kék.
Elvakított a szépsége és nem is vettem észre, hogy apa és fia közötti feszültség már a múlté. Dastan lazított a szorításon a karomon, testéből eltűnt a feszültség, de még mindig szorosan maga mellett tartott.
- Elysia. Hadd mutassam be neked Oresztész Tézeuszt, az apámat, és Dalma Tézeuszt, az anyámat.
- Örvendek. Örülök, hogy megismerhettem önöket. Kö…
- Jaj, drágám kérlek, hagyd ezt az önözést. Olyan öregnek érzem magam tőle és különben is feszélyezve érzem magam, ha valaki ennyire udvarias. – vágott közbe Dastan anyja.
- Sajnálom.
- Semmi baj. Hívj csak Dalmának.
Odajött és Dastan karjából kihúzva megölelt. Megilletődtem, de az ösztöneim azt súgták, hogy Dalma jó ember, ezért megbízva benne visszaöleltem.
Ölelése gyengéd volt, megnyugtató és már nem érzem, hogy ez az új világ ellenem van, de azért nem mertem Oresztész Tézeuszra nézni. Lehunytam a szemem és élveztem az újonnan jött nyugalmat. Talán mégsem lesz olyan rossz ez az ebéd.
Dalma végül ellépett és rám mosolygott. Ekkor lépett oda Oresztész.
- Szeretném, ha vigyáznál magadra, te lány. Figyelni foglak. – ez nem üres fenyegetés volt, láttam a holdkő színű szemében.
Dastan előrébb lépett a hátam mögé kimutatva a támogatását, felajánlja ezzel védelmét. Úgy éreztem képes lenne nekitámadni az apjának. Az aurája megváltozott és bár nem láttam őt, de biztos éreztem, ezért összeszedtem a bátorságom és kihúztam magam, álltam a király tekintetét. Egy izma megrándult. Ebből arra következtettem, hogy meglepődött, mert nincs hozzászokva, hogy nem sütik le a szemüket az emberek, ha rájuk néz, de jól elrejtette az érzéseit. Bár a gyűlöletét is leplezné.
- Ne gondold, hogy örülök a találkozásunknak. Te csak egy ember vagy és nem értek egyet Dastannak, hogy idehozott. Sőt, hatalmas hibát követett el, ezért meg kéne halnod, neki pedig büntetést adnom, hogy megtanulja végre a törvényeinket. De sajnos Dastan nem hagyná, hogy bajod essen és ez az egy szerencséd van. Ha nem így lenne, már nem élnél. Bár nem értem mit eszik rajtad.
Dastan, apja minden egyes szavától egyre jobban megfeszült és az utolsó mondatnál ismét morgott, közben pedig mozdult az apja felé. Tudtam, hogy Dastan erős, de ha nekimegy az apjának, valószínűleg veszít. Nem tudom miért éreztem ezt, de így gondoltam.
Ezért én is mozdultam Dastannal együtt, így előtte maradtam és nem tudott ellépni mögülem.
- Oresztész, én magam sem tudom, hogy Dastan miért hozott ide, de már itt vagyok és ez ellen nem tehetek semmit. És ami azt illeti, én sem kedvelem önt jobban, mint maga engem. Sajnálom a megszólítást, de nem tudtam, hogy kéne szólítanom. És ne higgye, hogy meguntam az életemet és hagyom, hogy megöljön.
Dalma elnevette magát, bár próbálta elrejteni, de nem sikerült. Oresztész pedig annyira meglepődött, hogy elfehéredett. Még levegőt is elfelejtett venni. Dastan nem szólalt meg.
Nem tusom honnan volt bátorságom ilyeneket mondani egy isteni leszármazottnak, de elegem volt, hogy mindenki csak megfélemlíteni akar. Meg kell tanulnom a sarkamra állni, és azt hiszem ez volt a legjobb alkalom, hogy elkezdjem.
Oresztész észhez kapott és a gyűlölet mellé a dühe is kiült az arcára.
- Hogy merészeled?! – indult volna felém, mikor Dalma megszólalt és megragadja a király karját.
- Oresztész, elég legyen! Viselkedj!
A mai napon, nem is tudom hányadik alkalommal, de ismét meglepődtem. Dalma most védett meg egy dühroham következményeitől. Hálás voltam, mert tudom mit kaptam volna, főleg, hogy egy királyt sértettem meg.
Oresztész megnyugodott, de csak azért, mert Dalma erősen megszorította a karját. A kedélyek lenyugodtak. Úgy tűnik, nagy gyakorlata van ebben. Talán, mert Dastan és az apja nem mindig jönnek ki jól.
- Akkor most, hogy mindenki megnyugodott nekiállhatnánk az evésnek. Farkas éhes vagyok. – vigyorodott el Dalma.
Megint ő mentette meg a helyzetet.
