Kellemes ünnepeket!

Boldog karácsonyt és kellemes ünnepeket kívánok mindenkinek! :)

Üvöltő szenvedély - 8.fejezet

Végre itt a fejezet....jó olvasást :)

8. fejezet

   – Hol a pokolban van ez a nő?

   Én és legjobb barátom Algernon együtt álltunk Annabell háza előtt, de hiába kopogtunk, választ nem kaptunk. Nem is hallottunk semmi mozgolódást, ez pedig felettébb szokatlan volt. Egész nap nem láttuk őt, és így késő délután már elég furcsa volt, hogy egyáltalán nem mutatkozott. Bell sosem szeretett egyedül lenni, úgyhogy aggódni kezdtem. Rossz előérzetem támadt és szerettem volna utána járni a dolognak.

   Újra kopogtam, most már erőteljesebben. Összenéztünk régi barátommal – az ő arcán is aggodalom tükröződött -, majd egy mozdulattal berúgtam az ajtót. Gyorsan körbenéztünk és hamar kiderült, hogy a hely teljesen üres volt. Minden a helyén, de valami mégsem stimmelt. Ekkor hallottam meg Algernon hangját:

   – Dastan, ezt látnod kell!

   Kisiettem Annabell hálószobájából a konyha felé, ahol a barátom egy levelet tartott a kezében. Ahogy átfutotta az utolsó sorokat, majd rám nézett… Megborzongtam. Sejtésem igazolást nyert, tudtam, pedig még el sem olvastam az üzenetet.

   Azonnal odamentem és szabályosan kitéptem Algernon kezéből a levelet, majd gyorsan, ugyanakkor alaposan átolvastam a sorokat. Mikor végeztem dühömben összegyűrtem és felordítottam. Egy keserves, fájdalommal teli üvöltés volt ez, egy barát elvesztésének kínja visszahangzott mindenhonnan. Legszívesebben törni, zúzni kezdtem volna, és fel is borítottam a mellém legközelebb eső tárgyat, az asztalt.

   – Dastan…

   – Meg kell találnunk. – jelentettem ki.

   Nem hagyjuk magára. Annabell közénk tartozik és ezért a távozásért még felelni fog. Mint legjobb barátja és, mint apám trónjának várományosa nem engedhettem meg ezt az engedetlenséget és árulásnak is éreztem. Az egyik legjobb barátom ahelyett, hogy a segítségemet kérte volna, egyszerűen elmenekült. Igen, megsértett, fájt és szerettem volna, ha visszatér. Sajnos nem értettem meg, hogy miért ment el, és azt sem állhattam meg, hogy utána menjek. Azonnal indulnunk kell.

   De aztán bevillant szeretett párom arca és a gyermekeinké. Nem, nem mehettem el. Még ha akartam volna sem. Itt biztonságban voltak, de az ösztöneimnek nem állhattam ellent. Képtelen lettem volna itt hagyni őket, még ha páncélteremben is lettek volna, ahova csak én léphetek be. Egyszerűen nem tudtam volna két lépéssel sem elhagyni a falut. Az, hogy csak pár órára hagytam magukra őket is kész kínszenvedés volt, vétek az ösztöneim ellen.

   Elcsigázott arcomat Algernon is látta.

   – Ne aggódj, Dastan. Én és Maya elmegyünk érte és visszahozzuk.

   Megkönnyebbülés öntött el. Reméltem, hogy sikerül megtalálniuk és visszatérésre bírniuk Annabellt.

   Már egy óra telt azóta, hogy felfedeztük Bell távozását. Algernon lázasan készülődött az indulásra, Maya – Algernon párja – pedig kishúgát, Safirát győzködte, ugyanis a lány megmakacsolta magát és úgy döntött a párral tart. Makacssága nem ismert határokat s amellett, hogy Algernon aggódott, jót mulatott a két testvéren, szerinte le sem tagadhatták egymást. Azzal viccelődött, hogy most Maya is megtapasztalhatja ő mit él át nap, mint nap. De nem csak Safira, Natalie is úgy döntött, hogy velük megy erősítésnek s magával rángatta párját Mareket és legjobb barátját, Sebastiant is. Természetesen a két hím nem nagyon örült a dolognak, de hát egy nő szavával szembeszállni a lehetetlennel volt határos, így hamar beadták a derekukat.

   Összeszorult a szívem. Szívesen tartottam volna velük, de a páromat nem tudtam volna itt hagyni, sem veszélynek kitenni. A legrosszabb érzés volt a világon, hogy kétfelé húzott a szívem. De nem tudtam mit tenni.

   Apám nem örült túlzottan a hírnek, hogy az egyik legjobb harcosa, s fia barátja egy szó nélkül lelépett, de engedélyezett mindent, ami csak a visszahozásához szükséges volt. Hálás voltam neki ezért.

   Aggódtam. Fel-alá járkáltam kezemben a telefonnal és folyamatosan tárcsáztam, de mindhiába.

   – Dastan nyugodj meg! Nem lesz semmi baja.

   A párom hangjára felkaptam a fejem és átsiettem a hálószobába. Elysia az ágyban feküdt, még mindig gyenge volt kissé a szüléstől. Ahogy aggodalmas arccal nézett végig rajtam elfogott a bűntudat. Azonnal megzaboláztam az érzéseim s próbáltam lehiggadni.

   – Tudom, hogy igazad van, de attól még aggódom érte.

   – Ez természetes, de nem kell árkot ásnod a szőnyegbe. Annabell nagyon jó harcos és tud magára vigyázni. Biztos jó okkal ment el és akart egyedül maradni, de ez biztos nem marad így sokáig. Adj neki egy kis időt.

   Amíg Elysia beszélt odasétáltam hozzá és leültem az ágyra, majd óvatosan végigsimítottam az arcán.

   – Tudom, hogy igazad van, de féltem… és én különben sem hagyok hátra senkit. Amúgy is zaklatott állapotban hagyta itt a falut, ilyenkor mindig sebezhetőbbek vagyunk.

   – Jaj, Dastan…

   Elysia megrázta a fejét, hosszú haja pedig szétterült a vállán a mozdulattól, egyúttal megcsapott az illata is, amitől azonnal beindultam. Hiába, minden helyzetben képes voltam vágyat érezni a párom iránt, de ez természetes volt.

   Elysia azonnal megérezte mire gondolok.

   – Még nem lehet Dastan, de nemsokára…

   Egy ígéret… Régóta nem voltam együtt Elysiával a babák miatt, de túl régen volt már. Persze imádtam a bébiket, de hiányzott az asszonyom. Végre a karomban akartam tartani ismét.

Elysia végigsimított az arcomon én pedig beletemetkeztem a kezébe. A bőre olyan puha és lágy volt. Sosem untam meg az érintését. Túl sokat vártam rá és túlságosan is hozzászoktam már.

   Hármunk közül csak Annabell nem találta meg még a párját, de reméltem, hogy ez hamarosan megváltozik.

   Csak néztem az elsuhanó tájat. Egy autót béreltem és azzal szeltem az utakat. Reméltem, hogy Dastanék még nem találták meg a levelemet, de ebben nem lehettem biztos. Még ha fel is fedezték távozásom, nagy előnyöm volt velük szemben és azt sem tudták, hogy merre indultam. A telefonom ugyan magammal hoztam, amivel majd ismét kapcsolatba léphetek velük, de kikapcsolva tartottam, hogy ne tudjanak az alapján beazonosítani a tartózkodási helyem, és azt, hogy ne kelljen a folytonos csörgést hallgatnom. Nem lettem volna képes szóban elmondani az indokaim. Nem is értették volna meg.

   Én csak mentem tovább, magam sem tudtam pontosan merre. Csak minél távolabb. Volt célom, de nem tudtam figyelni igazán. Ürességet éreztem. Nem érdekelt semmi, még az sem, ha az óceán közepén kötök ki. Olyan mindegy volt.

   A fák képe összemosódott, csak sötét foltok látszódtak, mivel a Nap már lebukott a láthatáron. Csak az autók fényszórója világított a félhomályban. Természetesen nekem semmi bajom nem volt a sötéttel, ugyanolyan tökéletesen láttam éjjel, mint nappal, ha nem jobban. A sötétség a társam volt. Körbeölelt és megvédett.

   Elfogott egy érzés. Ösztön. Vadászni. Még nem volt telihold, de már csak pár éjszaka választott el minket tőle. Ilyenkor az érzékeink és ösztöneink még inkább feléledtek. De én nem állatvérre éheztem, hanem az emberek vérére. A Vadászokéra, akik oly sok társamat ölték már meg. Ezért jöttem el a faluból. Egy célt szolgált innentől kezdve az életem. A gyilkolás. Bosszú.

   Úgy döntöttem előbb megállok, mint terveztem. Amint megláttam a következő várost, felgyorsítottam. Az adrenalin szintem megugrott jelezve a vadászat kezdetét. Azonnal kerestem egy kisebb hotelt, majd az autót simán leparkoltam pár sarokkal odébb. Nem állt szándékomban még egyszer használni, így nem is érdekelt hova parkolok vele.

   Miután kifizettem a szobát, letettem a csomagjaimat, talpig feketébe öltöztem, és elindultam az éjszakába. Még igen sokan voltak az utcán, de az öltözékem eltakarta a testem minden egyes négyzetméterét, - kivéve a fejemet – így a fegyvereimet is könnyebb volt elrejteni.

   A járókelőket vizslattam a sötétből. Gyanús alakokat kerestem, eltérőt a megszokottól. Akik nem úgy viselkedtek, ahogy kellett volna, ahogy egy normális ember ilyenkor viselkedik. Fajtámbélit kerestem, vagy Vadászokat, akik körülöttünk legyeskedtek.

   Órákon át nem történt semmi számomra érdekes, de úgy hajnali kettő környékén kiszúrtam négy alakot, akiknek a kabátja alatt feltűnő dudorok voltak és a kezüket is a zsebük mellett tartották. A környéket vizslatták akár csak én.

   Mélyet szippantottam a levegőből. Emberek. Vadászok.

   Most áldottam csak igazán a szerencsém, hogy még nem találtam párt és a nyakamon lévő tetoválás nem árul el, mivel nekem még nem volt ilyenem. Nem mintha ez sokat számított volna, mivel nem lesz idejük a nyakamat vizslatniuk.

   Csendben követni kezdtem őket a sötétség rejtekében maradva. Sikerült észrevétlen maradnom. Szerencsémre már nem lézengtek sokan az utcán és amúgy is vérbeli ragadozó voltam. Amikor a négy Vadász egy olyan utcába tévedt, ahol nem volt kivilágítás, akcióba léptem.

   Hátulról cserkésztem be a vadat, az első nyakát hangtalanul vágtam el. Társai csak arra eszméltek fel, ahogy a teste már a földre hullik, de akkor már késő volt. Már a másodiknál jártam. Egy gyors és határozott mozdulattal belemártottam a kést a mellkasába. Pontosan találtam el a szívét. A féri hörgő hangot hallatott, utolsó erejével megszorította a kezem, amit még reflexből kapott el a döfés pillanatában, majd lepillantott a mellkasára, amiből még mindig kiállt a kés, majd rám és meghalt.

Nem bajlódtam a kés visszaszerzésével a férfi testéből, inkább elővettem egy újabb tőrömet és a harmadik felé hajítottam. Újabb hörgő, csattanó hang, majd egy pisztolylövés fülsüketítő zaja visszhangzott az utcában.

Üvöltő Szenvedély - 8 .fejezet /Részlet/

Sziasztok!
Tudom, hogy sok kihagyásom volt, de sajnos nincs túl sok időm. Azért majd időnként igyekszem feltenni fejezetet. A következő már készül is, addig is itt van ez...

"– Dastan, ezt látnod kell!

Kisiettem Annabell hálószobájából és a konyha felé siettem, ahol a barátom egy levelet tartott a kezében. Ahogy átfutotta az utolsó sorokat, majd rám nézett… Megborzongtam. Sejtésem igazolást nyert, tudtam, pedig még el sem olvastam az üzenetet.

Azonnal odasiettem és szabályosan kitéptem Algernon kezéből a levelet, majd gyorsan, ugyanakkor alaposan átolvastam a sorokat. Mikor végeztem dühömben összegyűrtem a levelet és felordítottam. Egy keserves, fájdalommal teli üvöltés volt ez, egy barát elvesztésének kínja visszahangzott mindenhonnan. Legszívesebben törni, zúzni kezdtem volna, és fel is borítottam a mellém legközelebb eső tárgyat, az asztalt.

– Dastan…

– Meg kell találnunk. – jelentettem ki."

Üvöltő Szenvedély - 7.fejezet

7. fejezet

   – Az az átkozott nőszemély! – szitkozódtam félhangosan.

   Vérző orromra szorítottam a kezem, miközben nem tudtam eldönteni, hogy nevessek, vagy káromkodjak inkább. Safira egy különleges nő volt, már most meg tudtam állapítani. Egy pillanat alatt szexi vadmacskából egy amazonná változott, ráadásul gondolkodás nélkül nekem támadott, amikor úgy adódott. Felnevettem, ám amikor fájdalom nyilallt az orromba ismét káromkodni kezdtem.

   De a csókjáért megérte. Olyan finom volt a zamata, amit eddig még egyetlen nőnél sem éreztem. Olyan édes volt, mint a méz, mintha csak nektárt nyalogattam volna. De még szűz volt, ami megdöbbentett, hisz olyan érzékiséggel válaszolt a csókomra. Igazából még azt sem értettem teljesen miért csókoltam meg egyáltalán, de ez már mindegy is volt. Megtörtént, márpedig ennek nem szabadott volna, és többet nem is fog. Én már régen nem olyan férfi voltam, aki szüzeket rontott volna meg, sőt egyáltalán nem voltam olyan férfi, de ezzel a lánnyal különösen nem akartam megtenni.

   Volt benne valami-valami, ami nagyon zavart. Egyszerre kavart fel és izgatott fel, ez a kettősség pedig szokatlan volt. Egy nő sem volt képes ilyen érzéseket kelteni bennem ezelőtt. Nem tudtam, hogy kezeljem. Egy célom volt csak, hogy minél messzebb elkerüljem őt. Az volt a biztos mindkettőnk számára.

   Még mindig szitkozódva, gondolataimba merülve siettem be a kastélyba egy váltás ruháért. Mindig tartottak lenn ruhát a hasonló esetek végett. Bár a hideg nem volt ránk olyan nagy hatással, mint az emberekre, azért már én is éreztem, hogy most már fel kellene vennem valamit. Metsző hideg volt, ahogy a szél feltámadt jeges fuvallatot hozva magával. Felgyorsítottam a lépteim és gyorsan beléptem a kastély kétszárnyú ajtaján.

   Bent kellemes meleg fogadott, de örömöm nem tarthatott sokáig, ezzel tisztában voltam. Biztosra vettem, hogy Natalie leszedi a fejem, és igazam is lett. Miután felöltöztem összefutottam a legjobb barátommal, aki a fülemnél fogva rángatott fel ideiglenes szobájába. Mareknak már nyoma sem volt, de lemertem volna fogadni, hogy az ő szenvedései tovább tartanak majd, mind az enyém. Ettől csak jobb kedvre derültem.

   – Most aztán kihoztatok a béketűrésemből! Hogy tehetted ezt Sebastian? Megbeszéltük, hogy megfértek egymás mellett! – kezdett el üvöltözni Natalie minden köszönés nélkül.

   Egy kicsit ugyan szégyelltem magam azért, amit tettem, de, csak mert ígértet tettem a legjobb barátnőmnek, hogy nem fogok Marekkel összeveszni, de hát nem tehettem róla, idegesített a képe.

   Az udvaron futottunk össze és mivel nem volt nézőközönség, ami megakadályozott volna minket, így hát az első pár szóváltás után egymásnak estünk. Szó mi szó, én provokáltam az egészet. Frusztrált voltam Safira miatt. Amikor csak megláttam, mintha áramot vezettek volna a testembe. Minden izmom megfeszült, agyam harcra kész volt, idegeim pattanásig feszültek, de még a nadrágomban is olyan változás következett be, amit nagyon nem szerettem volna. Igen, be kellett vallanom, izgatott ez a nő, de nem kaphattam meg és nem is akartam. Ő tabu volt. amúgy sem buktam az ilyen lányokra. Ő nem volt a zsánerem.

   – Sajnálom, Natalie – válaszoltam a lánynak, miután elhessegettem Safira képét a fejemből. Ajkának finom zamatát, szemének csodálatos csillogását. Elég!

   – Remélem is. – szólt közbe Natalie. Ő nem érzékelte belső viaskodásom, csak fel-alá sétált a szobájában. Nagyon ideges volt. – Ez a legkevesebb, de ennyivel nem úszod meg.

   – Tudom.

   Natalie egy pillanatra megállt, majd a szemembe nézett. Egyszerre sugárzott szomorúságot és dühöt a tekintete. Egy kis szúrást éreztem a szívem környékén. Megbántottam a legjobb barátomat, ami olyan érzés volt, mintha magamat bántottam volna. Éreztem a fájdalmát én is. Nem akartam, hogy így érezzen. Nem. Bármit megtettem volna, hogy ne így legyen, de én voltam az okozója ennek, így hát nem sok mindent tehettem. Csak ennyit mondtam:

   – Natalie – suttogtam – Ne haragudj.

   Natalie egy pillanattal később a nyakamba ugrott. Viszonoztam az ölelését és szorosan magamhoz húztam. Beszívtam ismerős illatát, de ez teljesen más volt, mint amit Safirával éreztem. Ebben az ölelésben semmi szexuális töltés nem volt. Natalie mintha csak a húgom lett volna, sosem közeledtem volna hozzá úgy. Ez pedig fordítva is igaz volt. ugyan nem örültem neki, hogy Mareket választotta, de el kellett fogadnom a fickót.

– Nem ígérhetem, hogy sikerül, de megpróbálom elfogadni őt. Csak ennyit ígérhetek neked.

   Kezemet a hátán pihentettem. Vártam a válaszát.

   – Ennél többet nem is kérhetnék – suttogta bele a fülembe Natalie.

   Nagy kő esett le a szívemről. Nem szerettem Natalieval haragba lenni. Én személyesen sosem tudtam rá huzamosabb ideig haragudni, mert rá nem lehet. Különben is, szinte csak ő volt nekem. Mindig ott volt, amikor szükségem volt rá, és most kevesebbet van velem. Marekkel szembeni ellenszenvemnek ez volt az alapja. Persze volt más ok is, de tisztában voltam vele, hogy ez az igazi oka. Ezt hangosan sosem ismertem volna el. Persze ezt Natalie is pontosan tudta.

   – Akkor ennyi? Nem kapok semmi büntetést? – kérdeztem reménykedve, miközben Natalie elhúzódott.

   – De hogy is nem kapsz! – háborodott fel a lány.

   Sejtettem, hogy nem úszom meg ennyivel, de egy próbát csak megért.

   – Neked az lesz a büntetésed, hogy… – vágott tűnődő arcot Natalie. Pár másodperccel később már fel is ragyogott az arca. – Hogy nem nézheted Marek szenvedését.

– Ne!

   Ez tényleg kegyetlenség volt. Szívesen néztem volna, ahogy Mareket kínozza a kanosság és nem érhet Nataliehoz, mert biztos voltam benne, hogy ez lenne neki a legnagyobb büntetés és a fejemet tenném rá, hogy végülis Natalie ezt szabta ki rá. Ahogy rám nézve a legnagyobb büntetést: Nem nézhetem, ahogy a férfi szenved. Natalie ezt valóban jól kifundálta.

   – Kitaláltad nem igaz? Ugye milyen zseni vagyok? – kacérkodott velem a lány.

   Körbe-körbe forgott, miközben nevetett rajtunk. Jó volt látni, hogy már nincs rossz kedve.

   – Kegyetlen vagy.

   – Tudom – lett még szélesebb a mosolya.

   – Iain, megint el kell menned a városba.

   Felsóhajtottam. Én voltam a felelős az élelem ellátásért, ha megszorultunk. Időről-időre elmentem bevásárolni a városba, hogy feltöltsem a készleteinket. Ez kiváltság volt és egyben nagyon fontos feladat is. Hogy elszigeteljük magunkat mind az emberektől, mind más vérfarkasoktól, ezért mindig csak egy kijelölt ember mehetett el. Minél kevesebben érintkeztek az emberekkel annál jobb, és biztonságosabb volt a többiek számára.

   Igazából örülnöm kellett volna, hogy végre egyedül maradhatok. De ha egyedül maradok, megint rá fogok gondolni. Egyszerűen nem tudtam kiverni a fejemből, ami rettenetesen idegesítő volt. Azt sem értettem miért van rám ilyen hatással. A válasz kézenfekvő volt, de reméltem, hogy nem igaz, és csak felkeltette az érdeklődésemet. Hogy hamar elmúlik. Remélhetőleg minél előbb.

   – Selma és Nilay is veled mennek.

   – Hogy mi? – kaptam fel a fejem Balthazar kijelentésére. Épp a kunyhójában ültem a két említett társaságában.

   – Jól hallottad – felelt nyugodt hangon a férfi. Őt nem lehetett kihozni a sodrából. Mindig nyugodt volt, amit csodáltam benne. Nekem ez egyre nehezebben ment.

   Phú. Fújtattam. Ennyit arról, hogy egyedül leszek.

   – Ugyan már Iain, jó lesz, meglátod. – jött oda hozzám Selma, hogy megnyugtasson.

Talán a levegőben is érezni lehetett frusztráltságom és tehetetlenségemből fakadó dühömet. Elegem volt. Le akartam vezetni valahogy, úgyhogy reméltem, hogy összefutunk pár Vadásszal. Legalább levezethetném a felesleges energiáimat és dühömet.

   – Iain! – szólt nekem Balthazar.

   Felálltam és odasétáltam a vezéremhez. Az arcán lévő sebhely, amióta ismertem már rajta volt, de még nekem sem árulta el, hogy szerezte. Rejtély volt ez az ember, ahogy most is. Olyan furcsán nézett rám. Mintha tudna valamit, amit én nem.

   – Itt a lista, hogy mi kell. Vigyázzatok és siessetek vissza. – nyújtott át nekem egy papírt a férfi.

   – Miért nem mehetek egyedül? – kérdeztem kissé ingerülten, bár próbáltam ezt leplezni.

   A Rejtőzködők vezetője sejtelmesen elmosolyodott és csak ennyit felelt:

   – Majd meglátod.

   Erőt kellett vennem magamon. Félelem járt át, hisz arra készültem, amire sosem számítottam. Amit úgy hittem, hogy sosem fogok megtenni. Elmegyek. Elhagyom a falut, ami az otthonom volt, a menedékem. De sajnos ez a hely már nem békességet hozott a szívemnek, hanem csak gyötrelmet. Nagyobb szenvedést, mint, ami az okoz, hogy elhagyom a szeretteimet. Ideje tovább állnom. Éreztem. A szívem ezt súgta. Lehet, hogy ez menekülés volt, de már nem érdekelt. A menekülés sosem jöhetett szóba, de most valahogy mégis vonzónak tűnt. Az, hogy végre elvonatkoztathassak, hogy végre kis nyugalomban élhessek… Megért számomra bármit.

   Megacéloztam magam. Ha átléptem a határt utána könnyebb lesz. Természetes volt, hogy féltem az ismeretlentől, de tudtam, hogy készen állok. Éreztem a belsőmben. Változásra vágytam, de ehhez hátra kellett hagynom mindent és mindenkit. Éreztem, hogy ez lesz a megoldás a problémámra. Ennek kellett lennie, hisz semmi más nem segített.

Életemet egy új célnak szenteltem, és tudtam, éreztem, hogy valami nagy változás fog bekövetkezni az életemben. És pontosan erre volt szükségem. Készen álltam minderre. Akartam.

   Nagy levegőt vettem. A bejárati ajtó előtt álltam egy hátizsákkal a hátamon. Csak a legfontosabb dolgokat vittem magammal, hisz minden mást be tudtam szerezni. Lassan megfordultam és visszanéztem a lakásba. Minden olyan csendes volt és megszokott. A berendezés, a székek, a kanapé, az asztal, minden a helyén volt, de már én nem voltam ott. Ez a hely nélkülem üres marad. És volt ott még valami. Egy levél. Dastannak, Algernonnak és a többieknek. Ott hevert az asztalon. Ez volt az én búcsúm. Személyes nem tehettem. Nem tudtam volna, és nem engedtek volna el. Így volt a legjobb és legkönnyebb mindenkinek.

   – Viszlát.

   Még egy utolsó pillantást vetettem az otthonomra, majd elhagytam azt. Ez mostantól már nem az otthonom. Kiléptem és már nem fordultam vissza többet, de még suttogva elismételtem azokat a sorokat, amit nekik hagytam. Nekem is legalább olyan fájdalmas volt. Szavaim elhaltak az éjszaka hangjai mellett.

   Kedves barátaim.

   A falu volt az otthonom, a mindenem és ti vele együtt beleégtetek a szívembe. Kitörölhetetlenül nyomot hagytatok a lelkemen. A testvéreim vagytok és ez sosem fog változni, de én megváltoztam. Nem vagyok többé ugyanaz, mint eddig. Sebeket őrzők, amiket nem ti ejtettetek, de emlékeztettek rá, így nem tudok tovább maradni. Kérlek, ne hibáztassátok magatokat, mert ezért csakis én vagyok a felelős.

   Az, hogy elmegyek, mind szolgálja azt, mind a ti javatokat is. Ez csakis az én döntésem volt, ti nem tudtatok volna befolyással bírni rám, így kérlek titeket őrizzetek meg emlékezetetekben úgy, ahogy régen voltam. Most új útra térek, amit egyedül kell megjárnom.

   Mindig szeretettel és örömmel fogok visszagondolni a közösen eltöltött időre, de most szükségem van egy kis időre. Kérlek, bocsássatok meg, főleg te Dastan és Algernon. Ti vagytok a fivéreim, és tudom, hogy ezért joggal utálhattak meg, de kérlek, ne keressetek. Nem tudom, hogy visszatérek-e még, és ha igen mikor, de most egy jó ideig eltűnök mindenki szeme elől. Kérlek, fogadjátok el a döntésemet.

   Szeretlek titeket és sok boldogságot kívánok nektek

Annabell

Üvöltő Szenvedély - 7.fejezet /Részlet/

Hát, soká tartott, de itt van egy kis részlet a kövi fejiből. Jó szórakozást :)

"Frusztrált voltam Safira miatt. Amikor csak megláttam, mintha áramot vezettek volna a testembe. Minden izmom megfeszült, agyam harcra kész volt, idegeim pattanásig feszültek, de még a nadrágomban is olyan változás következett be, amit nagyon nem szerettem volna. Igen, be kellett vallanom, izgatott ez a nő, de nem kaphattam meg és nem is akartam. Ő tabu volt. amúgy sem buktam az ilyen lányokra. Ő nem volt a zsánerem.

– Sajnálom, Natalie – válaszoltam a lánynak, miután elhessegettem Safira képét a fejemből. Ajkának finom zamatát, szemének csodálatos csillogását. Elég!

– Remélem is. – szólt közbe Natalie. Ő nem érzékelte belső viaskodásom, csak fel-alá sétált a szobájában. Nagyon ideges volt. – Ez a legkevesebb, de ennyivel nem úszod meg.

– Tudom."