Boldog karácsonyt és kellemes ünnepeket kívánok mindenkinek! :)
2012. december 22., szombat
2012. december 4., kedd
Üvöltő szenvedély - 8.fejezet
Végre itt a fejezet....jó olvasást :)
8.
fejezet
– Hol a pokolban van ez a nő?
Én és legjobb barátom Algernon együtt álltunk Annabell háza
előtt, de hiába kopogtunk, választ nem kaptunk. Nem is hallottunk semmi
mozgolódást, ez pedig felettébb szokatlan volt. Egész nap nem láttuk őt, és így
késő délután már elég furcsa volt, hogy egyáltalán nem mutatkozott. Bell sosem
szeretett egyedül lenni, úgyhogy aggódni kezdtem. Rossz előérzetem támadt és
szerettem volna utána járni a dolognak.
Újra kopogtam, most már erőteljesebben. Összenéztünk régi barátommal
– az ő arcán is aggodalom tükröződött -, majd egy mozdulattal berúgtam az
ajtót. Gyorsan körbenéztünk és hamar kiderült, hogy a hely teljesen üres volt.
Minden a helyén, de valami mégsem stimmelt. Ekkor hallottam meg Algernon
hangját:
– Dastan, ezt látnod kell!
Kisiettem Annabell hálószobájából a konyha felé, ahol a
barátom egy levelet tartott a kezében. Ahogy átfutotta az utolsó sorokat, majd
rám nézett… Megborzongtam. Sejtésem igazolást nyert, tudtam, pedig még el sem
olvastam az üzenetet.
Azonnal odamentem és szabályosan kitéptem Algernon kezéből a
levelet, majd gyorsan, ugyanakkor alaposan átolvastam a sorokat. Mikor végeztem
dühömben összegyűrtem és felordítottam. Egy keserves, fájdalommal teli üvöltés
volt ez, egy barát elvesztésének kínja visszahangzott mindenhonnan. Legszívesebben
törni, zúzni kezdtem volna, és fel is borítottam a mellém legközelebb eső
tárgyat, az asztalt.
– Dastan…
– Meg kell találnunk. – jelentettem ki.
Nem hagyjuk magára. Annabell közénk tartozik és ezért a
távozásért még felelni fog. Mint legjobb barátja és, mint apám trónjának
várományosa nem engedhettem meg ezt az engedetlenséget és árulásnak is éreztem.
Az egyik legjobb barátom ahelyett, hogy a segítségemet kérte volna, egyszerűen
elmenekült. Igen, megsértett, fájt és szerettem volna, ha visszatér. Sajnos nem
értettem meg, hogy miért ment el, és azt sem állhattam meg, hogy utána menjek.
Azonnal indulnunk kell.
De aztán bevillant szeretett párom arca és a gyermekeinké.
Nem, nem mehettem el. Még ha akartam volna sem. Itt biztonságban voltak, de az
ösztöneimnek nem állhattam ellent. Képtelen lettem volna itt hagyni őket, még
ha páncélteremben is lettek volna, ahova csak én léphetek be. Egyszerűen nem
tudtam volna két lépéssel sem elhagyni a falut. Az, hogy csak pár órára hagytam
magukra őket is kész kínszenvedés volt, vétek az ösztöneim ellen.
Elcsigázott arcomat Algernon is látta.
– Ne aggódj, Dastan. Én és Maya elmegyünk érte és
visszahozzuk.
Megkönnyebbülés öntött el. Reméltem, hogy sikerül
megtalálniuk és visszatérésre bírniuk Annabellt.
Már egy óra telt azóta, hogy felfedeztük Bell távozását.
Algernon lázasan készülődött az indulásra, Maya – Algernon párja – pedig
kishúgát, Safirát győzködte, ugyanis a lány megmakacsolta magát és úgy döntött
a párral tart. Makacssága nem ismert határokat s amellett, hogy Algernon
aggódott, jót mulatott a két testvéren, szerinte le sem tagadhatták egymást.
Azzal viccelődött, hogy most Maya is megtapasztalhatja ő mit él át nap, mint
nap. De nem csak Safira, Natalie is úgy döntött, hogy velük megy erősítésnek s
magával rángatta párját Mareket és legjobb barátját, Sebastiant is.
Természetesen a két hím nem nagyon örült a dolognak, de hát egy nő szavával
szembeszállni a lehetetlennel volt határos, így hamar beadták a derekukat.
Összeszorult a szívem. Szívesen tartottam volna velük, de a
páromat nem tudtam volna itt hagyni, sem veszélynek kitenni. A legrosszabb
érzés volt a világon, hogy kétfelé húzott a szívem. De nem tudtam mit tenni.
Apám nem örült túlzottan a hírnek, hogy az egyik legjobb
harcosa, s fia barátja egy szó nélkül lelépett, de engedélyezett mindent, ami
csak a visszahozásához szükséges volt. Hálás voltam neki ezért.
Aggódtam. Fel-alá járkáltam kezemben a telefonnal és
folyamatosan tárcsáztam, de mindhiába.
– Dastan nyugodj meg! Nem lesz semmi baja.
A párom hangjára felkaptam a fejem és átsiettem a
hálószobába. Elysia az ágyban feküdt, még mindig gyenge volt kissé a szüléstől.
Ahogy aggodalmas arccal nézett végig rajtam elfogott a bűntudat. Azonnal
megzaboláztam az érzéseim s próbáltam lehiggadni.
– Tudom, hogy igazad van, de attól még aggódom érte.
– Ez természetes, de nem kell árkot ásnod a szőnyegbe.
Annabell nagyon jó harcos és tud magára vigyázni. Biztos jó okkal ment el és
akart egyedül maradni, de ez biztos nem marad így sokáig. Adj neki egy kis
időt.
Amíg Elysia beszélt odasétáltam hozzá és leültem az ágyra,
majd óvatosan végigsimítottam az arcán.
– Tudom, hogy igazad van, de féltem… és én különben sem
hagyok hátra senkit. Amúgy is zaklatott állapotban hagyta itt a falut, ilyenkor
mindig sebezhetőbbek vagyunk.
– Jaj, Dastan…
Elysia megrázta a fejét, hosszú haja pedig szétterült a
vállán a mozdulattól, egyúttal megcsapott az illata is, amitől azonnal
beindultam. Hiába, minden helyzetben képes voltam vágyat érezni a párom iránt,
de ez természetes volt.
Elysia azonnal megérezte mire gondolok.
– Még nem lehet Dastan, de nemsokára…
Egy ígéret… Régóta nem voltam együtt Elysiával a babák
miatt, de túl régen volt már. Persze imádtam a bébiket, de hiányzott az
asszonyom. Végre a karomban akartam tartani ismét.
Elysia végigsimított az arcomon én pedig beletemetkeztem a
kezébe. A bőre olyan puha és lágy volt. Sosem untam meg az érintését. Túl sokat
vártam rá és túlságosan is hozzászoktam már.
Hármunk közül csak Annabell nem találta meg még a párját, de
reméltem, hogy ez hamarosan megváltozik.
Csak néztem az elsuhanó tájat. Egy autót béreltem és azzal
szeltem az utakat. Reméltem, hogy Dastanék még nem találták meg a levelemet, de
ebben nem lehettem biztos. Még ha fel is fedezték távozásom, nagy előnyöm volt
velük szemben és azt sem tudták, hogy merre indultam. A telefonom ugyan
magammal hoztam, amivel majd ismét kapcsolatba léphetek velük, de kikapcsolva
tartottam, hogy ne tudjanak az alapján beazonosítani a tartózkodási helyem, és
azt, hogy ne kelljen a folytonos csörgést hallgatnom. Nem lettem volna képes
szóban elmondani az indokaim. Nem is értették volna meg.
Én csak mentem tovább, magam sem tudtam pontosan merre. Csak
minél távolabb. Volt célom, de nem tudtam figyelni igazán. Ürességet éreztem.
Nem érdekelt semmi, még az sem, ha az óceán közepén kötök ki. Olyan mindegy
volt.
A fák képe összemosódott, csak sötét foltok látszódtak, mivel
a Nap már lebukott a láthatáron. Csak az autók fényszórója világított a
félhomályban. Természetesen nekem semmi bajom nem volt a sötéttel, ugyanolyan
tökéletesen láttam éjjel, mint nappal, ha nem jobban. A sötétség a társam volt. Körbeölelt és megvédett.
Elfogott egy érzés. Ösztön. Vadászni. Még nem volt telihold,
de már csak pár éjszaka választott el minket tőle. Ilyenkor az érzékeink és
ösztöneink még inkább feléledtek. De én nem állatvérre éheztem, hanem az
emberek vérére. A Vadászokéra, akik
oly sok társamat ölték már meg. Ezért jöttem el a faluból. Egy célt szolgált
innentől kezdve az életem. A gyilkolás. Bosszú.
Úgy döntöttem előbb megállok, mint terveztem. Amint
megláttam a következő várost, felgyorsítottam. Az adrenalin szintem megugrott
jelezve a vadászat kezdetét. Azonnal kerestem egy kisebb hotelt, majd az autót
simán leparkoltam pár sarokkal odébb. Nem állt szándékomban még egyszer
használni, így nem is érdekelt hova parkolok vele.
Miután kifizettem a szobát, letettem a csomagjaimat, talpig
feketébe öltöztem, és elindultam az éjszakába. Még igen sokan voltak az utcán,
de az öltözékem eltakarta a testem minden egyes négyzetméterét, - kivéve a
fejemet – így a fegyvereimet is könnyebb volt elrejteni.
A járókelőket vizslattam a sötétből. Gyanús alakokat
kerestem, eltérőt a megszokottól. Akik nem úgy viselkedtek, ahogy kellett
volna, ahogy egy normális ember ilyenkor viselkedik. Fajtámbélit kerestem, vagy
Vadászokat, akik körülöttünk
legyeskedtek.
Órákon át nem történt semmi számomra érdekes, de úgy hajnali
kettő környékén kiszúrtam négy alakot, akiknek a kabátja alatt feltűnő dudorok
voltak és a kezüket is a zsebük mellett tartották. A környéket vizslatták akár
csak én.
Mélyet szippantottam a levegőből. Emberek. Vadászok.
Most áldottam csak igazán a szerencsém, hogy még nem
találtam párt és a nyakamon lévő tetoválás nem árul el, mivel nekem még nem
volt ilyenem. Nem mintha ez sokat számított volna, mivel nem lesz idejük a
nyakamat vizslatniuk.
Csendben követni kezdtem őket a sötétség rejtekében maradva.
Sikerült észrevétlen maradnom. Szerencsémre már nem lézengtek sokan az utcán és
amúgy is vérbeli ragadozó voltam. Amikor a négy Vadász egy olyan utcába tévedt, ahol nem volt kivilágítás, akcióba
léptem.
Hátulról cserkésztem be a vadat, az első nyakát hangtalanul
vágtam el. Társai csak arra eszméltek fel, ahogy a teste már a földre hullik,
de akkor már késő volt. Már a másodiknál jártam. Egy gyors és határozott
mozdulattal belemártottam a kést a mellkasába. Pontosan találtam el a szívét. A
féri hörgő hangot hallatott, utolsó erejével megszorította a kezem, amit még
reflexből kapott el a döfés pillanatában, majd lepillantott a mellkasára,
amiből még mindig kiállt a kés, majd rám és meghalt.
Nem bajlódtam a kés visszaszerzésével a férfi testéből,
inkább elővettem egy újabb tőrömet és a harmadik felé hajítottam. Újabb hörgő,
csattanó hang, majd egy pisztolylövés fülsüketítő zaja visszhangzott az
utcában.
2012. november 29., csütörtök
Üvöltő Szenvedély - 8 .fejezet /Részlet/
Sziasztok!
Tudom, hogy sok kihagyásom volt, de sajnos nincs túl sok időm. Azért majd időnként igyekszem feltenni fejezetet. A következő már készül is, addig is itt van ez...
Tudom, hogy sok kihagyásom volt, de sajnos nincs túl sok időm. Azért majd időnként igyekszem feltenni fejezetet. A következő már készül is, addig is itt van ez...
"– Dastan, ezt látnod kell!
Kisiettem Annabell hálószobájából és a konyha felé siettem,
ahol a barátom egy levelet tartott a kezében. Ahogy átfutotta az utolsó
sorokat, majd rám nézett… Megborzongtam. Sejtésem igazolást nyert, tudtam,
pedig még el sem olvastam az üzenetet.
Azonnal odasiettem és szabályosan kitéptem Algernon kezéből
a levelet, majd gyorsan, ugyanakkor alaposan átolvastam a sorokat. Mikor
végeztem dühömben összegyűrtem a levelet és felordítottam. Egy keserves,
fájdalommal teli üvöltés volt ez, egy barát elvesztésének kínja visszahangzott
mindenhonnan. Legszívesebben törni, zúzni kezdtem volna, és fel is borítottam a
mellém legközelebb eső tárgyat, az asztalt.
– Dastan…
– Meg kell találnunk. – jelentettem ki."
2012. október 3., szerda
Üvöltő Szenvedély - 7.fejezet
7.
fejezet
– Az az átkozott nőszemély! – szitkozódtam félhangosan.
Vérző orromra szorítottam a kezem, miközben nem tudtam
eldönteni, hogy nevessek, vagy káromkodjak inkább. Safira egy különleges nő
volt, már most meg tudtam állapítani. Egy pillanat alatt szexi vadmacskából egy
amazonná változott, ráadásul gondolkodás nélkül nekem támadott, amikor úgy
adódott. Felnevettem, ám amikor fájdalom nyilallt az orromba ismét káromkodni
kezdtem.
De a csókjáért megérte. Olyan finom volt a zamata, amit
eddig még egyetlen nőnél sem éreztem. Olyan édes volt, mint a méz, mintha csak
nektárt nyalogattam volna. De még szűz volt, ami megdöbbentett, hisz olyan
érzékiséggel válaszolt a csókomra. Igazából még azt sem értettem teljesen miért
csókoltam meg egyáltalán, de ez már mindegy is volt. Megtörtént, márpedig ennek
nem szabadott volna, és többet nem is fog. Én már régen nem olyan férfi voltam,
aki szüzeket rontott volna meg, sőt egyáltalán nem voltam olyan férfi, de ezzel
a lánnyal különösen nem akartam megtenni.
Volt benne valami-valami, ami nagyon zavart. Egyszerre
kavart fel és izgatott fel, ez a kettősség pedig szokatlan volt. Egy nő sem
volt képes ilyen érzéseket kelteni bennem ezelőtt. Nem tudtam, hogy kezeljem. Egy
célom volt csak, hogy minél messzebb elkerüljem őt. Az volt a biztos mindkettőnk
számára.
Még mindig szitkozódva, gondolataimba merülve siettem be a
kastélyba egy váltás ruháért. Mindig tartottak lenn ruhát a hasonló esetek
végett. Bár a hideg nem volt ránk olyan nagy hatással, mint az emberekre, azért
már én is éreztem, hogy most már fel kellene vennem valamit. Metsző hideg volt,
ahogy a szél feltámadt jeges fuvallatot hozva magával. Felgyorsítottam a
lépteim és gyorsan beléptem a kastély kétszárnyú ajtaján.
Bent kellemes meleg fogadott, de örömöm nem tarthatott
sokáig, ezzel tisztában voltam. Biztosra vettem, hogy Natalie leszedi a fejem,
és igazam is lett. Miután felöltöztem összefutottam a legjobb barátommal, aki a
fülemnél fogva rángatott fel ideiglenes szobájába. Mareknak már nyoma sem volt,
de lemertem volna fogadni, hogy az ő szenvedései tovább tartanak majd, mind az
enyém. Ettől csak jobb kedvre derültem.
– Most aztán kihoztatok a béketűrésemből! Hogy tehetted ezt
Sebastian? Megbeszéltük, hogy megfértek egymás mellett! – kezdett el üvöltözni
Natalie minden köszönés nélkül.
Egy kicsit ugyan szégyelltem magam azért, amit tettem, de,
csak mert ígértet tettem a legjobb barátnőmnek, hogy nem fogok Marekkel
összeveszni, de hát nem tehettem róla, idegesített a képe.
Az udvaron futottunk össze és mivel nem volt nézőközönség,
ami megakadályozott volna minket, így hát az első pár szóváltás után egymásnak
estünk. Szó mi szó, én provokáltam az egészet. Frusztrált voltam Safira miatt.
Amikor csak megláttam, mintha áramot vezettek volna a testembe. Minden izmom
megfeszült, agyam harcra kész volt, idegeim pattanásig feszültek, de még a
nadrágomban is olyan változás következett be, amit nagyon nem szerettem volna.
Igen, be kellett vallanom, izgatott ez a nő, de nem kaphattam meg és nem is
akartam. Ő tabu volt. amúgy sem buktam az ilyen lányokra. Ő nem volt a
zsánerem.
– Sajnálom, Natalie – válaszoltam a lánynak, miután
elhessegettem Safira képét a fejemből. Ajkának finom zamatát, szemének
csodálatos csillogását. Elég!
– Remélem is. – szólt közbe Natalie. Ő nem érzékelte belső
viaskodásom, csak fel-alá sétált a szobájában. Nagyon ideges volt. – Ez a
legkevesebb, de ennyivel nem úszod meg.
– Tudom.
Natalie egy pillanatra megállt, majd a szemembe nézett.
Egyszerre sugárzott szomorúságot és dühöt a tekintete. Egy kis szúrást éreztem
a szívem környékén. Megbántottam a legjobb barátomat, ami olyan érzés volt,
mintha magamat bántottam volna. Éreztem a fájdalmát én is. Nem akartam, hogy
így érezzen. Nem. Bármit megtettem volna, hogy ne így legyen, de én voltam az
okozója ennek, így hát nem sok mindent tehettem. Csak ennyit mondtam:
– Natalie – suttogtam – Ne haragudj.
Natalie egy pillanattal később a nyakamba ugrott.
Viszonoztam az ölelését és szorosan magamhoz húztam. Beszívtam ismerős illatát,
de ez teljesen más volt, mint amit Safirával éreztem. Ebben az ölelésben semmi
szexuális töltés nem volt. Natalie mintha csak a húgom lett volna, sosem
közeledtem volna hozzá úgy. Ez pedig fordítva is igaz volt. ugyan nem örültem
neki, hogy Mareket választotta, de el kellett fogadnom a fickót.
– Nem ígérhetem, hogy sikerül, de megpróbálom elfogadni őt.
Csak ennyit ígérhetek neked.
Kezemet a hátán pihentettem. Vártam a válaszát.
– Ennél többet nem is kérhetnék – suttogta bele a fülembe
Natalie.
Nagy kő esett le a szívemről. Nem szerettem Natalieval
haragba lenni. Én személyesen sosem tudtam rá huzamosabb ideig haragudni, mert
rá nem lehet. Különben is, szinte csak ő volt nekem. Mindig ott volt, amikor
szükségem volt rá, és most kevesebbet van velem. Marekkel szembeni
ellenszenvemnek ez volt az alapja. Persze volt más ok is, de tisztában voltam
vele, hogy ez az igazi oka. Ezt hangosan sosem ismertem volna el. Persze ezt
Natalie is pontosan tudta.
– Akkor ennyi? Nem kapok semmi büntetést? – kérdeztem
reménykedve, miközben Natalie elhúzódott.
– De hogy is nem kapsz! – háborodott fel a lány.
Sejtettem, hogy nem úszom meg ennyivel, de egy próbát csak
megért.
– Neked az lesz a büntetésed, hogy… – vágott tűnődő arcot
Natalie. Pár másodperccel később már fel is ragyogott az arca. – Hogy nem
nézheted Marek szenvedését.
– Ne!
Ez tényleg kegyetlenség volt. Szívesen néztem volna, ahogy
Mareket kínozza a kanosság és nem érhet Nataliehoz, mert biztos voltam benne,
hogy ez lenne neki a legnagyobb büntetés és a fejemet tenném rá, hogy végülis
Natalie ezt szabta ki rá. Ahogy rám nézve a legnagyobb büntetést: Nem nézhetem,
ahogy a férfi szenved. Natalie ezt valóban jól kifundálta.
– Kitaláltad nem igaz? Ugye milyen zseni vagyok? –
kacérkodott velem a lány.
Körbe-körbe forgott, miközben nevetett rajtunk. Jó volt
látni, hogy már nincs rossz kedve.
– Kegyetlen vagy.
– Tudom – lett még szélesebb a mosolya.
– Iain, megint el kell menned a városba.
Felsóhajtottam. Én voltam a felelős az élelem ellátásért, ha
megszorultunk. Időről-időre elmentem bevásárolni a városba, hogy feltöltsem a
készleteinket. Ez kiváltság volt és egyben nagyon fontos feladat is. Hogy
elszigeteljük magunkat mind az emberektől, mind más vérfarkasoktól, ezért
mindig csak egy kijelölt ember mehetett el. Minél kevesebben érintkeztek az
emberekkel annál jobb, és biztonságosabb volt a többiek számára.
Igazából örülnöm kellett volna, hogy végre egyedül maradhatok.
De ha egyedül maradok, megint rá fogok gondolni. Egyszerűen nem tudtam kiverni
a fejemből, ami rettenetesen idegesítő volt. Azt sem értettem miért van rám
ilyen hatással. A válasz kézenfekvő volt, de reméltem, hogy nem igaz, és csak
felkeltette az érdeklődésemet. Hogy hamar elmúlik. Remélhetőleg minél előbb.
– Selma és Nilay is veled mennek.
– Hogy mi? – kaptam fel a fejem Balthazar kijelentésére. Épp
a kunyhójában ültem a két említett társaságában.
– Jól hallottad – felelt nyugodt hangon a férfi. Őt nem
lehetett kihozni a sodrából. Mindig nyugodt volt, amit csodáltam benne. Nekem
ez egyre nehezebben ment.
Phú. Fújtattam. Ennyit arról, hogy egyedül leszek.
– Ugyan már Iain, jó lesz, meglátod. – jött oda hozzám
Selma, hogy megnyugtasson.
Talán a levegőben is érezni lehetett frusztráltságom és
tehetetlenségemből fakadó dühömet. Elegem volt. Le akartam vezetni valahogy,
úgyhogy reméltem, hogy összefutunk pár Vadásszal.
Legalább levezethetném a felesleges energiáimat és dühömet.
– Iain! – szólt nekem Balthazar.
Felálltam és odasétáltam a vezéremhez. Az arcán lévő
sebhely, amióta ismertem már rajta volt, de még nekem sem árulta el, hogy
szerezte. Rejtély volt ez az ember, ahogy most is. Olyan furcsán nézett rám.
Mintha tudna valamit, amit én nem.
– Itt a lista, hogy mi kell. Vigyázzatok és siessetek
vissza. – nyújtott át nekem egy papírt a férfi.
– Miért nem mehetek egyedül? – kérdeztem kissé ingerülten,
bár próbáltam ezt leplezni.
A Rejtőzködők
vezetője sejtelmesen elmosolyodott és csak ennyit felelt:
– Majd meglátod.
Erőt kellett vennem magamon. Félelem járt át, hisz arra
készültem, amire sosem számítottam. Amit úgy hittem, hogy sosem fogok megtenni.
Elmegyek. Elhagyom a falut, ami az otthonom volt, a menedékem. De sajnos ez a
hely már nem békességet hozott a szívemnek, hanem csak gyötrelmet. Nagyobb
szenvedést, mint, ami az okoz, hogy elhagyom a szeretteimet. Ideje tovább állnom.
Éreztem. A szívem ezt súgta. Lehet, hogy ez menekülés volt, de már nem
érdekelt. A menekülés sosem jöhetett szóba, de most valahogy mégis vonzónak
tűnt. Az, hogy végre elvonatkoztathassak, hogy végre kis nyugalomban élhessek…
Megért számomra bármit.
Megacéloztam magam. Ha átléptem a határt utána könnyebb
lesz. Természetes volt, hogy féltem az ismeretlentől, de tudtam, hogy készen
állok. Éreztem a belsőmben. Változásra vágytam, de ehhez hátra kellett hagynom
mindent és mindenkit. Éreztem, hogy ez lesz a megoldás a problémámra. Ennek
kellett lennie, hisz semmi más nem segített.
Életemet egy új célnak szenteltem, és tudtam, éreztem, hogy
valami nagy változás fog bekövetkezni az életemben. És pontosan erre volt
szükségem. Készen álltam minderre. Akartam.
Nagy levegőt vettem. A bejárati ajtó előtt álltam egy
hátizsákkal a hátamon. Csak a legfontosabb dolgokat vittem magammal, hisz minden
mást be tudtam szerezni. Lassan megfordultam és visszanéztem a lakásba. Minden
olyan csendes volt és megszokott. A berendezés, a székek, a kanapé, az asztal,
minden a helyén volt, de már én nem voltam ott. Ez a hely nélkülem üres marad.
És volt ott még valami. Egy levél. Dastannak, Algernonnak és a többieknek. Ott
hevert az asztalon. Ez volt az én búcsúm. Személyes nem tehettem. Nem tudtam
volna, és nem engedtek volna el. Így volt a legjobb és legkönnyebb mindenkinek.
– Viszlát.
Még egy utolsó pillantást vetettem az otthonomra, majd
elhagytam azt. Ez mostantól már nem az otthonom. Kiléptem és már nem fordultam
vissza többet, de még suttogva elismételtem azokat a sorokat, amit nekik
hagytam. Nekem is legalább olyan fájdalmas volt. Szavaim elhaltak az éjszaka
hangjai mellett.
Kedves barátaim.
A falu volt az
otthonom, a mindenem és ti vele együtt beleégtetek a szívembe.
Kitörölhetetlenül nyomot hagytatok a lelkemen. A testvéreim vagytok és ez sosem
fog változni, de én megváltoztam. Nem vagyok többé ugyanaz, mint eddig. Sebeket
őrzők, amiket nem ti ejtettetek, de emlékeztettek rá, így nem tudok tovább
maradni. Kérlek, ne hibáztassátok magatokat, mert ezért csakis én vagyok a
felelős.
Az, hogy elmegyek,
mind szolgálja azt, mind a ti javatokat is. Ez csakis az én döntésem volt, ti
nem tudtatok volna befolyással bírni rám, így kérlek titeket őrizzetek meg
emlékezetetekben úgy, ahogy régen voltam. Most új útra térek, amit egyedül kell
megjárnom.
Mindig szeretettel és
örömmel fogok visszagondolni a közösen eltöltött időre, de most szükségem van
egy kis időre. Kérlek, bocsássatok meg, főleg te Dastan és Algernon. Ti vagytok
a fivéreim, és tudom, hogy ezért joggal utálhattak meg, de kérlek, ne
keressetek. Nem tudom, hogy visszatérek-e még, és ha igen mikor, de most egy jó
ideig eltűnök mindenki szeme elől. Kérlek, fogadjátok el a döntésemet.
Szeretlek titeket és
sok boldogságot kívánok nektek
Annabell
2012. szeptember 22., szombat
Üvöltő Szenvedély - 7.fejezet /Részlet/
Hát, soká tartott, de itt van egy kis részlet a kövi fejiből. Jó szórakozást :)
"Frusztrált voltam Safira miatt. Amikor csak megláttam, mintha
áramot vezettek volna a testembe. Minden izmom megfeszült, agyam harcra kész
volt, idegeim pattanásig feszültek, de még a nadrágomban is olyan változás
következett be, amit nagyon nem szerettem volna. Igen, be kellett vallanom, izgatott
ez a nő, de nem kaphattam meg és nem is akartam. Ő tabu volt. amúgy sem buktam
az ilyen lányokra. Ő nem volt a zsánerem.
– Sajnálom, Natalie – válaszoltam a lánynak, miután elhessegettem
Safira képét a fejemből. Ajkának finom zamatát, szemének csodálatos
csillogását. Elég!
– Remélem is. – szólt közbe Natalie. Ő nem érzékelte belső
viaskodásom, csak fel-alá sétált a szobájában. Nagyon ideges volt. – Ez a
legkevesebb, de ennyivel nem úszod meg.
– Tudom."
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)