Vérfarkasok éjszakája sorozat - Üvöltő éj 25.fejezet

Hát....ehhez a fejihez inkább nem fűzök sok kommentet. Jó olvasást és sok véleményt szeretnék. :P

Huszonötödik fejezet

Beléptem Dastan szobájába. Olyan halkan tettem mindezt, ahogy csak tőlem telt, de beszélgetés hallottam. Azonnal felismertem a női hangot, aminek a tulajdonosa úgy gyűlölt engem.

Nem az a kép tárult a szemem elé, amire számítottam. Dastan és Annabell meghitten álltak az erkélyajtónál a Hold fényében fürödve. A szívem nagyot dobbant. Mit keress itt ez a perszóna?!

Mielőtt bármit is tehettem volna Annabell szólalt meg:

-         Ismét el kell majd mennünk a városba, Dastan.

-         Még nem találták meg a falut, sőt még a közelünk sem jöttek és nem is fognak. Ha nem mozgolódunk semmi okunk rá, hogy alaptalanul pánikba essünk és megöljük őket felfedve ezzel magunkat. Ha elhamarkodottan döntünk, akkor mészárlás lesz.

A beszélgetés kellős közepébe csöppentem és először nem értettem miről beszélnek. Fáradt voltam, így alig fogtam fel a szavak jelentését. Újabb fenyegetés. Csak egy szó jutott eszembe, amitől hátra lévő életemben rettegni fogok. Vadászok. Újra itt vannak?

-         A helyzet az, hogy amióta itt van az az emberlányka több veszély fenyeget minket, mint az elmúlt száz év alatt. Ez jel Dastan. Nem szabadna itt lennie.

-         De ő a párom, Annabell! Nem fogom hagyni, hogy bármi baja essen, ezért nem engedhetem, hogy visszamenjen az emberek közé! Értsd már meg végre! – Dastan dühösen fordult az erkélyajtótól a lány felé.

-         És mond csak, ha valóban a párod, akkor miért nincs még rajta a jeled?

Dastan összeráncolta a homlokát és összeszorította az állkapcsát. Félő volt, hogy kitörnek a fogai. Én csak álltam ott és nem értettem mit értett ez alatt Annabell. Dastan jelét? Milyen jelről beszélt?

-         Az nem tartozik rád.

Dastant veszélyes aura lengte körül, Annabell pedig sejtelmesen elmosolyodott. Nem úgy tűnt, mint aki félne a férfitól, sőt nyeregben érezte magát, mintha olyat mondott volna, ami megingatta Dastant. Önelégült mosolyától dühbe gurultam és ökölbe szorult a kezem.

-         Te meg tudnád győzni a királyt, hogy itt már nem biztonságos. – váltott témát a lány.

-         Ennél biztonságosabb helyet nem is találhatnánk ebben a modern világban. Óvatosak leszünk és ismét elmennek. Erről pedig nem vagyok hajlandó többet beszélni.

Annabell szavai ott visszhangoztak a fülemben. Mind amit a jelről, mind amit a Vadászokról mondott. Már nem is figyeltem Dastan utolsó mondataira.

Dastanék annyira el voltak foglalva egymás meggyőzésével, hogy észre sem vettem, hogy ott voltam és beléptem, míg élesen szívtam be a levegőt. Féltem és dühös voltam egyszerre. Mindketten meglepetten fordultak felém.

-         Elysia, hát te mit csinálsz itt? Azt hittem már rég alszol.

-         Nem tudtam elaludni. – automatikusan válaszoltam, de az agyam máson járt. – Megint Vadászok vannak a városban. – kérdésnek szántam, de kijelentésnek hangzott.

Dastan beletúrt fekete hajába, ami ettől összekuszálódott. Fáradtnak tűnt, de inkább a sok probléma okozhatta, mint az alváshiány. Mikor még feküdnöm kellett ő velem maradt, és nekem folyton pihennem kellett, így nem lehetett kimerült. Inkább a soha el nem múló gondok voltak azok, amik meggyötörték. Én erre a következésre jutottam és Dastan arca ugyanerről tanúskodott.

-          Igen. – végül válaszolt a „kérdésemre”, de persze erre nem volt szükség.

Anélkül is tisztában voltam a válasszal. Ezután egyikünk sem szólalt. Vágni lehetett a csendet. Olyan volt, mintha minden levegőt kiszívtak volna a szobából. A Hold fénye bevilágított az erkélyajtón, így én is jól tájékozódtam a félhomályban.

Nem mentem beljebb és vártam még valamire, bár nem tudtam volna megmondani, hogy mire.

-         Annabell, jobb ha most mész.

Már alig bírtam féken tartani magam. Ellentétes érzelmeim ostromoltak és nem tudtam mennyi mindent tudok még elviselni. Legszívesebben Annabellnek ugrottam volna, ugyanakkor válaszokat akartam kapni Dastantól.

-         Ezt még meg kell beszélnünk, Dastan. – szólalt meg végül Annabell.

-         Most ezzel nem tudok foglalkozni. Különben is apám már döntött. Most menj, kérlek.

Csendben álltam és csak Dastant figyeltem. Egy tapodtat sem mozdultam. Annabell felsóhajtott, elindult felém és az ajtó felé. Dastannak háttal állva gyűlölettel nézett rám, én pedig tettem pár lépést oldalra, azt is csak azért, hogy ne érjünk egymáshoz. Annabell köszönés nélkül lépett ki az ajtón, becsukva azt maga után.

-         Nem kell aggódnod Elysia, nem fognak ránk találni. Nem hagyom, hogy egy ujjal is hozzád érjenek.

Nem válaszoltam. Továbbra csak ott álltam, mint egy kőszobor. Nem csak magam miatt aggódtam, hanem azok miatt, akik közel kerültek hozzám. Natalie, Dalma, Algernon, Sebastian és persze Dastan. Ha a Vadászok megtalálják a falut, akkor vég fogja szennyezni a földet. Megborzongtam.

-         Mit szeretnél, Elysia? – Dastan még mindig a szoba másik végében állt és engem nézett. Nem vette le rólam a tekintetét.

Meglepődtem a váratlan kérdéstől. Elpirultam. Az előbbi kép eltűnt a fejemből.

-         Én… - eszembe jutott az eredeti tervem, melyben nem szerepelt az, hogy Dastan ébren van. Sokkal könnyebb dolgom lett volna, ha mélyen alszik. – Én semmit. Sajnálom, hogy megzavartalak.

Hátat fordítottam neki és vissza akartam menni a szobámba, hogy álmatlanul forgolódjak egész éjszaka, csak ne keljen Dastan szemébe mondanom az igazságot. Összezavarodtam. Nem voltam ura kavargó érzéseimnek, emellett zavarban is voltam és így nem tudtam volna elárulni Dastannak miért is jöttem valójában. Egyszerűen nem ment volna.

Ez a helyzet most teljesen más volt, mint az eddigiek. Már jól voltam és Dastan bebizonyította ma, hogy mennyire kívánt, de így már minden helyzetnek más töltése lett. Szinte a bőrömet perzselte a szobában lévő szexuális feszültség.

Dastan, amikor a kilincsre tettem a kezem, elkapta a derekam, egy helyben tartva. A lehelete csiklandozta a nyakam. Egy pillanat alatt ott termett és megállított. Elképesztő sebesség és erő birtokosa volt, mégis olyan gyengéden ért hozzám. Dastan karjában mindig úgy éreztem elolvadok, ami most igen veszélyes helyzetet teremtett. A düh és félelem helyét átvette a vágy.

-         Elysia.

Dastan a fülembe suttogta a nevem. Ez az egyetlen egy szó tele volt buja ígéretekkel, ami most nagyon csábított. Megremegtem és nedves lettem már a gondolattól is, hogy Dastan belém hatol.

-         Válaszolsz nekem? De most az igazat.

Dastan fel-le simogatta a karom és az érintése tüzes ösvényt hagyott a bőrömön. Libabőrös lettem. Alig tudtam koncentrálni arra, amit mondott. Gyorsabban vettem a levegőt és elgyengült a lábam. A mellbimbóm megkeményedett és a melltartómnak feszült, pedig Dastan alig ért hozzám. Ha ez így megy tovább egyikünk sem fog tudni ellenállni a másiknak.

-         Nem tudok aludni. – csak ismételtem magamat, de ennél többre nem futotta.

A hangom megremegett a testem reakciója miatt, amit Dastan közelsége és érintése váltott ki belőlem.

-         Rosszat álmodtál?

-         Nem.

-         Nem kényelmes az ágyad?

Hétköznapi kérdések és mégis egyre elviselhetetlenebb lett, hogy Dastan nem ért igazán hozzám, hogy nem csókolt. Most kell elmennem, vagy ha sokáig várok, már nem fogom tudni itt hagyni.

-         Kényelmes, csak hiányzik belőle valami.

-         Hmm… és mi lenne az?

Dastan közvetlenül a fülembe suttogott és félresöpörte a hajam az útból. Nem tudtam, hogy válaszoljak e neki vagy sem, de végül belementem az érzéki játékba, ami nem volt jellemző rám, ám ha Dastan közelében voltam nőiességem felébredt és vakmerővé váltam, mint most is.

Olyan jó érzés volt, hogy ez a férfi csak engem akart és arra várt, hogy kimondja azokat a szavakat, amik már a nyelvem hegyén voltak. Elmosolyodtam. Már nyitottam a szám, de rájöttem, akkor meg sem állunk az ágyig. Vajon tényleg ezt akarom?

Igen. Mindennél jobban vágytam erre a férfira. Az én vérfarkasomra, de vajon ő is így érez irántam? Vagy csak egy kaland vagyok neki?

-         Te. Te hiányoztál.

-         Én sem tudtam nélküled aludni.

Szembefordultam a férfival és összeráncoltam a homlokom. Összezavarodtam.

-         Akkor mégis miért említetted meg, hogy visszaköltözhetnék a szobámba?

Dastan a szemembe nézett és fájdalmat láttam a tekintetében.

-         Mert azt hittem nem akarsz velem lenni, hisz elszöktél és ezzel veszélybe sodortad magad. Nem akartam újabb okot adni neked, hogy megint úgy érezd nincs más lehetőséged.

Felnevettem megkönnyebbülésemben. Csak emiatt aggódott?

-         Nem fogok elmenni innen Dastan, hacsak el nem küldesz. Én meg amiatt aggódtam, hogy nem akarsz már engem, vagy zavarlak…

Dastan lecsapott az ajkamra. Nem hagyta, hogy befejezzem a mondandóm. Bal keze a derekamon maradt, a jobbal pedig az arcomat fogta. Nyelve az enyémmel járt édes táncot, én pedig már szédülni kezdtem. Férfias illata és íze minden egyes porcikámra hatással volt és minden idegszálam csak ő rá figyelt. A külvilág megszűnt létezni számomra. Még azt sem vettem volna észre, ha felrobban körülöttünk minden. Nem érdekelt semmi, csak az, hogy Dastan tovább folytassa édes csábítását. Addig nem is engedett el, míg már mindketten levegőért kapkodtunk.

-         Soha nem küldenélek el, Elysia. Most már te vagy az életem. Nélküled nem lehetek boldog.

Olyan boldoggá tettek Dastan szavai és én hittem neki. A csókja is erről tanúskodott. Meghatódtam és alig bírtam visszatartani örömkönnyeim. A maradék kétségem is szertefoszlott, többé már nem voltak ócska kifogások, hogy miért ne tegyem meg. Az elhatározásom megingathatatlan volt.

-         Dastan, vigyél ágyba.

A férfi a szemembe nézett, de nem kérdezett vissza. Az arckifejezésem nem tükrözött kétséget. Ezután Dastan nem habozott, felkapott és az ágyhoz vitt.

Vérfarkasok éjszakája sorozat - Üvöltő éj 24.fejezet

Nah ez a mostani feji korábban jött, mint terveztem, de gondolom ti ennek örültök. A következőt nem tudom, mikor tudom feltenni, szóval türelmeteket kérem. Addig is jó olvasást nektek.

Huszonnegyedik fejezet

-         Elysia, itt maradsz velem a faluban? Nem akarom, hogy visszamenj az emberekhez.

Amikor kimondtam ezeket a szavakat, még a lélegzetemet is visszafogtam, úgy vártam Elysia válaszát. Magam felé fordítottam és csak vártam. Olyan közel voltunk egymáshoz, én pedig olyannyira meg akartam őt csókolni, de várnom kellett.

-         Itt maradok. Veled. – suttogta.

Megkönnyebbülés volt ezt hallani, mert féltem, hogy nem akart itt maradni, de most már nem voltak kétségeim. Vágy csendült ki a hangjából, én pedig elmosolyodtam. Felé hajoltam, hogy megcsókoljam, amire mindketten úgy vágytunk. Az ajkaim már épp csak súrolták Elysiáét, mikor Algernon hangját hallottam meg mellettünk.

-         Kmm… nem akarok zavarni, csak szólni akartam, hogy mindenki titeket bámul. De nagyon jól néztek ki együtt. Az embereknek meg jön az életkedve, úgy hogy ne zavartassátok magatokat, folytassátok csak.

Sóhajtva húzódtam el Elysiától, így hogy Algernon itt állt tőlünk nem egészen két méterre lemertem volna fogadni, hogy Elysia számára ez kényelmetlen lett volna. Azért körbenéztem, hogy Algernonnak igaza volt-e, bár így is tudtam a választ. Valóban mindenki minket figyelt, ám amikor észrevették, hogy ez nekünk is feltűnt, mindenki folytatta tovább tevékenységét.

-         Úgy beszélsz, mintha nem lenne zavaró a jelenléted, Algernon. Te mindig a legrosszabb pillanatban tudsz megjelenni.

-         Igen, tisztában vagyok vele és nem hiszem, hogy bárkit zavarni tudna a helyes kis pofikám.

Elysia elnevette magát, én pedig bosszankodtam. Máskor én is a lánnyal nevettem volna, de most nem örültem a lehetőség elszalasztásának, hogy megcsókolhassam. Igazából sosem szalasztanám el, hogy csókot lophassak Elysiától. Végül én is elnevettem magam Algernon lehetetlen viselkedésén.

-         Nincs még egy ilyen ember a földön, barátom. Utánozhatatlan vagy.

-         Ezért is imádnak a nők. – vigyorgott Algernon.

Egy vörös hajú lány sétált el nem messze tőlünk. Nagyon csinos volt és Algernonnal kacérkodott. A barátom szeme a lányra szegeződött, már nem is figyelt ránk.

-         Ha megbocsátotok, nekem dolgom akadt.

-         Igen, észrevettük.

A barátom meg sem várta a válaszom, már ment is a lány után. Lehetetlen egy alak és hatalmas nőcsábász, javíthatatlan, ugyanakkor kívánni sem lehetne nála jobb barátot. Felsóhajtottam.

-         Vissza kellene mennünk a kastélyba.

-         Igen, igazad van.

Visszaindultunk, ki a faluból. Elysia úgy tűnt, hogy igazán örült annak, hogy sétáltunk. Ez engem is boldoggá tett és mi tagadás nekem is hiányzott már a friss levegő és a barátaim, de az én mulasztásom miatt sérült meg Elysia, így nem hagyhattam magára. Különben sem tudtam volna úgy jól érezni magam, hogy tudtam, neki még ágyban kell feküdnie, így hát csak akkor jöttem ki, mikor ő is. Bár az is benne volt a pakliban, hogy így több időt tölthettem vele.

Hamar visszaértünk a kastélyba és egyből a szobámba mentünk. Én lehuppantam az ágyra, míg Elysia besietett a fürdőbe, de az ajtót nyitva hagyta. Furcsállottam, mivel azt hittem a mellékhelyiségbe kell mennie és eleget téve a kíváncsiságomnak, beléptem én is a tágas helyiségbe. Elysia épp a csapot nyitotta meg mikor beléptem, majd gyorsan kezet mosott, utána pedig a fésülködő asztalon lévő hatalmas tükörből nézett rám.

Azért tetettem egy fésülködő asztalt a fürdőszobámba, hogy majd a kedvesem kedvére szépíthesse magát előtte. Láthatóan Elysiának is tetszett. Mást már nem is tudtam volna elképzelni az asztal előtt, mint őt. Gyönyörűen festett. Barna haja a derekáig omlott le, a tükörből pedig egy smaragd szempár nézett vissza rám.

Akaratlanul is elindultam felé. Most nem fog minket megzavarni senki, így most ha Elysia is akarja, el veszem, ami megilletett engem. A csókját. Az ölelését. Az érintését a bőrömön. Vágyakozó sóhajai, mikor birtokba veszem a testét.

Tudtam, ha ez így folytatódik, nem fogok tudni uralkodni magamon, de nem tehettem ellene semmit. Elysia úgy vonzott, akár a mágnes és nem tudtam neki ellen állni. Ami azt illeti, nem is akartam.

Odaléptem hozzá és hátulról megöleltem, az arcom pedig a nyakához fúrtam. Elysia azonnal ellazult és nekem támaszkodott. Nem jelentett gondot, hogy megtartsam, hisz pihe könnyű volt egy vérfarkashoz képest. Felemeltem a fejem és a tükörben találkozott a tekintetem Elysia smaragdzöld szemével. Mindkettőnk szeme csillogott én pedig lassan magam felé fordítottam a lányt.

-         Dastan.- búgta Elysia.

Ezt engedélynek vettem és végre fellélegezhettem, hogy Elysia biztonságban van a karomban és bármikor megérinthettem, ölelhettem, amikor csak akartam. Persze nem akartam ráerőszakolni magam a lányra, de eddig, mikor olyat tettem, ami nem tetszett neki ellenkezett, úgy véltem, ez azóta sem változott. Mivel a főtéren hajlandóságot mutatott a csókomra, nagy valószínűleg most sem fog ellenkezni.

Most végre megcsókolhatom. Tudtam, hogy mindketten akartuk és már nem húztam volna sokáig, ha most nem ízlelhetem meg Elysia ajkait. Hamarosan a férfi ösztönöm fog uralkodni rajtam és durván fogom magamévá tenni, ha nem uralkodom magamon, ezért akartam egy kis kóstolót, hogy lehiggadjon a vérem.

Épp mozdultam volna, mikor…

-         Dastan! – hallottam meg mögülem Natalie hangját.

Kissé szaggatottan vette a levegőt, mintha sietett volna. Remek már csak ez hiányzott. A barátaim mindig a legrosszabb pillanatban törtek ránk, ami bosszantott. Fújtattam és nagyon dühös voltam. Gyilkos pillantást vetettem a lányra a hátam mögött.

-         Hol van, Elysia? – nézett körbe zavartan a vérfarkasnő.

Nem válaszoltam, ő pedig gyorsan rájött a válaszra.

-         Ó, sajnálom, upsz, nem akartam.

-         Mit akarsz? – kérdeztem ingerülten és Natalie felé fordultam teljes testemmel.

Nem voltam épp türelmes kedvemben. Azt akartam, Natalie bökje ki gyorsan mit akar, aztán menjen a dolgára.

-         Apád hívat.

-         Nem érdekel. – mondtam kurtán.

Lezártnak tekintettem a kérdést.

-         Sürgős.

-         A fenébe! – káromkodtam és visszafordultam Elysia felé.

A legkevésbé apámmal akartam most találkozni, de ha nem megyek most el hozzá, még több ideig ott fog tartani és azt nem fogom tudni kibírni.

-         Maradj itt kérlek. Még pihenésre van szükséged. Én is azonnal jövök. – mondtam a lánynak.

Elysia a beszélgetésünk alatt nem szólalt meg. Gondolom nem akart beleszólni, de nem tudhattam valójában mire gondolt. Tudni szerettem volna, de azzal még ráértem. Először lerendezem ezt apámmal, aztán kiderítem mit gondolt valójában.

Elysia bólintott én pedig elindultam Natalieval. Nem voltam túl lelkes és nagyon reméltem, hogy valóban életbevágó az a dolog, ami miatt most ott kellett hagynom Elysiát.

Bár Dastan elment Natalieval jó pár perccel ezelőtt, én még mindig remegtem a vágyakozástól. Annyira akartam Dastan csókját, hogy az már fájt. Láttam mennyire dühítette Dastant, hogy mindig megzavartak minket, de engem is legalább annyira bosszantott.

Nem tudtam volna a szobában maradni, ezért óvatosan kiléptem a folyosóra. Dastan majd csak megbékél azzal, hogy nem fogom mindig engedelmesen követni a parancsait.

Elnéztem a tágas folyosó mindkét irányába, hogy tiszta-e a levegő, majd elindultam a lefelé vezető lépcső felé. Végig figyeltem, hogy nem fedezett-e fel senki és igyekeztem nem lebukfencezni a lámpásokkal megvilágított lépcsőn. Mikor leértem kikémleltem van e valaki a közelben, majd miután nem láttam senkit kiléptem a folyosóra. Balra a hosszú márvány folyosó végén megláttam a főbejárat kétszárnyas ajtaját, jobbra pedig a trónteremét. Hangokat hallottam kiszűrődni onnan, még hozzá Dastanét, ezért gyorsan elindultam balra. Felfedeztem, hogy még egy lépcső vezet lefelé, amit eddig figyelmetlenség miatt nem vettem észre.

Így hát lementem rajta. Nem tudtam mire számítsak, de a kíváncsiságom erősebb volt, mint a félelmem. Különben is Dastan azt mondta itt biztonságban vagyok, én pedig hittem neki.

Kiderült, hogy itt van a konyha és az éléskamra. Nem mentem be sehova csak bekukucskáltam egy kicsit. Mindenki sürgött forgott a hatalmas konyhában, hogy időben elkészüljön a vacsora. A helyiség igen modern volt, hatalmas munkafelületekkel, több tűzhellyel és sütővel és egy hatalmas hűtőszekrény is helyet kapott itt. Ismét csak csodálkoztam Dastan családjának ízlésén és a hatalmas vagyonán, hogy ezt a kastélyt ily pompával építették meg.

Nem akartam zavarni a szakácsokat és azt sem szerettem volna, hogy meglássanak, így vissza megfordultam. Ezen az emeleten a lágy színek, a karamell és vajszín uralkodott. Itt nem voltak festmények a falakon csak pát tájkép, de még így is nagyon elegáns volt. Megakadt a szemem egy ajtón a konyhával szemben, amit nem tudtam hova tenni. Benyitotta és hálószobák sorát találtam. Tehát ez volt a szolgálók szálláshelye.

Nem mentem ide be és visszaindultam a felfelé vezető lépcső felé, azonban véletlenül megnyomtam valamit a falon, egy titkos zárat, aminek a következtében a lépcső és a konyha közötti falrész halkan kinyílt. Nagyon meglepődtem, ezért hát megnéztem mi lehetett ott. Újabb lépcső, fáklyákkal, amik most nem égtek, így nem láttam a lejárat végét. Gondoltam, ha belépnék az ajtó valószínűleg becsukódna és nem tudnék kijönni, de tudni akartam mi olyan fontos, amit rejtett ajtóval kell védeni.

Egy gyufa, egy gyufára van szükségem, de honnan szerezhetnék. Hát persze.

Eszembe jutott valami, ezért bementem az éléskamrában hátha van tartalék gyufa. A kamra nem volt túl nagy, de azért kicsinek sem volt mondható. Több polc is sorakozott itt, rajta pedig minden földi jó, de ezek most nem kötötték le sokáig a figyelmem. Kerestem a polcok között, hátha megtalálom azt, amire szükségem volt.

Igazam volt, mert találtam egy dobozzal, amit zsebre vágtam és gyorsan beléptem a rejtett ajtón, amíg még nyitva állt. Szinte azonnal be is csukódott mögöttem, ezért elővettem a gyufás dobozt és meggyújtottam belőle egy szálát, majd egy fáklyát. A dobozt eltettem és kezemben az égő fáklyával óvatosan megindultam lefelé.

A levegő kicsit állott volt, de még elviselhető. Valamiért rossz érzésem volt ezzel a hellyel kapcsolatban és minél lejjebb mentem, annál jobban fokozódott ez az érzés. Végül leértem. A terem nem volt annyira tágas, mint amire számítottam. Körbenézve rácsokat láttam meg láncokat.

Ez egy börtön. Egy titkos földalatti börtön. Ez a kastély pedig nem csak kétszintes, hanem négy. Méghozzá, kettő láthatatlan a kívülálló személyek számára, akik sosem léphetnek be ide. Vajon hány titkot rejt még ez a kastély?

Elszorult a torkom. A gondolataim egymást követték szinte még át sem gondoltam az előzőt, már jött is egy újabb.

Mi van, ha nem vagyok egyedül?

Ez eddig nem is jutott eszembe és még jobban megrémültem.

-         Van itt valaki? – kérdeztem meg félhangosan.

Azt vártam, hogy majd valaki neki ugrik a rácsnak azt követelve, hogy engedjem ki. De semmi ilyesmi nem történt, mégis egyre jobban nyomasztott a hely. Beljebb léptem, de két lépésnél tovább nem futotta. Senki nem volt itt, de ez valahogy nem nyugtatott meg. Épp fordultam volna meg, mikor mögöttem megszólalt egy hang.

-         Mit keresel itt?

Megdermedtem. Annyira meglepődtem, hogy először nem is fogtam fel, hogy ki szólt hozzám. A szívem kihagyott egy ütemet és mozdulni sem mertem.

-         Elysia!

Felismertem végre a hangot. Dastan. Felé fordultam, a fáklya pedig megvilágította az arcát. Aggodalom volt a vonásaira írva.

-         Én csak… körbe szerettem volna nézni. – válaszoltam neki leplezett magabiztossággal.

-         Miért nem vártál meg?

Haboztam, mert… miért is?

Dastan hangjában nem volt rosszallás, sem harag.

-         Mert akkor nem engedtél volna el, hanem ágyban kellett volna maradnom. – mondtam ki végül.

Egyikünk sem szólalt meg, csak egymást néztük.

-         Valószínűleg igazad van. – Dastan felsóhajtott, majd a kezét nyújtotta felém. – Menjünk vissza, Elysia. Most már tényleg le kellene feküdnöd.

-         Rendben, de később mindent el kell majd magyaráznod.

-         Igenis, asszonyom. – mosolyodott el.

Ezután nem ellenkeztem, mivel igaza volt. Valóban elég fáradt voltam már.

Némán haladtunk felfelé a lépcsőkön és a folyosókon. Már rég letettem a fáklyát, még a rejtett ajtó mögött. Dastan törte meg a csendet.

-         Mivel jobban vagy, ha szeretnél, visszaköltözhetsz a szobádba. Talán, akkor többet tudsz pihenni.

Teljesen ledöbbentem. Ezt most miért hozta fel Dastan? Nem akarja, hogy ott maradjak vele a szobájában? Nem értettem.

-         De ha szeretnél, maradhatsz nálam is.

-         Talán tényleg jobb lenne, ha visszaköltöznék.

Nagyon fájt, hogy Dastan felhozta ezt, ezért nem ellenkeztem vele. Az, hogy felhozta csak azt jelenthette, hogy gondot okozott, hogy ott voltam, én pedig nem szerettem volna terhet jelenteni számára.

Vissza fogok menni a szobámba. Méghozzá egyedül.

Megérkeztünk és Dastan megállt a szobám ajtajánál. Felkísért ugyan, de nem akart bejönni velem. Jobb is volt így.

-         Majd reggel találkozunk.

-         Igen. Jóéjszakát.

-         Neked is.

Benyitottam és bementem. Azonnal a fürdőbe siettem és megengedtem magamnak a vizet, hogy mikor leveszem a ruháim azonnal belemehessek. Levetkőztem, majd beléptem a hatalmas kádba. Órákig áztattam magam, hogy megnyugodjak, ami részben sikerült is. Mire felvettem a pizsamám, már lement a nap, én pedig kiléptem a fürdőszobából.

Nem mentem le vacsorázni, mert nem voltam éhes és csodálkoztam is, hogy Dastan nem jött be azzal a monológgal, hogy szükségem van a táplálékra a gyógyuláshoz. De megláttam az ágyam mellett lévő éjjeliszekrényen, egy tálcán a vacsorám. Biztos voltam benne, hogy Dastan hozta nekem. Kicsit jobban éreztem magam attól, hogy gondolt rám és nem zavart meg fürdés közben, de annyira fáradt voltam, hogy nem volt erőm megenni. Különben is valószínűleg már rég kihűlt.

Úgyhogy bebújtam az ágyamba és próbáltam elaludni, de egyszerűen nem ment. A gondolataim cikáztak és képtelen voltam elaludni. Végül már a szememet sem tudtam lehunyva tartani. Úgy éreztem valami hiányzott. És tudtam, hogy mi az.

Dastan. Dastan meleg teste mögöttem, ahogy a hátamhoz simul és átölel alvás közben. Annyira hozzá szoktam már, hogy nem is tudtam már enélkül elaludni.

Hajnali kettő tájban már nem bírtam tovább, felkeltem és átlopóztam Dastan szobájába. Óvatosan nyitottam ki az ajtót, nehogy felébresszem őt. Nem volt más szándékom, csak, hogy hozzá bújjak és így merüljek mély álomba. Ám a tervem nem egészen így alakult.

Vérfarkasok éjszakája sorozat - Üvöltő éj 23.fejezet

Huszonharmadik fejezet

Egy hétig lábadoztam. Ezalatt az idő alatt Dastan ragaszkodott hozzá, hogy végig ágyban legyek, úgyhogy csak a mosdóba mentem ki, ha a szükség úgy hozta. Hát, amúgy sem tudtam nagyon ugrándozni, így könnyű volt betartani Dastan kérését.

Végig mindenki nagyon figyelmes volt velem és csodálkoztunk, milyen gyorsan gyógyultam. Senki sem értette, mégis mindannyian örültünk neki. Dastan különösen kedves volt velem, elhalmozott a figyelmességével és emiatt egyre jobban beleszerettem.

Mindig velem volt és mivel nem nagyon tudtam felkelni az ágyból, Dastan szobájában maradtam, így éjszaka is egy ágyban aludtunk. Eleinte emiatt zavarban voltam, hisz még sosem aludtam együtt férfival, de mivel Dastan nem próbálta meg kihasználni a helyzetet, megnyugodtam.

Tisztában voltam vele, hogy sosem tenne semmi olyat, de mégis bizonytalan voltam az elején. Ez a bizonytalanság a második éjszaka után elmúlt, ezután pedig már élveztem ölelő karját és a védelem érzését, amit ekkor éreztem. Zavartalanul aludtam, amiben már régen nem volt részem.

Még nem voltam erőm teljében, viszont már elegem volt az ágyból. A sebem környékén a bőr még rózsaszín volt és érzékeny, de nem nézett ki olyan rosszul és sokkal jobban voltam, így ki akartam mozdulni végre.

-         Dastan, sétálni szeretnék. Szeretnék végre kimozdulni. – támadtam le őt, amint belépett az ajtón.

Kora délután volt. Már egész délelőtt Dastant győzködtem, de eddig még nem adta be a derekát. Makacs volt, akár az öszvér.

-         Ne felejtsd el Elysia, hogy pár napja még lázas voltál. Nem tartom jó ötletnek.

-         Ugyan már Dastan, hisz rohamosan javult az állapotom. Ha továbbra is bezárva tartasz, kénytelen leszek megszökni.

Dastan nem szólt semmit és tudtam, ezt nem kellett volna. Mindkettőnket rosszul érintett a dolog. Már épp bocsánatot akartam kérni, hogy felhoztam a témát, amikor Dastan megszólalt:

-         Rendben, de a faluba megyünk, és ha azt mondom, hogy jöjjünk vissza, akkor nem ellenkezel.

-         Oké.

Dastan odajött hozzám és felsegített, majd együtt elindultunk. Belekaroltam, ő pedig egy mosolyt dobott felém. Tudtam, nem örül az ötletnek, hogy mászkáljak, de inkább jött velem, minthogy egyedül menjek. Emellett mindenáron boldoggá akart tenni, amivel teljesen elvarázsolt.

Soha senki nem tett még annyit értem, mint ő, de persze Algernonék is nagyon kedvesek voltak és fontosak a számomra. Itt végre úgy éreztem, hogy szeretnek és elfogadtak annak, aki vagyok. Nem próbáltak megváltoztatni, hanem egyből elfogadtak, pedig nem is tartoztam közéjük.

És hogy Dastan pont belém szeressen, kész csoda. A mai napig nem értettem, viszont nagyon örültem neki. Rájöttem, nincs értelme küzdeni az érzéseim ellen, hisz nem tagadhattam tovább őket. Már nagyon is kikívánkoztak belőlem, de nem volt még itt a pillanat, hogy kimondjam őket. Különben is, ha hangosan is kiejteném azokat a szavakat, visszavonhatatlanok lennének és akkor minden teljesen meg fog változni. Hisz még sosem szeretet férfi, nem tudtam, hogy kell ilyenkor viselkedni. Féltem nem leszek elég jó Dastannak, hisz ő sokkal jobbat érdemelt.

-         Elysia, minden rendben?

Dastan hangjától azonnal visszatértem a valóságba.

-         Igen persze, csak elgondolkodtam.

Egy aggódó akvamarin kék szempár fürkészett, de nem foglalkoztam vele. Igazat mondtam, így az már nem az én dolgom volt, hogy Dastan elhiszi e.

Végre kiértünk a kastélyból, én pedig hatalmasat szippantottam a friss levegőből.

-         Csodálatos.

-         Igen, valóban az.

Ránéztem Dastanra és láttam, engem nézett közben pedig vigyorgott. Elpirultam zavaromban. Ettől Dastan még jobban mosolygott, ami már szinte lehetetlen volt. Gyorsan témát váltottam, mivel ingoványos talajra tévedtünk.

-         Tudod, már régóta fel akartam tenni egy kérdést.

-         És mi lenne az?

-         Kik pontosan a kívülállók?

Dastan arcáról minden viccelődés eltűnt és azonnal komollyá változott. Ezért is nem tettem fel ezt a kérdést eddig neki, mivel tudtam, hogy így fog reagálni. A nyakamat tettem volna rá, hogy magát hibáztatta, hogy elraboltak, pedig ez nem így volt. Én voltam az ostoba, én szöktem el, bajba sodorva ezzel mindenkit, aki fontos volt számomra.

-         A kívülállók, olyan vérfarkasok, akit megtagadják apámat, mint királyt, sőt még Erinát is, aki a teremtőjük, az istennőjük. Nem tisztelik törvényeink és emberre vadásznak. Ezt mi szigorúan tiltjuk, csak akkor ölhetünk meg egy embert, ha önvédelemből történik a gyilkosság és főleg nem vadászunk rájuk. - Dastan egy pillanatra elhallgatott, majd tovább folytatta a magyarázatot - Emellett gyengének tartanak minket, mivel rejtőzködünk az emberek elől, bár szándékosan ők sem fedik fel a kilétüket előttük, de szabadon járnak kelnek köztük. Uralkodni akarnak felettük, mintha joguk lenne hozzá.

-         Miből gondolják, ha joguk van ehhez?

-         Mert arra teremtettek minket, hogy uralkodjunk. Erősebbek vagyunk mindenkinél és meg van a magunkhoz való eszünk. Kiemelkedünk mind az emberek, mind az állatok közül. Amofisz szerint felsőbbrendűek vagyunk és szolgasorba kell taszítanunk az embereket.

-         Amofiszról már meséltél, ha jól emlékszem. Ő a Napisten igaz?

-         Igen.

-         És mi a helyzet Erinával? Szerinte is uralkodnotok kellene?

-         Nem. Ő nem akarja, hogy leigázzuk az emberiséget. Szerinte együtt kell élnünk a többi teremtménnyel és mi egyet értünk vele. A kívülállók inkább Amofiszt imádják, hogy ezzel igazolják szörnyű tetteiket.

Erre nem tudtam mit mondani. Súlyos csend telepedett közénk és én elképzeltem a szörnyűségeket, amiket Meddox és társai elkövettek. Megborzongtam, hogy léteznek ilyen gonosz emberek, vagyis esetünkben vérfarkasok.

-         És mi történt Meddox-szal? – jutott eszembe hirtelen.

Mivel elájultam nem tudtam Dastan megölte-e a férfit, de nagy valószínűséggel igen. És nem is hibáztattam volna érte, én is ezt tettem volna a helyében.

-         Elengedtük.

-         Hogyan?

Annyira meglepődtem, hisz nem erre számítottam. Elég bugyután nézhettem ki, de Dastan még sem mosolygott rajtam.

-         Azt mondtam Algernonnak, tegyen vele, amit csak akar. Én magam intéztem volna el, de megsérültél és sietnünk kellett. Algernon azt mondta nem fog végezni vele, mert nem akarja elvenni tőlem ezt az örömöt. Miután elmentünk jól megverte és elengedte. Ha legközelebb találkozom Meddox-szal, már nem lesz ilyen szerencsés.

Dastan hangjából sütött a gyűlölet és az indulat. Ez a Dastan még nagyon új volt velem, hisz eddig csak háromszor láttam. Bár tudtam, velem sosem tenne semmit és velem sosem viselkedett így, mégis félelmetes volt.

Időközben beértünk a faluba és nem volt szükség rá, hogy beszélgessünk. Mind a ketten kikapcsoltunk és csak figyeltük a nyüzsgő tömeget. Mindenki boldog volt és felszabadult, tettek vettek, beszélgettek és harsányan nevettek. Ettől én is felvidultam és mindenkire rámosolyogtam, aki köszönt. Kedélyes volt a hangulat és a korábbi témánk feszült hangulatát, mintha elfújta volna a szél.

Elsétáltunk a főtér felé, ahol Natalieval és Sebastiannal futottunk össze. Natalien egy térdig érő ruha volt pánttal és rózsa mintával, míg Sebastianon farmer és egy sötétkék póló.

-         Sziasztok. – köszönt oda hozzánk a lány.

Natalie mosolygott, mint mindig. Nagyon megkedveltem őt, hisz nem lehetett őt nem kedvelni. Mindig boldog volt és ez ragadósnak bizonyult. Senki sem unatkozott mellette.

-         Sziasztok. – köszöntem én is.

Sebastian csak odamotyogott valamit, amit nem értettem. Úgy tűnt, nincs jó kedve.

-         Végre rávetted Dastant, hogy kimozduljatok. Ennek örülök. A helyedben már rég bediliztem volna a négy fal között.

Nataliera mosolyogtam.

-         Hát, nem volt könnyű.

-         Én meg elráncigáltam magammal Bastiant, úgy hogy ne is törődjetek a mogorva magaviseletével. Nem nagyon bírja a céltalan csavargást.

-         Natalie, most jut eszembe, mi még nem beszélgettünk el arról, hogy megszegted a közvetlen parancsom. – szólalt meg mellettem Dastan.

Helytelenítő pillantást vetettem rá. Néha úgy el tudta rontani a hangulatot, de Natalie arcáról nem lehetett letörölni a mosolyt és Dastan szavai sem hatották meg túlzottan, ugyanakkor úgy tett, mintha megbántódott volna.

-         Dastan, hiszen te is tisztában vagy vele, hogy tudok magamra vigyázni és különben is jó szolgálatot tettem. Nem szegtem volna meg a parancsot, ha nem Elysiáról lett volna szó. Amúgy sem volt értelme az utasításnak, így nem láttam értelmét, hogy betartsam.

-         Javíthatatlan vagy, Natalie.

-         Tudom.

-         Most az egyszer megúsztad. Mindig ki tudod magyarázni magad, de ez nem lesz mindig így. Ez volt az utolsó alkalom, hogy elnézem neked, de köszönöm.

-         Szívesen. Azt hiszem, mi most indulunk, ugye Bastian?

Sebastian csak sóhajtott és beletörődött a sorsába. Figyeltem, ahogy Natalie maga után vonszolja. Aranyos párosnak tűntek.

-         Akarsz még maradni? – kérdezte tőlem Dastan.

-         Igen, maradjunk még egy kicsit, kérlek.

-         Rendben.

Ismét elindultunk és mi is céltalanul bolyongtunk.

-         Dastan.

-         Igen?

-         Feltehetnék egy kérdést? – néztem rá.

Dastan rám mosolygott és válaszolt nekem.

-         Persze.

-         Milyen kapcsolatban áll Algernon és Meddox? Láttam, hogy ismerték egymást és ezt nem tudtam mire vélni.

Dastan egy pillanatig hallgatott.

-         Meddox régen velünk élt, amikor még kicsik voltunk. Nagyon jó barátok voltunk, annak ellenére is, hogy Algernon és én is idősebbek voltunk nála. Mindent együtt csináltunk, de Meddox viselkedése megváltozott, ellenséges lett velünk szemben. Maga köré gyűjtötte a hasonló gondolkodásúakat és rávette őket, hogy elhagyják a falut az ő vezetése alatt. Ekkor lettek ők maguk a kívülállók. Teljesen megdöbbentett minket Meddox viselkedése.

-         Sajnálom, biztos nagyon jó barátok voltatok.

-         Csak azt nem értem mire volt annyira féltékeny, hisz sosem éreztettük vele, hogy más lenne, mint mi. Engem is ugyanúgy megbüntettek, ha nem jobban. De ami elmúlt, elmúlt, már nem lehet rajta segíteni. Az a Meddox, akit mi ismertünk örökre eltűnt. Az ő döntése volt. Ó, nézd. – mutatott egy csapat gyerek felé Dastan.

Gyorsan váltott témát, de érthető hisz olyan dolgokat bolygatott fel ez a beszélgetés, amiket talán jobb nem felkavarni.

Arra néztem, amerre Dastan mutatott és felnevettem. Öt gyerek fogócskázott, három kislány és két fiú. Ide-oda futkoráztak a főtéren, kerülgették az embereket és kiabáltak egymásnak. Az egyik fiú volt a fogó és az egyik kislányt szerette volna elkapni. Nagyon aranyosan festettek.

-         Nagyon édesek, nem igaz?

-         De igen.

-         A gyerekek az élet csodái.

-         Az már biztos.

-         Elysia, te szeretnél gyerekeket?

-         Persze, hogy szeretnék. Minden nő arról álmodik, hogy egyszer egy gyermeknek adjon életet.

Le nem vettem a szemem a gyerekekről, de amikor Dastan nem reagált, ránéztem. Engem nézett és vágyat láttam felébredni akvamarin kék szemében.

-         Elysia, itt maradsz velem a faluban? Nem akarom, hogy visszamenj az emberekhez.

Dastan maga felé fordított és várta a válaszom. Közel voltunk egymáshoz, túl közel és mégis túl távolt. Most, hogy nem próbáltam meg elfojtani az érzéseim, hihetetlen erővel törtek a felszínre.

-         Itt maradok. Veled. – suttogtam.

Komolyan gondoltam, amit mondtam, ugyanakkor epekedtem Dastan után, ezért nem tudtam hangosabban kiejteni a szavakat. Majd meghaltam a csókjáért.

Dastan elmosolyodott, láthatóan megkönnyebbült, hogy vele maradok, majd őrjítő lassúsággal felém hajolt.

Üvöltő éj - Huszonkettedik fejezet

Most előbb készült el a fejezet. Remélem tetszeni fog és sok kommentet kapok majd. Igyekeztem kijavítani, de azért elnézést, ha helyesírási hiba van benne. :P Jó olvasást.

Huszonkettedik fejezet

Végre megérkeztünk a kastélyba. Elysiát azonnal felvittem a szobámba és óvatosan lefektettem az ágyamra, majd ráterítettem a takarót. Natalie, amint megérkeztünk elment, hogy ide hívja az orvost. Nem késlekedhettünk, hisz nem tudtuk pontosan, milyen súlyos Elysia sebesülése.

Dalma szinte azonnal értesült jöttünkről, így felsietett a szobámba.

-         Minden rendben? – kérdezte, aztán megpillantotta Elysia sápadt arcát. – Ó, te jó ég! Szegény lány. Ugye nincs komoly baja?- sietett oda hozzánk.

-         Azt majd az orvos megmondja, bár véleményem szerint megmarad, de valószínűleg sokáig fog lábadozni.

Az anyám odajött és a vállamra tette a kezét. Szerencsére, eddig még nem vett alaposan szemügyre, így nem vette észre a hátamon és hasamon lévő vérfoltot.

-         Meg fog gyógyulni ebben biztos vagyok. – nyugtatgatott.

-         Én is.

Hirtelen csend támadt közöttük. Egyikünk se tudta, mit mondhatna ezután.

-         Szeretnéd, ha most magadra hagynálak vele?

-         Igen.

Nem vágytam most senki társaságára, csak Elysia mellett akartam maradni, míg fel nem ébred. Dalma csak bólintott a kérésemre és elindult az ajtó felé. Ám mielőtt kiment volna még egyszer visszafordult.

-         Dastan.

-         Igen? - megfeledkezve magamról, felé fordultam.

 Ez nagy hiba volt, mivel így Dalma észrevette a pólómon éktelenkedő hatalmas vérfoltot. Azonnal rémület futott át anyám gyönyörű arcán és visszasietett hozzám.

-         Mi történt veled? Miért nem szóltál, hogy megsérültél?

-         Semmiség, anya. Nem kell aggódnod.

-         Még, hogy semmiség?! – háborodott fel Dalma – Ennyi vért vesztettél és nem is törődsz vele?

-         Anya, elég. Ameddig nem tudom, milyen súlyos Elyia állapota, a sajátom egy cseppet sem érdekel.

Dalma kifújta a levegőt. Ezzel nem tudott vitába szállni. Ilyen helyzetben természetes volt, hogy fajunk férfitagjai így viselkedtek és ez mindig is így lesz ezután is. A szeretett nő volt a legfontosabb. Minden más csak utána következhetett.

-         Rendben, de ígérd meg, hagyod, hogy az orvos megvizsgáljon.

Elmosolyodtam, de nem válaszoltam, ez pedig nyugtalanította Dalmát.

-         Nem kell aggódnod, már gyógyulásnak indult. Nem könnyen lehet engem megölni, mama.

-         Még szerencse, vagy már jó párszor megsirathattalak volna.

Végre feloldódott közöttünk a hangulat.

-         Na most már megyek, had maradhass vele kicsit egyedül.

-         Köszönöm.

Mikor minden elcsendesült, leültem az ágy szélére és megfogtam Elysia kezét. Nem akartam magára hagyni a lányt. Amíg az orvos nem erősítette meg, hogy meg fog meggyógyulni, nem lehettem nyugodt.

Csak ültem Elysia mellett és simogattam a lány kezét. Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy észre sem vettem Natalie és az orvos érkezését, amíg Natalie rám nem szólt.

-         Dastan.

Azonnal felkaptam a fejem. Natalie az orvos előtt állt az ajtóban. Tudta mennyire érzékenyen reagál egy szerelmes vérfarkas férfi, ha a nő, akit szeret veszélyben és ekkor valaki figyelmeztetés nélkül, jelenik meg a közelben. Ez azonnali támadást vonna maga után, akárkiről is volna szó. Jelen állapotomban pedig valóban egy robbanó bomba voltam, így nem is ártott az óvatosság.

-         Gyertek. – adtam meg az engedélyt a belépésre.

Odasiettek hozzánk és az orvos azonnal munkának is látott, én pedig felkeltem az ágyról és távolabb mentem, hogy ne zavarjak. A férfi egy fekete táskát hozott magával, ami az orvosok névjegyévé vált az egész világon. Lehúzta Elysiáról a takarót, elővette a táskájából a sztetoszkópját és Elysia légzését vizsgálta. Ezután, a lány pulóveréért nyúlt és felhúzta, hogy láthassa a sérülést.

Akaratlanul morogni kezdtem, de csak akkor tudatosult bennem, hogy ezt teszem, mikor az orvos rémült arccal pillantott rám és mozdulatlan maradt. Natalie elém állt és nyugtatgatni próbált.

-         Nyugalom, Dastan. Nem lesz semmi baj. Csak meggyógyítja, rendben?

Bólintottam és mélyeket lélegeztem. Lehunytam a szemem és intettem az orvosnak, hogy folytathatja, de a szememet nem nyitottam ki. Azt mondogattam magamnak, hogy ez a férfi csak segíteni akar Elysiának és nem fogja bántani, hisz tudta mit kockáztatna, ha mégis megtenné. Nem bírtam soká és engedélyeztem magamnak, hogy kinyissam a szemem, mert látni akartam, hogy hogyan látta el a lányt, akit mindennél jobban szerettem.

Natalie, amint látta, hogy nem fogok a férfinak esni, ismét az oldalamra állt.

-         Kész is volnánk. – mondta végül az orvos.

Meg kell hagyni, ügyes volt. Gyorsan és szakszerűen végezte a dolgát, de ez elvárható volt. Rám nézett és neki is feltűnt a sok vér a ruhámon. Azonnal aggodalmaskodni kezdett.

-         Uram, jól van? Az ön sebét is el kellene látnom. Miért nem szólt?

-         Nem szükséges. – jelentettem ki.

Már untam, hogy mindenki számon kért, miért nem szóltam, hogy megsérültem. Mintha számítana bármit is. Úgy is meggyógyulok belátható időn belül.

-         De, de uram…

-         Már gyógyulásnak indult. Nem kell aggodalmaskodni miattam, én rendben vagyok. Maga csak Elysia állapotával foglalkozzon.

Úgy tűnik, ma csak ismételgettem magam. Jól vagyok. Ne aggódjon. Kíváncsi voltam, hányszor kell ma még kiejtenem ezeket a szavakat a számon.

-         Értem. Uram, ha nincs más feladata a számomra, akkor most távoznék. – nem csak, hogy okos, de még bölcs is volt fiatal kora ellenére, mert nem kezdett el erősködni. - Később még visszajövök, hogy újrakössem a kisasszony sebét és ellenőrizzem gyógyulása ütemét. Nem kell aggódnia uram, túl fogja élni, bár sok pihenésre és sok táplálékra van szüksége. A felépülés vélhetőleg sokáig eltart, de nincs életveszélyben. Sok folyadékot kell fogyasztania és belázasodhat, de ez teljesen normális. – miközben magyarázott, belenyúlt a táskájába – Ha magától nem menne le a láz, akkor vegyen be ebből annyit, amennyi szükséges, de maximum négyet egy nap, egy óra különbséggel. – nyújtott felém egy dobozt az orvos.

-         Köszönöm. Azt akarom, hogy arra az időre, míg meg nem gyógyul Elysia, költözzön ide, kérem. Remélem, ez nem okoz nagy gondot, de ha szükségünk lenne önre, szeretném, ha azonnal tudna segíteni.

-         Ez csak természetes, uram. Örömmel állok a rendelkezésére. – hajolt meg kissé a férfi.

-         Nagyra értékelem a segítségét.

Csend támadt és egyikünk sem szólalt meg.

-         Milyen a sebe? – kérdeztem rá végül, mivel ezt nem említette meg.

-         Mély és még vérzik, de ha rendszeresen fertőtlenítik, és újra kötik, akkor nem lesz semmi baj.

-         Értem.

-         Van még kérdése, uram?

-         Nincs. Elmehet.

-         Köszönöm. Akkor én távoznék.

Egyedül akartam maradni. Mielőtt megszólaltam volna Natalie szó nélkül kikísérte az orvost. Ez a lány talán túl jól ismert, de ezzel most nem foglalkoztam. Visszaültem az ágyra Elysia mellé, és az arcát kezdtem simogatni.

-         Ébredj fel Elysia és gyógyulj meg hamar. Szükségem van rád.

Olyan sötét volt, mintha csak éjjel lett volna. Körbeölelt és nem éreztem semmit. Sem fájdalmat, sem semmi mást. Olyan érzés volt, mintha lebegtem volna a levegőben. Hát a mennyben vagyok? Ez lenne a mennyország?

De nem történt semmi, így arra következtettem, tévedtem és valahol egész máshol voltam. De hol? Aztán szép lassan kezdett kitisztulni minden. Először hangokat hallottam, amiket még nem tudtam beazonosítani, aztán megéreztem, hogy valaki van mellettem.

A szempillám megrebbent és próbáltam kinyitni a szemem.

-         Elysia.

Ez volt az első szó, amit ki tudtam venni. Olyan ismerős volt a férfi hangja, aki a nevemen szólított. Honnan is ismerem? Aztán eszembe ötlött a válasz.

-         Dastan. – suttogtam.

-         Szia. Én vagyok az, kicsim. Nyisd ki a szemed.

Engedelmeskedtem, bár nem volt könnyű feladta. Még nem tértem magamhoz teljesen. Pislognom kellett párszor, hogy kiélesedjen a kép. Végül oldalra fordulva megpillantottam Dastan, amint az ágyon ült mellettem. Alaposan szemügyre vettem és megállapítottam, hogy nem nézett ki valami jól. Mintha pár kilót fogyott volna. Fekete karikák voltak a szeme alatt és nagyon fáradtnak nézett ki.

-         Végre felébredtél.

Dastan megszorította a kezem. Csak most tűnt fel, hogy Dastan keze körbefonta az enyém. Elmosolyodtam, ahogy odapillantottam.

-         Mi történt? Nem igazán emlékszem… - még be sem fejeztem a mondatot, máris megrohantak az emlékek.

Meddoxot láttam meg először, amikor elrabolt minket Algernonnal. Aztán amikor Meddox megpofozott, mikor megsebezte Dastant és amikor beledobott a vízbe. Hirtelen pánik lett úrrá rajtam és fel akartam pattanni. Dastan azonnal reagált és a vállamnál fogva megállította a mozdulatom. Visszanyomott az ágyra. Fájdalom nyílalt az oldalamba.

-         Hé, hé, hé...nyugalom. Nincs semmi baj. Már itt vagy a kastélyban, a szobámban, biztonságban.

Megnyugodtam és beletörődtem a helyzetemben. Úgysem tudtam volna elmenni, még ha akartam volna sem, hisz megsérültem. Amint Dastan érzékelte a változást és látta, ismét ellazultam, elengedett és visszaült mellém az ágyra. Megint megfogta a kezem.

-         Hát nem haltam meg?

-         Nem.

Dastan furcsán szűkszavú volt, amit nem értettem, hiszen megmentett és még éltem. Mind egyben voltunk és ezek szerint a csatát is megnyertük, akkor mégis mi lehetett a baj? De várjunk csak, ő is megsérült, méghozzá súlyosan, jutott eszembe.

-         Hogy vagy? – kérdeztem a férfit.

-         Jól.

Nem hittem neki, hiszen rosszul festett. Megint szemügyre vettem és feltűnt, hogy ugyanabban a véres pólóban volt, amit a csatában is viselt.

-         Mennyi ideig aludtam?

-         Három napig.

Még a számat is kitátottam a meglepetéstől. Vajon igazat beszél? De miért is hazudna.

-         Egész végig itt voltál?

-         Igen.

-         Nem is mozdultál innen?

-         Persze, hogy nem.

-         Úr isten, Dastan. Legalább ettél valamit? Ellátták a sebed? Még a pólódat sem vetted át.

-         Nem akartalak itt hagyni, így itt maradtam.

Feltűnt, hogy nem válaszolt arra, hogy ellátták e. Hát nem is foglalkozik a saját egészségével? Nem aggódhat folyton csak miattam.

-         Megőrültél? Hisz megsérültél! Most azonnal látnia kell egy orvosnak!

Dastan már nyitotta a száját, hogy ellenkezzen, de nem törődtem vele.

-         Valaki! Valaki jöjjön gyorsan! – kiáltottam el magam.

Hangokat hallottunk, Dastan pedig felsóhajtott és beletemette az arcát a szabad kezébe. Dalma, Natalie, Algernon és Sebastian rontott be a szobába.

-         Mi az? – aggodalmaskodott Algernon, aki először lépett be.

-         Mi a baj? Mi történt? – kérdezte Natalie is, aki másodiknak ért be.

Mindegyikük arcvonásai feszültségről tanúskodtak.

-         El kell látni Dastan sebét. – szólaltam meg.

Négy szempár szegeződött rám, aztán egyszerre leesett mindenkinek, hogy ébren voltam.

-         Hát felébredtél. Hála istennek! – Natalie majdnem a nyakamba ugrott, de időben észbe kapott.

-         Annyira örülünk, Elysia. – szólalt meg Dalma is.

-         Köszönöm, de hívna végre valaki egy orvost?

-         Ha jól látom Sebastian már el is ment, hogy teljesítse a kérésed.

Ránéztem Dastanra, aki most már engem nézett. Válaszoltam neki.

-         Ha már te nem teszed, legalább valaki hallgat rám.

-         De nincs rá semmi szükség.

-         Dehogynem! – csattantam fel. – Térj már észhez!

Kicsit túl hevesre sikerült a kitörésem, mert az oldalam ismét elkezdett szúrni, ami belém fojtotta többi mondandóm. Senki sem ellenkezdett velem, ugyanakkor észrevették a hirtelen változást és mindenki aggódni kezdett.

-         Ne ugrándozz, kérlek! Még csak most ébredtél fel és nem vagy még elég jól, pihenned kell.

Dastan talán kicsit túlzásba vitte az aggódást. Ugyanakkor most nem volt alaptalan, mivel nehezebben vettem a levegőt, de amint a fájdalom csillapodott, megnyugodtam.

-         Meg jött az orvos. – lépett be ismét Sebastian a szobába.

Most viszont mögötte egy jóképű fiatalember is belépett. Huszonöt évesnek nézett ki, de biztos voltam benne, hogy jóval idősebb, mint amilyennek valójában látszott. Dastanon és az orvoson kívül mindenki elhagyta a szobát.

-         Hallottam, hogy hivatott uram. Akarja, hogy megnézzem a kisasszony sebét?

-         Nem. – válaszoltam Dastan helyett. – Először Dastant lássa el, kérem. Én addig nem hagyom magam, ne is próbálkozzon.

Dastan dühös volt, de nem mondott semmit. Végül kifújta a levegőt, ezt a beleegyezése jelének vettem.

-         Örülök, hogy felébredt, kisasszony. – fordult felém az orvos.

-         Igen, én is.

-         Akkor uram, szabad lesz?

-         Nincs más választásom.

Fellélegeztem. Szerencsére Dastan beleegyezett, felkelt az ágyról és levette a pólóját, az orvos pedig odament hozzá. Kötszert és alkoholt vett elő, amivel feltőtleníteni kezdte a sebet. Dastan arca meg sem rezdült, pedig nem lehetett kellemes. De ő erős. Nem is vártam tőle kevesebbet, bár előttem nem kellett volna erősnek mutatnia magát, hisz már bebizonyította többször is, jóval erősebb, mint a legtöbb férfi.

Most, hogy Dastan félmeztelen volt, azóta a nap óta, mikor először találkoztunk, most vehettem újra először szemügyre dagadó izmait. Bár mikor Dastan visszaváltozott emberré túlságosan zavarban voltam, ezért szinte azonnal is kaptam a tekintetem. Most viszont leplezetlenül legeltettem rajta a szemem.

Vajon, hogy változhattam meg ilyen rövid idő alatt? Az egyetlen válasz, ami eszembe jutott, hogy Dastan változtatott meg. Az ő hatására kezdtem másként gondolkodni és megismertem a szerelmet is.

Dastan kidolgozott felsőteste vonzotta a tekintetem, és nem tudtam másfelé nézni. Nagy nehézségek árán a sebre koncentráltam, hisz tudni akartam, milyen súlyos valójában a sérülése. A seb nem vérzett és már gyógyulófélben volt. Azt hinné az ember, lehetetlen, hogy ilyen gyors ütemben gyógyuljon egy ilyen sérülés, de mivel Dastan nem ember volt, hanem egy vérfarkas, valószínűleg ez természetes volt számukra. De úgy gondoltam nem fog megártani neki, ha bekötözik.

Az orvos gyorsan és szakszerűen, minden felesleges mozdulat nélkül látta el Dastant, majd hozzám fordult.

-         Kicserélem az ön kötéseit is. Kér érzéstelenítőt, kisasszony?

-         Igen.

Az orvos elővett egy kis üveget, majd tűt és felszívta az üvegben lévő folyadék egy részét, majd beleszúrta a karomba. Az érzéstelenítő nem hatott azonnal, az orvos pedig megvárta, ameddig teljesen kifejtette a hatását, hogy ne okozzon fájdalmat. Aztán nekilátott, hogy átkötözze a sebem. Nem néztem oda, mert féltem, hogy rosszul lennék, vagy megijedtem volna, ha olyan csúnya a seb. Gyorsan lecserélte a kötés a férfi, majd távozott.

Kettesben maradtunk Dastannal. Bár kevés ideig voltam fenn, mégis nagyon elfáradtam és az injekció hatására pedig elnehezült a testem. Már alig tudtam ébren maradni.

-         Aludj, Elyisa. Szükséged lesz még az erődre.

Ez volt az utolsó mondat, amit hallottam, majd álomba merültem.

Elysia elaludt, ami várható volt. Látszott rajta, hogy kimerült és amúgy is sok pihenésre volt szüksége. Most, hogy felébredt, teljesen megnyugodtam.

Az elmúlt három napban Erinához imádkoztam, hogy mentse meg az életét, és ne vegye el tőlem. Betegre aggódtam magam, csak akkor ettem, vagy ittam, amikor nagyon muszáj volt. Féltem lehunyni a szemem, mert az elmém olyankor szörnyű képeket vetített elém. Így hát, maximum öt órát aludhattam a három nap alatt összesen. Ez megviselte a szervezetem, nagyon fáradt voltam már és most, hogy tudtam Elysia rendbe jön, már nem tudtam tovább tartani magam. Lefeküdtem Elysia bal oldalára, még véletlenül sem a jobbra, mivel ott sérült meg és én magam is elszenderedtem.