Vérfarkasok éjszakája sorozat - Üvöltő éj 25.fejezet

Hát....ehhez a fejihez inkább nem fűzök sok kommentet. Jó olvasást és sok véleményt szeretnék. :P

Huszonötödik fejezet

Beléptem Dastan szobájába. Olyan halkan tettem mindezt, ahogy csak tőlem telt, de beszélgetés hallottam. Azonnal felismertem a női hangot, aminek a tulajdonosa úgy gyűlölt engem.

Nem az a kép tárult a szemem elé, amire számítottam. Dastan és Annabell meghitten álltak az erkélyajtónál a Hold fényében fürödve. A szívem nagyot dobbant. Mit keress itt ez a perszóna?!

Mielőtt bármit is tehettem volna Annabell szólalt meg:

-         Ismét el kell majd mennünk a városba, Dastan.

-         Még nem találták meg a falut, sőt még a közelünk sem jöttek és nem is fognak. Ha nem mozgolódunk semmi okunk rá, hogy alaptalanul pánikba essünk és megöljük őket felfedve ezzel magunkat. Ha elhamarkodottan döntünk, akkor mészárlás lesz.

A beszélgetés kellős közepébe csöppentem és először nem értettem miről beszélnek. Fáradt voltam, így alig fogtam fel a szavak jelentését. Újabb fenyegetés. Csak egy szó jutott eszembe, amitől hátra lévő életemben rettegni fogok. Vadászok. Újra itt vannak?

-         A helyzet az, hogy amióta itt van az az emberlányka több veszély fenyeget minket, mint az elmúlt száz év alatt. Ez jel Dastan. Nem szabadna itt lennie.

-         De ő a párom, Annabell! Nem fogom hagyni, hogy bármi baja essen, ezért nem engedhetem, hogy visszamenjen az emberek közé! Értsd már meg végre! – Dastan dühösen fordult az erkélyajtótól a lány felé.

-         És mond csak, ha valóban a párod, akkor miért nincs még rajta a jeled?

Dastan összeráncolta a homlokát és összeszorította az állkapcsát. Félő volt, hogy kitörnek a fogai. Én csak álltam ott és nem értettem mit értett ez alatt Annabell. Dastan jelét? Milyen jelről beszélt?

-         Az nem tartozik rád.

Dastant veszélyes aura lengte körül, Annabell pedig sejtelmesen elmosolyodott. Nem úgy tűnt, mint aki félne a férfitól, sőt nyeregben érezte magát, mintha olyat mondott volna, ami megingatta Dastant. Önelégült mosolyától dühbe gurultam és ökölbe szorult a kezem.

-         Te meg tudnád győzni a királyt, hogy itt már nem biztonságos. – váltott témát a lány.

-         Ennél biztonságosabb helyet nem is találhatnánk ebben a modern világban. Óvatosak leszünk és ismét elmennek. Erről pedig nem vagyok hajlandó többet beszélni.

Annabell szavai ott visszhangoztak a fülemben. Mind amit a jelről, mind amit a Vadászokról mondott. Már nem is figyeltem Dastan utolsó mondataira.

Dastanék annyira el voltak foglalva egymás meggyőzésével, hogy észre sem vettem, hogy ott voltam és beléptem, míg élesen szívtam be a levegőt. Féltem és dühös voltam egyszerre. Mindketten meglepetten fordultak felém.

-         Elysia, hát te mit csinálsz itt? Azt hittem már rég alszol.

-         Nem tudtam elaludni. – automatikusan válaszoltam, de az agyam máson járt. – Megint Vadászok vannak a városban. – kérdésnek szántam, de kijelentésnek hangzott.

Dastan beletúrt fekete hajába, ami ettől összekuszálódott. Fáradtnak tűnt, de inkább a sok probléma okozhatta, mint az alváshiány. Mikor még feküdnöm kellett ő velem maradt, és nekem folyton pihennem kellett, így nem lehetett kimerült. Inkább a soha el nem múló gondok voltak azok, amik meggyötörték. Én erre a következésre jutottam és Dastan arca ugyanerről tanúskodott.

-          Igen. – végül válaszolt a „kérdésemre”, de persze erre nem volt szükség.

Anélkül is tisztában voltam a válasszal. Ezután egyikünk sem szólalt. Vágni lehetett a csendet. Olyan volt, mintha minden levegőt kiszívtak volna a szobából. A Hold fénye bevilágított az erkélyajtón, így én is jól tájékozódtam a félhomályban.

Nem mentem beljebb és vártam még valamire, bár nem tudtam volna megmondani, hogy mire.

-         Annabell, jobb ha most mész.

Már alig bírtam féken tartani magam. Ellentétes érzelmeim ostromoltak és nem tudtam mennyi mindent tudok még elviselni. Legszívesebben Annabellnek ugrottam volna, ugyanakkor válaszokat akartam kapni Dastantól.

-         Ezt még meg kell beszélnünk, Dastan. – szólalt meg végül Annabell.

-         Most ezzel nem tudok foglalkozni. Különben is apám már döntött. Most menj, kérlek.

Csendben álltam és csak Dastant figyeltem. Egy tapodtat sem mozdultam. Annabell felsóhajtott, elindult felém és az ajtó felé. Dastannak háttal állva gyűlölettel nézett rám, én pedig tettem pár lépést oldalra, azt is csak azért, hogy ne érjünk egymáshoz. Annabell köszönés nélkül lépett ki az ajtón, becsukva azt maga után.

-         Nem kell aggódnod Elysia, nem fognak ránk találni. Nem hagyom, hogy egy ujjal is hozzád érjenek.

Nem válaszoltam. Továbbra csak ott álltam, mint egy kőszobor. Nem csak magam miatt aggódtam, hanem azok miatt, akik közel kerültek hozzám. Natalie, Dalma, Algernon, Sebastian és persze Dastan. Ha a Vadászok megtalálják a falut, akkor vég fogja szennyezni a földet. Megborzongtam.

-         Mit szeretnél, Elysia? – Dastan még mindig a szoba másik végében állt és engem nézett. Nem vette le rólam a tekintetét.

Meglepődtem a váratlan kérdéstől. Elpirultam. Az előbbi kép eltűnt a fejemből.

-         Én… - eszembe jutott az eredeti tervem, melyben nem szerepelt az, hogy Dastan ébren van. Sokkal könnyebb dolgom lett volna, ha mélyen alszik. – Én semmit. Sajnálom, hogy megzavartalak.

Hátat fordítottam neki és vissza akartam menni a szobámba, hogy álmatlanul forgolódjak egész éjszaka, csak ne keljen Dastan szemébe mondanom az igazságot. Összezavarodtam. Nem voltam ura kavargó érzéseimnek, emellett zavarban is voltam és így nem tudtam volna elárulni Dastannak miért is jöttem valójában. Egyszerűen nem ment volna.

Ez a helyzet most teljesen más volt, mint az eddigiek. Már jól voltam és Dastan bebizonyította ma, hogy mennyire kívánt, de így már minden helyzetnek más töltése lett. Szinte a bőrömet perzselte a szobában lévő szexuális feszültség.

Dastan, amikor a kilincsre tettem a kezem, elkapta a derekam, egy helyben tartva. A lehelete csiklandozta a nyakam. Egy pillanat alatt ott termett és megállított. Elképesztő sebesség és erő birtokosa volt, mégis olyan gyengéden ért hozzám. Dastan karjában mindig úgy éreztem elolvadok, ami most igen veszélyes helyzetet teremtett. A düh és félelem helyét átvette a vágy.

-         Elysia.

Dastan a fülembe suttogta a nevem. Ez az egyetlen egy szó tele volt buja ígéretekkel, ami most nagyon csábított. Megremegtem és nedves lettem már a gondolattól is, hogy Dastan belém hatol.

-         Válaszolsz nekem? De most az igazat.

Dastan fel-le simogatta a karom és az érintése tüzes ösvényt hagyott a bőrömön. Libabőrös lettem. Alig tudtam koncentrálni arra, amit mondott. Gyorsabban vettem a levegőt és elgyengült a lábam. A mellbimbóm megkeményedett és a melltartómnak feszült, pedig Dastan alig ért hozzám. Ha ez így megy tovább egyikünk sem fog tudni ellenállni a másiknak.

-         Nem tudok aludni. – csak ismételtem magamat, de ennél többre nem futotta.

A hangom megremegett a testem reakciója miatt, amit Dastan közelsége és érintése váltott ki belőlem.

-         Rosszat álmodtál?

-         Nem.

-         Nem kényelmes az ágyad?

Hétköznapi kérdések és mégis egyre elviselhetetlenebb lett, hogy Dastan nem ért igazán hozzám, hogy nem csókolt. Most kell elmennem, vagy ha sokáig várok, már nem fogom tudni itt hagyni.

-         Kényelmes, csak hiányzik belőle valami.

-         Hmm… és mi lenne az?

Dastan közvetlenül a fülembe suttogott és félresöpörte a hajam az útból. Nem tudtam, hogy válaszoljak e neki vagy sem, de végül belementem az érzéki játékba, ami nem volt jellemző rám, ám ha Dastan közelében voltam nőiességem felébredt és vakmerővé váltam, mint most is.

Olyan jó érzés volt, hogy ez a férfi csak engem akart és arra várt, hogy kimondja azokat a szavakat, amik már a nyelvem hegyén voltak. Elmosolyodtam. Már nyitottam a szám, de rájöttem, akkor meg sem állunk az ágyig. Vajon tényleg ezt akarom?

Igen. Mindennél jobban vágytam erre a férfira. Az én vérfarkasomra, de vajon ő is így érez irántam? Vagy csak egy kaland vagyok neki?

-         Te. Te hiányoztál.

-         Én sem tudtam nélküled aludni.

Szembefordultam a férfival és összeráncoltam a homlokom. Összezavarodtam.

-         Akkor mégis miért említetted meg, hogy visszaköltözhetnék a szobámba?

Dastan a szemembe nézett és fájdalmat láttam a tekintetében.

-         Mert azt hittem nem akarsz velem lenni, hisz elszöktél és ezzel veszélybe sodortad magad. Nem akartam újabb okot adni neked, hogy megint úgy érezd nincs más lehetőséged.

Felnevettem megkönnyebbülésemben. Csak emiatt aggódott?

-         Nem fogok elmenni innen Dastan, hacsak el nem küldesz. Én meg amiatt aggódtam, hogy nem akarsz már engem, vagy zavarlak…

Dastan lecsapott az ajkamra. Nem hagyta, hogy befejezzem a mondandóm. Bal keze a derekamon maradt, a jobbal pedig az arcomat fogta. Nyelve az enyémmel járt édes táncot, én pedig már szédülni kezdtem. Férfias illata és íze minden egyes porcikámra hatással volt és minden idegszálam csak ő rá figyelt. A külvilág megszűnt létezni számomra. Még azt sem vettem volna észre, ha felrobban körülöttünk minden. Nem érdekelt semmi, csak az, hogy Dastan tovább folytassa édes csábítását. Addig nem is engedett el, míg már mindketten levegőért kapkodtunk.

-         Soha nem küldenélek el, Elysia. Most már te vagy az életem. Nélküled nem lehetek boldog.

Olyan boldoggá tettek Dastan szavai és én hittem neki. A csókja is erről tanúskodott. Meghatódtam és alig bírtam visszatartani örömkönnyeim. A maradék kétségem is szertefoszlott, többé már nem voltak ócska kifogások, hogy miért ne tegyem meg. Az elhatározásom megingathatatlan volt.

-         Dastan, vigyél ágyba.

A férfi a szemembe nézett, de nem kérdezett vissza. Az arckifejezésem nem tükrözött kétséget. Ezután Dastan nem habozott, felkapott és az ágyhoz vitt.