2011. április 28., csütörtök

Egy kis kellemetlenség


Hát, sajnos mivel a hétvégén a ballagás miatt el kell utaznom, ezért nem áll módomban befejezni a következő fejezetet, így sajnos az késni fog. Vélhetőleg jövő hét elején elkészül, mivel szünetünk lesz. Nagyon sajnálom és amint lesz szabadidőm azonnal nekiállok. Tényleg bocsi, de a sok dolog most összejött és sajnos nincs elég időm foglalkozni a fejezettel összecsapni pedig nem akarom. Megértéseteket köszönöm, addig is vegyetek kezetekbe egy jó könyvet és hajrá!

2011. április 25., hétfő

Figyelem!

Hát, hát végre sikerült befejeznem a pályázatra az alkotásom(Hívogató Sötétség). Sajnos, addig nem olvashatjátok amíg le nem jár a beadási határidő, de utána ide is kiteszem, hogy aki akarja az megtekinthesse. De előre szólók, hogy egy sorozatgyilkosról szól és bár próbáltam az érzelmi részére tenni a hangsúlyt, azért nem ajánlom mindenkinek. Saját felelősségre olvassátok majd, de azért remélem, aki elolvassa tetszeni fog neki, vagy legalább elgondolkodik rajta egy kicsit.  A következő fejezettel pedig sietek. 
Addig is kellemes Húsvéti ünnepeket mindenkinek.

2011. április 24., vasárnap

Vérfarkasok éjszakája sorozat - Üvöltő éj 29.fejezet


 Hát, hát itt az új fejezet, de előre szólok már nagyon a végén járunk. Még nem tudom hány fejezet lesz pontosan, de maximum egy vagy kettő. Remélem tetszeni fog és sok kommentet kérek. Köszönöm azoknak, akik eddig figyelemmel kísérték a történet alakulását. Hálás vagyok. Hát, reméljük Algernon története majd ennél is jobb lesz és sokan visszajöttök majd elolvasni. Nem is húzom tovább a szót, jó olvasást. A helyesírási hibákért előre is elnézést kérek.  



Huszonkilencedik fejezet


Jézusom! Ez meg hogy lehetséges? Elysia ember ő nem lehet vérfarkas.
Nem hittem a saját szememnek, de mégis átváltozott, tehát vérfarkasnak kell lennie. De mi változott?
Ránéztem Elysiára. Gyönyörű barna bundája volt, zöld szemében zavarodottság tükröződött. Választ várva rám tekintett, de én magam is tanácstalan voltam, így nem szolgálhattam válaszokkal. Egyikünk sem.
Ott töltöttük az éjszakát az erdőben összebújva. Végül mindhárman elaludtunk az átélt izgalmaktól, de én és Algernon nem aludtunk túl mélyen, hátha valaki fenyegetne minket, de az este csöndes volt, senki nem zavarta meg a nyugalmunk.
A hajnal közeledett, ezért Algernon odébb húzódott tőlünk. Ha visszaváltozunk mindannyian meztelenek leszünk és a barátom tudta, hogy így lesz a legjobb. Hálás voltam neki. A táska ott volt mellettünk és amikor a Nap átbukott a horizonton felöltöttük emberi alakunk.
Belenyúltam a táskába és elővettem az ingem, amit Elysia sietve felvett. Az ing a combja közepéig ért, Elysia elpirult és próbálta lejjebb ráncigálni az anyagot, de nem sikerült, ezért feladta. Női ruhákat nem hoztunk magunkkal, mivel nem számítottunk ilyen fordulatra, de egy kisebb kabát szerencsére volt nálunk, amit Elysiának adtam. Én felvettem egy nadrágot, a táskát pedig odapasszoltam Algernonnak, hogy ő is felöltözhessen.
Ezután visszasiettünk a kocsimhoz és beültünk. Én ültem az anyósülésre, Elysia hátra, Algernon pedig a vezető ülésre. Csendben voltunk és próbáltuk feldolgozni a történteket.
-         Még mindig nem tértem magamhoz. Hogy lehetséges ez? – szólalt meg végül Elysia.
Felsóhajtottam.
-         Fogalmam sincs. Talán az, hogy megharaptalak…
Elysia megérintette a nyakán lévő tetoválást.
-         Lehetséges.
Ismét csend telepedett az autóba, ami kezdett kényelmetlenné válni. Most még Algernon sem talált semmit, amivel oldhatná a hangulatot. 
-         Hová megyünk? – megint Elysia szólalt meg először.
-         Vissza a faluba.
Elysiának elakadt a lélegzete és rémület ül ki az arcára, amitől összeszorult a szívem és felébredt a védelmező ösztönöm.
-         Nem lehet, az apád…
-         Már lerendeztem vele a dolgot. Különben is már vérfarkas vagy, de ha nem akarsz, akkor nem megyünk vissza.
-         Nem ám, Sebastian hűvös viselkedése úgy is untat. Talán az ember nők finomabb falatok. Ki tudja, lehet, hogy én is szerencsét próbálok eggyel. – kacsintott rám Algernon.
Lélegzet visszafojtva vártuk Elysia válaszát. Egyikünk sem akarta elhagyni az otthonát, de én habozás nélkül is képes lennék rá, ha Elysia arra kérne.




Nagyon kedves volt tőlük ez a gesztus és meghatódtam, de soha nem bocsátottam volna meg magamnak, ha miattam szakadnak el a családjuktól, ezért nem egyezhettem bele. Különben is én is szerettem ott lenni.
-         Sajnálom Algernon, de azt hiszem még egy darabig el kell viselned Sebastiant.
A két férfi igyekezett nem kimutatni megkönnyebbülését, de nem sikerült. 
-         Nocsak, nocsak. Szándék nem volt a hangzatos szavak mögött?
-         Bárhova utánad mennék, Elysia. – nézett a szemembe Dastan.
Tudtam, hogy igazat mond. Szívemet boldogság öntötte el és elmosolyodtam. A tegnapi fájdalom és rosszullét a múlté volt, de az zavart, hogy fogalmunk sem volt, hogy mi történt velem. Tehetetlennek éreztem magam, de ez ellen nem tehettem semmit.
Nem álltunk meg sehol, a szakadt ruháink miatt és persze minél előbb vissza akartunk érni a faluba. Mindannyian kényelmetlenül éreztük magunkat az emberek társaságában.
Amíg utaztunk én leginkább a tájat figyeltem és élveztem a biztonság érzetét, amit a két férfi nyújtott nekem. Amúgy sem mertem Dastanra nézni, mivel a felső teste csupasz volt. Nekem adta az ingét, de ha csak ránéztem izmos mellkasára eszembe jutott az éjszaka, amit együtt töltöttünk és elöntött a vágy. Ez nem volt a legideálisabb hely ehhez, így nem szabadott erre gondolnom. Hát ezért figyeltem én inkább a tájat.
Az időérzékem elhagyott csak néztem kifelé az ablakom. Aztán észrevettem, hogy elértük Gergyószentmiklóst. Innen már nem voltunk messze. Megborzongtam. Mikor legutóbb itt voltam Annabell kényszerített, hogy száljak autóba és menjek el. Nem volt jó emlék, de ez már nem történhet meg. Próbáltam emlékeztetni magam erre, de csak Dastan illata az autóban segített megőrizni a nyugalmam.
Algernon miután kiértünk a városból egy rejtett ösvényen manőverezett a fák között. Feltételeztem, hogy a faluba vezet.
-         Nem is tudtam, hogy van itt egy ösvény.
-         Akkor az emberek sem tudják és ez a cél. – válaszolt Dastan. – De nem ér el teljesen a faluig, ha valaki mégis felfedezné.
-         Okos.
Amint az ösvény véget ért Algernon letért róla és a fák között manőverezett, ami nem volt egyszerű feladat. Sokszor meg is ijedtem, hogy neki megyünk egy fának, de persze Algernon kitűnő sofőr volt. Úgy tűnt, mintha kivágtak volna néhány fát, hogy az autó éppen elférjen köztük. Hát a vérfarkasok elég találékonyak az már biztos.
Kicsit később meg is érkeztünk. Algernon egyenesen a kastélyig vezetett. Déja vu érzés fogott el. Ismét nem szívesen látott vendég leszek itt.
-         Ne aggódj. – nyugtatott Dastan, de nem sikerült.
Kiszálltunk és ő átölelt. Hozzábújtam menedéket és biztonságot keresve. Hirtelen a kétszárnyú ajtó kivágódott, Dalma és Oresztész lépet ki rajta. Ösztönösen Dastan mögé húzódtam. Nem tehettem róla, de féltem.
-         Fiam. – Oresztész hangja megkönnyültségről árulkodott, ami meglepett.
-         Dastan! Elysia!
Erre már felkaptam a fejem és kiléptem Dastan háta mögül. Dalma odaszaladt hozzánk és mindkettőnket átölelt. A király bölcsen ott maradt, ahol volt. Annyira megdöbbentem, hogy még szólni sem tudtam. Nem hittem volna, hogy így fogok hiányozni bárkinek is.
-         Annyira örülök. – Dalma a sírás határán állt. – Algernon köszönöm, hogy vigyáztál rájuk és épségen visszahoztad őket. Köszönöm.
-         Örömömre szolgált. – Algernon meghajolt királynője előtt.
-         Elysia!
A kastélyból most Natalie és Sebastian lépett ki.
-         Natalie.
-         Hát jól vagy? – ő is odasietett hozzánk Sebastiannal együtt. – Hála az égnek. Annyira aggódtunk miattad.
Sebastian és Algernon is megölelték egymást, ami meglepett. Nem úgy tűnt, mintha sokszor tennének ilyet, de jó volt látni. Látszott rajtuk, hogy közeli barátok.
-         Algernon, örülök, hogy neked sem esett bajod.  – egy levegő vételnyi szünet után Natalie ismét megszólalt. – Jaj, istenem minket miért hagytatok itt? – most hangja tele volt felháborodással. – Mi is segíteni akartunk.
-         Sajnáljuk, de sietnünk kellett.
Natalie felsóhajtott.
-         Igazad van.
-         De mi történt veletek? Miért vagytok csak félig felöltözve? – úgy tűnik eddig nem is vették észre hiányos öltözékünket, de most hogy alábbhagyott az izgalom alaposabban is szemügyre vettek minket. Dalma vette észre először.
Elpirultam.
-         Majd később anyám, előbb had öltözzünk fel.
-         Igazad van.
-         Gyere, menjünk.
Dastan megfogta a kezem és maga után húzott. A jelenléte, az ereje és meleg keze az enyémen volt, ami talpon tartott. Elmentünk Oresztész mellett és Dastan olyan gyilkos pillantással nézett rá, amitől megrémültem. Vélhetőleg a király is hasonlóképpen érzett, mivel hátra lépett egyet.
Végigmentünk a jól ismert úton fel az emeletre, majd megálltunk a szobáink előtt.
-         Menj és öltözz át. Én is magamra kapok egy pólót.
Szó nélkül engedelmeskedtem. Magamra vettem egy melltartót, pólót, zoknit, bugyit és egy nadrágot. Jó volt az ismerős környezetben lenni. Miután felöltöztem kimentem a folyosóra, ahol már Dastan várt.
-         Egyszer s mindenorra rendbe teszünk mindent.
Már megnyugodtam, de most ismét elfogott az idegesség. Nem ezt nem akarom. Nem akarok találkozni a királlyal, azok után, ami történt. Féltem és csak egy kis nyugalomra vágytam. Túl nagy kérés lenne?
-         Nem lesz semmi baj.
-         De én nem akarom, hogy miattam a családoddal összevesz, hát nem érted?
Valóban nem akartam. Én nem voltam jóban a családommal és tudom milyen rossz is az, ezért nem akarom, hogy Dastan is átérezze ugyanazt a fájdalmat.
-         Te mindenkinél fontosabb vagy, Elysia. Nélküled nem élhetek. Értsd meg, ez soha többet nem fordulhat elő.
Dastan az államnál fogva felemelte a fejem, hogy a szemébe nézzek, majd megcsókolt. Megannyi érzelem volt ebben a csókban. Szerelem, félelem, birtoklási vágy. A sok érzelemtől és Dastan ízétől kótyagos lett a fejem. Sajnos ennek a csóknak is vége szakadt.
-         Menjünk, mielőtt felkaplak és bezárkózom veled a szobámba.
Felnevettem. Nyugtalanságomat Dastan ismét elűzte. Komolyan, hogy létezhet ilyen férfi a világon? Nem tudtam rá a választ, de örültem, hogy valamilyen úton-módon nekem szánta a sors ezt a rendíthetetlen és erős férfit. Hálás voltam.
-         Akkor jobb lesz, ha sietünk.
Kézen fogva lesétáltunk és a trónterem felé vettük az irányt, ahol már mindenki összegyűlt. Annabell, Algernon, Sebastian, Natalie, Dalma és Oresztész is. Mind felkapták a fejüket, mikor beléptünk.
Hosszan kifújtam a levegőt. Hát, talán most fény derül az igazságra és kiderül minden. Nagyon remélem, hogy Dastannak igaza lesz és most rendezünk mindent.
-         Apám, úgy vélem beszélnünk kell.
-         Valóban, fiam.
-         Nincs valami mondandód?
Dastan aztán nem köntörfalaz. Az események túl gyorsak voltak nekem.
Oresztész először nem akart megszólalni, de Dalma oldalba vágta, így kelletlenül elmondta, amit én és Dastan is hallani akartunk.
-         Sajnálom. Nagyon sajnálom és többet ez nem fog előfordulni. Most már Elysia is közénk tartozik. Algernon mindent elmesélt. – bár nem szívesen ismerte ezt be, mégis igazak voltak a szavai. Nem volt kétségem afelől, hogy valóban így lesz e. Soha többé nem tesz hasonlót. Ez a tudat megnyugtató volt.
Dastan bólintott és ő is elfogadta apja szavait. Megszorítottam Dastan kezét.
-         De, hogy lehetséges ez? Hogy lehetséges, hogy egyik nap még ember vagyok a másikban pedig már vérfarkas? – kérdeztem idegesen.
Végre választ akartam kapni a kérdéseimre és úgy véltem Oresztész lehet az, aki megadja nekem, de mindenki a teremben tanácstalan volt. A tekintetükből láttam, hogy ők sem tudnak semmit.
-         Ilyen még nem fordult elő. Nem tudjuk Elysia, vérfarkasnak csak születni lehet. – Dalma bocsánatkérőén nézett rám. – Mi is tanácstalanul állunk az eset előtt.
-         Majd én megadom a választ a kérdéseitekre. – egy hang az ajtó felől hirtelen megszólalt.
Mindenki – beleértve engem is – a titokzatos idegen felé fordultunk tátott szájjal. De az idegen csak nekem volt ismeretlen, a jelenlévők közül mindenki tudta ki zavart meg minket. Döbbent csend telepedett a szobára.
-         Erina. – Oresztész törte meg a csendet. – Űrnőm.
Mindenki meghajolt a csodaszép nő előtt én viszont csak álltam ott, mint egy kőszobor. A nő engem tanulmányozott holdkő színű szemeivel, ami annyira hasonlítottak a királyéra.
-         Erina? – nem mertem elhinni. Nem ez csak egy álom. Nem állhat egy istennő itt előttem.
Dastan felegyenesedett. A többiek követték a példáját.
-         Elysia. – Dastan hangja figyelmeztető volt, de nem törődtem vele.
Erina fehér ruhája rásimult a testére kihangsúlyozva gyönyörű alakját. Hosszú fekete haja körbeölelte. Bőre halványan fénylett. Tekintélyt parancsoló és hatalmast sugárzó volt a megjelenése.
-         A nevem Erina. Én vagyok az éjszaka úrnője. – hangja akár az angyalok éneke.
Megkövülten álltam. Még mindig nem akartam elhinni, amit a két szememmel látok. Hirtelen egy emlékfoszlány ugrott be, de homályos volt. Csak egy nő körvonalát tudtam kivenni. Erina.
-         Én ismerem magát.
-         Úgy van gyermekem.
-         De ez nem lehetséges.
Nem, ez lehetetlen. Hisz én ember voltam, nem ismerhetek egy istennőt. Főleg nem a gyerekkoromból.
-         Minden kérdésedre választ adok.
-         Megőrültem vagy mi a fene folyik itt? Ön megtudja nekem adni a válaszokat?
-         Igen.
-         Akkor kérem, mondja el.
-         Valóban ezt akarod? Felkészültél rájuk?
-         Igen. – egy cseppnyi határozatlanság sem volt a hangomban. Tudnom kellett végre.
-         Te eleve vérfarkasnak születtél, Elysia.
-         Micsoda?
Mindannyian megdöbbentünk.  Egyikünk sem erre a válaszra számított. Még levegőt is elfelejtettem venni. Most már végképp nem értek semmit.

2011. április 17., vasárnap

Vérfarkasok éjszakája sorozat - Üvöltő éj 28.fejezet


Huszonnyolcadik fejezet


A motel szobájában álmatlanul forgolódtam. Nem tudtam elaludni, izzadtam és hányingerrel küszködtem. Nagyon fáradt voltam, ezért feküdtem le még sötétedés előtt, de rossz ötlenek bizonyult. A fejem hasogatott, ezért beálltam a jéghideg víz alá, ami kicsit segített, de nyugtalanságom nem csillapodott. Veszélyt éreztem, bár nem volt erre utaló jel. A rossz érzés megmaradt én pedig úgy döntöttem rosszullétem ellenére tovább indulok. Már csak háromnegyed óra volt naplementéig, de ez mégsem tántorított el.
Felöltöztem és kisiettem a szobából. Odaadtam a recepciósnak a kulcsot, kifizettem a szobát és már indultam is. Nem jutottam sokáig, mert a recepciós fiú utánam szólt.
-         Várjon, kisasszony. Nem mehet csak így el. Veszélyes lehet ilyenkor egy nőnek. Főleg egyedül. – el is hittem volna, hogy valóban aggódik miattam, ha a hangja nem lett volna olyan kétségbeesett.
-         Sajnálom, de mennem kell.
A férfi kijött a pult mögül és elkapta a karom.
-         Nem mehet el.
Annyira kétségbeesettnek tűnt, ami gyanússá tette. A viselkedése megrémített. Olyan volt, mintha várna valakire és az illető érkezéséig itt akarna tartani. Ösztönösen tudtam, hogy most azonnal el kell tűnnöm, így hát kiszabadítottam a kezem és a kocsim felé rohantam.
Az este csöndes volt, az utcán csak kevesen jártak, de engem nem vettek észre. Az éjszakai állatok még nem bújtak elő, de az aprók állatok mozgását különös módon tökéletesen hallottam. Egy mókus futott fel a közeli fára, egy macska kergetett egy gyanútlan egeret. Hallottam őket, de nem értettem, hogy lehetséges ez. De mindegy is volt, ezen most nem volt időm rágódni.
Amikor odaértem a kocsihoz sietve beszálltam és olyan gyorsan indítottam be az autót, amilyen gyorsan csak tudtam, majd gázt adtam. Próbáltam az útra koncentrálni, mi nem volt egyszerű feladat.
Kolozsvár felé vettem az irányt. A főúton mentem, ami megkönnyítette a haladást. Mélyeket lélegeztem, hogy megnyugodjak. Az adrenalin hatása még nem múlt el, de éreztem, hogy valami nincs rendben. Nem áltattam tovább magam, hogy az állapotomat az influenza okozza, mert az ösztöneim azt súgták, hogy nem így van. Valami megváltozott és az, hogy nem tudtam mi, idegőrlő volt. Nem tudtam mi fog történni ettől pedig megrémültem.
Dastan volt az egyetlen biztos pont az életemben, amióta megismertem és most megfosztottak a biztonságtól, amit ő jelentett számomra. Fogalmam sem volt mit fog csinálni ezek után.




Nehéz volt Elysia nyomát követni, de végül sikerült rátalálnunk a Noaptea motelre, ahol reményeink szerint megszállt. Maga a név annyit jelent, hogy éjszaka. A helyzetnek megfelelően találónak tartottam ezt a nevet.
Beléptünk Algernonnal a motelbe és a recepciós azonnal észrevett minket és idegesen méregetett bennünket.
-         Mit parancsolnak az urak?
-         Információt. – feleltem kurtán. Nem tűrtem ellentmondást.
-         Hogyan?
-         Egy vendég holléte érdekel, aki itt szállt meg.
A férfi szeme elkerekedett.
-         Azt nem lehet. Sajnálom, de semmilyen információval nem szolgálhatok a vendégeinkről. Diszkréten kezeljük az effajta adatokat.
Olyan gyorsan mozdultam, hogy a fiú fel sem fogta, csak mikor a pult mögött fölé tornyosultam. Idegesen nyelt egyet, de nem hátrált meg. Farkas szemet néztünk egymással. Máskor értékeltem volna a bátorságát, de most csak a dühömet szította.
-         Mondja. Meg. Amit. Tudni. Akarok. – minden szót egyesével kihangsúlyoztam.
Algernon feszülten figyelt.
-         Én…
-         Hajlandó rá?
-         Igen.
-         Akkor jó. Járt itt egy fiatal nő, akinek egy tavirózsa tetoválás volt a nyakán. Melyik szobában szállt meg?
-         De nem…
-         Ne is próbálja letagadni. – szakítottam félbe a férfit. Szemem szikrákat szórt. – Tudjuk, hogy itt szállt meg. Szóval beszéljen, ha kedves az élete.
-         Igen. Itt szállt meg, de már elment. Próbáltam visszatartani, de nem sikerült.
-         Miért akarta visszatartani?
A férfi habozott.
-         Hogy hívják?
A férfi meghökkent a váratlan kérdés hallatán, de válaszolt az ártalmatlan kérdésre.
-         Andrzej Laş-nak.
-         Szóval Andrzej – megragadtam a férfi ingét és közelebb húztam magamhoz. Szinte összeért a mellkasunk. – Öt másodpercet kap, hogy mindent elmondjon, vagy darabokban találják majd meg egy kukában. Érthető voltam?
Olyan indulatok munkálkodtam bennem, amiről nem is hittem eddig, hogy lehetséges. Gyilkos tűz lobogott a szememben és mosolyom nem a boldogságból fakadt. Andrzej mindenesetre halálra rémítettem.
-         Pár ember fizet azért, hogy figyeljem a vendégeket, főleg a nőket, hogy a nyakukon van e tavirózsás tetoválás és ha igen, akkor jelentsem nekik. Eddig ez a lány volt az első, akinél ilyet láttam, azok az emberek pedig azt mondták ide jönnek, hogy beszéljenek vele. Nem gondoltam, hogy baj lehet ebből.
Hát persze, hogy nem gondolta. Vadászok. Ez a férfi rászabadította az asszonyomra a Vadászokat és vissza kellett fognom magam, hogy ne végezzek vele itt helyben.
-         Jártak itt? – kérdezte Algernon látva, hogy én most nem tudok megszólalni.
-         Igen.
-         Hányan voltak?
-         Hárman.
-         És elindultak a lány után?
Andrzej bólintott. Elengedtem a férfit és Algernonnal már indultunk is ki a motelből.
-         Várjanak. – kiáltott utánunk a férfi, mi azonban nem vártuk meg, hogy mit akar.
Beszállunk az ezüstszínű Mercedesembe. Algernon ült a vezető ülésre, én képtelen voltam ilyen állapotban vezetni.
-         Merre menjünk tovább? – kérdezte.
-         Kolozsvárra.
Algernon meglepődve fordult felém. Borostyán szeme engem fürkészett.
-         Miért pont Kolozsvár?
-         Nem tudom, de az ösztönöm azt súgja, hogy arra kell mennünk.
-         Rendben. Akkor menjünk arra.
Tisztában voltam vele, hogy nehéz lesz utolérni Elysiát, de nem lehetetlen feladat. Tudtam, hogy ma éjszaka telihold lesz, ezért sietnünk kellett. Az aggodalomtól verejték gyöngyöződött a homlokomon és ökölbe szorult a kezem a combomon. Muszáj időben megtalálnunk Elysiát és előbb, mint a Vadászok. A barátom érzékelve hangulatom feszült pillantást vetett rám.
-         Minden rendben? – kérdezte.
-         Persze. – válaszoltam, de mindketten tudtuk, hogy nem gondoltam komolyan.
-         Nem lesz semmi baja. Ügyes kislány. Még engem is átvert. – Algernon elmosolyodott – Az a lány aláásta a tekintélyem. Csorba esett a büszkeségemen.
Algernon viccesre vette a figurát, ami elvette a kijelentés komolyságát. Nem hallatszott rosszallás a hangjában, de kis bűntudatot éreztem ki a hangjából. Még mindig magát hibáztatta azért, mert Elysia megsebesült, mikor elszökött.
-         Valóban eszes, ezért nem a te hibád volt, hogy sikerült túljárnia az eszeden. – kelletlenül, de én is elmosolyodtam.
Büszke voltam Elysiára, hogy sikerült megszökni Algernon elől, ami nagy teljesítmény, ugyanakkor ez saját épségére nézve veszélyes.
-         Hát köszönöm, de ez valahogy nem vígasztal.
A feszültség oldódott bennem és ezt Algernon is észrevette.
-         Na látod, így már jobb. Semmire nem megyek veled, ha halálra aggódod magad.
-         Hát mondasz valamit. Sajnálom, biztosan az agyadra megyek.
-         Csak egy kicsit. – értett egyet velem Algernon.
Mindketten nevetni kezdtünk. Csak Algernon képes ilyen helyzetben is megőrizni humorérzékét.
-         Úgy tűnik a Vadászok szervezettebbek, mint azt bárki is gondolta volna. – a gyors témaváltás miatt a jó kedvem egy csapásra eltűnt.
-         Egyre inkább annak kell lenniük, ha a nyomunkra akarnak bukkanni.
-         És ha felfedezik a falut…
-         …akkor a háború kitör és vérfarkasok vére áztatja majd a földet. – fejeztem be a mondatot.
-         Semmiképpen sem kaphatják el Elysiát. Nem hinném, hogy bármit is elmondana, de akkor sem engedhetjük.
-         Nem, valóban nem. Az katasztrofális következményekkel járna.
Ha Elysiának egy haja szála is meggörbül, nem tudnám visszafogni magam, az ösztöneim vezérelnének és senkit sem kímélnék.
Ránéztem a barátomra. Ő az utat figyelte, így csak a profilját tanulmányozhattam. Feszült volt. Ő is tudta, amit én. Veszélyes vagyok még magamra nézve is. Algernon fanyarul elmosolyodott.
-         Hát drága barátom, az istenek kegyelmezzenek azoknak a Vadászoknak, akik a te asszonyodat bántani merészelik.




Valaki követett. Egy fekete BMW két kocsival lemaradva jött utánam. Legalább két férfi ült benne. Letértem a főútról hátha így le tudom rázni őket, még a fényszórókat is lekapcsoltam. Pár percig nem láttam senkit, így reménykedni kezdtem. Ezután visszaakartam menni a főútra, hogy folytassam az utam. Úgy tűnt sikerült a tervem, de az üldözőim jobban ismerték nálam a terepet, így elém vágtak autóval.
Arra számítottam, hogy megállnak és arra várnak majd, hogy tolassak, ehelyett azonban a vezető gyorsított és a kocsi felém közeledett. Annyira megijedtem, hogy elrántottam a kormányt. Elakartam kerülni a frontális ütközést az autóval, ehelyett azonban egy fának ütköztem.
Beütöttem a fejem, ezért nagyon sajgott. Odakaptam a kezem és megállapítottam, hogy vérzem. Kikászálódtam az autóból, de a látásom egy pillanatra elhomályosult, szerencsére azonban hamar kitisztult és sikerült nem elesnem. Az autó elejéből füst szállt fel, tehát a motornak annyi. Remek.
Az út felé kaptam a fejem, mikor meghallottam, hogy üldözőim autójának ajtói kinyíltak. Félelem hasított belém. Három izmos férfi szállt ki, akik nem úgy néztek ki, mint akik babazsúrra jöttek. Halálosak és céltudatosak. Rossz kombináció legalábbis rám nézve.
Gondolkodás nélkül az erdőbe szaladtam. A térkép szerint itt azért elég sűrűn vannak települések, ezért ez az erdős terület nem lehetett túl nagy, de ha a fák elrejthetnek, így megúszhatom. Talán.
Hallottam, hogy a három férfi a sarkomban vannak. Nem tudtam elég gyorsan futni és mivel figyelmetlen voltam elestem egy kiálló fatörzsben. Egyre csak közelebb és közelebb hallottam a lépteiket. Feltápászkodtam és megint futásnak eredtem volna, de egy hang megállított.
-         Nem ajánlom kisasszony, hogy egy lépést is tegyen előre.
Lassan szembefordultam az üldözőimmel. Egy kis kézifegyver csövével néztem szembe. A francba.
-         Nézze – mondta nyájasan a középen álló férfi, úgy tűnt ő a vezető – élve akarjuk. Nem akarjuk bántani, úgyhogy működjön együtt velünk.
Ez a kijelentés még inkább megrémített. Mit akarhatnak tőlem? Aztán rájöttem.
-         Maguk Vadászok? – csúszott ki a számon a kérdés.
-         Igen.
A térdem megremegett.
-         És mit akarnak tőlem?
-         Információt.
Tátva maradt a szám. Csak nem azt akarják, hogy áruljam el Dastant? Na, azt várhatják. Előbb ölöm meg magam, minthogy ártsam a férfinak, akit mindennél jobban szeretek.
-         Mégis milyen információt adhatna egy magam fajta magányos nő?
Alaposabban szemügyre vettem a három férfit. Mindegyik izmos volt és átlagos kinézetűek. Ha az utcán jöttek volna szembe simán elsétáltunk volna egymás mellett. De itt most más volt a helyzet. Több fegyvert nem láttak náluk, mint amit rám szegeztek, de ez nem jelentett semmit.
-         Ő már biztosan keresi. – megint a beszélgetésre terelődött a figyelmem.
-         Kicsoda?
-         A vérfarkas, akinek hagyta, hogy megjelölje. Azok az átkozottak bárhová követik azt, akit már egyszer behálóztak. Csak egy valamit nem értek, maga ember, akkor mégis hogy hagyhatta, hogy megrontsák? – gyűlölettel tekintett rám mind a három férfi, amitől megborzongtam.
-         Honnan veszi, hogy ember vagyok?
-         Mert egy vérfarkas már rég ránk támadt volna, vagy álváltozott volna, de maga nem. Na, de nem érünk rá itt csevegni. Jöjjön ide, azonnal.
-         Nem.
-         Velünk fog jönni.
-         Előbb adom el a lelkem az ördögnek, de belőlem nem szednek ki semmit.
-         Hát akkor meg kell, hogy öljem.
Nagyot nyeltem. A ravaszt felhúzták, aztán valami jelenlétet éreztem. Nem tudtam mi az, de nem kellett sokáig várnom a válaszra.
-         Lenne kedves nem a páromra szegezni azt a kacatot?!
Dastan! Hát eljött?
-         A rohadt!
Dastan közvetlenül a három férfi mögött állt késsel a kezében, Algernon pedig mellette. Algernon leütötte az egyik férfit, majd úgy helyezkedett, hogy testével takarjon a támadók elől. Hálás voltam érte.
A remegésen nem maradt abba és a lábam már nem tudott megtartani, így térdre estem. Az adrenalin hatása, ami eddig a véremben dübörgőt elnyomta a fájdalmat, de nem teljesen. Újult erővel tört rám és rosszabb volt mind valaha. Levegőért kapkodtam és a földre hanyatlottam. A nap utolsó sugara is már eltűntek az égről, a Hold pedig lassan kúszott felfelé az égen. Biztos voltam benne, hogy a három Vadásznak ez volt az utolsó naplementéje.
Hirtelen egy kéz érintette meg az arcom, én pedig összerezzentem.
-         Nyugalom, csak én vagyok.
-         Dastan.
-         Itt vagyok, szépségem.
-         Fáj.
-         Megsérültél?
Nemet intettem.
-         Akkor?
-         Nem tudom. Mióta megharaptál furcsán érzem magam.
-         Sajnálom. – Dastan felnézett az égre, majd a barátjára. – Elysia sürget az idő, el kell mondanom valamit, de ne ijedj meg jó?
-         Mi az?
-         Át fogunk változni Algernonnal. Később majd mindent megmagyarázok. Már csak pár pillanatunk van. Itt kell majd maradnod és mi vigyázunk rád. Hoztunk magunkkal ruhákat, úgyhogy nem fogsz majd fázni.
-         Rendben. Itt maradok.
Dastan megpuszilta az arcom. Aztán valami fura dolog történt. Nem csak Dastan és Algernon változott át. Hanem én is. A ruhám elszakadt és lassan a testem is átalakult. Farkassá változtam. Mancsom nőt, a látásom kiélesedett, hallásom olyan jó lett, amilyen emberként soha nem lehetett volna. Sötétbarna bunda fedte az összes porcikám. Tanácstalanul tekintettem a fekete farkasra, de ő sem értette a dolgot. Ezek után Algernonra néztem, akinek a bundája bronz-vörös árnyalatú volt. Borostyán szeme hitetlenkedést tükröződött. Úr isten! Mégis mi az ördög folyik itt?

2011. április 10., vasárnap

Vérfarkasok éjszakája sorozat - Üvöltő éj 27.fejezet


Huszonhetedik fejezet


Lassan ébredeztem. Mély és pihentető álmom volt, így sikerült feltöltődnöm, de az ébredés még így is nehéz volt. Még félálomban Elysia után nyúltam, hogy magamhoz húzzam, hogy átöleljem. Akaratlan mozdulat volt, de Elysia nem volt ott. A kezem csak a kihűlt lepedőhöz ért. Összeráncoltam a szemöldököm és kinyitottam a szemem. A fény besütött a szobába, de Elysia nem volt sehol. Nem érzékeltem mozgást és az illata is halvány volt már.
Nincs itt – állapítottam meg – Hol lehet?
Miközben ezen agyaltam gyorsan magamra vettem egy fekete farmert és egy fehér pólót, majd elindultam, hogy megkeressem Elysiát. Átmentem az enyém mellett lévő hálószobába. A lány ott sem volt, de még éreztem néhány illatfoszlányt. Elysia itt járt, de nem maradt sokáig, valószínűleg csak felöltözött, így elindultam le az emeletről, hogy megkeressem.
Nem volt okom aggódni, de mégis rossz érzés fogott el, amit nem tudtam lerázni magamról. Ott motoszkált az agyam hátsó szegletében. Ez idegesített. Szerettem volna magam mellett tudni Elysiát, főleg, hogy most már a jelemet viselte. Ez a gondolat örömmel töltött el. Már senki nem meri majd bántani a lányt. Bár az is igaz, hogy nem állt szándékomban ilyen hamar megjelölni őt, már azért sem mivel még nem magyaráztam el neki, hogy ez mit jelent, de nem tudtam uralkodni magamon. Elvesztem, az ösztöneim felülírták a józan eszem adta parancsokat. Ha csak eszembe jutott, ahogy Elysia alattam vonaglott, miközben én ki-be siklottam nedves hüvelyében, az ágyékom megkeményedett. Eligazítottam vágyam bizonyítékát a nadrágomban, hogy ne legyen annyira feltűnő felébredt éhségem.
Végül leértem az emeletről és benéztem a szalonba, hátha ott találom Elysiát. De ott sem volt. Ekkor meghallottam, hogy nyílik a kastély bejárati ajtaja, ezért visszamentem a márvány folyosóra és vártam, hogy a látogató belépjen. Az ajtó kinyílt és fény ömlött be rajta, így nem tudtam kivenni azonnal ki érkezett meg. Végül az ajtó becsukódott és már felismertem a barátomat, Algernont. Rajta is fekete farmer és sötétkék izompóló volt. A ruha ellentétes kontrasztot alkotott borostyán színű szemével. Vidámnak és kielégültnek tűnt, mint mindig.
-         Jó reggelt, Dastan.
-         Reggelt.
-         Mi a gond? – nem kellett mondanom semmit, Algernon azonnal rájött, valami nincs rendben.
-         Nem találom Elysiát.
Hangos káromkodás hagyta el a barátom száját és beletúrt barna hajába. Az idegesség jele. Algernon nem gyakran volt zaklatott vagy ideges, de amióta Elysia megjelent az életünkben mindannyian feszültebbek lettünk. Elysia olyan törékeny, törékenyebb, mint egy asszony a fajtánkból, ezért jobban kellett vigyáznunk rá és az, hogy most ismét eltűnt nem sejtetett semmi bíztatót.
-          Hallottam, hogy körülbelül egy órával ezelőtt látták Elysiát Annabell társaságában a faluban. Nem nagyon hittem el, így nem foglalkoztam vele, de lehet, hogy mégis csak igaz volt.
-         De mit keresne Elysia a faluban, ráadásul Annabellel?
Költői kérdés volt, mivel mindketten tisztában voltunk vele, hogy Elysia nem önszántából volt a másik lánnyal. Ebben teljesen biztos voltam. Ki nem állhatták egymást és első találkozásuk alkalmával azonnal egymás torkának ugrottak. El sem tudtam képzelni, hogy mi történhetett. A rossz előérzetet már nem tudtam többé figyelmem kívül hagyni, átszőtte a gondolataimat az aggodalom.
-         Gondolod, hogy történt valami?
-         Biztosan. Valaminek történnie kellett. – válaszoltam.
Én is beletúrtam a hajamba idegességemben. Beleszimatoltam a levegőbe, hogy megkeressem Elysia édes illatának nyomát. Meg is leltem a szagot és követtem a trónterem ajtajáig. Már nagyon ideges voltam. Az, hogy Elysia belépett a trónterembe, nem jelentett semmi jót.
Nekifeszültem az ajtónak és beléptem a hatalmas teremben. Pont ekkor lépett be a szobába Oresztész is a terem másik végében lévő titkos ajtón keresztül. Ez az ajtó - ami ha nem volt nyitva, nem is lehetett észrevenni - vezetett a királyi hálószobába. Az ajtó kinyitásának a tudása csak a királyi pár számára volt ismert, védelmük és nyugalmuk érdekében. Ha bármelyik vérfarkast elkapták a Vadászok és kínoztak, akkor sem árulhatott el olyan információt, ami nem volt a birtokában. Ez biztosította a királyi utódok és a királyi pár biztonságát, zavartalan pihenését. Egy biztos zúgót jelentett, ahol senki más nem zavarhatja őket. Még én magam sem voltam tisztában azzal, hogyan kell bejutni a királyi hálószobába.
Oresztész észrevett és odasietett hozzám. Közben éreztem, hogy Algernon is mellém lépett.
-         Jó reggelt, apám.
-         Neked is, fiam.
-         Jó reggelt, királyom. – köszönt a barátom is – Jól aludt? Nyúzottnak tűnik.
Elmosolyodtam. Rajtam kívül csak Algernon mert ilyen közvetlen hangnemet megütni a királlyal. Persze csak akkor, ha más nem volt tanúja rajtunk kívül. A király mások előtt nem engedte meg a tiszteletlenséget, de ha magunk voltunk elnézte. Algernont is a saját fiának tekintette Oresztész és ez némi előnyükkel járt.
-         Te viszont, majd kicsattansz. Csak nem találtál magadnak társaságot már megint?
-         Na, de uram. Én? De hogy is. Soha. – vigyorgott a barátom apámra.
Máskor én is viccelődtem volna velük, de most nem volt hangulatom hozzá. Idegességem nőttön nőtt.
-         Apám, láttad Elysiát?
Oresztész azonnal abbahagyta a bolondozást és rám nézett. Holdkő színű szeme csillogott.
-         Elment, Dastan.
Kellett pár pillanat, amíg felfogtam, hogy mit mondott. Az, hogy a beszélgetés ilyen fordulatot vett meglepett és dühített.
-         Hogyan?
-         Elhagyta a falut. Nem tér vissza soha többé.
A fogam csikorgattam.
-         Nem. – tiltakoztam. Már a puszta gondolatot is azonnal elutasítottam. – Önszántából nem menne el. Épp tegnap mondta nekem, hogy nem tenné, hacsak én el nem küldöm. És én határozottan nem mondtam ilyet.
-         Az emberek már csak ilyenek. Ígérgetnek össze-vissza fűnek-fának, de sosem tartják be.
-         Hazugság! – válaszoltam ingerülten.
Apám arca feszültségről árulkodott, ami szokatlan volt. Éreztem, hogy titkol valamit.
-         Mit nem mondasz el nekem, apám? – kérdeztem gyanakodva. – Mit tudsz, amit én nem?
Éreztem, hogy itt nincs rendben valami. Lassan a tűréshatáromhoz értem. Az asszonyom bajban lehet én pedig itt vesztegettem a drága időmet. Állapotom labilissá vált, veszélyes helyzetet teremtve ezzel.
-         Válaszolj! – förmedtem rá az apámra.
Még soha nem beszéltem így vele. Ez őt is épp úgy meglepte, mint Algernont is, de nem érdekelt. Bármire képes lettem volna, csak hogy megtaláljam Elysiát.
-         Láttam a jeled rajta. – apám gyengéden válaszolt, hogy ne ingereljen tovább.
Még jó, hogy ezt tette vagy kikeltem volna magamból. Akármilyen következményekkel is járt volna rám nézve. Algernon bölcsen csendben maradt. Vidámságának már nyoma sem volt. Ezért lelkiismeret furdalásom kellett volna, hogy legyen, de ilyen érzésekkel most nem akartam foglalkozni.
-         Igen, és?
-         Nem hagyhattam ezt, Dastan. Nem lehet egy ember a párod. Lehetetlen.
Eltökéltség és bizonyosság csillogott a szemében.
-          Nem hagyhattad? Ez mit is jelent pontosan, apám? – az utolsó szót szinte úgy ejtettem ki, mint egy szitkot. Maró gúny áradt a szavaimból.
-         Megfenyegettem. Azt mondtam neki, ha nem távozik önszántából, akkor lecsapom a fejét a csinos kis nyakáról.
Megdöbbentem. Hitetlenkedve fogadtam apám szavait. Hogy mondhatja csak így, hogy megfenyegette az asszonyom?! A párom.
Vak düh fogott el és Oresztészt a falhoz vágtam. Senki nem fenyegetheti meg az asszonyom büntetlenül! Senki! Még maga a vérfarkasok királya sem!
A kezem, apám torkára fonódott és megszorítottam, de ő semmi jelét nem adta annak, hogy ez bármiféle fájdalmat okozott neki. Arca teljesen nyugodt maradt.
Algernon mögöttem felszisszent, de nem figyeltem rá. Az sem érdekelt, hogy ezért a tettemért ki is végezhetnek, mivel ez felségárulásnak minősült. Senki, még maga a király fia sem fenyegethette az uralkodójuk életét, az istenek ivadékát. Bárki, aki kezet mert emelni a királyra megtorlásra számíthatott, méghozzá kegyetlenre. Előbb megkínoznak, csak aztán kérdezik, hogy miért tetted. A megérdemelt jussod pedig a fájdalmas, lassú halál.
De nem érdekelt mindez, csak Elysia számított. Nem gondoltam tetteim következményeire. Egyszerűen ebben a pillanatban nem érdekelt.
-         A te érdekedben remélem, hogy nem bántottad. Most pedig elárulod, hogy hová ment.
-         Nem tudom, Dastan. Annabellt elküldtem, hogy kísérje el a városig biztonságban és addig ne térjen vissza, míg a lány kocsival el nem hagyta a várost. Onnantól nem a mi felelősségünk az épsége.
Morogtam, elvakított a düh, az elárultság érzése. Fokoztam a nyomást, vasmarokkal szorítottam apám nyakát. Ettől egy ember már fuldokolt volna, Oresztész viszont meg sem rezdült. Ez még jobban felidegesített. Gyűlölettel tekintettem rá.
-         Dastan, elég! – Algernon megszorította a kezem és engem nézett.
Nyilvánvaló volt gyilkos hangulatom és Algernon félt, hogy megölném az apámat. Aggodalma megalapozott volt.
-         Ahelyett, hogy kiélnéd gyilkolási vágyad, eredj utána. Minél később indulnunk, annál nagyobb előnyre lesz és annál nagyobb veszélybe kerül. Menjünk utána.
Tudtam, hogy igaza volt. Algernon szerencsére nem erővel, hanem észérvekkel próbált hatni rám. Ez volt az egyetlen egy mód, hogy sikeresen meggyőzzön.
Végül elengedtem Oresztészt, de mielőtt kiviharzottam volna, még odaszóltam neki.
-         Ha valami baja esik, akkor felelni fogsz ezért az árulásért. A ti érdeketekben remélem, hogy épségben találok rá. Megesküszöm az életemre, hogy ha nem éli túl bosszúra éhesen fogok visszatérni. Addig nem fogok nyugodni, míg te és Annabell meg nem fizettek ezért.
Vissza sem nézve elhagytam a tróntermet. Felmentem a szobámba Algernon társaságában és mindketten felfegyverkeztünk. Pisztolyt és néhány kést vettünk magunkhoz. Kardot nem vihettünk, hisz az túl feltűnő lett volna az emberek között.
-         Meg fogjuk találni, ne aggódj.
Algernon csak meg akart nyugtatni, minden bizonnyal érzékelte a hangulatom. Düh. Kétségbeesés. Aggodalom. Félelem. Annyi érzelem dúlt bennem, hogy nem tudtam odafigyelni semmire. Muszáj volt megtalálnom Elysiát. Ő a létezésem értelme, nem veszíthetem el őt.
Tőlem válaszként csak egy bólintásra futotta.
-         Elysia erős lány, el fog tudni boldogulni addig, míg oda nem érünk. Nem lesz semmi baja.
-         Remélem. Nagyon remélem.
Vagy a világ hatalmas bajban lesz. – ezt már csak gondolatban tettem hozzá.
De mindketten tudtuk, hogy kevés esélyünk volt a sikerre. Elysia, nyakán a jelemmel… Az a jel, ami nemrég még úgy tetszett, most olyan akár egy céltábla. Vonzza magához a veszélyt. Ha a vadászok felfedezik, azonnal rájönnek, hogy Elysia egy vérfarkas asszonya és elkapják. Már maga a gondolat, hogy mocskos kezeikkel illetik a lányt, azonnal felébresztették védelmezési és birtoklási ösztönöm. Morogtam, fújtattam és alig bírtam megőrizni maradék önuralmam. Remegtem a késztetéstől, hogy öljek. Muszáj volt, hogy elpusztítsak bárkit, vagy bármit, aki veszélyezteti az asszonyom.
Tudtam, hogy az én hibám lesz, ha Elysiának valami baja esik. Átkoztam magam és állati ösztöneim. Ezek most egyáltalán nem segítettek, hogy alaposan végig gondolhassam a dolgokat. Küzdöttem, hogy gondolkodni tudjak. Elysia valószínűleg egy közeli városba fog menni, ami valószínűleg Marosvásárhely és onnan indul majd tovább. De vajon onnan merre mehet? Ha ott nem találunk rá, akkor bottal üthetjük majd a nyomát.
-         Az isten verje meg! – átkozódtam hangosan.
-         Irány Gergyószentmiklós. – mondtam most már higgadtabban. – Utol kell érnünk Elysiát. Ne vesztegessük az időt.
Csak reménykedni tudtam abban, hogy következtetésem helyes.




Halálra voltam rémülve. Egy sötétkék Suzukit vezettem a kavicsos úton. A kocsi rázkódott, én pedig tele voltam aggodalommal.
Most mit fogok csinálni ezek után?
Annabell nyomott pár száz lejt a kezembe, hogy boldoguljak, ahogy tudok, ez után pedig megvárta, amíg elhajtok. Sem ruha, sem élelem, egyáltalán semmi nem volt nálam. Annabell nem engedte, hogy elmenjek a cuccaimért, de már nem számított. Egyedül voltam, amit régen áldásnak gondoltam volna, de most csak összeszorult tőle a mellkasom. Szívem a torkomban dobogott és kétségbeesés mardosta a lelkem.
Egy kérdés járt az agyamban, de akárhogy próbáltam elnyomni nem sikerült, az már gyökeret vert a gondolataimban, a szívemben. Hogy fogok tudni ezentúl Dastan nélkül élni? Gyengéd csókjai és védelmező ölelési nélkül? A könnyek némán folytak le az arcomon. Dastan. Csak ő járt a fejemben.
Mitévő legyek?
Senkit nem ismertem itt, senki nem tudott rajtam segíteni. A környéket sem ismertem, hisz nemrég érkeztem csak. Alig akartam elhinni, hogy csak pár nap telt el azóta, hogy Dastan gyökerestől felforgatta a világom. Veszélyt és szenvedélyt hozott az életemben, mindazt, ami eddig hiányzott belőle. Nélküle már el sem tudtam képzelni többé az életem.
Megtöröltem az arcom és igyekeztem összeszedni magam. Ma reggel óta egyre furcsábban éreztem magam. Fájt a fejem és úgy éreztem, mintha a bőröm túl kicsi volna. Igyekeztem elnyomni ezeket a különös érzéseket.
Marosvásárhelyre tartottam, hogy ott majd megpihenek és megszállok majd egy motelben. Azért nem akartam messzebb szállást keresni, mivel a lelkem mélyén reméltem, hogy Dastan utánam jön és visszavisz magával. Annyira akartam, hogy így legyen.
Sok autó jött velem szemben és mögöttem is, így a vezetésre figyelve el tudtam terelni a gondolataim és túlélni a nap nagy részét. A tájra szinte nem is figyeltem. Lassan haladtam és mindig meggyőződtem róla, hogy jó felé megyek, így soká értem Marosvásárhelyre.
Volt még egy vagy két órám naplementéig. A városban bolyongva elhaladtam egy gyönyörű templom mellett. Hagyományos volt, zöld csúcsíves tetővel, de pont emiatt megnyugtatóan ismerős. Halványan rémlett, hogy már olvastam róla. Eszembe is jutott, hogy ez a város egyik látványossága a Keresztelő Szent János Plébánia. Ha az emlékezetem nem csal és jól emlékszem, akkor barokk stílusban épült és római katolikus templom. Mellette pedig kisebb tömbházak sorakoztak.
Továbbhajtottam a belvárosban, elhaladtam a főtéren álló Kultúrpalota mellett. Igazán karakteres épület volt és még szorult helyzetemben is próbáltam elraktározni a lenyűgöző látványt.
Elhaladtam Avram Iancu lovas szobra és Marosvásárhely ortodox katedrálisa mellett. Impozáns látványt nyújtottak és tekintélyt parancsoló benyomást keltettek bennem. A három kupola megidézte azt, aki csak reájuk tekintett és akaratlanul is el kellett ismernie az embernek a remek építészeti megoldásokat.
Leparkoltam a kocsit és kicsit kiszálltam, hátha a friss levegő elűzi a fejfájásom. Csendben sétáltam és arra lettem figyelmes, hogy körülöttem mindenki engem néz és a hátam mögött sugdolózik. Eleinte csak azt hittem, hogy azért van ez, mert nem idevalósi vagyok, de hamar rájöttem, hogy ez nem igaz. Mások külföldiek is voltak az utcákon, mégis én voltam az egyetlen, akit így megbámultak.
A férfinak amint megláttak elsiettek a közelemből, mintha valami rossz energiát bocsátanék neki. Vagy valami figyelmeztetést. Önkéntelenül is megérintettem a nyakamon lévő jelet és eszembe jutottak Oresztész szavai: „Életed végéig az ő jelét fogod viselni és ez minden férfi számára figyelmeztetés. Senki sem mer majd hozzád érni, mert félnek a megtorlástól.”  
Kezdtem kellemetlenül érezni magam és a rosszullétem nem csillapodott. Sőt, egyre rosszabb lett. Valahogy minden más lett, csak azt nem tudtam volna megmondani, hogy miért, hogy mi változott. Végül gyorsan visszasiettem a kocsimhoz és beültem. A kíváncsi szempárok követték minden mozdulatom.
Ezzel vége is volt a kis kirándulásomnak. Már nagyon rosszul éreztem magam. a városnézés és az új környezet miatt kicsit megfeledkeztem a fejfájásról, de nem tudtam már figyelmen kívül hagyni és az emberek viselkedése sem segített. A szemem égett és furcsa zajokat hallottam.
Áthajtottam a városon és egy csöndesebb környéken kinéztem magamnak egy motelt. Leparkoltam az autót és kiszálltam. Kellemes idő volt, lágy szellő kapott a hajamba. Körbenéztem. A környék csendes volt, pár fa szegélyezte a parkolót.
Tekintetem most a motelre irányítottam. A neve románul volt, így nem bajlódtam azzal, hogy megpróbáljam elolvasni. Bár románul nem tudtam, Romániában sokan beszélnek magyarul, azt pedig, ha nem is anyanyelvi szintem, de azért elsajátítottam az évek során.
Hamar kaptam egy kis szobát a recepcióstól, aki nagyon furcsán viselkedett. Alig nézett rám és úgy viselkedett, mintha félne tőlem. Pedig a húszas végén járható fiatal és jóképű férfi volt, azt hittem egyből felajánl majd valami oda nem illő dolgot. Ehelyett ő is úgy viselkedett, mint a többi férfi a városban. Távolságtartóan.
Ez most nem érdekelt. Rosszul éreztem magam, alig álltam a lábamon. Elvánszorogtam a szobámig és miután bezártam az ajtót, azonnal az ágyra dúltam. Forgott velem a szoba.
Mégis mi a fene folyik itt? Mi történik velem?