Vérfarkasok éjszakája sorozat - Üvöltő éj 27.fejezet

Huszonhetedik fejezet

Lassan ébredeztem. Mély és pihentető álmom volt, így sikerült feltöltődnöm, de az ébredés még így is nehéz volt. Még félálomban Elysia után nyúltam, hogy magamhoz húzzam, hogy átöleljem. Akaratlan mozdulat volt, de Elysia nem volt ott. A kezem csak a kihűlt lepedőhöz ért. Összeráncoltam a szemöldököm és kinyitottam a szemem. A fény besütött a szobába, de Elysia nem volt sehol. Nem érzékeltem mozgást és az illata is halvány volt már.

Nincs itt – állapítottam meg – Hol lehet?

Miközben ezen agyaltam gyorsan magamra vettem egy fekete farmert és egy fehér pólót, majd elindultam, hogy megkeressem Elysiát. Átmentem az enyém mellett lévő hálószobába. A lány ott sem volt, de még éreztem néhány illatfoszlányt. Elysia itt járt, de nem maradt sokáig, valószínűleg csak felöltözött, így elindultam le az emeletről, hogy megkeressem.

Nem volt okom aggódni, de mégis rossz érzés fogott el, amit nem tudtam lerázni magamról. Ott motoszkált az agyam hátsó szegletében. Ez idegesített. Szerettem volna magam mellett tudni Elysiát, főleg, hogy most már a jelemet viselte. Ez a gondolat örömmel töltött el. Már senki nem meri majd bántani a lányt. Bár az is igaz, hogy nem állt szándékomban ilyen hamar megjelölni őt, már azért sem mivel még nem magyaráztam el neki, hogy ez mit jelent, de nem tudtam uralkodni magamon. Elvesztem, az ösztöneim felülírták a józan eszem adta parancsokat. Ha csak eszembe jutott, ahogy Elysia alattam vonaglott, miközben én ki-be siklottam nedves hüvelyében, az ágyékom megkeményedett. Eligazítottam vágyam bizonyítékát a nadrágomban, hogy ne legyen annyira feltűnő felébredt éhségem.

Végül leértem az emeletről és benéztem a szalonba, hátha ott találom Elysiát. De ott sem volt. Ekkor meghallottam, hogy nyílik a kastély bejárati ajtaja, ezért visszamentem a márvány folyosóra és vártam, hogy a látogató belépjen. Az ajtó kinyílt és fény ömlött be rajta, így nem tudtam kivenni azonnal ki érkezett meg. Végül az ajtó becsukódott és már felismertem a barátomat, Algernont. Rajta is fekete farmer és sötétkék izompóló volt. A ruha ellentétes kontrasztot alkotott borostyán színű szemével. Vidámnak és kielégültnek tűnt, mint mindig.

-         Jó reggelt, Dastan.

-         Reggelt.

-         Mi a gond? – nem kellett mondanom semmit, Algernon azonnal rájött, valami nincs rendben.

-         Nem találom Elysiát.

Hangos káromkodás hagyta el a barátom száját és beletúrt barna hajába. Az idegesség jele. Algernon nem gyakran volt zaklatott vagy ideges, de amióta Elysia megjelent az életünkben mindannyian feszültebbek lettünk. Elysia olyan törékeny, törékenyebb, mint egy asszony a fajtánkból, ezért jobban kellett vigyáznunk rá és az, hogy most ismét eltűnt nem sejtetett semmi bíztatót.

-          Hallottam, hogy körülbelül egy órával ezelőtt látták Elysiát Annabell társaságában a faluban. Nem nagyon hittem el, így nem foglalkoztam vele, de lehet, hogy mégis csak igaz volt.

-         De mit keresne Elysia a faluban, ráadásul Annabellel?

Költői kérdés volt, mivel mindketten tisztában voltunk vele, hogy Elysia nem önszántából volt a másik lánnyal. Ebben teljesen biztos voltam. Ki nem állhatták egymást és első találkozásuk alkalmával azonnal egymás torkának ugrottak. El sem tudtam képzelni, hogy mi történhetett. A rossz előérzetet már nem tudtam többé figyelmem kívül hagyni, átszőtte a gondolataimat az aggodalom.

-         Gondolod, hogy történt valami?

-         Biztosan. Valaminek történnie kellett. – válaszoltam.

Én is beletúrtam a hajamba idegességemben. Beleszimatoltam a levegőbe, hogy megkeressem Elysia édes illatának nyomát. Meg is leltem a szagot és követtem a trónterem ajtajáig. Már nagyon ideges voltam. Az, hogy Elysia belépett a trónterembe, nem jelentett semmi jót.

Nekifeszültem az ajtónak és beléptem a hatalmas teremben. Pont ekkor lépett be a szobába Oresztész is a terem másik végében lévő titkos ajtón keresztül. Ez az ajtó - ami ha nem volt nyitva, nem is lehetett észrevenni - vezetett a királyi hálószobába. Az ajtó kinyitásának a tudása csak a királyi pár számára volt ismert, védelmük és nyugalmuk érdekében. Ha bármelyik vérfarkast elkapták a Vadászok és kínoztak, akkor sem árulhatott el olyan információt, ami nem volt a birtokában. Ez biztosította a királyi utódok és a királyi pár biztonságát, zavartalan pihenését. Egy biztos zúgót jelentett, ahol senki más nem zavarhatja őket. Még én magam sem voltam tisztában azzal, hogyan kell bejutni a királyi hálószobába.

Oresztész észrevett és odasietett hozzám. Közben éreztem, hogy Algernon is mellém lépett.

-         Jó reggelt, apám.

-         Neked is, fiam.

-         Jó reggelt, királyom. – köszönt a barátom is – Jól aludt? Nyúzottnak tűnik.

Elmosolyodtam. Rajtam kívül csak Algernon mert ilyen közvetlen hangnemet megütni a királlyal. Persze csak akkor, ha más nem volt tanúja rajtunk kívül. A király mások előtt nem engedte meg a tiszteletlenséget, de ha magunk voltunk elnézte. Algernont is a saját fiának tekintette Oresztész és ez némi előnyükkel járt.

-         Te viszont, majd kicsattansz. Csak nem találtál magadnak társaságot már megint?

-         Na, de uram. Én? De hogy is. Soha. – vigyorgott a barátom apámra.

Máskor én is viccelődtem volna velük, de most nem volt hangulatom hozzá. Idegességem nőttön nőtt.

-         Apám, láttad Elysiát?

Oresztész azonnal abbahagyta a bolondozást és rám nézett. Holdkő színű szeme csillogott.

-         Elment, Dastan.

Kellett pár pillanat, amíg felfogtam, hogy mit mondott. Az, hogy a beszélgetés ilyen fordulatot vett meglepett és dühített.

-         Hogyan?

-         Elhagyta a falut. Nem tér vissza soha többé.

A fogam csikorgattam.

-         Nem. – tiltakoztam. Már a puszta gondolatot is azonnal elutasítottam. – Önszántából nem menne el. Épp tegnap mondta nekem, hogy nem tenné, hacsak én el nem küldöm. És én határozottan nem mondtam ilyet.

-         Az emberek már csak ilyenek. Ígérgetnek össze-vissza fűnek-fának, de sosem tartják be.

-         Hazugság! – válaszoltam ingerülten.

Apám arca feszültségről árulkodott, ami szokatlan volt. Éreztem, hogy titkol valamit.

-         Mit nem mondasz el nekem, apám? – kérdeztem gyanakodva. – Mit tudsz, amit én nem?

Éreztem, hogy itt nincs rendben valami. Lassan a tűréshatáromhoz értem. Az asszonyom bajban lehet én pedig itt vesztegettem a drága időmet. Állapotom labilissá vált, veszélyes helyzetet teremtve ezzel.

-         Válaszolj! – förmedtem rá az apámra.

Még soha nem beszéltem így vele. Ez őt is épp úgy meglepte, mint Algernont is, de nem érdekelt. Bármire képes lettem volna, csak hogy megtaláljam Elysiát.

-         Láttam a jeled rajta. – apám gyengéden válaszolt, hogy ne ingereljen tovább.

Még jó, hogy ezt tette vagy kikeltem volna magamból. Akármilyen következményekkel is járt volna rám nézve. Algernon bölcsen csendben maradt. Vidámságának már nyoma sem volt. Ezért lelkiismeret furdalásom kellett volna, hogy legyen, de ilyen érzésekkel most nem akartam foglalkozni.

-         Igen, és?

-         Nem hagyhattam ezt, Dastan. Nem lehet egy ember a párod. Lehetetlen.

Eltökéltség és bizonyosság csillogott a szemében.

-          Nem hagyhattad? Ez mit is jelent pontosan, apám? – az utolsó szót szinte úgy ejtettem ki, mint egy szitkot. Maró gúny áradt a szavaimból.

-         Megfenyegettem. Azt mondtam neki, ha nem távozik önszántából, akkor lecsapom a fejét a csinos kis nyakáról.

Megdöbbentem. Hitetlenkedve fogadtam apám szavait. Hogy mondhatja csak így, hogy megfenyegette az asszonyom?! A párom.

Vak düh fogott el és Oresztészt a falhoz vágtam. Senki nem fenyegetheti meg az asszonyom büntetlenül! Senki! Még maga a vérfarkasok királya sem!

A kezem, apám torkára fonódott és megszorítottam, de ő semmi jelét nem adta annak, hogy ez bármiféle fájdalmat okozott neki. Arca teljesen nyugodt maradt.

Algernon mögöttem felszisszent, de nem figyeltem rá. Az sem érdekelt, hogy ezért a tettemért ki is végezhetnek, mivel ez felségárulásnak minősült. Senki, még maga a király fia sem fenyegethette az uralkodójuk életét, az istenek ivadékát. Bárki, aki kezet mert emelni a királyra megtorlásra számíthatott, méghozzá kegyetlenre. Előbb megkínoznak, csak aztán kérdezik, hogy miért tetted. A megérdemelt jussod pedig a fájdalmas, lassú halál.

De nem érdekelt mindez, csak Elysia számított. Nem gondoltam tetteim következményeire. Egyszerűen ebben a pillanatban nem érdekelt.

-         A te érdekedben remélem, hogy nem bántottad. Most pedig elárulod, hogy hová ment.

-         Nem tudom, Dastan. Annabellt elküldtem, hogy kísérje el a városig biztonságban és addig ne térjen vissza, míg a lány kocsival el nem hagyta a várost. Onnantól nem a mi felelősségünk az épsége.

Morogtam, elvakított a düh, az elárultság érzése. Fokoztam a nyomást, vasmarokkal szorítottam apám nyakát. Ettől egy ember már fuldokolt volna, Oresztész viszont meg sem rezdült. Ez még jobban felidegesített. Gyűlölettel tekintettem rá.

-         Dastan, elég! – Algernon megszorította a kezem és engem nézett.

Nyilvánvaló volt gyilkos hangulatom és Algernon félt, hogy megölném az apámat. Aggodalma megalapozott volt.

-         Ahelyett, hogy kiélnéd gyilkolási vágyad, eredj utána. Minél később indulnunk, annál nagyobb előnyre lesz és annál nagyobb veszélybe kerül. Menjünk utána.

Tudtam, hogy igaza volt. Algernon szerencsére nem erővel, hanem észérvekkel próbált hatni rám. Ez volt az egyetlen egy mód, hogy sikeresen meggyőzzön.

Végül elengedtem Oresztészt, de mielőtt kiviharzottam volna, még odaszóltam neki.

-         Ha valami baja esik, akkor felelni fogsz ezért az árulásért. A ti érdeketekben remélem, hogy épségben találok rá. Megesküszöm az életemre, hogy ha nem éli túl bosszúra éhesen fogok visszatérni. Addig nem fogok nyugodni, míg te és Annabell meg nem fizettek ezért.

Vissza sem nézve elhagytam a tróntermet. Felmentem a szobámba Algernon társaságában és mindketten felfegyverkeztünk. Pisztolyt és néhány kést vettünk magunkhoz. Kardot nem vihettünk, hisz az túl feltűnő lett volna az emberek között.

-         Meg fogjuk találni, ne aggódj.

Algernon csak meg akart nyugtatni, minden bizonnyal érzékelte a hangulatom. Düh. Kétségbeesés. Aggodalom. Félelem. Annyi érzelem dúlt bennem, hogy nem tudtam odafigyelni semmire. Muszáj volt megtalálnom Elysiát. Ő a létezésem értelme, nem veszíthetem el őt.

Tőlem válaszként csak egy bólintásra futotta.

-         Elysia erős lány, el fog tudni boldogulni addig, míg oda nem érünk. Nem lesz semmi baja.

-         Remélem. Nagyon remélem.

Vagy a világ hatalmas bajban lesz. – ezt már csak gondolatban tettem hozzá.

De mindketten tudtuk, hogy kevés esélyünk volt a sikerre. Elysia, nyakán a jelemmel… Az a jel, ami nemrég még úgy tetszett, most olyan akár egy céltábla. Vonzza magához a veszélyt. Ha a vadászok felfedezik, azonnal rájönnek, hogy Elysia egy vérfarkas asszonya és elkapják. Már maga a gondolat, hogy mocskos kezeikkel illetik a lányt, azonnal felébresztették védelmezési és birtoklási ösztönöm. Morogtam, fújtattam és alig bírtam megőrizni maradék önuralmam. Remegtem a késztetéstől, hogy öljek. Muszáj volt, hogy elpusztítsak bárkit, vagy bármit, aki veszélyezteti az asszonyom.

Tudtam, hogy az én hibám lesz, ha Elysiának valami baja esik. Átkoztam magam és állati ösztöneim. Ezek most egyáltalán nem segítettek, hogy alaposan végig gondolhassam a dolgokat. Küzdöttem, hogy gondolkodni tudjak. Elysia valószínűleg egy közeli városba fog menni, ami valószínűleg Marosvásárhely és onnan indul majd tovább. De vajon onnan merre mehet? Ha ott nem találunk rá, akkor bottal üthetjük majd a nyomát.

-         Az isten verje meg! – átkozódtam hangosan.

-         Irány Gergyószentmiklós. – mondtam most már higgadtabban. – Utol kell érnünk Elysiát. Ne vesztegessük az időt.

Csak reménykedni tudtam abban, hogy következtetésem helyes.

Halálra voltam rémülve. Egy sötétkék Suzukit vezettem a kavicsos úton. A kocsi rázkódott, én pedig tele voltam aggodalommal.

Most mit fogok csinálni ezek után?

Annabell nyomott pár száz lejt a kezembe, hogy boldoguljak, ahogy tudok, ez után pedig megvárta, amíg elhajtok. Sem ruha, sem élelem, egyáltalán semmi nem volt nálam. Annabell nem engedte, hogy elmenjek a cuccaimért, de már nem számított. Egyedül voltam, amit régen áldásnak gondoltam volna, de most csak összeszorult tőle a mellkasom. Szívem a torkomban dobogott és kétségbeesés mardosta a lelkem.

Egy kérdés járt az agyamban, de akárhogy próbáltam elnyomni nem sikerült, az már gyökeret vert a gondolataimban, a szívemben. Hogy fogok tudni ezentúl Dastan nélkül élni? Gyengéd csókjai és védelmező ölelési nélkül? A könnyek némán folytak le az arcomon. Dastan. Csak ő járt a fejemben.

Mitévő legyek?

Senkit nem ismertem itt, senki nem tudott rajtam segíteni. A környéket sem ismertem, hisz nemrég érkeztem csak. Alig akartam elhinni, hogy csak pár nap telt el azóta, hogy Dastan gyökerestől felforgatta a világom. Veszélyt és szenvedélyt hozott az életemben, mindazt, ami eddig hiányzott belőle. Nélküle már el sem tudtam képzelni többé az életem.

Megtöröltem az arcom és igyekeztem összeszedni magam. Ma reggel óta egyre furcsábban éreztem magam. Fájt a fejem és úgy éreztem, mintha a bőröm túl kicsi volna. Igyekeztem elnyomni ezeket a különös érzéseket.

Marosvásárhelyre tartottam, hogy ott majd megpihenek és megszállok majd egy motelben. Azért nem akartam messzebb szállást keresni, mivel a lelkem mélyén reméltem, hogy Dastan utánam jön és visszavisz magával. Annyira akartam, hogy így legyen.

Sok autó jött velem szemben és mögöttem is, így a vezetésre figyelve el tudtam terelni a gondolataim és túlélni a nap nagy részét. A tájra szinte nem is figyeltem. Lassan haladtam és mindig meggyőződtem róla, hogy jó felé megyek, így soká értem Marosvásárhelyre.

Volt még egy vagy két órám naplementéig. A városban bolyongva elhaladtam egy gyönyörű templom mellett. Hagyományos volt, zöld csúcsíves tetővel, de pont emiatt megnyugtatóan ismerős. Halványan rémlett, hogy már olvastam róla. Eszembe is jutott, hogy ez a város egyik látványossága a Keresztelő Szent János Plébánia. Ha az emlékezetem nem csal és jól emlékszem, akkor barokk stílusban épült és római katolikus templom. Mellette pedig kisebb tömbházak sorakoztak.

Továbbhajtottam a belvárosban, elhaladtam a főtéren álló Kultúrpalota mellett. Igazán karakteres épület volt és még szorult helyzetemben is próbáltam elraktározni a lenyűgöző látványt.

Elhaladtam Avram Iancu lovas szobra és Marosvásárhely ortodox katedrálisa mellett. Impozáns látványt nyújtottak és tekintélyt parancsoló benyomást keltettek bennem. A három kupola megidézte azt, aki csak reájuk tekintett és akaratlanul is el kellett ismernie az embernek a remek építészeti megoldásokat.

Leparkoltam a kocsit és kicsit kiszálltam, hátha a friss levegő elűzi a fejfájásom. Csendben sétáltam és arra lettem figyelmes, hogy körülöttem mindenki engem néz és a hátam mögött sugdolózik. Eleinte csak azt hittem, hogy azért van ez, mert nem idevalósi vagyok, de hamar rájöttem, hogy ez nem igaz. Mások külföldiek is voltak az utcákon, mégis én voltam az egyetlen, akit így megbámultak.

A férfinak amint megláttak elsiettek a közelemből, mintha valami rossz energiát bocsátanék neki. Vagy valami figyelmeztetést. Önkéntelenül is megérintettem a nyakamon lévő jelet és eszembe jutottak Oresztész szavai: „Életed végéig az ő jelét fogod viselni és ez minden férfi számára figyelmeztetés. Senki sem mer majd hozzád érni, mert félnek a megtorlástól.”  

Kezdtem kellemetlenül érezni magam és a rosszullétem nem csillapodott. Sőt, egyre rosszabb lett. Valahogy minden más lett, csak azt nem tudtam volna megmondani, hogy miért, hogy mi változott. Végül gyorsan visszasiettem a kocsimhoz és beültem. A kíváncsi szempárok követték minden mozdulatom.

Ezzel vége is volt a kis kirándulásomnak. Már nagyon rosszul éreztem magam. a városnézés és az új környezet miatt kicsit megfeledkeztem a fejfájásról, de nem tudtam már figyelmen kívül hagyni és az emberek viselkedése sem segített. A szemem égett és furcsa zajokat hallottam.

Áthajtottam a városon és egy csöndesebb környéken kinéztem magamnak egy motelt. Leparkoltam az autót és kiszálltam. Kellemes idő volt, lágy szellő kapott a hajamba. Körbenéztem. A környék csendes volt, pár fa szegélyezte a parkolót.

Tekintetem most a motelre irányítottam. A neve románul volt, így nem bajlódtam azzal, hogy megpróbáljam elolvasni. Bár románul nem tudtam, Romániában sokan beszélnek magyarul, azt pedig, ha nem is anyanyelvi szintem, de azért elsajátítottam az évek során.

Hamar kaptam egy kis szobát a recepcióstól, aki nagyon furcsán viselkedett. Alig nézett rám és úgy viselkedett, mintha félne tőlem. Pedig a húszas végén járható fiatal és jóképű férfi volt, azt hittem egyből felajánl majd valami oda nem illő dolgot. Ehelyett ő is úgy viselkedett, mint a többi férfi a városban. Távolságtartóan.

Ez most nem érdekelt. Rosszul éreztem magam, alig álltam a lábamon. Elvánszorogtam a szobámig és miután bezártam az ajtót, azonnal az ágyra dúltam. Forgott velem a szoba.

Mégis mi a fene folyik itt? Mi történik velem?