2011. április 24., vasárnap

Vérfarkasok éjszakája sorozat - Üvöltő éj 29.fejezet


 Hát, hát itt az új fejezet, de előre szólok már nagyon a végén járunk. Még nem tudom hány fejezet lesz pontosan, de maximum egy vagy kettő. Remélem tetszeni fog és sok kommentet kérek. Köszönöm azoknak, akik eddig figyelemmel kísérték a történet alakulását. Hálás vagyok. Hát, reméljük Algernon története majd ennél is jobb lesz és sokan visszajöttök majd elolvasni. Nem is húzom tovább a szót, jó olvasást. A helyesírási hibákért előre is elnézést kérek.  



Huszonkilencedik fejezet


Jézusom! Ez meg hogy lehetséges? Elysia ember ő nem lehet vérfarkas.
Nem hittem a saját szememnek, de mégis átváltozott, tehát vérfarkasnak kell lennie. De mi változott?
Ránéztem Elysiára. Gyönyörű barna bundája volt, zöld szemében zavarodottság tükröződött. Választ várva rám tekintett, de én magam is tanácstalan voltam, így nem szolgálhattam válaszokkal. Egyikünk sem.
Ott töltöttük az éjszakát az erdőben összebújva. Végül mindhárman elaludtunk az átélt izgalmaktól, de én és Algernon nem aludtunk túl mélyen, hátha valaki fenyegetne minket, de az este csöndes volt, senki nem zavarta meg a nyugalmunk.
A hajnal közeledett, ezért Algernon odébb húzódott tőlünk. Ha visszaváltozunk mindannyian meztelenek leszünk és a barátom tudta, hogy így lesz a legjobb. Hálás voltam neki. A táska ott volt mellettünk és amikor a Nap átbukott a horizonton felöltöttük emberi alakunk.
Belenyúltam a táskába és elővettem az ingem, amit Elysia sietve felvett. Az ing a combja közepéig ért, Elysia elpirult és próbálta lejjebb ráncigálni az anyagot, de nem sikerült, ezért feladta. Női ruhákat nem hoztunk magunkkal, mivel nem számítottunk ilyen fordulatra, de egy kisebb kabát szerencsére volt nálunk, amit Elysiának adtam. Én felvettem egy nadrágot, a táskát pedig odapasszoltam Algernonnak, hogy ő is felöltözhessen.
Ezután visszasiettünk a kocsimhoz és beültünk. Én ültem az anyósülésre, Elysia hátra, Algernon pedig a vezető ülésre. Csendben voltunk és próbáltuk feldolgozni a történteket.
-         Még mindig nem tértem magamhoz. Hogy lehetséges ez? – szólalt meg végül Elysia.
Felsóhajtottam.
-         Fogalmam sincs. Talán az, hogy megharaptalak…
Elysia megérintette a nyakán lévő tetoválást.
-         Lehetséges.
Ismét csend telepedett az autóba, ami kezdett kényelmetlenné válni. Most még Algernon sem talált semmit, amivel oldhatná a hangulatot. 
-         Hová megyünk? – megint Elysia szólalt meg először.
-         Vissza a faluba.
Elysiának elakadt a lélegzete és rémület ül ki az arcára, amitől összeszorult a szívem és felébredt a védelmező ösztönöm.
-         Nem lehet, az apád…
-         Már lerendeztem vele a dolgot. Különben is már vérfarkas vagy, de ha nem akarsz, akkor nem megyünk vissza.
-         Nem ám, Sebastian hűvös viselkedése úgy is untat. Talán az ember nők finomabb falatok. Ki tudja, lehet, hogy én is szerencsét próbálok eggyel. – kacsintott rám Algernon.
Lélegzet visszafojtva vártuk Elysia válaszát. Egyikünk sem akarta elhagyni az otthonát, de én habozás nélkül is képes lennék rá, ha Elysia arra kérne.




Nagyon kedves volt tőlük ez a gesztus és meghatódtam, de soha nem bocsátottam volna meg magamnak, ha miattam szakadnak el a családjuktól, ezért nem egyezhettem bele. Különben is én is szerettem ott lenni.
-         Sajnálom Algernon, de azt hiszem még egy darabig el kell viselned Sebastiant.
A két férfi igyekezett nem kimutatni megkönnyebbülését, de nem sikerült. 
-         Nocsak, nocsak. Szándék nem volt a hangzatos szavak mögött?
-         Bárhova utánad mennék, Elysia. – nézett a szemembe Dastan.
Tudtam, hogy igazat mond. Szívemet boldogság öntötte el és elmosolyodtam. A tegnapi fájdalom és rosszullét a múlté volt, de az zavart, hogy fogalmunk sem volt, hogy mi történt velem. Tehetetlennek éreztem magam, de ez ellen nem tehettem semmit.
Nem álltunk meg sehol, a szakadt ruháink miatt és persze minél előbb vissza akartunk érni a faluba. Mindannyian kényelmetlenül éreztük magunkat az emberek társaságában.
Amíg utaztunk én leginkább a tájat figyeltem és élveztem a biztonság érzetét, amit a két férfi nyújtott nekem. Amúgy sem mertem Dastanra nézni, mivel a felső teste csupasz volt. Nekem adta az ingét, de ha csak ránéztem izmos mellkasára eszembe jutott az éjszaka, amit együtt töltöttünk és elöntött a vágy. Ez nem volt a legideálisabb hely ehhez, így nem szabadott erre gondolnom. Hát ezért figyeltem én inkább a tájat.
Az időérzékem elhagyott csak néztem kifelé az ablakom. Aztán észrevettem, hogy elértük Gergyószentmiklóst. Innen már nem voltunk messze. Megborzongtam. Mikor legutóbb itt voltam Annabell kényszerített, hogy száljak autóba és menjek el. Nem volt jó emlék, de ez már nem történhet meg. Próbáltam emlékeztetni magam erre, de csak Dastan illata az autóban segített megőrizni a nyugalmam.
Algernon miután kiértünk a városból egy rejtett ösvényen manőverezett a fák között. Feltételeztem, hogy a faluba vezet.
-         Nem is tudtam, hogy van itt egy ösvény.
-         Akkor az emberek sem tudják és ez a cél. – válaszolt Dastan. – De nem ér el teljesen a faluig, ha valaki mégis felfedezné.
-         Okos.
Amint az ösvény véget ért Algernon letért róla és a fák között manőverezett, ami nem volt egyszerű feladat. Sokszor meg is ijedtem, hogy neki megyünk egy fának, de persze Algernon kitűnő sofőr volt. Úgy tűnt, mintha kivágtak volna néhány fát, hogy az autó éppen elférjen köztük. Hát a vérfarkasok elég találékonyak az már biztos.
Kicsit később meg is érkeztünk. Algernon egyenesen a kastélyig vezetett. Déja vu érzés fogott el. Ismét nem szívesen látott vendég leszek itt.
-         Ne aggódj. – nyugtatott Dastan, de nem sikerült.
Kiszálltunk és ő átölelt. Hozzábújtam menedéket és biztonságot keresve. Hirtelen a kétszárnyú ajtó kivágódott, Dalma és Oresztész lépet ki rajta. Ösztönösen Dastan mögé húzódtam. Nem tehettem róla, de féltem.
-         Fiam. – Oresztész hangja megkönnyültségről árulkodott, ami meglepett.
-         Dastan! Elysia!
Erre már felkaptam a fejem és kiléptem Dastan háta mögül. Dalma odaszaladt hozzánk és mindkettőnket átölelt. A király bölcsen ott maradt, ahol volt. Annyira megdöbbentem, hogy még szólni sem tudtam. Nem hittem volna, hogy így fogok hiányozni bárkinek is.
-         Annyira örülök. – Dalma a sírás határán állt. – Algernon köszönöm, hogy vigyáztál rájuk és épségen visszahoztad őket. Köszönöm.
-         Örömömre szolgált. – Algernon meghajolt királynője előtt.
-         Elysia!
A kastélyból most Natalie és Sebastian lépett ki.
-         Natalie.
-         Hát jól vagy? – ő is odasietett hozzánk Sebastiannal együtt. – Hála az égnek. Annyira aggódtunk miattad.
Sebastian és Algernon is megölelték egymást, ami meglepett. Nem úgy tűnt, mintha sokszor tennének ilyet, de jó volt látni. Látszott rajtuk, hogy közeli barátok.
-         Algernon, örülök, hogy neked sem esett bajod.  – egy levegő vételnyi szünet után Natalie ismét megszólalt. – Jaj, istenem minket miért hagytatok itt? – most hangja tele volt felháborodással. – Mi is segíteni akartunk.
-         Sajnáljuk, de sietnünk kellett.
Natalie felsóhajtott.
-         Igazad van.
-         De mi történt veletek? Miért vagytok csak félig felöltözve? – úgy tűnik eddig nem is vették észre hiányos öltözékünket, de most hogy alábbhagyott az izgalom alaposabban is szemügyre vettek minket. Dalma vette észre először.
Elpirultam.
-         Majd később anyám, előbb had öltözzünk fel.
-         Igazad van.
-         Gyere, menjünk.
Dastan megfogta a kezem és maga után húzott. A jelenléte, az ereje és meleg keze az enyémen volt, ami talpon tartott. Elmentünk Oresztész mellett és Dastan olyan gyilkos pillantással nézett rá, amitől megrémültem. Vélhetőleg a király is hasonlóképpen érzett, mivel hátra lépett egyet.
Végigmentünk a jól ismert úton fel az emeletre, majd megálltunk a szobáink előtt.
-         Menj és öltözz át. Én is magamra kapok egy pólót.
Szó nélkül engedelmeskedtem. Magamra vettem egy melltartót, pólót, zoknit, bugyit és egy nadrágot. Jó volt az ismerős környezetben lenni. Miután felöltöztem kimentem a folyosóra, ahol már Dastan várt.
-         Egyszer s mindenorra rendbe teszünk mindent.
Már megnyugodtam, de most ismét elfogott az idegesség. Nem ezt nem akarom. Nem akarok találkozni a királlyal, azok után, ami történt. Féltem és csak egy kis nyugalomra vágytam. Túl nagy kérés lenne?
-         Nem lesz semmi baj.
-         De én nem akarom, hogy miattam a családoddal összevesz, hát nem érted?
Valóban nem akartam. Én nem voltam jóban a családommal és tudom milyen rossz is az, ezért nem akarom, hogy Dastan is átérezze ugyanazt a fájdalmat.
-         Te mindenkinél fontosabb vagy, Elysia. Nélküled nem élhetek. Értsd meg, ez soha többet nem fordulhat elő.
Dastan az államnál fogva felemelte a fejem, hogy a szemébe nézzek, majd megcsókolt. Megannyi érzelem volt ebben a csókban. Szerelem, félelem, birtoklási vágy. A sok érzelemtől és Dastan ízétől kótyagos lett a fejem. Sajnos ennek a csóknak is vége szakadt.
-         Menjünk, mielőtt felkaplak és bezárkózom veled a szobámba.
Felnevettem. Nyugtalanságomat Dastan ismét elűzte. Komolyan, hogy létezhet ilyen férfi a világon? Nem tudtam rá a választ, de örültem, hogy valamilyen úton-módon nekem szánta a sors ezt a rendíthetetlen és erős férfit. Hálás voltam.
-         Akkor jobb lesz, ha sietünk.
Kézen fogva lesétáltunk és a trónterem felé vettük az irányt, ahol már mindenki összegyűlt. Annabell, Algernon, Sebastian, Natalie, Dalma és Oresztész is. Mind felkapták a fejüket, mikor beléptünk.
Hosszan kifújtam a levegőt. Hát, talán most fény derül az igazságra és kiderül minden. Nagyon remélem, hogy Dastannak igaza lesz és most rendezünk mindent.
-         Apám, úgy vélem beszélnünk kell.
-         Valóban, fiam.
-         Nincs valami mondandód?
Dastan aztán nem köntörfalaz. Az események túl gyorsak voltak nekem.
Oresztész először nem akart megszólalni, de Dalma oldalba vágta, így kelletlenül elmondta, amit én és Dastan is hallani akartunk.
-         Sajnálom. Nagyon sajnálom és többet ez nem fog előfordulni. Most már Elysia is közénk tartozik. Algernon mindent elmesélt. – bár nem szívesen ismerte ezt be, mégis igazak voltak a szavai. Nem volt kétségem afelől, hogy valóban így lesz e. Soha többé nem tesz hasonlót. Ez a tudat megnyugtató volt.
Dastan bólintott és ő is elfogadta apja szavait. Megszorítottam Dastan kezét.
-         De, hogy lehetséges ez? Hogy lehetséges, hogy egyik nap még ember vagyok a másikban pedig már vérfarkas? – kérdeztem idegesen.
Végre választ akartam kapni a kérdéseimre és úgy véltem Oresztész lehet az, aki megadja nekem, de mindenki a teremben tanácstalan volt. A tekintetükből láttam, hogy ők sem tudnak semmit.
-         Ilyen még nem fordult elő. Nem tudjuk Elysia, vérfarkasnak csak születni lehet. – Dalma bocsánatkérőén nézett rám. – Mi is tanácstalanul állunk az eset előtt.
-         Majd én megadom a választ a kérdéseitekre. – egy hang az ajtó felől hirtelen megszólalt.
Mindenki – beleértve engem is – a titokzatos idegen felé fordultunk tátott szájjal. De az idegen csak nekem volt ismeretlen, a jelenlévők közül mindenki tudta ki zavart meg minket. Döbbent csend telepedett a szobára.
-         Erina. – Oresztész törte meg a csendet. – Űrnőm.
Mindenki meghajolt a csodaszép nő előtt én viszont csak álltam ott, mint egy kőszobor. A nő engem tanulmányozott holdkő színű szemeivel, ami annyira hasonlítottak a királyéra.
-         Erina? – nem mertem elhinni. Nem ez csak egy álom. Nem állhat egy istennő itt előttem.
Dastan felegyenesedett. A többiek követték a példáját.
-         Elysia. – Dastan hangja figyelmeztető volt, de nem törődtem vele.
Erina fehér ruhája rásimult a testére kihangsúlyozva gyönyörű alakját. Hosszú fekete haja körbeölelte. Bőre halványan fénylett. Tekintélyt parancsoló és hatalmast sugárzó volt a megjelenése.
-         A nevem Erina. Én vagyok az éjszaka úrnője. – hangja akár az angyalok éneke.
Megkövülten álltam. Még mindig nem akartam elhinni, amit a két szememmel látok. Hirtelen egy emlékfoszlány ugrott be, de homályos volt. Csak egy nő körvonalát tudtam kivenni. Erina.
-         Én ismerem magát.
-         Úgy van gyermekem.
-         De ez nem lehetséges.
Nem, ez lehetetlen. Hisz én ember voltam, nem ismerhetek egy istennőt. Főleg nem a gyerekkoromból.
-         Minden kérdésedre választ adok.
-         Megőrültem vagy mi a fene folyik itt? Ön megtudja nekem adni a válaszokat?
-         Igen.
-         Akkor kérem, mondja el.
-         Valóban ezt akarod? Felkészültél rájuk?
-         Igen. – egy cseppnyi határozatlanság sem volt a hangomban. Tudnom kellett végre.
-         Te eleve vérfarkasnak születtél, Elysia.
-         Micsoda?
Mindannyian megdöbbentünk.  Egyikünk sem erre a válaszra számított. Még levegőt is elfelejtettem venni. Most már végképp nem értek semmit.

4 megjegyzés:

  1. Nagyon izgalmas és jó lett a fejezet, alig várom, hogy Erina mindent elmeséljen :D
    Egy-két kissé értelmetlen résztől meg némi ismétléstől eltekintve megint fenomenálisat alkottál :D
    Nagyon várom a következő fejezetet :3 Puszi

    VálaszTörlés
  2. Oh, fenomenális? Ilyen dicséretet sem kaptam még. Köszönöm. Igyekeztem :P Örülök, hogy tetszett.

    VálaszTörlés
  3. Imádtam ezt a fejit is mint mindegyiket... egy-két apróbb helyesírási hibától eltekintva nagyon izgalmas volt....
    Csak így tovább... nagyon vároma kövit is
    Puszi Flora

    VálaszTörlés
  4. imádtam ahogy alakul a történet egyre jobb és izgalmasabb lesz :D arra rájöttem h ahhoz h mindig a legjobb helyen hagy abba egy fejezetet ahhoz a legjobban értesz :D de nem is baj ettől csak még jobb :D már nagyon várom a kövi fejit :D

    VálaszTörlés