2011. január 28., péntek

Üvöltő éj - Tizenhatodik fejezet


Tizenhatodik fejezet

Valószínűleg a tervem nagy őrültség, de nem tehetek mást. Egyéb módot nem tudtam kieszelni és a zsigereimben éreztem, hogy már nincs túl sok időm, így hát most kell megtennem.
Megint kártyáztunk Algernonnal és pont úgy, mint legutóbb, megint én nyertem sorozatosan. Ezen csak magamban mosolyogtam. Hát, ez nem Algernon napja. Nagy levegőt vettem. Kezdődjék a színjáték. Nyújtózkodtam egyet és ásítottam, azt a látszatot keltve, hogy nyúzott vagyok.
-         Fáradt vagy?
-         Igen. Azt hiszem, elmegyek és megfürdöm.
-         Megint Dastan fürdőszobájában? – vigyorgott kajánul Algernon.
Elpirultam, ami nem volt színjáték, de ezzel sikerült megtévesztenem. Felkeltem és Algernon jött velem. Lovagiason kinyitotta nekem Dastan szobájának ajtaját és egy kézmozdulattal jelezte, hogy menjek be.
-         Hölgyeké az elsőbbség.
-         Köszönöm, uram. Ön nagyon előzékeny velem szemben. – hajoltam meg kissé viszonozva Algernon gesztusát.
Már mindketten nevettünk.
-         Ugyan, nem tesz semmit.
Amint beléptünk, én azonnal a fürdőszoba ajtóhoz mentem és kinyitottam, de nem mentem be. Visszafordultam, épp időben ahhoz, hogy lássam, ahogy Algernon lehuppant Dastan ágyára és kényelmesen elhelyezkedett. 
-         Eltarthat egy darabig. Biztosan megvársz?
-         Naná. Csak nyugodtan, nem kell sietned.
-         Oké. – mondtam és igyekeztem, hogy természetesnek tűnjek.
Besiettem, kulcsra zártam az ajtót, majd gyorsan megnyitottam a csapokat és hagytam, hogy a kád megteljen vízzel, de nem vetkőztem le. Nem állt szándékomban áztatni magam. Ezt csak elterelésnek szántam.
Azért, hogy ne legyen folyamatos a víz csobogása, feltűrtem a pulóverem ujját és megmostam a kezem, majd a másikat is és megismételtem a mozdulatsort, miközben a kád szélén ültem. Erre lehet, hogy nem volt szükség, de így készültem fel lelkileg arra, amire most készülök. Hogy cserbenhagyom a barátomat, Algernont. Bár erre nem lehet felkészülni, mégis csak a víz hangjára figyelve, minden borús gondolat kiszállt a fejemből.
Miután párszor már megmostam a kezem, a kádban összegyűlt vízzel kezdtem el „játszani”, ami olyan hangot adott, mintha a kádban ülve áztatnám a tagjaim. Végül elzártam a csapot és a vizet folyamatosan mozgásban tartottam, majd kicsit később abbahagytam, mivel úgy gondoltam elég hihetően alakítottam a mosakodási szokásaim hangját, amit Algernon kintről biztosan meghall. Ez volt a cél.
Ezután odamentem a szekrényben és kinyitottam az ajtaját. Megsimogattam a fekete törülközőket és nagyot szippantottam az illatukba. Dastan összetéveszthetetlen illata. A szívembe mart az érzés, hogy elárulom azzal, hogy itt hagyom, miközben azt hiszi, itt fogok várni rá. De amúgy sem saját akaratomból jöttem ide, így jogom van elmenni és ő biztos nem engedne el, ha tudná, elakarok menni. Ezzel hitegettem magam, hogy erőm legyen véghez vinni a tervem.
Fogtam a törölközőket és a pizsamákat és összekötöttem őket, ahogy a filmekben szokták. Tudom, elcsépeltnek és unalmasnak tűnhettem a külsőszemlélő számára, de ez kétségbeesett próbálkozás volt. Tiszta menekülési vágyat éreztem, ezért nem érdekelt, hogy végül elkapnak-e, de legalább meg kellett próbálnom.
Most jön a terv nehezebbik része. Felsóhajtottam. Letettem a mostanra már méretes „kötelemet”, majd odamentem a kádhoz és kihúztam belőle a dugót. A víz szép lassan örvénylett lefelé a lefolyón.
Odasétáltam a mosdókagylóhoz és lesöpörtem róla a fogkefét, a szappantartót és mindent, ami ott volt, amik hangos csattanással értek földet. Nem csalódtam, mivel Algernon azonnal az ajtónál termett és dörömbölni kezdett rajta.
-         Minden rendben?
-         Algernon, nagyon rosszul vagyok. – csuklott el a hangom.
Utáltam hazudni neki és hogy bajba sodron, de nem tehetek mást. De hogy ne legyen Dastan annyira mérges Algernonra, még korábban elrejtettem egy üzenetet a táskámban. Remélem, megtalálja.
-         Bemegyek! – hallottam Algernon hangját.
-         Ne, ne, ne! – tiltakoztam. Számítottam rá, hogy ez fog történni, de attól még bepánikoltam. Ha most lebukom, azzal hogy Algernon benyit, akkor füstbe megy a szabadulásra tett kísérletem. – Meztelen vagyok. Maradj kinn!
-         Elysia…
-         Menj, hívd ide Magdalénát, vagy orvost, vagy valakit!
-         De nem hagyhatlak itt.
-         Menj már!
-         Rendben. Sietek, de maradj, ahol vagy és ne nyisd ki az ajtót, ha nem én vagyok az.
Hallottam Algernon sietős lépteit távolodni. Azonnal felpattantam és amint hallottam, ahogy Algernon becsapta Dastan szobájának az ajtaját, kirohantam a fürdőszobából és bezártam az ajtót, amin az imént még Algernon rohant ki, hogy ezzel is lassítsam őt, mikor visszajön. Tudtam, hogy néhány másodpercnél tovább nem fogja feltartani, de az mégis több a semminél.
Visszarohantam a kötelemért a fürdőbe és kirohantam az erkélyre, majd a kötél egyik végét a kovácsoltvas korláthoz és a másik felét ledobtam. Nem teljesen ért le a földre, így kicsit megrémültem, ezért nyeltem egy nagyot.
Ne most rezelj be, Hathaway. Ha már rászántad magad, akkor vidd is véghez. Ezt mondogattam magamnak, mintha csak mantra lenne, így rászántam magam és átléptem a korlát másik oldalára. Megfogtam a kötelet, gyors imát mondtam, majd elkezdtem leereszkedni rajta. Sosem voltam jó az ilyenben, de az adrenalin hatására viszonylag gyorsan haladtam lefelé. Mikor már majdnem elértem a kötél végét, éreztem, hogy a kötél enged és körülbelül a közepénél az egyik csomó kioldódott.
Megálltam, hogy ne sikítsak, de nem sok híja volt, hogy elveszítsem a fejem. Pár másodpercnyi zuhanás után földet értem a lábamon. Azonnal összecsuklottam. Megtapogattam a bal lábfejem és kis szúrós fájdalmat éreztem. Ez nem ígért sok jót, de ennek ellenére felálltam. Igyekeztem nem rátámaszkodni a bal lábamra és futásnak eredtem. Nem tudtam, merre haladok, csak azt, hogy minél messzebb kell jutnom innen.  Futottam, csak futottam hátra sem nézve. Eleredtek a könnyeim.




Miután Elysia rosszul lett a fürdőszobában lefutottam a földszintre és elrohantam Magdalénáért. A konyhában találtam meg a komornyikkal, épp ettek valami harapnivalót.
-         Magdaléna, gyere. Elysia rosszul lett és nem enged be a fürdőbe.
Magdaléna felpattant és visszarohantunk a szobába, de még hallottam a komornyik hangját:
-         Hívok orvost.
Nem volt időm válaszolni, hanem Magdalénával felrohantunk, én pedig nagy lendülettel mentem az ajtónak, annak tudatában, hogy csak behajtottam, de nincs bezárva. Ám mikor nekifeszülten nem történt semmi. Hitetlenkedve néztem az akadályt jelentő ajtót, majd megfogtam a kilincset és lenyomtam, de nem történt semmi. Be van zárva. Megijedtem, hogy valaki bement hozzá, ezért betörtem az ajtót. Benéztem a fürdőbe, de hűlt helyét találtam Elysiának.
-         Uram, nézze. – szólalt meg Magdaléna az erkély felé mutatva.
Azonnal kisiettem az erkélyre és láttam, hogy egy törölközőkből álló kötelet kötöttek a korláthoz.
-         Bassza meg! Azonnal hívj össze egy csapatot. – fordultam Magdaléna felé. – Kezdjék meg a keresést. Meg kell találnunk Elysiát, mielőtt baja esik és Dastan tudomást szerez az eltűnéséről. Siess!
-         Igenis. – hajolt meg Magdaléna, majd, én pedig Elysia után eredtem.
Lemásztam a kötélen, ahonnan a kötél véget ért leugrottam és guggolva értem földet, majd azonnal felpattantam. Beleszimatoltam a levegőbe és rájöttem, Elysia a tó irányába indult el.
-         Oh, ne már! Lehet még ennél rosszabb a helyzet?! – kérdeztem magamtól.
Nagy levegőt véve sprintelni kezdtem, hogy utolérjen Elysiát. Ahogy futottam, hallottam a letört ágak hangját, ahogy rájuk léptem, de egyre erősebben éreztem Elysia illatát, ezért gyorsítottam a sebességen.
A látásom kiélesedett és gyorsan hozzászokott a kevés fényhez. Ebben legalább előnyöm van Elysiával szemben. Viszont, egyre jobban hatalmába kerített egy rossz érzés. Sietnem kell.
Pár percnyi futás után, meg is pillantottam Elysiát, ahogy ő is gyors tempóban rohan.   
-         Elysia, állj! – kiabáltam utána.
Elysia hátranézett, ezért megbotlott és elesett, így szinte azonnal utol értem. A kezemet nyújtottam felé, de nem fogadta el és elfordította a fejét. A jobb kezével simogatni a bal tenyerét. Addig nem is értettem, míg meg nem éreztem vérének illatát. Olyan, mint az írisz. A fenébe, ez túlságosan is édes illat, bárki, aki erre jár, azonnal ki tudja szagolni. Már ha vérfarkas.
-         Ne csináld, Elysia. El kell tűnnünk.
Ám mikor meghallottam pár méterre tőlünk egy ág reccsenését, tudtam, hatalmas bajban vagyunk.




Hazafelé tartottunk Sebastian, Annabell, Natalie és én. A Vadászok két nap után elhagyták a város, miután tüzetesen körbenéztek. Természetesen nem találtam semmit, de az is lehet, hogy többen is jönnek majd, egyenlőre viszont minden nyugodt, így visszatérhettünk. Már alig vártam, hogy újra láthassam Elysiát. Ez a két nap, amit tőle távol töltöttem, ráébresztett mennyire szeretem, hogy mennyire fontos a számomra, bár csak nemrég óta ismerem.
Viszont egy gondolat motoszkált a tudatalattimban, hogy valami nincs rendben. Hogy valami nagydolog közelít felénk, ami alapjaiban rendíti meg a világunkat. Az én világomat. Próbáltam elhessegetni ezt a rossz érzést, de újra és újra visszatért, ennek következtében még inkább siettem.
Gyalog mentünk a városba, hogy ne keltsünk feltűnést és így visszafelé is gyalogolnunk kellett. Ahogy egymástól nem messze sétáltunk hallgattam az éjszaka csendjét és felnéztem a csillagokra. Baljós hangulat lett úrrá rajtam, mintha a csillagok is azt üzennék, valami nincs rendben. Így hát lóhalálában rohantam a kastélyhoz barátaimmal a nyomomban.
A kastélyhoz érve azonnal berontottam és megláttam Dalmát a folyosó közepén állva a hall bejáratánál. Odarohantam hozzá, mert megijedtem a furcsa arckifejezéstől, ami kiült gyönyörű vonásaira.
-         Mi történt?
-         Elysia… - nem hagytam, hogy befejezze a mondatot, hanem felrohantam Elysia szobájába.
Az nem lehet, hogy valami baja esett, hisz Algernon vigyáz rá. A szívem kihagyott egy ütemet, mikor benyitottam, de Elysia nem volt ott és az írisz illatát is alig éreztem. Annak ellenére, hogy tudtam, egy ideje már elhagyta a szobát, körbenéztem reménykedve, hátha mégis itt találom. Az ágy mellett megtaláltam a táskáját. Mintha valami erő vonzott volna hozzá, megnéztem az elöl lévő zsebét. Egy összehajtogatott papírt találtam benne az én nevemmel ellátva. Kinyitottam és olvasni kezdtem:

Dastan, köszönök mindent, amit értem tettél attól kezdve, hogy megláttalak farkas alakban és megmentettél. Sokat gondolkoztam kettőnkről, de csak arra jutottam, nem érdemellek meg téged. Túl jó voltál hozzám. Élveztem minden veled töltött percet, de én ember vagyok, nem maradhatok itt. Te pedig találsz majd egy lányt, aki megfelel az elvárásaidnak és meg tudja neked adni azt, amit én nem. Kiötlöttem egy tervet hogy szökjek meg és kérlek ne haragudj Algernonra, mivel ő nem tehet semmiről. Az fáj a legjobban, hogy ezzel a tettemmel mindkettőtöket megbántalak, de nincs más választásom. A veletek töltött idő örökre a szívembe véstem, de a saját életemet kell élnem, a saját utamat járva. Kérlek, bocsáss meg nekem és ne aggódj miattam, eddig is megvoltam ezután is megleszek. Sajnálom, Dastan. Remélem, meg tudsz bocsátani és mindenki más is, akit most megbántottam. Kérlek, ne gyere utánam, már eldöntöttem és ezen semmi sem változtathat.

Örökké emlékezni fog rád és hálás lesz, Elysia

A papír kiesett a kezemből, miután elolvastam az utolsó sort is. Úgy éreztem, a szívemet átdöfték egy késsel, ezért oda tettem a kezem, de csak a pólóm anyagát és a sértetlen bőrömet éreztem alatta. Alig kaptam levegőt és hirtelen minden érzés eltűnt belőlem, kivéve a fájdalom és a kétségbeesés, ami megmaradt.
-         Dastan… - szólított meg gyengéden Dalma.
A hátam mögött állt, vélhetőleg az ajtóban. Nem fordultam meg, nem érdekelt már semmi más, csak Elysia. Elhagyott. Itt hagyott engem. Az nem lehet.
Hirtelen Dalma hátulról átölelt, nekem pedig nem volt erőm ellenkezni. Nem fog visszajönni, elment…csak erre az egy dologra tudtam koncentrálni. Nem voltam képes semmire, csak Elysiát akartam magam mellett tudni.
-         Algernon utána ment, de keresőcsapatot is indítottunk, de Dastan… - hirtelen Dalma elhallgatott, majd ismét elkezdte – Elysia a rossz irányba indult. A te erkélyedről mászott le és a Gyilkos-tó irányába menekült.
Hirtelen megdermedtem, az érzékszerveim pedig kiélesedtek harcra készen.
-         Micsoda? – nyögtem ki végül.
-         Nagy veszélyben van.
Amint felfogtam a szavai jelentését, azonnal kibontakoztam az öleléséből és elindultam lefelé a lépcsőkön, hogy elindulhassak Elysia után. A barátaim még mindig ott voltak, ahol Dalma még nem rég állt és látszott rajtuk, már tudják mi történt.  
-         Veled megyünk. – mondta Natalie.
Elszántságot láttam az arcán.
-         Nem.
-         Miért nem?
-         Sebastian te velem jöhetsz, a többiek maradnak. Nincs időm vitákra. Maradtok és kész.
Senki sem mert velem ellenkezni. Éreztem, ahogy ők is a feszültséget a levegőben. Ha az asszonyomnak baja esik, akkor vér fog folyni. Méghozzá rengeteg vér. Éreztem, hogy az ösztöneim életre keltek és kezdtem elveszíteni a fejem. Ha nem sietek mindenki veszélyben lesz a közelemben, amíg Elysiát biztonságban nem tudom.
-         Induljunk.
Sebastian csak bólintott és utánam jött.
Kezdődjék a vadászat.

2011. január 23., vasárnap

Üvöltő éj - Tizenötödik fejezet


Tizenötödik fejezet

Amíg Dastan elrohant Algernonnal, hogy ne idegeskedjek és ne gondoljak arra, hogy megint itt vannak a Vadászok, ahogy Dastan nevezi őket, felöltöztem. Akaratlanul is eszembe jutottak a Dastannal való első találkozásunk emléke. A veszélyre, amitől úgy megrémültem, azért hát átmentem Dastan szobájába és levettem a Drakulát a könyvespolcról, így nyugtatva meg saját magam.
Azonnal olvasni akartam, így leültem a földre az ágynak támaszkodva, a könyvespolccal szemben. Természetesen nem az ágyra feküdtem, mivel fura helyzet lenne, ha Dastan visszajönne és a saját ágyában fekve találna.  
Körülbelül a harmincadik oldalnál tarthattam, mikor Dastan és Algernon bejött a szobába. Felnéztem rájuk, de nem mozdultam el a földről. Mindketten úgy néztek rám, mintha nem lennék normális, ezen pedig mosolyognom kellett. Hát ennyire furcsa látvány, ahogy a padlón olvasok? Pedig itt érzem magam a leginkább biztonságban, persze kivétel akkor, ha Dastan is a közelemben van. Na jó, Hathaway ezt azonnal hagyd abba.
Miután Dastan túljutott az „Elysia-a-földön-olvas-az-ágyamnak-támaszkodva” sokkon, odajött hozzám és leguggolt.
-         Hát, te meg mit csinálsz itt? Kerestelek a szobádban, de nem voltál ott, így aggódtam. – becsuktam a könyvet és letettem magam mellé.
-         Sajnálom, de olvasni támadt kedvem és láttam a könyvgyűjteményed. Ezenkívül pedig gondoltam, hogy itt fogsz először keresni.
-         És mit olvasol?
-         Bram Stoker Drakuláját.
-         Hmm… jó választás. – egymás szemébe néztünk.
Algernon köhintett egyet megzavarva a meghitt pillanatot. Szinte már el is felejtettem, hogy itt van, de hálás voltam neki, hogy közbelépett.
-         Dastan nem érünk rá. – sürgette Algernon a barátját.
-          Igen, igazad van. Elysia figyelj rám. Most el kell mennem pár farkassal együtt, hogy megfigyeljük a városban tanyázó Vadászokat. – megdermedtem, ezért Dastan megfogta a kezem – Nem kell aggódnod, csak megfigyeljük őket és hamar visszajövünk. Addig pedig Algernon itt marad veled és vigyáz rád.
-         Jobban örülnék, ha veled menne. – vágtam rá azonnal.
Valóban aggódtam miatta, de itt a lehetőség, hogy elszökjek, már ha elég ideig távol lesz Dastan, de mindez meghiúsul, ha Algernon pesztrál. Különben is, ha Algernon ott van vele, akkor vigyáznak egymásra és egyiküknek sem esik baja.
-         Köszönöm, hogy így bízik a képességeimben, kisasszony. – hajolt meg Algernon előttem. – De itt kell maradnom, vagy Dastan kicsinál. Sajnálom.
Algernon bűnbánó arcot vágott, mintha szívesebben menne terepre, minthogy rám kelljen vigyáznia. De lemerném fogadni, hogy Dastan egy tapodtat sem fog mozdulni, amíg bele nem egyezem.
-         Nem hiszel a képességeimben? – fordult felém Dastan.
-         Nem erről van szó.
-         Akkor egyezz bele.
-         Nincs más választásom, ugye?
-         Nincs.
Felsóhajtottam.
-         Hát, akkor a kérdés eldőlt.
-         Igen. Most pedig indulnom kell. Búcsúzni jöttem.
Dastan megszorította a karom, majd felkelt, megfordult és az ajtó felé indult. Én is felpattantam és mielőtt még egy lépést is tehetett volna, megragadtam a karját. Nem igazán fogtam fel, mit teszek, csak ösztönösen cselekedtem. Nem is tudom igazán mi motivált. Talán az aggodalom.
-         Vigyázz magadra, kérlek.
Dastan megfordult és olyan széles mosolyt villantott rám, amitől megremegett a térdem.
-         Meglesz. Te pedig, - mutatott rá Algernonra – figyelsz rá, megértetted? Ha bármi történik vele, elevenen megnyúzlak.
Algernon, aki úgy tűnik, mindig mindent elviccel, halálosan komoly arccal bólintott. Valóban ennyire fontos lennék Dastan számára?


-         Na, mit szeretnél csinálni?
Már a Dastané melletti „szobámban” próbáltuk elütni az időt Algernonnal. Nem rég jöttünk vissza ide, miután Dastan elment a többi vérfarkassal a közeli városba. A gyomron azóta görcsben van, a szívemen pedig hatalmas kő.
Csak néztem ki a fejemből és elképzeltem a csata különböző kimeneteleit, ha összecsapnak. Az időérzékem teljesen cserbenhagyott és nem tudtam, mióta ülhettem Algernonnal a szobában. Öt perce, vagy fél órája? Már létezni sem tudok Dastan nélkül?
Mivel nem szóltam Algernon felsóhajtott.
-         Kérlek, ne aggodalmaskodj. Nem lesz semmi baja. Ha pedig itt emészted magad, még a végén beteg leszel és Dastan letépi a golyóimat. Könyörgöm Elysia, rajtad múlik a testi épségem.
Végül ránéztem és valódi aggódást véltem felfedezni a szemében, még ha a hangja nem is tükrözte. Egy gondolat fogalmazódott meg benne, aminek hangot is adtam. Nem gondolkodtam, hanem kimondtam, ami épp az eszembe jutott.
-         Algernon, mondd csak, te félsz kimutatni a valósi érzéseid igaz?
-         Miről beszélsz?
Algernon a székben ülve kiegyenesedett és vastag álarc mögé rejtette érzéseit. Még a borostyán szeméből is eltűnt a megszokott csillogás. Meg sem próbált hitetlenkedő arcot vágni. Meg kell hagyni a páncél, amit visel nagyon jól kidolgozott, talán még Dastan sem vette észre mennyire mélyek az érzései, de én észrevettem a réseket az álarcon, amit maga köré vont.
Talán azért, mert olyasvalaki láthatja csak meg, aki nem elfogult vele szemben. Aki rokonlélek vele. Én is olyan vagyok, mint ő. Mindig mások érzéseit tartottam szem előtt. Csak azután jöhettek a sajátjaim, miután mindenki más elégedett és próbáltam nem kimutatni a bajaim. Ki gondolta volna, hogy pár perc alatt ki lehet ismerni a másik titkait. De talán, csak azért sikerült, mert ha Algernonra nézek olyan, mintha tükörbe néznék.
-         Előttem ne próbáld megjátszani magam. Egy hajóban evezünk.
Ezzel sikerült meglepnem Algernon, aki felvonta a szemöldökét.
-         Valóban?
-         Már te is észrevetted, hogy így van nem igaz?
-         Talán.
-         Ki gondolta volna, hogy a mindig vicces Algernon, szókimondó viselkedéssel próbálja eltitkolna az érzéseid. Ezentúl majd mindig figyelem, mikor próbálsz meg átverni a szavaiddal. A szád mond valamit, ha elrejtse azt, mit a szíved érez. Meglepő fordulat. Nem sokan néznék ki belőled. – rámosolyogtam az ágyról.
Magas labdák adtam Algernonnak, hogy oldjam a feszültségét. Tessék, megint csak másra gondolok magam helyett.
-         És ki gondolta volna, hogy a kicsi, félénk Elysia rájön a titkomra, amire eddig senki más. Gratulálok. Nem hittem volna, hogy észreveszed. Hogy képes leszel rá, kisember. De tudom, hogy ez rád is ugyanúgy vonatkozik.
Áúúúú. Ez fájt, de tudom, csak azért mondja, hogy elterelje a szót.
-         Úgy gondolod?
-         Hogy érzel Dastan iránt? – kérdéssel válaszolt a kérdésemre.
Hogy én ezt mennyire utálom.
-         Nem válaszolsz?
-         Még magam sem tudom. – hazudtam.
-         Ne köntörfalazz. – vigyorodott el Algernon. Én is átláttam rajta, de ő is rajtam. – Én bevallottam, hogy igazad van, hát most rajtad a sor.
Nagy levegőt vettem és:
-         Szeretem. – ismertem be.
-         Mindjárt gondoltam. Összeilletek.
Csak néztem Algernonra. Én és Dastan összeillünk? Mint tűz és víz.
-         Ne nézz rám így. Tudom, hogy igazam van. Még sosem láttam Dastant ilyen boldognak és ezt neked köszönheti. Senki más nem tudta volna, így megváltoztatni. Ti egymásnak vagytok teremtve. Ezenfelül pedig, bármit megtenne érted. Hidd el, ha itt maradsz, mindent megtesz majd, hogy boldoggá tegyen.
-         De én nem vagyok vérfarkas. – tiltakoztam.
Nem akartam jelentőséget tulajdonítani Algernon szavainak és érzelemmentes logikával meggyőzni magam.
-         Az nem számít.
Olyan meggyőződéssel állította ezt Algernon, hogy majdnem én is elhittem, de gondolatban felpofoztam magam, hogy magamhoz térjek. Végül lebeszéltem magam, hogy itt maradjak.
Meg kell szöknöm. Ennek érdekében a mai és a holnapi napot arra kell használnom, hogy meggyőzzem Algernont, nem teszek semmit az aggódáson kívül, így majd holnap este elszökhetek. De valahogy ki kell találnom, ezt hogy kivitelezzem. Majd csak kitalálok valamit. 
-         Tudod mit Algernon? Kártyázzunk.
-         Ez a beszéd. – széles mosoly terült szét az arcán.
Negyed órával később Algernon már nem volt olyan lelkes vesztesz sorozata miatt. Én viszont felpörögtem és húztam Algernon agyát.
-         Na mi van Algernon a többi nőt is így nyűgözöd le?
Amilyen arcot vágott, valószínűleg a szívére vette, de én csak nevetni tudtam. Látva Algernon, hogy sikerült elterelnie a gondolataim, túltette magát az előbbi duzzogáson és velem együtt nevetett.
-         Éhes vagy?
-         Most, hogy mondod igen.
-         Akkor hozok fel magunknak valamit.
-         Rendben.
Miután megvacsoráztunk a tervem részeként, Dastan fürdőszobájában fürödtem le, azzal az indokkal, hogy ott nagyobb a kád és hogy érezni lehet Dastan illatát. Algernon nem firtatta. Bő húsz percig áztattam magam, majd miután pizsamát vettem a szobámba visszavonulva aludni tértem. Algernon körülbelül két perc alatt zuhanyozott le és csatlakozott hozzám a szobámban. Behozott magával egy nagyméretű fotelt, amiben ülve akart aludni.
-         Algernon, te meg mit csinálsz?
-         Dastan azt mondta, ne hagyjalak magadra egy percre se. Ez persze nem vonatkozik arra, mikor fürdesz, vagy a mosdóban tartózkodsz, és persze néhány percre magadra hagyhatlak, de huzamosabb időre nem. Mint tudod szinte mindenki elfogadott téged, de vannak, akik nem és jobb félni, mint megijedni.
Tudtam, kire gondol. Dastan apjára, a vérfarkasok királyára. Oresztészre. Mivel ember vagyok, mindenáron a halálomat akarja. Ez megnyugtató.
-         Miért nem hozol be akkor valami kényelmesebbet?
-         Itt most nem az én kényelmem a lényeg. Fontos, hogy azonnal lépni tudjak, ha szükséges. Az éjszaka kivételesen veszélyes lehet számodra.
Erre inkább nem mondtam semmit és próbáltam nem elképzelni a jelenetet sem. De az, hogy Algernon itt van velem kicsit megnyugtatott. Végül sikerült elaludnom, ami nem volt egyszerű. Zavart a figyelő szempár, ugyanakkor megnyugtatott. Ez az érzés, még álmomban is megmaradt.


Mikor felébredtem nyújtózkodtam egy nagyot, miközben ásítottam.
-         Hogy aludtál? – kérdezte Algernon.
-         Én elég jól aludtam köszönöm, de te elég nyúzottnak tűnsz Algernon. Sajnálom ez az én hibám.
-         Ugyan már. Kötelességem megvédeni a csinos hölgyeket.
Algernon felkelt és megropogtatta a vállát. Úgy fest, mint aki egész éjszaka egy pózban ült. Nem csodálom, az a szék nem épp a legkényelmesebb. De most, hogy jobban megnéztem szép karikák voltak Algernon szeme alatt.
-         Aludtál te egyáltalán?
-         Nem.
Olyan határozottan és habozás nélkül mondta ezt, hogy teljesen megdöbbentem.
-         Ez most komoly?
-         Miért ne lenne az?
-         Akkor aludnod kell. – pattantam ki az ágyban.
-         Eszem ágában sincs. Nincs szükségem rá. Akár több napig is kibírom alvás nélkül, csak innom kell egy bögre kávét, és meglátod jobb leszek, mint újkoromban.
Az az érzésem támadt, csak azért mondja, hogy megnyugtasson.
-         Figyelj, nyugodtan alhatsz, én úgy is olvasni akartam, ami mások számára nem valami izgalmas. Különben is felébrednél, ha valaki bejönne az ajtón, ha pedig mégsem majd sikítok. És ha nem alszol, akkor fáradt leszel, ha pedig fáradt vagy nem tudsz megvédeni, nem igaz?
-         Nem hiszem, hogy…
Csúnyán néztem rá és végül beleegyezett.
-         Oké.
Arra már nem tudtam rávenni Algernont, hogy ágyon aludjon, de legalább pihen. És ez nem csak azért jó, mert jobban lesz és feltöltődik, hanem mert lehet, hogy olyan mélyen fog aludni, hogy el tudok majd szökni.
Fél órával azután, hogy Algernon elaludt és a légzése lelassult, csöndben felkeltem, majd szép lassan osontam az ajtó felé. Nem jutottam messze az ágytól, mikor Algernon megszólalt:
-         Hova mész?
-         Úr isten! – ugrottam egyet ijedtemben.
Ránéztem Algernonra, akinek a szeme még mindig csukva volt.
-         Halálra ijesztettél.
-         Sajnálom.
Algernon felnyitotta a szemét és a borostyán szempár gyanakvóan végigmért.
-         Válaszolsz?
-         A fürdőbe, csak nem akartalak felébreszteni. – válaszoltam kicsi habozás után.
Algernon felhúzta a szemöldökét, de nem szólt én pedig beviharzottam a fürdőszobába. Most mit csináljak? Vajon átlátott rajtam?

A nap hátralévő részét szinte semmittevéssel töltöttük Algernonnal. Nem hoztuk fel többet a témát a lopakodásomról, így megnyugodtam. A tervemet, akkor is végre kell hajtanom. Nem tudhatom, hogy meddig marad el Dastan.
Amikor a nap már majdnem alábukott a horizonton a gépezet fogaskerekei beindultak. Tudtam, innen nincs visszaút.

2011. január 16., vasárnap

Üvöltő éj - Tizennegyedik fejezet

Tizennegyedik fejezet

Az isten verje meg. Azonnal megéreztem Elysia hangulat változását. Mindent, amiért eddig dolgoztam Annabell egy pillanat alatt lerombolt. Nem hiszem el. Eddig senkinek semmi baja nem volt azzal, hogy mit teszek és most, hogy elvárnám ugyanezt, mindenki beleüti az orrát a dolgomba. Már felnőtt vagyok és képes vagyok eldönteni, hogy mi a jó nekem, s mi nem, vagy hogy mit akarok.
Beletúrtam a hajamba idegességemben. Megpróbáltam visszafogni a dühöm, hogy ne ugorjak Annabellnek.
Annabell kilépett az árnyékból. Meglátva Elysia arckifejezését, kárörvendően elmosolyodott. Ettől a haragom újult erővel akart a felszínre törni.
-         Menj el, Annabell. Semmi közöd hozzá, hogy mit csinálok.
-         Ugyan már Dastan. Én sokkal jobban illek hozzád, mint ő. – mutatott Elysiára. – Én boldoggá tudlak tenni, egész hátralévő életedben.
-         Semmi keresni valód itt. Takarodj! – keltem ki magamból.
Már nem bírtam tovább Annabell ostoba szövegelését hallgatni. Egy ideje már tudom, hogy szerelmes belém, de már az elején tisztáztam vele, hogy köztünk soha semmi sem lehet. És mégsem adta fel, de ez már tűrhetetlen.
Számomra már nem létezik más nő, csak Elysia. Olyan mintha én lennék a Föld. A Napom körül keringek, aki az életet adó fény számomra. Ezt jelenti nekem Elysia. Az én éltető Napom. És nem hagyhatom, hogy Annabell miatt elveszítsem életem értelmét.
-         Dastan… - kezdte Bell.
-         Mi soha nem leszünk együtt. Világosan elmondtam, hogy ez soha nem fog megtörténni. Eddig is és ezután is csak úgy tudok rád gondolni, mint a barátomra. Ennél többet nem tudok nyújtani neked, Annabell. Nagyon sajnálom. Ha nem tudod elfogadni, hogy Elysiát választottam, akkor jobb, ha többet nem beszélünk. Menj! – Bell megrökönyödve állt és nem mozdult. – Most!
Végül Annabell felismerte az árulkodó jeleket, amik arra utaltak, hogy nem vagyok teljesen önmagam és penge élen táncolok. Felébredt védelmező ösztönöm, bár Annabell nem jelentett igazi veszélyt, a kapcsolatomat Elysiával viszont elronthatta, és ez akaratlanul kiváltotta a védekező mechanizmust bennem. Nem sok híja volt, hogy elveszítsem a fejem. Ezt látva Annabell bölcsen visszavonulót fújt.
Apró lélegzetvételeket véve próbáltam lehiggadni. Elysia felé fordultam, mikor eléggé lehiggadtam ahhoz, hogy rá merjek nézni úgy, hogy ne ijesszem meg. Mikor ránéztem szemében már nyoma sem volt a pár perccel ezelőtti vágynak. Magamban káromkodtam. Hát, nem így képzeltem ennek a napnak a megkoronázását.
A szemébe néztem. Próbáltam kiolvasni smaragdzöld szeméből mennyire befolyásolta érzéseit Annabell szavai. Félelmeim beigazolódtak, mikor Elysia nem nézett a szemembe, hanem elfordította a fejét.
-     Kérlek, vigyél vissza a kastélyba.
-     De még nincs vége a bálnak. Algernon szeretné…
Elysia nem szólt semmit, csak lecsukta a szemét. Elhallgattam. Kétségbeesésemben hozakodtam elé a legjobb barátommal, mert tudtam, Elysiának hatalmas szíve van és sosem bántana meg senkit. És most ki akarnám ezt használni, hogy mindenképpen magam mellett tartsam. Hogy én milyen egy önző, vadbarom vagyok.




A szívem majd megszakadt a gondolattól, hogy megbántottam Dastan érzéseit és Algernonnak is csalódást fogok okozni azzal, hogy idő előtt otthagyom a bált, de nem tudnék ezek után úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Eldöntöttem, hogy amint lehetőségem adódik, elszököm. Ennek így kell lennie. Mindenkinek jobb lesz. Mindenki visszatér a megszokott életébe. Ezzel hitegettem magam.
-     Menjünk vissza a kocsihoz.
Bólintottam. Dastan meg sem próbált hozzám érni. Ettől egyszerre voltam boldog és szomorú. Néma csöndben mentünk egymás mellett az utcákon. Valószínűleg Dastan direkt kerülte meg a főteret. Milyen kedves. Bárcsak ne tenné. Sokkal könnyebb lenne számomra, ha utálatosan viselkedne velem, így itt tudnám hagyni.
Szinte észre sem vettem, hogy odaértünk a kocsihoz. Dastan megint kinyitotta nekem az anyósülés ajtaját és gyorsan beszálltam. Követte a példám, majd beindította a motort. Néztem ki az ablakon és nem állt szándékomban beszélgetést kezdeményezni. Úgy tűnik Dastan ezzel nem értett egyet.
-         Elysia…
Nem szólaltam meg és nem is néztem rá. Úgy tettem, mintha nem is hallottam volna. Talán akkor feladja.
-         Szeretném, ha ezt megbeszélnénk. Ne is hallgass Annabellre. Szerelmes belém és nagyon féltékeny típus.
-         Igen. Ezt elég egyértelműen kifejezte. De nem Dastan, nincs mit megbeszélnünk.
-         De igenis van.
Ezzel nem értettem egyet. Elhatároztam magam, és ha hagynám, hogy Dastan elmagyarázzon mindent, abba az illúzióba ringatná mindkettőnket, hogy nekünk lehet jövőnk. Pedig ez nem így van.
Még mindig néztem kifelé az ablakon. Figyeltem az elsuhanó fákat.
-         Elysia, nézz rám.
Nem tettem eleget a kérésének. Ha megtettem volna, átható kék tekintete bűvkörébe kerülök. A szeme sarkából láttam a kastély körvonalait. Dastan rátaposott a gázra, amin nagyon meglepődtem, majd pár pillanat múlva olyan hirtelen fékezett le, hogy meg kellett kapaszkodnom a műszerfalban, nehogy kiessek a szélvédőn. Most már muszáj volt Dastanra néznem, hogy miért tette ezt. Hisz könnyen bajom is eshetett volna, akárcsak neki.
Amikor felé fordultam, azonnal lecsapott. Hátrahőköltem a szemében tükröződő vad tekintet láttán. Olyan volt, mint egy ragadozóé, aki becserkészi a zsákmányát.
A hátammal már az ablaküvegnek dőltem, így nem tudtam tovább menekülni. Dastan arca körülbelül öt centire volt tőlem, csapdába ejtve ezzel. Nyeltem egyet. Most először ijedtem meg Dastantól.
-         Meg kell hallgatnod. – visszafojtott düh érződött a hangján.
-         Dastan, megijesztesz. Engedj el. – suttogtam.
Miután Dastan megértette, hogy megrémített azonnal, mintha puskából lőtték volna ki, hátradőlt, majd bűnbánó arccal megszólalt:
-         Sajnálom. Nem akartam… én csak tisztázni akartam… - beletúrt a hajába idegességében.
-         Fáradt vagyok. Köszönöm az estét. Jóéjszakát.
Nem vártam meg, míg felel. A kilincsért nyúltam és Dastan hagyott elmenni. Így volt a legjobb. Felfutottam a lépcsőn, beléptem a kétszárnyú ajtón és beleütköztem Magdalénába, a szobalányba.
-         Ó, bocsásson meg kisasszony. Nem figyeltem oda.
-         Semmi baj. Én nem néztem az orrom elé. Ha már így összefutottunk segítenél visszatalálni a szobámba?
-         Természetesen. - hajolt meg Magdaléna.
Végig mentünk a márvány folyosón, majd, felmentünk az emeletre. Magdaléna megállt a Dastan szobája melletti ajtó előtt.
-         Köszönöm, Magdaléna. Nagyon kedves vagy.
-         Örömmel tettem, kisasszony.
-         Jóéjszakát.
-         Önnek is.
Beléptem a szobámba és azonnal a fürdőszobába mentem. Nem is néztem meg magam a tükörben. Nem voltam kíváncsi, hogy nézek ki. Ledobtam magamról minden ruhát és beléptem a zuhany alá. Igaz, a fürdőszobában kád is volt, de nem volt hangulatom hozzá. Gyorsan hajat mostam, majd felvettem egy hosszú ujjú, lila pizsamát és szárítatlan hajjal befeküdtem a hatalmas ágyba. Gyorsan mély álomba zuhantam.


Álmomban visszakerültem a múltba, a régi családi házunkba, Londonba. Apám megint hulla részegen jött haza. Anyám kérdőre vonta, hogy miért maradt el eddig és veszekedni kezdtek. Apám erre dühös lett és megverte. Mikor észrevette, hogy én is ott vagyok és leskelődök, nem habozott. Elindult felém, én pedig halálra rémülve bújtam a takaróm alá, de apán nem kegyelmezett. Lerángatta rólam a takarót és fölém tornyosult. Mikor felemelte a kezét az első ütésre sikítottam. De ő csak ütött, ütött és ütött… nem hagyta abba…
Verejtékezve és sikítva ébredtem fel. Reszkettem az emlékek hatására, amiket annyira igyekeztem elnyomni magamban, de néha, mint most is, nem sikerült. Hirtelen egy kezet éreztem a vállamon, ezért ismét felsikítottam.
-         Nyugalom. Shhh… nincs semmi baj, csak én vagyok.
-         Dastan? – nyitottam ki a szemem.
-         Igen. Én vagyok.
Kifújtam a levegőt és próbáltam megzabolázni őrülten verő szívem. Eközben Dastan odaült mellém a takaró tetejére és magához húzott. Nem ellenkeztem, hisz mindig is arra vágytam, hogy valaki ilyenkor megvigasztaljon. Szorosan odabújtam Dastan meztelen mellkasához, aki elkezdte nyugtatóan simogatni a hátam.
-         Nincsen semmi baj. Csak rosszat álmodtál.
Ehhez hasonló mondatokkal nyugtatott meg Dastan, így elernyedtem az ölelésében.
-         Elysia. – szólított meg gyengéden Dastan.
-         Igen?
-         Maradj itt velem, kérlek. Szükségem van rád. Itt meg tudlak védeni mindentől.
Ettől már kijózanodtam és eszembe jutott a tegnapi eset mind az utcám, mind az autóban. Azonnal elhúzódtam Dastanról, ő pedig megbántott arcot vágott.
-         Honnan tudtad, hogy valami nincs rendben?
-         Rossz érzésem volt és meghallottalak sikítani, így azonnal iderohantam.
Ránéztem és szerencsére volt rajta nadrág, bár láthatóan csak felrángatta magára. Elfordultam zavaromban. Nem lesz ez így jó.
-         Szeretném, ha megbeszélnénk, ami tegnap történt.
-         Nincs miről beszélnünk.
-         De van. Láthatóan, teljesen máshogy viselkedsz mióta Annabell megzavart minket. Miért? Nem kell komolyan venni egyetlen szavát sem, hisz mondtam, hogy…
-         Szerelmes beléd és féltékeny. Igen, ezt már én is tudom.
-         De, akkor miért? Mi a baj? Valami rosszat tettem?
-         Nem semmit nem tettél, de én nem tartozom ide Dastan. Ez nem az én világom, nekem az emberek között a helyem. – felé fordultam és az arckifejezését figyeltem.
-         Ezt már megbeszéltük. Itt van a helyed mellettem.
Olyan meggyőződéssel és komoly arccal mondta, hogy majdnem én is elhittem.
-         Milyen jogon mondod ezt? – nem értettem, miért pont engem akar. Végre választ kell kapnom.
-         Mert a sorsunk összeköt minket. Te vagy a párom, Elysia. Te vagy a Nagy Ő, ahogy ti szoktátok mondani. Minden vérfarkas férfi arra vágyik, hogy megtalálja a párját, aki többet jelent a saját életénél is. Ha megtaláljuk, a világunk csak körülötte fog forogni. Semmi más nem fog számítani csak ő.
Nem tudtam mit mondani erre. A párja? A világa csak körülöttem forog? Valami tündérmesébe kerültem?
-         Ígérd meg nekem, hogy nem hagysz el és itt maradsz mellettem. – folytatta Dastan.
Nem feleltem és elfordítottam a fejem, hogy ne keljen a szemébe néznem. Hogy ígérhetném meg neki, mikor eldöntöttem hogy itt hagyom?
Szerencsémre Algernon rontott be a szobába, megmentve ezzel engem.
-         Dastan, apád hivat és azonnal a trónterembe kell menned!
-         Most nem érek rá Algernon. És különben is, nem tudod mi az, hogy kopogni?
-         Erre most nem érünk rá! Nagy baj van!
Erre már én is és Dastan is aggodalmas arcot vágtunk. Összenéztünk, majd szemügyre vettem Algernont. Most hogy jobban megnéztem, elég idegesnek tűnt, ami nem igazán jellemző rá. Ő mindig olyan laza, mintha semmit nem venne komolyan. Itt a bizonyíték, hogy ez nem igaz.
-         Mi az? Mond már!
-         Vadászok!
-         Mi? Az nem lehet! – hitetlenkedett Dastan.
Összerezzentem. Ez nem jó hír. Nagyon nem jó. Dastan felpattant, de mielőtt kiviharzott volna odajött hozzám, gyors csókot lehelt a homlokomra, majd elindult az ajtó felé és csak ennyit mondott:
-         Maradj itt.




Lefelé rohantunk a lépcsőn Algernonnal. Hamar odaértünk és berontottunk a trónterem ajtaján. Ott volt Oresztész, Dalma, Sebastian, Annabell sőt még Natalie is. Nem vártam meg, míg valaki elmagyarázza, mi folyik itt.
-         Apám, igaz, amit Algernon mondott? Vadászok vannak a közelben?
-         A közeli városban, igen. Ezért ti itt mind elmentek és megölitek őket.
-         De apám, nem gondolod, hogy azért küldték őket, mert nemrég megöltem két másik emberüket? Ha megint meggyilkoljuk őket, azzal az összes Vadászt is idecsaljuk, mivel arra fognak következtetni, hogy mi itt vagyunk.
-         Van abban valami, amit Dastan mond. – állapítottam meg Dalma.
Oresztész összeráncolta a homlokát gondolkodás közben. Dalmára nézett, majd felsóhajtott.
-         Rendben. Először odamentek és megfigyelitek, hogy miért vannak itt. Ha csak a városban keresgélnek, akkor hagyjátok őket és visszajöttök. De pár napig mindenképpen ott kell maradnotok. Én addig szólok az összes vérfarkasnak, hogy maradjon a faluban és ne merészkedjenek az erdőbe.
Arra gondoltam, nem hagyhatom itt egyedül Elysiát. Az apám viszont nem fogja engedni, hogy itt maradjak.
-         Algernon itt marad vigyázni Elysiára. – jelentettem ki, ellentmondást nem tűrő hangon.
-         Azt már nem. – szállt velem vitába Oresztész.
-         Más különben nem megyek apám. – néztem jelentőségteljesen a szemébe.
Oresztész dühösen fújtatott és mormogott valamit az orra alatt, közben pedig Dalma a vállára tette a kezét, de nem szólt semmit. Ez után látszott Oresztészen, hogy nem örül, de beleegyezik.
-         Ám legyen. – adta be a derekát a király. – De még ma mennetek kell. Szeretném, ha tíz percen belül indulnátok.
-         Igenis. – hajoltunk meg egyszerre a király előtt.

2011. január 12., szerda

Üvöltő éj - Tizenharmadik fejezet

Tizenharmadik fejezet

Hát végre eljött ez a pillanat is. Megkértem Magdalénát, a szobalányt, segítsen Elysiának és kísérje a bejárathoz. Már tűkön ültem a várakozástól, hogy mit fog szólni Elysia a mai estéhez. Mindent el fogok követni, hogy jól érezze magát.
Mikor kinyílt a kétszárnyú bejárati ajtó ellöktem magam az autótól, aminek karba tett kézzel dőltem várakozás közben. Amikor megpillantottam Elysiát, az állam meg sem állt a földig. Még levegőt is elfelejtettem venni. Olyan csodálatosan nézett ki a délutáni napfényben.
Lefelé indult a lépcsőn én pedig közben megcsodáltam őt. Fekete térdig érő, fodros szoknyát viselt, rózsaszín szalaggal a pántján. Mikor Elysia lelépett az utolsó lépcsőfokról is már csak pár lépés választott el minket egymástól. Mielőtt megállt előttem, körbefordult megmutatva a fűzött a ruha hátulján, ami a háta közepéig ért fel. Láttam hamvas bőrét, ami a fűző fölött szabadon volt. Lejjebb pillantva megláttam gyönyörű dekoltázsát, amitől nagyot dobbant a szívem. A tekintetem még lejjebb vándorolt Elysia lábaira. Álmaimban sem láthattam volna szebbet. Harisnyába bújtatott hosszú lábak, amik szex közben a derekamra fonódnak…
A látványtól, az írisz illatától, mely megcsapta az orrom és a képtől, ami megjelent a fejemben, a vérem azonnal felébredt, a farkam pedig azonnal megkeményedett a nadrágomban. Legszívesebben felkaptam volna Elysiát és bezárkóztam volna vele a szobámba, hogy elüssük az egész napot az ágyamban. De ki kell vernem ezt a fejemből. Most az a fontos, hogy Elysia jól érezze magát, remélhetőleg elnyerem a szívét, és akkor itt marad velem.
Az, hogy Elysia ember azt jelenti, hogy nagyon sebezhető, még inkább vigyáznom kell rá és az idő, amely nekünk adatott igen kevés, ezért amennyit csak lehet, vele szeretnék tölteni. Pontosan ezért nem engedhetem meg, hogy ilyen felelőtlen gondolat vagy cselekedet miatt, valami ostobaságot kövessek el, elszúrva ezzel mindent, amiért eddig dolgoztam. Így hát megemberelve magam, csak ennyit mondtam:
-         Lenyűgözően nézel ki, Elysia. – valóban, így is gondoltam.
Hirtelen elbizonytalanodtam kicsit, mivel nem csak én fogom látni Elysiát. Más férfiak is legeltetni fogják szemüket csábító testén. De hiába értem meg őket, azonnal felébred bennem a birtoklási vágy és a védelmező ösztön, amit szinte lehetetlen elnyomni. Erre nem is gondoltam eddig. Hát, muszáj lesz visszafognom magam.
Hogy eltereljem gondolataim, az illemnek megfelelően lehajolva kezet csókoltam és miközben az ajkam a kézfején pihent, pajkosan felnéztem rá. Hallottam, ahogy Elysia elképedésében nagy levegőt vett, majd úrrá lett meglepett arckifejezésén, ugyanakkor a pír az arcán megmaradt. Elmosolyodtam, mivel nem hittem, hogy ilyen reakciót vált ki belőle ez az egyszerű gesztus.
Felemeltem a fejem, de Elysia kezét még nem engedtem el.
-         Indulhatunk, hölgyem?




Annyira, de annyira örültem, hogy Dastannak szemmel láthatóan tetszett a ruha, amit választottam. Kicsit féltem, hogy nem fog illeni, majd a ruha hozzám, de talán még sem állt olyan rosszul, mint képzeltem.
Most pedig Dastan a régi szokásoknak megfelelően üdvözölt. Elpirultam és egyben megdöbbentem, hisz a mai férfiaktól nagyon ritka az ilyesmi. Mondjuk az is igaz, hogy Dastan nem hétköznapi ember.
Még senkinek nem mondtam, de mindig is imádtam a régi férfiakat. Mindig udvariasak, lovagiasak és bármit megtesznek az imádott nőért. Én is egy ilyen férfit akartam magamnak, de már rég lemondtam erről az álmomról. Vagyis azt hittem…
-         Igen, uram. – válaszoltam, mikor kiszabadítottam a kezem Dastan gyengéd szorításából, majd pukedliztem.
Ezen Dastan már szélesen mosolygott, közben kinyitottam nekem az ezüstszínű autó ajtaját, én pedig beszálltam az anyósülésre, ő pedig megkerülte a kocsit és helyet foglalt a volán mögött.
Oldalra nézve alaposabban szemügyre vettem Dastant. Egy fekete nadrágot és egy fehér inget viselt, aminek a felső két gombja lazán ki volt gombolva. A haja úgy nézett ki, mintha sokszor beletúrtak volna, így egy kicsit felfelé meredezett. Irtó helyesen nézett ki és olyan aura vette körül, amilyennel még nem találkoztam. Biztos vagyok benne, ezt nem lehet tanulni. Ez vagy a sajátod vagy csak ábrándozhatsz róla.
És egy ilyen sármos srác kocsijában ülök, aki engem próbál lenyűgözni és rám fecsérli az idejét. A lelkemet felmelegítette egy érzés. Még nem akartam megtudni, hogy mi az, vagy csak nem akartam beismerni.
-         Gyönyörű ez az autó. Milyen típusú? – próbáltam elterelni a gondolataim.
Dastan közelében mindig olyan furcsa gondolataim támadnak és egyre többször kezdeményezek beszélgetést, csakhogy lefoglaljam magam, hogy ne járjon az agyam ilyen dolgokon. Ez teljesen idegem volt számomra eddig, most mégis azt vettem észre, hogy Dastannal nyíltabban tudtam beszélni, mint bárki mással eddigi életemben és ez nagyon boldoggá tett. Ugyanakkor sokszor voltam zavarban is Dastan viselkedése miatt.
-         Mercedes. – Dastan válaszától újra a beszélgetésre figyeltem.
-         Nagyon tetszik és kényelmes is. Gondolom, jól lehet csajozni vele. – miközben a bőrülést simogattam, elfogott a féltékenység, hány lány ülhetett itt ezen a helyen Dastan mellett.
De vajon, akkor mi a fenének hoztam fel, ha félek a választól. Én és az a nagy szám. Vannak ártalmai, ha az ember megnyílik valaki felé. Mivel eddig nem nagyon voltak barátaim, így szinte mindig magam voltam és most, hogy van egy beszélgető partnerem, megeredt a nyelvem. Még a végén kiderül, hogy imádok beszélni. Az lenne ám a meglepő fordulat.
-          Valójában oda vannak érte, bár ki tudja.
Nem tudom pontosan mit értett ez alatt Dastan, de mindegy. Ez nem az én dolgom. Szomorú lettem.
-         Mielőtt elindulunk, szeretném, ha bekötnéd a szemed, csak a biztonság kedvéért, hogy a megfelelő ideig a meglepetés, meglepetés maradjon. – Dastan lenyúlt a vezető ülés alá és elővett egy fekete kendőt.
-         Valóban, muszáj ezt? – fintorogtam.
-         Igen.
Dastan nem is leplezte elégedettségét, mikor elvettem a kendőt és felkötöttem. Nem vártam meg, hogy segítsen. Már nagyon türelmetlen voltam, így minél előbb indulni akartam végre.
-         Gyerünk!
-         Igenis, kisasszony. – hallatszott válaszán, hogy mosolyog.
Önkéntelenül követtem a példáját és a rossz kedvem elmúlt.


Pár perc telhetett csak el, mikor megállt az autó. Ez alatt az idő alatt nem beszéltünk, de nem bántam. Arra számítottam, hogy a faluban vagyunk, mivel ilyen rövid idő alatt sehova máshova nem értünk volna oda.
Dastan kiszállt és pár pillanat múlva nyílt az ajtó mellettem és Dastan segítségével kikászálódtam az autóból.
-         Egy kicsit gyalogolnunk. Remélem nem gond.
-         Nem.
Némán elindultunk. Még mindig kapaszkodtam Dastan karjába, mivel így vakon nem bíztam benne, hogy nem esek el a magas sarkú cipőmben a macskaköves utcán. Annyira kíváncsi voltam, hogy legszívesebben sikítottam volna, hogy árulja már el hova visz. Ha még sokáig megyünk, szívrohamban fogok elpatkolni vagy ilyesmi.
Nem sokkal később Dastan megállt, így nekem is meg kellett.
-         Most már leveheted a kendőt, Elysia.
Dastan lehelete csiklandozta a nyakam, mivel a fülembe súgta a szavakat. És amikor kimondja a nevem…hmm.
Remegő kézzel kioldottam a kendőt. Már annyira izgatott voltam, hogy nem bírtam magammal. Elakadt a lélegzetem. Egy téren voltam, ami tele volt emberekkel. Középen egy szökőkút volt és az egész tér fel volt díszítve narancs-, citromsárga és piros gömblámpákkal. A városban látott kis kávézók asztalai tették még hangulatosabbá a helyet. Emellett gyertyák voltak mindenhol, amik még nem voltak meggyújtva, mivel a nap még fenn volt az égen. Elképesztő lehet ez a hely, sötétedés után.
-         Tudod, ez a mi kis utcai bálunk. Csak neked.
Ránéztem Dastanra. Nekem? Nem tudom, milyen arcot vághattam, de Dastan viccesnek találhatta, mivel kuncogni kezdett. Dastan, nagy sajnálatomra nem szolgált több magyarázattal.
Hirtelen Algernont láttam kiválni a tömegből, aki felénk közeledett. Lazább öltözetet viselt, mint Dastan és meg kell hagyni, igen jóképű volt benne. Gondolom ezt ő is tudta magáról, legalábbis a magabiztosságából ítélve.
Egy Hawaii mintás térdnadrágot viselt, fehér pólóval és papuccsal. Hát igen, csak Algernon vett fel ilyen ruhát és mindenki más röhejesen nézett volna ki benne, hisz ez egy bál nem igaz? És a bálokon nem így szoktak megjelenni az emberek. Na jó, túloztam, talán Dastannak is jól állt volna.
-         Végre ti is megérkeztetek. – vigyorgott ránk Algernon.
-          Igen.
-         Hát, akkor kezdődjék a bál! – kiabálta Algernon.
Mindenki körülöttünk éljenzésben tört ki. Felnevettem. Ez valóban egy csodálatos meglepetés.
Azonnal mindenki nyüzsögni kezdett és bekapcsolták a zenét, ami úgy hangzott, mintha minden irányból szólna. Körbenéztem és a tér szélén lévő lámpaoszlopok mellett, hangszórókat láttam. Oh, szóval ezért ilyen a hangzás.
-         Ez a főtér? – kérdeztem.
-         Igen. – válaszolt Dastan.
Eközben Algernon kiszemelt magának egy bögyös barnát, aki szint úgy kiszúrta magának, így Algernon elindult felé, de azért még odaszólt nekünk:
-         Én most léptem, ha nem baj. Jó szórakozást.
-         Csak nyugodtan. Neked is. – felelte nevetve Dastan. – És mit szeretnél először csinálni, Elysia? – fordult ezúttal felém.
A hasam korgott egyet én pedig elpirultam. Dastan is meghallotta és kuncogott.
-         Akkor együnk először.
Odasétáltunk az egyik kinti asztalhoz. A terítő narancssárga volt és az asztal közepén pedig egy vázában rózsa. Olyan romantikus és bármennyire is próbáltam elvonatkoztatni ettől nem ment.
Dastan kihúzta nekem a széket, majd miután helyet foglaltam leült velem szemben. Felvettük az étlapot és mindketten elmerültünk benne. Nem tudtam mit kéne rendelnem. Az étlapon mindenféle ételek szerepeltek. Csirke, sajt, pulyka, levesek. Minden.
-         Kiválasztották már, hogy mit szeretnének? –kérdezte a pincér.
Amíg meg nem szólalt, nem vettem észre, hogy idejött hozzánk.
-         Elysia? – nézett rám Dastan.
-         Csirkét, krumpli körettel.
-         És ön uram?
-         Ugyanazt. És vörösbort legyen szíves.
-         Igenis. – azzal a pincér meghajolt és elment.
Nem sokkal később meg is érkezett a vacsoránk és miközben ettünk, sokat beszélgettünk Dastannal.
-         Hogy sikerült ilyen rövid idő alatt leszervezni ezt az egészet? – mutattam körbe miközben belekortyoltam a borba.
-         Hát, nem volt egyszerű, de Algernon végezte a java munkát.
-         Köszönöm, de igazán nem kellett volna. - Dastan kiitta a poharát.
Közben a háttérben lágy, lassú zene szólt, amire nem igazán figyeltem oda, csak a ritmusa ragadta meg a figyelmem.
-         De akartam. – erre elpirultam és elfordultam.
A táncoló párokat kezdtem el figyelni. Inkább, mint Dastan hipnotizáló, akvamarin kék szemét. Nem értem miért van ilyen hatással rám. A kedvenc színem nem is kék és mégis…
-         Algernonnak is meg kell köszönnöm. – mondtam hirtelen.
Épp, amikor kimondtam, vettem észre Algernont, ahogy azzal a barnával egymásba gabalyodva táncolnak a lemenő nap fényében. Elmosolyodtam rajtuk, ugyanakkor szomorú lettem. Milyen felszabadultak. Én nem tudnám, így elengedni magam.
-         Akarsz táncolni?
-         Nem. Én nem…
-         Na, gyere. Hisz azért szerveztük és Algernon nagyon csalódott lesz, ha kárba vész minden erőfeszítése.
A fenébe. Ráharaptam az alsó ajkamra. Zavarban voltam és nem akartam beleegyezni, de Dastan rátapintott a gyenge pontomra. Sosem hagynám, hogy kárba vesszen a munkájuk miattam. Felsóhajtottam.
-         Nem tudok táncolni.
-         Majd én vezetlek.
Végül beadtam a derekam és odasétáltunk a tér közepére.
-         Nagy manipulátor vagy. Tudsz róla?
-         Tudom. – vigyorgott Dastan – Annak kell lennem, ha király akarok lenni.
-         Való igaz.
Dastan megfogta jobb kezével a derekam, bal kezével pedig a kezem és magához húzott. Elakadta lélegzetem. Az illata megcsapott és a bűvkörébe kerültem. A testem azonnal reagált a közelségére. Nem értettem ezt a reakciót és nem tudtam úrrá lenni rajta, így sodródtam vele. Egy gyönyörű keringő dallamára táncoltunk. Mintha csak a fellegekben lebegtünk volna. Megszűnt az idő és minden körülöttem.
Csak Dastan és én léteztem, de ez nagy bajt jelenthet számomra. Véget kell vetnem neki, de nincs hozzá elég erőm. Beletörődtem és élveztem tovább ezt a pillanatot, amíg még tehetem. Majd ha véget ér ez az álom, lesznek jó emlékeim, amik majd átsegítenek az életen. Csak ez a pillanat legyen az enyém. Vagyis a miénk.
Sajnos, számomra túl hamar véget ért a dal, de Dastannal nem engedtük el egymást, bár egy kicsit eltávolodtunk egymástól. Ezt a leheletnyi szünetet arra használtam, hogy körbenézzek. Észrevettem, hogy már lement a nap és a tér körüli lámpák és gyertyák szolgáltattak csak fényt. Eszméletlen látvány.
Valóban jól megszervezték és láthatóan mindenki, nagyon jól szórakozik. Ennek örülök és ami azt illeti, én is megilletődtem. Még nem kaptam ilyen csodálatos ajándékot. Örökre a szívembe zártam ezt a napot és ez fogja éltetni bennem a reményt és az élet lángját, mikor egyedül leszek. Egyedül. Ismerős és mégis új fájdalom nyílalt belém.
-         Elysia. – szólított meg Dastan.
-         Igen? – fordultam vissza vele szembe, ölelő kezében.
-         Ez még nem minden.
-         Még van valami?
Meglepődtem. Hát lehet ez a nap még ennél is csodálatosabb? El sem tudom képzelni, hogy lehetne ezt még fokozni.
Dastan ránézett az órájára. Nyolc óra tizenöt perc.
-         Nézz fel.
Kibontakoztam Dastan öleléséből, de nem mentem el a közeléből, hanem melléálltam, közben pedig engedelmeskedtem és az égre emeltem a szemem. Valaki berakott egy gyorsabb számot, amitől felpörögtem. Vártam, hogy mi történik és tovább fürkésztem az eget. Láttam a csillagokat és hirtelen egy rakétát lőttek fel a földről, ami felrobbanva a szélrózsa minden irányába tovaterjedt kék, sárga, piros és fehér színben pompázva közben.
-         Tűzijáték?
-         Igen.
-         Oh, istenem. De gyönyörű.
Dastan keze a derekamra csúszott én pedig nekidőltem a vállának. Negyed óráig álltunk így, amíg tartott a tűzijáték. Már így is mennyben éreztem magam, de ezek után már nem találok szavakat boldogságom kifejezésére. Bárcsak ne érne véget ez az éjszaka. Bár így maradhatnánk elfelejtve minden gondunk és csak egymásra figyelhetnénk.
De láthatóan nem csak mi voltunk így. Az egész téren párok összegabalyodva nézték a csodát, amit Dastan tett lehetővé, hogy megvalósuljon. Rájöttem, nem azért vagyok boldog, mert ez az egész bált nekem szervezték, hanem mert Dastan szervezte és vele tölthettem itt az időt. Nélküle nem is tudtam volna úgy élvezni, ahogy most. Bármennyire is tagadtam eddig, halálosan beleszerettem Dastanba. Vajon mit jelent ez számunkra?
-         Nem szeretnél sétálni egyet, Elysia?
-         De. Az, jó lenne.
Dastan megfogta a kezem és kézen fogva sétáltunk az egyik kevésbé kivilágított utca irányába. Csendben voltunk és nem éreztem, hogy ezt meg kéne törnöm. Még a végén elfecsegném, hogy szeretem és akkor már nem lenne erőm elmenni. Soha többé, amíg csak élek. És ha megadom magam Dastan csábításának, akkor nem csak a szívemet, de a testemet is magához láncolná.
Mit kéne tennem? A szívemre hallgassak, aki hagyná, hogy Dastan csókoljon és öleljen, vagy az eszemre, ami azt üvölti, hogy menjek el minél előbb, amíg még tudok.
Ez a két érzés és gondolat csatázott bennem, mikor minden előzetes figyelmeztetés nélkül Dastan maga felé fordított és rátapasztotta ajkát az enyémre. Annyira meglepődtem, hogy az első pár pillanatban, csak álltam, mint egy sóbálvány levegőt sem véve, majd miután feleszméltem próbáltam eltolni magamtól Dastant, aki megfogva a derekam és magához húzott. Megpróbáltam ellenállni, de természetesen ez olyan volt, mintha egy felhőkarcolót próbálnék megmozdítani. Dastan érzékelte próbálkozásom és hogy nem viszonzom csókját, így pár centire elhúzódott. Túl közel voltak a csábító ajkai. Húzódj hátrébb végre. De Dastan nem hallhatta a gondolataim, így egy tapodtat sem mozdult.
-         Ne ellenkezz velem, Elysia. Kérlek. Tudom, hogy te is akarod.
Micsoda magabiztosság. Ezután Dastan ismét megcsókolt, ezúttal azonban az agyamat legyőzte a szívem és már nem voltam képes ellenállni. Mielőtt a csók igazán elmélyülhetett volna, egy hang szólalt meg nem messze tőlünk.
-         Dastan ezt fejezd be!
Dastannal együtt megdermedtünk a hang hallatán. Annabell. Mit keres ő itt?
-         Annabell? Mit akarsz?
-         Azért jöttem, hogy megakadályozzam, hogy még több hibát kövess el. Ez a lány nem hozzád való. Hisz nézz csak rá. Ő egy ember. Mond, mit tud neked adni, egy halhatatlannak, aki örökké él és szinte nem is öregszik, egy ilyen nő? Pár évet, vagy évtizedet aztán örökös fájdalmat? Valóban ezt akarod Dastan?
Dastan teljesen nyugodt maradt velem ellentétben, amit nem tudtam mire vélni. Nem szívesen mondom, de Annabellnek igaza van. Mi tudok én adni Dastannak? Tíz-húsz évet és aztán? Ha valóban úgy szeret, akkor mi lesz vele az után, ha én már nem leszek?
Nem akarom örökös fájdalomra ítélni csak azért, hogy pár évet vele tölthessek. Nem lehetek ilyen önző. Azt pedig nem akarom, hogy húsz év múlva, amikor már öreg leszek hozzá, otthagyjon egy másik, fiatalabb nő miatt. Azt nem élném túl. Ha Dastant meg akarom kímélni a fájdalomtól, akkor el kell mennem. Méghozzá igen hamar. Eldöntöttem, bár lehet, hogy ebbe belehal a szívem, de az első adandó alkalommal elmegyek innen.


Ui.: Hát végre ez a fejezet is elkészült és sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott. Szeretnék mutatni pár képet, hogy milyennek képzeltem el a lámpaoszlopokat és Dastan autóját. Remélem tetszett ez a fejezet és kérlek írjatok véleményt. Előre is köszönöm.