Üvöltő éj - Tizennegyedik fejezet

Tizennegyedik fejezet

Az isten verje meg. Azonnal megéreztem Elysia hangulat változását. Mindent, amiért eddig dolgoztam Annabell egy pillanat alatt lerombolt. Nem hiszem el. Eddig senkinek semmi baja nem volt azzal, hogy mit teszek és most, hogy elvárnám ugyanezt, mindenki beleüti az orrát a dolgomba. Már felnőtt vagyok és képes vagyok eldönteni, hogy mi a jó nekem, s mi nem, vagy hogy mit akarok.

Beletúrtam a hajamba idegességemben. Megpróbáltam visszafogni a dühöm, hogy ne ugorjak Annabellnek.

Annabell kilépett az árnyékból. Meglátva Elysia arckifejezését, kárörvendően elmosolyodott. Ettől a haragom újult erővel akart a felszínre törni.

-         Menj el, Annabell. Semmi közöd hozzá, hogy mit csinálok.

-         Ugyan már Dastan. Én sokkal jobban illek hozzád, mint ő. – mutatott Elysiára. – Én boldoggá tudlak tenni, egész hátralévő életedben.

-         Semmi keresni valód itt. Takarodj! – keltem ki magamból.

Már nem bírtam tovább Annabell ostoba szövegelését hallgatni. Egy ideje már tudom, hogy szerelmes belém, de már az elején tisztáztam vele, hogy köztünk soha semmi sem lehet. És mégsem adta fel, de ez már tűrhetetlen.

Számomra már nem létezik más nő, csak Elysia. Olyan mintha én lennék a Föld. A Napom körül keringek, aki az életet adó fény számomra. Ezt jelenti nekem Elysia. Az én éltető Napom. És nem hagyhatom, hogy Annabell miatt elveszítsem életem értelmét.

-         Dastan… - kezdte Bell.

-         Mi soha nem leszünk együtt. Világosan elmondtam, hogy ez soha nem fog megtörténni. Eddig is és ezután is csak úgy tudok rád gondolni, mint a barátomra. Ennél többet nem tudok nyújtani neked, Annabell. Nagyon sajnálom. Ha nem tudod elfogadni, hogy Elysiát választottam, akkor jobb, ha többet nem beszélünk. Menj! – Bell megrökönyödve állt és nem mozdult. – Most!

Végül Annabell felismerte az árulkodó jeleket, amik arra utaltak, hogy nem vagyok teljesen önmagam és penge élen táncolok. Felébredt védelmező ösztönöm, bár Annabell nem jelentett igazi veszélyt, a kapcsolatomat Elysiával viszont elronthatta, és ez akaratlanul kiváltotta a védekező mechanizmust bennem. Nem sok híja volt, hogy elveszítsem a fejem. Ezt látva Annabell bölcsen visszavonulót fújt.

Apró lélegzetvételeket véve próbáltam lehiggadni. Elysia felé fordultam, mikor eléggé lehiggadtam ahhoz, hogy rá merjek nézni úgy, hogy ne ijesszem meg. Mikor ránéztem szemében már nyoma sem volt a pár perccel ezelőtti vágynak. Magamban káromkodtam. Hát, nem így képzeltem ennek a napnak a megkoronázását.

A szemébe néztem. Próbáltam kiolvasni smaragdzöld szeméből mennyire befolyásolta érzéseit Annabell szavai. Félelmeim beigazolódtak, mikor Elysia nem nézett a szemembe, hanem elfordította a fejét.

-     Kérlek, vigyél vissza a kastélyba.

-     De még nincs vége a bálnak. Algernon szeretné…

Elysia nem szólt semmit, csak lecsukta a szemét. Elhallgattam. Kétségbeesésemben hozakodtam elé a legjobb barátommal, mert tudtam, Elysiának hatalmas szíve van és sosem bántana meg senkit. És most ki akarnám ezt használni, hogy mindenképpen magam mellett tartsam. Hogy én milyen egy önző, vadbarom vagyok.

A szívem majd megszakadt a gondolattól, hogy megbántottam Dastan érzéseit és Algernonnak is csalódást fogok okozni azzal, hogy idő előtt otthagyom a bált, de nem tudnék ezek után úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Eldöntöttem, hogy amint lehetőségem adódik, elszököm. Ennek így kell lennie. Mindenkinek jobb lesz. Mindenki visszatér a megszokott életébe. Ezzel hitegettem magam.

-     Menjünk vissza a kocsihoz.

Bólintottam. Dastan meg sem próbált hozzám érni. Ettől egyszerre voltam boldog és szomorú. Néma csöndben mentünk egymás mellett az utcákon. Valószínűleg Dastan direkt kerülte meg a főteret. Milyen kedves. Bárcsak ne tenné. Sokkal könnyebb lenne számomra, ha utálatosan viselkedne velem, így itt tudnám hagyni.

Szinte észre sem vettem, hogy odaértünk a kocsihoz. Dastan megint kinyitotta nekem az anyósülés ajtaját és gyorsan beszálltam. Követte a példám, majd beindította a motort. Néztem ki az ablakon és nem állt szándékomban beszélgetést kezdeményezni. Úgy tűnik Dastan ezzel nem értett egyet.

-         Elysia…

Nem szólaltam meg és nem is néztem rá. Úgy tettem, mintha nem is hallottam volna. Talán akkor feladja.

-         Szeretném, ha ezt megbeszélnénk. Ne is hallgass Annabellre. Szerelmes belém és nagyon féltékeny típus.

-         Igen. Ezt elég egyértelműen kifejezte. De nem Dastan, nincs mit megbeszélnünk.

-         De igenis van.

Ezzel nem értettem egyet. Elhatároztam magam, és ha hagynám, hogy Dastan elmagyarázzon mindent, abba az illúzióba ringatná mindkettőnket, hogy nekünk lehet jövőnk. Pedig ez nem így van.

Még mindig néztem kifelé az ablakon. Figyeltem az elsuhanó fákat.

-         Elysia, nézz rám.

Nem tettem eleget a kérésének. Ha megtettem volna, átható kék tekintete bűvkörébe kerülök. A szeme sarkából láttam a kastély körvonalait. Dastan rátaposott a gázra, amin nagyon meglepődtem, majd pár pillanat múlva olyan hirtelen fékezett le, hogy meg kellett kapaszkodnom a műszerfalban, nehogy kiessek a szélvédőn. Most már muszáj volt Dastanra néznem, hogy miért tette ezt. Hisz könnyen bajom is eshetett volna, akárcsak neki.

Amikor felé fordultam, azonnal lecsapott. Hátrahőköltem a szemében tükröződő vad tekintet láttán. Olyan volt, mint egy ragadozóé, aki becserkészi a zsákmányát.

A hátammal már az ablaküvegnek dőltem, így nem tudtam tovább menekülni. Dastan arca körülbelül öt centire volt tőlem, csapdába ejtve ezzel. Nyeltem egyet. Most először ijedtem meg Dastantól.

-         Meg kell hallgatnod. – visszafojtott düh érződött a hangján.

-         Dastan, megijesztesz. Engedj el. – suttogtam.

Miután Dastan megértette, hogy megrémített azonnal, mintha puskából lőtték volna ki, hátradőlt, majd bűnbánó arccal megszólalt:

-         Sajnálom. Nem akartam… én csak tisztázni akartam… - beletúrt a hajába idegességében.

-         Fáradt vagyok. Köszönöm az estét. Jóéjszakát.

Nem vártam meg, míg felel. A kilincsért nyúltam és Dastan hagyott elmenni. Így volt a legjobb. Felfutottam a lépcsőn, beléptem a kétszárnyú ajtón és beleütköztem Magdalénába, a szobalányba.

-         Ó, bocsásson meg kisasszony. Nem figyeltem oda.

-         Semmi baj. Én nem néztem az orrom elé. Ha már így összefutottunk segítenél visszatalálni a szobámba?

-         Természetesen. - hajolt meg Magdaléna.

Végig mentünk a márvány folyosón, majd, felmentünk az emeletre. Magdaléna megállt a Dastan szobája melletti ajtó előtt.

-         Köszönöm, Magdaléna. Nagyon kedves vagy.

-         Örömmel tettem, kisasszony.

-         Jóéjszakát.

-         Önnek is.

Beléptem a szobámba és azonnal a fürdőszobába mentem. Nem is néztem meg magam a tükörben. Nem voltam kíváncsi, hogy nézek ki. Ledobtam magamról minden ruhát és beléptem a zuhany alá. Igaz, a fürdőszobában kád is volt, de nem volt hangulatom hozzá. Gyorsan hajat mostam, majd felvettem egy hosszú ujjú, lila pizsamát és szárítatlan hajjal befeküdtem a hatalmas ágyba. Gyorsan mély álomba zuhantam.

Álmomban visszakerültem a múltba, a régi családi házunkba, Londonba. Apám megint hulla részegen jött haza. Anyám kérdőre vonta, hogy miért maradt el eddig és veszekedni kezdtek. Apám erre dühös lett és megverte. Mikor észrevette, hogy én is ott vagyok és leskelődök, nem habozott. Elindult felém, én pedig halálra rémülve bújtam a takaróm alá, de apán nem kegyelmezett. Lerángatta rólam a takarót és fölém tornyosult. Mikor felemelte a kezét az első ütésre sikítottam. De ő csak ütött, ütött és ütött… nem hagyta abba…

Verejtékezve és sikítva ébredtem fel. Reszkettem az emlékek hatására, amiket annyira igyekeztem elnyomni magamban, de néha, mint most is, nem sikerült. Hirtelen egy kezet éreztem a vállamon, ezért ismét felsikítottam.

-         Nyugalom. Shhh… nincs semmi baj, csak én vagyok.

-         Dastan? – nyitottam ki a szemem.

-         Igen. Én vagyok.

Kifújtam a levegőt és próbáltam megzabolázni őrülten verő szívem. Eközben Dastan odaült mellém a takaró tetejére és magához húzott. Nem ellenkeztem, hisz mindig is arra vágytam, hogy valaki ilyenkor megvigasztaljon. Szorosan odabújtam Dastan meztelen mellkasához, aki elkezdte nyugtatóan simogatni a hátam.

-         Nincsen semmi baj. Csak rosszat álmodtál.

Ehhez hasonló mondatokkal nyugtatott meg Dastan, így elernyedtem az ölelésében.

-         Elysia. – szólított meg gyengéden Dastan.

-         Igen?

-         Maradj itt velem, kérlek. Szükségem van rád. Itt meg tudlak védeni mindentől.

Ettől már kijózanodtam és eszembe jutott a tegnapi eset mind az utcám, mind az autóban. Azonnal elhúzódtam Dastanról, ő pedig megbántott arcot vágott.

-         Honnan tudtad, hogy valami nincs rendben?

-         Rossz érzésem volt és meghallottalak sikítani, így azonnal iderohantam.

Ránéztem és szerencsére volt rajta nadrág, bár láthatóan csak felrángatta magára. Elfordultam zavaromban. Nem lesz ez így jó.

-         Szeretném, ha megbeszélnénk, ami tegnap történt.

-         Nincs miről beszélnünk.

-         De van. Láthatóan, teljesen máshogy viselkedsz mióta Annabell megzavart minket. Miért? Nem kell komolyan venni egyetlen szavát sem, hisz mondtam, hogy…

-         Szerelmes beléd és féltékeny. Igen, ezt már én is tudom.

-         De, akkor miért? Mi a baj? Valami rosszat tettem?

-         Nem semmit nem tettél, de én nem tartozom ide Dastan. Ez nem az én világom, nekem az emberek között a helyem. – felé fordultam és az arckifejezését figyeltem.

-         Ezt már megbeszéltük. Itt van a helyed mellettem.

Olyan meggyőződéssel és komoly arccal mondta, hogy majdnem én is elhittem.

-         Milyen jogon mondod ezt? – nem értettem, miért pont engem akar. Végre választ kell kapnom.

-         Mert a sorsunk összeköt minket. Te vagy a párom, Elysia. Te vagy a Nagy Ő, ahogy ti szoktátok mondani. Minden vérfarkas férfi arra vágyik, hogy megtalálja a párját, aki többet jelent a saját életénél is. Ha megtaláljuk, a világunk csak körülötte fog forogni. Semmi más nem fog számítani csak ő.

Nem tudtam mit mondani erre. A párja? A világa csak körülöttem forog? Valami tündérmesébe kerültem?

-         Ígérd meg nekem, hogy nem hagysz el és itt maradsz mellettem. – folytatta Dastan.

Nem feleltem és elfordítottam a fejem, hogy ne keljen a szemébe néznem. Hogy ígérhetném meg neki, mikor eldöntöttem hogy itt hagyom?

Szerencsémre Algernon rontott be a szobába, megmentve ezzel engem.

-         Dastan, apád hivat és azonnal a trónterembe kell menned!

-         Most nem érek rá Algernon. És különben is, nem tudod mi az, hogy kopogni?

-         Erre most nem érünk rá! Nagy baj van!

Erre már én is és Dastan is aggodalmas arcot vágtunk. Összenéztünk, majd szemügyre vettem Algernont. Most hogy jobban megnéztem, elég idegesnek tűnt, ami nem igazán jellemző rá. Ő mindig olyan laza, mintha semmit nem venne komolyan. Itt a bizonyíték, hogy ez nem igaz.

-         Mi az? Mond már!

-         Vadászok!

-         Mi? Az nem lehet! – hitetlenkedett Dastan.

Összerezzentem. Ez nem jó hír. Nagyon nem jó. Dastan felpattant, de mielőtt kiviharzott volna odajött hozzám, gyors csókot lehelt a homlokomra, majd elindult az ajtó felé és csak ennyit mondott:

-         Maradj itt.

Lefelé rohantunk a lépcsőn Algernonnal. Hamar odaértünk és berontottunk a trónterem ajtaján. Ott volt Oresztész, Dalma, Sebastian, Annabell sőt még Natalie is. Nem vártam meg, míg valaki elmagyarázza, mi folyik itt.

-         Apám, igaz, amit Algernon mondott? Vadászok vannak a közelben?

-         A közeli városban, igen. Ezért ti itt mind elmentek és megölitek őket.

-         De apám, nem gondolod, hogy azért küldték őket, mert nemrég megöltem két másik emberüket? Ha megint meggyilkoljuk őket, azzal az összes Vadászt is idecsaljuk, mivel arra fognak következtetni, hogy mi itt vagyunk.

-         Van abban valami, amit Dastan mond. – állapítottam meg Dalma.

Oresztész összeráncolta a homlokát gondolkodás közben. Dalmára nézett, majd felsóhajtott.

-         Rendben. Először odamentek és megfigyelitek, hogy miért vannak itt. Ha csak a városban keresgélnek, akkor hagyjátok őket és visszajöttök. De pár napig mindenképpen ott kell maradnotok. Én addig szólok az összes vérfarkasnak, hogy maradjon a faluban és ne merészkedjenek az erdőbe.

Arra gondoltam, nem hagyhatom itt egyedül Elysiát. Az apám viszont nem fogja engedni, hogy itt maradjak.

-         Algernon itt marad vigyázni Elysiára. – jelentettem ki, ellentmondást nem tűrő hangon.

-         Azt már nem. – szállt velem vitába Oresztész.

-         Más különben nem megyek apám. – néztem jelentőségteljesen a szemébe.

Oresztész dühösen fújtatott és mormogott valamit az orra alatt, közben pedig Dalma a vállára tette a kezét, de nem szólt semmit. Ez után látszott Oresztészen, hogy nem örül, de beleegyezik.

-         Ám legyen. – adta be a derekát a király. – De még ma mennetek kell. Szeretném, ha tíz percen belül indulnátok.

-         Igenis. – hajoltunk meg egyszerre a király előtt.