2011. október 16., vasárnap

Vérfarkasok éjszakája sorozat - Üvöltő Fájdalom - 18.fejezet

Na most nem késtem a fejezettel, szóval tessék. Jó olvasást. :)


18. fejezet


Marek megcsókolt. Nem volt erőm tiltakozni, de nem is akartam. Marek teljesen a hatalmába kerített és elvette az eszem. A testem magától reagált, az agyam felmondta a szolgálatot.
A testünk most már teljesen egymásnak feszült és megéreztem a férfi vágyának ágaskodó bizonyítékát. Kezével beletúrt a hajamba, nyelvével pedig bebocsátást kért. Teljesen átadtam magam neki azt tehetett velem, amit csak akart. Felnyögtem és kinyitottam a szám, a férfi nyelve pedig azonnal behatolt a számba. Ha ez lehetséges még jobban magához húzott. Hevesen viszonoztam szenvedélyes csókját és nyelvünk vad táncot járt.
Átöleltem Marek nyakát, hogy még véletlenül se szakítsa meg a csókot. Teljesen elolvadtam a karjaiban. Alig álltam a lábamon. Remegtem és hozzádörzsöltem magam az ágyékához feltüzelve ezzel mindkettőnket.
Marek menthetetlenül felkorbácsolta az érzékeimet és a vágyaimat. Ha most nem kinn a szabadban lennénk, hanem egy szobában…
Marek is felnyögött és megszakította a csókot. Kissé eltolt magától, hogy a szemembe tudjon nézni. Majdnem ráförmedtem, hogy miért hagyta abba. A testem lüktetett és csak a férfi érintését követelte. Marek levegőért kapkodott velem együtt.
-         Látod, erről beszéltem.
-         Tessék?
Még bódult voltam és hirtelen nem értettem miről beszél a férfi.
-         Akarlak téged, úgy, mint még soha senkit. Tudni akartam, hogy te is így érzel-e irántam és most megkaptam a választ.
Felháborodtam. Ez csak egy teszt volt? Annyira kétségbeesetten hinni akartam neki és akkor most ez.
Leengedtem a kezem és hideg közönyt erőltettem magamra.
-         Most, hogy választ kapott elenged végre? – hűvös hangot erőltettem magamra.
-         Még mit nem.




Eszem ágában sem volt elengedni Nataliet. Olyan hatással volt rám, mint még egyetlen nő sem. Elfelejtettem mindent és csak ő létezett. Olyan heves vágyat ébresztett bennem, hogy alig bírtam magammal. Itt helyben a magamévá akartam tenni és nem segített a helyzetemet, hogy Natalie ilyen készséges volt. Ez csak olaj volt a tűzre, bár örülök, hogy Natalie ilyen szenvedéllyel viszonozta az ölelésem és a csókom. Még mindig éreztem az ízét a számon.
Azonban nem értettem a reakcióját. Az előbb még alig bírtunk magunkkal a következő pillanatban pedig faképnél akar hagyni.
-         Valami rosszat mondtam?
-         De hogy is!
Hát, a hangsúlya nem ezt súgta. Istenem, nők! Ki érti meg őket.
-         Natalie, meg magyaráznád kérlek, hogy mit csináltam?
-         Már mondtam, hogy semmit. Én voltam az ostoba, mert bedőltem a tesztednek. De ez többet nem fog előfordulni.
Natalie arca kipirult a haragtól és a vágytól. Az ajkai még mindig nedvesen csillogtak a csókomtól. Alig tudtam összpontosítani a szavaira, miközben minden idegvégződésem a gyönyörért kiáltott.
-         Teszt? Milyen teszt?
Natalie nem válaszolt, csak próbálta kiszabadítani magát. Nem engedtem el és végül leesett, hogy mire gondolt.
-         Azt hiszem félreértettél kedvesem. Azért akartam tudni, hogy mit érzel irántam, mert megmagyarázhatatlanul vonzódom hozzád. És természetesen el akarlak csábítani. Szeretném, ha az enyém lennél.
Láthatóan még nem sikerült meggyőznöm Nataliet, de elbizonytalanítottam, ezért folytattam.
-         Még soha senki nem volt rám ilyen hatással. Csak remélni mertem, hogy te is így érzel. És hidd el, ezt most komolyan mondom. – elpirultam, ami sosem fordult elő velem, de most hogy magyarázkodnom kellett, egyszerűen… - Most komolyan, ennek a kimondásához több bátorság kellett, mint ahhoz, hogy szembenézzek az ellenségemmel egy csatában. Hadd ne kelljen többször elismételnem.
Ezt teljesen őszintén mondtam. Ez sokkal nehezebb volt, mint harcolni. Lélegzetvisszafojtva vártam Natalie válaszát. Zavarban voltam, ami nem sokszor fordult elő velem életemben és még soha nem éreztem magam ennyire sebezhetőnek. Viszolyogtam ettől, de akartam ezt a nőt. Bármire képes lettem volna, csak hogy az enyém legyen.
Natalie elnevette magát, amin teljesen megdöbbentem.
-         Sajnálom Marek, de… – itt abbahagyta, mert megint kuncogni kezdett, de pár másodperc után megkomolyodott – értékelem az erőfeszítést és a bátorságod, azonban mi ellenségek vagyunk, és nemsokára összecsapunk.
-         Ez nem válasz a kérdésemre.
-         Meglehet, de más választ nem adhatok.
-         Én ráérek, addig úgysem eresztelek, amíg el nem mondod az igazat.
Natalie kibontakozott az ölelésemből, de nem próbált meg elmenni, ezért hagytam, hogy pár lépést hátráljon.
-         Ez a válasz nem változtat a tényeken, így teljesen felesleges.
-         Nekem nem. Tudnom kell, tudni akarom.
Natalie elhatározása megingott. Láttam rajta, hogy nem tudta eldönteni, hogy mit tegyen.
-         Attól, hogy még nem mondod ki, attól még igaz. De ha nem teszed meg, majd megteszem én.
-         Várj…
Nem vártam meg, hogy befejezze. Nem hagyhattam, hogy most megfutamodjon.
-         Minden jel arra utal, hogy te vagy a párom. Én sem számítottam erre, de nem foglak csak úgy elengedni, ezt jobb, ha tudod.
-         Marek, ez lehetetlen, és ezt te is tudod. – Natalie egyre kétségbeesettebben próbált meg ellenállni. Látszott rajta, hogy ő maga sem hiszi el, amit mond. Mégis hogyan lenne képes így meggyőzni engem, mikor ő is tudja, hogy igazam van?
Sarokba akartam szorítani. Észérvekkel próbáltam őt meggyőzni, hogy ne tudjon semmi kifogással előállni.
-         Ha ez valóban lehetetlen lenne, akkor Maya és Algernon sem lehetnének egymásnak teremtve. Márpedig nagyon úgy áll a dolog, hogy mégis így van.
Natalie nem szólt és lopva hátrált néhány lépést.
-         Miért menekülsz?
-         Én nem menekülök. – szavait meghazudtolta heves szívverése és lélegzetvétele, meg persze a rémült arckifejezése.
-         Persze, hogy nem – mondtam gúnyosan – Akkor mivel magyarázod, hogy folyamatosan hátrálsz? Talán félsz, hogy igazam van?
-         Azt hiszem végeztünk.
Natalie vonásai megkeményedtek. Álarc. Ez a szó jutott eszembe erről a rideg és érzelemmentes arckifejezésről. Natalie elrejti az érzéseit előlem.
-          Szerintem még korán sem.
Egy pillanat alatt áthidaltam a köztünk lévő távolságot.
-         Van valakid, ezért tiltakozol? Talán az a ficsúr az?
Natalienak nem volt ideje válaszolni, mert a telefonja rezegni kezdett. Mind a ketten meglepődtünk a váratlan hangtól. Szitkozódtam, mert ez megmentette Nataliet attól, hogy válaszoljon. Ez benne is tudatosult, ezért gyorsan elővette a készüléket és sietve felvette.
-         Igen?
-         Natalie – azonnal felismertem annak a Sebastiannak, vagy hogy-is-hívjáknak a hangját – hol vagy? – a férfi hangja ingerült volt, de aggodalommal teljes.
Már csak a fickó hangjától is felment bennem a pumpa. Hogy meri számon kérni Natalien, hogy hol van? Ő egy független nő, akinek joga van oda menni, ahova csak akar. Várjunk csak, vajon tényleg olyan független, mint amennyire azt én szeretném?
Közben Natalie is tépelődött, hogy mit válaszoljon.
-         Kijöttem kicsit… - itt egy kis szünetet tartott és rám nézett, majd elkapta a tekintetét – hogy friss levegőt szívjak. Sajnálom, hogy nem szóltam.
-         Mit keresel kinn? Tudod, hogy ez ostobaság. Akkor legalább szólhattál volna és elkísérlek.
-         Egyedül akartam lenni. Gondolkodni akartam.
-         Ugye nem történt semmi? Minden rendben?
-         Persze, hogy igen. Minden nyugodt. Színét sem láttam a kívülállóknak.
Natalie száján olyan könnyen jött ki a hazugság, hogy meglepődtem. Vajon nekem is ilyen könnyen hazudik? Ezek szerint rászedtek engem? Milyen jó színész is valójában Natalie?
-         Már indulok is vissza, nem kell aggódnod.
-         Rendben, de siess.
-         Úgy lesz.
Natalie letette a telefont, majd visszatette a zsebébe. Csak ezután nézett rám feszengve. Én nem tudtam, hogy is érzek most. Csak álltam ott, mint egy kőszobor és nem tudtam mi legyen a következő lépés.
Mit kéne tennem? Engedjem el, vagy győzködjem, hogy maradjon? Esetleg magamat győzzem meg, hogy mindez felesleges ostobaság volt?
Tényleg tanácstalan voltam.
-         Mennem kell.
-         Képes lennél csak így itt hagyni azok után, ami köztünk történt?
-         Nem történt közöttünk semmi, Marek.
Most már tényleg nagyon dühös voltam.
-         Szóval neked egy csók semmiség.
-         Nem jelentett semmit.
-         Ebben az esetben igazad van. tényleg végeztünk.
Ezután szó nélkül faképnél hagytam a lányt.




Csak néztem a férfi után. Annyi minden kavargott bennem. Bár próbálta elrejteni láttam Mareken, hogy megbántottam és ez rettentően rossz volt látni, de muszáj volt. Ha bevallottam volna neki az igazat, akkor már nem lettem volna képes ellenállni neki, már pedig mi még ellenségek voltunk, akármennyire is nem érdekelte ez a férfit. Ez akkor is egy igen nyomós érv volt, amit nem hagyhattam csak úgy figyelmen kívül, akármennyire is szerettem volna.
De hiába minden indok attól még ez a férfi nagyon szenvedélyes és heves volt, amitől elolvadtam. Végighúztam az ujjam az ajkamon. A csókja. Istenem, az maga volt a gyönyör. Soha életemben nem éreztem még ilyen heves vágyat. Már attól is majdnem összecsuklott alattam a lábam, hogy rágondoltam.
Egyszerűen képtelen voltam megmozdulni. Még mindig Marek csókjának hatása alatt voltam, mivel amíg a férfi itt volt nem engedtem meg magamnak, hogy átgondoljam. Hogy teljes valójában átérezzem.
De hamar kijózanodtam. Marek most nagyon dühös volt rám, így nem lesz a közeljövőben hasonló felkavaró élményben részem és az is lehet, hogy már soha sem. Elkomorodtam ennek gondolatára.
Vajon tényleg ez lenne a sorsunk? A végzetünk elválaszt minket, mielőtt még igazán egymásra találhattunk volna?
Erre a kérdésre az idő hamarosan meg fogja adni a választ. De most először féltem ettől a választól.

2011. október 12., szerda

Vérfarkasok éjszakája sorozat - Üvöltő Fájdalom - 17.fejezet

Bocsánat a késésért, de mostanában el vagyok havazva a suli miatt. A következő fejezettel már igyekszem nem késni. Addig is jó olvasást :) (Alul találtok pár képet a vártemplomról és a hátsó kertről)



17. fejezet


Iszonyatosan éreztem magam. Mint akin áthajtott egy úthenger. Fájt a lábam és hasogatott a fejem. Újabb rémálmok gyötörtek és már nem tudtam eldönteni mi a valóság. Lehet, hogy ezt a láz okozta, de nem érdekelt. Nagyon dühös és elkeseredett voltam, emellett belefáradtam a harcba. Azt akartam, hogy ennek az egésznek vége legyen, és minden olyan legyen, mint régen. Persze tudtam, hogy ez nem lehetséges, még ha minden helyrejön, akkor sem.
Ébren voltam ugyan, de nem nyitottam ki a szemem. Hogy mit álmodtam, azt már elfelejtettem, de biztos voltam benne, hogy a testvéreim szerepeltek benne. Megint verejtékben úsztam és ziháltam. Mélyeket lélegeztem, hogy lecsillapítsam zihálásom és kalapáló szívem. Eltartott egy darabig, de végül megnyugodtam.
Sajnos nem tartott sokáig a nyugalmam. Mivel nem tudtam felkelni ezért folyamatosan járt az agyam. Újra és újra Maya képe úszott be a tudatalattimba. Aggódtam a lányért és azonnal indulni akartam, hogy kiszabadítsam Meddox karmai közül, de az állapotom ezt nem tette lehetővé. Egyenlőre.
Nem állt szándékomban rontani a helyzetemen azzal, hogy ugrándozom, de ez nem is volt annyira egyszerű, mint gondoltam. Bennem motoszkált a tettvágy és ezt nehéz volt kordában tartani. Szerencsémre Dastan a segítségemre sietett, bár akaratlanul.
Benyitott a szobába és megdöbbenve látta, hogy ébren vagyok, mégsem akarok azonnal felpattanni az ágyból. Láthatóan erre nem számított és most megkönnyebbült, hogy mégsem viselkedem ostobán.
-         Meglepődtél, testvér? – kérdeztem.
-         Igen, meg. Arra számítottam, hogy megint le kell majd fognom és jobb belátásra térítenem téged. Örömmel látom, hogy erre nincs szükség.
-         Úgy tűnik visszatért az eszem.
Dastan leült az ágy mellett lévő székre. Mostanában az lett a helye és ennek egyikünk sem örült túlzottan. Csak most vettem észre, hogy Dastan haja össze-visszaállt, mintha sokszor túrtak volna bele. Egy farmer és egy sötétkék póló volt rajta, ami jól ment kék szeméhez. A nők szerint szívdöglesztően nézett ki, most mégis fáradtnak és elcsigázottnak tűnt.
-         Mi történt?
-         Felhívtam apámat. Újabb embereket küld.
-         Ez még nem ok az aggodalomra.
-         Valóban nem.
Dastan nem az újabb emberek miatt aggódott. Ez látszott rajta, mégis a feszültség ott tükröződött a szemében és a viselkedésében. Még lassan forgott az agyam, de végül rájöttem miért nézett rám olyan kitartóan a barátom. Miattam aggódott. Mert ha a király még több embert küld ide az azt jelenti, hogy gyorsan leakarja zárni a dolgot a kívülállókkal és ha ez így van, akkor Maya…
-         Dastan ezt nem teheted.
-         Apám nem tűr ellentmondást. Minél előbb rendeznünk kell ezt az ügyet. Már így is túl nagy felfordulást okoztunk.
-         Ha Mayának bármi baja esik, akkor elveszítesz.
-         Tudom.
Dastan annyira szorította a szék karfáját, hogy az majdnem eltört.
-         Meg kell őt győznöd, Algernon.
-         Több időre van szükségem.
Feszült csend lett közöttünk. Ennek a harcnak több volt a tétje, mint az bárki is sejtette volna az elején. Végül Dastan törte meg a csendet.
-         Nem húzhatom sokáig az időt, de mindent megteszek. Innentől csak rajtad áll.
-         Köszönöm.
Igen és persze Mayán. Minden fortélyomat és vonzerőmet, amim van, be kell vetnem vagy elveszítem őt és talán az életemet is. Amit nem engedhettem meg, mert egy szerető testvér várt otthon, aki nagyon aggódott miattam és Dastanért. Magamat sem hagyhattam cserben, sem pedig a páromat.
-         De addig nem kelhetsz fel, ameddig jobban nem leszel.
-         Rendben.
Már el is kezdtem tervezgetni a stratégiámat. De tisztában voltam vele, hogy a halál árnyéka lebeg a fejem és Maya feje felett. A végső harc a küszöbön volt. Gyorsan kellett cselekednem, de előbb gyorsan talpra kell állnom.
Nem vallhatok kudarcot.




Egy újabb nap telt el tétlenül. A szobám ablakából néztem, ahogy a nap alábukik a horizonton. Az ég vörös és narancssárga különböző árnyalataiban pompázott. A látvány gyönyörű volt és én kiélveztem ezt a nyugodt pillanatot. Érezhető volt a levegőben a változás, a feszültség, így ki kellett használnom a lehetőséget, ami talán az utolsó volt a csata előtt.
Ám a nyugalmam nem tartott sokáig. Belül nagyon is élénk voltam, hiába a nyugalom álarca. Izgalom fogott el, bár őrültség volt, amire készültem. Hevesebben vert a szívem, az adrenalin szintem megugrott. Mégsem lehettem biztos a sikerben, hisz semmi nem utalt arra, hogy sikerül, mégis volt egy olyan érzésem, hogy most találkozni fogunk. Méghozzá kettesben.
Félnem kellett volna emiatt, de nem voltam rá képes. Utálnom és gyűlölnöm kellett volna őt, de a szívem mást súgott. Az ösztöneim ellenem voltak. Az egész lényem tiltakozott az ellen, hogy megvessem őt, csak az elmém állt ellen a szív ostromának. És mivel az eszem még a helyén volt, ezért a látszat és a biztonság kedvéért magamhoz vettem a fegyvereim. Két tőrt és egy pisztolyt erősítettem az övemre. Nem kellett amiatt aggódnom, hogy meglátják az emberek, mert a kabátom majd elrejti őket a kíváncsi szemek elől. Csak remélni mertem, hogy nem kell majd használnom őket, és hogy ha mégis szükség lenne rájuk, akkor ezek elegek lesznek. De azért nem voltam teljesen naiv. Szinte biztos voltam benne, hogy használni is fogom őket.
Megindultam az ajtó felé, de egy pillanatra megálltam mielőtt elhagytam volna a szobám. Még egyszer újra átgondoltam, hogy valóban jó ötlet e, de már nem visszakozhattam. Teljes ostobaság volt, amit terveztem, én magam is tudtam, de egyszerűen nem tudtam megmagyarázni a tetteim, vagy hogy miért teszem. Bár csak egy indokot tudtam felhozni a képtelen ötlet mellett. Még a csata előtt tudnom kellett valamit, valamit, amit csak Ő adhatott meg nekem. Bár ennek a találkozásnak a következményeivel még én sem számoltam, de vállalnom kellett a kockázatot.  
Így hát mielőtt meggondolhattam magam felkaptam a kabátom, majd gyorsan és észrevétlenül kisurrantam a házból. Megkönnyebbültem, hogy sikerült. Egy kis győzelmet könyvelhettem el magamnak, de sietnem kellett. Biztos voltam benne, hogy nem telik el majd túl sok idő mire észreveszik, hogy eltűntem. És akkor hogy magyarázzam ki a kis kiruccanásom?
Úgyhogy sietős léptekkel indultam meg a lefelé a dombon a városközpont felé. A domb egy kis utcába torkollott, majd onnan lejutottam a Vártemplom mellé. Ilyenkor még nyüzsgött a város, de mindenki a maga dolgával törődött. A fiatalok együtt lézengtek és a ruhájukból ítélve a legtöbb valami buliba igyekezett.
Mivel nem nagyon figyeltek rám, így nem akartam felesleges feltűnést kelteni. Úgy tettem, mintha én is szerves része lennék a városnak, ám óvatosan az emberek által kedvelt virágból mintázott madár mellett elosonva megpróbáltam kinyitni a Vártemplom felé vezető vaskaput. Lenyomtam a kilincset és az engedett. Felmentem a lépcsőn.
Minden csendes volt. A templom tornya gyönyörűen ki volt világítva. Lelassítottam a lépteim és tovább sétáltam, el a templom ajtaja mellett. Nem tudtam sokáig egyenesen menni, mert az utamat egy kerítés akadályozta, ugyanis a templomot körbevették. Még ha a vár területén többen is vannak, akkor sem tudnak átjönni ide, hacsak nem onnan, ahonnan én is megközelítettem a templomot, ezért jobbra fordultam ahol egy kis kert volt. Ott volt egy harang és vezetett felfele egy lépcső is valószínűleg ott volt a sekrestye, de ebben nem voltam biztos. Tovább sétáltam, hogy akik a kapu felőli lépcsőn jönnek fel, vagy a templomból kilépnek – már ha van ott egyáltalán valaki – akkor ne vegyenek észre. Ide ilyenkor amúgy sem jönnek. Legalábbis reméltem.
Már majdnem odaértem mikor valami furcsát vettem észre. Valami – vagy inkább valaki – megmozdult a lépcsőnél, ahova igyekeztem. A szívem kihagyott egy ütemet és megtorpantam. Először az idegen lába tűnt fel, majd a felső teste és az arca is.
Marek Radescu.
Megborzongtam, ahogy megláttam. Az arckifejezése ugyanolyan hideg volt, mint a legutóbbi alkalommal, most valahogy mégis más volt. Nem tudtam volna megmondani, hogy miért, de ezt súgták az ösztöneim. Nem véletlenül találkoztunk. Akart valamit tőlem. Láttam rajta, vagyis inkább éreztem. De mégis honnan tudhatta, hogy ide jövök?
-         Nocsak, nocsak, kit látnak szemeim.
Marek mély baritonja maga volt a csábítás. Még egy ujjal sem ért hozzám máris hatással volt rám. Ez még soha egyetlen másik férfival sem fordult elő. Még soha nem éreztem ilyen intenzív vágyat, pedig nem éltem remete életet. De Marek… egyszerűen más volt, mint a többi férfi. A lényem mélyéig felkavart és izgalomba hozott.
-         Ezt én is mondhattam volna. – gúnyos hangot ütöttem meg, szándékosan.
Marek elmosolyodott. Elállt a lélegzetem. Ez rossz, nagyon rossz. Nem szabad hagynom, hogy levegyen a lábáról.
-         Nem is próbálsz megölni? Pedig az ellenséged vagyok.
A férfi arcáról nem hervadt le a mosoly. Nem zökkentette ki a kérdésem.
-         Egy ilyen szépséggel, mint te más terveim lennének.
-         Valóban? Akkor rossz helyen kopogtat uram.
A szavaim ellenére Marek közelebb lépett hozzám. Nem hátráltam meg, de ez rossz döntésnek bizonyult. Megéreztem férfias illatát és egy pillanatra meg is feledkeztem magamról. Nagyot szippantottam a levegőből és csak élveztem az aromát. De hamar észbe kaptam és próbáltam elrejteni a reakciómat.
Ám Marek minden bizonnyal észrevette. Ametiszt színű szeme különösen csillogott. Közelebbről még szebb volt és titkon örömmel elmerültem volna ebben a szempárban, de nem tehettem. Akármennyire is vonzódtam hozzá ő csak egy gyilkos volt. Az ellenségem.
-         Miért van itt, uram? Netán nem talált magának jobb elfoglaltságot? Vagy esetleg nem talált magának egy ártatlan embert, akit megölhet, vagy megkínozhat?
Direkt szólítottam uramnak és nem a nevén. Bosszantani akartam és így távolságot is tarthattam kettőnk között.
Marek már közvetlenül előttem állt és láthatóan nem tetszett neki a beszélgetés alakulása. Nem erre számított, bár nem tudtam mit várt. Hogy a karjába ömlök? Na, azt felejtse el!
-         Ne legyen igazságtalan, Natalie.
-         Nem hiszem, hogy engedélyt adtam volna arra, hogy a nevemen szólítson.
-         Akkor mégis hogy kellene? Kisasszony, vagy hölgyem? Na, azt várhatja kedvesem.
-         Úgy látom semmi értelme ennek a beszélgetésnek. További szép estét. – azzal megfordultam és elindultam. Nem szabadott tovább itt maradnom. Már rájöttem, hogy az ötletem a legnagyobb ostobaság volt, amit valaha elkövettem.
Hiába próbáltam menekülni, nem jutottam messzire. Marek elkapta a kezem és visszafordított. A lendülettől, ahogy maga felé fordított, a karjában kötöttem ki. Marek elkapta a derekam és nem engedett.
-         Eresszen! – sziszegtem.
Dühös voltam és csalódott. Marek sosem fog változni és én sosem fogadhatom el őt így. Míg világ a világ, mi sosem lehetünk együtt.
-         Miért nem szólítasz a nevemen?
-         Mi értelme lenne? Semmi közöm magához, így nem látom értelmét. Most pedig eresszen el!
Marek nem mozdult, sőt még erősebben szorított és még közelebb húzott magához. Csípőnk és mellkasunk szinte teljesen összeért. Marek ajka túlságosan is közel került az enyémhez. Bódító illata és testének közelsége majdnem elvette az eszem. Túl közel volt, túl nagy hatással volt rám. Karja még a kabáton keresztül is égette a bőröm.
Alig tudtam gondolkodni, de végül eszembe jutottak a fegyvereim. De nem csak én voltam tisztában, hogy nem vagyok fegyvertelen. Mareknek is éreznie kellett a kidudorásokat a kabátom alatt. Mégsem éreztem késztetést, hogy megvédjem magam és én okozzam ennek a páratlan hímnek sérülést. De nem engedhettem meg azt, hogy azt higgye ennyivel nyert is. Ezért hátranyúltam a tőrömért, de Marek elkapta a kezem. Egyenesen a szemembe nézett.
-         Ne, kislány. Nem akarlak bántani, sem pedig harcolni veled.
Marek tényleg komolyan gondolta. Nem próbált meg bántani, vagy megtámadni, sem pedig fegyvert elővenni. Azt is megtehette volna, hogy az enyémet fordítja ellenem mégsem tette. Végül letettem arról, hogy megtámadjam. Marek is észrevette a változást ezért a kezemet elengedte, de a derekamat nem.
-         Natalie, lehetne egy kérdésem?
Megvontam a vállam.
-         Felőlem.
-         Te nem érzed, amit én?
A szívem nagyot dobbant. Ugye nem lehet az, hogy őrá is ugyanolyan hatással vagyok én, mint ő rám?
-         Nem értem mire gondolsz.
-         Akkor megmutatom.
Mielőtt még bármit is mondhattam volna lecsapott az ajkamra.




2011. október 5., szerda

Vérfarkasok éjszakája sorozat - Üvöltő Fájdalom - 16.fejezet

Bocsánat a késésért, de végül itt a fejezet. Jó olvasást :)



16. fejezet


Elővettem a mobilomat és tárcsáztam.
-         Dastan?
-         Én vagyok, apám. Sajnálom, hogy eddig nem jelentkeztem, de most elszabadultak a dolgok Marosvásárhelyen. – azt nem akartam megemlíteni neki, hogy minden kicsúszott a kezem közül. Nem hiszem, hogy örült volna neki. – Szükségem van a segítségedre.
-         Hallottam mi történt. A hírek gyorsan terjednek. Ettől hangos az egész média. Mond csak fiam, hogy szabadulhatott el így a helyzet? Az embereknek nem szabad tudomást szerezniük rólunk, a létezésünkről, erre ti fényes nappal kezdtek el harcolni?!
Oresztész dühös volt, joggal.
-          Sajnálom, apám. Igazad van, de nem kell aggódnod. Az emberek bandatámadásnak gondolják majd és ez többet nem fordul elő.
-         Remélem is, hogy nem, fiam. Nem vagytok elegen, hogy kezelni tudjátok a helyzetet, ezért odaküldöm a többieket. Azonnal véget kell vetnünk ennek a harcnak, mielőtt túl nagy figyelem irányul a városra.
-         Értettem.
Gondolkodtam azon, hogy elmondjam-e apámnak Algernont és beszámoljak-e Mayáról, de végül elvetettem az ötletet. Apám nem tudná megoldani a problémát. Ezt nekünk – legfőképpen ők kettejüknek – kell megoldanunk. Ebben nem segíthet senki más.
Oresztész megkérdezte azt, amit nem akartam, hogy megkérdezzen.
-         Átállt már valaki hozzánk?
-         Még nem. – nem hazudhattam.
Gondterhes volt a levegő. Tudtam, hogy mi lesz a következő mondata és nem akartam hallani, főleg nem teljesíteni, de muszáj volt. Mindenki érdekében.
-         Van rá esély, hogy bárki is…
-         Nem sok – fájdalmas igazság volt ez.
Mayának meg volt a lehetősége, de valamiért mégis visszatért Meddoxhoz. Persze azért is, hogy megmentse Algernont, amiért hálás is voltam neki, de éreztem, hogy valami más is van a háttérben. Csak azt nem tudom, hogy mi.
-         Akkor tudod mi a dolgod, Dastan.
-         Igen.
Sajnos nagyon is jól. De ha megteszem ezt, akkor összetöröm vele Algernont, a legjobb barátomat és lehet, hogy egyszerűbb és kíméletesebb lenne, ha egyszerűen csak egy tőrt döfnék a szívébe. Az is kevesebb fájdalommal járna. Egyiket sem akartam. Emellett pedig, ha megölöm Mayát, ahogy apám parancsolta, akkor elárulom őt. Nem tudtam elképzelni az életemet Algernon nélkül. Márpedig ha Maya meghal, akkor őt is elveszítem.
Megoldást kellett találnom, vagy Maya és Algernon is odaveszik. Akkor pedig Elysia is megsínyli és mindenki más is a faluban, ezt pedig nem engedhettem.
De mégis hogyan kéne úrrá lennem ezen a káoszon?




Már egy napja itt rostokoltunk a pincében Marekkel. Az volt a szerencsém, hogy Marek miután Meddoxék elmentek hozott nekem vizet és pár kiflit, így nem kellett étlen-szomjan lennem. Kibírtam volna, de attól még nem lett volna kellemes érzés, ezért hálás voltam  Mareknek. A fél büntetésem letelt, még volt egy napom és egy teljes éjszakám, amit itt kellett töltenem.
Mikor is lesz telihold?
-         Nemsokára telihold lesz.
Marek kitalálta az utolsó gondolatomat. Ő a lépcsőn ült én pedig a sarokban.
-         Valóban. Megint az erdőt fogjuk járni, mint eddig?
-         Nem tudom. Veszélyes lenne, hisz bármikor összefuthatunk Dastanékkal, bár az is igaz, hogy előnyben vagyunk, mert mi nyertük az előző ütközetet és Algernon most sérült. Szóval lehetséges, hogy Meddox kivisz majd minket.
Végigfutott a hátamon a hideg a csata emlékétől. A kép örökre beleégett az emlékezetembe, ahogy Meddox Algernon torkának szegezi a kardját. Marek végig figyelmesen fürkészte a reakciómat, minden mozdulatomat, minden rezdülésemet.
Vajon most tesztel és elmondja Meddoxnak a következtetéseit, vagy csak kíváncsi? Megbízhatok benne?
-         Igen, igazad van – a hangom semleges maradt, bár nagyon nehéz volt ezt elérnem.
Az érdektelenséget és a hideg közönyt már régen elsajátítottam és a magamévá tettem, de ezeket csak páncélnak használtam. Ez a páncél most repedezett. Most már ezeket az érzéseket idegennek éreztem, mintha soha nem is tartoztak volna hozzám. Ezt mind Algernonnak köszönhettem, de ez nem volt jó. Viszont nem tudtam tenni ellene semmit.
Algernon. Mindig csak Algernon. Ő tehet mindenről, mégsem tudtam őt kiverni a fejemből. Algernon képe újra és újra felsejlett a fejemben. Vajon mi lehet vele? Fájdalmai vannak?
Majd megőrültem itt ebben a sötét pincében, ahol semmi nem köthette le a gondolataim. Így csak az aggodalom maradt.
-         Tudom, hogy semmi okod hinni nekem, de bízhatsz bennem.
Marek teljesen meglepett. A semmiből hozakodott elő egy ilyen mondattal. De ezt már megszokhattam tőle.
-         Tényleg nincs semmi okom. Ki tudja, lehet, hogy ez csak Meddox egy újabb játéka. Különben is nehéz megbíznom benned, azok után, hogy ennyi évig nem tettél semmit és most hirtelen eljátszod az irgalmas szamaritánust.
-         Én sem értem az okát, bár sejtem.
-         Akkor oszd meg velem is és talán hiszek neked.
Marek megvonta a vállát és hátradőlt. Unott arcot vágott.
-         Nekem mindegy, hogy hiszel-e nekem vagy sem. Nem muszáj segítenem.
Most megint ez a hűvös hangsúly és a nemtörődöm testtartás. Nem tudtam eldönteni mit gondoljak róla. Marek annyira kiszámíthatatlan és kiismerhetetlen volt. Egyszer kedves volt, máskor meg olyan, mint egy jégcsap, akiben semmi együttérzés sincs. Sosem mondott magáról semmit csak kérdezett, vagy cselekedett. De megfigyelőnek sem volt utolsó. Még életemben nem találkoztam ilyen zárkózott és fura alakkal, mint ő.
Felsóhajtottam. Mit veszíthetek? Nem mindegy, hogy melyik az igazi arca? Egyszer úgy is kiderül. Sokkal rosszabb már úgysem történhet velem.
-         Rendben van. lehet, hogy életem legnagyobb hibáját követem el, de kockáztatok. Megbízom benned.
-         Helyes. Így könnyebb lesz neked, de Meddox nem tudhat erről, így nyíltan nem teszek semmit.
-         Sejtettem – kicsi gúnyt is csempésztem ebbe az egy szóba. Kíváncsi voltam a reakciójára. Legalább ezzel is telt az idő.
Marek elmosolyodott, de nem szólt semmit.
-         És mond, csak mi hasznod származik neked ebből?
-         Semmi.
-         Akkor mégis miért…
Marek nem válaszolt azonnal. Megint elhallgatott.
Istenem, ebből az emberből mindent harapófogóval kell kihúzni!
De vártam. Türelmesen vártam, hogy válaszoljon. Eltelt egy perc. Két perc, de végül a kitartásom eredményt hozott.
-         Valami jobb belátásra térített.
-         Értem.
Tudtam, hogy nem fog többet mondani, így nem volt értelme erőltetni.
-         Elmondod?
-         Mit?
-         Hogy mi a sejtésed.
-         Egy dologban biztos vagyok. Algernon a te párod.
Tényleg így lenne? Nem akartam álomvilágba ringatni magam, vagy hiú reményekben hinni. És ha mégis így van, valami véletlen folytán, – akár a sors fintoraként – mi változna? Semmi. Úgyhogy ez a tény cseppet sem érdekelt.
-         Ez nem válasz a kérdésemre.
-         Nem is mondtam, hogy elárulom neked.
Csend lett, én pedig nagyon dühös voltam. Ez a közöny halálra idegesített. Láthatóan Marek nem akart válaszolni és jól megtanulta hogyan kell kitérni a kérdések elől. Valószínűleg ennél többet már nem tudok kihúzni belőle. Nagy kár.
De ahogy ott ültünk, mozdulatlanul és csak a lélegzetvételünk hallatszott gondolkodni kezdtem. Amióta ismerem ő is olyan érzéketlen volt, mint eddig én, vagy akár a többiek. Most mégis az érzéseinkről beszélgetünk és láthatóan ő is megváltozott, akárcsak én. Bár ő talán jobban leplezte, de egyértelműen megváltozott. Mi van, ha ugyanaz történt vele, mint velem? Hisz eddig én sem éreztem, mert mélyen eltemettem az érzéseim és ezt csak Algernon volt képes a felszínre hozni. Mi van, ha ő is megtalálta a párját, aki ilyen hatással volt rá? De a városban rajtunk és Dastanék csapatán kívül tudtommal nem tartózkodik más vérfarkas, tehát… uram atyám.
-         Te is megtaláltad a párod igaz? Azért változtál meg így hirtelen. – Marek már szóra nyitotta a száját, de én megelőztem – Ne is próbáld tagadni. Tudom, hogy igazam van. De vajon melyikük lehet? Az a méregzsák Annabell, vagy talán a kedves Natalie lépett a képbe? Hmm?
Marek megint csendbe burkolózott. Nem akart válaszolni. Ismét felsóhajtottam. Jaj, jaj, ez így nem jó. A bizalomnak kétirányúnak kellene lennie, hogy működjön ez az egész és össze tudjunk dolgozni, de ha Marek nem hajlandó megosztani velem semmit, akkor komoly gondjaink lesznek.
Azért folytattam.
-         Annabellel nagyon rosszul járnál. Tisztára olyan, mint egy hárpia, bár jól harcol. Nem hiszem, hogy valaha is ki tudnék jönni vele. Natalie viszont nagyon kedves. A helyedben én őt választanám.
-         Mintha lenne választási lehetőségem. – végre megszólalt. Ezek szerint jó nyomon vagyok.
-         Mindig van választásunk. – mondtam határozottan. Hittem is ebben.
Marek akaratlanul előrehajolt. Ez az érdeklődés jele volt, de az arca nem erről árulkodott. Semleges maradt. Semmi érzelem.
-         Valóban? A te esetedben is igaz?
-         Igen. Én is választhatok, bár két rossz közül, de ez akkor is választás, még ha nem is jöhetek ki jól belőle.
-         A párodat nem te választod.
-         De azt eldöntheted, hogy vele leszel-e.
-         Naiv vagy Maya.
-         Meglehet, hogy igazad van, de akkor is így gondolom.
-         Maya a párodat nem tudod csak úgy figyelmen kívül hagyni. a tested akaratlanul is reagál rá és akármit teszel, ez mindig így lesz. A tested és az elméd is sóvárog érte és ezt egy idő után már nem leszel képes figyelmen kívül hagyni. A reakcióid elárulnak téged. Biztos vagyok benne, hogy ezt te is tapasztaltad már magadon. Mellesleg pedig nem hiszem, hogy Algernon csak úgy hagyja, hogy elhagyd miután megtalált.
Marek érvelése helytálló volt. Csak Algernonra tudtam gondolni és vágytam az érintésére is, de ezt sosem vallottam volna be hangosan.
-         Honnan tudsz te ennyit erről?
Marek sejtelmesen mosolygott.
-         A tudás hatalom, Maya.
Témát váltottam. Nem akartam vitatkozni Marekkel. Amúgy pedig igaza volt, úgyhogy nem is lett volna értelme.
-         És te mit fogsz csinálni? Natalie nem úgy nézett ki, mint akit nagyon meghatott a jelentéted, vagy akár Annabellt.
Már kezdtem unni Marek játékát. Megint nem válaszolt.
-         Tudod Marek a bizalom nem így működik. Neked is meg kell bíznod bennem, hogy működjön a dolog.
Újra csend lett. Most rajta volt a sor, hogy döntsön. Megmondtam, az egész életünk döntések sorozata, amik nem csak a mi, de mások életét is befolyásolja. Most arra vártam, hogy kiderüljön Marek döntése mennyiben változtatja meg az enyém. Emellett nem tudtam még teljesen megbízni benne, hisz láthatóan ő semmi fontosat nem osztott meg velem. De adni akartam neki egy esélyt, hisz nem volt más lehetőségem.  
-         Natalie. Natalie az.
Felvidultam, mert Marek végre megosztott velem valamit. Önként, bár kissé nehézkesen. Végre el tudtam hinni neki, hogy ez nem csak Meddox egy játéka, bár ezt hazudhatta is. Végül is el akartam hinni neki, így elhittem. Csak remélni tudtam, hogy nem vert át.
-         Örülök, hogy ő az. Jó hatással lesz rád. – elmosolyodtam. De tisztában voltam vele, hogy Natalienak nem lesz könnyű dolga.
Marek elpirult és elfordult.
-         Nem kíváncsi rám.
-         Hát derítsd ki, hogy tényleg így van-e. Nem te mondtad, hogy a reakcióik elárulják őt?
-         De igen.
-         Akkor gyerünk. Amint újra találkoztok lesz alkalmad kideríteni, hisz nagyon jó megfigyelő vagy.
Marek bólintott. Biztosan így fog tenni.
Annyira fura volt ez a helyzet. Én segítettem Mareknek. Hát nem panaszkodhatom arról, hogy unalmas életet élek. Elég sok meglepő fordulatot vett az életem mostanában és úgy tűnik nem csak az enyém, mióta összefutottunk Dastannal és csapatával.

2011. október 3., hétfő

Halihó

Megjöttem Erdélyből. Nagyon jó volt és ha tehetitek egyszer ti is menjetek el oda. Egyszerűen meseszép. A képeket majd a face-es oldalamon nézhetitek meg. A fejivel pedig sietek, de türelmeteket kérem.
Csak pár ízelítő kép:

A Marosvásárhelyi vár


A Gyilkos-tó