Bocsánat a késésért, de mostanában el vagyok havazva a suli miatt. A következő fejezettel már igyekszem nem késni. Addig is jó olvasást :) (Alul találtok pár képet a vártemplomról és a hátsó kertről)
17. fejezet
Iszonyatosan éreztem magam. Mint akin áthajtott egy úthenger. Fájt a lábam és hasogatott a fejem. Újabb rémálmok gyötörtek és már nem tudtam eldönteni mi a valóság. Lehet, hogy ezt a láz okozta, de nem érdekelt. Nagyon dühös és elkeseredett voltam, emellett belefáradtam a harcba. Azt akartam, hogy ennek az egésznek vége legyen, és minden olyan legyen, mint régen. Persze tudtam, hogy ez nem lehetséges, még ha minden helyrejön, akkor sem.
Ébren voltam ugyan, de nem nyitottam ki a szemem. Hogy mit álmodtam, azt már elfelejtettem, de biztos voltam benne, hogy a testvéreim szerepeltek benne. Megint verejtékben úsztam és ziháltam. Mélyeket lélegeztem, hogy lecsillapítsam zihálásom és kalapáló szívem. Eltartott egy darabig, de végül megnyugodtam.
Sajnos nem tartott sokáig a nyugalmam. Mivel nem tudtam felkelni ezért folyamatosan járt az agyam. Újra és újra Maya képe úszott be a tudatalattimba. Aggódtam a lányért és azonnal indulni akartam, hogy kiszabadítsam Meddox karmai közül, de az állapotom ezt nem tette lehetővé. Egyenlőre.
Nem állt szándékomban rontani a helyzetemen azzal, hogy ugrándozom, de ez nem is volt annyira egyszerű, mint gondoltam. Bennem motoszkált a tettvágy és ezt nehéz volt kordában tartani. Szerencsémre Dastan a segítségemre sietett, bár akaratlanul.
Benyitott a szobába és megdöbbenve látta, hogy ébren vagyok, mégsem akarok azonnal felpattanni az ágyból. Láthatóan erre nem számított és most megkönnyebbült, hogy mégsem viselkedem ostobán.
- Meglepődtél, testvér? – kérdeztem.
- Igen, meg. Arra számítottam, hogy megint le kell majd fognom és jobb belátásra térítenem téged. Örömmel látom, hogy erre nincs szükség.
- Úgy tűnik visszatért az eszem.
Dastan leült az ágy mellett lévő székre. Mostanában az lett a helye és ennek egyikünk sem örült túlzottan. Csak most vettem észre, hogy Dastan haja össze-visszaállt, mintha sokszor túrtak volna bele. Egy farmer és egy sötétkék póló volt rajta, ami jól ment kék szeméhez. A nők szerint szívdöglesztően nézett ki, most mégis fáradtnak és elcsigázottnak tűnt.
- Mi történt?
- Felhívtam apámat. Újabb embereket küld.
- Ez még nem ok az aggodalomra.
- Valóban nem.
Dastan nem az újabb emberek miatt aggódott. Ez látszott rajta, mégis a feszültség ott tükröződött a szemében és a viselkedésében. Még lassan forgott az agyam, de végül rájöttem miért nézett rám olyan kitartóan a barátom. Miattam aggódott. Mert ha a király még több embert küld ide az azt jelenti, hogy gyorsan leakarja zárni a dolgot a kívülállókkal és ha ez így van, akkor Maya…
- Dastan ezt nem teheted.
- Apám nem tűr ellentmondást. Minél előbb rendeznünk kell ezt az ügyet. Már így is túl nagy felfordulást okoztunk.
- Ha Mayának bármi baja esik, akkor elveszítesz.
- Tudom.
Dastan annyira szorította a szék karfáját, hogy az majdnem eltört.
- Meg kell őt győznöd, Algernon.
- Több időre van szükségem.
Feszült csend lett közöttünk. Ennek a harcnak több volt a tétje, mint az bárki is sejtette volna az elején. Végül Dastan törte meg a csendet.
- Nem húzhatom sokáig az időt, de mindent megteszek. Innentől csak rajtad áll.
- Köszönöm.
Igen és persze Mayán. Minden fortélyomat és vonzerőmet, amim van, be kell vetnem vagy elveszítem őt és talán az életemet is. Amit nem engedhettem meg, mert egy szerető testvér várt otthon, aki nagyon aggódott miattam és Dastanért. Magamat sem hagyhattam cserben, sem pedig a páromat.
- De addig nem kelhetsz fel, ameddig jobban nem leszel.
- Rendben.
Már el is kezdtem tervezgetni a stratégiámat. De tisztában voltam vele, hogy a halál árnyéka lebeg a fejem és Maya feje felett. A végső harc a küszöbön volt. Gyorsan kellett cselekednem, de előbb gyorsan talpra kell állnom.
Nem vallhatok kudarcot.
Egy újabb nap telt el tétlenül. A szobám ablakából néztem, ahogy a nap alábukik a horizonton. Az ég vörös és narancssárga különböző árnyalataiban pompázott. A látvány gyönyörű volt és én kiélveztem ezt a nyugodt pillanatot. Érezhető volt a levegőben a változás, a feszültség, így ki kellett használnom a lehetőséget, ami talán az utolsó volt a csata előtt.
Ám a nyugalmam nem tartott sokáig. Belül nagyon is élénk voltam, hiába a nyugalom álarca. Izgalom fogott el, bár őrültség volt, amire készültem. Hevesebben vert a szívem, az adrenalin szintem megugrott. Mégsem lehettem biztos a sikerben, hisz semmi nem utalt arra, hogy sikerül, mégis volt egy olyan érzésem, hogy most találkozni fogunk. Méghozzá kettesben.
Félnem kellett volna emiatt, de nem voltam rá képes. Utálnom és gyűlölnöm kellett volna őt, de a szívem mást súgott. Az ösztöneim ellenem voltak. Az egész lényem tiltakozott az ellen, hogy megvessem őt, csak az elmém állt ellen a szív ostromának. És mivel az eszem még a helyén volt, ezért a látszat és a biztonság kedvéért magamhoz vettem a fegyvereim. Két tőrt és egy pisztolyt erősítettem az övemre. Nem kellett amiatt aggódnom, hogy meglátják az emberek, mert a kabátom majd elrejti őket a kíváncsi szemek elől. Csak remélni mertem, hogy nem kell majd használnom őket, és hogy ha mégis szükség lenne rájuk, akkor ezek elegek lesznek. De azért nem voltam teljesen naiv. Szinte biztos voltam benne, hogy használni is fogom őket.
Megindultam az ajtó felé, de egy pillanatra megálltam mielőtt elhagytam volna a szobám. Még egyszer újra átgondoltam, hogy valóban jó ötlet e, de már nem visszakozhattam. Teljes ostobaság volt, amit terveztem, én magam is tudtam, de egyszerűen nem tudtam megmagyarázni a tetteim, vagy hogy miért teszem. Bár csak egy indokot tudtam felhozni a képtelen ötlet mellett. Még a csata előtt tudnom kellett valamit, valamit, amit csak Ő adhatott meg nekem. Bár ennek a találkozásnak a következményeivel még én sem számoltam, de vállalnom kellett a kockázatot.
Így hát mielőtt meggondolhattam magam felkaptam a kabátom, majd gyorsan és észrevétlenül kisurrantam a házból. Megkönnyebbültem, hogy sikerült. Egy kis győzelmet könyvelhettem el magamnak, de sietnem kellett. Biztos voltam benne, hogy nem telik el majd túl sok idő mire észreveszik, hogy eltűntem. És akkor hogy magyarázzam ki a kis kiruccanásom?
Úgyhogy sietős léptekkel indultam meg a lefelé a dombon a városközpont felé. A domb egy kis utcába torkollott, majd onnan lejutottam a Vártemplom mellé. Ilyenkor még nyüzsgött a város, de mindenki a maga dolgával törődött. A fiatalok együtt lézengtek és a ruhájukból ítélve a legtöbb valami buliba igyekezett.
Mivel nem nagyon figyeltek rám, így nem akartam felesleges feltűnést kelteni. Úgy tettem, mintha én is szerves része lennék a városnak, ám óvatosan az emberek által kedvelt virágból mintázott madár mellett elosonva megpróbáltam kinyitni a Vártemplom felé vezető vaskaput. Lenyomtam a kilincset és az engedett. Felmentem a lépcsőn.
Minden csendes volt. A templom tornya gyönyörűen ki volt világítva. Lelassítottam a lépteim és tovább sétáltam, el a templom ajtaja mellett. Nem tudtam sokáig egyenesen menni, mert az utamat egy kerítés akadályozta, ugyanis a templomot körbevették. Még ha a vár területén többen is vannak, akkor sem tudnak átjönni ide, hacsak nem onnan, ahonnan én is megközelítettem a templomot, ezért jobbra fordultam ahol egy kis kert volt. Ott volt egy harang és vezetett felfele egy lépcső is valószínűleg ott volt a sekrestye, de ebben nem voltam biztos. Tovább sétáltam, hogy akik a kapu felőli lépcsőn jönnek fel, vagy a templomból kilépnek – már ha van ott egyáltalán valaki – akkor ne vegyenek észre. Ide ilyenkor amúgy sem jönnek. Legalábbis reméltem.
Már majdnem odaértem mikor valami furcsát vettem észre. Valami – vagy inkább valaki – megmozdult a lépcsőnél, ahova igyekeztem. A szívem kihagyott egy ütemet és megtorpantam. Először az idegen lába tűnt fel, majd a felső teste és az arca is.
Marek Radescu.
Megborzongtam, ahogy megláttam. Az arckifejezése ugyanolyan hideg volt, mint a legutóbbi alkalommal, most valahogy mégis más volt. Nem tudtam volna megmondani, hogy miért, de ezt súgták az ösztöneim. Nem véletlenül találkoztunk. Akart valamit tőlem. Láttam rajta, vagyis inkább éreztem. De mégis honnan tudhatta, hogy ide jövök?
- Nocsak, nocsak, kit látnak szemeim.
Marek mély baritonja maga volt a csábítás. Még egy ujjal sem ért hozzám máris hatással volt rám. Ez még soha egyetlen másik férfival sem fordult elő. Még soha nem éreztem ilyen intenzív vágyat, pedig nem éltem remete életet. De Marek… egyszerűen más volt, mint a többi férfi. A lényem mélyéig felkavart és izgalomba hozott.
- Ezt én is mondhattam volna. – gúnyos hangot ütöttem meg, szándékosan.
Marek elmosolyodott. Elállt a lélegzetem. Ez rossz, nagyon rossz. Nem szabad hagynom, hogy levegyen a lábáról.
- Nem is próbálsz megölni? Pedig az ellenséged vagyok.
A férfi arcáról nem hervadt le a mosoly. Nem zökkentette ki a kérdésem.
- Egy ilyen szépséggel, mint te más terveim lennének.
- Valóban? Akkor rossz helyen kopogtat uram.
A szavaim ellenére Marek közelebb lépett hozzám. Nem hátráltam meg, de ez rossz döntésnek bizonyult. Megéreztem férfias illatát és egy pillanatra meg is feledkeztem magamról. Nagyot szippantottam a levegőből és csak élveztem az aromát. De hamar észbe kaptam és próbáltam elrejteni a reakciómat.
Ám Marek minden bizonnyal észrevette. Ametiszt színű szeme különösen csillogott. Közelebbről még szebb volt és titkon örömmel elmerültem volna ebben a szempárban, de nem tehettem. Akármennyire is vonzódtam hozzá ő csak egy gyilkos volt. Az ellenségem.
- Miért van itt, uram? Netán nem talált magának jobb elfoglaltságot? Vagy esetleg nem talált magának egy ártatlan embert, akit megölhet, vagy megkínozhat?
Direkt szólítottam uramnak és nem a nevén. Bosszantani akartam és így távolságot is tarthattam kettőnk között.
Marek már közvetlenül előttem állt és láthatóan nem tetszett neki a beszélgetés alakulása. Nem erre számított, bár nem tudtam mit várt. Hogy a karjába ömlök? Na, azt felejtse el!
- Ne legyen igazságtalan, Natalie.
- Nem hiszem, hogy engedélyt adtam volna arra, hogy a nevemen szólítson.
- Akkor mégis hogy kellene? Kisasszony, vagy hölgyem? Na, azt várhatja kedvesem.
- Úgy látom semmi értelme ennek a beszélgetésnek. További szép estét. – azzal megfordultam és elindultam. Nem szabadott tovább itt maradnom. Már rájöttem, hogy az ötletem a legnagyobb ostobaság volt, amit valaha elkövettem.
Hiába próbáltam menekülni, nem jutottam messzire. Marek elkapta a kezem és visszafordított. A lendülettől, ahogy maga felé fordított, a karjában kötöttem ki. Marek elkapta a derekam és nem engedett.
- Eresszen! – sziszegtem.
Dühös voltam és csalódott. Marek sosem fog változni és én sosem fogadhatom el őt így. Míg világ a világ, mi sosem lehetünk együtt.
- Miért nem szólítasz a nevemen?
- Mi értelme lenne? Semmi közöm magához, így nem látom értelmét. Most pedig eresszen el!
Marek nem mozdult, sőt még erősebben szorított és még közelebb húzott magához. Csípőnk és mellkasunk szinte teljesen összeért. Marek ajka túlságosan is közel került az enyémhez. Bódító illata és testének közelsége majdnem elvette az eszem. Túl közel volt, túl nagy hatással volt rám. Karja még a kabáton keresztül is égette a bőröm.
Alig tudtam gondolkodni, de végül eszembe jutottak a fegyvereim. De nem csak én voltam tisztában, hogy nem vagyok fegyvertelen. Mareknek is éreznie kellett a kidudorásokat a kabátom alatt. Mégsem éreztem késztetést, hogy megvédjem magam és én okozzam ennek a páratlan hímnek sérülést. De nem engedhettem meg azt, hogy azt higgye ennyivel nyert is. Ezért hátranyúltam a tőrömért, de Marek elkapta a kezem. Egyenesen a szemembe nézett.
- Ne, kislány. Nem akarlak bántani, sem pedig harcolni veled.
Marek tényleg komolyan gondolta. Nem próbált meg bántani, vagy megtámadni, sem pedig fegyvert elővenni. Azt is megtehette volna, hogy az enyémet fordítja ellenem mégsem tette. Végül letettem arról, hogy megtámadjam. Marek is észrevette a változást ezért a kezemet elengedte, de a derekamat nem.
- Natalie, lehetne egy kérdésem?
Megvontam a vállam.
- Felőlem.
- Te nem érzed, amit én?
A szívem nagyot dobbant. Ugye nem lehet az, hogy őrá is ugyanolyan hatással vagyok én, mint ő rám?
- Nem értem mire gondolsz.
- Akkor megmutatom.
Mielőtt még bármit is mondhattam volna lecsapott az ajkamra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése