2011. február 28., hétfő

Üvöltő éj - Huszadik fejezet

Bocsánat a kis késés miatt, remélem ez a fejezet is tetszeni fog mindenkinek és remélem sok véleményt kapok majd. Jó olvasást mindenkinek.

Huszadik fejezet


Nagyon idegesített, hogy háttal ültem a harcnak, miközben még mindig ki voltam kötözve, így nem láthattam mi folyik mögöttem, csak a fülemre támaszkodhattam, hogy kikövetkeztessem mi történik. Valaki térdre esett és Sebastian utolsó mondatából ítélve, valószínűleg Elysia volt. Nem értettem, hogy az általában figyelmes és kedves fiú, miért mondott ilyet Elysiának, hisz tudhatta, hogy ettől kiborul és így is lett.
A kardok csattanó hangja felerősödött, majd hirtelen abbamaradt és Maya leesett mellém a földre körülbelül egy méterre tőlem. Nem engem nézett, hanem az ellenfelét, Nataliet és azonnal felpattant, de nem volt elég gyors, így kicsit hátrálnia kellett, ezáltal belátást engedve nekem a csatára.
Natalie profilját figyelve láttam, halálos kedvében volt. Ilyenkor nagyon veszélyes volt vele szembeszállni, de szerencsére ritkán került ilyen állapotba, csak ha valami fontosat akartak elvenni tőle vagy attól, akit szeret, vagy éppen egy szerette életét veszélyeztették. Hogy most ilyen kedvében volt nem csak én, hanem Elysia is szerepet játszott. Natalie nagyon kedvelte a lányt, ezt le lehetett olvasni az arcáról, mikor még a kastélyban játszottunk mindannyian. Általában Natalie nem szokott könnyen megnyílni, vagy könnyen barátkozni, de ha mégis, akkor nagyon ragaszkodóvá vált, ha a személyt, akivel megismerkedett, jó embernek tartotta. És ilyenkor az életét is habozás nélkül feláldozta, ha meg kell védenie azt, aki fontos számára.
Rá kellett ébrednem, hogy Natalie fenyegetésként kezeli Mayát, így meg fogja ölni, méghozzá könyörület nélkül. Összeszorult a szívem ennek a gondolatnak a hatására, amit nem tudtam hova tenni. Nem engedhetem, hogy Natalie megtegye.
Miközben elmélkedtem Natalie egy ügyes csellel ismét a földre kényszeríttette Mayát és készült lecsapni rá…
-         Ne tedd! Natalie, fejezd be! – szóltam erélyesebben.
Natalie egy pillanatra megtorpant és meglepődött arcot vágott, de nem nézett rám, mert akkor esélyt adott volna Mayának. Kardjával nem sújtott le, de nekinyomta Maya mellkasának a fegyvert egyhelyben tartva őt, közben pedig bármikor egy mozdulattal átszúrhatta volna a testét, ha kedve tartja.   
-         Átmosták az agyatokat, vagy mi? Te és Elysia meghibbantatok ez alatt a pár óra alatt, hogy megakartok menteni minden kívülállót, akik ártani akartak nektek?! Nem értelek titeket. – rázta meg a fejét Natalie.
Az utolsó mondatnál furcsán nyugodt volt a hangja szavaival ellentétben, de a fegyverét még mindig nem engedte le. Egy ilyen kérés, még nem tántorította el szándékától. A veszély Maya számára még nem múlt el és bár én győzködtem az ellenfelét, hogy kímélje meg, még rám sem pillantott, sőt úgy tűnt az élete nem olyan fontos számára, mert ahelyett, hogy csendben várta volna Natalie döntését, inkább provokálni kezdte, megfosztva így a lehetőségtől, hogy válaszoljak Natalienak.
-         Legyőztél. Gyerünk, ölj meg! – mikor Natalie nem reagált, Maya tovább folytatta – Mi lesz már? Vagy ilyen gyenge vagy és nem mered megtenni?
Natalie sosem vette magára az ilyen sértéseket, de ennek ellenére mindig megtorolta őket és ezt nem akartam. Maya nagyobb bajba sodorta magát, ami nem volt könnyű feladat. De csodáltam a bátorságát, hogy ilyen helyzetben sem futamodott meg, ahogyan a legtöbben tennék, és nem könyörgött az életéért. Bátran vállalta döntései következményeit és ez becsülendő volt. Én is hasonlóképpen reagáltam volna ilyen helyzetben és tetszett, hogy egy nő is gondolkodhat úgy, ahogy én, bár az már volt ínyemre, hogy valószínűleg Maya Meddoxért áldozná fel magát, hűsége jeléül.
-         Natalie, tudod, hogy sosem kérek semmit ok nélkül. Kérlek, bízz bennem. Nincs most időm elmagyarázni, de ne öld meg Mayát.
Natalie felvonta a szemöldökét és én pontosan tudtam, hogy miért. Az ellenségemet, a halálos ellenségemet a nevén szólítottam és ez mindent elárult Natalie számára. Csak pár pillanatig habozott, majd behúzott egyet Mayának, hogy ne álljon ellen, de nagy örömömre nem ölte meg. Ezért hálás voltam neki, bár volt egy olyan sejtésem, hogy ezt a döntést lehet, hogy megbánom majd, de ezzel most nem foglalkoztam. Most csak is a jelen számított.
Fellélegeztem, hogy nem folyt vér. Eddig nem is voltam tudatában, hogy visszatartottam a lélegzetem. Alig fogtam fel, hogy csak egy-két perc telt el, én mégis úgy érzékeltem, mintha egymillió év lett volna.
Amíg Maya a földön feküdt Natalie automatikusan átkutatta annak zsebeit és megtalálta a kulcsot, ami a láncomat nyitotta. Azonnal odajött hozzám és kiszabadította a kezem. A láncom zörögve ért földet, a kezem pedig lüktetett, de nem foglalkoztam vele. Natalie és én is Elysia felé fordultunk, hogy jól volt e. A sejtésem beigazolódott, hogy Elysia volt az, aki térdre esett. Elysia csak nézett maga elé a semmibe. Nem volt tudatában a környezetének.
Míg én és Natalie odarohantunk Elysiához és letérdeltünk mellé, Sebastian megkötözte a fiút, akinek ránk kellett volna vigyáznia Meddox utasításai szerint és miután ezzel végzett elindult Maya felé. Tudtam, hogy nem kell aggódnom Maya miatt, mivel Natalie megkímélte, Sebastian már nem fogja bántani. Ők ketten feltétel nélkül elfogadtál egymás döntéseit, és nem kérdőjelezték meg azt, csak ha azok ésszerűtlenek voltak.
Miközben Sebastian azon ügyködött, hogy ártalmatlanná tegye a két őrünket, hogy ne támadhassanak ránk, én megráztam Elysiát, hogy felébredjen, de ő nem reagált. A nevén szólítottuk őt Natalieval, de semmi reakciót nem tudtunk kicsikarni a lányból.
-         Elysia, figyelj rám. – még mindig semmi, de én tovább folytattam – Szerinted, mit szól majd Dastan, ha így talál rád?
Elysia ujja megmozdult és kicsit megrándult az arca. Ha nem figyeltem volna, nem vettem volna észre. Először azt hittem tévedek, ezért tettem még egy próbát.
-         Szerinted, mit fog csinálni velem Dastan, mert hagytam, hogy ilyen állapotba kerülj? 
Újabb rándulás, Elysia most már pislogott is egyet. Úgy tűnt hallott engem, de csak Dastan említésére reagált.
-         Dastan csalódni fog bennünk, Elysia.
Elysia pislogott párat, majd rám nézett. Szemében már nem az üresség látszott. Végre magához tért.
-         Mit mondtál?
Eleget téve kérésének megismételtem az utolsó mondatom, ezután Elysia azonnal felpattant, bár kicsit furcsa volt, mintha nem nehezedett volna a bal lábára rendesen. Megakartam említeni, de Elysia megelőzött.
-         Már mindegy. Azzal, hogy elszöktem, már aláástam mindent, ami kialakult köztünk. A barátságot, a bizalmat, mindent…
-         Miket beszélsz? – kapcsolódott be Natalie a beszélgetésbe – Dastannak te vagy a legfontosabb ezen a világon. Úgyhogy ne beszélj szamárságokat, Elysia.
Natalie is felkelt és megfogta Elysia vállát, támogatását kifejezve ezzel.
-         Igaza van. És Elysia, sajnálom, hogy olyanokat mondtam. Nem gondoltam komolyan, csak…nem is tudom, mit akartam elérni ezzel. – jött oda hozzánk Sebastian.
Már Mayát és a srácot is kikötötte ugyanoda, ahova minket is, az oszlophoz.
-         Semmi baj. Igazad volt. Ostoba voltam és most mindenki viseli ennek következményét.
A hangulat hirtelen komorrá változott, ami nyomasztó volt. Mondani, vagy tenni akartam valami hülyeséget, ahogy szoktam, de a helyzet túlságosan komoly volt bármiféle vicc elsütéséhez, így csendben maradtam.
-         Amúgy srácok, kik ezek a vérfarkasok, akik elraboltak minket? Közétek tartoznak? - Elysia törte meg a csendet.
-         Nem Elysia, ők a kívülállók. Gyilkosok, akik embereket ölnek, amit a törvényeink tiltanak. Nagyon veszélyesek és kiszámíthatatlanok – válaszoltam.
Láttam, hogy Elysia elsápadt és nem hibáztattam ezért. Most ébredt rá igazán, mekkora veszélyben is voltunk. Ismét csend támadt közöttünk. Mindenki azon gondolkodott mi legyen a következő lépésünk.
-         Ki kellene mennünk. – vetette fel az ötletet Sebastian – Nem maradhatunk itt örökké.
-         Valóban, de Elysia számára ez túl veszélyes. – szóltam közbe.
Már így is elég nagy bajban voltam, hogy nem védtem meg Elysiát. Most tegyem ki még több veszélynek?
-         Majd mi megvédjük. – mondta egyszerre Natalie és Sebastian.
-         Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne.
-         Gyerünk már Algernon. Menjünk. – már Elysia is rákezdett.
-         Rendben. Legyen, de Elysia, végig mögöttünk maradsz és azt teszed, amit mondunk. És a legfontosabb, hogy nem távolodsz el tőlünk, akármi is történik.
-         Igenis.
Felsóhajtottam. Mi lesz még ebből?
Gyorsan odamentem a sátorban lévő fegyverkupachoz és kivettem két kardot. Jó hasznukat veszem majd.
-         Akkor induljunk.
Egyszerre bólintottak, mind a hárman. Én mentem legelöl, én léptem ki legelőször a sátorból. Utánam Elysia és két oldalról pedig Natalie és Sebastian fogta közre. Kiléptünk a hatalmas sátorból, és ahogy számítottam rá, a pokolba léptünk be.




Szemben álltam apám, a vérfarkasok és az emberiség legnagyobb ellenségével, aki nem ismert könyörületet és bármire képes volt csak azért, hogy elérje, amit akart. Meddox a leggerinctelenebb ember, vagyis vérfarkas, akivel találkoztam kerek e földön a háromszáz év alatt, amit leéltem.
Egy ideig csak köröztünk egymás körül. Kerestük egymás gyenge pontját és mindketten azt vártuk, hogy a másik kezdeményezzen. De én nem értem rá, így nem húzhattam sokáig az időt. Végül én támadtam elsőnek.
Meddox tisztában volt vele, hogy előbb-utóbb kezdeményeznem kellett és sunyi mosolyt villantott felém, mielőtt odaérhettem volna. Ettől az önelégült arckifejezéstől elfogott a hányinger, de azonnal le is küzdöttem. Most koncentrálnom kellett, vagy itt hagyhatom a fogam és akkor Elysia ennek a nyomorultnak a karmai között fog maradni, ezt pedig nem engedhettem meg.
Pengéink összeértek újra és újra, de egyikünk sem tudta legyőzni a másikat. Néha bevittünk pár ütést egymásnak kézzel és karddal is, de csak felületi sérüléseket okoztunk egymásban, szinte meg sem éreztük őket. Nem foglalkoztunk velük, mintha semmi sem történt volna. Így ment ez egy kis ideig, mígnem Meddox háta mögött észre nem vettem Algernont, Nataliet, Sebastiant és Elysiát kilépni a közeli sátorból. Hirtelen eszembe jutott, hogy Natalienak nem szabadna itt lennie, hisz megtiltottam neki, hogy eljöjjön. Megszegte a közvetlen parancsomat, ami feldühített, mivel így veszélybe sodorta magát. Majd, ha ennek vége, megkapja a magáét.
Viszont, úgy tűnt egyiküknek sincs baja és annyira megörültem ennek, hogy elfelejtettem a haragot, amit az imént éreztem és egy pillanatig elbambultam, ezért nem figyeltem Meddoxra, ami hatalmas hibának bizonyult. Meddox kardja átszúrta a hasam. Nem volt ugyan halálos sérülés, de igen súlyos, ami eléggé le tudott lassítani, még egy vérfarkast is.
Meddox lassan kihúzta belőlem a kardot, én pedig vért köptem. Próbáltam talpon maradni, ami nem volt egy könnyű feladat, de valahogy mégis sikerült. Ismét Meddox háta mögé néztem, tudtam nem volt jó ötlet, de látni akartam Elysiát. Ő mereven minket bámult egyhelyben állva. Félelem uralta az arcvonásait, ami nem tetszett. Tett egy lépést felénk én pedig megrémültem. Ugye nem akar idejönni?
De igen. Elysia megindult felénk méghozzá futva, bár kicsit bicegett. Natalie észrevette és megakarta állítani a lányt, de kívülállók ostromolták őket, így nem tudta elérni Elysiát. Nem tehetett semmit, ahogy Algernon és Sebastian sem.
-         Elysia! – kiáltott utána Natelie.
-         Elysia, ne tedd! – kiáltottam én is a lányra, de ő nem hallgatott ránk – Az istenit! – szitkozódtam.
Visszafordultam Meddox felé és ő is figyelmét Elysiának szentelte, ami feldühített. Mielőtt rávethettem volna magam felém fordulva megszólalt.
-         Mit szólnál, ha egy kicsit felfüggesztenénk a mi kis harcunkat és inkább néznénk a műsort?
Értetlenül néztem rá, ő pedig Elysia felé bökött a fejével. Most már megérettem miről beszélt. Egy kívülálló férfi állt meg jó pár méterre a lánytól és Elysiát méregette. Láttam a testtartásából, hogy rá fog támadni a lányra. Elysia is megérezte, hogy figyelik és a tekintetét a férfira szegezte. Félúton felénk megállt és felfogta mekkora veszéllyel nézett szembe, gyorsan körbekémlelt, hátha talál valamit, amit felhasználhat védekezésképpen. Nem messze tőle egy holtest feküdt mellkasából pedig egy kard állt ki. Elysia egy utolsó pillantást vetett a férfira, majd a kardért nyúlt és kihúzta a halott vérfarkas testéből. Maga elé tartotta védekezésképp a vérrel szennyezett pengét, így nézve szembe ellenfelével, aki már meg is indult felé.
Megindultam, hogy megállítsam azt a férfit, mielőtt elért volna Elysiához, de újabb adag vért köhögtem fel, Meddox pedig ezt kihasználva behúzott nekem egyet. Nem tudtam már tovább állva maradni, így a földre estem. Milyen férfi vagyok, hogy nem tudom megvédeni a nőt, akit szeretek? Szánalmas. Nem érdemeltem meg egy olyan nőt, mint Elysia. Sem most, sem máskor.
A földről felnézve láttam a kívülállót, aki már oda is ért Elysiához. A lány lesújtott kardjával rá, de nem volt elég erős és nem volt elég tapasztalata a fegyverek használata terén, így esélye sem volt. Nem tudott elég erőt beleadni, így a férfi könnyen kiverte a kezéből az éles pengét, mielőtt az megsebesíthette volna. A férfi felkacagott, ledöntötte a lányt a földre és ő is négykézlábra ereszkedett. Elysia fölé magasodott, veszélyeztetve a lány épségét és életét.
Ennek láttán elpattant bennem valami és csak vak dühöt éreztem. Nem voltam többé önmagam. Vicsorogtam és morogtam, eluralkodtak rajtam állati ösztöneim, amik arra sarkaltak, hogy öljek meg mindenkit, aki a párom és közöttem állt, akár ellenség, akár barát. Ezek, egy párját védő vérfarkas érzelmei voltak, mit nem lehetett elfojtani és nem is akartam. Nem tudtam tisztán gondolkodni.
Meddox látta rajtam a változást és pontosan tudta ez mit jelent. Ennek hatására félelem költözött a szemébe és elrohant előlem. Gyáva féreg. Sebesülésemmel nem törődve felugrottam és utána vetettem magam. Kardommal keresztül szúrtam a jobb lábát, majd egy hatalmas ütést vittem be neki, amitől elterült a földön eszméletlenül. Ezután figyelmemet a másik kívülálló férfira összpontosítottam.




Most már tudtam, mi is az a halálfélelem. Egyik pillanatban még kezemben a karddal álltam és szembenéztem az ellenséggel, miközben próbáltam kárt tenni benne, a másik pillanatban pedig már a földön feküdtem felettem egy kívülálló férfival, akinek gyilkos fény csillogott a szemében és láthatóan nagyon élvezte a félelmen, hogy uralkodhatott rajtam. Akármit tehetett velem, eltörhette volna a nyakam, ha úgy tetszett neki, de én csak Dastan miatt tudtam aggódni.
-         Engedjen el! - próbáltam kiszabadulni.
Ütöttem a mellkasát és ahol csak értem, de a férfi meg sem rezdült. Ó, ne már!
-         Nyugalom, bogárkám. Nem fog fájni, csak egy pillanat az egész. – odahajolt a fülemhez és olyan halálos nyugalommal suttogta ezeket a szavakat, ami jobban megijesztett, mintha kiabált volna velem.
Nem tudtam mit tenni ellene és ettől kétségbeestem. Az adrenalin szintem az egekbe szökött, a szívem pedig hihetetlen sebességgel dobogott, már azt hittem a támadóm is hallja őket.
-         Dastan… - suttogtam.
Azért is fohászkodtam, hogy ne legyen semmi baja, ugyanakkor reménykedtem benne, hogy megment, de erre nem volt reményem.
A férfi nem foglalkozott semmivel, felemelkedett kissé és magasra emelte a kezét, hogy lesújtson rám. Becsuktam a szemem és vártam. Azonban nem történt semmi, ezért kinyitottam a szemem és láttam, hogy Dastan felemelte a férfit, mint egy rongybabát és szíven szúrtam, majd a holttestet odébb dobta, mintha nem számított volna semmit. Kicsit megijedten ettől a Dastantól, de amint rám nézett ellágyult a tekintete és ettől azonnal megnyugodtam.
-         Jól vagy? – kérdezte Dastan.
-         Igen, köszönöm, de te megsérültél.
-         Semmiség. – ám ellentétben szavaival térdre rogyott és kezét a hasára szorította.
-         Uram isten, Dastan. – letérdeltem mellé.
Nem tudtam mitévő legyek, hogy hogyan segíthetnék neki.
-         Ne mozogj, kérlek.
Ekkor futott be Algernon.
-         Jól vagytok? – ránk nézett és meglátta Dastan sérülését. – Ó, a fenébe! Ez nagyon nem jó.
-         Mit csináljunk Algernon? – kérdeztem meg tőle.
-         Minél előbb vissza kell vinnünk.
-         Ne beszéljetek úgy, mintha itt sem lennék.
Egy köhögő roham jött rá Dastanra és vért köpött fel. Nagyon megrémültem. Ez mind az én hibám.
-         Sajnálom, Dastan.
-         Semmi baj. Nem a te hibád. Én voltam figyelmetlen.
Pillantásunk találkozott.
-         Utálom elrontani a pillanatot, de azt hiszem, társaságot kaptunk.
Mindketten felkaptuk a fejünket. Hét kívülálló rohant felénk irdatlan sebességgel és nem tűntek túl barátságosnak.
-         Te csak maradj ott cimbi, ahol vagy, rendben? Majd én elintézem őket.
-         Szó sem lehet róla.
Dastan megpróbált felállni és én megakartam akadályozni ebben, de nem sikerült. Dastan túl makacsnak bizonyult. Én a földön maradtam és felnéztem a szeretett férfira. Hirtelen csordultig telt a szívem szerelemmel. Ez a férfi, ez a vérfarkas súlyos sérülése és a ténynek ellenére, hogy elszöktem tőle, mindezek dacára itt állt és engem védelmezett. Lecsordult egy könny az arcomon, annyira meghatódtam. Menthetetlenül beleszerettem ebbe a férfiba.
-         Ne aggódj, hercegnő, megvédünk téged.
-         Hercegnő? – kaptam fel a fejem Algernon hangjára.
-         Te vagy a vérfarkasok hercegnője, hisz Dastan párja vagy. Az életünket is odaadjuk, hogy megvédjünk, ha szükséges.
Algernon rám nézett és pajkos mosolyt villantott rám, majd a támadókra rontott Dastannal együtt. Néztem ezt a két bátor férfit és elszégyelltem magam. Képes voltam veszélybe sodorni az életüket? Hát milyen ember vagyok?
Nem tudtam nekik segíteni és nem mentem oda, hogy megpróbáljam. Tudtam, csak az útjukban lennék, és megint megsérülnének miattam. Így álltam csendben az eseményeket figyelve. Dastan nem törődött a sérülésével ugyan, de azért kicsit lelassította, ezt pedig az ellenfelei ki akarták használni, de nem volt rá lehetőségük. Dastan túl jó harcos volt hozzájuk képest. Ő három kívülállóval harcolt, míg Algernon néggyel.
Annyira lefoglaltak az események, hogy nem vettem észre Meddoxot, csak mikor már késő volt és elkapott. Még sikerült felsikítanom, de csak ennyire tellett. Meddox már fel is kapott, mivel a vérfarkasok sokkal erősebbek egy embernél ez nem jelentett túl nagy gondot számára. Közel voltunk a vízhez és rájöttem, mire készült. Be akart dobni a tóba, hogy a vízből kiálló vastag fatörzsek felnyársaljanak. Mivel ezek nem voltak túl közel a parthoz azt hittem nem is jelentenek fenyegetést, de ismét nagyot tévedtem. Ráébredtem, hogy engem simán el tud dobni odáig egy vérfarkas, ami a biztos halált jelentette számomra.
Meddox lendületet vet és elhajított. A levegőben repülve csak sikítani tudtam. Láttam a felém közeledő hatalmas fatörzseket, és hogy kevésbé legyen félelmetes, becsuktam a szemem. Hirtelen éles fájdalom hasított az oldalamba, majd a vízbe estem. A tüdőmből kiszorult minden levegő, de legalább a víz nem volt jéghideg. Ez volt az utolsó gondolatom, mielőtt elájultam.

2011. február 23., szerda

Üvöltő éj - Tizenkilencedik fejezet

Tizenkilencedik fejezet


-         Az isten verje meg!
Meddox láthatóan nem örült a hírnek, hogy megtalálták a tábort és szitkozódva a fegyverei után nyúlt. Két kisebb kést és egy pisztolyt kötött az övére, a kezébe pedig egy kardot vett. Ekkor hallatszott be a kint dúló csata hangja. Női és gyerek sikolyok, farkas vonyítás és két fém csattanásának jellegzetes hangja szűrődött be a sátorba. Megborzongtam.
Még mindig a földön maradtam és élveztem, hogy a figyelem nem rám irányul. Odakúsztam Algernonhoz, hátha le tudjuk szedni valahogy a láncát…
-         Ne is álmodj róla. Nálam van a kulcs. – lengette meg a levegőben az említett tárgyat Maya, majd visszatette a nadrágja zsebébe.
Majdnem meg is feledkeztem Mayáról, ami nagy hiba volt. Nem szabad lebecsülnöm, mert akkor itt ragadunk.
-         Fiam, te itt maradsz őrködni. – szólt Meddox a fiatal fiúnak, majd az őrhöz fordult – Te pedig velem jössz!
Gyorsan elsietett a két férfi, én pedig ki akartam találni valamit. Itt a lehetőség, ki kell jutnunk.
Nem tudtam semmit sem tenni, mivel Maya odajött, hogy megint megkötözzön. Én felkeltem a földről és egy őrült ötlet hatására nekitámadtam. A meglepetés ereje pár pillanatig előnyt jelentett számomra, de ez szinte semmit nem ért egy vérfarkas ellen, főleg egy tapasztalt harcos ellen. És Maya harcedzett volt, így elkerülte, hogy feldöntsem és elkapta a jobb kezem, majd megszorította. Szerencsére a bal kezemet nem sikerült neki.
-         Ne légy bolond. Ha most engedelmeskedsz, nem esik bajod.
A szemem sarkából láttam, hogy a fiú teste elernyed és visszaáll az őrhelyére. Nem is vettem észre, hogy elmozdult volna onnan. Mindegy, ez most nem fontos. Vergődni kezdtem, de mindhiába. Végül lihegve beletörődtem a vereségbe és próbáltam levegőhöz jutni. Ekkor lépett be a sátorba Natalie és mögötte Sebastian.




Végre megtaláltuk Elysia nyomát, Algernon szagát követve. A szaguk összekeveredett, így biztos voltam benne, hogy Algernon utolérte a lányt. Megálltam azon a helyen és megéreztem még öt másik férfi illatát és Elysia félelmének szagát. Az egyik nagyon ismerős volt, de nem tudtam felidézni honnan, így annyiban hagytam a dolgot. A tudat, hogy Elysia ennyire félt nagyon feldühített és a csapattal a hátam mögött, akit még Algernon parancsára kezdték meg a keresést, futásnak eredtem a szagnyomot követve.
Kisvártatva a szag felerősödött és már több vérfarkast is érzékeltem. Csak nem a kívülállók? Hallottam apámtól, és még a városban is suttogták, hogy erre felé lapulnak valahol, de nem hittem, hogy valóban igaz. Túl közel lenne a két tábor és ráadásul ellenségek vagyunk, ez pedig nem sok jóhoz vezetne. Nem hittem, hogy vannak olyan őrültek, hogy ilyen közel verjenek tanyát a faluhoz, más vérfarkasok pedig nem lehetnek, mivel ők kértek volna engedélyt a királytól, hogy a faluban időzzenek. Tehát minden jel arra utalt, hogy kívülállókkal van dolgunk. Arra következtettem, nem lehetnek itt sok ideje, mivel akkor már előbb kiszúrtuk volna a jelenlétüket.
Egy kézmozdulattal jeleztem a csapatnak, hogy lassítsunk és halkan közelítsünk, mivel már közel jártunk. Azonnal megértettek. Legszívesebben minden megfontoltság és józanész nélkül rontottam volna a tábornak, mivel annyira aggódtam Elysia épsége miatt, de nem tehettem, mert az embereim életére is gondolnom kellett. Ha apám meghal, én leszek a király és ők a népem, a családom, nem pedig feláldozható katonák. Nekik is vannak szeretteik.
Így hát, közelebb húzódtunk a táborhoz megfontoltan halkan, mivel ilyen távolságból már meghallhattak és észrevehettek volna minket és türelmesen próbáltuk feltérképezni az ellenség létszámát és fegyvereinek számát. Innen láttuk a tábortűz vöröses-narancssárgás fényét. Emellett a szerencse ma mellénk pártolt, mivel a szél felénk fújt, így egy darabig még észrevétlenek maradhattunk, mivel felénk fújta a szél a szagokat és a miénket nem vitte feléjük. Kockázatos volt megtámadni őket, de minden bizonnyal létszámfölényben vagyunk és velünk a meglepetés ereje, ami nagy előny, de elővigyázatosnak kell lennünk és óvnunk a saját életünk.
Sajnos nem volt sok időnk a tervezésre és elfogott egy rossz érzés, így hát megadtam a jelet a támadásra. Remélem nem történt Elysiával semmi és még időben ideértünk.
Elértük a tábort, és aki csak az utunkba került lekaszaboltuk, leszámítva a nőket és gyerekeket, persze, amelyik nő birokra kelt velünk, harcképtelenné tettük. Nem szívesen öltem meg senkit, de ez nem csak a vérfarkasok, hanem az emberek érdekét is szolgálta, ugyanis a kívülállók gyilkosok, akik megszegve törvényeinket, embereket ölnek ok nélkül, így szívességet tettünk mindkét fajnak. Emellett elraboltál Elysiát, ami megbocsáthatatlan.
Miután kihúztam a kardom, az egyik ellenfelem mellkasából láttam, hogy egy alak közeledik felém kivont karddal, így reflexszerűen abba az irányba fordultam. Ekkor ütötte meg az orrom a férfi illata, akit már az erdőben is éreztem. A férfi arcára és a méregzöld szemébe néztem. Azonnal felismertem. Meddox. Hát, ezért volt olyan ismerős a szag. Harag lobbant fel a szívem mélyéből. Hogy merészelte elrabolni Elysiát?!
Rögvest rá akartam vetni magam, de tudtam, hogy azzal a halálos ítéletem írnám alá. Meddox nagyon jó kardforgató volt, ezt tapasztalatból tudtam, mivel már kiskorunkban is vele együtt gyakoroltam Algernonnal. Ezenfelül, ha ész nélkül rárontanék, a harag vezérelne, ami pedig ilyen helyzetben nem segítene nekem, csak legyengítene, és akkor ki mentené meg Elysiát a karmai közül?
Úgyhogy vettem egy mély levegőt, így meg tudtam nyugodni, majd felemeltem a kardom támadásra készen és vártam mit lép Meddox. Közben Natalie és Sebastian elslisszolt a védekező vérfarkasok mellett és a rohanva indultak a legnagyobb sátor felé, ami valószínűleg Meddox sátra volt, ahol vélhetőleg Elysiát tartotta fogva. Rendben, eddig nagyon jó. Minden a tervek szerint halad. Az a legfontosabb, hogy Elysia biztonságban legyen és épp most készültem meggyilkolni ennek az akadályozóját.




Natalie és Sebastian érkezése mindenkit zavarba hozott, nem tudtuk mit reagáljunk. Mindkettejük kezében kard volt, amiről csöpögött le a vér, kisebb tócsát hagyva a földön, szemükben pedig gyilkos fény csillogott. Hirtelen felém tekintettek, mintha csak most vettek volna észre.
-         Elysia, hát itt vagy.
Nem reagáltam, hisz felesleges volt, mert Natalie tekintete Mayára összpontosított, majd támadásra kész testtartást vett fel, ahogy Sebastian is, aki a sátor másik felében őrködő fiúnak szentelte minden figyelmét.
Próbáltam kihasználni az alkalmat, hogy Maya szorítása kicsit enyhült, de amint egy kicsit is megmozdultam ismét szorosan tartott, akár egy bilincs. A fenébe, a gyenge emberi testemmel. Még soha nem voltam ennyire tudatában mennyire nem vagyok egy súlycsoportban a vérfarkasokkal. Hogy mennyire emberi és hasznavehetetlen vagyok, aki csak hátráltat mindenkit.
Amíg én ezen töprengtem, Natalie nem zavartatta magát megindult Maya felé. Nem gondolná az ember, hogy Natalie egy harcos, hisz a kinézete nem erről árulkodott, de talán ez is előnyére vált egy ütközet során. Az ellenfelei biztosan sokszor lebecsülték, így könnyebben nyerhetett meg egy csatát. De most ez az előny nem ér semmit, hisz egy olyan nővel áll szemben, aki maga is osztozott ezen az előnyön. Itt az dönti el ki a nyertes, hogy ki az erősebb, vagy az, hogy ki tudja jobban felhasználni az adott körülményeket, vagy éppenséggel a rendelkezésre álló eszközöket.  De ki gondolta volna, hogy a vérfarkasok nem csak farkas alakban küzdenek? Én mindig azt hittem, hogy így a legerősebbek, de lehet, hogy tévedtem. De most nincs időm ezen töprengeni.
Maya, miközben Natalie csak közeledett, úgy ítélte meg, hogy nem voltam ideális túsznak, így ellökött én pedig ismét a földön találtam magam. Már kezdett elegem lenni, hogy mindenki úgy kezelt, mint egy rongybabát, de most nem adhattam felháborodásomnak hangot. Nem most volt itt az ideje.
Az hogy most a földön voltam belátást engedett Maya eddig rejtett fegyvereire. Mivel mindig szemben állt velem, nem láthattam, hogy hátul a nadrágjába volt csúsztatva mindkét oldalon egy-egy fegyvertok, amikben két kés volt elrejtve. Én is csak akkor vettem észre mikor felhúzta a pólóját, hogy kihúzza mind a két fegyvert, és keresztben maga elé tartotta őket. Maya és Natalie szembenéztek egymással és mozgásba lendültek.
Elpillantva mellettük láttam, hogy Sebastian nem vesztegette az idejét, már majdnem le is győzte ellenfelét. Láttam, hogy a fiú elszántan küzdött és jól tartotta magát, de a mozdulataiból ítélve nem volt elég tapasztalt, így nem győzhetett. Sebastian viszont nagyon jól harcolt és sikerült kibillentenie a fiút az egyensúlyából, és a földre esett. Bastian épp végső csapást mért volna a fiúra, mikor felpattantam és odarohantam elkapva a kezét, amiben a kard volt.
-         Kérlek, ne öld meg.
Bár az ellenségem volt ez a fiú, nem hagyhattam, hogy Sebastian megölje, nem, ha tehetek ellene valamit. Sebastian nem mozdult és nem kapta el a kezét, de értetlenül nézett rám.
-         Miért? Miért ne öljem meg, mikor azokkal cimborál, akik fogva tartanak, és képesek lennének habozás nélkül meggyilkolni téged, ha okot szolgáltatsz rá?
-         Mert én nem vagyok gyilkos, és ez a fiú egy ujjal sem ért hozzám. Nem tudnám elviselni, ha egy ember halála száradna a lelkemet.
-         Miattad jöttünk ide és most is halottak borítják a földet csak miattad.
Elengedtem Sebastian kezét és elhátráltam. Nem lehet, de igaza van. Most is értem harcol Dastan és a többiek. Vérfarkasok vére áztatja a földet, mindez csak miattam, az ostoba ötletem miatt, mert el akartam szökni. Remegni kezdtem, és át fogtam a mellkasom a kezemmel. Istenem, hogy siklott ki így az életem a medréből?
Előre nyújtottam a jobb kezem tenyérrel felfelé és bár nem láttam rajta semmit, lelki szemeimmel mégis érzékeltem a rá tapadó vért, pedig soha nem ontottam ki egyetlen életet sem. A világ forogni kezdett velem, de én csak bámultam a kezem. Nem érzékeltem semmi mást, csak a szívemet mardosó bűntudatot. Elvesztem.

2011. február 20., vasárnap

Üvöltő éj - Tizennyolcadik fejezet

Itt a következő fejezet. Remélem tetszeni fog :P Jó olvasást.


Tizennyolcadik fejezet

Meddox még mindig a karomnál fogva rángatott és a tábor központi részébe vezetett minket, ott is a legnagyobb méretű sátorba. A sátor közepén egy hatalmas gerenda tartotta meg a sátor tetejét. Volt még ott baloldalon egy asztal, amin egy bilincs foglalt helyett, mellette egy szék, jobb oldalon néhány pokróc, valószínűleg az Meddox alvóhelye, és ahogy belépünk közvetlen jobb a sarokban, egy kupacban csomó fegyver. Kardok, kések, szablyák, miegymás.
Meddox nekilökött a gerendának. A hatalmas lökés miatt megfordultam és háttal csapódtam a kemény fának. Az ütéstől minden levegő kiszökött a tüdőmből és térdre esve előre görnyedtem. A hátam, főleg a gerincem rettenetesen fájt, csillagokat láttam.
Hallottam, hogy Algernon szitkozódik és kiabál, de elszédültem és kicsit csengett a fülem, egy pár pillanatig elkábultam. Ütések hangja jutott el hozzám, így felemeltem a fejem. Épp Algernonnak vert be egy nagyot Meddox, miközben Algernont lefogták, de ő nem mutatta ki a fájdalmát, csak megvetést és vak dühöt láttam a szemében, mikor Meddox szemébe nézett.
-         Kötözzétek őket, ahhoz a nyomorult oszlophoz és álljatok őrt kint és bent is. Nem szökhetnek el!
Meddox dühösen kicsörtetett és a Maya nevű lány utasította a négy férfit, akik eddig kísértek minket, hogy kötözzenek ki minket. Háttal ültünk egymásnak Algernonnal, köztünk az oszlop. Én ültem a sátor ajtajaként szolgáló pokróccal szemben. A kezemet Algernon háta nyomta, én pedig az ő kezét, mivel a kezünket hátracsavarták a gerenda köré. Elég kényelmetlen volt.
Miután elvégezték dolgukat, három őr kiment Maya és az egyik férfi pedig bennmaradtak, hogy felügyeljenek ránk. Maya leült az asztal tetejére és látványosan reszelgetni kezdte a körmét, a pasi pedig, mint egy kőszobor állt a szoba másik végében.
-         Jól vagy? – hallottam meg Algernon hangját.
-         Persze. – válaszoltam automatikusan, pedig nem volt teljesen igaz.
Még mindig kicsit kábának éreztem magam az ütéstől, amit kaptam. Ugyanakkor az érzelmi behatás sokkal nagyobb volt, mint amit a hátamnak kellet elviselnie. Meddox úgy bánt velem, mint az apám, aki vert, bántott.
Majdnem kitört belőlem a sírás, a feltörő emlékek hatására. Próbáltam sosem gondolni rá. Mélyen eltemettem magamban, de most mégis a felszínre akartak törni, teljesen megbénítva ezzel.
-         Biztos? – aggódás érződött a hangján.
Algernon kizökkent a kérdésével és ezért hálás voltam neki. Valahogy olyan érzést keltett bennem, mint amikor egy báty védelmezi a kishúgát, olyan furcsa volt ez mégis oly természetes. Valóban így éreztem Algernon iránt, mintha a bátyám lenne. Megnyugtatott, hogy itt volt mellettem, így nem estem kétségbe.
Kifújtam a levegőt.
-         Annyira sajnálom, Algernon. Olyan hülye vagyok, hogy elszöktem és nemcsak magamat, de téged is veszélybe sodortalak.
-         Ugyan, ugyan. Tudok én vigyázni magamra.
-         Valóban? – szólalt meg Maya gúnyosan. – Ha valóban úgy tudsz vigyázni magadra, mint ahogy mondod, miért vagy most itt?
-         Nem elég egyértelmű?
-         A lány miatt.
-         Igen. – gyors és határozott válasz.
Ha nem tudnám, hogy minket nem köt össze szerelmi szál, zavarba jöttem volna Algernon félreérthető szavaitól. Egy pillanatra láttam, hogy Mayát elönti a féltékenység és a rosszallás, de amilyen gyorsan megjelent, el is tűnt az arcáról és visszatért a hűvös magabiztosság és a közömbösség. Nem tudtam mire vélni a dolgot, de annyiban hagytam. Nem tudtam, hogy vajon Algernon direkt válaszolt így, vagy csak a véletlen műve volt és azt sem tudtam, észrevette e Maya reakcióját, de ez most nem fontos és mégis… volt valami kimondatlan ellentét és vonzalom köztük, bár azt nem tudom, hogy lehetséges ez a két ellentétes érzelem keveredése bennük. De nem, ez nem teljesen igaz, mivel én is szerettem édesapám, ugyanakkor gyűlöltem azért, amit velünk tett. Szinte ugyanaz a két-két érzés, ami bennünk munkált, de talán nem csak bennünk, de mindenkiben meg van ez az ellentmondás.
-         Meghalnál érte?
Maya hangja érzelemmentes volt és ez kizökkentett gondolatmenetemből. Ismét kettőjükre figyeltem. A lány hangneme ellenére éreztem ez csak a látszat és a felszín alatt, vannak az igazi érzései, de nagyon jól titkolta azokat.
-         Habozás nélkül.
Kezdett zavarba ejtő lenne a kettőjük között lévő feszültséggel teljes légkör. Ha Algernon felidegesíti Mayát vajon mi lesz velünk?




Láttam az apró remegéseket Maya szeme körül és arra következtettem, hogy zavarja a válaszom, de valami reakciót akartam kicsikarni belőle. Az a jeges Maya valahogy olyan természetellenesnek tűnt, és úgy éreztem…nem, nem is tudom, miért csináltam ezt. De ennek ellenére mindent komolyan gondoltam, amit mondtam, de nem abban az értelemben, amire Maya gondolt.
-         Milyen megható.
Nem válaszoltam. Maya hangjából sütött a rosszindulat, én pedig levettem róla a tekintetem. Körbenéztem, próbáltam felmérni a helyet, hogy egy tervet tudjak kieszelni. Emellett, ez elvonta a figyelmem a tajtékzó dühről, amit éreztem. Meddox egy szégyentelen gazember és, még ha el is patkolok itt, a sírba fogom vinni őt. Nem hagyom, hogy egy ilyen féreg életben maradjon és még több ártatlan nőt bántson. Férfi becsületem ezt nem engedhette meg.
Szinte semmi nem volt a sátorban leszámítva a fegyvereket, amiket használni tudtam, de nem reménykedtem, hogy egyedül hagynak minket és főleg nem a fegyverekkel együtt. Hát, így nem hogy nem lesz egyszerű, de lehetetlenség még a szökés gondolata is. Nem tudtam mit tenni, de nem adhattam fel. Nem tehetem, már csak Elysia kedvéért sem. Ki kell találnom valamit, amivel elterelhetem Maya és a balga őr figyelmét.
Nagy levegőt vettem és hosszan kifújtam. Ez lehetetlen. Még ha sikerülne Elysiának kijutni a sátorból, aminek az esélye a nullával egyenértékű, akkor sem tudna elmenekülni észrevétlenül a táborból. Azonnal elkapnák. Elkeseredtem. Most mit tegyek?
Csak abban bízhatok, hogy valaki a faluból a segítségünkre siet.




Meddox nem sokkal később nyugodt arccal lépett be a sátorba és nagyot szippantott a levegőből.
-         Írisz.
Megdermedtem. Meddox nem is olyan régen már megemlítette, mennyire tetszik neki az illatom, ami úgy hasonlít az íriszére. Az ösztöneim azonnal életre keltek és azt üvöltötték, hogy meneküljek, mielőtt ez a férfi felfalna, és ahogy belenéztem Meddox metsző, méregzöld szemébe nem tartottam lehetetlennek ezt a lehetőséget. Jeges, bénító rémület fogott el, amitől mozdulni sem tudtam. Minél kisebbre akartam összehúzni magam, hátha így láthatatlanná válok ez előtt a férfi előtt.
-         Nyugodj meg, Elysia. Nem lesz semmi baj. – tudtam hogy ezek csak hazug, megnyugtató szavak Algernon szájából.
-         Micsoda nagy szavak, de mindketten tudjuk, ez hazugság. Különben sem rajtad múlik, szépfiú.
Hogy a fenébe hallotta meg Meddox? Bár a vérfarkasoknak kivételes hallásuk van, sokkal jobb, mint az embereké. Miközben ezen gondolkodtam, Meddox egyre csak közeledett és leguggolt elém. Féltem, de visszafogtam magam és igyekeztem nem kimutatni a félelmem. Jól megszerkesztett maszkot tettem fel képzeletben az arcomra. Rendben. Mindent meg fogok tenni, hogy élve kijussunk innen Algernonnal.
Meddox szeme fürkészően vizslatott, ettől pedig kellemetlenül éreztem magam. Hirtelen megfogta az állam és oldalra fordította a fejem először jobbra, majd balra. Úgy éreztem, mintha egy baba lennék, vagy egy préda, akinek most ellenőrzik a „minőségét”. Meddox megnyalta a szája szélét, én pedig megborzongtam.
-         Kivételesen szép vagy, Elysia. Lehet, hogy nem kéne egyből megennem. Lehet, hogy eljátszadozom veled egy kicsit.
Algernon vergődni kezdett mögöttem. Én nem fogtam fel azonnal Meddox szavait, de amint rájöttem, hogy értette pánik fogott el, amin alig bírtam uralkodni.
-         Nem is álmodj róla, Meddox.
-         Ugyan mit tudsz te tenni, Algernon? Meg vagy kötözve, ne legyél már öntelt. Veled nem leszek olyan kegyes, mint vele.
-         Nem érdekel, hogy velem mit teszel, de őt engedd el! Semmi köze hozzánk és…
-         Hagyd abba ezt a szánalmas próbálkozást.
Meddox visszahalkította a hangját, de ez csak még félelmetesebbé tette mondanivalóját. Még levegőt is alig vettem miközben elsöpörte a hajam az útból, hogy hozzáférhessen a nyakamhoz. Próbáltam elhúzódni de elkapta a hajam és húzni kezdte, így arra dőltem, akaratlanul is felfedve a bőröm előtte. Nem adtam ki hangot, nem akartam még nagyobb élvezetet okozni neki.
Meddox ráhajolt a nyakamra és megcsókolta, kicsit megszívta. Pánikba estem.
-         Eressz el!
-         Ne merészelj parancsolgatni nekem! – sziszegte Meddox, de legalább elértem, hogy abbahagyja, és a szemembe nézzen.
Ismét megremegtem. Tudtam, mit tehet velem, hogy ez a férfi még az apámnál is sokkal erősebb és kegyetlenebb, de nem érdekelt. Megfogadtam, hogy nem engedem soha többet, hogy bárki azt tegyen velem, amit csak akar. Ennyivel tartozom magamnak és ennél nincs is jobb alkalom, hogy összeszedjem a bátorságom. Tudom őrültség, de mit tehetnék. Már nem vagyok az az ártatlan kislány, aki annak idején voltam. Egy nő vagyok és meg kell tudnom védeni magam.
-         Maga egy alávaló féreg! – köptem a szavakat a szemébe.
-         Te meg egy pimasz kis fruska. Engedelmeskedj!
-         Soha! – szegtem fel a fejem, már amennyire ez lehetséges volt, mivel Meddox még mindig húzta a hajam.
-         Azt majd meglátjuk.
Meddox egy hirtelen mozdulattal kioldotta a csomót, amivel az oszlophoz voltam kötve és felhúzott a hajamnál fogva. Sajnos Algernon még mindig oda volt láncolva a gerendához. Lehet, hogy mégis csak ostobaság volt kihívni magam ellen a sorsot?
Mielőtt észbe kaphattam volna Meddox keze már a derekamon volt és magához húzott, közben pedig megcsókolt. A szorítás a hajamon csökkent, de még így is képes volt ott tartani a fejem, hiába küzdöttem. Éreztem erekcióját, ami kettőnk között meredezett. Majdnem elhánytam magam. Nem vágyom egy ilyen vadállat érintésére.
Meddox megérezte, hogy semmit nem tudott kicsikarni belőlem, csak a menekülési kényszert, így elengedett. Gyorsan és keményen megpofozott. Ez váratlanul ért, a hatalmas pofontól pedig a földre estem. Az arcomra szorítottam a kezem, miközben próbáltam feltápászkodni sikertelenül.
-         Most megtanulod ribanc, velem nem szórakozhatsz! Lesz elég időm, hogy alázatos ágyasommá tegyelek. Csak a szépséged mentett meg most, de ne hidd, hogy ez mindig így lesz. Csak, hogy tudd, a kedvenc elfoglaltságom megtörni az erős nőket és téged – hajolt le hozzám – különös élvezettel foglak kínozni.
Kemény szavak, akár az ostor. Már nem tudtam visszafogni a remegésem. Algernon dühös hangja megtörte a csendet.
-         Ha még egyszer hozzá mersz érni kiheréllek.
Bár háttal ült nekünk éreztem, ez nem üres fenyegetés. Maya Algernont nézte és az arckifejezése is erről árulkodott.
A Meddox és köztem lévő incidensre sem Maya, sem pedig az őr nem figyelt oda. Mintha ez csak mindennapi rituálé lenne, mintha minden nap hasonló szörnyűségeket látnának és már fel sem tűnik nekik az ilyesmi. Hát, ha erről az állatról van szó nem elképzelhetetlen, hogy ilyen alávaló dolgokat művel.
-         Uram! – tört be hirtelen a sátorba egy fiú.
A fiú nem nézett ki tizenhétnek sem, de erősnek tűnt. Magas volt és jóképű. A tekintete rám esett, de azonnal el is kapta rólam.
-         Baj van uram. – folytatta – Ránk támadtak. Dastan és az emberei.
Mindannyian megdermedtünk, de nem ugyanazon okok miatt. Meddox, Maya és az őr ideges volt, én és Algernon pedig megkönnyebbültünk. Végre.

2011. február 15., kedd

Vers

Újabb két vers, amíg a következő fejezetre vártok:

2011. február 12., szombat

Üvöltő éj - Tizenhetedik fejezet

Tizenhetedik fejezet

Nem hiszem el! Algernon megtalált és elkapott. Ennyi, vissza fog vinni és többet nem fogja levenni rólam a szemét. Ráadásul észrevette, hogy a kezem dörzsöltem, ahol vérzett a tenyerem. Próbáltam elállítani a vérzést, de nem jártam sikerrel Algernon pedig kinyújtotta a kezét, hogy felsegítsen, de én elutasítottam és elfordítottam a fejem. Az egyik ágat néztem a földön, csak ne kelljen ránéznem.
-         Ne csináld, Elysia. El kell tűnnünk. 
Felsóhajtottam. Ezt meg, hogy érti? Eltűnni, de miért? Nem értettem mit akar ezzel. Én csak azt tudtam, hogy nem akarok visszamenni. Azt fontolgattam el tudok-e szaladni, de rájöttem, ez lehetetlen, ezért elfogadtam Algernon kezét, ő pedig felhúzott a földről.
Mielőtt egy lépést is tettünk volna, Algernon megmerevedett és a hátam mögé nézett. Nem tudtam mire vélni viselkedésének ezt a hirtelen változását, de egy pillanattal később én is meghallottam az ágak ropogását, amit Algernon már előbb észrevett. Abból ítélve, ahogy reagált nem hittem, hogy barátok, de csak remélni tudtam, hogy nem így van.
-         Nocsak, nocsak. Nézzük ma mi akadt a horgunkra, fiúk. Nem hittem volna, hogy egy ember ilyen mélyen bemerészkedik az erdőbe ilyenkor. – szólalt meg egy hang a bokorból.
Előlépett egy valószínűleg vérfarkas férfi a bokrok közül nyomában négy másikkal. Izmosak voltak és halál lengte körül őket. Éreztem a zsigereimben. Úgy néztek rám, mintha én lennék a vacsorájuk ma este. Összerezzentem és akaratlanul is hátrébb léptem egy lépést, Algernon pedig elém állt. Hálás voltam neki ezért.
Az ismeretlen férfi, aki először tűnt fel, vélhetőleg ő a vezetőjük, beleszimatolt a levegőbe.
-         Milyen finom illat. Nem is tudom, mihez hasonlít. Talán az íriszre? Nem találkoztam még olyannal, akinek ilyen illatú volt a vére. Ínycsiklandó. – a férfi elmosolyodott, amitől felállt a hátamon a szőr.
Algernon pólójába kapaszkodtam és a háta mögül lestem ki a férfira. Olyan fenyegetés volt méregzöld szemében, amitől megrémültem. Tépett szőke, rövid haja az ég felé meredezett. Ebből a találkozásból nem sülhet ki semmi jó.
-         Meddox Gordon. Nem hittem, hogy így fogunk találkozni. Mit keresel itt?
Mi? Algernon ismeri ezt a férfit? Akkor ez azt jelenti, hogy mégis minden rendben lesz?
-         Ez a mi vadászterületünk, Algernon. És most már ti vagytok a préda.
Oké. Mégis csak bajban vagyunk. Amióta Dastan idehozott, csak bajba keveredtem. Nem lesz ez így jó.
-         Sajnálom, de nem engedhetem, hogy bántsd ezt a lányt.
Meddox hangos nevetésben tört ki.
-         Nem engedheted, mi? – gúnyolódott a férfi. – Különben odalenne a hírneved, mi Algernon? Sajnálom, de itt nem ér semmit a tudásod, hogy öt nőt fektetsz le egyszerre, majd meglátod, nem érsz ellenünk semmit sem.
-         Mintha féltékenységet vélnék felfedezni a hangodban, Meddox. Nem tehetek róla, hogy engem jobban kedvelnek a nők, mint téged.
Hát igen. Ez Algernon, csak ő képes egy ilyen helyzetben is táncolni az ellenség idegein.
-         Most velünk jöttök. - mondta Meddox idegesen.
Meddox emberei, akik eddig nem sokkal mögötte álltak, megindultak felénk. Algernon válaszolva arra, hogy a négy férfi előre lendült, megfeszült. Morgott és harcra készen állt előttem. Ismét Meddoxra pillantottam és önelégült mosolyt láttam az arcán. Itt már csak a csoda segíthet.
-         Mozogjatok! Nem érünk rá egész éjszaka!
Algernon hátrálásra kényszerített és még mindig az ellenséget nézve odasúgta nekem:
-         Fuss! Fuss, ahogy csak bírsz!
-         Nem! Nem hagyhatlak itt! – válaszoltam én is suttogva.
-         Mit sugdolóztok ti ott? – szegezte nekünk a kérdést Meddox. – Fiúk, azonnal kapjátok el őket!
-         Te kellesz nekik, úgyhogy menj már. Ne kelljen még egyszer elmondanom!
Algernon nem emelte meg ugyan a hangszínét, de éreztem hangjában az erőt.
-         De mi lesz veled?
A négy izomagy előre rendült, én pedig döntöttem. Algernonnak segítségre van szüksége, ezért hátat fordítva a kitörni készülő csatának és futásnak eredtem.




Látva, hogy Elysia futva indult az ellenkező irányba, Meddox és emberei is bedühödtek. Meddox, míg engem lefoglalt a négy majom, Elysia után vetette magát. Próbáltam legyűrni a négy gorillát, ütés-ütést követett, de nem jutottam dűlőre velük, végül pedig lefogtak és szorosan tartottak. Hátrapillantva láttam, Elysia nem tudott elmenekülni és Meddox a hajánál fogva rángatta, miközben közeledett felénk.
-         Azonnal engedd el! – kiáltottam.
Feldühített Meddox viselkedése. Hogy bánhat, így egy nővel valaki, aki férfinak mondja magát?!
Meddox rendíthetetlenül közeledett és nem méltóztatott válaszolni nekem.
-         Te nyomorult!! Te nevezed magad férfinak? Nem hittem volna, hogy lejjebb is süllyedhetsz, Meddox! – keltem ki magamból.
Lehet, hogy nőfaló vagyok és sok nő szívét összetörtem már, de mindig tisztelettel viseltettem irántuk. Feldühített az is, hogy Elysiát bántják, akire akaratlanul is úgy tekintettem, mint a húgomra. Nem tudom, miért alakult ki ez az érzés iránta, talán, mert Elysia Dastannal van és kedvelem őt, de nem a szó romantikus értelmében. Ezenfelül, azonban volt még valami. Éreztem, de nem most volt itt az ideje ezt kielemezni.
Felébredtek ösztöneim, hisz Elysia már családtagnak számított, akárhogy is nézzük, emellett ki akartam szabadítani Meddox karmaiból. Azonban túlerőben voltak, így egyedül nem sokat tehettem. Az én életem is veszélyben volt, de ez egyáltalán nem érdekelt.
-         Minden egyes szavad még nagyobb bajba sodor, Algernon! Ajánlom, hogy fogd be a szád, vagy ez a nőszemély fizet meg érte.
Hogy nyomatékot adjon szavainak, rángatni kezdte Elysia haját, akinek eltorzult az arca a fájdalomtól. Küzdeni kezdtem a fogvatartóim karjaiban, de nem értem el semmit.
-         Légy jó és ne állj ellen, akkor egyikőtöknek sem esik bántódása.
Nem tudom, Meddox Elysiának vagy nekem címezte, de mindketten engedelmeskedtünk. Elernyedtem a karokban, amik tartottak.
-         Rendben. Akkor most, hogy ezt megbeszéltük, induljunk.
Elindultunk a vesztőhelyünk felé. Vélhetőleg a Gyilkos-tóhoz. Csak reméltem, hogy időt nyerhetünk azzal, hogy most nem ölnek meg minket, és Dastanék időben megtalálnak. Ha mégsem lenne így, akkor nekünk végünk.




Az erdő számomra ismeretlen részén mentünk, bár igazság szerint csak Dastan búvóhelyéül szolgáló barlangot és a környékét ismertem, így nem nehéz olyan helyre vinni, amit még nem láttam. Meddox elengedte a hajam, és helyette a jobb karomat ráncigálta. Mi mentünk elöl, mögöttünk pedig Algernon és a „testőrei” jöttek.
Nem volt az a kifejezetten olyan társaság, amiben lenni akartam, de csak magamat okolhatom ezért. Ha nem szöktem volna el, most nem lennénk bajban, és főleg nem Algenon. Igazán nem érdemelte meg, hogy ezt tegyem vele és ezért nagyon szégyelltem magam.
A levegő, ahogy haladtunk egyre párásabb lett és egyre több fenyő mellett haladtunk el, így arra következtettem, hogy egy nagyobb vízfelület felé közeledtünk. Ha jók a földrajzi ismereteim, ez csakis a Gyilkos-tó lehetett.
Olvastam egy legendát róla, hogy miért nevezik Gyilkos-tónak. Mivel annyiszor megnéztem gyermekkorom óta és megindított Eszter története, szinte az egészet szó szerint megjegyeztem.
Maga a történet arról szólt, hogy élt valamikor Gyergyó környékén egy csodaszép lány, Fazekas Eszter. Haja kökényfekete volt, szeme szürkés-zöld, alakja, mint a szélben hajladozó büszke jegenye. Egy júliusi délelőtt, Eszter elment a szentmiklósi vásárba. Ott találkozott egy olyan daliás legénnyel, aki két karjának szorításával kipréselte a medvéből a szuszt, és aki a legszívhezszólóbban furulyázott az egész környéken, de tudott házat ezermesterkedni és szekeret faragni is. Ahogy a szemük összevillant - és mert a szerelem hirtelen jön, és szíven üt, mint a villám - megszerették egymást. A fiú égszínkék selyemkendőt vásárolt Eszternek a tükrös pogácsa mellé és megkérte, hogy legyen a mátkája. Az esküvőre nem kerülhetett sor, mert a legényt elvitték katonának.
A lány hűségesen várta kedvesét. Esténként, amikor a nap a hegyek mögé ereszkedett, agyagkorsójával kiment a fenyvesek alá a csobogóhoz és ott sóvárgott órákon át szíve választottja után. Még a közeli hegyeknek is meglágyult a szíve a sóhajtozásaitól, fájdalmas szép énekétől.
Megesett azonban egyik vasárnap délelőtt, hogy meglátta Esztert arra jártában egy zsiványvezér. Nyergébe kapta a gyönyörű lányt és elvágtatott vele, mint a szélvész a Kis-Cohárdhoz, az ezerarcú sziklák közé, ahol tanyája volt. Aranyát, ezüstjét ígérte Eszternek, gyémántos palotát akart építeni, csakhogy megszeresse.  A fiatal lány nem viszonozta a zsivány szerelmét. Régi mátkáját várta vissza, amikor felkelt a nap, és akkor is, amikor lehunyta szemét a világ. Ennek láttán feldühödött a zsivány és kényszeríteni akarta Esztert, hogy legyen a felesége. Eszter a néma szemtanúkhoz, a hegyekhez kiáltott segítségért. Sikolyát megértették a sziklák és ezen a júliusi éjszakán eget-földet rázó mennydörgéssel válaszoltak.
Zuhogott az eső, a cikázó villámok megvilágították a koromsötét éjszakát. Hajnaltájban hatalmas robajjal óriási szikladarabok zuhantak a mélybe, és az iszonyatos földindulás maga alá temetett mindent, a lányt, a zsiványt, sőt meg a pásztort is nyájastól, aki a szembe levő hegyoldalban legeltetett.
Július utolsó vasárnapjának hajnalán, a nap első aranyló sugarai bevilágították a sziklákkal borított vidéket. A völgyet, ahol tegnap még kristálytiszta vizével a Vereskő-patak csobogott, teljesen elzárta a leomlott hegyoldal. Amikor a megáradt patakok zavaros vize elérte a sziklagát tetejét, megfojtotta a füveket, bokrokat és megölte a fákat.
Itt az erdőben sétálva megragadott a legenda hangulata és izgatottan vártam, hogy végre megpillantsam a Gyilkos-tavat, amit már régóta látni szerettem volna. Gyermekkoromban arról álmodtam, hogy egyszer eljövök ide és imádkozom. Ezt mások sosem értették meg, hisz a legendáknak ugyan van alapja, de nagyrészt kitalált, de ez engem sosem zavart. Mindig a saját kis világomban éltem, így nem éreztem késztetést arra, hogy felhagyjak fura álmom dédelgetésével. Részben ezért jöttem Romániába.
Annyira elkalandoztam, hogy észre sem vettem, milyen közel vagyunk már a tóhoz. A fenyők lassan szétváltak és megpillanthattam a tóból kiálló hatalmas fatörzseket. Elakadt a szavam. Sokszor elképzeltem már, hogy milyen lesz ez a pillanat és maga a tó, de a valóság felülmúlta a képzeletemet. Olyan gyönyörű és még az éjszaka fényében is, ugyanakkor ugyanezért félelmet és tiszteletet ébresztett bennem.
Amikor kiértünk az erdőből, tábortüzet vettem észre parton, körülötte pedig rengeteg ember ült és beszélgettek. Voltak még sátrak és farkasok is. Oké. Valami nagyba tenyereltünk, valami újba.




Kívülállók. Szóval valóban igaz, hogy itt vertek tanyát mostanában. Nem értem ezt az arcátlanságot, hisz üldözzük őket, erre, pár kilométerre tőlünk vernek tanyát? Hát, Meddoxnak talán halál vágya van, vagy a maradék esze is elhagyta valahol, esetleg mindkettő.
A táborban többen voltak, mint bárki gondolta volna, de azért szerencsére egy kis csoportnak mondhatók hozzánk képest. Miután körbenéztem, Elysiára pillantottam, de az arcát nem láthattam, mivel előttem sétált. Nem szólt, de ő is megnézett magának mindent, mint ahogy én is.
Voltak székek, padok és pia. Ki hitte volna, hogy épp itt csöveznek. Öt farkas feküdt a tűz körül, a csevegő vérfarkasok mellett, öt pedig elszórtan nem messze tőlünk.
-         Hozzatok egy kötelet és egy láncot! Gyerünk, mozogjatok már!
Többen ugrottak is vezérük indulatos szavára és eltűntek a szemünk elöl. Nem volt kérdés ki kapja a láncot, hisz a kötél nem sokáig tudna visszatartani engem és ezzel Meddox is tisztában volt.
-         Örülök, hogy épségben látom, uram. – szólalt meg egy angyali hang, tőlünk balra.
Azonnal odakaptam a fejem. Hogy lehet valakinek ilyen dallamos hangja? Amikor megpillantottam a lányt, még a lélegzetem is elakadt. Erina bocsássa meg, de talán még az isteni szépségén is túltesz ez a nő. Magas volt és karcsú, rövid, fekete tépett haja vad kinézetet kölcsönzött gyönyörű arcának és megjelenésének. Még életemben nem találkoztam ilyen titokzatos nővel.
A szívem egy pillanatra kihagyott, ahogy belenéztem izzó, csokoládébarna szemébe, mikor élesen rám pillantott, miután rájött, hogy egy ideje bámulom. De én nem tudtam elszakítani a tekintetem róla, de úgy tűnt ő nem küzd ugyanezzel a problémával.
-         Mit bámulsz, te szerencsétlen?! – rivallt rám.
Hát, a kinézetéből nem gondolná az ember, hogy ilyen tüzes a kicsike. Elvigyorodtam. Pont az esetem.
-         Hagyd, Maya.
-         Igenis. – fordult vissza Maya Meddoxhoz.
Maya. Milyen szép név. Ha nem ilyen körülmények között találkoztunk volna, valószínűleg csapnám neki a szelet. De ő az ellenségem, ezért félretettem mindent és csak arra kezdtem koncentrálni, hogy jussunk ki innen. Az agyamban a fogaskerekek forogni kezdtek és terveket próbáltam szőni, hogy szökjünk meg. Meg kell mentenem Elysiát.
Fú, ez húzós lesz. Csak azt remélem, ha valami őrült ötlettel elő tudok állni, akkor legalább ő megmenekülhet.


Gyilkos-tó:


2011. február 2., szerda

Versikék

Csak úgy jött az ihlet. Remélem, tetszeni fognak :P. Tudom, hogy ez nem fejezet, de kis türelmet kérek még. (Ha nem tudjátok elolvasni katt a képre.)