Tizenhetedik fejezet
Nem hiszem el! Algernon megtalált és elkapott. Ennyi, vissza fog vinni és többet nem fogja levenni rólam a szemét. Ráadásul észrevette, hogy a kezem dörzsöltem, ahol vérzett a tenyerem. Próbáltam elállítani a vérzést, de nem jártam sikerrel Algernon pedig kinyújtotta a kezét, hogy felsegítsen, de én elutasítottam és elfordítottam a fejem. Az egyik ágat néztem a földön, csak ne kelljen ránéznem.
- Ne csináld, Elysia. El kell tűnnünk.
Felsóhajtottam. Ezt meg, hogy érti? Eltűnni, de miért? Nem értettem mit akar ezzel. Én csak azt tudtam, hogy nem akarok visszamenni. Azt fontolgattam el tudok-e szaladni, de rájöttem, ez lehetetlen, ezért elfogadtam Algernon kezét, ő pedig felhúzott a földről.
Mielőtt egy lépést is tettünk volna, Algernon megmerevedett és a hátam mögé nézett. Nem tudtam mire vélni viselkedésének ezt a hirtelen változását, de egy pillanattal később én is meghallottam az ágak ropogását, amit Algernon már előbb észrevett. Abból ítélve, ahogy reagált nem hittem, hogy barátok, de csak remélni tudtam, hogy nem így van.
- Nocsak, nocsak. Nézzük ma mi akadt a horgunkra, fiúk. Nem hittem volna, hogy egy ember ilyen mélyen bemerészkedik az erdőbe ilyenkor. – szólalt meg egy hang a bokorból.
Előlépett egy valószínűleg vérfarkas férfi a bokrok közül nyomában négy másikkal. Izmosak voltak és halál lengte körül őket. Éreztem a zsigereimben. Úgy néztek rám, mintha én lennék a vacsorájuk ma este. Összerezzentem és akaratlanul is hátrébb léptem egy lépést, Algernon pedig elém állt. Hálás voltam neki ezért.
Az ismeretlen férfi, aki először tűnt fel, vélhetőleg ő a vezetőjük, beleszimatolt a levegőbe.
- Milyen finom illat. Nem is tudom, mihez hasonlít. Talán az íriszre? Nem találkoztam még olyannal, akinek ilyen illatú volt a vére. Ínycsiklandó. – a férfi elmosolyodott, amitől felállt a hátamon a szőr.
Algernon pólójába kapaszkodtam és a háta mögül lestem ki a férfira. Olyan fenyegetés volt méregzöld szemében, amitől megrémültem. Tépett szőke, rövid haja az ég felé meredezett. Ebből a találkozásból nem sülhet ki semmi jó.
- Meddox Gordon. Nem hittem, hogy így fogunk találkozni. Mit keresel itt?
Mi? Algernon ismeri ezt a férfit? Akkor ez azt jelenti, hogy mégis minden rendben lesz?
- Ez a mi vadászterületünk, Algernon. És most már ti vagytok a préda.
Oké. Mégis csak bajban vagyunk. Amióta Dastan idehozott, csak bajba keveredtem. Nem lesz ez így jó.
- Sajnálom, de nem engedhetem, hogy bántsd ezt a lányt.
Meddox hangos nevetésben tört ki.
- Nem engedheted, mi? – gúnyolódott a férfi. – Különben odalenne a hírneved, mi Algernon? Sajnálom, de itt nem ér semmit a tudásod, hogy öt nőt fektetsz le egyszerre, majd meglátod, nem érsz ellenünk semmit sem.
- Mintha féltékenységet vélnék felfedezni a hangodban, Meddox. Nem tehetek róla, hogy engem jobban kedvelnek a nők, mint téged.
Hát igen. Ez Algernon, csak ő képes egy ilyen helyzetben is táncolni az ellenség idegein.
- Most velünk jöttök. - mondta Meddox idegesen.
Meddox emberei, akik eddig nem sokkal mögötte álltak, megindultak felénk. Algernon válaszolva arra, hogy a négy férfi előre lendült, megfeszült. Morgott és harcra készen állt előttem. Ismét Meddoxra pillantottam és önelégült mosolyt láttam az arcán. Itt már csak a csoda segíthet.
- Mozogjatok! Nem érünk rá egész éjszaka!
Algernon hátrálásra kényszerített és még mindig az ellenséget nézve odasúgta nekem:
- Fuss! Fuss, ahogy csak bírsz!
- Nem! Nem hagyhatlak itt! – válaszoltam én is suttogva.
- Mit sugdolóztok ti ott? – szegezte nekünk a kérdést Meddox. – Fiúk, azonnal kapjátok el őket!
- Te kellesz nekik, úgyhogy menj már. Ne kelljen még egyszer elmondanom!
Algernon nem emelte meg ugyan a hangszínét, de éreztem hangjában az erőt.
- De mi lesz veled?
A négy izomagy előre rendült, én pedig döntöttem. Algernonnak segítségre van szüksége, ezért hátat fordítva a kitörni készülő csatának és futásnak eredtem.
Látva, hogy Elysia futva indult az ellenkező irányba, Meddox és emberei is bedühödtek. Meddox, míg engem lefoglalt a négy majom, Elysia után vetette magát. Próbáltam legyűrni a négy gorillát, ütés-ütést követett, de nem jutottam dűlőre velük, végül pedig lefogtak és szorosan tartottak. Hátrapillantva láttam, Elysia nem tudott elmenekülni és Meddox a hajánál fogva rángatta, miközben közeledett felénk.
- Azonnal engedd el! – kiáltottam.
Feldühített Meddox viselkedése. Hogy bánhat, így egy nővel valaki, aki férfinak mondja magát?!
Meddox rendíthetetlenül közeledett és nem méltóztatott válaszolni nekem.
- Te nyomorult!! Te nevezed magad férfinak? Nem hittem volna, hogy lejjebb is süllyedhetsz, Meddox! – keltem ki magamból.
Lehet, hogy nőfaló vagyok és sok nő szívét összetörtem már, de mindig tisztelettel viseltettem irántuk. Feldühített az is, hogy Elysiát bántják, akire akaratlanul is úgy tekintettem, mint a húgomra. Nem tudom, miért alakult ki ez az érzés iránta, talán, mert Elysia Dastannal van és kedvelem őt, de nem a szó romantikus értelmében. Ezenfelül, azonban volt még valami. Éreztem, de nem most volt itt az ideje ezt kielemezni.
Felébredtek ösztöneim, hisz Elysia már családtagnak számított, akárhogy is nézzük, emellett ki akartam szabadítani Meddox karmaiból. Azonban túlerőben voltak, így egyedül nem sokat tehettem. Az én életem is veszélyben volt, de ez egyáltalán nem érdekelt.
- Minden egyes szavad még nagyobb bajba sodor, Algernon! Ajánlom, hogy fogd be a szád, vagy ez a nőszemély fizet meg érte.
Hogy nyomatékot adjon szavainak, rángatni kezdte Elysia haját, akinek eltorzult az arca a fájdalomtól. Küzdeni kezdtem a fogvatartóim karjaiban, de nem értem el semmit.
- Légy jó és ne állj ellen, akkor egyikőtöknek sem esik bántódása.
Nem tudom, Meddox Elysiának vagy nekem címezte, de mindketten engedelmeskedtünk. Elernyedtem a karokban, amik tartottak.
- Rendben. Akkor most, hogy ezt megbeszéltük, induljunk.
Elindultunk a vesztőhelyünk felé. Vélhetőleg a Gyilkos-tóhoz. Csak reméltem, hogy időt nyerhetünk azzal, hogy most nem ölnek meg minket, és Dastanék időben megtalálnak. Ha mégsem lenne így, akkor nekünk végünk.
Az erdő számomra ismeretlen részén mentünk, bár igazság szerint csak Dastan búvóhelyéül szolgáló barlangot és a környékét ismertem, így nem nehéz olyan helyre vinni, amit még nem láttam. Meddox elengedte a hajam, és helyette a jobb karomat ráncigálta. Mi mentünk elöl, mögöttünk pedig Algernon és a „testőrei” jöttek.
Nem volt az a kifejezetten olyan társaság, amiben lenni akartam, de csak magamat okolhatom ezért. Ha nem szöktem volna el, most nem lennénk bajban, és főleg nem Algenon. Igazán nem érdemelte meg, hogy ezt tegyem vele és ezért nagyon szégyelltem magam.
A levegő, ahogy haladtunk egyre párásabb lett és egyre több fenyő mellett haladtunk el, így arra következtettem, hogy egy nagyobb vízfelület felé közeledtünk. Ha jók a földrajzi ismereteim, ez csakis a Gyilkos-tó lehetett.
Olvastam egy legendát róla, hogy miért nevezik Gyilkos-tónak. Mivel annyiszor megnéztem gyermekkorom óta és megindított Eszter története, szinte az egészet szó szerint megjegyeztem.
Maga a történet arról szólt, hogy élt valamikor Gyergyó környékén egy csodaszép lány, Fazekas Eszter. Haja kökényfekete volt, szeme szürkés-zöld, alakja, mint a szélben hajladozó büszke jegenye. Egy júliusi délelőtt, Eszter elment a szentmiklósi vásárba. Ott találkozott egy olyan daliás legénnyel, aki két karjának szorításával kipréselte a medvéből a szuszt, és aki a legszívhezszólóbban furulyázott az egész környéken, de tudott házat ezermesterkedni és szekeret faragni is. Ahogy a szemük összevillant - és mert a szerelem hirtelen jön, és szíven üt, mint a villám - megszerették egymást. A fiú égszínkék selyemkendőt vásárolt Eszternek a tükrös pogácsa mellé és megkérte, hogy legyen a mátkája. Az esküvőre nem kerülhetett sor, mert a legényt elvitték katonának.
A lány hűségesen várta kedvesét. Esténként, amikor a nap a hegyek mögé ereszkedett, agyagkorsójával kiment a fenyvesek alá a csobogóhoz és ott sóvárgott órákon át szíve választottja után. Még a közeli hegyeknek is meglágyult a szíve a sóhajtozásaitól, fájdalmas szép énekétől.
Megesett azonban egyik vasárnap délelőtt, hogy meglátta Esztert arra jártában egy zsiványvezér. Nyergébe kapta a gyönyörű lányt és elvágtatott vele, mint a szélvész a Kis-Cohárdhoz, az ezerarcú sziklák közé, ahol tanyája volt. Aranyát, ezüstjét ígérte Eszternek, gyémántos palotát akart építeni, csakhogy megszeresse. A fiatal lány nem viszonozta a zsivány szerelmét. Régi mátkáját várta vissza, amikor felkelt a nap, és akkor is, amikor lehunyta szemét a világ. Ennek láttán feldühödött a zsivány és kényszeríteni akarta Esztert, hogy legyen a felesége. Eszter a néma szemtanúkhoz, a hegyekhez kiáltott segítségért. Sikolyát megértették a sziklák és ezen a júliusi éjszakán eget-földet rázó mennydörgéssel válaszoltak.
Zuhogott az eső, a cikázó villámok megvilágították a koromsötét éjszakát. Hajnaltájban hatalmas robajjal óriási szikladarabok zuhantak a mélybe, és az iszonyatos földindulás maga alá temetett mindent, a lányt, a zsiványt, sőt meg a pásztort is nyájastól, aki a szembe levő hegyoldalban legeltetett.
Július utolsó vasárnapjának hajnalán, a nap első aranyló sugarai bevilágították a sziklákkal borított vidéket. A völgyet, ahol tegnap még kristálytiszta vizével a Vereskő-patak csobogott, teljesen elzárta a leomlott hegyoldal. Amikor a megáradt patakok zavaros vize elérte a sziklagát tetejét, megfojtotta a füveket, bokrokat és megölte a fákat.
Itt az erdőben sétálva megragadott a legenda hangulata és izgatottan vártam, hogy végre megpillantsam a Gyilkos-tavat, amit már régóta látni szerettem volna. Gyermekkoromban arról álmodtam, hogy egyszer eljövök ide és imádkozom. Ezt mások sosem értették meg, hisz a legendáknak ugyan van alapja, de nagyrészt kitalált, de ez engem sosem zavart. Mindig a saját kis világomban éltem, így nem éreztem késztetést arra, hogy felhagyjak fura álmom dédelgetésével. Részben ezért jöttem Romániába.
Annyira elkalandoztam, hogy észre sem vettem, milyen közel vagyunk már a tóhoz. A fenyők lassan szétváltak és megpillanthattam a tóból kiálló hatalmas fatörzseket. Elakadt a szavam. Sokszor elképzeltem már, hogy milyen lesz ez a pillanat és maga a tó, de a valóság felülmúlta a képzeletemet. Olyan gyönyörű és még az éjszaka fényében is, ugyanakkor ugyanezért félelmet és tiszteletet ébresztett bennem.
Amikor kiértünk az erdőből, tábortüzet vettem észre parton, körülötte pedig rengeteg ember ült és beszélgettek. Voltak még sátrak és farkasok is. Oké. Valami nagyba tenyereltünk, valami újba.
Kívülállók. Szóval valóban igaz, hogy itt vertek tanyát mostanában. Nem értem ezt az arcátlanságot, hisz üldözzük őket, erre, pár kilométerre tőlünk vernek tanyát? Hát, Meddoxnak talán halál vágya van, vagy a maradék esze is elhagyta valahol, esetleg mindkettő.
A táborban többen voltak, mint bárki gondolta volna, de azért szerencsére egy kis csoportnak mondhatók hozzánk képest. Miután körbenéztem, Elysiára pillantottam, de az arcát nem láthattam, mivel előttem sétált. Nem szólt, de ő is megnézett magának mindent, mint ahogy én is.
Voltak székek, padok és pia. Ki hitte volna, hogy épp itt csöveznek. Öt farkas feküdt a tűz körül, a csevegő vérfarkasok mellett, öt pedig elszórtan nem messze tőlünk.
- Hozzatok egy kötelet és egy láncot! Gyerünk, mozogjatok már!
Többen ugrottak is vezérük indulatos szavára és eltűntek a szemünk elöl. Nem volt kérdés ki kapja a láncot, hisz a kötél nem sokáig tudna visszatartani engem és ezzel Meddox is tisztában volt.
- Örülök, hogy épségben látom, uram. – szólalt meg egy angyali hang, tőlünk balra.
Azonnal odakaptam a fejem. Hogy lehet valakinek ilyen dallamos hangja? Amikor megpillantottam a lányt, még a lélegzetem is elakadt. Erina bocsássa meg, de talán még az isteni szépségén is túltesz ez a nő. Magas volt és karcsú, rövid, fekete tépett haja vad kinézetet kölcsönzött gyönyörű arcának és megjelenésének. Még életemben nem találkoztam ilyen titokzatos nővel.
A szívem egy pillanatra kihagyott, ahogy belenéztem izzó, csokoládébarna szemébe, mikor élesen rám pillantott, miután rájött, hogy egy ideje bámulom. De én nem tudtam elszakítani a tekintetem róla, de úgy tűnt ő nem küzd ugyanezzel a problémával.
- Mit bámulsz, te szerencsétlen?! – rivallt rám.
Hát, a kinézetéből nem gondolná az ember, hogy ilyen tüzes a kicsike. Elvigyorodtam. Pont az esetem.
- Hagyd, Maya.
- Igenis. – fordult vissza Maya Meddoxhoz.
Maya. Milyen szép név. Ha nem ilyen körülmények között találkoztunk volna, valószínűleg csapnám neki a szelet. De ő az ellenségem, ezért félretettem mindent és csak arra kezdtem koncentrálni, hogy jussunk ki innen. Az agyamban a fogaskerekek forogni kezdtek és terveket próbáltam szőni, hogy szökjünk meg. Meg kell mentenem Elysiát.
Fú, ez húzós lesz. Csak azt remélem, ha valami őrült ötlettel elő tudok állni, akkor legalább ő megmenekülhet.
Gyilkos-tó:
Gyilkos-tó:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése