Üvöltő éj - Huszadik fejezet

Bocsánat a kis késés miatt, remélem ez a fejezet is tetszeni fog mindenkinek és remélem sok véleményt kapok majd. Jó olvasást mindenkinek.

Huszadik fejezet

Nagyon idegesített, hogy háttal ültem a harcnak, miközben még mindig ki voltam kötözve, így nem láthattam mi folyik mögöttem, csak a fülemre támaszkodhattam, hogy kikövetkeztessem mi történik. Valaki térdre esett és Sebastian utolsó mondatából ítélve, valószínűleg Elysia volt. Nem értettem, hogy az általában figyelmes és kedves fiú, miért mondott ilyet Elysiának, hisz tudhatta, hogy ettől kiborul és így is lett.

A kardok csattanó hangja felerősödött, majd hirtelen abbamaradt és Maya leesett mellém a földre körülbelül egy méterre tőlem. Nem engem nézett, hanem az ellenfelét, Nataliet és azonnal felpattant, de nem volt elég gyors, így kicsit hátrálnia kellett, ezáltal belátást engedve nekem a csatára.

Natalie profilját figyelve láttam, halálos kedvében volt. Ilyenkor nagyon veszélyes volt vele szembeszállni, de szerencsére ritkán került ilyen állapotba, csak ha valami fontosat akartak elvenni tőle vagy attól, akit szeret, vagy éppen egy szerette életét veszélyeztették. Hogy most ilyen kedvében volt nem csak én, hanem Elysia is szerepet játszott. Natalie nagyon kedvelte a lányt, ezt le lehetett olvasni az arcáról, mikor még a kastélyban játszottunk mindannyian. Általában Natalie nem szokott könnyen megnyílni, vagy könnyen barátkozni, de ha mégis, akkor nagyon ragaszkodóvá vált, ha a személyt, akivel megismerkedett, jó embernek tartotta. És ilyenkor az életét is habozás nélkül feláldozta, ha meg kell védenie azt, aki fontos számára.

Rá kellett ébrednem, hogy Natalie fenyegetésként kezeli Mayát, így meg fogja ölni, méghozzá könyörület nélkül. Összeszorult a szívem ennek a gondolatnak a hatására, amit nem tudtam hova tenni. Nem engedhetem, hogy Natalie megtegye.

Miközben elmélkedtem Natalie egy ügyes csellel ismét a földre kényszeríttette Mayát és készült lecsapni rá…

-         Ne tedd! Natalie, fejezd be! – szóltam erélyesebben.

Natalie egy pillanatra megtorpant és meglepődött arcot vágott, de nem nézett rám, mert akkor esélyt adott volna Mayának. Kardjával nem sújtott le, de nekinyomta Maya mellkasának a fegyvert egyhelyben tartva őt, közben pedig bármikor egy mozdulattal átszúrhatta volna a testét, ha kedve tartja.   

-         Átmosták az agyatokat, vagy mi? Te és Elysia meghibbantatok ez alatt a pár óra alatt, hogy megakartok menteni minden kívülállót, akik ártani akartak nektek?! Nem értelek titeket. – rázta meg a fejét Natalie.

Az utolsó mondatnál furcsán nyugodt volt a hangja szavaival ellentétben, de a fegyverét még mindig nem engedte le. Egy ilyen kérés, még nem tántorította el szándékától. A veszély Maya számára még nem múlt el és bár én győzködtem az ellenfelét, hogy kímélje meg, még rám sem pillantott, sőt úgy tűnt az élete nem olyan fontos számára, mert ahelyett, hogy csendben várta volna Natalie döntését, inkább provokálni kezdte, megfosztva így a lehetőségtől, hogy válaszoljak Natalienak.

-         Legyőztél. Gyerünk, ölj meg! – mikor Natalie nem reagált, Maya tovább folytatta – Mi lesz már? Vagy ilyen gyenge vagy és nem mered megtenni?

Natalie sosem vette magára az ilyen sértéseket, de ennek ellenére mindig megtorolta őket és ezt nem akartam. Maya nagyobb bajba sodorta magát, ami nem volt könnyű feladat. De csodáltam a bátorságát, hogy ilyen helyzetben sem futamodott meg, ahogyan a legtöbben tennék, és nem könyörgött az életéért. Bátran vállalta döntései következményeit és ez becsülendő volt. Én is hasonlóképpen reagáltam volna ilyen helyzetben és tetszett, hogy egy nő is gondolkodhat úgy, ahogy én, bár az már volt ínyemre, hogy valószínűleg Maya Meddoxért áldozná fel magát, hűsége jeléül.

-         Natalie, tudod, hogy sosem kérek semmit ok nélkül. Kérlek, bízz bennem. Nincs most időm elmagyarázni, de ne öld meg Mayát.

Natalie felvonta a szemöldökét és én pontosan tudtam, hogy miért. Az ellenségemet, a halálos ellenségemet a nevén szólítottam és ez mindent elárult Natalie számára. Csak pár pillanatig habozott, majd behúzott egyet Mayának, hogy ne álljon ellen, de nagy örömömre nem ölte meg. Ezért hálás voltam neki, bár volt egy olyan sejtésem, hogy ezt a döntést lehet, hogy megbánom majd, de ezzel most nem foglalkoztam. Most csak is a jelen számított.

Fellélegeztem, hogy nem folyt vér. Eddig nem is voltam tudatában, hogy visszatartottam a lélegzetem. Alig fogtam fel, hogy csak egy-két perc telt el, én mégis úgy érzékeltem, mintha egymillió év lett volna.

Amíg Maya a földön feküdt Natalie automatikusan átkutatta annak zsebeit és megtalálta a kulcsot, ami a láncomat nyitotta. Azonnal odajött hozzám és kiszabadította a kezem. A láncom zörögve ért földet, a kezem pedig lüktetett, de nem foglalkoztam vele. Natalie és én is Elysia felé fordultunk, hogy jól volt e. A sejtésem beigazolódott, hogy Elysia volt az, aki térdre esett. Elysia csak nézett maga elé a semmibe. Nem volt tudatában a környezetének.

Míg én és Natalie odarohantunk Elysiához és letérdeltünk mellé, Sebastian megkötözte a fiút, akinek ránk kellett volna vigyáznia Meddox utasításai szerint és miután ezzel végzett elindult Maya felé. Tudtam, hogy nem kell aggódnom Maya miatt, mivel Natalie megkímélte, Sebastian már nem fogja bántani. Ők ketten feltétel nélkül elfogadtál egymás döntéseit, és nem kérdőjelezték meg azt, csak ha azok ésszerűtlenek voltak.

Miközben Sebastian azon ügyködött, hogy ártalmatlanná tegye a két őrünket, hogy ne támadhassanak ránk, én megráztam Elysiát, hogy felébredjen, de ő nem reagált. A nevén szólítottuk őt Natalieval, de semmi reakciót nem tudtunk kicsikarni a lányból.

-         Elysia, figyelj rám. – még mindig semmi, de én tovább folytattam – Szerinted, mit szól majd Dastan, ha így talál rád?

Elysia ujja megmozdult és kicsit megrándult az arca. Ha nem figyeltem volna, nem vettem volna észre. Először azt hittem tévedek, ezért tettem még egy próbát.

-         Szerinted, mit fog csinálni velem Dastan, mert hagytam, hogy ilyen állapotba kerülj? 

Újabb rándulás, Elysia most már pislogott is egyet. Úgy tűnt hallott engem, de csak Dastan említésére reagált.

-         Dastan csalódni fog bennünk, Elysia.

Elysia pislogott párat, majd rám nézett. Szemében már nem az üresség látszott. Végre magához tért.

-         Mit mondtál?

Eleget téve kérésének megismételtem az utolsó mondatom, ezután Elysia azonnal felpattant, bár kicsit furcsa volt, mintha nem nehezedett volna a bal lábára rendesen. Megakartam említeni, de Elysia megelőzött.

-         Már mindegy. Azzal, hogy elszöktem, már aláástam mindent, ami kialakult köztünk. A barátságot, a bizalmat, mindent…

-         Miket beszélsz? – kapcsolódott be Natalie a beszélgetésbe – Dastannak te vagy a legfontosabb ezen a világon. Úgyhogy ne beszélj szamárságokat, Elysia.

Natalie is felkelt és megfogta Elysia vállát, támogatását kifejezve ezzel.

-         Igaza van. És Elysia, sajnálom, hogy olyanokat mondtam. Nem gondoltam komolyan, csak…nem is tudom, mit akartam elérni ezzel. – jött oda hozzánk Sebastian.

Már Mayát és a srácot is kikötötte ugyanoda, ahova minket is, az oszlophoz.

-         Semmi baj. Igazad volt. Ostoba voltam és most mindenki viseli ennek következményét.

A hangulat hirtelen komorrá változott, ami nyomasztó volt. Mondani, vagy tenni akartam valami hülyeséget, ahogy szoktam, de a helyzet túlságosan komoly volt bármiféle vicc elsütéséhez, így csendben maradtam.

-         Amúgy srácok, kik ezek a vérfarkasok, akik elraboltak minket? Közétek tartoznak? - Elysia törte meg a csendet.

-         Nem Elysia, ők a kívülállók. Gyilkosok, akik embereket ölnek, amit a törvényeink tiltanak. Nagyon veszélyesek és kiszámíthatatlanok – válaszoltam.

Láttam, hogy Elysia elsápadt és nem hibáztattam ezért. Most ébredt rá igazán, mekkora veszélyben is voltunk. Ismét csend támadt közöttünk. Mindenki azon gondolkodott mi legyen a következő lépésünk.

-         Ki kellene mennünk. – vetette fel az ötletet Sebastian – Nem maradhatunk itt örökké.

-         Valóban, de Elysia számára ez túl veszélyes. – szóltam közbe.

Már így is elég nagy bajban voltam, hogy nem védtem meg Elysiát. Most tegyem ki még több veszélynek?

-         Majd mi megvédjük. – mondta egyszerre Natalie és Sebastian.

-         Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne.

-         Gyerünk már Algernon. Menjünk. – már Elysia is rákezdett.

-         Rendben. Legyen, de Elysia, végig mögöttünk maradsz és azt teszed, amit mondunk. És a legfontosabb, hogy nem távolodsz el tőlünk, akármi is történik.

-         Igenis.

Felsóhajtottam. Mi lesz még ebből?

Gyorsan odamentem a sátorban lévő fegyverkupachoz és kivettem két kardot. Jó hasznukat veszem majd.

-         Akkor induljunk.

Egyszerre bólintottak, mind a hárman. Én mentem legelöl, én léptem ki legelőször a sátorból. Utánam Elysia és két oldalról pedig Natalie és Sebastian fogta közre. Kiléptünk a hatalmas sátorból, és ahogy számítottam rá, a pokolba léptünk be.

Szemben álltam apám, a vérfarkasok és az emberiség legnagyobb ellenségével, aki nem ismert könyörületet és bármire képes volt csak azért, hogy elérje, amit akart. Meddox a leggerinctelenebb ember, vagyis vérfarkas, akivel találkoztam kerek e földön a háromszáz év alatt, amit leéltem.

Egy ideig csak köröztünk egymás körül. Kerestük egymás gyenge pontját és mindketten azt vártuk, hogy a másik kezdeményezzen. De én nem értem rá, így nem húzhattam sokáig az időt. Végül én támadtam elsőnek.

Meddox tisztában volt vele, hogy előbb-utóbb kezdeményeznem kellett és sunyi mosolyt villantott felém, mielőtt odaérhettem volna. Ettől az önelégült arckifejezéstől elfogott a hányinger, de azonnal le is küzdöttem. Most koncentrálnom kellett, vagy itt hagyhatom a fogam és akkor Elysia ennek a nyomorultnak a karmai között fog maradni, ezt pedig nem engedhettem meg.

Pengéink összeértek újra és újra, de egyikünk sem tudta legyőzni a másikat. Néha bevittünk pár ütést egymásnak kézzel és karddal is, de csak felületi sérüléseket okoztunk egymásban, szinte meg sem éreztük őket. Nem foglalkoztunk velük, mintha semmi sem történt volna. Így ment ez egy kis ideig, mígnem Meddox háta mögött észre nem vettem Algernont, Nataliet, Sebastiant és Elysiát kilépni a közeli sátorból. Hirtelen eszembe jutott, hogy Natalienak nem szabadna itt lennie, hisz megtiltottam neki, hogy eljöjjön. Megszegte a közvetlen parancsomat, ami feldühített, mivel így veszélybe sodorta magát. Majd, ha ennek vége, megkapja a magáét.

Viszont, úgy tűnt egyiküknek sincs baja és annyira megörültem ennek, hogy elfelejtettem a haragot, amit az imént éreztem és egy pillanatig elbambultam, ezért nem figyeltem Meddoxra, ami hatalmas hibának bizonyult. Meddox kardja átszúrta a hasam. Nem volt ugyan halálos sérülés, de igen súlyos, ami eléggé le tudott lassítani, még egy vérfarkast is.

Meddox lassan kihúzta belőlem a kardot, én pedig vért köptem. Próbáltam talpon maradni, ami nem volt egy könnyű feladat, de valahogy mégis sikerült. Ismét Meddox háta mögé néztem, tudtam nem volt jó ötlet, de látni akartam Elysiát. Ő mereven minket bámult egyhelyben állva. Félelem uralta az arcvonásait, ami nem tetszett. Tett egy lépést felénk én pedig megrémültem. Ugye nem akar idejönni?

De igen. Elysia megindult felénk méghozzá futva, bár kicsit bicegett. Natalie észrevette és megakarta állítani a lányt, de kívülállók ostromolták őket, így nem tudta elérni Elysiát. Nem tehetett semmit, ahogy Algernon és Sebastian sem.

-         Elysia! – kiáltott utána Natelie.

-         Elysia, ne tedd! – kiáltottam én is a lányra, de ő nem hallgatott ránk – Az istenit! – szitkozódtam.

Visszafordultam Meddox felé és ő is figyelmét Elysiának szentelte, ami feldühített. Mielőtt rávethettem volna magam felém fordulva megszólalt.

-         Mit szólnál, ha egy kicsit felfüggesztenénk a mi kis harcunkat és inkább néznénk a műsort?

Értetlenül néztem rá, ő pedig Elysia felé bökött a fejével. Most már megérettem miről beszélt. Egy kívülálló férfi állt meg jó pár méterre a lánytól és Elysiát méregette. Láttam a testtartásából, hogy rá fog támadni a lányra. Elysia is megérezte, hogy figyelik és a tekintetét a férfira szegezte. Félúton felénk megállt és felfogta mekkora veszéllyel nézett szembe, gyorsan körbekémlelt, hátha talál valamit, amit felhasználhat védekezésképpen. Nem messze tőle egy holtest feküdt mellkasából pedig egy kard állt ki. Elysia egy utolsó pillantást vetett a férfira, majd a kardért nyúlt és kihúzta a halott vérfarkas testéből. Maga elé tartotta védekezésképp a vérrel szennyezett pengét, így nézve szembe ellenfelével, aki már meg is indult felé.

Megindultam, hogy megállítsam azt a férfit, mielőtt elért volna Elysiához, de újabb adag vért köhögtem fel, Meddox pedig ezt kihasználva behúzott nekem egyet. Nem tudtam már tovább állva maradni, így a földre estem. Milyen férfi vagyok, hogy nem tudom megvédeni a nőt, akit szeretek? Szánalmas. Nem érdemeltem meg egy olyan nőt, mint Elysia. Sem most, sem máskor.

A földről felnézve láttam a kívülállót, aki már oda is ért Elysiához. A lány lesújtott kardjával rá, de nem volt elég erős és nem volt elég tapasztalata a fegyverek használata terén, így esélye sem volt. Nem tudott elég erőt beleadni, így a férfi könnyen kiverte a kezéből az éles pengét, mielőtt az megsebesíthette volna. A férfi felkacagott, ledöntötte a lányt a földre és ő is négykézlábra ereszkedett. Elysia fölé magasodott, veszélyeztetve a lány épségét és életét.

Ennek láttán elpattant bennem valami és csak vak dühöt éreztem. Nem voltam többé önmagam. Vicsorogtam és morogtam, eluralkodtak rajtam állati ösztöneim, amik arra sarkaltak, hogy öljek meg mindenkit, aki a párom és közöttem állt, akár ellenség, akár barát. Ezek, egy párját védő vérfarkas érzelmei voltak, mit nem lehetett elfojtani és nem is akartam. Nem tudtam tisztán gondolkodni.

Meddox látta rajtam a változást és pontosan tudta ez mit jelent. Ennek hatására félelem költözött a szemébe és elrohant előlem. Gyáva féreg. Sebesülésemmel nem törődve felugrottam és utána vetettem magam. Kardommal keresztül szúrtam a jobb lábát, majd egy hatalmas ütést vittem be neki, amitől elterült a földön eszméletlenül. Ezután figyelmemet a másik kívülálló férfira összpontosítottam.

Most már tudtam, mi is az a halálfélelem. Egyik pillanatban még kezemben a karddal álltam és szembenéztem az ellenséggel, miközben próbáltam kárt tenni benne, a másik pillanatban pedig már a földön feküdtem felettem egy kívülálló férfival, akinek gyilkos fény csillogott a szemében és láthatóan nagyon élvezte a félelmen, hogy uralkodhatott rajtam. Akármit tehetett velem, eltörhette volna a nyakam, ha úgy tetszett neki, de én csak Dastan miatt tudtam aggódni.

-         Engedjen el! - próbáltam kiszabadulni.

Ütöttem a mellkasát és ahol csak értem, de a férfi meg sem rezdült. Ó, ne már!

-         Nyugalom, bogárkám. Nem fog fájni, csak egy pillanat az egész. – odahajolt a fülemhez és olyan halálos nyugalommal suttogta ezeket a szavakat, ami jobban megijesztett, mintha kiabált volna velem.

Nem tudtam mit tenni ellene és ettől kétségbeestem. Az adrenalin szintem az egekbe szökött, a szívem pedig hihetetlen sebességgel dobogott, már azt hittem a támadóm is hallja őket.

-         Dastan… - suttogtam.

Azért is fohászkodtam, hogy ne legyen semmi baja, ugyanakkor reménykedtem benne, hogy megment, de erre nem volt reményem.

A férfi nem foglalkozott semmivel, felemelkedett kissé és magasra emelte a kezét, hogy lesújtson rám. Becsuktam a szemem és vártam. Azonban nem történt semmi, ezért kinyitottam a szemem és láttam, hogy Dastan felemelte a férfit, mint egy rongybabát és szíven szúrtam, majd a holttestet odébb dobta, mintha nem számított volna semmit. Kicsit megijedten ettől a Dastantól, de amint rám nézett ellágyult a tekintete és ettől azonnal megnyugodtam.

-         Jól vagy? – kérdezte Dastan.

-         Igen, köszönöm, de te megsérültél.

-         Semmiség. – ám ellentétben szavaival térdre rogyott és kezét a hasára szorította.

-         Uram isten, Dastan. – letérdeltem mellé.

Nem tudtam mitévő legyek, hogy hogyan segíthetnék neki.

-         Ne mozogj, kérlek.

Ekkor futott be Algernon.

-         Jól vagytok? – ránk nézett és meglátta Dastan sérülését. – Ó, a fenébe! Ez nagyon nem jó.

-         Mit csináljunk Algernon? – kérdeztem meg tőle.

-         Minél előbb vissza kell vinnünk.

-         Ne beszéljetek úgy, mintha itt sem lennék.

Egy köhögő roham jött rá Dastanra és vért köpött fel. Nagyon megrémültem. Ez mind az én hibám.

-         Sajnálom, Dastan.

-         Semmi baj. Nem a te hibád. Én voltam figyelmetlen.

Pillantásunk találkozott.

-         Utálom elrontani a pillanatot, de azt hiszem, társaságot kaptunk.

Mindketten felkaptuk a fejünket. Hét kívülálló rohant felénk irdatlan sebességgel és nem tűntek túl barátságosnak.

-         Te csak maradj ott cimbi, ahol vagy, rendben? Majd én elintézem őket.

-         Szó sem lehet róla.

Dastan megpróbált felállni és én megakartam akadályozni ebben, de nem sikerült. Dastan túl makacsnak bizonyult. Én a földön maradtam és felnéztem a szeretett férfira. Hirtelen csordultig telt a szívem szerelemmel. Ez a férfi, ez a vérfarkas súlyos sérülése és a ténynek ellenére, hogy elszöktem tőle, mindezek dacára itt állt és engem védelmezett. Lecsordult egy könny az arcomon, annyira meghatódtam. Menthetetlenül beleszerettem ebbe a férfiba.

-         Ne aggódj, hercegnő, megvédünk téged.

-         Hercegnő? – kaptam fel a fejem Algernon hangjára.

-         Te vagy a vérfarkasok hercegnője, hisz Dastan párja vagy. Az életünket is odaadjuk, hogy megvédjünk, ha szükséges.

Algernon rám nézett és pajkos mosolyt villantott rám, majd a támadókra rontott Dastannal együtt. Néztem ezt a két bátor férfit és elszégyelltem magam. Képes voltam veszélybe sodorni az életüket? Hát milyen ember vagyok?

Nem tudtam nekik segíteni és nem mentem oda, hogy megpróbáljam. Tudtam, csak az útjukban lennék, és megint megsérülnének miattam. Így álltam csendben az eseményeket figyelve. Dastan nem törődött a sérülésével ugyan, de azért kicsit lelassította, ezt pedig az ellenfelei ki akarták használni, de nem volt rá lehetőségük. Dastan túl jó harcos volt hozzájuk képest. Ő három kívülállóval harcolt, míg Algernon néggyel.

Annyira lefoglaltak az események, hogy nem vettem észre Meddoxot, csak mikor már késő volt és elkapott. Még sikerült felsikítanom, de csak ennyire tellett. Meddox már fel is kapott, mivel a vérfarkasok sokkal erősebbek egy embernél ez nem jelentett túl nagy gondot számára. Közel voltunk a vízhez és rájöttem, mire készült. Be akart dobni a tóba, hogy a vízből kiálló vastag fatörzsek felnyársaljanak. Mivel ezek nem voltak túl közel a parthoz azt hittem nem is jelentenek fenyegetést, de ismét nagyot tévedtem. Ráébredtem, hogy engem simán el tud dobni odáig egy vérfarkas, ami a biztos halált jelentette számomra.

Meddox lendületet vet és elhajított. A levegőben repülve csak sikítani tudtam. Láttam a felém közeledő hatalmas fatörzseket, és hogy kevésbé legyen félelmetes, becsuktam a szemem. Hirtelen éles fájdalom hasított az oldalamba, majd a vízbe estem. A tüdőmből kiszorult minden levegő, de legalább a víz nem volt jéghideg. Ez volt az utolsó gondolatom, mielőtt elájultam.