2010. június 27., vasárnap

Az élvezet hullámai

Az élvezet hullámai

18 éven aluliak és nem erős idegzetűek számára nagyon nem ajánlott, mivel morbid és provokatív jellegű dolgok is előfordulnak benne. Megértésüket köszönöm. XD
A szerző: Mukyaa(Kinga) XD




Tartalom

Ez a rövid történet Inuyasha és Kagome egymás iránt érzett szenvedélyének kibontakozását mutatja egy izgalmas kerettel megfűszerezve.


1.rész
A harc

Gyönyörű nyári nap volt. A szellő lágyan simogatta a fák lombját. A nap magasan járt az égen, kellemes meleget biztosítva. De ezen a csodálatos napon egy faluban véres harc dúlt. Naraku és a kis csapatunk harcolt egymással. Kivétel nélkül mindegyikük ruhája csupa vér volt, bár nem mind a sajátjuk, mivel a faluban élő lakókat Naraku szellemei kegyetlenül lemészároltak. Miroku, Sango és Kirara a szellemek sorait ritkította, míg Inuyasha és Kagome Narakuval harcolt, Shippo pedig a bokrok mögül szurkolt nekik.  
-         Most meg halsz, Naraku. – kiáltotta Inuyasha.
-         Gyere és próbáld csak meg, te korcs félszellem…Hahaha…Majd meglátjuk ki öl meg kit.
Azzal folytatódott a harc a falusiak tetemei között. Kis csapatunk félretette a szörnyülködést és a gyászt az emberek iránt, most csak a harcra koncentráltak hisz az életük a tét. A levegő megtelt a vér és a bűzlő hús émelyítő szagával, a csata hangjaival. Csapás, csapást követett és egyre elkeseredettebbé vált a harc. Inuyasha több sebből vérzett, neki voltak a legsúlyosabbak a sérülései és ha ez még nem lenne elég kezdett fáradni is.
-         Nah, mi van Inuyasha? Fáradunk, fáradunk? Azt hiszem, eljött az ideje, hogy meghalj a barátaiddal egyetemben. – sértegette Naraku, hogy még jobban felingerelje Inuyashát és ezzel hibára ösztökélje.
-         Csak szeretnéd, te mocsok, még félholtan is megölnélek.
-         Igen? Ne csak a szád, a kezed is járjon.
Inuyasha nekilódult és belevágta a Tessaigát a szellembe, akinek ettől leszakadt a fél karja és cafatokban lógott. A sebből ömlött a vér. Naraku ettől féktelen haragra gerjedt és őrjöngve ordibálni kezdett:
-         TE ÁTKOZOTT, NYOMORULT KIS KORCS! EZÉRT DRÁGÁN MEGFIZETSZ! AZT KÍVÁNOD MAJD BÁR NE TETTED VOLNA! MAJD MEGLÁTOD, ODA ÜTÖK, AHOL A LEJOBBAN FÁJ!!!!!!
Naraku az ép kezével behúzott Inuyashának, aki vagy 5 métert repült és egy fának zuhant, ezután Naraku fékevesztett haraggal telt szívvel nekirontott Kagomének. Mirokuék végeztek csaknem mindegyik szellemmel, de így sem voltak képesek időben odaérni Kagoméhoz. A lány ugyan kilőtt egy nyilat a támadója felé, de az könnyedén kitért előle és lecsapott. Kardjával belevágott a lány oldalába, aki felsikított fájdalmában, majd a földre esett. Inuyasha megérezte a lány vérének édes illatát, majd felnézett és jeges rémület kerítette hatalmába.
-         Kagome!
Ekkor Naraku Kagomét a nyakánál fogva felemelte.
-         Ne aggódj, Inuyasha…Nagyon fájni fog neki!!!!!Lassú és fájdalmas halála lesz. Kiszorítom belőle az utolsó lélegzetet is.
-         Inu…yasha.
-         AZONNAL ENGEDD EL!!
Naraku gúnyos mosolyra húzta a száját és még jobban elkezdte szorítani a miko nyakát. Inuyasha erős fájdalmai ellenére, felpattant és rohanni kezdett Kagome és Naraku felé. A szellem még mindig nem engedte el a lányt, aki kezdte elveszíteni az eszméletét. Inuyasha odaért és levágta Naraku másik karját, majd egy újabb csapással ismét megvágta. Naraku fülét, farkát behúzva gyáva nyúl módjára elmenekült. Inuyasha azonnal az eszméletlen lány felé fordult, aki a földön feküdt, majd az ölébe vette és szólongatni kezdte:
-         Kagome!Kagome! Ébredj, Kagome!
-         I…Inu…yasha
-         Itt vagyok! Már biztonságban vagy. Minden rendben lesz. Elviszlek Kaede anyóhoz.
A lány bólintott majd elájult. Inuyasha felállt Kagomét a karjaiban tartva miközben ruháját áztatta mind a saját mind a lány vére. Ez nagyon megrémítette. Sietni akart, de azért barátaiért is aggódott így feléjük fordult.
- Miroku, Sango, Shippo jól vagytok?
Azzal az említettek Inuyashára néztek és Shippo kiugrott a bokorból ahonnan eddig szemlélte az eseményeket.
-  Mi jól vagyunk. Nem sérültünk meg súlyosan csak pár karcolás van rajtunk, menj Kaede anyóhoz, mi eltemetjük a halottakat és utána utánatok megyünk. – mondta a szerzetes-Shippo neked is segítened kell nekünk.
- Rendben.
Azzal Inuyasha otthagyva a többieket már rohant is az anyóhoz. Mire odaért teljesen kimerült, de nem törődött vele berohant a kunyhóba majd letette a lányt a döbbent Kaede elé és annyit mondott, hogy segítsen a lánynak, majd a vérveszteségtől elájult.

                                                                                                                      ***

Eközben Mirokuék elszörnyedve nézték Naraku és a szellemek pusztítását a faluban, amit a csata hevében igyekeztek nem figyelembe venni. Vértócsák mindenütt. A Halál szagát érezni lehetet a levegőben. Leszakadt végtagok, letépett fejek, kibelezett testek hevertek mindenhol. Sango öklendezni kezdett a látványtól, bár nem egy két csatateret látott már, de ez még neki is sok volt. Miroku magához ölelte és simogatni kezdte a fejét, hogy némiképp megnyugtassa a lányt.
            - Semmi baj. Temessük el a halottakat, hogy minél előbb Inuyasha és Kagome után mehessünk.
            - Rendben.
Azzal nekiláttak az ásásnak.

                                                                                                                      ***

Inuyasha 3 nappal később tért magához Kaede kunyhójában, ahol barátai már aggódtak érte. Sebei nagyjából begyógyultak, de nem törődött velük azonnal a szerelme vélhető helye felé szegezte tekintetét. Kagome testét takaró fedte és még aludt. Nyakán kék, zöld foltok éktelenkedtek. A hanyou aggódva megkérdezte:
-         Hogy van?
-         Rendbe jön, bár elég súlyosak a sérülései. Körülbelül még 1 hétig lábadozik. Eddig még nem ébredt fel. Álmában a te nevedet suttogja, Inuyasha. A lázát már levittük, szóval nem kell aggódni, már csak pihennie kell.
A félszellem bólintott és kicsit megnyugodott, bár bűntudata támadt, mert nem tudta megvédeni a lányt.

***
2.rész
A felépülés

Teltek a napok. Inuyasha teljesen felépült, Kagome pedig még lábadozott. Mindenki amiben csak tudott segített a lánynak, főleg Inuyasha vigyázott rá óvó szemeivel. A többiek Kagoméval egyetemben kicsit furcsállotta a dolgot, de a lány élvezte a figyelmet, a kedves szavakat…Lassan letelt az egy hét és Kagome teljesen felépült. Azonban Inuyasha egy pillanatra sem hagyta „őrizetlenül” a lányt, fél szemét mindig rajta tartotta…Mikor a karjaiban tartotta a vérző lányt, mikor vére keveredett az övével a kimonóján, mikor Naraku a lány torkát szorította és a szerelme szenvedő arckifejezése mikor a nevét kimondva kért segítséget….Ezek az emlékek kitörölhetetlenül belevésődtek Inuyasha emlékezetébe, teljesen megváltoztatva a gondolkodás módját. Ráébredt mennyire szereti a lányt, nem tud nélküle élni és egy új érzelem is kezdett testet ölteni a hanyou-ban.

3.rész
Fellángoló vágy, A szerelmesek az élvezet hullámain lovagolva

Csapatunk úgy döntött, hogy még egy ideig Kaede falujában marad. Mindenki megdöbbent, hogy Inuyasha vetette fel az ötletet, de kapva-kaptak az alkalmon s mindenki beleegyezett. Úgy este felé Kagome és Sango elmentek fürödni a közeli tóhoz és beszélgetni kezdtek:
-         Te Kagome, nem gondolod, hogy Inuyasha furcsán viselkedik mióta legutóbb összecsaptunk Narakuval és súlyosan megsérültél?
-         De igen. Nekem is feltűnt. El sem megy a közelemből, de nem értem miért.
-         Szerintem a csata rádöbbentette, hogy mennyire szeret…
-         Ugyan Sango, máskor is megsérültem már.
-         Igen, de nem ilyen súlyosan.
-         Akkor is. Neki ott van Kikyou…
-         Hát a mostani viselkedéséből ítélve nem ő jár a fejében, hanem te.
-         Gondolod?
-         Ühümm..
-         Jó lenne ha igazad lenne. – mondta a miko majd elpirult.
-         Nah, most már menjünk mert még a végén a szerzetes idejön leskelődni.
-         Oks…
Felöltöztek, majd visszamentek a fiúkhoz. Rögtön ezután Sango elhívta Mirokut sétálni. Beszélgetni kezdtek miután hallótávolságon kívül kerültek a többiektől.
-         Te Miroku, észrevetted Inuyasha furcsa viselkedését?
-         Hát persze. Hogyne vettem volna észre. Állandóan Kagome körül sündörög, mint egy jó kis kutya. És nem is veszekednek. Erre még nem volt példa eddig.
-         Igen. Össze kéne hozni őket. Holnap menjünk el a szellemirtók falujába, Shippot meg Kaede anyónál hagyjuk, így majd összemelegednek.
-         Rendben. De miért szeretnél velem kettesben maradni, Sango? Csak nem……(és elkezdte simogatni Sango fenekét)
-         Te perverz szerzetes. Ne merj hozzám érni. Csak miattuk teszem. (azzal hatalmasat lekevert Mirokunak)

***

Másnap reggel Sango és Miroku elindultak a szellemirtók falujába, Shippo Kaede anyónál maradt, Inuyash és Kagome pedig útrakeltek. Már fél napja meneteltek, mikor Kagome megkérte Inuyashát, hogy pihenjenek:
-         Kérlek, Inuyasha. Már fél napja csak gyalogolunk. Elfáradtam. Pihenjünk egy kicsit.
-         Jaj, Kagome. Alig mentünk valamit…(Kagome kölyök kutya pofival ránéz Inuyashára)
-         Jól van, rendben. Pihenjünk.
-         Köszönöm, Inuyasha.
Azzal egy puszit nyomott a hanyou arcára. Ettől mindketten elpirultak és hevesebben vert a szívük. Inuyasha különös késztetést érzett. Nem tudta mi ez az érzés, de egyre jobban hatalmába kerítette. Különös késztetést érzett, hogy megérintse a vele szemben álló lányt, hogy simogassa és legnagyobb meglepetésére, hogy megcsókolja. Egyszer csak azon kapta magát, hogy végignéz a lányon és megállapodik a tekintete a száján. Bizsergést érzett az ágyékánál, majd ökölbe szorította a kezét és nagy erőfeszítés árán elnézett a lányról.
-         Hozok tűzifát, te addig maradj itt.
-         Rendben.
Azzal a félszellem elindult. Lassan sétált, hogy kiszellőztesse a fejét. Hirtelen valami furcsa zajra lett figyelmes. Követte a hang irányát és egy csodálatos látvány tárult a szeme elé.

                                                                                                                      ***

Kagome, miután Inuyasha elment, nekidőlt egy fának. A szíve még mindig hevesen vert és nem értette a félszellem miért bámulta úgy. Mintha fel akarta volna falni a tekintetével. Próbált lehiggadni, lecsukta a szemét és élvezte a fák lombjai között átszűrődő késő délutáni napfényt, mely kellemesen felmelegítette a testét. Pár perc telhetett el, mikor hangokat hallott. Felpattant és meglátta a felé közeledő félszellem körvonalait.
-         Kagome. Gyere mutatok valamit, ezt látnod kell, tetszeni fog meglátod.
-         Mit szeretnél mutatni?
-         Majd meglátod. Gyere már.
Elindultak. Pár percig gyalogolhattak, majd meg is érkeztek. Kagoménak földbe gyökerezett a lába a látványtól. Egy csodálatos vízesés tárult a szeme elé. A vizen megcsillant a nap fénye, lélegzetelállító látványt nyújtva. A vízesés vize egy tóban és egy abból kiinduló békésen csordogáló folyóban folytatta az útját.
-         Nah, tetszik?
-         Ez…ez káprázatos.
-         Mondtam, hogy tetszeni fog.
-         Igen. – majd Kagome rámosolygott Inuyashára.
Inuyasha szívét felmelegítette a lány mosolya.
-         Akarsz fürödni?
-         Hát persze.
-         Kagome?
-         Tessék?
-         Én…én is mehetek?     (Kagome döbbent arcot vág)
-         Hát..hát persze, ha akarsz.

***


A levetkőzés nem volt egyszerű, mert Kagome nem akarta, hogy Inuyasha meglássa. De végül csak sikerült belemerülniük a kellemesen hűvös vízbe. Eleinte nem tudtak mit csinálni, de Kagome lefröcskölte a gyanútlan félszellemet, aki ezután az akció után úgy nézett ki, mint egy ázott kis kutya.
            -   Kagome, ezt még visszakapod.
Egy hatalmas vízi csata kerekedett ki. Közben besötétedett és elkezdett hideg lenni a víz, ezért kimentek és tüzet raktak. Csak a tűz ropogását lehetett hallani. Mind Inuyasha, mind Kagome mélyen a gondolataiba merült. Az éjszaka leszálltával  a levegő csípős hideg lett és ezt Kagome is megérezte. Közelebb húzódott a tűzhöz, de hirtelen valami hozzáért a hátához. Hátra nézett és Inuyashát látta, amint ráteríti a kimonóját.
-         Tessék, vedd ezt fel, nehogy megfázz nekem.
-         Köszönöm.
Majd rádőlt Inuyasha vállára, aki a lány mellé ült. Mind a kettőjük arca a vörös szín árnyalatiban pompázott. Mindketten érezték egymás szívverését, a másik közelségét és a fellángoló vágyukat. Inuyasha rájött mi az a fura érzés benne, mely egy ideje nem hagyja nyugodni; a vágy. A mindent elsöprő vágy a mellette ülő lány iránt. Mikor erre rájött alig bírt magával. A hang mely eddig ott motoszkált a fejében, most már üvöltött:
„ITT VAN. A TIÉD. VEDD EL. NE TÖRŐDJ SEMMIVEL. AKAROD ŐT. SZÜKSÉGED VAN RÁ. MAGADNAK AKAROD. CSAK MAGADNAK. SZEREZD MEG.”
Inuyasha észre sem vette mit csinál amíg Kagome meg nem szólalt:
-         Inu…yasha. Mit csinálsz?
Ekkor vette észre, hogy a lány hátát simogatja. Nem tudott mit tenni, a lány bőre, a lány illata,a formás idomok vonzották a félszellemet és azt tette amit csatában Soha. Megadta magát. Méghozzá a Vágynak. Egy szó nélkül megcsókolta lányt. Olyan szenvedéllyel és intenzitással, hogy a lánynak esélye sem volt megszólalni, a vasmarkok szorításából pedig még ha akart volna sem tudott volna menekülni. De nem akart. De még mennyire,h hogy nem akart. Visszacsókolt. Addig csókolóztak, míg már kénytelen voltak elválni egymástól, hogy levegőhöz jussanak. Ekkor szólalt meg a hanyou:
-         Szeretlek. Akarlak. Azt akarom, hogy csak az enyém légy. Csak az enyém.
Majd elkezdte csókolgatni a lány nyakát.
-         Én is szeretlek. A tiéd vagyok. Az teszel velem amit csak akarsz.
Inuyasha csak erre várt. Tovább csókolgatta a lány nyakát miközben keze sebesen gombolta ki a miko blúzát. A lány sem tétlenkedett benyúlt a félszellem inge alá majd levette róla. A fiú miután az utolsó gombbal is végzett elhajította a ruhadarabot, a kimonóját pedig a földre terítette és rádöntötte lányt. Ezután Inuyasha levette Kagome melltartóját, majd kebleit kezdte el csókolgatni, nyalogatni. Végigsimított a lány formás idomain melytől majd megőrült. Amerre csak ajka megérintette a lány bőrét az kipirult és forró tűzben égett. A hanyou bevette a szájába a lány egyik a vágytól megkeményedett mellbimbóját és szívni kezdte. Apró nyögései hallatszottak az éjszakában. Inuyasha miután alapos figyelemben részesítette a melleket lejjebb csúszott a lány hasához csókokkal borítva azt és még lejjebb, ahol lehúzta a lány szoknyáját és bugyiját. Kezével szétfeszítette a combját és azonnal rávetette magát a lány csiklójára. Nyelvével kényesztette Kagomét, két ujjával pedig behatolt a lányba, aki azonnal felnyögött. Addig folytatta, váltogatta a nyelvét és az ujját, míg a lány el nem élvezett. Miután ez megtörtént Kagome felült, Inuyasha ágyékához kapta a kezét és levette a fiú nadrágját. Azonnal a szeme elé tárult a félszellem farka, mely az égnek állt. Felnézett a félszellemre, melynek haján megcsillant a hold csodálatos fénye és szeméből mérhetetlen vágyat lehetett kiolvasni, melyben a lány szívesen elmerült. Ezután Kagome figyelmét újra a fiú erekciójára irányította és a szájába vette. Szopni kezdte, míg keze fel-le járt a hatalmas nemiszerven. Addig folytatta, míg nem Inuyasha üvöltése nem hallatszott és meg nem érezte az édes nektárt a szájában. A félszellem nem bírta tovább ledöntötte a lányt és azonnal belé hatolt. Kagome felsikoltott fájdalmában, de ez a fájdalom pillanatok alatt elmúlt miután a fiú mozogni kezdett benne. Átvette a helyét az élvezet. Nyögések és sikolyok hangja hallatszott az éjszakában. Inuyasha gyors iramot diktált így gyorsan elélveztek, de nem hagyta abba. Újra és újra a magáévá tette. Majd felült, magára rántotta a lányt és duzzadó erekciójára ültette. Kagome fel-alá mozgott miközben érezte, hogy mindjárt a csúcsra jut. Beleharapott Inuyasha fülébe, hogy elnyomja a rátörni készülő sikolyt, de ez csak még jobban fokozta az élvezetét, vágyát a fiú iránt. Majd ismét elélveztek.
Egész éjszakán át szenvedélyesen szeretkeztek a hold fényében fürödve. Nem törődtek semmivel, nem éreztek semmit a vágyon kívül. Mikor elfáradtak Inuyasha Kagome mellé feküdt, aki ráhajtotta a fejét a fiú vállára. Tudták egy új fejezet kezdődik az életükben, majd a kimerültségtől elaludtak, álmukban ott folytatva ahol abba hagyták.

The end

A folytatás az olvasóra van bízva……   XD

Az érzelmek viharos tengere

Az érzelmek viharos tengere

Tartalom

Naoko Masato egy igen jómódú családból származó lány, akinek az élete a legtöbb átlagos ember számára irigylésre méltó, hisz mindene van. De a látszat néha csal. És erre ő is csak akkor ébred rá, amikor találkozik egy különös külsejű fiúval, aki megmenti az életét. Naoko nem tudja kiverni a fejéből a fiút, akinek szintén a lányon jár az esze. Az életük ezután a találkozás után gyökeres fordulatot vesz…De hogy mit hoz a jövő, annak csak az idő a megmondhatója.

Borító (Köszönet érte Roseflynak):



Részlet:
                                                                       ***

…Ez a hely rosszabb, mint gondoltam. Még sosem voltam ilyen helyen. Minden férfiszem rám szegeződik. Ez elég idegesítő mivel az említett emberek legalább 90%-a részeg. Mi a fenét keresek itt? Teljesen elmentek nekem otthonról?...Nem tudtam válaszolni a magamban megfogalmazott kérdéseket, mert egy kéz ragadta meg a derekam….

                                                                       ***
1.fejezet
Váratlan találkozás

Reggel 6.30 Hétfő

A telefon csöngése ébresztett fel mély alvásomból. Nagy nehezen felkeltem és elkezdtem készülődni a suliba. Hétfő van, ami nem épp a kedvenc napom, mivel vége a hétvégének és a pihenésnek. Beágyaztam, megmosakodtam, felöltöztem és lementem reggelizni, ahogy minden nap. Apa már korán reggel elment dolgozni vagy a dolgozószobájában gépel, anya pedig sminkel az asztalnál, ahogy szokta. A szakácsunk ma palacsintát csinált juhar sziruppal. Amíg ettem körbenéztem az ismerős étkezőben. A falakon gyönyörű festmények - melyeket a szüleim vásároltak meg aukciókon - és egyéb családi képek lógtak. Ábrándozásomat anyám hangja törte meg:
- Nao drágám, ízlik a palacsinta? Egyél meg mindent, aztán indulj el az iskolába. Nehogy elkéss.
- Rendben.
A nevem valójában Naoko Masato, de anya csak Nao-nak hív. Miután megreggeliztem, megköszöntem a szakácsunknak a reggelit, felkaptam a táskám, puszit nyomtam anya arcára és már siettem is az iskolába. Elvihetett volna a személyi sofőröm, de én nem szeretem, ha mindenhova kísérgetnek. Néhány közeli barátommal megyek a suliba. Köztük van: a legjobb barátnőm Ruka Albarn, és egyik régi jó fiúbarátom Harumi Sawamatsu, mindkettejük jómódú családból származtak és rájuk mindig számíthattam. Minden nap gyalogoltunk ugyan vagy néha biciklivel mentünk de mindig nevetve, viccelődve és bohóckodva. Ma sem történt másként. Viszont mint később kiderült ez nem lesz egy átlagos nap, de még mennyire hogy nem….


Az iskolában, mint minden nap jókat nevettünk a szünetekben és gyorsan elment a nap. Miután megebédeltünk elterveztük Rukával, hogy elmegyünk egyet shoppingolni és veszünk magunknak pár cuki cuccot. Épp az egyik üzletben nézegette Ruka a fehérneműket, amikor megjegyeztem:
-         Kár hogy Harumi nem tartott velünk, neki biztos tetszett volna az arcod látványa, ahogy a csipkés bugyikat nézegeted.
-         Jajj, ugyan. Haru szívesebben nézné meg a szép kis hátsódat ebben a cuccban, minthogy az én arcomat nézze…
Ezzel Ruka egy vérvörös csipkés bugyira és melltartóra mutatott, melyet ha valaki felvesz keveset hagy a képzelőerőre.
-         Nah, persze. Azt hiszed, felveszem azt?
-         Hát…
-         Élvezed hogy piszkálhatsz?
-         Ja…Egész jó buli.
-         Kösz. Én is szeretlek.
Azzal továbbsétáltunk az üzletben a cipők, felsők és más ruhadarabok felé. Vettünk kivágott felsőket, harisnyákat, nyakláncokat és amit még el lehet képzelni. Kiléptünk az egyik boltból teljesen fáradtan és felpakolva. Alig álltam a lábamon és megrészegültem a sok „zsákmánytól” amit vettünk. Ekkor megszólaltam a sok szatyórra nézve:
-         Jujj….kijelenthetem hogy ez a nap sikeres volt.
-         Igen. Nagyon is. –válaszolta vigyorogva Ruka.
-         Hé! Vedd át ezeket egy pillanatra. – ezzel odanyújtottam neki a csomagjaim a tárcám kivételével.
S mielőtt feleszmélhettem volna egy tolvaj kikapta a kezemből a tárcám és sebesen haladt  a zsúfolt utcán. Akaratlanul is felkiáltottam:
            - Hé! Tolvaj! Állítsák meg! Tolvaj!
Nem törődve semmivel utána rohantam. Láttam a hátát, mégis nehéz volt követni a nagy embertömegen keresztül és közben hajthatatlanul kiabáltam, de senki sem segített. Mindenki megmaradt kis saját világában és közönyösen figyelték az eseményeket. Ez még jobban dühített, ráadásul azt sem tudtam, hogy hol van Ruka, bár én voltam a hülye és hagytam ott azzal a nagy pakkal. Mielőtt még a bűntudat tanyát vert volna a szívemben észrevettem, hogy a tolvaj épp át akar kelni a zebrán ám az piros és ezért várnia kell. A reménytől megrészegülve gyorsítottam a tempón, ám mikor pár méterre voltam tőle a lámpa zöldre váltott és a hatalmas embertömeg megindult. Hiába kerülgettem őket, nem tudtam utolérni a fiút és ekkor valaki fellökött. Elestem, de nem tudtam felkelni. Hirtelen mintha Ruka hangját hallottam volna, ezért hátrafordultam. Kiabált valamit, de nem igazán értettem. Hirtelen eltűnt az embertömeg. Visszafordultam arra amerre a tolvaj futott és azt hittem, hogy nem látom már többet, ám ott állt a másik oldalon és engem figyelt megfejthetetlen arckifejezéssel. Ekkor megértettem mi történt. Felnéztem a lámpára és beigazolódott a sejtésem. A lámpa piros. Az autók pedig elindultak. Az idő lelassult számomra. Tudtam hogy meg fogok halni. És miért? Egy nyamvadt pénztárca miatt, amiben már nem is volt sok készpénz. Hogy a fene vinné el. A pokolba. A hülye, makacs fejem most rám hozta a bajt…Az autók rendíthetetlenül közelítettek én pedig még mindig csak ott ültem. Behunytam a szemem és vártam….Hiába vártam a becsapódás csak nem jött, hanem helyette egy kezet éreztem a derekamon, ami elráncigált az útból. A döbbenettől tágra nyílt a szemem és felnéztem az illetőre, aki megragadott. Felsőtestét egy testre simuló ujjatlan póló takarta, de még így is látszott hogy milyen izmos. Nem az a szokványos kigyúrt, benga állat, hanem, hanem……egyszerűen nem lehet szavakba önteni, olyan jól nézett ki. Bár a kifejezés messze nem írta le, amit ez a férfi kiváltott belőlem. Feljebb emeltem a tekintetem fel a nyakán, majd megállapodott az arcán. Az ajka érzéki volt. Soha életemben nem láttam még ilyen ajkakat. Egyszerűen megidézett. És a szeme. A szeme egyszerűem elnyelt. Azaz ezüst szempár. No meg a válláig érő, sötét fekete haja. Szent istenek! Létezhet ilyen férfi egyáltalán?

                                                                       ***

Azt hittem, ez a nap is olyan unalmas lesz, mint a többi. De szerencsére tévedtem. Épp az egyik forgalmas utcán sétáltam, amikor egy lány kétségbeesett sikoltozását hallottam. Valakinek kiabálta a nevét és hogy tűnjön el az útból. A hang irányába siettem és észrevettem egy fiatal lányt, aki út úton feküdt miközben az autók felé száguldottak.
-         Picsába!
Azzal eszeveszett rohanásba kezdtem és épp időben rántottam el az útból a lányt. Messziről nem tűnt fel mennyire vonzó is valójában a lány, akit épp a kezemben tartok. Testalkata karcsú, csípője vékony. Az idomai tökéletesek és az iskolai egyenruha, amit viselt nem fedett fel sokat ám mégis az ember gondolatban legszívesebben levetkőztette volna. A gyönyörű vörös haja a formás kis fenekéig ért, ami igen csábító egy férfi számára. Már amelyiknek van esze. A szeme pedig borostyán színben pompázott és az a szempár most őt fürkészte. Majd gyors pillantást vetett a környezetére és látszott, ahogy leesik neki, hogy nem halt meg.
-         Mi történt?
-         Megmenekültél, bár ami azt illeti jó béna vagy hogy nem ugrottál félre. Megsérültél?
-         Nem….azt hiszem nem. Köszönöm.
-         Naoko! Naoko! Jól vagy? – hallatszott az a lány hangja az utca túloldaláról, akinek a hangjára az előbb is felfigyeltem.
-         Ruka? – és az ölémben lévő lány a másikra nézett.
-         Naoko, jól vagy?
Ó, szóval Naokonak hívják ezt az angyali külsejű teremtést. A másik meg valószínű a barátnője. Ő pedig minden bizonnyal Ruka.
            - Igen jól vagyok. – kiáltott át Rukának Naoko.
Ekkor zöldre váltott a lámpa és Ruka felénk rohant. Kelletlenül de elengedtem az angyal derekát és felálltam. Ekkor hirtelen Naoko felkiáltott:
-         Hé te szemét, add vissza a táskám, de nyomban!
Nem értettem miről beszél, de láttam hogy nem engem néz, hanem mögöttem valakit. Hátrapillantva mindent megértettem. Egy fickó kezdett el rohanni egy női táskával a kezében. Azonnal utána vetettem magam, hisz a verekedés és az efféle dolgok a véremben vannak. Gyorsan utolértem és megragadtam a pólóját hátulról, majd a földre szegeztem.
-         Elvenni egy nőtől a táskáját csúnya dolog, haver.
-         Engedd el, seggfej!
-         Ugyan, ugyan. Nem vagy abban a helyzetben, hogy ilyen csúnyaságokat mond. Vigyázz, mert még kitépem a nyelved a mocskos szádból.
Erre a mondatra a férfi arca eltorzult a félelemtől. Pont erre a reakcióra számítottam. Hosszú évek alatt fejlesztettem ki ezt a nyugodt, mégis fenyegető hangsúlyt melytől még jobban megrémültek, mintha kiabáltam vagy őrjöngtem volna.
-         Na, add szépen oda azt a táskát, aranyom.
Miután a férfi készségesem átadta nekem a táskát, jól behúztam neki egyet. Ekkor ért oda az angyal.

                                                                       ***

Szent isten! Ez a férfi egy félisten. Csak úgy a tolvaj után vetette magát egy szó nélkül és behúzott neki egyet. A kinézetéről már nem is beszélve. Hirtelen minden előzmény nélkül felém dobta a táskámat és ugyan elkaptam, mégis meglepődtem.
-         Gondolom ez a tiéd. – közölte a férfi őt figyelve.
-         Igen. Köszönöm.
-         Tartozol nekem kishölgy. Nemcsak a táskádat, de az életedet is megmentettem.
Milyen gúnyos mosoly ült ki a férfi arcára, miközben felállt a tolvaj mellől. De még ez is jól áll neki. Nem hiszem el. Ilyen nincs.
-         Öm, igen. Mivel hálálhatnám meg neked?
-         Hmm….Nem is tudom. – majd mindent tudó pillantásával végig vizslatott.
Mit akar ez a nézés jelenteni? És könyörgöm még a nevét sem tudom ennek a  férfinak.
-         Ö még a nevedet sem tudom…Mi a neved?
-         A nevem?
-         Igen.
-         A nevem Naizen Naofumi, kisangyal. És ha nem tévedek a tiéd Naoko, igaz?
-         Honnan...honnan tudod a nevem?
-         Hallottam, ahogy a másik Ruka nevezető kishölgy nevezett. –majd miután ezt kimondta elnézett rólam és elmosolyodott.
Oldalra fordultam amerre Naizen nézett és észrevettem, hogy Ruka beért és ott áll mellettem. Ő is megidézve nézte Naizent. Mitől más ez a férfi, mint a többi. Mert határozottan más, az tuti. De mi lehet az, ami úgy megfogott engem? Nem tudom. Szeretem a helyes pasikat ez nem vitás, de sosem ez volt a mérvadó. Persze hogy jóképű pasit akarok magamnak, de nekem az is fontos hogy mi van a helyes pofi mögött. Ezt a férfit nem is ismerem és mégis…
-         Hé! Ne bámulj így Nao. Kitaláltad már hogy mivel hálálod meg a segítségem, mert nem szoktam önzetlenül segíteni csak úgy.
Micsoda? Naonak nevezte a férfi? Hisz csak a barátaim és az anyám nevez így. Hát ez meglepő. Egyfelől istenien néz ki ez a pasi, másfelől viszont a modorán lehet még mit javítani.
-         Kmm…öm ne hívj Naonak légy szíves. És nem tudom, hogy mivel hálálhatnám ezt meg neked.
-         Kár. De tudod mit…Ezt még kitalálom. Addig is, viszlát. Még látjuk egymást, kisangyal.
Azzal elsétált. Rukával együtt földbegyökerezett lábbal néztünk utána. Az is feltűnt, hogy a tolvajnak már hűlt helye sincs.
-         Hú. Ez bizarr volt. – szólalt meg Ruka végül.
-         Igen az. De még mennyire.

***

Hu. Hát sosem gondoltam volna, hogy életem során találkozom egy angyallal. Márpedig így történt. Nao olyan ártatlannak tűnt és tényleg úgy nézett ki, mint aki nem érti, hogy egy férfi mit akarhat egy nőtől. Látszott rajta mennyire elgondolkozik, hogy mit is akarok tőle miközben arra gondoltam, hogy csókot lopok tőle ott helyben. De mi a fenéért nem tettem? Hisz eddig, ilyen helyzetben habozás nélkül megtettem. Ebben mindig is örömömet leltem és a lányok se nagyon tiltakoztak ellenem. Akkor most mégis mi a francért haboztam? A francba! Jól van. Nyugalom. Lesz még alkalmam. Ígéretet tettem és én soha nem szegem meg a szavam. Találkozunk még angyal.
Miközben próbáltam megnyugtatni magam akaratlanul is a város közepén lévő park felé vettem az irányt. Ott gyülekeznek a bandák még alkonyat előtt. A bandám is bizonyára már vár, és most igazán értékelnék egy jó kis bunyót.

2.fejezet
Az a bizonyos nap

A majdnem balesetem után elég rosszul aludtam. Folyton Naizenen járt az agyam. Nem tudtam kiverni a fejemből. Alig figyeltem az órán és nem tudtam sokáig egy dologra koncentrálni. Még sosem volt rám ilyen hatással egy férfi. Bár ami azt illeti még nem találkoztam ilyen férfival.
- Na elég Naoko. Tegnap óta ilyen vagy. Elismerem, hogy nagyon helyes volt az a pasi, de még sosem láttalak ilyennek egy helyes spermadonor miatt sem.
- Hé Ruka. Épp itt ül melletted egy spermadonor, akinek ez a név egyáltalán nincs ínyére.
- Jó, jó. Sorry Haru, de nézd meg a csajt. Egész nap csak sóvárog meg sóhajtozik. Nem mehet ez így tovább.
- Még hogy sóvárog. Ugyan már én nem sóvárgok senki után.
- A francokat nem. Néztél ma már tükörbe aranyom. Lemerem fogadni, hogy nem aludtál semmit és folyton rajta járt az eszed.
- Ezt meg honnan veszed Ruka. Várj kitalálom veled pont ez történt, nem igaz?
Ruka színpadiasan elkerekített a szemeit. Majd megszólalt:
-         Nem kell aggódnod Nao nem járt egész éjszaka rajta az agyam, mint neked. Csak a fél éjszaka.
-         Ó remek. Ennek most örülnöm kéne?
-         Jaj ugyan. Igen jó anyag az a pasi, de mivel még sosem mutattál ennyi érdeklődést egy iránt sem, ezért őt meghagyom neked. És remélem értékeled ezt a hatalmas áldozatot amit érted teszek.
Forgattam a szememet erre a kijelentésére, bár abban igaza volt, hogy ez hatalmas áldozat, mivel tényleg jó anyag Naizen azt el kell ismerni.
Ekkor megszólalt az utolsó órát jelző csengő. Ruka és Harumi pedig a helyükre siettek.
Így folytatódott tovább az egész nap. Kicsit kába voltam és nem figyeltem semmire. Tanulni sem tudtam igazán végig csak az ébenfekete haj és ezüst szempár járt a fejemben. Csak ültem a szobámban a franciaágyamon és néztem a narancssárga színű falakat. Ha pedig nem a falakat bámultam, akkor az ablakon néztem kifelé. Sokszor tettem így és nem csak a mai napon. Az ablak előtti rész pont úgy alakították ki a szüleim, hogy kényelmesen le tudjak ülni elé és ha az ember egyszer odatelepszik a látványtól a földbe gyökerezik a lába. Hatalmas kert terült el a házunk mögött és mellette egy hatalmas erdő húzódott. Néha még szarvasokat is láttam, ha kitartóan és a megfelelő évszakban figyeltem az erdőt. Tavasz van és most minden nyugodt és csendes volt odakint. Fújt a szél ezért nem nyitottam ki az ablakot, ahogy szoktam.
Kényszeríteni kellett magam, hogy elszakadjak a látványtól és ránéztem az órára. Fél 7 van. 7-kor pedig vacsora. Felsóhajtottam és elkezdtem készülődni a családi vacsorához.

Fél órával később megmosott és kifésült hajjal leültem az asztalhoz a szüleimmel szembe. Miközben a „cselédek” ahogy apa nevezi őket, felszolgálták az ételt, apa elkezdtek a szokásos beszélgetést.
-         Hogy ment az iskola, kislányom?
-         Jól, apám. Mint mindig.
-         Remélem még mindig jók a jegyeid.
-         Igen, apám.
-         Rendben. Jóétvágyat.
-         Jóétvágyat.
Azzal elkezdtük enni. Evés közben sosem beszélgettünk és ami azt illeti amúgy sem szoktunk sokat. Anya általában a modell ügynökséggel van elfoglalva, aminek ő a főnöke és tehetségeket keres. Régen ő is modell volt, de apa kedvéért lemondott bár néha azért még most is fellép. Ami pedig apámat illeti neki saját vállalkozása van, ami szinte lefoglalja minden idejét. Csodálkozom, hogy egyáltalán este itthon van.
Ezenfelül a vacsora fenséges volt, mint mindig. Húsleves, majd a főétel pulyka krumplival és a desszert pedig csokis puding. A kedvencem. A szakácsunk Nelli mindenig kitalálta, hogy mit szeretnék enni. Miután befejeztem a vacsorát, elköszöntem.
-         Köszönöm a vacsorát. Nagyon finom volt. – ezzel Nellire mosolyogtam, aki visszamosolygott rám. – Nagyon elfáradtam. Engedelmetekkel távoznék. – Az utolsó két mondatot apámnak és anyámnak címezve felálltam az asztaltól.
-         Rendben, kedvesem. Jóéjszakát.
-         Jóéjszakát.
Felsétáltam az emeletre a szobámba. Mivel már letusoltam, bepakoltam a táskámba és hajat is mostam gyorsan felvettem a pizsomám, felhúztam az ébresztőt és már be is feküdtem az ágyamba. Édes álomba akartam merülni, hogy menekülhessek saját gondolataim elől.
Pár perccel később már az öntudatlanság felé sodródtam.

                                                                       ***

8 óra. A nap lemenőben. Épp megfelelő körülmények egy bunyóhoz. Körbenéztem. Ismerős arcok láttam, akik ugyanarra gondolnak, mint én magam. Harc. Ó, igen. Én és a bandám készen állunk, faszfejek. Felsorakoztak előttünk a rivális banda emberei. Szemben álltunk egymással pont úgy, mint azokban az elcsépelt western filmekben. Aztán egy pillanat műve volt az egész és egymásnak ugrottunk. Hallottam csontok reccsenését, öklök csapásának hangját, de nem csak hallottam. Éreztem is. Egy hatalmas ütést bevittem az ellenfelemnek, aki nem mellesleg a másik banda vezetője. Majd pedig betörtem az orrát. Vér csordogált le az orrából. Odatartotta a kezét és letörölte a vért. Majd nekem ugrott. Azt hitte, meglephet. Ó, ugyan kérlek. Egy ilyen senkit még félholtan is megverek. Kicsavartam a kezét és a földre löktem még tartva a kezét.
            - Te szemét! – nyöszörögte
            - Nem halottam, haver!
Még jobban hátrafeszítettem a kezét. A vezér arca eltorzult a fájdalomtól.
-         Jól van. Nyertetek. Nem jövünk vissza, csak eresz el.
-         Hangosabban!
-         Nyertetek. Feladjuk.
-         Rendben. – azzal elengedtem – De meg ne lássalak itt még egyszer. Világos?
Egy bólintás volt a válasz, majd lassan a vereségtől lesújtva elkullogtak.
Igen, így is kell.
-         Rendben, fiúk. Ünnepeljünk.
Hatalmas éljenzés törte meg az éjszaka csendjét.

Három órával később részegen, támolyogva indultam hazafelé. Minden hiába. Hiába nyertünk egy csapat marha ellen, hiába ünnepeltünk a fiúkkal nem tudtam kiverni a fejemből az angyalt. Találkoznom kell vele. Igen. És behajtani, ami nekem jár.

                                                                       ***

A fene! Hiába aludtam annyit tegnap mégsem megy ki a fejemből Naizen. De csak azért sem fogok rá gondolni.
            - Á, sziasztok Ruka és Harumi. Jó reggelt.
            - Szia Nao. Á, milyen boldognak tűnsz. Kialudtad magad vagy mi?
            - Igen, ki. Remekül aludtam. Mehetünk a suliba?
            - Ja, menjünk.
Körülbelül 2 perce sétáltunk és fordultunk be az egyik sarkon, amikor nekiütköztem valakinek. Az nem volt nehéz, mivel hátrafelé sétáltam és hülye történetet meséltem Rukának és Haruminak. Mielőtt megmozdulhattam volna az a dallamos hang megszólalt, amit bárhol és bármikor felismertem volna:
-         Hello, kisangyal. Rég találkoztunk.
Megfordultam, de a döbbenettől egy hang sem jött ki a torkomon.
-         Ez meg ki? Ruka? Naoko? - kérdezte Harumi.
-         Ez…ez nem lehet. Naizen? – találtam rá nagy nehezen a hangomra.
-         Igen, kisangyal. Csodálkozom, hogy még emlékszel a nevemre.
-         Hogy kerülsz te ide?
-         Emlékszel? Megígértem, hogy még találkozunk. Gyere velem. – ezzel megragadta a karom.
-         Hé, hová akarsz vinni. Iskolába kell mennem.
-         Félsz egy kis lógástól? Ejnye, ennél azért bátrabbnak hittelek, kisangyal.
-         Várj. Miért hívsz egyáltalán kisangyalnak?
Ahelyett hogy Naizen válaszolt volna nekem rám mosolygott. És te úristen milyen mosolya van. Szinte minden gondolatot kiszippantott a fejemből.
-         Hé, hé, hé. Álljunk meg egy szóra. Nem viheted el Naokot. Azt sem tudjuk, hogy ki a franc vagy te egyáltalán.
-         Nyugi Haru. Ő megtette meg Naokot tegnapelőtt.
-         Valóban? – a hangjában kétség csengett.
Értetlenül álltam az események középpontjában. Lenéztem a kezemre, melyre Naizen keze fonódott. Bárcsak megállna az idő. El tudtam volna nézni a kezünket, egész életemben.
-         Igen, hidd csak el. – Ruka hangja visszahozott  a valóságba.
-         Ja, de kitudja, hogy milyen indokai voltak rá.
Jujj. Ez felért egy pofonnal. Úgy mondta ezt, mintha, mintha, csak azért segíteni nekem bárki is hogy felcsináljon. Ez fájt. Hirtelen elhatározásra jutottam:
-         Rendben, veled megyek.
-         Ezt jó hallani, kisangyal. – és ezzel elindultunk.
Naizen még mindig a kezemet fogva maga után húzott.
-         Hé! – hallottam még messziről Harumi hangját, aztán hátranéztem és láttam, hogy Ruka egy nagyot csap a fiú fejére a táskájával.
Aztán már nem voltam képes másra figyelni csak Naizen meleg kezére a kezemen. Nem tudom hova akar vinni, de nem is érdekel. Csak azt tudom, hogy vele akarok menni.

Végigmentünk jóformán az egész városon. Amikor már azt hittem, hogy lejártam a lábam és nem bírom tovább hirtelen megálltunk. Nem értettem hogy miért álltunk meg, de aztán Naizen elengedte a kezem és egy „Tádám” kíséretében elállt az útból. Az állam meg sem állt a betonig. A szemem előtt egy fekete Harly parkolt a járda szélén. Rámeredtem Naizenre.
-         Ugye ez csak egy vicc.
-         Ugyan, angyal. Gyere, pattanj fel. – és megindult a motor felé.
Én viszont nem mozdultam. Még sosem ültem motoron és őszintén szólva féltem egy kicsit. Csak akkor vette észre, hogy nem mentem utána, miután már felszállt a motorra. Valószínűleg az arcomon is látszott a félelem, mivel Naizen elmosolyodott és odaszólt nekem.
-         Angyal. Nem kell velem jönnöd, ha nem akarsz. Csak gondoltam leróhatod a szívességedet, amivel nekem tartozol egy csak nekem szenttelt nappal. Túl nagy kérés lenne?
-         Mindig ennyit beszélsz? – erre a mondatomra kuncogni kezdett.
-         Nem, nem mindig. Csak veled.
Ebbe a mondatba elpirultam.
-         Öm…ami azt illeti, én még soha nem ültem motoron.
Meglepődött arcot vágott. Úgy tűnik, ezzel sikerült meglepnek.
-         Nem ültél még motoron?
-         Nem.
-         Hát akkor most majd fogsz.
Elfintorodtam. Még mindig nem voltam biztos benne, hogy ez valóban jó ötlet e. Bár már így is lógok a suliból, ami eddig soha nem volt rám jellemző. Felsóhajtottam. Ezek után már nem tök mindegy, hogy felülök e vagy sem?
Így hát, lassú léptettek megindultam Naizen felé.
-         Ez az, angyal. Gyere, nem harapok. – bíztatott és incselkedett velem.
Akaratlanul is elmosolyodtam. Végül odaértem hozzá. Nagy levegőt vettem.
-         Ne félj, csak ülj fel mögém és fedd fel a bukósisakot. Rendben?
-         Rendben.
Felültem mögé, majd felvettem a bukósisakot. A szívem hevesebben kezdett verni és megcsapott az illata. Csodálatos volt némi parfümmel megfűszerezve. Soha eddigi életem során, még nem éreztem ilyen illatot. Nem is tudom, mihez lehetne hasonlítani. Talán olvadt csoki és még valamilyen egzotikus illat keveréke. Betöltötte az orromat és fátyolos ködként ereszkedett rám. Nem bírtam gondolkodni. Ám Naizen hangja ismét visszahozott a valóságba:
-         Angyal, kapaszkodj belém rendesen oké? Nehogy leess nekem. – azzal egy olyan csábos mosolyt villantott rám, hogy azt sem tudtam fiú vagyok e vagy lány.
Mivel nem csináltam semmit, ezért megfogta a kezem és a dereka köré fonta. Nem hittem a szememnek. Még levegőt sem mertem venni, aztán ő is felvette a sisakját és elindultunk. Olyan görcsösen kapaszkodtam belé az út elején, hogy azt hittem nem bírom tovább és elengedem, ami azzal járt volna, hogy azonnal leesem. Nehezen tudtam palástolni a félelmem. Naizennel akartam lenni mégis le akartam szállni erről a masináról.
-         Hé, Nao. Ne görcsölj már. Nézz körbe milyen szép a város.
Eddig a mondatáig fel sem tűnt, hogy a fejemet a hátának nyomtam. Nagy nehezen rávettem magam hogy körbenézzek. És a látvány tényleg szép volt. Épp a város külkerülete felé tartottunk, ahol az emberek kutyát sétáltattak, a gyerekek játszottak a járdán, nevettek és egyszerűen élvezték az életet. Olyan mesebeli volt minden. Eddig még nem jártam erre.
-         Igen, valóban gyönyörű.
-         Akárcsak te.
Erre a mondatra felkaptam a fejem és Naizenre néztem elpirulva. Nem tudtam mit mondhatnék erre, de ő rögtön visszafordult, hogy az utat figyelje. Ezután az út hátralévő részén nem beszéltünk egymással, de nem is volt szükség szavakra. Olyan boldog voltam, mint még soha és reméltem, hogy Naizen is így érez. Hinni akartam, hogy így érez. Aztán a motor hirtelen leállt. Megálltunk.
-         Megérkeztünk.
Felfedeztem, hogy már nem a városban vagyunk, hanem annak peremén. A táj csöndes volt. Hiányzott a sok autó zaja, meg az emberek zsivaja.
-         Gyere, sétáljunk egyet.
-         És a motor?
-         Jó helyen van itt.
Azzal megfogta a kezem és megindultunk. Körülbelül 10 perc séta után egy rétre értünk ki. Térdig érő zöld fű fogadott. Ciripeltek a tücskök és madarak dallamos hangját lehetett hallani. Ez egyszerűen lenyűgözött engem. Az én ablakomból is szép kilátás nyílt, de ez messze felülmúlta azt. Úgy ugrándoztam és forgolódtam, mint egy kisgyerek és amikor Naizenre néztem széles mosolyt láttam az arcán, mely felfedte gyönyörű, fehér fogsorát. Ez a látvány talán még a többinél is sokkalta szebb. Igen, határozottan szebb.

                                                                       ***

Azt a képet, ahogyan Nao sütkérezik a napfényben és pörög, forog az én titkos helyemen, megtudtam volna szokni. Túlságosan is tetszik ez a látvány, pedig nem kellene.
-         Na, tetszik?
-         Imádom. Ez lenyűgöző. Nem találok szavakat.
Elmosolyodtam. Általában ez nem volt rám jellemző, de ha Nao közelében vagyok, úgy érzem, hogy muszáj mosolyognom. Fura. Nagyon, nagyon fura. De nem tehetek róla, annyira angyali ez a lány.
Aztán minden előzmény nélkül az angyal hátraesett.
-         Ó, jesszus. – döbbenten futottam hozzá és fogalmam sem volt, hogy mi történhetett.
Mikor odaértem, Naoko a hátán feküdt, hosszú haja pedig elterült a földön. Rémülten hajoltam le hozzá. Ám mielőtt bármit is tehettem vagy szólhattam volna felpattant a szeme és nevetve nézett rám.
-         Ha látnád a képed, Naizen. – kuncogás – Jujj, istenem ez kihagyhatatlan volt.
-         Ezt ne csináld többet! – sziszegtem.
-         Ajj, ugyan már. Ha látnád, hogy milyen arcot vágsz.
-         Igen?! Most megkapod!
Még be sem fejezetem a mondatot máris elkezdtem csiklandozni. Kuncogtunk, nevettünk és nem akartam abbahagyni. Eggyel több ürügy hogy hozzá érhessek.
-         Hagyd...abba…kérlek. – zihálta a nevetés közben.
-         Megadod magad?
-         Meg.
-         Rendben. – és elengedtem.
Még pislogni sem volt időm, Nao ledöntött és lovagló ülésben ült a hasamon. Ez nagyon meglepett. Láthatólag őt is meglepte ez a testhelyzet.
-         Ööö…sajnálom. – és lemászott rólam.
-         Semmi gond. – válaszoltam habozás nélkül.
Mindketten felültünk és kicsit oldalt fordult tőlem. Láthatólag zavarban volt, velem együtt. Nem tudom mit kezdjek ezzel az új helyzettel. Régebben egy ilyen szituációban habozás nélkül kihasználtam volna a helyzetet, de most...Nem értem.
-         Szeretnél még maradni?
-         Igen. Az jó lenne.
-         Rendben. - majd szó nélkül hátra dőltem.
Nao is követte a példám. Nem is tudom mennyi idő telt el így, hogy nem csináltunk semmi mást, csak néztük az eget. Gyermekkorom óta nem néztem így az eget. Olyan jó érzés volt. Bárcsak megállna az idő. Jajj istenem, még sose akartam így semmi mást ezen a világon. Ez a béke, nyugalom. Legszívesebben fürödnék ebben az érzésben egész nap.
Mélyet szippantottam azt remélve, hogy még több béke száll így meg. Micsoda ostoba gondolat…és mégis.  


                                                                       ***

Fekszem a fűben egy elképesztően szívdöglesztő pasival. Ilyen mázlista nem lehetek. Úgy dobog a szívem, majd kiugrik a helyéről.
-         Hé, Naizen. Miért hoztál ide. Mármint csodálatos, nem arról van szó, csak kíváncsi vagyok.
-         Már mondtam, Naoko. Ez a fizetséged a segítségemért.
-         Értem.
Hát ennek a pasinak nem csak a külseje teljesen más, mint a többi srácnak. A személyisége is teljesen más. Erőt sugárzó és mégis néha úgy néz ki, mintha a légynek sem tudna ártani, pedig a teste nem erről árulkodik. Hú, azok az erős izmok…Jaj basszus elpirultam. Mióta vagyok ilyen pirulós? Mindegy nem számít. Felsóhajtottam.
-         Nah, mit tartogatsz még nekem mára, Naizen?

A kérdésemre csak később kaptam teljes választ. Sétáltunk, sokat beszélgettünk és megannyi érdekes dolgot csináltunk. Úgy éreztem, a fellegekben járok. Semmi másra nem akartan és nem is tudtam gondolni. Kezdett alkonyodni. Észre sem vettem, hogy ennyire telik az idő. Leültünk egy domb tetején és néztük a naplementét. Annyira romantikus volt. A romantikus regényekben a fiú mindig ilyenkor csókolja meg a lányt és pont egy ilyen csodálatos nap után. Félelemmel fűszerezett izgalommal vártam, hogy mit lép Naizen. Még soha nem csókolóztam. Ám mielőtt még tovább pereghettek volna a gondolataim Naizen megszólított:
            - Naoko.
            - Igen?
            - Nézz rám, kérlek.
Ránéztem. Atya úr isten. Az ezüst szempár azonnal rabul ejtett. A kezével felemelte az állam. Jesszus, meg fog csókolni. A szívem, a szívem kiugrik a helyéről. Olyan gyorsan kalapál, hogy majdhogynem fájdalmat okoz. A feje, azok a telt ajkak kínzóan lassan mégis túl gyorsan közelített. Aztán az ajka az enyémre tapadt. Lágy mégis vad csók volt. Legszívesebben elolvadtam volna. Még jobban magához szorított. Nem ellenkeztem. Miért is tettem volna. Beletúrt a hajamba én pedig a nyak köré fontam a karom. A csókunk elmélyült. Majd nem sokkal később Naizen megszakította az idilli pillanatot. Ziháltunk mindketten. Majd megszólalt:
-         Jobb lenne, ha indulnánk.
-         Igen. Talán. Mennyi az idő?
Naizen az órájára pillantott.
-         20.05.
-         Hogy mennyi? Basszus, 7-re otthon kellett volna lennem.
-         A jó kislányt várják otthon, mi?
-         Jó kislány?
-         Igen. Miért nem az vagy? Hisz még ezen a napon kívül nem lógtál semmit az iskolából, nem igaz? 7-re mindig otthon vagy? Ugyan már, kérlek? Szánalmas.
-         Most meg mi a francért vagy ilyen? Hisz, hisz az előbb csókoltál meg most meg, sértegetsz. A randizási szokásaidon lehet még mit változtatni, öregem.
-         Randi? Azt hiszed, hogy randiznék veled? Nevetséges. Csak behajtottam azt, ami járt nekem a segítségemért, és meg kell hagyni km…te még nem csókolóztál ezelőtt, nem igaz?
-         Szóval csak ezért hoztál magaddal ma? Te Szemét! – kiabáltam téglavörös arccal.
Ezután szó nélkül pofon vágtam, majd elfutottam.



3.fejezet
Váratlan fordulatok

Az a szemét! Rohadék!
Miután kiderült, hogy miért is volt ez a mai nap fogtam egy taxit és hazajöttem. Jajj, istenek. Vajon mit szólnak majd a szüleim, hogy nem voltam jelen a családi vacsorán? Hát boldogok nem lesznek, az biztos, de ezen is túl kell esnem. És minél előbb, annál előbb elfelejthetem.
Felsóhajtottam és megindultam a bejárati ajtó felé. Mikor benyitottam, anya és apa felálltak a székről, ahol eddig ültek. Látszott rajtuk, hogy egy hosszú szentbeszédre számíthatok. Remek! Már csak ez hiányzott. Épp nyitottam a számat, hogy mindent megmagyarázzak, de apám szava belém fojtotta a szót:
-         Hol voltál kislányom? Már az iskolát is hívtuk és azt mondták ma nem voltál iskolában.
-         Én…
-         Ezenfelül, láttak a városban egy fiúval. Lányom, hogy ülhettél fel egy idegen fiúval egy motorra? Hogy hagyhattad, hogy elvigyen? Ki tudja, milyen célból akart magával vinni? El is rabolhatott volna és váltságdíjat követelhetett volna tőlünk. Ami még rosszabb, akár fel is használhatott volna hogy romba döntse amit évek munkájával felépítettem véres verejtékkel.
Ezekre a mondatokra felment bennem a pumpa. Naizen szavai visszhangoztak a fejemben „-A jó kislányt várják otthon, mi? - Jó kislány? - Igen. Miért nem az vagy? Hisz még ezen a napon kívül nem lógtál semmit az iskolából, nem igaz? 7-re mindig otthon vagy? Ugyan már, kérlek? Szánalmas.”
-         Mi a francért hiszi mindenki, hogy velem egy fiú csak azért mutatkozik vagy megy valahova hogy kihasználjon vagy felcsináljon. Elég! Nem bírom tovább. Mindig megmondjátok nekem, hogy mit csináljak. Hogy várhatjátok el tőlem, egy egészséges tizenévestől, hogy minden nap pontban 7-kor veletek vacsorázzak, mikor ti, ezenkívül nem is foglalkoztok velem. És apa, te csak amiatt aggódsz, hogy mi történik a cégeddel? Az cseppet sem izgat, hogy mi van velem? Miért ne találkozhatnék egy fiúval a városban?.........
Csak úgy záporoztak a kérdések a számból. Mire felocsúdtam apa arca már lángvörös volt a dühtől. Soha nem beszéltem még vissza a szüleimnek minden jó kislány voltam. Igen Naizennek igaza volt. Ez szánalmas. Soha nem álltam ki magamért és ennek meg van az ára.
Apám megindult felém, épp a mondat közepén jártam egy újabb kérdést szegezve neki, amikor teljes erejéből pofon vágott. Fel sem fogtam mi történt, aztán hirtelen csattanást hallottam és éles fájdalom hasított a fejembe. Éreztem hogy valami folyik végig a arcomon. Odanyúltam és…vér. Te jó isten. Vérzem.

                                                                       ***

A francba! Itt fekszem és nézem a plafont.
- Bassza meg! – káromkodtam hangosan.
Csak az angyal jár a fejemben és az, amiket mondtam neki. Milyen ostoba voltam. Nem is értem, hogy mi a francon húztam fel magam. Talán csak féltékeny voltam a családjára? Nem tudom. Annyi ostobaságot mondtam neki, és tényleg csalódottnak tűnt. De mióta érdekel ez engem? Különben is megpofozott. Az istenek verjék meg, de nem tudom kiverni a fejemből. Az a követelődző, szenvedélyes csók. Az ajka íze. Az íze még annál is jobb volt, mint elképzeltem. Jajj, szentséges istenek. Már csak az emlékére merevedésem támadt. Francba! Valamiért olyan rossz érzésem van? Azóta, amióta elváltunk és csak nem akar szűnni. Sőt egyre erősebb.

                                                                       ***

Vér. Apám megütött és a falnak csapódtam. El sem hiszem. Ez valami rossz álom, ugye?
Kétségbeesetten felnéztem, és könyörögtem, hogy ez egy álom legyen, és had ébredjek fel.
Apám arcáról hirtelen eltűnt a düh, ahogy ráeszmélt, hogy mit tett. A tekintetemet anyám felé fordítottam, ő pedig a szája elé kapta kezét. Visszafordultam apámhoz és láttam, hogy felém közelít. Halálra rémültem. A saját apámtól halálra rémültem. Sikítottam.
-         Ne gyere közelebb. ÁLLJ!!!
Félúton megállt. Arcát eltorzította a fájdalom és a felismerés. Én viszont remegtem. Remegtem, mint a nyárfalevél. Mozdulni is alig bírtam. Felálltam nagy nehezen. Szédülés és hányinger fogott el. De nem érdekelt, csak azt tudtam, hogy ki kell jutnom innen. Azonnal. Botladozva indultam meg a bejárati ajtó felé. Apa megpróbált megállítani, de sikítva ugrottam odébb, a mikor közelített. Megállt, de nem hagyta annyiban.
-         Naoko, hová akarsz menni ilyenkor? Hívunk neked mentőt. Kérlek ne haragudj. Én nem…
-         Elég! Nem akarom hallani. Nem kell mentő sem. – mondtam szinte már kiabálva.
Ez valóban az én hangom? Olyan furcsán cseng. Félelem és kétségbeesés hallatszik ki belőle.
-         Ugyan ne viccelj.
-         Eszemben sincs.
Végre odaértem az ajtóhoz. Még egyszer visszanéztem a szüleimre, majd minden erőmet összeszedve rohanni kezdtem az erdő felé. Tudtam, ha az erdőben futok az út mentén, akkor a szüleim nem láthatják, hogy merre tartok. Bár futottam mégis elég lassan haladtam, mivel mindig megbotlottam egy faágban vagy a fák gyökerében. Az sem segített a helyzetemen, hogy nagyon szédültem. Nem tudom mennyi ideig futottam így, de végül a város közepén lévő parkban lyukadtam ki. A megerőltetéstől ziháltam. Észre sem vettem, hogy kiértem az erdőből és a város betonon járok-kelek. Már nemcsak szédültem, de hányingerem is lett a vérveszteségtől. Amint megláttam a parkot, megnyugodtam kicsit és séta tempóra váltottam. Épp a park közepén jártam a padoknál, amikor felfigyeltem az eldobott cigaretta csikkekre és sörös dobozokra. Biztosan valami banda járt itt. De úr isten. Mi van hogyha még mindig itt vannak?
A válasz nem váratott sokáig magára.
- Hello, cicuska. Mit keresel itt ilyenkor? Csak nem játszani akarsz? Nah gyere, gyere.  Nem bántunk. – és felröhögött a barátaival egyetemben.
Megfagyott bennem a vér. Ha eddig azt hittem, hogy félik, akkor most rettegek. És ha ez még nem lenne elég, rettentő előérzetem van. Valami nagyon rossz fog történni.
-         Na, miért nem szólalsz meg babám? – és a vezér közeledni kezdett felém.
-         Hagyjatok. Menjetek el.
-         Most miért vagy ilyen ellenséges mond? Nem bántunk. Nem harapunk. – újabb idegtépő nevetés.
A hányinger és a szédülés még mindig nem csillapodott, bár a fejsérülésem már nem vérzett, de a blúzom egyik fele, a vállrésznél, így is véres volt. Soha életemben nem éreztem még ilyen sebezhetőnek magam. Ez életem legrosszabb napja. Először Naizen, aztán apa és most még ez is. Nem hiszem, hogy ezt el tudom viselni. Ez túl sok. A térdem rogyadozni kezdett. A látásom kissé elhomályosult. Menthetetlenül kimerültem mind szellemileg, mind fizikailag. Kétségbeesésemben könyörögni kezdtem, miközben a banda már csak egy karnyújtásnyira volt tőlem.
            - Kérlek. Hagyjatok.
Válasz helyett a vezér megragadta a vállam. Felsikítottam. Nem tudom mit akarnak, de nem is akarom megtudni. Harcolj vagy menekülj. Ezt súgta az ösztönöm, de egyikhez sem volt elég erőm. Még állni sem tudtam rendesen. De muszáj megpróbálnom. Így hát minden erőmet összeszedve megragadtam a vezér fejét és a térdemmel eltörtem az orrát. Felordított és odakapta a jobb kezét. Megdöbbenés látszott az arcán aztán meglendült a keze. A mai napon másodszorra pofoztak meg, olyan erővel hogy nem tudtam megállni a lábamon. Elterültem a földön és minden elsötétült.



-         Miért hoztuk magunkkal a lányt?
-         Már megmondtam. Szükségünk van rá a tervhez.
-         Igen értem, de ugye ez még nem jelenti azt, hogy nem érhetünk hozzá, ugye?
-         Egyenlőre nem nyúlunk hozzá.
Ezek férfi hangok. Csak nem rólam beszélnek? Mi a fene? Mi történt? Jajj, a fejem szentséges istenek. Várjunk csak. Hirtelen minden eszembe jutott. A park. A banda. A pofon. Jujj, még mindig sajog az arcom tőle. Nagy nehezen felemeltem a szemhéjam. A három férfira néztem, aki velem együtt a kocsiban ültek. Az egyikük vezette a kocsit, a másik az anyósülésen ült és a harmadik. A francba, a harmadik mellettem ült és hát nem a vezér volt az? Odébb dobtam magam, amint felismertem. Ismét elfogott a félelem. A reakciómat ő is észrevette.
-         Nem kell félned, babám. Nem bántalak, ha nem adsz rá okot. A pofont is csak azért kaptad, mert betörted az orrom.
Nem érdekel, mit mond, akkor sem bízom benne.
-         Hova visznek? Miért raboltak el? Nem ártottam maguknak.
-         Hallgass. – förmedt rám a vezér.
Megmerevedtem a hangjából kihallatszott fenyegetéstől. Elhallgattam. Nem tudom mennyi ideig hallgattunk így vagy mennyi ideig utaztunk, mert elbambultam. Kimerült voltam ugyan, de nem engedhettem meg magamnak azt a luxust, hogy elszenderedjek, mert akkor még kiszolgáltatottabb helyzetbe kerülnék. Így minden erőmmel azon voltam, hogy ébren maradjak. Nem volt könnyű feladat. Megálltunk. Azonnal felfigyeltem a változásra és a testem önkéntelenül is megfeszült, felkészülve a legrosszabbra is. A három férfi kiszált. Én nem mozdultam. Kinyílt az autó ajtaja mellettem.
-         Gyerünk, szállj ki!
Még mindig nem mozdultam. Ekkor az egyik férfi megragadott és kirángatott a kocsiból. Körbenéztem. Nem tudtam behatárolni, hogy hol vagyunk, de nem is hagytak erre sok időt. A vezér megragadta a karom és elindultunk. Nem volt erőm harcolni, de nem is akartam mivel akkor újabb pofon vagy még rosszabb várt volna rám. Ezt viszont nem akartam. Szerencsére a támadóim nem gondolták, hogy bilincsre vagy kötélre lenne szükség a fogva tartásomra. Egyenlőre. Ennek következtében az egész nem volt annyira kényelmetlen, mint amennyire lehetett volna, de azért így sem volt ínyemre a helyzet. Az épületben ahova tartottunk, hangos zene szólt, mely még az utcán is hallatszott. Oda értünk az ajtóhoz és az egyik fazon kinyitotta. Azonnal pia szag csapta meg az orrom és a zene is rettentően hangos volt. A vezér tovább húzott a terembe és a két másik férfi is követett minket. Ez egy kocsma, eszméltem rá.
Volt egy elképzelésem a kocsmákról, de…ez a hely rosszabb, mint gondoltam. Még sosem voltam ilyen helyen. Minden férfiszem rám szegeződik. Ez elég idegesítő mivel az említett emberek legalább 90%-a részeg. Mi a fenét keresek itt? Teljesen elmentek nekem otthonról? Ekkor valaki megfogta a derekam. Felnéztem és tudtam, hogy a vezér keze az, ami a derekamon van, mivel már nem fogta a kezem. El akartam húzódni, de szorosan tartott. A fene!
-         Figyeljetek. Itt a lány, akit mondtatok. Véghezvisszük a tervet, és mi leszünk a legnagyobb banda a városban. Naizen pedig elbukik.
-         Naizen? Mi köze ennek Naizenhez?
A vezér elengedte a füle mellett a kérdést. Körbenéztem. Legalább 10 jól megtermett, kigyúrt állat volt a helyiségben. Hát, nem túl jók az esélyeim. Mi köze ennek Naizenhez? Hová lett az életem? Nem volt a legjobb igaz, de messze jobb, mint az utóbbi 3 napban. Naizen felbukkanása a feje tetejére állította a nyugodt életem. És most itt vagyok körbevéve ennyi férfival, és vérzem is. Remek. Ez a nap egyre csak jobb és jobb lesz. Továbbsétáltunk és megpillantottam egy lépcsőt, ami valami pinceféleség felé vezetett. Csak egy szoba volt odalenn. A vezér belökött, majd bejött utánam. Becsukta maga mögött az ajtót, de azt még láttam, hogy két másik fickó megáll az ajtóba és őrt áll. A szobában két széken és egy asztalon kívül semmi sem volt. A vezér leült az ajtóhoz közelebbi székre. Én nem ültem le.
            - Te vagy Naizen nője, nem igaz? Mi a neved?
Naizen nője? Ezt meg honnan veszi?
-         Nem, nem vagyok. És a nevem, Naoko.
-         Dehogy nem vagy a barátnője, ne hazudj. A bandám pár tagja látta, ahogy felszállsz a motorjára és elhajtatok. És tudd meg, hogy Naizen még egyetlen egy nőnek sem engedte meg, hogy felüljön a mocijára. Kivéve persze téged.
Micsoda?
-         Igen, elmentem vele, de nem vagyok a barátnője. És ugyan már, mi az hogy rajtam kívül senki nem ült még a motorján. Ez hülyeség.
-         Pedig így van. Ebből pedig arra kell következtetnem, hogy fontos vagy neki. Épp kapóra jött, hogy ma este a parkban jártál, mert már azt hittem, fel kell kutatnom utánad az egész várost. Mondjuk, ami azt illeti megértem Naizent, miért vagy ennyire fontos neki. – azzal szemrebbenés nélkül nézett végig rajtam, minden tagomat alaposan tanulmányozva.
Ez igen zavart engem, de nem tehettem ellene semmit.
-         Ülj le. – parancsolta.
Leültem, mivel rettentően fáradt voltam.
-         És mit akartok tőlem? – kérdeztem.
-         Hogy mit akarunk tőled? – mosolyodott el a férfi a kérdésemen – Hát nem egyértelmű?
-         Nem, nem igazán.
-         Rendben, akkor elmagyarázom. Naizen egy banda vezére, mely most uralja a várost. Fel akarlak használni arra, hogy adja fel ezt a pozíciót örökre és akkor én a helyébe léphetek. Erre kellesz te, aranyom. Naiznek szüksége van egy kis ösztönzésre.
Már értem. De várjunk csak. Naizennek bandája? Az nem lehet? Vagy talán mégis? Hisz szinte semmit nem tudok róla, a nevén kívül. A francba! Mivel nem mondtam semmit a vezér folytatta.
-         Megmondom Naizennek, hogy itt vagy és fejvesztve rohan majd ide, hogy kiszabadítson. És akkor majd megköthetjük az üzletet.
-         Van egy kis gond a terveddel. Naizen nem fog eljönni értem. Ő maga mondta, hogy csak azért vitt magával, hogy elvegyen valamit, ami szerinte megillette őt.
-         És mi lett volna az?
-         Az nem tartozik magára.
-         Értem. Hm…lenne egy kérdésem. Miért borítja ennyi vér a pólód?
-         Hát… - eszembe jutott a kép, ahogy apám felpofoz – ööö…Izé.
-         Igen? Hallgatlak.
-         Nem lényeges. És egyáltalán, hogyan szólsz Naizennek?
-         Az egyik emberem már elindult és Naizennek sok barátja van. Elég, ha az egyiknek szólj és Naizen szinte azonnal tudni fog róla.
-         És mi lesz, ha kiderül, hogy nem is vagyok annyira fontos neki, mint hitted?
-         Akkor a barátaim és én kiszórakozzuk magunkat veled. Vagy inkább rajtad.
Ezzel egy mindent sejtető mosolyt villantott felém, majd felállt és kisétált a szobából. Halottam a zár kattanását. Nem mertem elhinni, amit hallottam. Ez ugye ez rossz vicc? Amikor azt hittem, hogy ez a nap és ez a helyzet már nem lehet rosszabb, hatalmasat tévedtem. De még mekkorát.

                                                                       ***

-         Hogy micsoda?
-         Hideo egyik bizalmi embere odajött hozzám és azt mondta, hogy egy Naoko nevű lány a fogjuk, és hogy mindenképpen adjam át ezt az üzenetet még ma éjszaka.- Tatsuhori rohant ezzel oda hozzám és regélt el mindent.
-         Mondott még valami mást is?
-         Igen. A Bloody Sword(Véres Kard) nevű bárba kell menned éjfélre. Tárgyalni akar. Azt nem kötötte ki, hogy mi nem mehetünk veled.
A rohadt életbe!
-  Jha igen. Ha nem mész el a találkozóra, akkor a lány nála marad, és ahogy ők fogalmaztak „kiélvezik” a társaságát. Gondolom, nem kell megmagyaráznom, ez mit jelent.
A picsába! Naoko náluk van. És ha nem megyek oda, akkor megerőszakolják. A francba!
Az agyamat elborította a vörös köd. Eddig is utáltam Hideot és a bandáját, mert nem tisztességes módszerekhez folyamodtam a harcban, de ez már túlmegy minden határon. Elrabolta Naokot és most alkudozni akar. Azt akarja, hogy odamenjek. Rendben, megkapja amit akar, de abból nem lesz köszönet.
-         Rendben. Indulunk. Hívj össze mindenkit. Harcra készüljetek.
Tatsuhiro bólintott és elsietett.

                                                                       ***

Nem tudom mennyi ideig ültem ott, döbbentem, de a vezér visszajött.
-         Meddig kell még itt maradnom?
-         Mindjárt éjfél. Hamarosan kiderül, hogy alakul mindkettőnk sorsa. Nemsokára visszajövök.
Ezután újból magamra hagyott. A teljes kétségbeesés határán álltam.

                                                                       ***

Éjfél előtt értünk oda a Bloody Sword elé. Az idegeim már pattanásig feszültek. Beléptünk. Hideo és a bandája már vártak bennünket. Hideo szólalt meg először:
-         Látom hoztad a barátaid is. Sebaj.
-         Térjünk a lényegre.
-         Áh, igen az üzlet.
-         Előbb látni akarom a lányt.
-         Igen, a lány. Andrej, hozd ide.
Az Andrej nevezetű elindult lefelé a lépcsőn. Tényleg Naokoért megy? A pincébe?
Egyre csak nőtt bennem a feszültség. Pár perccel később megjelent Andrej Naokoval.
Uram Isten. Naoko blúzának jobb vállánál lévő fele tiszta vér volt. A haján is látszott a megalvadt vér. Arca pedig kicsit dagadt, valószínűleg egy pofontól. Hideo és a bandája tette ezt vele? Ki mást tette volna. Ezért meghalnak. Naoko teljesen rémültnek tűnt, majd felpillantott rám és meglepettség látszott az arcán. Talán nem hitte, hogy eljövök érte? Igen felpofozott, de volt rá oka. Eszembe jutott, milyen bunkó voltam. Minden oka meg volt, hogy ne bízzon bennem.
-         Mi történt vele? – sziszegtem a fogaim között.
-         Mármint a lánnyal?
Hideora pillantottam dühösen, majd visszanéztem Naokora valamivel lágyabban.
-         Barátom, ha pillantással ölni lehetne, már halott lennék. És visszatérve az élőző kérdésedre, nem tudom hogy mi történt vele. Nem mondta el.
Nem igazán hittem neki. Még mindig Naokot néztem. Még idegesebbnek tűnt, mint előtte. Talán azért, ami történt vele? De ha nem Hideo tette ezt vele, akkor ki?
-         Most hogy itt a lány, térjünk az üzletre. Mond csak Naizen, vissza akarod kapni? Tudod, megleptél egy kicsit, eddig egy lány sem volt több neked, futó kalandnál. És most mégis bajba sodortál egy ártatlan lányt, akinek fogalma sincsen, hogy milyen rossz fiú is vagy te valójában.
-         Fogd be!
-         Nahát, nahát. Csak nem érzékeny pontra tapintottam? – Hideonak fülig érte a mosolya. Elég irritáló, ami azt illeti.
-         Kezd elegem lenni ebből a vigyorgásból. Add ide szépen Naokot, vagy nem úszod meg egy orrtöréssel, mint legutóbb. – elvigyorodtam az emléken.
Hideo viszont annál dühösebbnek tűnt. Igen, ő is nagyon emlékszik arra a találkozásra, ez nem vitás. Féljen is, mert amit most kap, azt nem teszi zsebre.
-         A lányt csak egy feltétellel engedem el.
-         Igen? Tudod, nekem nincs kedvem alkudozni egy aljas szemétládával.
Felvettem a verekedős testhelyzetem. A csapatom is így tett. Ám mielőtt bármit is tehettünk volna, Hideo egy pisztolyt vett elő és Naokora szegezte. Az ütőér is megállt bennem. Megdermedtem, akárcsak Naoko.
-         Na ezt már szeretem, Naizen. Most beszélgessünk kicsit.
-         Engedd el. Rendezzük le mi ketten. Nem kell mást is belekeverni, főleg nem egy ártatlan lányt.
Rá sem ismertem a kétségbeesett hangomra.
-         Te keverted bele, Naizen. Te vagy a hibás ha baja esik, nem én.
Igen, igaza van. Az én hibám. Basszus. Nyugodj meg. Nem szabad kimutatnod, hogy mennyire érdekel, mert akkor nagyobb baja esik. Nagy levegő, ez az.
-         Rendben. Mit akarsz?
-         Hogy húzd meg magad, öregem és add át a helyed a város bandáinak élén.
-         Ez most komoly? Mivel nem tudtad megszerezni tőlem, ezért ilyen aljas módszerekhez folyamodsz? Hát haver, ezt azért nem vártam tőled.
-         Ne bosszants fel, mert még a kis barátnőd bánja. – igen, érzékeny pontra tapintottam.
-         Megteszed vagy nem? Mert ha nem akkor akár el is mehetsz, és mi megleszünk nélküled is. – azzal felemelte Naoko egy vörös hajtincsét és beleszimatolt, ő pedig összerezzent.
-         Ne merj hozzáérni!
-         Tudod Naizen válasz gyorsan. A vezetői szerep vagy a lány? Nem várok a válaszodra örökké. Háromig számolok és lövök.
A francba? Most mit tegyek.

                                                                       ***

Most mit csináljak? A fejemnek szegeznek egy fegyvert. Velem szemben pedig Naizen, aki láthatólag nem tudja eldönteni, hogy mit akar. Bár azon nagyon meglepődtem, hogy eljött. Nem hittem volna. Talán mégis fontos vagyok neki? Nem az kizárt. Vagy mégsem?
-         Ugyan Hideo, oldjuk ezt meg civilizált emberek módjára.
-         Csak húzod az időt, Naizen. Ne szórakozz velem. Tudod mit, meguntam a várakozást.
A szívverésem egy pillanatra kihagyott, mert azt hittem most lelő és meghalok. De ekkor nem rám, hanem Naizenre célzott. Most is halálra rémültem, hogy Naizen meghalhat. Bár még mindig haragszom rá, de azért nem akarom, hogy meglőjék. Egy pillanat alatt rávetettem magam a vezér kezére, amelyben a pisztolyt tartotta, épp akkor, amikor az elsült. Szerencsére nem talált el senkit, de a vezér, Hideo, ahogy Naizen nevezte, a pisztollyal a kezében, hasba ütött. Az ütés erejétől a földre vágódtam és a tüdőmből kiszorult minden levegő. Ezután elszabadult a pokol. Ütött mindenki mindenkit, ahol érték egymást. Én még mindig a földön feküdtem, amikor egy kéz ragadott meg. Sikítani akartam, de meghallottam Naizen hangját:
            - Nyugi, angyal. Én vagyok az.
            - Naizen? Hogy kerültél ide ilyen gyorsan?
            - Ezt majd később megbeszéljük.
Ekkor láttam meg, hogy Hideo felénk tart. A vér kiszaladt az arcomból.
-         Ne aggódj, kisangyal. Többet nem bánthat senki. Megígérem.
A szavai megnyugtattak. Nem tudtam semmit sem mondani neki, mert elkezdett verekedni Hideoval. Ütés, ütést követett, én pedig csak rájuk tudtam figyelni. Nem vettem észre, hogy egy csávó vágtat felém. Túl későn vettem észre. Rám ugrott és ledöntött a földre. Lovagló ülésben rám ült és fel akart pofozni. Próbáltam küzdeni, de mindhiába. Mielőtt még a srác akár egy ujjal is hozzám érhetett volna, Naizen megragadta a pasast és lerántotta rólam. Akkorát húzott be neki, hogy ráesett egy asztalra és át is esett rajta. Naizen felsegített, majd védelmezően elém állt. Ez a gesztus. Majdnem elolvadtam tőle. De Naizen tettei teljesen ellentétben állnak a szavaival. Egyszer azt mondja, hogy csak beakarja hajtani a segítsége árát és most meg önzetlenül segít. Vagy mégsem?  Mit fog kérni ezért a segítségért? Talán, hogy feküdjek le vele? Nem tudom.
Egyszer csak Hideot láttam meg előtűnni a semmiből és a pisztoly volt a kezében. Naizen elém állt, nehogy eltaláljon egy golyó.
-         Kibaszottul felhúztál, ember. Most megdöglesz.
Azzal Hideo meghúzta a ravaszt. A lélegzetem is visszatartottam, de csak egy kattanás hallatszott. Mielőtt akár egyet pisloghattam volna Naizen megindult Hideo felé. Neki is behúzott egyet, aki kiterült a földön. Fél perc sem telt bele és véget ért a harc. Naizen csapata nyert és megúszták pár karcolással, pofonnal.
-         Kötözzétek meg őket és hívjátok a rendőrséget.
Az adrenalin hatása, ami eddig talpon tartott, kezdett elmúlni. Újból rám tört az erős szédülés. Ám mielőtt eleshettem volna, éreztem, hogy két kéz fonódik a derekam köré, védelmezően. Felpillantottam és megláttam Naizen gyönyörű ezüst szemét. Hirtelen fáradtság lett úrrá rajtam. Talán, mert Naizen karjaiban annyira biztonságban éreztem magam.
-         Naizen.
-         Csss…ne beszélj. Pihenj, rendben? Vigyázok rád.
Szemeim akaratlanul is lecsukódtak.


4.fejezet
A vihar lecsendesülése


Olyan jó meleg vett körül. Nem akartam felébredni. Nagy nehézségek árán végül kinyitottam a szemem. A szobámban voltam és Naizen az ágyam mellett ült és engem nézett.
-         Szia. Hogy vagy?
-         Szia. Egy kicsit kábán érzem magam az alvástól, de jól. Köszönöm. – és megpróbáltam felülni.
-         Hé, hé, hé. Elhiszem, hogy jobban vagy, angyal, de ne vidd túlzásba, rendben? Feküdj vissza.
-         Jó. Miért jöttél el értem abba a kocsmába?
Naizen habozott.
-         És egyáltalán mit keresek itt. Miért hoztál haza?
-         Beszéltem a szüleiddel. Édesanyád elmesélte, hogy mi történt. Miután megtudtam, hogy mit tett apád, jól behúztam neki egyet és elbeszélgettem vele kicsit. Tényleg megbánta, amit tett. Most pedig lemegyek és szólok a szüleidnek. Jajj, ne aggódj, nem hagyom, hogy bajod essen.
-         Várj, még nem válaszoltál a kérdésemre. Hogy, hogy utánam jöttél? Kérlek válaszolj.
Naizen elmosolyodott.
-         Nagyon makacs vagy, tudsz róla?
-         Igen tudom.
-         Rendben, elmondom. Azért mentem utánad, mert…mert fontos vagy számomra.
Örömömben, majd kiugrottam a bőrömből. Elmosolyodtam. Naizen meggondolta magát, oda jött hozzám és megcsókolt. A csókja most lágy volt és édes, odaadó. Majdnem elolvadtam tőle. Végül ennek a csóknak is vége szakadt.
-         Szeretnék kérdezni valamit, Naoko.
-         Igen? Kérdezz nyugodtan.
-         Én szeretlek, angyal. Azt szeretném, ha a barátnőm lennél. Tudod, még soha életemben nem kötődtem még így lányhoz és nem találkoztam hozzád foghatóval. Ezt a szüleidnek is elmondtam és nem volt ellenvetésük. Nah, mit mondasz?
-         Megtiszteltetésnek venném, ha a barátnőd lehetnék.
Naizen arca felderülta boldogságtól és újból megcsókolt. Aztán kopogást hallottunk. Apa nyitott be.
-         Szia, kicsim. Jobban vagy? Bejöhetek?
-         Szia, apa. Igen, jobban vagyok. Gyere be.
-         Kicsim, nagyon sajnálom, ami történt. Megígérem, hogy soha többé nem fordul elő. Remélem, meg tudsz nekem bocsátani. Képzeld vettem ki szabadságot. Semmi munka. Csak veletek töltöm az időm, már ha meg tudsz nekem bocsátani…
-         Apa, apa, apa. Nyugodj meg, kérlek. Ha megígéred, hogy soha többé nem fordul elé, akkor megbocsátok.
-         Jaj, kicsim. Nagyon köszönöm.
-         Apa, még kicsit fáradt vagyok, szeretnék még lepihenni…
-         Igen értem. Máris megyek.
-         Köszönöm.
-         Szia, kicsim.
-         Szia, apa.
Azzal apa kiment. Naizen végig mellettem volt és fogta a kezem.
-         Tényleg fáradt vagy?
-         Igen, kicsit. Mennyi ideig aludtam?
-         2 napig.
-         Hogy meddig?
-         Igen. Halálra aggódtam magam.
-         Sajnálom.
-         Semmi baj. Jól vagy és csak ez számít.
-         Köszönöm.
Naizen megpuszilta a homlokom. Tényleg fáradt voltam még. Kezdett lecsukódni a szemem.
-         Megvizsgált egy orvos is. Azt mondta, csak pihenned kell és rendbe jössz.
-         Igen. Az alvás tényleg segített. Naizen?
-         Igen?
-         Nem feküdnél mellém?
-         De, persze. Szívesen. – és odafeküdt mellém.
Szép lassan álomba zuhantam.


Fél nappal később ébredtem és Naizen végig mellettem maradt. Sokat sétáltunk a ház körül, beszélgettünk és jobban megismertük egymást. Még sokat kellet pihennem, így nem nagyon hagyhattam el a házat vagy annak környékét. Most éppen a tetőn ültünk. Az ablakomon keresztül másztunk ki és néztük a csillagokat. Este volt már. Annyira romantikus volt. Eddigi életem során soha nem voltam még ilyen nyugodt, mint Naizen mellett. És ő is boldognak tűnt. Apámmal és anyámmal is nagyon jól kijöttem, úgy, mint még eddig soha. Rájöttek, hogy túl sokat dolgoztak és alig foglalkoztak velem. A szívemben lévő érzelmi viharok megszűntek. Teljesen kiegyensúlyozott voltam. Egyszer csak Naizen elővett egy rózsát. Teljesen megdöbbentem.
-         Rózsát az angyalnak. A szépsége nem vetekedhet a tiéddel.
Elpirultam és átvettem tőle. Beleszagoltam. Csodálatos illata volt. Naizen odahajolt és ő is megszagolta, majd egy gyors puszit nyomott az ajkamra. Rádőltem a vállára.
-         Nagyon szeretlek. – mondtam.
-         Én még jobban. – elmosolyodtam.
Az életem gyökeres fordulatot vett. Méghozzá a jó irányba. Az életem most már teljes és ezt Naizennek köszönhetem és biztos vagyok benne, hogy ő is pont ugyanígy érez.


Vége