2013. december 11., szerda

Üvöltő Szenvedély - 19.fejezet

Hali, hali...újra jelentkezem....Kicsit NAGYON el vagyok havazva mostanában, úgyhogy most csak rövid fejezet erejéig térek vissza, hogy egyáltalán hozzak nektek valamit. Hogy a következő adag mikor jön, azt majd az idő megmutattja...xD
Jó olvasást :)



19. fejezet

   Már meg sem rezdültem. Újabb ütés csattant az arcomon, de én szinte már észre sem vettem. Annyi pofont kaptam, hogy teljesen elzsibbadtam, szinte már a fájdalmat sem éreztem. Többször elájultam már az elmúlt órákban, de mindig magamhoz térítettek és tovább folytatták a kínzásomat.
   Fogalmam sem volt meddig bírom még. Azt hittem keményebb fából faragtak és képes leszek elviselni a szenvedést, de már azt sem tudtam mennyi ideje voltam itt. Az órák ebben a mocskos és vértől bűzlő pincében teljesen összefolytak. Csakis a fájdalom érzése volt állandó, ami folyton betöltötte a gondolataimat, minden ésszerűséget kiölve belőlem.
   Ennek ellenére néha azért felrémlett bennem pár emlékkép, ami most itt olyan távolinak és valószerűtlennek tűnt. A falum, Algernon és Dastan, de furcsa mód egyik sem hozott túl sokáig megnyugvást a lelkemnek, pedig ők jelentettek nekem eddig mindent. Az életem is odaadnám értük minden gondolkodás nélkül, ahogy most is tettem, de… Más volt az, aki a fejemben járt. Iain és a csókja, ami még a Rejtőzködőknél csattant el. Ez jelentett ebben a helyzetben számomra mindent és azóta sem voltam képes elfelejteni. Egy apró reménysugár, amitől meg is ijedtem kicsit.
Most rengeteg időm volt kielemezni, hogy mit miért tettem és miért úgy reagáltam rá ahogyan. Azt is kitalálhattam mit érzek ezzel kapcsolatban, amit akkor és ott nem voltam képes felismerni.
   Azonban ezek az emlékek sem feledhettek vele azt a mindent elsöprő és magával ragadó vak dühöt és bosszúvágyat, amit ezek az emberek iránt éreztem. Ez még a fásultságon is képes volt áthatolni, amit a fájdalom és a folyamatos kínzás váltott ki belőlem. Annak ellenére, hogy igyekeztem minden gyengeséget kiölni magamból, hogy ne találhassanak fogást rajtam. De ezt az egy érzelmet nem sikerült akárhogy is próbáltam.
   Csak egy baj volt. Nem volt hozzá szinte semmi erőm.
   Még abban sem voltam biztos, hogy képes lennék megállni a saját lábamon, nemhogy gyilkolni, aztán elmenekülni a helyszínről miután minden bizonyítékot eltüntettem. Úgy tovább kellett tűrnöm mindent, amit velem tettek. Képtelen voltam védekezni, egyszerűen csak mozdulatlanul és hangtalanul kellett ülnöm, mert ha csak egyetlen egy nyöszörgés is elhagyta a számat, annál erősebbet ütöttek, hogy még többet csikarjanak ki belőlem.
   De egy dolgot megígértem magamnak. Nem fogok egyetlen egy árva terhelő szót sem kiejteni a számon. Inkább elharapom a nyelvemet és ezen semmi sem változtathat.
Még ha a szívemet vágja ki a Vadászok vezére, az újonnan kinevezett legnagyobb ellenségem. Még akkor sem.


   – Francba! – szitkozódtam.
   Nagyon mérges voltam. Reméltem, hogy ki tudunk szedni valamit a vérfarkasnőből, de az makacsul ellenállt, mint még eddig senki más ezelőtt. Vasakarattal és hatalmas önuralommal rendelkezett, ami egyszerre bosszantott és nyűgözött le.
   De sebaj. Ha már nem tudtunk semmit kicsikarni belőle, akkor felhasználhatjuk. Odasétáltam a nő táskájához, amit elvettünk tőle és előhalásztam belőle egy telefont. Ki volt kapcsolva, de ez nem jelentett túl nagy akadályt számomra, csupán némi időveszteséget. Csak a pin kódját kellett feltörnünk, amire meg is volt a legjobb emberem.
   Meg akartam tudni a nő titkait, és ha ő magából nem szedhettem ki, hát akkor majd a cuccai többet mondanak el róla és a barátairól, mint amit ő szeretne. Nem is kellett egyetlen egy árva szót sem kiejtenie, mégis hasznosnak bizonyulhat számomra, már csak azért is, mert eggyel kevesebb szörnyeteg mászkál az utcákon ártatlanokat lesve.
   Elmosolyodtam és az egyik beosztottamat szólítottam:
   – Brook!
   Az említett sietve jött be a szobámba, hogy teljesítse a kérésemet. Azért tűrtem meg a fiút, mert ugyan nem volt túl hasznos a Vadászatok során, sőt közveszélyes volt minden társára, ám a gépekhez annál inkább értett.
   Ez a tudása nagyon is hasznosnak bizonyult, ami értékes csapattárssá tette, annak ellenére, hogy nem nagyon mozdult el a gép elől. Az olyan fegyver volt a kezemben, amit nem a csatatéren tudtam hasznosítani, de mégis nélkülözhetetlenné vált a technika fejlődésével.
Brook cingár alakja tűnt fel az ajtóban pár másodperccel később. Tekintetével azonnal az enyémet kereste, amint belépett.
   – Szóltál Drake… ?
   Most is ugyanolyan rendezetlen volt a külseje, mint mindig. Mivel sokat volt egyedül nem igazán törődött a külsejével, most is borosta szegélyezte az arcát, szeme fáradtnak tűnt, alatta mély és sötét karikák húzódtak a sokórányi internetezés következményeként. Egyszerűen csapzott volt a kinézete, de már mindannyian kezdtük hozzászokni, ugyanis nem tudtuk erről leszoktatni.
   Ám most sem a kinézete sem a mondanivalója nem érdekelt, így gyorsan a szavába vágtam és nem engedtem, hogy befejezze az elkezdett mondatát.
   – Fel kellene törnöd egy telefont. Meg tudod csinálni?
   – Semmiség – vont vállat a férfi könnyedén.
   – Akkor csináld!


   – Csak az időnket vesztegetjük! – kiabáltam dühödten.
   Olyan vérszomj lett úrrá rajtam, amilyen még soha. Én voltam az önuralom mintaképe, most pedig fel-alá járkáltam, ütöttem és szitkozódtam. Az autót csapkodtam, de egy idő után leállítottak a többiek, mivel rommá vertem volna a járművet. Most Safira próbált meg nyugtatgatni, míg a többiek megvitatták a teendőket pár méterre tőlünk.
   Értettem, hogy meg kell fontolnunk minden lépést, de én voltam az, aki érezte Annabell fájdalmát és lassan kezdtem beleőrülni. Folyamatosan izzadtam, teljesen kivert a víz és mindenre ugrottam.
   Végül nem bírtam tovább. Negyed órája veszekedett Selma és Algernon, nálam pedig elpattant a józanságom utolsó húrja. Safira ugyan próbált az utamba állni, nem sok sikerrel.
   Odacsörtettem a többiekhez, bevertem egyet Algernonnak, ezzel magamra haragítva mindenkit, de elnyerve a figyelmüket is. Már jöttek, hogy lefogjanak, de én feltartottam a kezem, miközben Algernon tápászkodott felfelé. A párja már majdnem nekem ugrott, de őt is megállították.
   Miután megkaptam a figyelmet, amit szerettem volna, megszólaltam:
   – Nyugatnak megyünk. Ne kérdezzétek honnan, csak tudom.
   Hirtelen jött nyugodtságom felrázta a társaságot és nem kezdtek el vitatkozni. Beültünk a kocsikba és végre elindultunk. Éreztem, hogy hamarosan revansot vehetek majd mindenért, amit a párommal tettek és tenni fognak, míg oda nem érek.
   Biztos voltam benne, hogy addig nem lesz nyugodt éjszakám, vagy megnyugvásom. A vérem, az ösztöneim hajtottak felé és azt sikították, hogy mentsem meg.
Abban biztos voltam, hogy csúnya ügy lesz.

2013. október 17., csütörtök

Üvöltő Szenvedély - 19.fejezet /Részlet/



   

"Fogalmam sem volt meddig bírom még. Azt hittem keményebb fából faragtak és képes leszek elviselni a szenvedést, de már azt sem tudtam mennyi ideje vagyok itt. Az órák ebben a mocskos és vértől bűzlő pincében teljesen összefolytak. Csakis a fájdalom érzése volt állandó, ami folyton betöltötte a gondolataimat minden ésszerűséget kiölve belőlem.
    Ennek ellenére néha azért felrémlett bennem pár emlékkép, ami most itt olyan távolinak és valószerűtlennek tűnt. A falum, Algernon és Dastan, de furcsa mód egyik sem hozott túl sokáig megnyugvást a lelkemnek, pedig ők jelentettek nekem eddig mindent. Az életem is odaadnám értük minden gondolkodás nélkül, ahogy most is tettem, de…"

2013. október 2., szerda

Üvöltő Szenvedély - 18.fejezet



Megjött a feji. Jó olvasást :)

18. fejezet


   Hát végül az álmom valóra vált. Nemrég egy székhez kötözve ébredtem, miközben Vadászok vettek körbe. El sem hittem, hogy ez megtörténhetett pont velem, egy harcossal, hogy az ellenség elfogja.  Nevetni támadt volna kedvem ettől az abszurd helyzettől.
   Most egyedül hagytak miután megvertek és megkínoztak. Információt akartak kicsikarni belőlem, ahogy a többi vérfarkastól, akiket elfogtak, de lebecsülték az erőmet. Én aztán egy szót sem voltam hajlandó elmondani nekik, de a sikítást sem engedélyeztem meg magamnak. Nem akartam megadni nekik azt az élvezetet, hogy szenvedni lássanak. Inkább a falumra, a barátaimra gondoltam, de a történtek ellenére sem bántam meg azt, hogy eljöttem onnan. Kellett nekem egy kis tér és változás, most viszont egyedül kell kimásznom a pácból, vagy meghalok, amire elég nagy esély volt.
   Sokan voltak, és még ha csak emberek is voltak egy bizonyos fölénnyel már én sem lettem volna képes dacolni. Emellett pedig le voltam kötözve egy igen erős szíjjal és bilincsel, ami minden egyes alkalommal belevágott a húsomba, amikor szabadulni próbáltam. Nem voltam erőm teljében, a kínzások engem is kikezdtek, bár ezt nem engedtem, hogy lássák, ők is tisztában voltak vele, hogy még egy legendás akaratú ember sem lehet képes mindent kibírni. Még egy vérfarkas sem, bár azért mi jóval többet tudunk eltűrni.
   Még messze nem voltam a tűrő képességem határán, de ha kicsi kreatívabbak lesznek és több napig, hétig is folytatják a folyamatos bántalmazásokat, akkor én sem leszek képes a végtelenségig bírni.
   De előbb fogom megölni magam a saját kezemmel, minthogy az ellenségnek bármiben is segítsek. De még azt is hajlandó lettem volna elviselni, hogy ők oltsák ki az életemet. Bár lehet, hogy nem kedveltem Elysiát, de nem lettem volna képes elviselni, ha miattam történik velük bármi baj.
Nem, arról ők nem tehettek, hogy nem találtam meg a páromat és Dastannak nem én voltam az igazi. Ők és a családom többi tagja nem szenvedhet többet miattam.
   Lehajtott fejjel ültem a sötétben és a csendben. Semmi féle hangot nem hallottam, így úgy gondoltam hangszigetelés lehetett a falakon, bár ebben nem lehettem biztos. Igazából még azt sem tudtam hol vagyok pontosan. Nem igazán számított volna, de jobb, ha az ember ismeri a ház alaprajzát, így könnyebb elmenekülni, csakhogy sajnos nem adták meg nekem ezt az információt, így viszont a vakszerencsére kell bíznom magam. Már ha egyáltalán eljutok odáig, hogy megpróbáljak kiszabadulni.
   Nagy fejtörést okozott nekem ez a helyzet, főleg mivel amúgy is fájt a fejem a sok ütéstől. A vérzés szerencsére már elállt minden sebemnél, de így is túl sokat veszítettem és ennek éreztem a hatását. Szédültem, a rosszullét kerülgetett, ezért nem is fáradoztam azért, hogy felemeljem a fejem, ám amikor a nagy vasajtó nyikorogva kinyílt felkaptam azt és meredten néztem előre.
   Úgy tettem, mint aki nem fél és magabiztos, ám mélyen legbelül megremegett a hitem.
   Hogy fogok ebből a slamasztikából kikerülni élve?
   A Vadászok vezére belépett a helyiségbe én pedig azonnal megmerevedtem. Hallottam a kezében csörögni valamit, de lemertem fogadni, hogy nem a kulcsa az.
   Igyekeztem megőrizni a higgadtságomat és nem fordultam meg a férfi viszont a hátam mögött maradt. Mögöttem sétálgatott fel-alá az őrületbe kergetve ezzel. Kíváncsi voltam, hogy mit tartogat számomra és nem is kellett sokat várnom, a válasz szinte azonnal meg is érkezett. A férfi a falhoz csapta a tárgyat, ami csattanó hangot adott ki. Megdermedtem egy pillanatra, mivel bárhol képes lettem volna felismerni ezt a jellegzetes pattogó hangot.
    Korbács. Méghozzá csörömpölő pengékkel a végén.
   Ültem tovább nyugodtan, bár belül kissé megijedtem. Ez egy hússzaggató, gyilkos fegyver volt, ami iszonyatos kínokat tudott okozni. A testem akaratlanul is megfeszült várva a fájdalmat, ami hamarosan el fog érni.
   – Még mindig nem tértél jobb belátásra? – kérdezte a Vadász felrázva ezzel gondolatmenetemből.
   Nem állt szándékomban neki adni a gyeplőt. Nem játszom az ő játékszabályai szerintem és ezt neki is tudnia kell, így figyelmen kívül hagytam a kérdést és inkább én tettem fel egyet:
   – Mennyi idő telt már el? Pár óra vagy egy éjszaka?
   A férfi válaszként rácsapott egyet a vállamra és csak nagy nehezen voltam képes megállni, hogy ne szisszenjek fel. A ruháim már cafatokban lógtak rajtam, semmi védelmet nem nyújtottak a pengék ellek, így azok belemartak a húsomba.
   A vérem és a fájdalmam szaga töltötte be a levegőt. Egyszerre volt fémes a vér miatt és csípős a kínoktól, amiket átéltem, de nem számítottam könyörületre.
   – Be kell, hogy valljam, te vagy eddig a legkitartóbb azok közül, akikkel ez idáig volt szerencsém találkozni. Persze a legtöbbel nem álltam le beszélgetni, inkább egyszerűen kivágtam szívüket.
   Olyan gúnnyal és gyűlölettel ejtette ki ezeket a mondatokat, hogy teljesen felhúzott, meg persze a mondanivaló jelentése is kihozott a sodromból. Ez a kis féreg nem lett volna képes csak úgy kivágni valamelyikünk szívét, ahhoz túl gyáva és arrogáns, hogy megtegye. Azonban akármennyire is utáltam ezt a férfit próbáltam türtőztetni magam.
   A férfi odasétált elém, majd elkapta azt állam és kényszerített, hogy emeljem meg a fejem. Belenéztem a szemébe, ami tele volt gyűlölettel és megvetéssel, de álltam a tekintetét.
   – Ne aggódj, veled más terveim vannak.
   Egyszerűen leköptem nem túl nőiesen, de most ez érdekelt a legkevésbé, majd morogni kezdtem és oda akartam kapni, hogy leharapjam az orrát, de még időben sikerült hátra húznia a fejét. Letörölte a nyálat az arcáról, majd a korbáccsal egy hatalmas pofont adott, amitől megszédültem és kis híján el is ájultam. Csak pár centivel kerülte el a szememet és rettenetesen elkezdett vérezni.
   – Ribanc. Megkapod a magadét! – fröcskölte a szavakat felém a Vadász.

   Nagyon felbosszantott ez a nő, de megőriztem a fölényem. Én voltam előnyben és nem hagyhattam, hogy ezt elfelejtve bármi reményt vagy fogáspontot adjak a bestiának.
   Még egy kísérletet akartam tenni rá, hogy megtörjem, - bár nem fűztem hozzá túl sok reményt – de ha mégsem sikerülne arra az esetre is volt ütőkártyám, ami a zsebemben lapult. Azonban itt most a móka ideje volt, legalábbis részemről. Elvigyorodtam és megsuhintottam a korbácsot.
 
   Rossz érzés fogott el. Folyamatosan a mellkasomat dörzsölgettem, mivel kellemetlen nyomás feszítette belülről, amit nem tudtam megmagyarázni.
   Úton voltunk Algernon-ék felé, hogy csatlakozzunk hozzájuk, de az éjszaka egy kis kitérőt kellett tennünk a telihold miatt. Megálltunk, mert nem szerettük volna, hogy ha az úton az emberek szeme láttára változunk farkassá, úgyhogy letettük az autót és a közeli erdős területen húztuk meg magunkat kerülve a feltűnést.
   Rettenetesen fáradt voltam. Ilyenkor nem szoktam túl sokat aludni, mindig őrködöm, de még a legminimálisabb pihenést is megvonta tőlem Selma és Andrei. Állandóan húzták egymás agyát és veszekedtek, ami morgást és verekedést jelentett. Akárhányszor álltam közéjük mindig újrakezdték, így egy perc nyugtom sem volt. a srác egyszerűen nem fogta fel, hogy nem egy súlycsoportban voltak, Selma pedig nem volt az a türelmes típus, aki szépen elmagyarázza ezt neki. Lobbanékony volt, ezért egyből ugrott és leharapta a fiú fejét, aminek persze veszekedés lett a vége. Már Nilay és én sem bírtam sokáig.
    Azt hittem ennek és a Holdnak köszönhetően vagyok frusztrált és emiatt érzem azt a nyilallást a mellkasomban, de valahogy mégsem állt össze a dolog. A Nap is felkelt már és folytattuk utunkat, szóval nem lehetett teljesen erre fogni. Ráadásul ez a telihold után kezdődött. Voltam már sokkal rosszabb helyzetben is, éreztem magam már rettenetesen, ez mégsem hasonlított semmi máshoz, amit eddig valaha is éreztem.
   A fájdalom csak nem akart elmúlni és egyre inkább az agyamra ment. Feszültté és ingerültté tett. Szerettem volna végre Annabell nyomára akadni, de még csak nagyon az elején jártunk. Még el sem kezdtük a kutatást, de én máris kikészültem, amit a többiek is észrevettek.
Megmagyarázhatatlan viselkedésem hamar az agyukra ment és ennek hangot is adtak.
   – Figyelj, Iain. Tudom, hogy most nehéz neked, mert Annabell…
   Valami iszonyatos erejű fájdalom hasított belém. Felnyögtem összeszorítottam a fogam és a mellkasomhoz kaptam. Az volt a szerencsénk, hogy nem én vezettem, mert akkor tuti, hogy azonnal balesetet szenvedtünk volna.
   Egyszerűen nem kaptam levegőt, mivel a tüdőm nem volt hajlandó kitágulni. A szívem olyan sebességgel vert, hogy majd kiugrott a mellkasomból, a vérem csak úgy száguldozott az ereimben. Morogtam, ziháltam és próbáltam úrrá lenni a testemen, kevesebb sikerrel.
   Nilay megállította az autót és lehúzódott, hogy ne zavarjuk a forgalmat. Mindenki felém fordult és meg akarták tudni, hogy mi történt, de én nem voltam képes megszólalni.
   Valami belülről égetett, aminek tudatára csak most kezdtek rájönni. Nem a saját fájdalmamat éreztem, hanem valaki másét, ami csak egy dolgot jelenthetett. Annabell. Valaki bántotta méghozzá iszonyatos kínokat okozott neki, amit még én is képes voltam ilyen szinten érzékelni, pedig ki sem alakult közöttünk a kötés rendesen.
   Ez vért kívánt. Az ösztöneim üvöltve sikoltoztak, hogy védjem meg a nőt és nekem szándékomban is állt azt tenni. És miután megöltem mindenkit, aki egy ujjal is hozzá mert érni a páromhoz, lesz egy két elszámolni valóm a nővel, amiért hagyta, hogy bántsák, na meg persze azért, mert elment.
   Elmosolyodtam, de nem az öröm vezérelt, hanem a vak bosszúvágy. A gyilkos ösztön.
   Elég vad arckifejezést vághattam, mivel a többiek csak ennyit mondtak:
   – A francba!

2013. szeptember 23., hétfő

Üvöltő Szenvedély - 18.fejezet /Részlet/





"Lehajtott fejjel ültem a sötétben és a csendben. Semmiféle hangot nem hallottam, így úgy gondoltam hangszigetelés lehetett a falakon, bár ebben nem lehettem biztos. Igazából még azt sem tudtam hol vagyok pontosan. Nem igazán számított volna, de jobb, ha az ember ismeri a ház alaprajzát, így könnyebb elmenekülni, csakhogy sajnos nem adták meg nekem ezt az információt, így viszont a vakszerencsére kell bíznom magam. Már ha egyáltalán eljutok odáig, hogy megpróbálják kiszabadulni.
Nagy fejtörést okozott nekem ez a helyzet, főleg mivel amúgy is fájt a fejem a sok ütéstől. A vérzés szerencsére már elállt minden sebemnél, de így is túl sokat veszítettem és ennek éreztem a hatását. Szédültem és a rosszullét kerülgetett, ezért nem is fáradoztam azért, hogy felemeljem a fejem, ám amikor a nagy vasajtó nyikorogva kinyílt felkaptam azt és meredtem néztem előre.
Úgy tettem, mint aki nem fél és magabiztos, ám mélyen legbelül megremegett a hitem.
Hogy fogok ebből a slamasztikából kikerülni élve?"

2013. szeptember 11., szerda

Üvöltő Szenvedély - 17.fejezet

Végre itt a feji. Tényleg bocsi a csúszások miatt, de olyan sok az órám ,hogy nehezen tudok bármire is időt szakítani. Azért majd igyekszem legalább havi rendszerességgel egy fejit feltölteni. :)
 Jó olvasást. :D


17. fejezet


   Végül az este is eljött. Egész nap csak hajtottam, alig álltam meg. Rettenetesen ideges voltam a telihold miatt, amikor egyszerre voltunk erőnk teljében gyengeségeinkkel együtt is. Most egyedül voltam, ami nem volt a legszerencsésebb helyzet, de alkalmazkodnom kellett. Egy olyan településre akartam tölteni az estét, ahol, ha nem is öleli körbe a várost, de azért elég nagy erdős terület található a közelben. Ha mégsem sikerülne, akkor kinn kellene töltenem az éjszakát, bár valószínűleg így is úgy is. Nehéz lenne egy farkas jelenlétét megmagyarázni a város kellős közepén.
   Úgy döntöttem inkább nem kockáztatok és leparkoltam az autót egy kisebb erdő szélén, viszonylag elrejtve az emberek szeme elől és a fák közé siettem. Ha csak valaki külön nem keresi, akkor nem fogja felfedezni, de úgy hallottam itt nagyobb volt a Vadászok jelenléte, így erre is számítanom kellett. Bár lehet még örültem is volna annak, ha egy csoport megtalál és megpróbál elfogni.
Reménykedve és kissé aggódva, de végül bevettem az erdőt. Először körbejártam és felmértem a terepet, hogy semmi ne érjen meglepetésként, majd a terület közepe felé vertem tanyát és vártam, míg a nap lemegy és át nem alakulok.
   Az idő, ami csak egy vagy két óra volt, egy egész örökké valóságnak tűnt, míg végül az utolsó napsugarak is eltűntek és átvette az ég felett uralmát a Hold. Ekkor kezdődött meg az átalakulásom, ami nem tartott sokáig, de annál fájdalmasabb volt. A csontjaim összementek és megnyúltak, az arcom átalakult egy vadállat pofájává és lassan az egész testem átváltozott. Kinőtt a szőröm, érzékim még jobban kiélesedtek. Eggyé váltam a természettel és csak hallgattam annak hangjait.
   Élveztem a pillanatnyi nyugalmat, mivel az ösztönöm azt súgta, hogy történni fog valami. A zsigereimben éreztem és már alig vártam, hogy eljöjjön az a pillanat. Nem szerettem tűkön ülni, de már nem kellett sokáig várnom.
   Az elején nem történt túl sok dolog. Csak hallgattam a körülöttem mozgolódó állatokat, akik ösztönösen elkerültek, de azért kíváncsiak is voltak. Az őzek se túl messze haladtak el mellettem, miközben én egy fa alatt pihentem. A szívem csak úgy zakatolt, minden zajra füleltem és figyeltem. Várakoztam.
   És akkor meghallottam. Emberi lépteket és fojtott suttogás hangját. És persze a puskák összetéveszthetetlen hangjával, mikor megtöltik. Eljött az én időm, úgyhogy harcra készen felálltam. Kezdődjék a játék.

   Ez az éjszaka is eljött. Most a legaktívabbak a vérfarkasok és mi pont erre vártunk és készültünk, úgyhogy most nekivágunk. Most nem a városra fogunk koncentrálni, hanem azok környezetére, mivel tudtuk, hogy a szörnyetegek farkas alakban nem mászkálhattak az emberek között, így mi követni fogjuk őket.
   Már tűkön ültem. Dörzsöltem a tenyerem és fentem a késeim, hogy belevághassam az egyikükbe, aki embereket öl minden lelkiismeret furdalás nélkül. Amit véghez viszünk egy szent küldetés volt az emberek védelme érdekében, akik még csak nem is voltak tisztában a veszéllyel, így magunkra vállaltuk ennek terhét.
   Most ennek csúcsosodása volt a mai este és az összes telihold, ami még ránk várt. De már a zsigereimben éreztem, hogy a mai napon valami más lesz.
   Ugyan egyedül voltam a szobámban, de a házban már nyüzsögtek a tettre kész Vadászok méghozzá farkas vérre szomjazva. Én is pontosan így éreztem és már indultam is volna, amikor egy hang megszólalt a fejemben.
   – Drake Hunt!
   Megfagyott bennem még a vér is. Mozdulatlanná dermedtem és vártam, hogy mi fog történni. Eddig csak megérzéseim voltak, amiket saját magamnak tulajdonítottam, de ez más volt. Még sosem hallottam ilyen vérfagyasztó hangokat a fejemben és nem tudtam mire vélni. Az, hogy kezdek megbolondulni teljesen kizárt volt.
   – Ki az? – kérdeztem félhangosan. Nem akartam az embereim figyelmét felkelteni.
   – Az nem fontos. – A levegő hirtelen túl nehéz lett és feszültséggel teljes. Továbbra is egyhelyben álltam és vártam, hogy az ismeretlen folytassa. – Az ellenség nagyon közel van. A környező erdőkben bujkál. Menj és keresd meg, de ne öld meg!
   Kérlelhetetlen és ellentmondást nem tűrő parancs ellenére felállt a hátamon a szőr az izgalomtól. Mindegy is volt kitől származott az információ, ha vérfarkasokhoz vezetett minket. Bárki is volt a hang tulajdonosa ugyanúgy utálta azokat a szörnyetegeket, mint mi, így hallgattam rá.
Lerohantam a lépcsőn kettesével véve azokat, közben pedig utasításokat üvöltöttem. Elkezdődik a vadászat.

   Már vagy egy órája bolyongtunk minden bokrot átnézve és már csak egy terület maradt, amit még nem vizsgáltunk át. Már azon gondolkodtam, hogy a hang a fejemben átvert, vagy csak képzelődtem, de még át akartam nézni az erdő maradék részét mielőtt elhamarkodott következtetésre jutnék. Bár kicsi volt az esélye, hogy bármit is találjunk ott.
   Nyomultunk előre és akkor az a különös érzés fogott el, hogy nem vagyunk egyedül. Ez csakis akkor szokott előfordulni, mikor az ellenség közelében voltam. Hatodik érzéknek neveztem, ami eddig még sosem hagyott cserben. Több puska is volt nálunk megtöltve, de most a kisebb kaliberű kézifegyvereket is megtöltöttük.
   – Főnök, egy autó! – suttogta valaki.
   És tényleg. Egy piros Sedan parkolt a fák között elbújtatva úgy, hogy az útról ne lehessen látni.
   Remek – gondoltam magamban.
   Ezek után csak kézjelekkel kommunikáltunk, én pedig előre mutattam, jelezve, hogy haladjunk előre. Mindenki fülelt és nagyon figyelt. Az egész csapatom, mind a húszan itt voltunk, hogy elkapjuk a vérfarkast, aki itt húzta meg magát. De nagyon óvatosnak kellett lennünk, hisz hihetetlenül veszélyes egy bestia lehet.
   Minden csöndes volt, nem lehetett látni semmit. A vadállatok mind elmenekültek előlünk, így csak néhány bagoly hangját és denevéreket lehetett hallani. Semmi mást. Aztán egy fojtott sikoly és az egész csapat igazolást nyert, hogy rajtuk kívül van itt még valaki.
   Éjjellátó készülékeink a Hold fényében tökéletesen működtek, így mindenki megindult a mozgolódás irányában megtartva az alakzatot.
   – Ott van! – kiáltotta valaki és mindenki arra fordult amerre a férfi mutatta.
   És valóban. Egy árnyat láttak elsuhanni a bokrok között, végre üldözőbe vehettük a farkast. Ám láthatóan az nem adta könnyen magát. Bár az embereim lőttek rá, de a legtöbb golyót sikerült elkerülnie, a többi pedig csak súrolta, ami nem volt halálos és nem is lassította le túlzottan. Ám ez nem maradhatott így örökké. Megsebesült, ezért csak idő kérdése volt a győzelem, emiatt nyugalomra intettem magam.
      Az izgalmam a tetőfokára hágott, ahogy a többieké is. Az adrenalin szintem az egekbe szökött és alig hallottam valamit a saját szívverésemtől. Le kellett hát nyugodnom, így mély lélegzeteket vettem és a feladatra kezdtem összpontosítani.
   Mivel hangtompítót használtunk, így nem keltették fel senki figyelmét, miközben mégis hatékonyan tudtak működni a többi ember veszélyeztetése nélkül is.
Ám az állat nem adta könnyen magát. A sötétséget próbálta kihasználni, de mi is felkészültek voltunk és ismertük ellenségeink erősségeit, így ez a trükk nem jött be. Viszont olyan gyorsan mozgott, hogy nehezen tudtuk szemmel követni, így le tudott teríteni párat közülünk. Azonnal elharapta a torkukat, kíméletlenül megölte őket, ezért mi sem fogunk kegyelmet tanúsítani, bár nem volt szándékomban megölni őt. Nagyon hasznunkra lehetett élve, már ha sikerül elfognunk. Ha nem, akkor megöljük, mindegy milyen hangot hallottam ma fejemben. Semmi féle vízió, vagy képzelgés miatt nem hagyhattunk futni egy ilyen veszélyes ellenfelet.
   Embereim nehezen követték a bestiát, de én képes voltam bizonyos fokig látni a mozdulatait. Pontosan ezért céloztam és lőttem, de csak súrolta az állatot az egyik lábán, ami láthatóan lelassította a sok vérveszteség következtében. Végül csapatmunkával sikerült bekerítenünk és miután elterelték a figyelmét egy másik lövéssel, képes voltam leütni a puskatussal a farkast, így annak halála nélkül tudtuk elfogni.
   A hang a fejemben elégedettséggel mormolt, egyben nekünk is örömteli élmény volt, még csak most kezdődött a móka része. Felülmúltuk elvárásaimat a csapatommal együtt. Ez volt az eddigi legnehezebb vadászatunk, mivel az állat nem adta könnyen magát.
   Vártunk. Tudtuk, hogy ha elveszítik az eszméletüket, akkor visszaváltoznak és már nagyon kíváncsi voltam, hogy férfit, vagy nőt fogtunk-e el. Abból, amit láttam le mertem volna fogadni, hogy férfit.
Ezért ott álltunk a test fölött, ami lassan átalakult egy meztelen női alakká, ami megdöbbentő volt, ám annál nagyobb izgatottsággal töltött el. Nem tudtam elképzelni, hogy képes így küzdeni egy nő, de most ez izgatott a legkevésbé.
   Nem volt időnk jobban megnézni, ezért nagyon meglepődtünk, hogy a szörnyeteg egy nő volt. Ennek csak örültünk, mivel nem várt szerencse és áldás hullott az ölünkbe.
Elvigyorodtam.
   – Ez a szerencse napom.
   A nőstényt elvittük a házamba és az alaksorba zártuk, ami egy hangszigetelt, vérfarkas-biztos szobát jelentett tele kínzó eszközökkel, amiket előszeretettel használtam is, ha volt kin. Most éppen ez a helyzet állt fel.
   A nőt az embereim lekötözték egy székhez, majd lelocsolták vízzel, hogy felébresszék. Sikerrel is jártak, a bestia köhögve és hunyorogva a szemébe világító lámpától tért magához. Először meglepettség látszott az arcán, majd érzelmeit elrejtve maszkot öltött. Ám ez sem segíthetett rajta, mivel biztos voltam benne, hogy képes leszek megtörni.
   Amikor rám emelte a tekintetét és biztos voltam benne, hogy figyel, megszólaltam:
   – Üdvözöllek a pokolban.