2011. november 28., hétfő

Vérfarkasok éjszakája sorozat - Üvöltő Fájdalom 22.fejezet

Itt a kövi fejezet. Jó olvasást és sok kommentet kérek :)


22. fejezet


-         Nocsak, nocsak? Talán zavarunk?
Stefan és Raul is megállt mögöttem. Mozdulatlanul várták a döntésem. Éreztem Stefan izgalmát. Már nagyon harcolni akart. Raul is hasonló lelkiállapotban várt az ítéletemre. Ők nem vették magukra Marek árulását, ahogy én sem.
A hangomban nem hallatszott a meglepettség, hisz nem is voltam az. Bár arra nem számítottam, hogy Marek is elárul majd, de nem lepődtem meg. A veszély mindig fenn állt, hogy az ilyesmi megtörténik, ezért sosem lepődtem meg. De hogy pont Marek. Erre egyáltalán nem számítottam. Nem tudtam elképzelni mi indoka lehetett erre. Nem hittem, hogy megesett a szíve Mayán. Az lehetetlen volt, hisz akkor már évekkel ezelőtt lépett volna. Akkor mégis mi oka lehetett?
Most az egyszer nem tudtam erre a kérdésre a választ és ez nagyon dühítő volt. Választ akartam kapni.
Maya teljesen lefagyott, a többiek azonban gyorsan felocsúdtak meglepetésükből és hamar reagáltak az új helyzetre. Támadó pozícióba álltak és várták, hogy reagálok. Fegyvereik már a kezükben voltak. A felállás előnytelen volt számomra, hisz hatan álltak hármunkkal szemben. Azonban ez nem sokáig lesz így. Mayának nincs más választása, mint az oldalamon harcolni és így az esélyek is jobbak lesznek, mint ahogy most.
Elmosolyodtam, bár inkább egy vicsorgásra hasonlított. Játszottam az ártatlant.
-         Marek, mit keresel itt? Miért nem fekszenek Dastanék holtan? A saját vérükbe fagyva? – Mayára néztem miközben ezeket a szavakat mondtam. Tudtam, hogy ez olyan számára, mintha kést szúrnék a szívébe. A mosolyomat most elrejtettem – Hm?
Most Marekhez fordultam és kérdőn néztem rá, de ő nem szólt semmit. Csak ott állt a Vadászok holteste mellett. A hallgatása nagyon irritált.
-         Csak nem Mayának akarsz segíteni? Rossz döntés lenne barátom, ha megesne rajta a szíved. Hidd el.
Marek hűvös hangja nem tévesztett meg. Bár mindig ezt a hangszínt használta, most mégis más volt. A férfi volt más. A szavai sem győztek meg.
-         Elrontottad a tervemet, Meddox. Most már nem tudok a bizalmukba férkőzni.
Még hittem is volna Mareknek, ha nem látom Dastan mellett álló nő döbbent arckifejezését. Nem tudta elrejteni sebzett tekintetét, akármennyire is próbálta. Azonnal összeállt bennem a kép. Szóval Marek rátalált a párjára. Érdekes.
Az ösztöneim most sem csaptak be. Tudtam, hogy nem stimmel valami a férfival és most már azt is tudtam, hogy mi.
Megpróbáltam elhitetni velük, hogy hiszek Marek meséjének.
-         Valóban? Sajnálom. Ha megosztottad volna velem a terveidet, akkor nem avatkoztam volna közben, de azt hiszem most már mindegy.
Tudtam, hogy Mareket nem sikerült meggyőznöm. Nem lehetett biztos abban, hogy hazudok-e vagy sem. Ugyanis mindig is kiszámíthatatlan voltam. De annyira azért ismert, hogy nem vagyok oda az árulásokért, így őt nem verhettem át. Láttam a szemén, hogy nem hisz nekem, de reménykedtem benne, hogy a többiek nem ennyire okosak.
Mielőtt bárki bármit tehetett volna megéreztem, hogy társaságot kaptunk.




Alig tettem túl magam Marek szavain, máris újabb vendégeink érkeztek. Mélyet szippantottam a levegőbe. Emberek szagát hozta a szellő. Újabb Vadászok. Kardom a kezemben volt, de egyáltalán nem voltam felkészülve. Alig tudtam követni az eseményeket és ez nem tetszett. Teljesen kifordultam önmagamból, amióta találkoztam Marekkel. Az életem kisiklott a megszokott medréből, és már nem tudtam úrrá lenni az események folyásán. Egyszerűen kihúzták a lábam alól a talajt egy pillanat leforgása alatt. Fogalmam sem volt mit hoz a jövő, de reménytelennek láttam.
De sajnos most nem volt időm gondolkodni. A Vadászok csak arra vártak, hogy hibázzak és megöljenek. Akármennyire is kilátástalan volt a helyzet, nem akartam meghalni. Még nem. Úgyhogy felráztam magam és a harcon kívül minden mást száműztem a fejemből.
Fél szememmel azért figyeltem Meddoxékat is, mert ha ezt a pillanatot választják arra, hogy megtámadjanak minket, akkor felkészültnek kellett lennem. De nem tettek semmit. Ők is a Vadászokra figyeltek. Fegyverszünet jött létre köztük és köztünk. Ellenségem ellensége a barátom alapon együtt harcoltunk. De csak most az egyszer. És azzal is tisztában voltam, hogy abban a pillanatban vége a kimondatlan megállapodásnak, amint az utolsó Vadász is kileheli a lelkét.
A lépések zaja egyre erősödött. Sokan voltak. Gallyak reccsentek. Nagy csatának nézünk elébe.
Pattanásig feszültem. Nem tudtam tovább várni, ezért nem várva be a többieket, előrevetettem magam. Csendben, de gyorsan lopakodtam egyre közelebb az ellenséghez.
-         Natalie! – hallottam Sebastian visszafojtott hangját.
Nem törődtem vele. Előre lendültem. Az ostoba emberek azt hitték meglephetnek minket, de egy vérfarkast nem lehetett csak úgy becserkészni, így váratlanul érte őket, hogy én támadtam először. Egy fa takarásából ugrottam rá az első Vadászra és szíven szúrtam. Kihúztam a kardot, majd elvágtam egy felém rohanó ember nyakát, aki gyorsabban reagált, mint a többiek. Vért fröccsent és én érzéketlenül néztem az ellenségem halálát. Bal kézzel előkaptam a tőröm és elhajítottam. Pontosan egy Vadász mellkasába állt bele, aki odakapott a sebhez, majd holtan zuhant a földre.
Olyan gyorsan történt minden, hogy a többiek csak most értek ide. Nem figyeltem rájuk, már ugrottam is a következő emberre.
Az agyamat kikapcsoltam, hogy ne szörnyedjek el saját magamon, azon, hogy mit teszek éppen. Máshogy nem tudtam volna elviselni azt, hogy emberek életét ontom ki. Miközben gépiesen tettem a dolgom, hogy életben maradjak Marekre gondoltam. Elítéltem azért, mert ölt, miközben én is azt tettem éppen. De ő ártatlanokat gyilkolt. A saját szememmel láttam. Én legalább olyan embereket öltem meg, akik ártani akartak nekem, miközben én soha senkit nem bántottam. Azonban ez a tudat nem tette könnyebbé.
Nem agyalhatok most ezen. Nem lehetek a férfival és kész! Nem is gondolhatok rá!
De hogyan ne gondoljak rá, miközben kétségek közt vergődök miatta? Vajon igaz volt, amit mondott és tényleg csak tőrbe akart csalni minket? Vagy Meddoxot akarta becsapni?
A híres ítélőképességem és emberismeretem ezúttal cserbenhagyott. Marekkal kapcsolatban semmiben sem lehettem biztos és ez nyugtalanító volt.
Egy pillanatnyi lélegzetvételhez jutottam. Kissé szaporán vettem a levegőt. A halott Vadászok helyére újabbak és újabbak léptek. Sosem fogytak el, pedig mindannyian keményen harcoltunk. A ruhám véres lett és még az arcomon is vérfoltok voltak. Egy pillanatra megálltam és körbenéztem. Nem támadott rám új Vadász, de a többiek még keményen harcoltak. A nagy csata hevében észre sem vették, sem Dastan, sem pedig Meddoxék, hogy milyen közel is vannak egymáshoz. Dastan és Meddox szinte egymás mellett állt, mégis csak a Vadászokra koncentráltak. Algernon és Maya egymásnak háttal harcoltak, így védve egymást a támadásoktól. Marek pedig Sebastiantól nem messze harcolt. Meglepődtem, hogy nem támadnak egymásra, pedig ki nem állhatták a másikat. Annak viszont örültem, hogy nem estek egymásnak.
Nem láttam, hogy bárki is nagyobb sérülést szenvedett el pár karcolásnál, így megkönnyebbültem. Marek megérezte, hogy figyelik és felém fordult. Annyira elkalandozott a figyelmem, hogy nem vettem észre az egyik férfit, aki pisztoly rántott és rám célzott. Marek figyelmeztetett.
-         Natalie! Mögötted!
Villámgyorsan megfordultam és egy pisztoly csövével néztem szembe. Lövés dörrent.
Már vártam a fájdalmat. Biztos voltam abban, hogy most meghalok, de az érzés elmaradt. A férfi, aki rám célzott holtan rogyott össze. Döbbenten néztem a halott Vadászra, majd abba az irányba fordultam, ahonnan vélhetőleg jött a lövés. Marek kezében ott volt a pisztoly, csövéből kis füst szállt fel, jelezve, hogy nem rég használták.
A jelenettől mindenki megfagyott egy pillanatra. Még a Vadászok is. Meg sem bírtam mozdulni, annyira sokkoló volt ez az egész. Marek és én egymás szemébe néztünk. Bár messze voltunk egymástól mégis létrejött közöttünk egy kapcsolat, amit nem tudtam volna szavakba önteni. Egyszerűen csak létrejött és én éreztem. Marek megmentette az életemet. Az a férfi, aki haragudott rám és úgy vélte csak kihasználtam. És mégis, ő volt az, aki meghúzta értem a ravaszt. Egyszerűen nem tudtam megmagyarázni azt az érzést, amit hatalmába kerített. Egyszerre éreztem hálát és örömet, ugyanakkor némi bizonytalanságot is.
Azonban ez az öröm nem tartott sokáig. A Vadászok hamar felocsúdtak meglepetésükből és újra támadásba lendültek, de Marek nem figyelt eléggé. Megpróbált elugrani a kard elől, de az megállíthatatlanul belefúródott az oldalába.
Felsikítottam. Alig ismertem meg saját kétségbeesett hangomat. Marek felé vetettem magam, aki nem tétlenkedett. Csak szitkozódott egyet a fájdalom miatt, majd tovább folytatta a harcot, mintha mi sem történt volna. Én azonban elvesztettem a fejem. Többé nem érdekeltek a kételyeim. Az érzések egy pillanat alatt elöntöttek a férfi iránt. Már magam előtt sem tagadhattam. Odaértem Marekhez és az őt körülvevő Vadászok gyűrűjéhez. Egyesével végeztem az utamba kerülő ellenséggel. Végül elértem a férfihoz és védelmezően elé álltam.
A Vadászok száma lassan fogyatkozni kezdett.
-         Sebastian! – kiáltottam el magam.
Nem voltam képes harcolni annyira aggódtam.
Sebastian leszúrt egy Vadászt, majd gyorsan rám pillantott. Amint meglátta az arckifejezést, tudta mit szeretnék. Szó nélkül odasietett és helyettem is figyelt, hogy én megnézhessem Marek sebét. Bár Bastian ki nem állhatta Mareket, mégis a jó barátom volt és megtette ezt értem.
-         Köszönöm.
Ennyit suttogtam a barátomnak, majd ahhoz a férfihoz fordultam, aki ellopta a szívem.




Láttam Maya arcán az aggodalmat, a félelmet, de nem akartam, hogy aggódjon miattam. Amikor láttam, hogy az a Vadász majdnem megöli… Olyan félelmet még soha életemben nem éltem át. Rájöttem, hogy Natalie többet jelent a tulajdon életemnél is. Muszáj volt tennem valamit. És ha ez a kis karcolás volt az ára, hogy ő életben maradjon, hát akkor örömmel fizettem meg ezt az árat. Fájt ugyan a sérülés, de nem érdekelt. Natalie jól van és csak ez számított.
Az ajkam mosolyra húzódott Natalie aggodalmán. A lány ledobta a földre a kardját és lehúzta a kabátom cipzárját.
Lehajoltam és a fülébe suttogtam:
-         Nem hittem volna, hogy egyszer vetkőztetni fogsz.
Natalie keze megállt egy pillanatra. Felegyenesedtem ő pedig felemelte a fejét és a szemembe nézett. Majdnem elnevettem magam.
-         Bolond. – motyogta az orra alatt Natalie, majd felhúzta a pulóverem és a pólómat.
-         Hagyd, semmiség. – tiltakoztam. Hisz tényleg az volt, de Nataliet ez nem érdekelte.
-         Mutasd!
Ez parancs volt én pedig engedelmeskedtem. Engedtem, hogy megnézze a sebem. Én magam nem néztem oda. Nem érdekelt.
-         Jesszus, ezt azonnal el kell látni.
-         Semmi szükség rá. Be fog gyógyulni.
-         Na de…
-         Sosem bíbelődtem ezelőtt ilyesmikkel és eddig sem haltam meg. Most sem fogok.
Natalie szemébe néztem, hogy kiolvashassa onnan, hogy igazat mondtam, és hogy nem tágítok e kérdésben. Natalie nem tetszése jeléül szúrós tekintettel nézett vissza rám és összeszorította azt a gyönyörű száját. Azonnal vágy ébredt bennem. A közönyöm, amit fent akartam tartani szertefoszlott. Nem harcolhattam az érzéseim ellen és ezt én is beláttam. Annyira akartam ezt a nőt, hogy majd beledöglöttem. Belélegeztem csodás illatát. Meg akartam érinteni. Meg is tettem volna, de sajnos nem volt rá időm.
A varázst megtörte egy Vadász üvöltése, aki ránk támadott. Nagy megdöbbenésemre Sebastian eltette láb alól a férfit. Pislogtam zavaromban. A férfi mintha olvasott volna a gondolataimban, felénk fordult és ezt mondta:
-         Nem érted tettem.
Nem válaszoltam. Én is tudtam. A feszültség egyre nőtt és ennek Natalie vetett véget.
-         Oké. Ezt már elrendezzük a harc után, oké fiúk?
Kelletlenül, de mindketten bólintottunk.
-         Rendben. Most pedig végezzünk velük.
Láttam Natalien, hogy szívesen visszatartott volna, de nem tette. Tudta, hogy úgysem állnék félre és hagynám, hogy helyettem vagy éppen értem harcoljanak, így én is folytattam a harcot. Az utolsó Vadászt is megöltük, de tudtam, hogy ezzel még nincs vége semminek. Sőt, most kezdődik csak az igazi csata.
Meddox az egyik Vadász holtteste előtt térdelt. Kihúzta mellkasából a kését, majd lenyalta a vért a pengéről, közben pedig felegyenesedett. Rám nézett.
-         Na jó, most, hogy eltettük láb alól a zavaró tényezőket, azt hiszem, neki kezdhetünk az igazi harcnak, nem gondoljátok?
Végül eljött ez a pillanat is. De bár ne jött volna el. Korántsem volt még vége a véres küzdelemnek, pedig így is túl sok vér folyt el ma. Körülöttünk mindenütt halott emberek teteme feküdt.
Nem, korántsem volt még vége. Tisztában voltam vele, hogy a halálig tart majd ez az összecsapás. Halálig.

2011. november 20., vasárnap

Vérfarkasok éjszakája sorozat - Üvöltő Fájdalom - 21.fejezet

Hát itt a kövi fejezet. Jó olvasást :) És lécci írjatok véleményeket.

21. fejezet


-         A kishúgodat?
-         Igen. A Rejtőzködőknél tartják fogva és Meddox egyik embere is vele van. Ha Vlad nem kap hírt Meddoxtól, akkor megöli Safirát és ha megpróbálok megszökni, akkor megkínozzák. Nem ellenkezhetek Medoxxal, Algernon, mert itt nemcsak az én életemről van szó.
-         Megmentjük.
Algernon azonnal rávágta a választ és megragadta a karom, tartott, hogy ne fordulhassak el tőle. Fanyarul elmosolyodtam.
-         Nem tudod. A Rejtőzködők nem szívesen fedik fel a kilétüket, emellett Vlad, ha úgy érzi, hogy valaki megpróbálja megmenteni a húgomat, akkor megöli az illetőt vagy Safirát. Élve csakis Meddox parancsára hagyhatja el a Rejtőzködőket.
Sokat gondolkodtam ezen és próbáltam kitalálni valami tervet, de semmi kivitelezhetőt nem tudtam kitalálni Safira megmentésére. A Rejtőzködők a vérfarkasok egy olyan csoportja, akik elrejtőztek mind az emberek, mind pedig a többi vérfarkas elől. Nagyon kevés embert fogadnak be a soraik közé és nagyon bizalmatlanok az idegenekkel szemben. Senki sem tudja hol táboroznak és sokszor változtatják táborhelyüket. Szinte lehetetlen volt megtalálni őket és ez jelentette a legnagyobb problémát Safira megtalálásában. Ezért is nem sikerült korábban. Most már fel is adtam, hogy megpróbáljam. Valami mást kellett kitalálnom, de eddig nem sikerült.
-         A király talán tudja hol vannak.
-         Senki sem tudja.
Bár a Rejtőzködők nem tagadták meg Oresztészt, mint királyt, de nem is követték minden törvényét. Jobban szeretnek magukban lenni, mint a civilizációban.
-         Ha ez az oka, amiért Meddoxxal vagy, akkor megígérem, hogy kiszabadítom és akkor te is szabad leszel.
Boldoggá tett Algernon ígérete, de nem akartam reménykedni. A remény megölne.
-         Ne ígérj olyat, amit nem tudsz betartani.
Algernon belenézett a szemembe. Csak elszántságot láttam, semmi tétovázást.  
-         Nem szoktam felelőtlenül ígérgetni.
Elhittem, de akkor sem reménykedhettem.
-         Gyere, Dastan felhívja Oresztészt. Ő majd tud biztosat mondani.
Bólintottam. Nem volt erőm ellenkezni.




Istenem, de boldog voltam. Igen, Maya testvére veszélyben volt, de ha őt megmentem, akkor semmi sincs veszve és esélyem lesz Mayánál. Akkor megszabadul a béklyóitól és talán akkor megnyílik előttem. Remény és melegség töltötte el a szívem. Végre van remény, végre látom merre tartok, szinte már a kezemben tartottam a győzelmet. Nincs azaz ember, vagy vérfarkas, aki megállíthatna.
Gyors tempóban sétáltunk egymás mellett és hamar visszatértünk Dastanékhoz. Én egyből Dastan felé vettem az irányt. Mikor odaértem, halkan odasúgtam a barátomnak:
-         Beszélnünk kell.
Dastan bólintott és kicsit eltávolodtunk a többiektől. Ekkor kezdtem el:
-         Dastan, hívd fel a királyt. Ő biztosan tudja hol táboroznak most a Rejtőzködők.
A barátom felvonta a szemöldökét és nem értette hirtelen érdeklődésemet irántuk. Sosem emlegettük őket, hisz nem tartoztak közénk, nem akartak kapcsolatba lépni velünk.
-         Miért akarod tudni, hogy hol vannak?
Lehalkítottam a hangom, bár eddig sem beszéltem hangosan. Úgy éreztem Maya nem akarja, hogy a többiek megtudják, miért van Meddoxxal. Örültem, hogy engem mégis a bizalmába fogadott. Reménnyel telt meg a szívem. Bármit megtettem volna, csak hogy az enyém legyen.
-         Maya húgát ott tartják fogva. Ha megtudnám hol vannak, ki tudnám szabadítani.
Elmondtam Dastannak ezt, mert magától is rájött, hogy Mayáról van szó. Bár nem kellett ezért megerőltetnie az agytekervényeit. Amúgy is kihúzta volna belőlem.
-         Megkérdezem, de nem ígérek semmit.
-         Köszönöm.
Dastan megveregette a vállam, majd elővette a telefonját és odébb húzódott én pedig visszatértem Mayáékhoz. Épp akkor értem vissza, mikor Marek egy gyufát dobott a halott Vadászok holttestére. Egy halomba gyűjtötték őket és a legfelső Vadász ruhája tüzet fogott, majd a tűz tovább terjedt.
Ránéztem Mayára, aki sem Marekhez sem a többiekhez nem csatlakozott. Ott állt egymagában és meredten nézte a halott Vadászok testét. Meg akartam vigasztalni a lányt, ezért megindultam felé, de Maya megérezve a közeledésem feltartotta a kezét jelezvén, hogy ne menjek közelebb. Nem nézett rám. Ismét elzárkózott előlem, pedig reménykedtem, hogy közelebb kerültünk egymáshoz. De Maya nem könnyítette meg az életemet. Felsóhajtottam és azon tűnődtem mit csináljak most. Mi legyen a következő lépésem.




Mélyen és kellemesen aludtam, mikor a telefon csörgése ébresztett. Nem mozdultam, gondoltam, majd elhallgat és nem éreztem késztetést arra, hogy felvegyem. Próbáltam visszaaludni, de az az átkozott ketyere csak nem akart elhallgatni. Káromkodva megfordultam és lekaptam a telefont az ágy melletti éjjeliszekrényről. Majdnem sikerült levernem a lámpát, de nem érdekelt. Korán volt és nem szerettem korán felkelni.
Még csukott szemmel vettem fel a telefont.
-         Mi az? – förmedtem rá a vonal másik végén lévő emberre.
-         Apám – azonnal felpattantak a szemeim a fiam hangja hallatán – Mi híred van?
Máris éberen figyeltem. Felültem az ágyban és erősen megmarkoltam a telefont.
-         Semmi érdemleges. Azonban lenne egy kérdésem hozzád, ami nagyban segíthet nekünk.
-         Mit akarsz tudni?
Dalma is ébredezni kezdett a hangomra. Mocorgott és forgolódott. Gyönyörű volt, mint mindig. De végül újra a beszélgetésre koncentráltam.
-         Tudod hol vannak jelenleg a Rejtőzködők? – Dastan lényegre törő volt, mint mindig, azonban a kérdése meglepett.
-         Nem. Fogalmam sincs. De miért akarod tudni?
-         Ki tudod deríteni?
-         Talán. De még nem válaszoltál, fiam – a hangom apai érdeklődésből királyi hangszínné vált. Dastan azonnal megérezte a változást.
-         Algernonnak kell, hogy meggyőzze az egyik kívülállót, hogy álljon át hozzánk. Zsarolják és segíteni akarunk nekik. Apám, ez NAGYON fontos.
Dastanon érződött, hogy ez a dolog nagyon fontos. Életbevágóan.
-         Rendben. Megteszek minden tőlem telhetőt – témát váltottam – Megérkezett már a csapat?
-         Még nem.
-         Értem. Milyen most ott a helyzet?
-         Egyenlőre nem történt semmi, de hamarosan harc lesz.
-         Akkor sok sikert fiam. Nyernetek kell.
-         Tudom.
-         Hívlak, ha van valami.
-         Rendben.
Letettem a telefont. Ránéztem Dalmára, aki nem ébredt fel a beszélgetésre, bár úgy gondoltam nem sok kell hozzá, hogy mégis felébredjen édes álmából. Ezért felkeltem, magamra kaptam egy köntöst és a titkos ajtón keresztül kimentem a trónterembe. A telefonomban volt egy szám, ami Balthazar, a Rejtőzködők vezetőjének mobilszáma volt. Ez volt az egyetlen szám, amivel kapcsolatba lehetett lépni a férfival és a követőivel. Azonban ha a férfinak nem volt kedve felvenni, nem tette meg. Nem voltam biztos benne, hogy fogadja a hívásom, hisz sosem próbáltam meg ezen a számon kapcsolatba lépni Balthazarral.
Leültem a trónomra és tárcsáztam.




Éppen hogy letettem a telefont, az újra csörögni kezdett. Felvettem.
-         Igen?
-         Dastan, Declan vagyok. Pár perc múlva megérkezünk Marosvásárhelyre. Sajnálom, hogy eddig tartott, mire ideértünk, de a telihold lelassított minket.
-         Értem. Semmi gond. Szeretném, ha miután megérkeztetek az állatkert melletti erdőbe jönnétek.
-         Rendben.
-         És hozzatok magatokkal ásókat is.
-         Ásót?
-         Igen, a takarításhoz.
-         Rendben van.
Declan nem értette miért, de nem kérdezett többet. Nem vesztegette az időt.
Letettem a telefont és elindultam vissza a többiekhez. Megláttam az égő testeket. Marek mellettük állt, Maya nem messze Marektől és Nataliek pár lépéssel mögöttük. Mindannyian a testeket nézték. Nem szóltam semmit, mert nem akartam megemlíteni Declanék érkezését Marek előtt. Nem bíztam a férfiban. A testeket viszont el fogjuk temetni, és amikor a többiek megérkeznek, akkor Marek már nem tehet semmit.
-         Nekünk mos indulnunk kell – szólalt meg Marek. Felénk fordult. Határozott volt a hangja, mintha mindenkit – de főleg Mayát és Algernont – akarja meggyőzni.
Maya felkapta a fejét, mintha kábulatából ébredt volna. Bólintott.
-         Igen. Valóban. Menjünk – azzal el is indult meg sem várva a férfit, de Algernon elkapta a karját.
-         Várj még.
-         Nem lehet.
Ekkor szólalt meg újra a mobilom. Megnéztem a kijelzőn a számot. Ez gyors volt, bár ha apámról van szó, számára semmi sem volt lehetetlen.
-         Algernon! Apám az.
Maya és Algernon is azonnal megmerevedett. Maya próbálta elrejteni a reakcióját, de már mindegy volt. Mindketten arra vártak, hogy megtudják a híreket. Megnyomtam a gombot és fogadtam a hívást.
-         Apám.
-         Dastan. Tudom hol vannak.
Megkönnyebbülés futott végig rajtam.
-         Köszönöm.




Ledermedtem. Egész testemben remegés futott végig. Az az átkozott remény beitta magát a pórusaimba és most teljesen letaglózott. A szívem heves iramban kezdett el verni. A kezemet ökölbe szorítottam és Dastanra néztem, aki felvette a telefont.
A feszültség majd megölt, csak Algernon keze tartotta bennem a lelket.
Lehetséges, hogy…? Hogy mégis van remény?
Dastan egy pillanattal később miután felvette a telefont, már le is tette. Az arcán a győzelem és a remény félreismerhetetlen jelei voltak felfedezhetők. A megkönnyebbülés hulláma öntötte el az egész testemet. Majdnem összebicsaklott alattam a lábam.
A többiek értetlenül néztek ránk. Még Marek is. Dastan csak bólintással jelezte a hírt és Algernon izmai is ellazultak. Végül elengedte a kezem és odasietett Dastanhoz. Pár pillanatig vitatkoztak majd Dastan odament Annabellhez és félrevonta. Most már én sem értettem mi történik.
Algernon visszajött hozzám, de nem szólt semmit.
-         Hol van? – súgtam oda neki.
-         Majd megtudod, ha itt az ideje.
Elöntött a méreg.
-         Mégis, hogy képzeled?! – kezdtem el. Nagyon pipa voltam.
-         Ha megöltük Meddoxot együtt megkeressük, akkor majd elmondom hol találod meg a húgodat.
-         Na, azt várhatod!
Senki sem mozdult, de minden szem ránk szegeződött, azonban ez engem nem érdekelt. Mit képzel magáról Algernon? Ez egyszerűen… Alig találtam a szavakat, annyira dühös voltam.
Azonban nem csak mi veszekedtünk. Láthatóan Dastan és Annabell is vitatkoztak, de nem tudtam odafigyelni, hogy min. Végül így tűnt Dastannak sikerült meggyőznie a lányt, mert az dacos, de megadó testtartást vett fel. Még pár szót váltottak, majd Annabell távozott. Nem bántam ugyan, hogy itt hagyott minket, de csodálkoztam.
Mégis, mi a fene folyik itt?
Algernon nem tűnt meglepettnek, de a többiek igen. Bár Marek inkább közömbös volt. Vagy csak úgy tett.
Azonban minden dühöm eltűnt egy pillanat alatt, amikor meghallottam egy gally reccsenését mögöttem. A szívem nagyot dobbant. Éreztem a zsigereimben, hogy ki lesz az. Mindenki meghallotta a hangot és mindannyian feszülten vártuk, hogy ki lesz az. Marek előkapta a fegyvereit, Algernon és a többiek is így tettek. Csak én nem.
Sajnos igazam lett. A legnagyobb rémálmom lépett ki a fák közül.
Meddox.

2011. november 13., vasárnap

Vérfarkasok éjszakája sorozat - Üvöltő Fájdalom - 20.fejezet

Most sikerült befejeznem a fejit, úgyhogy jó olvasást és szeretnék sok kommentet. :)






20. fejezet


Összezavarodtam és alig bírtam eligazodni a kusza érzéseimen. Marek kéri Mayát, hogy beszéljen velem? Natalie és Marek milyen kapcsolatban állnak? És mégis mit keres Maya Marekkel egyedül egy erdőben, méghozzá holttestekkel körülvéve? És Maya most miért olyan elutasító?
Megannyi kérdés és csak úgy kavarogtak bennem, válaszra várva.
Beszélni akartam, beszélnem kellett Mayával. Méghozzá négyszemközt. Választ kellett kapnom a kérdéseimre, vagy beleőrülök ebbe a helyzetbe. Ha ez nem velem történt volna még komikusnak is találtam volna a történéseket és az esetlenségemet, de sajnos ez nem volt vicces. Ez a valóság volt és nem egy színpadi darab vagy egy regény. Ez a kegyetlen és durva valóság volt. Nem egy tündérmese. Sajnos itt nem biztos, hogy a végkimenetel kedvező lesz.
Felsóhajtottam. Összpontosíts. Figyeltem a légzésemre és elűztem ezeket a gondolatokat. Minden rendben lesz, mert nem lehet másként.
Maya. Beszélnem kell vele.
De a nagy tervemben volt egy kis hiba. Nem voltunk egyedül és Maya láthatóan elzárkózott előlem. Nem volt könnyű megőriznem a higgadtságom, de mégis meg kellett tennem. Nem akartam a többiek előtt beszélni Mayával. Muszáj volt valahogy rábírnom, hogy egyedül maradjon velem. De mégis hogyan?




Algernon hezitált és nagy valószínűséggel azon morfondírozott hogyan bírjon rá, hogy beszéljek vele. Láttam az arcán a döbbenetet, mikor meglátott és azt hitte, hogy ártatlanokat öltem, aztán a megkönnyebbülést, mikor kiderült, hogy mégsem. Most pedig ott állt nem messze tőlem és végig engem nézett esdeklő szemekkel. Majdnem engedtem a borostyán szempár csábításának, de végül meggyőztem magam, hogy ezt a beszélgetést el kell kerülnöm. Nem akartam beszélni vele, menekülni akartam. Nem akartam, hogy így lásson.
A tőreimet nem engedtem le. Így akartam távolságot tartani köztünk. Nemcsak fizikailag, hanem mentálisan is. Izzadtam és ideges voltam. Úgy viselkedtem, mint egy sarokba szorított vadállat.
Marek eltette a pisztolyát és az én döntésemre várt, ami egyértelmű volt a testtartásomból. Végül lassú léptekkel odajött hozzám, de nem akartam, hogy bárki is közel kerüljön hozzám. Az egyik tőröm felé fordítottam, míg a másikat ugyanúgy a szemben lévő „ellenségre” szegeztem. Marek megtorpant, de nem kommentálta a néma fenyegetésem. Láttam a szemén, hogy érti, miért viselkedek így, de nem tette szóvá.
-         Maya, - kezdte lassan – beszélj vele, én addig elintézem ezeket. – mutatott Marek a holtestekre.
Tanácstalanul álltam. Szerettem volna, ha Algernon vigaszt nyújt nekem, ugyanakkor rettegtem attól, hogy megutál. Ezeket az érzések megdöbbentettek és felborzoltál a büszkeségem. Nekem nincs szükségem Algernonra. Vagy mégis?
-         Abból nem lesz semmi baj, ha beszélsz vele. – próbálkozott tovább Marek.
Senki sem mozdult. Érezni lehetett a feszültséget. Mindenki csak a válaszomra várt. Magamban vívódtam.
-         Maya.
A nevem hallatán Algernon felé kaptam a fejem. Hangja olyan esdeklő volt, szeme annyira hipnotikus, igéző. Nem mozdult felém csak a tekintetével próbált meg meggyőzni.
Végül a bennem élő nő és a remény végül győzött. Egy sóhaj kíséretében leengedtem a fegyvereim.
Ezt még meg fogom bánni. Éreztem.




Ott álltam Dastan, Sebastian és Annabell mellett és bár nem néztem Marekre, erőteljesen éreztem a jelenlétét. A döbbenettől megszólalni is alig bírtam. A sok holttest láttán megütközve álltam és a szívem összetört. Abban a pillanatban, ahogy megláttam Mareket. Egészen eddig nem is tudtam, hogy a szívem mélyén mennyire reménykedtem abban, hogy esetleg Marek megváltozhat. Hogy mégsem az, akinek mutatja magát. Meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg önvédelemből tette, amit tett.
Dastan feltette a kérdést, ami nekem a döbbenettől, csalódottságtól és fájdalomtól eszembe sem jutott.
-         Ezek Vadászok?
-         Mit számít az? – válaszolt kérdéssel Dastan kérdésére Marek – Már amúgy is hallottak.
Most aztán igazán dühös lettem. Miért nem tud Marek egyenesen válaszolni? Miért játszik velem? Most már tényleg nem tudtam mit kéne tennem. Választ kellett kapnom. Méghozzá most.
-         Válaszolj.
Csak ennyit mondtam. A hangom kissé remegett, érződött rajta a kétségbeesés és a bizonytalanság, ugyanakkor ellentmondást nem tűrő is volt. Marek pedig felém fordult. Megváltozott az arckifejezése. Valami belül, mélyen belül megmozdult bennem.
-         Igen, azok voltak. Követtek minket.
Marek mindenféle ellenkezés nélkül válaszolt. Volt valami a tekintetében, ami miatt nem kérdőjeleztem meg a szavait. Megérzés, talán. Vagy az az ostoba remény, ami elvakítja a józan ítélő képességem.
Legszívesebben hátat fordítottam volna Mareknek – ennek a helyzetnek – és messze futottam volna. De nem tehettem. Ez most nem rólam szólt. Úgyhogy belenéztem abba a csodálatosan csillogó ametiszt szembe és próbáltam semleges maradni.
-         Megállj!
Maya hangja ráébresztett, hogy túl sokáig bámultam Mareket, ezért gyorsan a hang irányába kaptam a fejem. Maya felemelt tőrökkel, harcra készen állt, mintha még mindig veszélyben lenne. Ahogy ránéztem egy sarokba szorított vadállat jutott eszembe.
Maya nem volt túl jó állapotban. Elcsigázottnak és kétségbeesetnek tűnt. Algernon nem messze állt tőle, háttal nekünk. A testtartása feszültségről árulkodott. Mindannyian feszültek voltunk.
Nagy meglepetésemre végül Marek szólt bele a helyzetbe.
-         Maya, szerintem beszélned kéne vele.
Maya nem mozdult. Látszott rajta, hogy magában vívódik, és nem tudja eldönteni, hogy mit tegyen. Megbízzon bennünk, avagy sem.
-         Maya, - kezdte lassan Marek – beszélj vele, én addig elintézem ezeket. – mutatott Marek a holtestekre.
Maya még mindig nem mozdult. Ahogy mi sem. Nem akartam beleavatkozni, mert valószínűleg csak rontottunk volna a helyzeten, ezért a helyünkön maradtunk és figyeltünk. Ez volt életem eddigi legnehezebb feladata, persze csak az után, hogy ellenálljak Marek vonzerejének.
-         Abból nem lesz semmi baj, ha beszélsz vele. – próbálkozott tovább Marek.
Algernon ez alatt nem mozdult. Várt. Figyelt. Reménykedett, de a feszültség csak nem engedett ki a tagjaiból. Látszott merev hátán és kényszeredett nyugalmán, nyugodt testtartásán. Végül mégis csak megszólalt.
-         Maya. – hangja lágy volt, esdeklő és ellenállhatatlan.
Maya tekintetét a barátomra szegezte és látni véltem a szemében a vívódást, majd az enyhülés jelét. Leengedte a tőreit. Döntött.
Szinte mindannyian egyszerre sóhajtottunk fel. Algernon láthatóan ellazult és lassú léptekkel közeledett a lány felé.
-         Gyere. Nem megyünk messze, de négyszemközt akarok beszélni veled.
Maya megadóan bólintott és ketten elindultak be a fák közé. Most, hogy elindultak megmerevedtem, mert magamon éreztem Marek tekintetét. És nem csak az övét, hanem Sebastianét is.




Miután Algernon és Maya távolodó alakját néztem, hamar Natalie vonta el a figyelmem. Olyan gyönyörű volt, bár kissé talán tartózkodóbb, mint a Vártemplomnál való találkozásunkkor. De ez természetes volt, hisz nem voltunk egyedül.
De a találkozásunkkal kapcsolatban eszembe jutott a csók után történtek is. Hogy Natalie képes volt úgy tenni, mintha semmi sem történt volna közöttünk és nem válaszolt arra a kérdésemre, hogy van-e valakije. Úgyhogy magamra erőltettem a közönyöm, ami olyannyira a sajátom volt, mint bármelyik testrészem.
-         Csak álltok ott vagy hasznossá is teszitek magatokat? – kérdeztem hűvös hangon.
Láttam az arcokon a felháborodást, kivéve Natalién. Ő továbbra is semleges maradt, ami nagyon felbőszített. Az egyetlen nő, aki felkeltette az érzéseimet nem viszonozza az érzéseim. Remek. Ez az én szerencsém.
Pontosan ezért nem akartam érezni. A ridegség sokkal biztonságosabb volt.
-         Esetleg nincs valakinek a zsebében egy ásó? – költői kérdés, de nem nyertem el ezzel senki tetszését. Értetlen arcok néztek vissza rám – Nem, persze, hogy nem. Inkább hagyjuk.
Akkor valami mást kell kitalálnom. Felsóhajtottam. Hosszú lesz ez a nap.




Végre csak ketten maradtunk. De feszengtem is, mivel annak ellenére, hogy Maya eltette a tőreit, a falak, amiket felhúzott maga köré, még mindig ott feszültek közöttünk.
Némán sétáltunk egymás mellett, míg meg nem álltam. Maya is követte a példám, de nem kezdeményezett beszélgetést. Szemben álltunk egymással, de ő nem nézett a szemembe. Minden lehetséges módon próbált kerülni, akadályt állítani közénk.
-         Maya, tettem valamit, amiért így viselkedsz velem?
Maya nem válaszolt. Még mindig nem nézett a szemembe.
-         Figyelj, - kezdtem. Elé léptem és megpróbáltam hozzáérni, de ő hátrébbhúzódott, ezért csalódottan leengedtem a kezem – sajnálom. Nem tudtalak megvédeni.
-         Nem kell sajnálnod. Nem tartozol semmivel. Nem ígértél nekem semmit. – Maya végre a szemembe nézett.
-         De igen. Meg akarlak védeni.
-         Nem kell.
-         Mégis mi ütött beléd? Miért viselkedsz így? Legutóbb…
-         Történt, ami történt, de ez semmin sem változtat.
-         De…
-         Már akkor is megmondtam. Senki nem menekülhet Meddoxtól és nagyban megkönnyítenéd az életemet, ha békén hagynál.
Maya ellenkezése ellenére megérintettem az arcát és letöröltem onnan egy vércseppet. Maya pórusaiból áradt a vérszag, de nem érdekelt. Önvédelemből tette, amit tett és még nem is abból tette volna, akkor sem tudnám elfojtani az érzéseim iránta. Az aggodalmam.
-         Nem foglak magadra hagyni.
-         Nem értesz semmit, Algernon. Mondj le rólam. Nem állhatok mellétek.
-         Sosem mondok le rólad. Soha.
Maya megrázta a fejét. És próbált ismét elhúzódni tőlem, de a kezemmel átfogtam a derekát. Nem engedtem.
-         Algernon, eressz!
-         Nem, míg nem válaszolsz a kérdésemre. Kiderült számomra, hogy utálod Meddoxot legalább annyira, mint én. Akkor mégis miért? Miért vagy még mellette?
-         Elég!
-         Biztosan jó okod van rá. Talán zsarol?
-         Elég!
Maya elkeseredett lett. Szeme tágra nyílt a félelemtől. Végül sikerült kiszabadítani magát a karjaimból és elhátrált tőlem.
-         Hagyd abba! A beszélgetésünk véget ért.
Nem. Most nem hagyhattam abba. Úgy éreztem most megtudhatom az igazat.
-         Mi elől menekülsz, mond? Hagyd, hogy segítsek.
-         De nem tudsz hát nem érted!?
-         Tégy próbára.
-         Nem.
-         Bízz bennem.
-         Nem tehetem!
Mintha tőrt döfött a szívembe. Őrült düh kerített hatalmába. Hogy tehette ezt Meddox Mayával?! Egy ilyen csodálatos nővel. Hogy sebezhetett meg annyira egy ilyen nőt, hogy az már senkiben sem bízzon és elfojtsa az érzéseit?!
Most már biztos, hogy megölöm. Méghozzá lassan és fájdalmasan.
Újra a beszélgetésre összpontosítottam és elhessegettem ezeket a véres gondolatokat.
-         Miért nem hagyod, hogy…
-         Mert akkor darabokra esem. Mert ha hagyom, hogy érezzek, akkor nem bírom ki Meddox mellett és még több támadási felületet adok neki. Érzelmek nélkül tudom csak túlélni. Nem tudsz megmenteni.
-         Miért hiszed, hogy nem tudlak? Elég erős vagyok.
-         Mert már én is megpróbáltam. Nincs kiút.
-         Mindig van kiút.
-         Ez esetben nem.
Némán néztünk egymásra. Biztos, hogy zsarolja. Egészen biztos.
-         Mit használ fel ellened?
Csak erről lehetett szó. Más nem jutott eszembe, amiért Maya ennyire elutasító minden próbálkozással, vagy lehetőséggel.
Maya szeméből egy könnycsepp gurult le.
-         A kishúgomat.

2011. november 2., szerda

Vérfarkasok éjszakája sorozat - Üvöltő Fájdalom - 19.fejezet

Sajnálom, hogy ennyi ideig nem jelentkeztem, de sajnos a végzős év sok terhet ró rám. Igyekszem behozni a lemaradást, addig is jó olvasást.




19. fejezet


Újabb nap telt el. Már csak egy óra volt hátra naplementéig és még mindig nem tudtuk, hogy mit fogunk tenni az éjszaka folyamán, ugyanis ma telihold lesz. Ismét csak az ablak előtt álltam és néztem a város képét a lemenő nap sugarában úszva.
Ma már vagy századszorra eszembe jutott Marek csókja. Még mindig megremegett a lábam már csak attól is, ha rágondoltam. Ilyen intenzív gyönyörben még életemben nem volt részem, pedig emberi mértékkel számolva nem voltam valami fiatal. És nem akartam elhinni azt sem, amit Marek mondott. Hogy mi egy pár vagyunk. Az lehetetlen, bár megmagyarázna mindent, de az azt jelentené, hogy nekem annyi. Ha ez igaz, akkor soha nem lehetek boldog, egy olyan férfi fog gúzsba kötni, aki gyilkos és nincs egy szemernyi jóérzés sem benne és még lelkiismerete sincsen. Bár vonzódom hozzá, nem akarom, hogy igaz legyen, amit a férfi mondott. Meggyőztem magam, hogy nekünk nem lehet közös jövőnk, és ha elkerüljük egymást az lesz a legjobb mindannyiunknak.
A kiszökésemnek meg kellett volna, hogy erősítse az elhatározásom, hogy ez a férfi egy lelketlen hóhér, ehelyett még jobban elbizonytalanodtam. Már nem tudtam mit higgyek.
És persze ennek a kis kiruccanásnak nagy ára volt. Miután visszatértem a házba Dastanék azonnal letámadtak és magyarázatot követeltek. Kérdőre vontak és én előadtam a kis mesémet, de Dastannal ellentétben Sebastian nem hitt nekem. Folyton-folyvást csak kérdezősködött és nem hagyott nyugtot nekem. Végig a sarkamban volt és leste minden rezdülésem. Egy idő után nem bírta tovább és a szobámba tessékelt. Becsukta az ajtót, majd nekidőlt, ezzel zárva el a menekülés útját előlem.
-         Miért mentél ki? – már vagy ezredszerre tette fel nekem a kérdést, de amikor kinyitottam a számat, hogy válaszoljak még hozzá tette – Az igazat, Natalie.
-         Sétálni, levegőzni.
-         Hazudsz. –Nem hazudtam csak elhallgattam az igazság egy részét.
De ez most nem számított. Sebastian komor volt, feszült és nagyon dühös. A férfi igazán megrémített ebben a pillanatban. Úgy tűnt alig bírja visszafogni a haragját, ami szinte sosem fordult ez elő, ezért is lettem én is ideges.
-         Nem hazudok. Ki kellett szabadulnom egy kicsit.
Sebastian ellépett az ajtótól és megindult felém. Én nem mozdultam. Bastian addig nem állt meg, míg közvetlenül előttem nem állt. Most nem éreztem azt a bizsergést és feszültséget, amit Mareknál.
-         Kiskorunk óta ismerjük egymást. Tudom, hogy mikor rejtegetsz előlem valamit Natalie és ne akard elhitetni velem, hogy nincs itt többről szó, mint egy kis séta. – kis szünetet tartott és beleszagolt a levegőbe. Visszaérkezésem óta nem volt ilyen közel hozzám, de most már nem kerülhettem el. A szagom elárult, de ettől függetlenül nyugalmat erőltettem magamra, hogy a szívverésem ne áruljon el. – Találkoztál vele, nem igaz?
Kiderült a kis titkom, bár tudtam, hogy így lesz. De a féligazság még mindig jobb a hazugságnál.
-         Igen, összefutottam vele, bár nem szándékosan. – mindketten tudtuk, hogy kiről van szó – De nem akart harcolni velem.
-         Akkor mit akart?
-         Nem tudom biztosan. – és ez igaz is volt – Úgy tűnt, mintha fontolóra venné, hogy átáll hozzánk, de még nem biztos benne, hogy ezt akarja.
Sebastian fekete szeme megvillant. Nem tudom, hogy aggodalmában vagy haragjában-e.
-         Natalie, te is tudod, hogy ez egy csapda. Egy olyan férfi, mint ő sosem állna át a mi oldalunkra.
-         Én is tisztában vagyok ezzel, Sebastian. Elfelejtetted, hogy hány kívülállót öltem már meg? Még sosem tudtak tőrbe csalni.
Sebastian nagyon komor lett és a hangja ellágyult. Már nem volt olyan éles és vádló, mint korábban.
-         Ez most más, Natalie. Érzem.
-         Ez a szituáció semmiben sem különbözik az eddigiektől. Nyerni fogunk, mert nyernünk kell, és nem fogom hagyni, hogy Marek megakadályozzon ebben.
Határozott voltam, mert annak kellett lennem, bár a lelkem remegett. Megteszek minden tőlem telhetőt, mindent, amit kell, hogy nyerjünk. Hogy Algernon és Maya együtt lehessenek. A többi csak másodlagos.
Meggyőztem magam és tartani is akartam ehhez. Könnyebb volt ezzel szembenézni, mint Marekkal. Mint az érzéseimmel, amiket nem tudtam hova tenni. A sors majd eldönti a mi mesénk, hogy végződik.
Végül nagy győzködések árán, de Sebastian magamra hagyott és többet nem is zaklatott a kérdéseivel. Ő is látta, hogy csak áltatom magam és próbált megbarátkozni a helyzettel.




A hold ezüstös korongja uralta az eget, de a fák miatt alig jutott be valamennyi fény az erdőbe. Persze ez minket nem zavart, nem úgy, mint az embereket. Gallyak szegélyezték utunkat, a vadász lesünket. És nem voltunk egyedül. Az emberek szagával együtt félelem és vérszomj keveredett a levegőben, ami csípte az orromat, de a vérszomjat nem csak az emberekben éreztem. Az előttem álló farkasok némán és türelmetlenül várták prédájukat. Hegyeztem a fülem, hogy halljam a közeledő léptek árulkodó zaját.
Aztán hirtelen meghallottam. Egy gally engedett a nyomásnak és eltört a súly alatt, ami ránehezedett. Ezt a hangot nem lehetett eltéveszteni. Mindannyiunk teste ugrásra készen megfeszült. A megfelelő pillanatra vártunk, hogy lecsaphassunk. Most az életünkért harcoltunk nem csak a vadászat és az élvezet kedvéért. Én élvezetből sosem öltem meg senkit, de most nekem is kellett, ha élni akartam. És ezek az emberek amúgy sem voltak védtelenek vagy ártatlanok.
A léptek tulajdonosa egyre közelebb ért hozzánk. Mi a sötétben és a bokrok mögött meghúzódva vártunk. Egymásra néztünk, majd egyszerre mozdultunk és rohantuk le a felfegyverzett ellenséget. Egy golyó süvített el mellettem, de nem talált és ezt kihasználva ráugrottam a Vadászra, ledöntöttem a lábáról, majd átharaptam a légcsövét. Nem vártam meg, míg meghal, már indultam is tovább a következő áldozatomért. Újabb és újabb embert öltem meg a vérük pedig a bundámhoz tapadt. Mire megöltük mind a tizenöt Vadászt, már mindannyiunk bundáját vérfoltok tarkították.
Elszörnyedve néztem körbe. Lehet, hogy ezek az emberek lelketlen gyilkosok voltak, de mégis csak élő, lélegző lények, akiknek most kioltottam az életét. Bár ha nem tettem volna, akkor habozás és lelkiismeret furdalás nélkül tették volna ugyanezt velem. Tudtam ezt, ez mégsem tette könnyebbé. A hullák látványa felkavart bennem valamit, mélyen. Minden kezem által kiontott élet után kiveszett belőlem valami. Éreztem. De nem volt választásom. Az öldöklés nem fog véget érni, míg Meddox él. Vagy míg a Vadászok élnek.
Meddox méregzöld szeme rám szegeződött. Éreztem a tekintetét rajtam, de nem mozdultam. Továbbra is néztem a hullákat, de az érzéseim mélyen elrejtettem. Végül nem bírtam tovább és belenéztem abba a gyűlölt tekintetbe. Meddox farkas alakban kifürkészhetetlen volt és most sem tudtam, hogy mit gondolhat.
Morgott egyet és elindult, hátra sem nézve. Stefan és Raul azonnal elindult utána, majd Marek is kissé habozva. Rám várt. Én is tettem egy lépést, aztán megálltam. Beleszagoltam a levegőbe. Vér. Friss vér fémes szagát vitte a szél. Biztos voltam benne, hogy Algernonék is megérzik majd. A kérdés az, hogy mikor.
Kelletlenül, de elindultam a többiek után. Féltem. Nem tudtam milyen borzalmakat tartogat még az éjszaka.




Legszívesebben vonyítottam volna a Holdnak, ahogy mindig is szoktam, de ma nem tehettem. Nem fedhettem fel a jelenlétünket, sem pedig a tartózkodási helyünket. Valami nem volt rendben, érezni lehetett a levegőben. Nyugtalan voltam, ahogy a többi állat is. Valami történt, amiről mi még nem tudtunk. De a válasz nem váratott sokat magára. A szél friss vér szagát hozta magával. Azonnal tudtuk, hogy mi történt.
A kívülállók lecsaptak.
Azonnal cselekedni akartam, de Dastan megakadályozott ebben. Elém állt és rám emelte akvamarin kék tekintetét. Nagy nehézségek árán, de a helyemen maradtam. Próbáltam az érzéseimet és az indulatomat féken tartani, de ez nem volt egy könnyű feladat. Forrt bennem a düh, ahogy mindannyiunkban, de nem ez volt a megfelelő alkalom a harcra. Bár már jól voltam, még pihenésre volt szükségem, de a tehetetlenség érzése majd megölt. Ugyanakkor nem követhettem el kétszer ugyanazt a hibát. Tudtam ezt, de ez a tudat valahogy mégsem tette könnyebbé nekem a helyzetet.
Meg kellett várnunk a segítséget, hogy a győzelmünk biztos legyen. Bár azt nem tudtuk, hogy Meddoxon és kis csapatán kívül hány kívülálló van még, így sietnünk kellett, mielőtt még kiderül, hogy többen is vannak. Úgy tűnt, hogy míg elkezdődik a harc az idő csigalassúsággal telik, viszont ugyanaz az idő pedig túl kevés Maya meggyőzésérére.
Őszintén tanácstalan voltam, de nem állt szándékomban feladni. Soha. Eltökélt voltam.
Az éjjel nem tehettünk semmit, így rejtőzködtünk a Vadászok és az emberek elől is. Végig a Holdat lestem, hogy mikor tűnik el és adja át a helyét a Napnak. Hosszúk órák után végül feltűnt az égen a nap első sugarai. Erre a pillanatra vártam és amint a Hold eltűnt felvettem emberi alakom. Felkaptam az előre elrejtett ruháimat és már rohantam is. Hogy hova azt nem tudtam, csak az ösztönöm hajtott.




Végre felkelt a nap és megkönnyebbülhettem. Felöltöttem emberi alakom és magamra kaptam a ruháim. Elrejtettem a két tőrömet és Meddoxék is elrejtették fegyvereiket.
Rettentően éreztem magam. A vér nemcsak a farkas, de az emberi formámban is a bőrömre tapadt. Éreztem a szagát és majd megvesztem egy fürdőért, hogy lemoshassam magamról a bűnöm bizonyítékát. Rajtam kívül ez láthatóan senkit nem zavart. A vér nagy részét elfedte a ruha, de még itt-ott kikandikált. Legszívesebben lekapartam volna a bőröm, de Meddox is tisztában volt ezzel.
-         Marek, Maya tüntessétek el a hullákat, utána pedig térjetek vissza a főhadiszállásra.
Majdnem felnyögtem. Meddox direkt csinálta ezt és láthatóan nagyon élvezte, hogy kínozhat. Megadóan bólintottam és Marekkel az oldalamon elindultam a halott Vadászok testei felé. Meddoxék az ellenkező irányba indultak.
Pár percnyi kocogás után meg is találtuk a holtesteket, és amikor elkezdtük volna foglalkozni velük mozgást érzékeltem. Azonnal összenéztünk Marekkel és előkaptuk a fegyvereinket.
Hirtelen megváltozott a szél iránya és felénk hozta az idegenek illatát. Akik már nem is voltak olyan idegenek. Megdermedtem. Marek viselkedése is megváltozott. Lejjebb emelte a pisztolyát és elgondolkodva nézett maga elé.
Kétségbeestem. Most mit tegyek? Még mindig vér borította a testem és itt voltak a Vadászok is, akikkel saját kezűleg végeztem.
Képzeletben pofon vágtam magam. Számít, hogy mit gondol Algernon? Nem, ezt tettem egész életemben és halálomig vagy szabadulásomig ezt is fogom tenni. Ha annyira akar engem, mint ahogy állítja, akkor ez is velem jár és el kell fogadnia.
Erősen megszorítottam a két tőröm és védekezően magam elé emeltem. Most kiderül milyen is valójában Algernon. Hogy mit érez.




Már nagyon közel jártunk. Éreztem a halál és a vér szagát. Ugyanakkor halványan, de éreztem Maya illatát is, ami egyszerre felvillanyozó és elszomorító érzés is volt. Sejtettem mi vár rám, ha megpillantom őt, de mikor tényleg megtörtént az megdöbbentő volt.
Maya ott állt kezében két tőrrel, holttestekkel körülvéve. Nem messze tőle egy pisztollyal a kezében Marek készen a harcra várt ránk. Én megtorpantan és kérdőn néztem Mayára, de az arckifejezése nem változott. Hideg és érzelemmentes. Nem tudtam mit mondhatnék vagy mit kéne tennem most.
Dastanék is megálltak mögöttem, akik idáig követtek nehogy valami ostobaságot tegyek. Ők is elképedve néztek körbe. Marek és Maya még mindig nem mozdultak.
-         Ezek Vadászok?
-         Mit számít az? – válaszolt kérdéssel Dastan kérdésére Marek – Már amúgy is hallottak.
Odakaptam a fejem a férfi felé. Dühös voltam és megannyi érzelem kavargott bennem.
-         Válaszolj. – Natalie hangja furcsa volt. Még sosem hallottam ilyennek. Bizonytalan volt és ellentmondást nem tűrő és talán kissé kétségbeesett is.
Marek felé fordult és a tekintete megváltozott. Elképedve néztem.
-         Igen, azok voltak. Követtek minket.
Megkönnyebbülten felsóhajtottam. Pár lépést tettem Maya felé, de a hangja megállásra kényszerített.
-         Megállj!
Hitetlenkedve néztem Mayára. Most már tényleg teljesen össze voltam zavarodva és nem tudtam mit is kéne gondolnom. Miért ilyen ellenséges most Maya?
-         Maya, szerintem beszélned kéne vele.
Marek felé kaptam a fejem. Ismét. Mégis mi a fene történik itt?