20. fejezet
Összezavarodtam és alig bírtam eligazodni a kusza érzéseimen. Marek kéri Mayát, hogy beszéljen velem? Natalie és Marek milyen kapcsolatban állnak? És mégis mit keres Maya Marekkel egyedül egy erdőben, méghozzá holttestekkel körülvéve? És Maya most miért olyan elutasító?
Megannyi kérdés és csak úgy kavarogtak bennem, válaszra várva.
Beszélni akartam, beszélnem kellett Mayával. Méghozzá négyszemközt. Választ kellett kapnom a kérdéseimre, vagy beleőrülök ebbe a helyzetbe. Ha ez nem velem történt volna még komikusnak is találtam volna a történéseket és az esetlenségemet, de sajnos ez nem volt vicces. Ez a valóság volt és nem egy színpadi darab vagy egy regény. Ez a kegyetlen és durva valóság volt. Nem egy tündérmese. Sajnos itt nem biztos, hogy a végkimenetel kedvező lesz.
Felsóhajtottam. Összpontosíts. Figyeltem a légzésemre és elűztem ezeket a gondolatokat. Minden rendben lesz, mert nem lehet másként.
Maya. Beszélnem kell vele.
De a nagy tervemben volt egy kis hiba. Nem voltunk egyedül és Maya láthatóan elzárkózott előlem. Nem volt könnyű megőriznem a higgadtságom, de mégis meg kellett tennem. Nem akartam a többiek előtt beszélni Mayával. Muszáj volt valahogy rábírnom, hogy egyedül maradjon velem. De mégis hogyan?
Algernon hezitált és nagy valószínűséggel azon morfondírozott hogyan bírjon rá, hogy beszéljek vele. Láttam az arcán a döbbenetet, mikor meglátott és azt hitte, hogy ártatlanokat öltem, aztán a megkönnyebbülést, mikor kiderült, hogy mégsem. Most pedig ott állt nem messze tőlem és végig engem nézett esdeklő szemekkel. Majdnem engedtem a borostyán szempár csábításának, de végül meggyőztem magam, hogy ezt a beszélgetést el kell kerülnöm. Nem akartam beszélni vele, menekülni akartam. Nem akartam, hogy így lásson.
A tőreimet nem engedtem le. Így akartam távolságot tartani köztünk. Nemcsak fizikailag, hanem mentálisan is. Izzadtam és ideges voltam. Úgy viselkedtem, mint egy sarokba szorított vadállat.
Marek eltette a pisztolyát és az én döntésemre várt, ami egyértelmű volt a testtartásomból. Végül lassú léptekkel odajött hozzám, de nem akartam, hogy bárki is közel kerüljön hozzám. Az egyik tőröm felé fordítottam, míg a másikat ugyanúgy a szemben lévő „ellenségre” szegeztem. Marek megtorpant, de nem kommentálta a néma fenyegetésem. Láttam a szemén, hogy érti, miért viselkedek így, de nem tette szóvá.
- Maya, - kezdte lassan – beszélj vele, én addig elintézem ezeket. – mutatott Marek a holtestekre.
Tanácstalanul álltam. Szerettem volna, ha Algernon vigaszt nyújt nekem, ugyanakkor rettegtem attól, hogy megutál. Ezeket az érzések megdöbbentettek és felborzoltál a büszkeségem. Nekem nincs szükségem Algernonra. Vagy mégis?
- Abból nem lesz semmi baj, ha beszélsz vele. – próbálkozott tovább Marek.
Senki sem mozdult. Érezni lehetett a feszültséget. Mindenki csak a válaszomra várt. Magamban vívódtam.
- Maya.
A nevem hallatán Algernon felé kaptam a fejem. Hangja olyan esdeklő volt, szeme annyira hipnotikus, igéző. Nem mozdult felém csak a tekintetével próbált meg meggyőzni.
Végül a bennem élő nő és a remény végül győzött. Egy sóhaj kíséretében leengedtem a fegyvereim.
Ezt még meg fogom bánni. Éreztem.
Ott álltam Dastan, Sebastian és Annabell mellett és bár nem néztem Marekre, erőteljesen éreztem a jelenlétét. A döbbenettől megszólalni is alig bírtam. A sok holttest láttán megütközve álltam és a szívem összetört. Abban a pillanatban, ahogy megláttam Mareket. Egészen eddig nem is tudtam, hogy a szívem mélyén mennyire reménykedtem abban, hogy esetleg Marek megváltozhat. Hogy mégsem az, akinek mutatja magát. Meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg önvédelemből tette, amit tett.
Dastan feltette a kérdést, ami nekem a döbbenettől, csalódottságtól és fájdalomtól eszembe sem jutott.
- Ezek Vadászok?
- Mit számít az? – válaszolt kérdéssel Dastan kérdésére Marek – Már amúgy is hallottak.
Most aztán igazán dühös lettem. Miért nem tud Marek egyenesen válaszolni? Miért játszik velem? Most már tényleg nem tudtam mit kéne tennem. Választ kellett kapnom. Méghozzá most.
- Válaszolj.
Csak ennyit mondtam. A hangom kissé remegett, érződött rajta a kétségbeesés és a bizonytalanság, ugyanakkor ellentmondást nem tűrő is volt. Marek pedig felém fordult. Megváltozott az arckifejezése. Valami belül, mélyen belül megmozdult bennem.
- Igen, azok voltak. Követtek minket.
Marek mindenféle ellenkezés nélkül válaszolt. Volt valami a tekintetében, ami miatt nem kérdőjeleztem meg a szavait. Megérzés, talán. Vagy az az ostoba remény, ami elvakítja a józan ítélő képességem.
Legszívesebben hátat fordítottam volna Mareknek – ennek a helyzetnek – és messze futottam volna. De nem tehettem. Ez most nem rólam szólt. Úgyhogy belenéztem abba a csodálatosan csillogó ametiszt szembe és próbáltam semleges maradni.
- Megállj!
Maya hangja ráébresztett, hogy túl sokáig bámultam Mareket, ezért gyorsan a hang irányába kaptam a fejem. Maya felemelt tőrökkel, harcra készen állt, mintha még mindig veszélyben lenne. Ahogy ránéztem egy sarokba szorított vadállat jutott eszembe.
Maya nem volt túl jó állapotban. Elcsigázottnak és kétségbeesetnek tűnt. Algernon nem messze állt tőle, háttal nekünk. A testtartása feszültségről árulkodott. Mindannyian feszültek voltunk.
Nagy meglepetésemre végül Marek szólt bele a helyzetbe.
- Maya, szerintem beszélned kéne vele.
Maya nem mozdult. Látszott rajta, hogy magában vívódik, és nem tudja eldönteni, hogy mit tegyen. Megbízzon bennünk, avagy sem.
- Maya, - kezdte lassan Marek – beszélj vele, én addig elintézem ezeket. – mutatott Marek a holtestekre.
Maya még mindig nem mozdult. Ahogy mi sem. Nem akartam beleavatkozni, mert valószínűleg csak rontottunk volna a helyzeten, ezért a helyünkön maradtunk és figyeltünk. Ez volt életem eddigi legnehezebb feladata, persze csak az után, hogy ellenálljak Marek vonzerejének.
- Abból nem lesz semmi baj, ha beszélsz vele. – próbálkozott tovább Marek.
Algernon ez alatt nem mozdult. Várt. Figyelt. Reménykedett, de a feszültség csak nem engedett ki a tagjaiból. Látszott merev hátán és kényszeredett nyugalmán, nyugodt testtartásán. Végül mégis csak megszólalt.
- Maya. – hangja lágy volt, esdeklő és ellenállhatatlan.
Maya tekintetét a barátomra szegezte és látni véltem a szemében a vívódást, majd az enyhülés jelét. Leengedte a tőreit. Döntött.
Szinte mindannyian egyszerre sóhajtottunk fel. Algernon láthatóan ellazult és lassú léptekkel közeledett a lány felé.
- Gyere. Nem megyünk messze, de négyszemközt akarok beszélni veled.
Maya megadóan bólintott és ketten elindultak be a fák közé. Most, hogy elindultak megmerevedtem, mert magamon éreztem Marek tekintetét. És nem csak az övét, hanem Sebastianét is.
Miután Algernon és Maya távolodó alakját néztem, hamar Natalie vonta el a figyelmem. Olyan gyönyörű volt, bár kissé talán tartózkodóbb, mint a Vártemplomnál való találkozásunkkor. De ez természetes volt, hisz nem voltunk egyedül.
De a találkozásunkkal kapcsolatban eszembe jutott a csók után történtek is. Hogy Natalie képes volt úgy tenni, mintha semmi sem történt volna közöttünk és nem válaszolt arra a kérdésemre, hogy van-e valakije. Úgyhogy magamra erőltettem a közönyöm, ami olyannyira a sajátom volt, mint bármelyik testrészem.
- Csak álltok ott vagy hasznossá is teszitek magatokat? – kérdeztem hűvös hangon.
Láttam az arcokon a felháborodást, kivéve Natalién. Ő továbbra is semleges maradt, ami nagyon felbőszített. Az egyetlen nő, aki felkeltette az érzéseimet nem viszonozza az érzéseim. Remek. Ez az én szerencsém.
Pontosan ezért nem akartam érezni. A ridegség sokkal biztonságosabb volt.
- Esetleg nincs valakinek a zsebében egy ásó? – költői kérdés, de nem nyertem el ezzel senki tetszését. Értetlen arcok néztek vissza rám – Nem, persze, hogy nem. Inkább hagyjuk.
Akkor valami mást kell kitalálnom. Felsóhajtottam. Hosszú lesz ez a nap.
Végre csak ketten maradtunk. De feszengtem is, mivel annak ellenére, hogy Maya eltette a tőreit, a falak, amiket felhúzott maga köré, még mindig ott feszültek közöttünk.
Némán sétáltunk egymás mellett, míg meg nem álltam. Maya is követte a példám, de nem kezdeményezett beszélgetést. Szemben álltunk egymással, de ő nem nézett a szemembe. Minden lehetséges módon próbált kerülni, akadályt állítani közénk.
- Maya, tettem valamit, amiért így viselkedsz velem?
Maya nem válaszolt. Még mindig nem nézett a szemembe.
- Figyelj, - kezdtem. Elé léptem és megpróbáltam hozzáérni, de ő hátrébbhúzódott, ezért csalódottan leengedtem a kezem – sajnálom. Nem tudtalak megvédeni.
- Nem kell sajnálnod. Nem tartozol semmivel. Nem ígértél nekem semmit. – Maya végre a szemembe nézett.
- De igen. Meg akarlak védeni.
- Nem kell.
- Mégis mi ütött beléd? Miért viselkedsz így? Legutóbb…
- Történt, ami történt, de ez semmin sem változtat.
- De…
- Már akkor is megmondtam. Senki nem menekülhet Meddoxtól és nagyban megkönnyítenéd az életemet, ha békén hagynál.
Maya ellenkezése ellenére megérintettem az arcát és letöröltem onnan egy vércseppet. Maya pórusaiból áradt a vérszag, de nem érdekelt. Önvédelemből tette, amit tett és még nem is abból tette volna, akkor sem tudnám elfojtani az érzéseim iránta. Az aggodalmam.
- Nem foglak magadra hagyni.
- Nem értesz semmit, Algernon. Mondj le rólam. Nem állhatok mellétek.
- Sosem mondok le rólad. Soha.
Maya megrázta a fejét. És próbált ismét elhúzódni tőlem, de a kezemmel átfogtam a derekát. Nem engedtem.
- Algernon, eressz!
- Nem, míg nem válaszolsz a kérdésemre. Kiderült számomra, hogy utálod Meddoxot legalább annyira, mint én. Akkor mégis miért? Miért vagy még mellette?
- Elég!
- Biztosan jó okod van rá. Talán zsarol?
- Elég!
Maya elkeseredett lett. Szeme tágra nyílt a félelemtől. Végül sikerült kiszabadítani magát a karjaimból és elhátrált tőlem.
- Hagyd abba! A beszélgetésünk véget ért.
Nem. Most nem hagyhattam abba. Úgy éreztem most megtudhatom az igazat.
- Mi elől menekülsz, mond? Hagyd, hogy segítsek.
- De nem tudsz hát nem érted!?
- Tégy próbára.
- Nem.
- Bízz bennem.
- Nem tehetem!
Mintha tőrt döfött a szívembe. Őrült düh kerített hatalmába. Hogy tehette ezt Meddox Mayával?! Egy ilyen csodálatos nővel. Hogy sebezhetett meg annyira egy ilyen nőt, hogy az már senkiben sem bízzon és elfojtsa az érzéseit?!
Most már biztos, hogy megölöm. Méghozzá lassan és fájdalmasan.
Újra a beszélgetésre összpontosítottam és elhessegettem ezeket a véres gondolatokat.
- Miért nem hagyod, hogy…
- Mert akkor darabokra esem. Mert ha hagyom, hogy érezzek, akkor nem bírom ki Meddox mellett és még több támadási felületet adok neki. Érzelmek nélkül tudom csak túlélni. Nem tudsz megmenteni.
- Miért hiszed, hogy nem tudlak? Elég erős vagyok.
- Mert már én is megpróbáltam. Nincs kiút.
- Mindig van kiút.
- Ez esetben nem.
Némán néztünk egymásra. Biztos, hogy zsarolja. Egészen biztos.
- Mit használ fel ellened?
Csak erről lehetett szó. Más nem jutott eszembe, amiért Maya ennyire elutasító minden próbálkozással, vagy lehetőséggel.
Maya szeméből egy könnycsepp gurult le.
- A kishúgomat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése