2011. november 2., szerda

Vérfarkasok éjszakája sorozat - Üvöltő Fájdalom - 19.fejezet

Sajnálom, hogy ennyi ideig nem jelentkeztem, de sajnos a végzős év sok terhet ró rám. Igyekszem behozni a lemaradást, addig is jó olvasást.




19. fejezet


Újabb nap telt el. Már csak egy óra volt hátra naplementéig és még mindig nem tudtuk, hogy mit fogunk tenni az éjszaka folyamán, ugyanis ma telihold lesz. Ismét csak az ablak előtt álltam és néztem a város képét a lemenő nap sugarában úszva.
Ma már vagy századszorra eszembe jutott Marek csókja. Még mindig megremegett a lábam már csak attól is, ha rágondoltam. Ilyen intenzív gyönyörben még életemben nem volt részem, pedig emberi mértékkel számolva nem voltam valami fiatal. És nem akartam elhinni azt sem, amit Marek mondott. Hogy mi egy pár vagyunk. Az lehetetlen, bár megmagyarázna mindent, de az azt jelentené, hogy nekem annyi. Ha ez igaz, akkor soha nem lehetek boldog, egy olyan férfi fog gúzsba kötni, aki gyilkos és nincs egy szemernyi jóérzés sem benne és még lelkiismerete sincsen. Bár vonzódom hozzá, nem akarom, hogy igaz legyen, amit a férfi mondott. Meggyőztem magam, hogy nekünk nem lehet közös jövőnk, és ha elkerüljük egymást az lesz a legjobb mindannyiunknak.
A kiszökésemnek meg kellett volna, hogy erősítse az elhatározásom, hogy ez a férfi egy lelketlen hóhér, ehelyett még jobban elbizonytalanodtam. Már nem tudtam mit higgyek.
És persze ennek a kis kiruccanásnak nagy ára volt. Miután visszatértem a házba Dastanék azonnal letámadtak és magyarázatot követeltek. Kérdőre vontak és én előadtam a kis mesémet, de Dastannal ellentétben Sebastian nem hitt nekem. Folyton-folyvást csak kérdezősködött és nem hagyott nyugtot nekem. Végig a sarkamban volt és leste minden rezdülésem. Egy idő után nem bírta tovább és a szobámba tessékelt. Becsukta az ajtót, majd nekidőlt, ezzel zárva el a menekülés útját előlem.
-         Miért mentél ki? – már vagy ezredszerre tette fel nekem a kérdést, de amikor kinyitottam a számat, hogy válaszoljak még hozzá tette – Az igazat, Natalie.
-         Sétálni, levegőzni.
-         Hazudsz. –Nem hazudtam csak elhallgattam az igazság egy részét.
De ez most nem számított. Sebastian komor volt, feszült és nagyon dühös. A férfi igazán megrémített ebben a pillanatban. Úgy tűnt alig bírja visszafogni a haragját, ami szinte sosem fordult ez elő, ezért is lettem én is ideges.
-         Nem hazudok. Ki kellett szabadulnom egy kicsit.
Sebastian ellépett az ajtótól és megindult felém. Én nem mozdultam. Bastian addig nem állt meg, míg közvetlenül előttem nem állt. Most nem éreztem azt a bizsergést és feszültséget, amit Mareknál.
-         Kiskorunk óta ismerjük egymást. Tudom, hogy mikor rejtegetsz előlem valamit Natalie és ne akard elhitetni velem, hogy nincs itt többről szó, mint egy kis séta. – kis szünetet tartott és beleszagolt a levegőbe. Visszaérkezésem óta nem volt ilyen közel hozzám, de most már nem kerülhettem el. A szagom elárult, de ettől függetlenül nyugalmat erőltettem magamra, hogy a szívverésem ne áruljon el. – Találkoztál vele, nem igaz?
Kiderült a kis titkom, bár tudtam, hogy így lesz. De a féligazság még mindig jobb a hazugságnál.
-         Igen, összefutottam vele, bár nem szándékosan. – mindketten tudtuk, hogy kiről van szó – De nem akart harcolni velem.
-         Akkor mit akart?
-         Nem tudom biztosan. – és ez igaz is volt – Úgy tűnt, mintha fontolóra venné, hogy átáll hozzánk, de még nem biztos benne, hogy ezt akarja.
Sebastian fekete szeme megvillant. Nem tudom, hogy aggodalmában vagy haragjában-e.
-         Natalie, te is tudod, hogy ez egy csapda. Egy olyan férfi, mint ő sosem állna át a mi oldalunkra.
-         Én is tisztában vagyok ezzel, Sebastian. Elfelejtetted, hogy hány kívülállót öltem már meg? Még sosem tudtak tőrbe csalni.
Sebastian nagyon komor lett és a hangja ellágyult. Már nem volt olyan éles és vádló, mint korábban.
-         Ez most más, Natalie. Érzem.
-         Ez a szituáció semmiben sem különbözik az eddigiektől. Nyerni fogunk, mert nyernünk kell, és nem fogom hagyni, hogy Marek megakadályozzon ebben.
Határozott voltam, mert annak kellett lennem, bár a lelkem remegett. Megteszek minden tőlem telhetőt, mindent, amit kell, hogy nyerjünk. Hogy Algernon és Maya együtt lehessenek. A többi csak másodlagos.
Meggyőztem magam és tartani is akartam ehhez. Könnyebb volt ezzel szembenézni, mint Marekkal. Mint az érzéseimmel, amiket nem tudtam hova tenni. A sors majd eldönti a mi mesénk, hogy végződik.
Végül nagy győzködések árán, de Sebastian magamra hagyott és többet nem is zaklatott a kérdéseivel. Ő is látta, hogy csak áltatom magam és próbált megbarátkozni a helyzettel.




A hold ezüstös korongja uralta az eget, de a fák miatt alig jutott be valamennyi fény az erdőbe. Persze ez minket nem zavart, nem úgy, mint az embereket. Gallyak szegélyezték utunkat, a vadász lesünket. És nem voltunk egyedül. Az emberek szagával együtt félelem és vérszomj keveredett a levegőben, ami csípte az orromat, de a vérszomjat nem csak az emberekben éreztem. Az előttem álló farkasok némán és türelmetlenül várták prédájukat. Hegyeztem a fülem, hogy halljam a közeledő léptek árulkodó zaját.
Aztán hirtelen meghallottam. Egy gally engedett a nyomásnak és eltört a súly alatt, ami ránehezedett. Ezt a hangot nem lehetett eltéveszteni. Mindannyiunk teste ugrásra készen megfeszült. A megfelelő pillanatra vártunk, hogy lecsaphassunk. Most az életünkért harcoltunk nem csak a vadászat és az élvezet kedvéért. Én élvezetből sosem öltem meg senkit, de most nekem is kellett, ha élni akartam. És ezek az emberek amúgy sem voltak védtelenek vagy ártatlanok.
A léptek tulajdonosa egyre közelebb ért hozzánk. Mi a sötétben és a bokrok mögött meghúzódva vártunk. Egymásra néztünk, majd egyszerre mozdultunk és rohantuk le a felfegyverzett ellenséget. Egy golyó süvített el mellettem, de nem talált és ezt kihasználva ráugrottam a Vadászra, ledöntöttem a lábáról, majd átharaptam a légcsövét. Nem vártam meg, míg meghal, már indultam is tovább a következő áldozatomért. Újabb és újabb embert öltem meg a vérük pedig a bundámhoz tapadt. Mire megöltük mind a tizenöt Vadászt, már mindannyiunk bundáját vérfoltok tarkították.
Elszörnyedve néztem körbe. Lehet, hogy ezek az emberek lelketlen gyilkosok voltak, de mégis csak élő, lélegző lények, akiknek most kioltottam az életét. Bár ha nem tettem volna, akkor habozás és lelkiismeret furdalás nélkül tették volna ugyanezt velem. Tudtam ezt, ez mégsem tette könnyebbé. A hullák látványa felkavart bennem valamit, mélyen. Minden kezem által kiontott élet után kiveszett belőlem valami. Éreztem. De nem volt választásom. Az öldöklés nem fog véget érni, míg Meddox él. Vagy míg a Vadászok élnek.
Meddox méregzöld szeme rám szegeződött. Éreztem a tekintetét rajtam, de nem mozdultam. Továbbra is néztem a hullákat, de az érzéseim mélyen elrejtettem. Végül nem bírtam tovább és belenéztem abba a gyűlölt tekintetbe. Meddox farkas alakban kifürkészhetetlen volt és most sem tudtam, hogy mit gondolhat.
Morgott egyet és elindult, hátra sem nézve. Stefan és Raul azonnal elindult utána, majd Marek is kissé habozva. Rám várt. Én is tettem egy lépést, aztán megálltam. Beleszagoltam a levegőbe. Vér. Friss vér fémes szagát vitte a szél. Biztos voltam benne, hogy Algernonék is megérzik majd. A kérdés az, hogy mikor.
Kelletlenül, de elindultam a többiek után. Féltem. Nem tudtam milyen borzalmakat tartogat még az éjszaka.




Legszívesebben vonyítottam volna a Holdnak, ahogy mindig is szoktam, de ma nem tehettem. Nem fedhettem fel a jelenlétünket, sem pedig a tartózkodási helyünket. Valami nem volt rendben, érezni lehetett a levegőben. Nyugtalan voltam, ahogy a többi állat is. Valami történt, amiről mi még nem tudtunk. De a válasz nem váratott sokat magára. A szél friss vér szagát hozta magával. Azonnal tudtuk, hogy mi történt.
A kívülállók lecsaptak.
Azonnal cselekedni akartam, de Dastan megakadályozott ebben. Elém állt és rám emelte akvamarin kék tekintetét. Nagy nehézségek árán, de a helyemen maradtam. Próbáltam az érzéseimet és az indulatomat féken tartani, de ez nem volt egy könnyű feladat. Forrt bennem a düh, ahogy mindannyiunkban, de nem ez volt a megfelelő alkalom a harcra. Bár már jól voltam, még pihenésre volt szükségem, de a tehetetlenség érzése majd megölt. Ugyanakkor nem követhettem el kétszer ugyanazt a hibát. Tudtam ezt, de ez a tudat valahogy mégsem tette könnyebbé nekem a helyzetet.
Meg kellett várnunk a segítséget, hogy a győzelmünk biztos legyen. Bár azt nem tudtuk, hogy Meddoxon és kis csapatán kívül hány kívülálló van még, így sietnünk kellett, mielőtt még kiderül, hogy többen is vannak. Úgy tűnt, hogy míg elkezdődik a harc az idő csigalassúsággal telik, viszont ugyanaz az idő pedig túl kevés Maya meggyőzésérére.
Őszintén tanácstalan voltam, de nem állt szándékomban feladni. Soha. Eltökélt voltam.
Az éjjel nem tehettünk semmit, így rejtőzködtünk a Vadászok és az emberek elől is. Végig a Holdat lestem, hogy mikor tűnik el és adja át a helyét a Napnak. Hosszúk órák után végül feltűnt az égen a nap első sugarai. Erre a pillanatra vártam és amint a Hold eltűnt felvettem emberi alakom. Felkaptam az előre elrejtett ruháimat és már rohantam is. Hogy hova azt nem tudtam, csak az ösztönöm hajtott.




Végre felkelt a nap és megkönnyebbülhettem. Felöltöttem emberi alakom és magamra kaptam a ruháim. Elrejtettem a két tőrömet és Meddoxék is elrejtették fegyvereiket.
Rettentően éreztem magam. A vér nemcsak a farkas, de az emberi formámban is a bőrömre tapadt. Éreztem a szagát és majd megvesztem egy fürdőért, hogy lemoshassam magamról a bűnöm bizonyítékát. Rajtam kívül ez láthatóan senkit nem zavart. A vér nagy részét elfedte a ruha, de még itt-ott kikandikált. Legszívesebben lekapartam volna a bőröm, de Meddox is tisztában volt ezzel.
-         Marek, Maya tüntessétek el a hullákat, utána pedig térjetek vissza a főhadiszállásra.
Majdnem felnyögtem. Meddox direkt csinálta ezt és láthatóan nagyon élvezte, hogy kínozhat. Megadóan bólintottam és Marekkel az oldalamon elindultam a halott Vadászok testei felé. Meddoxék az ellenkező irányba indultak.
Pár percnyi kocogás után meg is találtuk a holtesteket, és amikor elkezdtük volna foglalkozni velük mozgást érzékeltem. Azonnal összenéztünk Marekkel és előkaptuk a fegyvereinket.
Hirtelen megváltozott a szél iránya és felénk hozta az idegenek illatát. Akik már nem is voltak olyan idegenek. Megdermedtem. Marek viselkedése is megváltozott. Lejjebb emelte a pisztolyát és elgondolkodva nézett maga elé.
Kétségbeestem. Most mit tegyek? Még mindig vér borította a testem és itt voltak a Vadászok is, akikkel saját kezűleg végeztem.
Képzeletben pofon vágtam magam. Számít, hogy mit gondol Algernon? Nem, ezt tettem egész életemben és halálomig vagy szabadulásomig ezt is fogom tenni. Ha annyira akar engem, mint ahogy állítja, akkor ez is velem jár és el kell fogadnia.
Erősen megszorítottam a két tőröm és védekezően magam elé emeltem. Most kiderül milyen is valójában Algernon. Hogy mit érez.




Már nagyon közel jártunk. Éreztem a halál és a vér szagát. Ugyanakkor halványan, de éreztem Maya illatát is, ami egyszerre felvillanyozó és elszomorító érzés is volt. Sejtettem mi vár rám, ha megpillantom őt, de mikor tényleg megtörtént az megdöbbentő volt.
Maya ott állt kezében két tőrrel, holttestekkel körülvéve. Nem messze tőle egy pisztollyal a kezében Marek készen a harcra várt ránk. Én megtorpantan és kérdőn néztem Mayára, de az arckifejezése nem változott. Hideg és érzelemmentes. Nem tudtam mit mondhatnék vagy mit kéne tennem most.
Dastanék is megálltak mögöttem, akik idáig követtek nehogy valami ostobaságot tegyek. Ők is elképedve néztek körbe. Marek és Maya még mindig nem mozdultak.
-         Ezek Vadászok?
-         Mit számít az? – válaszolt kérdéssel Dastan kérdésére Marek – Már amúgy is hallottak.
Odakaptam a fejem a férfi felé. Dühös voltam és megannyi érzelem kavargott bennem.
-         Válaszolj. – Natalie hangja furcsa volt. Még sosem hallottam ilyennek. Bizonytalan volt és ellentmondást nem tűrő és talán kissé kétségbeesett is.
Marek felé fordult és a tekintete megváltozott. Elképedve néztem.
-         Igen, azok voltak. Követtek minket.
Megkönnyebbülten felsóhajtottam. Pár lépést tettem Maya felé, de a hangja megállásra kényszerített.
-         Megállj!
Hitetlenkedve néztem Mayára. Most már tényleg teljesen össze voltam zavarodva és nem tudtam mit is kéne gondolnom. Miért ilyen ellenséges most Maya?
-         Maya, szerintem beszélned kéne vele.
Marek felé kaptam a fejem. Ismét. Mégis mi a fene történik itt?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése